A szovjethatalom soronlevő feladatai

Az oroszországi szovjet köztársaság nemzetközi helyzete és a szocialista forradalom alapvető feladatai

A kivívott béke eredményeképpen — bármily súlyos és bizonytalan is ez a béke — az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak lehetősége nyílik arra, hogy erejét egy időre a szocialista forradalom legfontosabb és legnehezebb feladatára, nevezetesen a szervezési feladatra összpontosítsa.

Ezt a feladatot világosan és pontosan kitűztük a dolgozó és elnyomott tömegek elé a moszkvai Rendkívüli Szovjetkongresszuson 1918. március 15-én elfogadott határozat 4. bekezdésében — a határozatnak ugyanabban a bekezdésében, melyben a dolgozók önfegyelméről s a zűrzavar és szervezetlenség elleni könyörtelen harcról van szó.

Az a béke, melyet az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak sikerült elérnie, természetesen nem azért bizonytalan, mert a Szovjet Köztársaság most talán a hadműveletek felújítására gondol; — erre a burzsoá ellenforradalmárok és szekértolóik (a mensevikek stb.) kivételével egyetlen épeszű politikus sem gondol. A béke azért bizonytalan, mert az Oroszországgal nyugaton és keleten határos, óriási katonai erővel rendelkező imperialista államokban bármely pillanatban felülkerekedhet a háborús párt, amelyet csábít Oroszország pillanatnyi gyengesége, s amelyet a szocializmust gyűlölő és zsákmányra szomjazó kapitalisták bujtogatnak.

Ilyen körülmények között a béke reális, nemcsak papíron létező biztosítéka számunkra kizárólag az imperialista hatalmak közötti viszály, amely tetőfokára hágott, s amely egyrészt abban nyilvánul meg, hogy nyugaton az imperialisták újra megkezdték a népek mészárlását, másrészt abban, hogy Japán és Amerika között rendkívül éles imperialista versengés folyik a Csendes-óceán és annak partvidéke feletti uralomért.

Érthető, hogy ilyen ingatag védelem mellett Szovjet Szocialista Köztársaságunk nemzetközi helyzete rendkívül bizonytalan, feltétlenül válságos. Meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy a lélegzetvételi szünetet, amely a körülmények alakulása folytán rendelkezésünkre áll, kihasználjuk azoknak a rendkívül súlyos sebeknek a begyógyítására, amelyeket a háború ejtett Oroszország egész társadalmi szervezetén, és az ország gazdasági fellendítésére, ami nélkül szó sem lehet védelmi képességünk valamelyest is komoly fokozásáról.

Érthető az is, hogy a több ok folytán megkésett nyugati szocialista forradalomnak csak olyan mértékben nyújtunk majd komoly támogatást, amilyen mértékben az elénk tűzött szervezési feladatot meg tudjuk oldani.

Az elsősorban előttünk álló szervezési feladat sikeres megoldásának az az alapfeltétele, hogy a nép politikai vezetői, vagyis az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tagjai, továbbá a dolgozó tömegek öntudatos képviselői tökéletesen megértsék azt, hogy ebből a szempontból gyökeres különbség van az előző polgári forradalmak és a jelenlegi szocialista forradalom között.

A polgári forradalmakban a dolgozó tömegek fő feladata negatív, illetve romboló munka volt — a feudalizmus, a monarchia, a középkori viszonyok megsemmisítése. Az új társadalom szervezésének pozitív, illetve alkotó munkáját a lakosság vagyonos, burzsoá kisebbsége végezte. S ez a kisebbség — bár a munkások és a szegényparasztok ellenállást fejtettek ki — aránylag könnyen hajtotta végre ezt a feladatot, nemcsak azért, mert a tőke által kizsákmányolt tömegek ellenállása akkor — a tömegek szétforgácsoltsága és fejletlensége következtében — rendkívül gyenge volt, hanem azért is, mert az anarchisztikusan felépített kapitalista társadalom fő szervező ereje a szélességben és mélységben ösztönösen növekvő nemzeti és nemzetközi piac.

Ezzel szemben mindenfajta szocialista forradalomban, s következésképpen az Oroszországban 1917. október 25-én általunk megkezdett szocialista forradalomban is, a proletariátus és a proletariátus vezette szegényparasztság fő feladata a pozitív, azaz az építő munka — ki kell építenie azoknak az új szervezeti viszonyoknak rendkívül bonyolult és finom hálózatát, amelyek felölelik az emberek tízmillióinak létfenntartásához szükséges termékek tervszerű termelését és elosztását. Az ilyen forradalmat csak a lakosság többségének, mindenekelőtt a dolgozók többségének önálló történelmi alkotó munkája valósíthatja meg sikeresen. A szocialista forradalom győzelme csak akkor lesz biztosítva, ha a proletariátus és a szegényparasztság elegendő tudatosságot, eszmeiséget, önfeláldozást és állhatatosságot fog tanúsítani. Amikor megteremtettük az állam új, szovjet típusát, amely megadta a dolgozó és elnyomott tömegeknek azt a lehetőséget, hogy a legtevékenyebben részt vegyenek az új társadalom önálló építésében, a nehéz feladatnak csak kis részét oldottuk meg. A fő nehézség gazdasági téren van: meg kell valósítani a termékek termelésének és elosztásának legszigorúbb és mindenre kiterjedő nyilvántartását és ellenőrzését, fokozni kell a munka termelékenységét, társadalmasítani kell a termelést a gyakorlatban.

——-

Az Oroszországban ma kormányzó bolsevik párt fejlődése különösen szemléltetően mutatja, hogy miben áll a jelenlegi politikai helyzet sajátszerűségét jelentő történelmi fordulat, mely azt követeli, hogy a Szovjethatalom új irányt vegyen, vagyis új módon tűzze ki az új feladatokat.

A jövőt képviselő minden pártnak első feladata az, hogy a nép többségét meggyőzze programjának és taktikájának helyességéről. Ez a feladat állt előtérben mind a cárizmus idején, mind pedig abban az időszakban, amikor a Csernovok és Ceretelik Kerenszkijjel és Kiskinnel paktálgattak. Most ezt a feladatot, melyet természetesen még korántsem oldottunk meg teljes egészében (és amelyet sohasem lehet teljesen kimeríteni), alapjában megoldottuk, mert Oroszország munkásainak és parasztjainak többsége, amint azt a legutóbbi moszkvai Szovjetkongresszus kétséget kizáróan megmutatta, nyilvánvalóan a bolsevikok pártján áll.

Pártunk második feladata a politikai hatalom kivívása és a kizsákmányolók ellenállásának elfojtása volt. Ezt a feladatot szintén nem oldottuk még meg teljesen, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert egyrészt a monarchisták és a kadetok, másrészt szekértolóik és uszályhordozóik, a mensevikek és a jobboldali eszerek továbbra is egyesülni próbálnak a Szovjethatalom megdöntése céljából. Lényegében azonban ezt a feladatot, a kizsákmányolók ellenállásának elfojtását, az 1917. október 25-től (körülbelül) 1918 februárjáig, vagyis Bogajevszkij kapitulációjáig terjedő időben már megoldottuk.

Most egy harmadik feladat kerül sorra, mint legközelebbi és a jelenlegi helyzet sajátszerűségét jelentő feladat: Oroszország kormányzásának megszervezése. Magától értetődik, hogy ezt a feladatot már rögtön 1917. október 25 után kitűztük s megoldásához is hozzáfogtunk, de mindeddig, amíg a kizsákmányolók ellenállása még nyílt polgárháború formájában nyilvánult meg, a kormányzás feladata nem válhatott fő, központi feladattá.

Most központi feladattá lett. Mi, a bolsevikok pártja, meggyőztük Oroszországot. Elhódítottuk Oroszországot — a gazdagoktól a szegények számára, a kizsákmányolóktól a dolgozók számára. Most kormányoznunk kell Oroszországot. És a jelenlegi helyzetnek éppen az a sajátszerűsége, éppen az a nehézsége, hogy megértsük a nép meggyőzésének és a kizsákmányolók katonai elnyomásának fő feladatáról a kormányzás fő feladatára való átmenet sajátosságait.

Először fordul elő a világtörténelemben, hogy egy szocialista pártnak sikerült nagyjából befejeznie a hatalom kivívását és a kizsákmányolók elnyomását, sikerült eljutnia közvetlenül a kormányzás feladatához. A szocialista forradalom e legnehezebb (és leghálásabb) feladatának méltó végrehajtóivá kell válnunk. Meg kell gondolnunk, hogy az eredményes kormányzáshoz, azon kívül, hogy tudunk meggyőzni, hogy tudunk győzni a polgárháborúban, még értenünk kell a gyakorlati szervezéshez is. Ez a legnehezebb feladat, mert arról van szó, hogy új módon megszervezzük tíz- és tízmilliók életének legmélyebb alapjait — gazdasági alapjait. És ez a leghálásabb feladat, mert csak ennek megoldása (fő és alapvető vonásaiban való megoldása) után lehet majd elmondani, hogy Oroszország nemcsak szovjet köztársasággá, hanem szocialista köztársasággá is vált.

A mai helyzet általános jelszava

A fent vázolt objektív helyzetet a rendkívül súlyos és bizonytalan béke, valamint az a gyötrelmes gazdasági bomlás, munkanélküliség és éhínség hozta létre, amelyet a háború és a burzsoá uralom (amelyet Kerenszkij és az őt támogató mensevikek és jobboldali eszerek testesítettek meg) hagyott ránk örökül. Mindezek a tényezők elkerülhetetlenül odavezettek, hogy a dolgozók széles tömegei rendkívül elfáradtak, sőt kimerültek. A tömegek — s ez nem is lehet másképp — parancsolóan követelnek némi pihenőt. Napirendre kerül a háború és a burzsoá gazdálkodás által lerombolt termelőerők helyreállítása; azoknak a sebeknek a begyógyítása, melyeket a háború, a háborúban szenvedett vereség, a spekuláció, valamint a burzsoáziának a kizsákmányolók megdöntött hatalmának visszaállítására irányuló kísérletei ejtettek az országon; napirendre kerül a ország gazdasági fellendítése; az elemi rend kemény védelme. Különösnek tűnhet, de a valóságban, az említett objektív feltételek folytán, teljesen kétségtelen, hogy a Szovjethatalom jelenleg csak abban az esetben képes megszilárdítani Oroszországnak a szocializmusra való áttérését, ha — a burzsoázia, a mensevikek és a jobboldali eszerek akadékoskodása ellenére — gyakorlatilag megoldja a társadalmi élet fenntartásának éppen ezeket az elemi és legelemibb feladatait. A mai helyzet konkrét sajátosságainál fogva, és mert fennáll a Szovjethatalom, mely törvényeket hozott a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről stb., e legelemibb feladatok gyakorlati megoldása és a szocializmus felé tett első lépések szervezési nehézségeinek leküzdése — ugyanannak az éremnek két oldala.

Tartsd számon gondosan és lelkiismeretesen a pénzt, gazdálkodj takarékosan, ne henyélj, ne lopj, tarts szigorú fegyelmet a munkában — éppen ezek a jelszavak, amelyeket a forradalmár proletárok joggal kigúnyoltak akkor, amikor a burzsoázia mint kizsákmányoló osztály az efféle beszédekkel leplezte uralmát — éppen ezek a jelszavak válnak most, a burzsoázia megdöntése után, a mai helyzet aktuális és fő jelszavaivá. És egyrészt e jelszavak gyakorlati megvalósítása a dolgozó tömegek által az egyetlen feltétele az imperialista háború és az imperialista rablók (Kerenszkijjel az élükön) által félholtra gyötört ország megmentésének, másrészt pedig e jelszavaknak a Szovjethatalom által, a Szovjethatalom módszereivel, és a Szovjethatalom törvényei alapján történő gyakorlati megvalósítása a szocializmus végleges győzelmének szükséges és elégséges feltétele. Éppen ezt nem tudják megérteni azok, akik megvetően vonakodnak előtérbe helyezni ilyen „elcsépelt” és „közönséges” jelszavakat. Ebben a kisparaszti országban, amely csak egy évvel ezelőtt döntötte meg a cárizmust és nem egészen félévvel ezelőtt szabadult meg a Kerenszkijéktől, természetszerűen nem kevés ösztönös anarchizmus maradt fenn, amelyet még fokoz a hosszú és reakciós háborúkkal mindig együttjáró elállatiasodás és elvadulás, s nem kevés elkeseredés és vak düh halmozódott fel; ha ehhez még hozzávesszük a burzsoázia lakájainak (a mensevikeknek, a jobboldali eszereknek stb.) provokációs politikáját, akkor teljesen érthetővé válik, hogy a legjobb és legöntudatosabb munkásoknak és parasztoknak milyen hosszas és kitartó erőfeszítései szükségesek ahhoz, hogy a tömegek hangulatában teljes fordulat álljon be, s hogy a tömegek rátérjenek a rendszeres, kitartó, fegyelmezett munkára. Csak ez az átmenet, melyet a szegénység (a proletárok és a félproletárok) tömegei hajtanak végre, tudja betetőzni, a burzsoázián és különösen a legmakacsabb és számra nézve is legnagyobb parasztburzsoázián aratott győzelmet.

A burzsoázia elleni harc új szakasza

A burzsoáziát már legyőztük, de nem téptük ki gyökerestől, nem semmisítettük meg, sőt még csak nem is törtük meg teljesen. Ezért a burzsoázia elleni harcnak egy új, magasabb formája kerül napirendre: át kell térnünk a kapitalisták további kisajátításának egyszerű feladatáról egy sokkal bonyolultabb és nehezebb feladatra — olyan viszonyokat kell teremtenünk, amelyek között a burzsoázia sem élni, sem újjászületni nem képes. Világos, hogy ez mérhetetlenül magasabbrendű feladat és hogy ennek megoldása nélkül még nincs szocializmus.

Ha a nyugateurópai forradalmakat vesszük mértékül, akkor mi most körülbelül az 1793-ban és 1871-ben elért színvonalon állunk. Teljes joggal büszkék lehetünk arra, hogy felemelkedtünk erre a színvonalra és hogy egy tekintetben kétségtelenül valamivel tovább is mentünk, nevezetesen: törvénybe iktattuk és egész Oroszországban bevezettük az állam magasabbrendű típusát — a Szovjethatalmat. Az elért eredményekkel azonban semmiesetre sem elégedhetünk meg, mert a szocializmusra való áttérést még csak megkezdtük, de a döntő lépést ebben a tekintetben még nem tettük meg.

A döntő lépés: a termelés és a termékelosztás legszigorúbb, az egész népet átfogó nyilvántartásának és ellenőrzésének megszervezése. Márpedig azokban az üzemekben, a gazdaságnak azokban az ágaiban és részeiben, amelyeket a burzsoáziától elvettünk, még nem értük el a nyilvántartást és az ellenőrzést, enélkül viszont szó sem lehet a szocializmus megteremtésének második, ugyanolyan lényeges, anyagi feltételéről, nevezetesen: a munka termelékenységének országos méretű fokozásáról.

Ezért nem lehetne a jelenlegi helyzet feladatát ezzel az egyszerű formulával meghatározni: folytatni a támadást a tőke ellen. Bár a tőkét kétségkívül még nem vertük le végleg és a támadást feltétlenül folytatni kell a dolgozóknak ez ellen az ellensége ellen, ez a meghatározás nem volna pontos, nem volna konkrét, nem venné számításba a mai helyzet sajátszerűségét, annak a helyzetnek a sajátszerűségét, amelyben a további támadás sikere érdekében most „le kell állítani” a támadást.

Megvilágíthatjuk ezt, ha a tőke elleni háborúban előállott helyzetünket egy olyan győzelmes hadsereg helyzetével hasonlítjuk össze, amely elhódította az ellenség területének mondjuk a felét vagy kétharmadát és kénytelen leállítani a támadást, hogy erőt gyűjtsön, növelje hadianyagtartalékát, rendbehozza és megerősítse közlekedési vonalait, új raktárakat építsen, új tartalékokat vonultasson fel stb. Ilyen körülmények között éppen a többi terület elfoglalása érdekében, vagyis a teljes győzelem érdekében le kell állítani a győztes hadsereg előnyomulását. Aki nem értette meg, hogy a tőke elleni támadásnak az a „leállítása”, amelyet a jelenlegi objektív helyzet ír elő számunkra, éppen ilyen természetű, az semmit sem értett meg a mai politikai helyzetből.

Magától értetődik, hogy a tőke elleni támadás „leállításáról” csak idézőjelben, vagyis képletesen lehet beszélni. Egy rendes háborúban általános paranccsal el lehet rendelni az előnyomulás beszüntetését, ténylegesen le lehet állítani az előnyomulást. A tőke elleni háborúban az előnyomulást, nem lehet leállítani, és szó sem lehet arról, hogy lemondjunk a tőke további kisajátításáról. Arról van szó, hogy megváltoztassuk gazdasági és politikai munkánk súlypontját. Eddig a kisajátítók közvetlen kisajátítását célzó rendszabályok álltak előtérben. Most a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezése kerül előtérbe azokban a gazdaságokban, amelyekben már kisajátítottuk a kapitalistákat, és valamennyi többi gazdaságban.

Ha most az eddigi ütemben akarnók folytatni a tőke további kisajátítását, minden bizonnyal vereséget szenvednénk, mert a proletár nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésére irányuló munkánk nyilvánvalóan, minden gondolkozó ember számára szemmellátható módon, elmaradt attól a munkától, amely közvetlenül „a kisajátítók kisajátítására” irányul. Ha most minden erőnkből hozzálátunk a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésének munkájához, akkor meg tudjuk oldani ezt a feladatot, pótoljuk a mulasztást, megnyerjük a tőke elleni egész „hadjáratunkat”.

De vajon annak az elismerése, hogy pótolni kell a mulasztást, nem egyértelmű-e annak az elismerésével, hogy valamilyen hibát követtünk el? — Semmiképpen sem. Vegyünk ismét egy katonai hasonlatot. Ha az ellenséget pusztán könnyű lovassági osztagokkal szét lehet verni és vissza lehet vetni, ezt meg is kell tenni. Ha azonban ezt csak bizonyos határig lehet sikeresen megtenni, akkor teljesen elképzelhető, hogy ezen a határon túl szükségessé válik a nehéz tüzérség felvonultatása. Ha elismerjük, hogy pótolnunk kell a mulasztást és fel kell vonultatnunk a nehéz tüzérséget, ezzel még egyáltalán nem tekintjük hibának a győzelmes lovassági rohamot.

A burzsoázia lakájai gyakran azt vetették szemünkre, hogy „vörösgárdista” rohamot intéztünk a tőke ellen. Ez ostoba szemrehányás, amely valóban méltó a pénzeszsák lakájaihoz. Mert a tőke elleni „vörösgárdista” rohamot a maga idején a körülmények feltétlenül szükségessé tették: először is, a tőke akkor katonai ellenállást tanúsított Kerenszkij és Krasznov, Szavinkov és Goc (Gegecskori még most is katonai ellenállást tanúsít), Dutov és Bogajevszkij személyében. A katonai ellenállást nem lehet máskép megtörni, mint katonai eszközökkel, s a vörösgárdisták a legnemesebb és legnagyobb történelmi tettet vitték végbe, felszabadították a dolgozókat és kizsákmányoltakat a kizsákmányolók járma alól.

Másodszor, az elnyomás módszerei helyett akkor azért sem tudtuk volna a kormányzás módszereit előtérbe állítani, mert a kormányzás művészete nem veleszületett tulajdonsága az embernek, hanem csak tapasztalat útján sajátítható el. Akkor ezzel a tapasztalattal még nem rendelkeztünk. Most ez a tapasztalat már megvan. Harmadszor, akkor még nem állhattak rendelkezésünkre a tudomány és technika különböző ágainak szakemberei, mert azok vagy a Bogajevszkijek soraiban harcoltak, vagy pedig még megvolt a lehetőségük arra, hogy szabotázs útján rendszeresen és állhatatosan passzív ellenállást fejtsenek ki. Ma pedig már letörtük a szabotázst. A tőke elleni „vörösgárdista” roham sikeres volt, győzelmes volt, mert a tőke katonai ellenállását és szabotálásban megnyilvánuló ellenállását is letörtük.

Azt jelenti-e ez, hogy a tőke elleni „vörösgárdista” roham mindig helyénvaló, minden körülmények között helyénvaló, hogy egyéb eszközünk nincsen a tőke elleni harcban? Gyerekes gondolat. Könnyű lovassággal győztünk, de nehéz tüzérségünk is van. Győztünk az elnyomás módszereivel, tudunk győzni a kormányzás módszereivel is. Az ellenség elleni harc módszereit tudnunk kell megváltoztatni, amikor a körülmények megváltoznak. Egy percre sem mondunk le arról, hogy a Szavinkov és Gegecskori urakat, minden más földesúri és burzsoá ellenforradalmárral egyetemben „vörösgárdista” módon nyomjuk el. De nem leszünk olyan ostobák, hogy első helyre tegyük a „vörösgárdista” módszereket olyan időben, amikor a vörösgárdista rohamok szükségességének időszaka lényegében már véget ért (és győzelmesen ért véget), és amikor az ajtón kopogtat az új időszak, amelyben a proletár államhatalomnak fel kell használnia a burzsoá szakembereket arra, hogy velük a talajt úgy felszántassa, hogy abban a talajban aztán semmiféle burzsoázia meg ne teremhessen.

Sajátos időszak, vagy helyesebben fejlődési szakasz ez, és ahhoz, hogy a tőkét véglegesen legyőzzük, értenünk kell ahhoz, hogy harcunk formáit e szakasz sajátos feltételeihez alkalmazzuk.

A tudomány, a technika, a tapasztalat különböző ágaiban jártas szakemberek vezetése nélkül lehetetlen az átmenet a szocializmusba, mert a szocializmus megköveteli, hogy tudatosan és tömegesen haladjunk előre, úgy hogy a kapitalizmushoz viszonyítva és a kapitalizmus által elért eredmények alapján magasabb munkatermelékenységet érjünk el. A szocializmusnak a maga módján, a saját módszereivel — mondjuk konkrétabban, szovjet módszerekkel — kell ezt az előrehaladást megvalósítania. A szakemberek zöme pedig elkerülhetetlenül burzsoá, éppen annak a társadalmi életnek körülményei folytán, amely szakemberekké tette őket. Ha proletariátusunk a hatalom megragadása után gyorsan megoldotta volna az egész népet felölelő nyilvántartás, ellenőrzés és szervezés feladatát — (ez a háború és Oroszország elmaradottsága következtében megvalósíthatatlan volt) —, akkor a szabotálás letörése után, az általános nyilvántartás és ellenőrzés segítségével teljesen alávetettük volna magunknak a burzsoá szakembereket is. Minthogy általában a nyilvántartás és ellenőrzés tekintetében jócskán „elkéstünk”, bár a szabotázst sikerült legyőznünk, még nem teremtettük meg azokat a viszonyokat, amelyek a mi szolgálatunkba állítják a burzsoá szakembereket; a szabotálok zöme „szolgálatba áll”, de a legjobb szervezőket és a legkiválóbb szakembereket az állam vagy régi módon, burzsoá módon (vagyis magas fizetéssel), vagy új módon, proletár módon használhatja fel (vagyis az egész népre kiterjedő nyilvántartás és az alulról való ellenőrzés olyan körülményeinek megteremtése útján, melyek elkerülhetetlenül és automatikusan alárendelnék nekünk és bevonnák a munkába a szakembereket).

Mi most kénytelenek voltunk a régi, burzsoá módszerhez folyamodni és beleegyezni abba, hogy nagyon magas fizetéssel honoráljuk a legkiválóbb burzsoá szakemberek „szolgálatait”. Mindenki, aki ismeri az ügyet, látja ezt, de nem mindenki gondolja át, hogy a proletár állam ilyen rendszabályának mi a jelentősége. Világos, hogy ez a rendszabály kompromisszum, eltérés a Párizsi Kommün és minden proletárhatalom elveitől, melyek azt követelik, hogy a fizetéseket az átlagos munkás bérének színvonalára korlátozzuk, hogy tettekkel és ne szavakkal harcoljunk a karrierizmus ellen.

Sőt mi több, világos, hogy ez a rendszabály nemcsak azt jelenti, hogy — bizonyos területen és bizonyos mértékben — leállítjuk a tőke elleni támadást (mert a tőke nem egyszerű pénzösszeg, hanem meghatározott társadalmi viszony), hanem azt is, hogy szocialista, szovjet államhatalmunk, amely kezdettől fogva hirdette és végrehajtotta ezt a politikát és a magas fizetéseket az átlagos munkás bérének színvonalára csökkentette, egy lépést tesz visszafelé.

A burzsoázia lakájai, főleg a kisebb kaliberűek, az olyanok, mint a mensevikek, a „Novaja Zsizny” hívei, a jobboldali eszerek, természetesen vihogással fogadják majd azt a beismerésünket, hogy visszafelé lépünk egyet. Nekünk azonban nem kell törődnünk ezzel a vihogással. Tanulmányoznunk kell a szocializmushoz vezető új és fölötte nehéz út sajátosságait, s nem szabad lepleznünk hibáinkat és gyengéinket, hanem igyekeznünk kell mindazt, amit még nem csináltunk meg, idejében megcsinálni. Ha eltitkolnók a tömegek előtt, hogy a burzsoá szakemberek rendkívül magas fizetéssel való alkalmazása eltérés a Kommün elveitől, lesüllyednénk a burzsoá hivatásos politikusok színvonalára és becsapnók a tömegeket. Ha nyíltan megmagyarázzuk, hogyan és miért tettünk egy lépést visszafelé, majd nyilvánosan megvitatjuk, hogy milyen eszközeink vannak a mulasztás pótlására — ezzel neveljük a tömegeket és a tapasztalatok alapján a tömegekkel együtt tanuljuk a szocializmus építését. Aligha volt a történelemben egyetlen olyan győzelmes katonai hadjárat, amelynek folyamán a győztes ne követett volna el egyes hibákat, ne szenvedett volna részleges vereségeket, ne kényszerült volna itt-ott ideiglenesen visszavonulni. Az a „hadjárat” pedig, amelyet mi indítottunk a kapitalizmus ellen, milliószor nehezebb még a legnehezebb katonai hadjáratnál is, s ostobaság és szégyen volna, ha egy ilyen részleges visszavonulás miatt elcsüggednénk.

Nézzük csak meg ezt a kérdést gyakorlati szempontból. Tegyük fel, az Oroszországi Szovjet Köztársaságnak az ország lehető leggyorsabb gazdasági fellendítése céljából a nép munkájának vezetéséhez szüksége van ezer elsőrendű tudósra és szakemberre a tudomány, a technika, a gyakorlati tapasztalatok különböző területeiről. Tegyük fel, hogy ezeknek az „elsőrendű sztároknak” — akiknek többsége persze annál jobban meg van rontva a burzsoá erkölcsöktől, minél szívesebben kiabál a munkások romlottságáról — évi 25 000 rubel fizetést kell adnunk. Tegyük fel, hogy ezt az összeget (25 millió rubelt) meg kell kétszereznünk (számításba véve, hogy a legfontosabb szervezési és technikai feladatoknak különösen sikeres és gyors végrehajtásáért jutalmat adunk), sőt, esetleg meg kell négyszereznünk (számításba véve, hogy néhányszáz igényesebb külföldi szakembert is bevonunk a munkába). Kérdezem, lehet-e azt mondani, hogy a Szovjet Köztársaság számára túlzott vagy erejét meghaladó kiadás az, ha évi ötven-vagy százmillió rubelt arra fordít, hogy a nép munkáját a tudomány és a technika legújabb vívmányai alapján átszervezzük? Világos, hogy nem. Az öntudatos munkások és parasztok túlnyomó többsége jóváhagyja ezt a kiadást, mert tudja a gyakorlati életből, hogy elmaradottságunk következtében milliárdokat veszítünk, a szervezettségnek, a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek azt a fokát pedig, amely arra serkentené a burzsoá értelmiség „sztárjait”, hogy egytől-egyig önkéntesen részt vegyenek a mi munkánkban, még nem értük el.

A kérdésnek persze van egy másik oldala is. Vitathatatlan, hogy a magas fizetések züllesztő hatással vannak mind a Szovjethatalomra (annál is inkább, mert a rendszerváltozás gyorsasága miatt nem lehetett elkerülni, hogy ne csatlakozzék ehhez a hatalomhoz bizonyos számú kalandor és gazfickó, akik különböző tehetségtelen vagy lelkiismeretlen biztosokkal együtt szívesen válnak „sztárokká”. . . az államkincstár fosztogatása terén), mind a munkástömegekre. De minden gondolkodó és becsületes munkás és szegényparaszt egyetért velünk s elismeri, hogy nem tudunk egycsapásra megszabadulni a kapitalizmus átko-s örökségétől, hogy a Szovjet Köztársaságot az 50 vagy 100 millió rubeles „sarctól” (amit azért kell fizetnünk, mert annyira elmaradtunk az egész népet átfogó nyilvántartás és az alulról jövő ellenőrzés megszervezésében) csak úgy tudjuk megszabadítani, ha szervezkedünk, fokozzuk a fegyelmet saját sorainkban, megtisztítjuk sorainkat mindazoktól, akik „a kapitalizmus örökségét őrzik”, akik „hűek a kapitalizmus hagyományaihoz”, vagyis a naplopóktól, henyéktől, kincstárfosztogatóktól (most az egész föld, a gyárak, az egész vasút — a Szovjet Köztársaság „kincstára”). Ha az öntudatos, élenjáró munkások és szegényparasztok a szovjet intézmények segítségével egy év alatt szervezetté, fegyelmezetté válnak, összeszedik magukat, meg tudják teremteni a legszigorúbb munkafegyelmet, akkor egy év alatt lerázzuk magunkról ezt a „sarcot”, amelyet már előbb is csökkenteni lehet. .. mégpedig ugyanolyan mértékben, amilyen mértékben növekednek munkás-paraszt munkafegyelmünk és szervezettségünk sikerei. Minél előbb sajátítjuk el mi magunk, munkások és parasztok, a jobb munkafegyelmet és a munka fejlettebb technikáját, felhasználva erre a célra a burzsoá szakembereket, annál gyorsabban szabadulunk majd meg mindenféle „sarctól”, amit kénytelenek vagyunk ezeknek a szakembereknek fizetni.

Arra irányuló munkánk, hogy a proletariátus vezetésével megszervezzük a termelésnek és a termékelosztásnak az egész népet átfogó nyilvántartását és ellenőrzését, erősen elmaradt a kisajátítók közvetlen kisajátítása terén végzett munkánktól. A jelenlegi helyzet sajátosságainak és a Szovjethatalom e sajátosságokból folyó feladatainak megértése szempontjából ez a megállapítás alapvető jelentőségű. A burzsoázia elleni harcban a súlypont áthelyeződik ennek a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek a megszervezésére. Csak ebből kiindulva határozhatjuk meg helyesen a gazdasági és pénzügyi politika legközelebbi feladatait a bankok államosítása, a külkereskedelem monopolizálása, a pénzforgalom állami ellenőrzése, a proletár szempontból kielégítő vagyon- és jövedelemadó bevezetése, a munkakötelezettség bevezetése terén.

A szocialista átalakítással rendkívül elmaradtunk ezeken a területeken (márpedig ezek nagyon, de nagyon lényeges területek), és éppen azért maradtunk el, mert a nyilvántartás és ellenőrzés általában nincs eléggé megszervezve. Igaz, ez az egyik legnehezebb feladat, és a háború okozta gazdasági bomlás közepette csak huzamosabb idő alatt oldható meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a burzsoázia — különösen pedig a nagyszámú kis- és parasztburzsoázia — éppen ezen a téren harcol ellenünk a legkomolyabban azzal, hogy aláássa a kiépülőben levő ellenőrzést, aláássa például a gabonamonopóliumot és hadállásokat hódít meg például a spekuláció és a spekulációs kereskedelem számára. Azt, amit már dekrétumokba foglaltunk, még korántsem valósítottuk meg eléggé, s a mai helyzetben a fő feladat éppen az, hogy minden erőfeszítésünket azon átalakítások alapjainak tényleges, gyakorlati megvalósítására összpontosítsuk, amelyek már törvénybe vannak iktatva (de még nem váltak valósággá).

Hogy tovább folytathassuk a bankok államosítását és hajthatatlanul haladhassunk abban az irányban, hogy a bankokat a szocializmus társadalmi számvitelének csomópontjaivá változtassuk át, mindenekelőtt és legfőképpen abban a tekintetben kell valóságos sikereket elérnünk, hogy megszaporítjuk a Népbank fiókjainak számát, növeljük a betétállományt, megkönnyítjük a közönség számára a be-és kifizetési ügyleteket, megszüntetjük a „sorbaállást”, elfogjuk és agyonlőjük a korrupt elemeket és a szélhámosokat stb. Előbb reálisan végrehajtjuk a legegyszerűbbet, jól megszervezzük azt, ami már megvan — s csak azután készítjük elő a bonyolultabbat.

Meg kell szilárdítani és rendezni kell azokat az állami monopóliumokat (a gabonamonopóliumot, a bőrmonopóliumot stb.), amelyeket már bevezettünk, és ezzel elő kell készíteni a külkereskedelem állami monopóliumát; e nélkül a monopolizálás nélkül nem leszünk abban a helyzetben, hogy a külföldi tőkétől „váltságdíj” révén „megszabaduljunk”. Márpedig a szocialista építés egész lehetősége attól függ, hogy bizonyos átmeneti idő folyamán meg tudjuk-e védeni belső gazdasági önállóságunkat a külföldi tőkének fizetett némi váltságdíj révén.

Ugyancsak rendkívül erősen elmaradtunk az adóbeszedéssel általában, különösen pedig a vagyon- és jövedelemadó beszedésével. A burzsoázia megsarcolása — ez a rendszabály, amely elvileg feltétlenül elfogadható és megérdemli a proletariátus helyeslését — azt mutatja, hogy ebben a tekintetben még közelebb állunk az elhódítás módszereihez (Oroszországot elhódítottuk a gazdagoktól a szegények számára), mint a kormányzás módszereihez. Ahhoz azonban, hogy megerősödjünk és szilárdabban álljunk a lábunkon, át kell térnünk ezekre az utóbbi módszerekre, a burzsoázia megsarcolását állandó és rendszeresen behajtott vagyon- és jövedelemadóval kell helyettesítenünk, mely többet fog adni a proletár államnak, és amely tőlünk éppen több szervezettséget, jobban megszervezett nyilvántartást és ellenőrzést követel.

Késedelmeskedésünk a munkakötelezettség bevezetése körül újra csak azt mutatja, hogy éppen az az előkészítő és szervező munka kerül napirendre, amely egyrészt hivatott véglegesen megszilárdítani azt, amit már kivívtunk, s amely másrészt szükséges annak a hadműveletnek előkészítéséhez, mely majd „bekeríti” és „megadásra” kényszeríti a tőkét. A munkakötelezettség bevezetését haladéktalanul meg kellene kezdenünk, de csak nagyon fokozatosan és nagy körültekintéssel, minden lépést a gyakorlati tapasztalatok alapján ellenőrizve. Az első lépés magától értetődően az, hogy a gazdagok számára vezetjük be a munkakötelezettséget. A munkakönyv és fogyasztási-költségvetési könyv bevezetése minden burzsoá számára, beleértve a falusi burzsoákat is, komoly lépés volna az ellenség teljes „bekerítése” irányában, és abban az irányban, hogy megteremtsük a termelésnek és a termékelosztásnak valóban az egész népet felölelő nyilvántartását és ellenőrzését.

Az egész népet felölelő nyilvántartásért és ellenőrzésért folytatott harc jelentősége

Az állam, mely évszázadokon át a nép elnyomásának és kifosztásának szerve volt, örökül hagyta ránk a tömegek óriási gyűlöletét és bizalmatlanságát mindennel szemben, ami állami. Ennek leküzdése nagyon nehéz feladat s csak a Szovjethatalom képes rá, de attól is huzamos időt és rendkívüli állhatatosságot követel. A nyilvántartás és ellenőrzés kérdésében — a szocialista forradalomnak ebben a döntő kérdésében, amely rögtön a burzsoázia megdöntése után merül fel — ez az „örökség” különösen élesen mutatkozik meg. Feltétlenül bizonyos időbe telik, amíg a tömegek, melyek a földesurak és a burzsoázia megdöntése után először érzik magukat szabadoknak, megértik – nem könyvekből, hanem saját tapasztalataik, szovjet tapasztalataik alapján —, megértik és megérzik, hogy a termelés és a termékelosztás mindenre kiterjedő állami nyilvántartása és ellenőrzése nélkül a dolgozók hatalma, a dolgozók szabadsága nem maradhat fenn, a kapitalizmus jármába való visszatérés elkerülhetetlen.

A burzsoázia és különösen a kispolgárság szokásai és hagyományai szintén ellentétben állnak az állami ellenőrzéssel, ezeknek a szokásoknak és hagyományoknak a „szent magántulajdon”, a „szent” magánvállalkozás sérthetetlensége felel meg. Most különösen világosan látjuk, mennyire helyes az a marxista tétel, hogy az anarchizmus és az anarchoszindikalizmus burzsoá áramlatok, hogy ezek az áramlatok milyen kibékíthetetlen ellentétben vannak a szocializmussal, a proletárdiktatúrával, a kommunizmussal. Az a harc, amely azért folyik, hogy beoltsuk a tömegekbe a szovjet, az állami ellenőrzés és nyilvántartás eszméjét, hogy ezt az eszmét valósággá változtassuk, hogy a tömegek szakítsanak az átkozott múlttal, mely arra tanította őket, hogy a kenyér és a ruházat megszerzését „magánügynek”, az adás-vételt pedig olyan üzletnek tekintsék, amely „csak rám tartozik”, — ez a harc hatalmas, világtörténelmi jelentőségű harc, a szocialista tudatosság harca a burzsoá-anarchista ösztönösség ellen.

A munkásellenőrzést törvénybe iktattuk, de a proletariátus nagy tömegeinek életébe, sőt még tudatába is, alig-alig kezd behatolni. Arról, hogy a nyilvántartás, az ellenőrzés hiánya a termelés és a termékelosztás terén a szocializmus csíráinak pusztulását, az államkincstár fosztogatását jelenti (mert minden vagyon az államkincstáré, az államkincstár pedig — éppen ez a Szovjethatalom, a dolgozók többségének hatalma), hogy a hanyagság a nyilvántartás és az ellenőrzés terén nem más, mint közvetlen támogatás a német és orosz Kornyilovoknak, akik csak abban az esetben tudják megdönteni a dolgozók hatalmát, ha nem tudunk megbirkózni a nyilvántartás és ellenőrzés feladatával, és akik az egész parasztburzsoázia segítségével, a kadetok, a mensevikek, a jobboldali eszerek segítségével „lesnek” bennünket, várva a kedvező pillanatot — erről nem beszélünk eleget agitációnkban, ezen keveset gondolkoznak, erről keveset beszélnek a munkások és parasztok élenjárói. Márpedig amíg a munkásellenőrzés nem válik ténnyé, amíg az élenjáró munkások nem indítanak és nem folytatnak győzelmes és kíméletlen hadjáratot ennek az ellenőrzésnek a megszegői ellen, illetve azok ellen, akik az ellenőrzéssel nem törődnek — mindaddig a szocializmushoz vezető első lépés (a munkásellenőrzés) után nem tudjuk megtenni a második lépést, vagyis nem tudunk áttérni a termelésnek a munkások által való szabályozására.

A szocialista állam csak mint termelő és fogyasztási kommunák hálózata jöhet létre, amelyek lelkiismeretesen nyilvántartják termelésüket és fogyasztásukat, takarékoskodnak a munkával, szakadatlanul emelik a munka termelékenységét, és ezáltal lehetővé teszik a munkanapnak napi hét, hat órára, sőt még kevesebbre való leszállítását. A gabonakészletek és a gabonabeszerzés (később pedig valamennyi többi nélkülözhetetlen termék) legszigorúbb, az egész népet felölelő és mindenre kiterjedő nyilvántartásának és ellenőrzésének megszervezése nélkül itt nem tudunk zöldágra vergődni. A kapitalizmus olyan tömegszervezeteket hagyott ránk örökül, amelyek meg tudják könnyíteni az áttérést a termékelosztás tömeges nyilvántartására és ellenőrzésére — a fogyasztási szövetkezeteket. Oroszországban ezek nem olyan fejlettek, mint az előrehaladott országokban, mégis több mint tízmillió tagot ölelnek fel. A fogyasztási szövetkezetekről a napokban kiadott dekrétum rendkívül figyelemreméltó; szemléltetően mutatja a Szovjet Szocialista Köztársaság helyzetének és feladatainak sajátszerűségét a jelen pillanatban.

Ez a dekrétum egyesség a burzsoá szövetkezetekkel, valamint azokkal a munkásszövetkezetekkel, amelyek megmaradtak a burzsoá állásponton. Az egyesség vagy kompromisszum először abban áll, hogy az említett intézmények képviselői nemcsak részt vettek a dekrétum megtárgyalásában, hanem ténylegesen szavazati jogot is kaptak, mert a dekrétumnak azokat a részeit, melyeket ezek az intézmények határozottan elleneztek, elvetettük. Másodszor, a kompromisszum lényegében abban áll, hogy a Szovjethatalom lemond a szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről (az egyedüli következetesen proletár elvről), lemond továbbá arról, hogy az egyes helységek egész lakossága egyetlen szövetkezetben egyesüljön. Eltérve ettől az egyedül szocialista elvtől, amely megfelel az osztályok megszüntetése feladatának, megengedtük a „munkás osztály-szövetkezetek” fennmaradását (melyeket ebben az esetben csak azért hívnak „osztály”-szövetkezeteknek, mert a burzsoázia osztályérdekeinek vetik alá magukat). Végül, ugyancsak erősen enyhítettük a Szovjethatalomnak azt a javaslatát is, hogy a burzsoáziát teljesen zárják ki a szövetkezetek igazgatóságából, s az igazgatóságban való részvétel tilalmát csak a magánkapitalista jellegű kereskedelmi és ipari vállalatok tulajdonosaira terjesztjük ki.

Ha a proletariátus a Szovjethatalom útján az egész állam méreteiben meg tudná szervezni a nyilvántartást és az ellenőrzést, vagy legalábbis ennek az ellenőrzésnek az alapjait, akkor nem volna szükség efféle kompromisszumokra. Akkor a Szovjetek közellátási osztályán keresztül, a Szovjetek mellett működő ellátási szerveken keresztül egyesítenénk a lakosságot egy egységes, proletár módon vezetett szövetkezetben burzsoá szövetkezetek közreműködése nélkül, anélkül hogy engedményt tennénk annak a merőben burzsoá elvnek, amely arra készteti a munkásszövetkezetet, hogy maradjon meg munkásszövetkezetnek a burzsoá szövetkezet mellett, ahelyett hogy teljes egészében alárendelné magának ezt a burzsoá szövetkezetet, egybeolvasztva a kettőt, magára vállalva az egész igazgatást és kezébe véve a gazdagok fogyasztásának ellenőrzését.

A Szovjethatalom a burzsoá szövetkezetekkel kötött ezen egyezményével konkrétan megszabta taktikai feladatait és tevékenységének sajátos módszereit az adott fejlődési szakaszban, nevezetesen: a burzsoá elemeket irányítva, felhasználva, bizonyos engedményeket téve nekik a részletekben, megteremtjük az előfeltételeit annak az előrehaladásnak, mely lassúbb lesz, mint eredetileg gondoltuk, de egyszersmind tartósabb is lesz, komolyabban fogja biztosítani a támaszpontot és az utánpótlási vonalakat, jobban megerősíti az elfoglalt állásokat. A Szovjetek most többek között egy rendkívül világos, egyszerű, gyakorlati mértékkel mérhetik le (és kell is hogy lemérjék) a szocialista építés terén elért sikereiket; s ez a mérték: hány községben (kommunában, telepen, városnegyedben stb.) és milyen mértékben közeledik a szövetkezetek fejlődése ahhoz, hogy felölelje az egész lakosságot.

A munka termelékenységének emelése

Miután a proletariátus megoldotta a hatalom kivívásának feladatát, és amilyen mértékben lényegében és fő vonásaiban megoldja a kisajátítók kisajátításának és a kisajátítók ellenállása elfojtásának feladatát, minden szocialista forradalomban szükségszerűen előtérbe nyomul a kapitalizmusnál magasabbrendű társadalmi alakulat megteremtésének alapvető feladata, vagyis: a munka termelékenységének emelése, ezzel kapcsolatban pedig (és ennek érdekében) a munkának magasabb színvonalú megszervezése. Szovjethatalmunk most éppen olyan helyzetben van, hogy a kizsákmányolókon — kezdve Kerenszkijtől egészen Kornyilovig — aratott győzelmei révén lehetősége nyílt arra, hogy közvetlenül elővegye ezt a feladatot, komolyan hozzáfogjon e feladat megoldásához. És itt rögtön kitűnik, hogy míg a központi államhatalmat néhány nap alatt meg lehet hódítani, míg a kizsákmányolók katonai (és szabotázs formájában megnyilvánuló) ellenállását még egy nagy ország különböző szegleteiben is néhány hét alatt el lehet fojtani — a munka termelékenységének emelésével kapcsolatos feladat alapos megoldása mindenesetre (különösen egy rendkívül gyötrelmes és pusztító háború után) több évet vesz igénybe. E munka huzamos jellege itt feltétlenül az objektív körülményekkel függ össze.

A munka termelékenységének emelése mindenekelőtt megköveteli a nagyipar anyagi alapjának biztosítását: a fűtőanyag-, a vastermelés, a gépgyártás, a vegyiipar fejlesztését. Az Oroszországi Szovjet Köztársaság kedvező körülmények között van annyiban, hogy — még a breszti béke után is — óriási érckészletekkel rendelkezik (az Uralban), fűtőanyagkészletei vannak Nyugat-Szibériában (kőszén), a Kaukázusban és délkeleten (ásványolaj), Közép-Oroszországban (tőzeg), az erdők, vízierők, vegyiipari nyersanyagok (Kara-Bugaz) stb. óriási gazdagsága áll rendelkezésére. E természeti kincseknek a legmodernebb technikai eljárásokkal való kitermelése a termelőerők soha nem látott fejlődése számára teremti meg az alapot.

A munkatermelékenység emelésének másik feltétele, először is, a lakosság tömegeinek műveltségi és kulturális felemelkedése. Ez a felemelkedés most óriási iramban folyik, s ezt nem látják a burzsoá megszokottságtól elvakított emberek, akik képtelenek megérteni, hogy a nép „mélyén” micsoda erővel bontakozik ki most a tudás világossága és a kezdeményezés felé hajtó törekvés, hála a szovjet szervezetnek. A gazdasági felemelkedés feltétele, másodszor, a dolgozók fegyelmének, szakértelmének, a munka eredményességének, intenzitásának fokozása, a munka jobb megszervezése.

Ezen a téren különösen rosszul, sőt reménytelenül állnak nálunk a dolgok, ha hinni lehet azoknak az embereknek, akiket a burzsoáziának sikerült megfélemlítenie, vagy akik haszonlesésből szolgálják a burzsoáziát. Ezek az emberek nem értik meg, hogy nem volt és nem is lehet olyan forradalom, amelyben a régi világ hívei ne jajveszékelnének összeomlásról, anarchiáról és hasonlókról. Természetes, hogy a tömegekben, amelyek csak az imént rázták le magukról a hallatlanul vad elnyomás jármát, mélyreható és széleskörű forrás és erjedés megy végbe, hogy huzamos időbe telik, amíg a tömegek kidolgozzák a munkafegyelem új alapjait, hogy a földesurak és a burzsoázia teljes legyőzése előtt ez a munka még csak meg sem kezdődhetett.

De ugyanakkor, amikor a legkisebb mértékben sem ülünk fel annak a gyakran színlelt kétségbeesésnek, amelyet a burzsoák és a burzsoá intellektuelek terjesztenek (akik kétségbeesetten védelmezik régi kiváltságaikat), semmiképpen sem szabad a nyilvánvaló rosszat takargatnunk. Ellenkezőleg, felfedjük azt és fokozottabban harcolunk ellene szovjet módszerekkel, hiszen a szocializmus győzelme elképzelhetetlen, ha a tudatos proletárfegyelem nem győzi le az ösztönös kispolgári anarchiát, a Kerenszkijek és Kornyilovok esetleges visszatérésének ezt az igazi zálogát.

Az oroszországi proletariátus legtudatosabb élcsapata már kitűzte maga elé a munkafegyelem megszilárdításának feladatát, így például a vasmunkások szakszervezetének központi bizottságában és a Szakszervezetek Központi Tanácsában már megkezdődött a megfelelő intézkedések és rendelettervezetek kidolgozása. Ezt a munkát támogatnunk kell és teljes erőnkből elő kell mozdítanunk. Napirendre kell tűzni, a gyakorlatban kell alkalmazni és kipróbálni a teljesítménybért, alkalmazni kell sok mindent abból, ami a Taylor-rendszerben tudományos és progresszív, a munkabért össze kell egyeztetni a gyártás végeredményével vagy a vasúti és víziközlekedés forgalmi eredményeivel stb. stb.

Az orosz ember a fejlettebb nemzetek munkásaihoz viszonyítva rossz munkás. És ez nem is lehetett másképpen a cári uralom alatt, amikor még éltek a jobbágyság maradványai. Megtanulni dolgozni — ezt a feladatot kell a Szovjethatalomnak teljes nagyságában a nép elé tűznie. A kapitalizmus legújabb vívmánya ezen a téren, a Taylor-rendszer — mint a kapitalizmus minden haladó megnyilvánulása — egyesíti magában a burzsoá kizsákmányolás körmönfont kegyetlenségét számos igen gazdag tudományos vívmánnyal a munkában végzett mechanikus mozdulatok elemzése, a felesleges és ügyetlen mozdulatok kiküszöbölése, a leghelyesebb munkamódszerek kidolgozása, a legjobb nyilvántartási és ellenőrzési rendszerek bevezetése stb. tekintetében. A Szovjet Köztársaságnak, ha törik, ha szakad, át kell vennie mindent, ami értékeset a tudomány és a technika ezen a területen elért. A szocializmus megvalósíthatóságát éppen az határozza meg, hogy milyen sikereket tudunk elérni a Szovjethatalomnak és a kormányzás szovjet szervezetének a kapitalizmus legújabb haladó vívmányaival való egyesítése terén. Meg kell szervezni Oroszországban a Taylor-rendszer tanulmányozását és tanítását, rendszeres kipróbálását és alkalmazását. Szükséges ezenkívül, hogy amikor a munka termelékenységének emelése irányában haladunk, számításba vegyük a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakának sajátosságait, amelyek egyrészt megkövetelik, hogy lerakjuk a verseny szocialista megszervezésének alapjait, másrészt pedig megkövetelik a kényszer alkalmazását, nehogy a proletárdiktatúra jelszavát a gyakorlatban beszennyezze a proletárhatalom kocsonyaszerű állapota.

A verseny megszervezése

A burzsoázia által a szocializmusról oly szívesen terjesztett sületlenségek közé tartozik az az állítás, hogy a szocialisták tagadják a verseny jelentőségét. Ezzel szemben a valóságban csakis a szocializmus az, amely, megszüntetve az osztályokat és következésképpen a tömegek leigázottságát, első ízben teszi szabaddá az utat a valóban tömegeket felölelő verseny számára. És éppen a szovjet szervezet, amely a polgári köztársaság formális demokráciájáról áttér a dolgozó tömegeknek a kormányzásban való tényleges részvételére, helyezi első ízben széles alapokra a versenyt. Politikai téren ezt sokkal könnyebb megtenni, mint gazdasági téren, de a szocializmus sikere szempontjából éppen az utóbbi a fontos.

Nézzük a verseny megszervezésének egy olyan eszközét, mint a nyilvánosság. A polgári köztársaság ezt csak formálisan biztosítja, a valóságban a sajtót alárendeli a tőkének, pikáns politikai semmiségekkel szórakoztatja a „csőcseléket”, azt ellenben, ami a műhelyekben, a kereskedelmi ügyletekben, a szállításokban stb. történik, beborítja a „szent magántulajdont” óvó „üzleti titok” leplével. A Szovjethatalom megszüntette az üzleti titkot, új útra lépett, de még csaknem semmit sem tettünk annak érdekében, hogy a nyilvánosságot a gazdasági verseny céljára felhasználjuk. Az ízig-vérig hazug és aljasul rágalmazó burzsoá sajtó kíméletlen elnyomásával párhuzamosan rendszeres munkát kell folytatnunk olyan sajtó megteremtése érdekében, amely nem politikai pikantériákkal és semmiségekkel szórakoztatja és butítja a népet, hanem éppen a mindennapi gazdasági élet kérdéseit viszi a tömegek ítélőszéke elé, és segítséget nyújt e kérdések komoly tanulmányozásához. Minden egyes gyár, minden egyes falu egy-egy termelő és fogyasztási kommuna, amelynek joga és kötelessége, hogy a maga módján alkalmazza az általános szovjet rendeleteket (a „maga módján”, nem olyan értelemben, hogy megszegheti őket, hanem hogy végrehajtásukban a legkülönfélébb formákat alkalmazhatja), hogy a maga módján oldja meg a termelés nyilvántartásának és a termékek elosztásának problémáját. A kapitalizmusban ez a tőkések, földbirtokosok, kulákok „magánügye” volt. A Szovjethatalomban ez nem magánügy, hanem igen fontos állami ügy.

Mi pedig jóformán még hozzá sem kezdtünk ahhoz a hatalmas, nehéz, de annál hálásabb munkához, hogy megszervezzük a kommunák versenyét, hogy bevezessük a számadást és a nyilvánosságot a gabona, a ruha stb. termelése terén, s a száraz, élettelen, bürokratikus jelentéseket élő példákká — elrettentő vagy követendő példákká — változtassuk. A tőkés termelési módban az egyéni példa jelentősége, mondjuk valamely termelőszövetkezet példájának jelentősége, elkerülhetetlenül a legnagyobb mértékben korlátozott, volt, és csak a kispolgári illúzió álmodhatott arról, hogy a kapitalizmust erényes intézmények példájával meg lehet „javítani”. Miután a politikai hatalom átment a proletariátus kezébe, miután a kisajátítókat kisajátítottuk, a dolog gyökeresen megváltozik, és — mint ahogy ezt a legkiválóbb szocialisták annyiszor hangoztatták — első ízben válik lehetővé, hogy a példa erejének tömeghatása megmutatkozzék. A mintakommunáknak az elmaradt kommunák nevelőivé, tanítóivá, ösztökélőivé kellválniok és azok is lesznek. A sajtó legyen a szocialista építés fegyvere, ismertesse a mintakommunák sikereit minden részletükben, tanulmányozza sikereik forrásait, gazdálkodásuk módszereit, másrészt pedig írja „fekete táblára” azokat a kommunákat, amelyek makacsul őrzik a „kapitalizmus hagyományait”, vagyis az anarchiát, a naplopást, a rendetlenséget, a spekulációt. A statisztika a kapitalista társadalomban kizárólag „hivatalos személyek” vagy szakemberek szűk körének volt a dolga, — nekünk be kell vinnünk a statisztikát a tömegek közé, népszerűsítenünk kell, hogy a dolgozók előbb-utóbb maguk is megértsék és lássák, hogyan és mennyit kell dolgozniok, hogyan és mennyit pihenhetnek, hogy az egyes kommunák gazdálkodása, üzleti eredményeinek összehasonlítása általános érdeklődés és tanulmányozás tárgyává váljék, hogy a kiemelkedő kommunákat haladéktalanul megjutalmazzák (a munkanap bizonyos időszakon át történő megrövidítésével, béremeléssel, azzal, hogy kulturális és esztétikai javakat és értékeket nagy mennyiségben juttatunk nekik stb.).

Amikor a társadalom vezetőjeként és irányítójaként új osztály lép a történelem színpadára, ennek mindig elmaradhatatlan velejárója egyrészt az igen erős „bukdácsolás”, a megrázkódtatások, a harc és vihar időszaka, másrészt az új objektív helyzetnek megfelelő új módszerek kiválasztása terén tett bizonytalan lépések, próbálkozások, tétovázások, ingadozások időszaka. A pusztuló feudális nemesség a győzelmes és őt kiszorító burzsoázián nemcsak összeesküvésekkel, felkelési és restaurációs kísérletekkel állt bosszút, hanem azzal is, hogy gúnyözönnel árasztotta el azoknak a „felkapaszkodottaknak” és „arcátlanoknak” hozzánemértését, ügyetlenségét, hibáit, akik kezükbe merészelték venni az állam „szent kormányrúdját”, anélkül hogy erre, mint a hercegek, bárók, nemesek, előkelők, évszázadokon át felkészültek volna — szakasztott úgy, mint ahogy ma a Kornyilovok és Kerenszkijek, a Gocok és Martovok, a burzsoá üzérkedés vagy burzsoá szkepszis hőseinek ez az egész bandája áll bosszút az oroszországi munkásosztályon a hatalom megragadásának „vakmerő” kísérletéért.

Magától értetődik, hogy nem hetek, hanem hosszú hónapok és évek kellenek ahhoz, hogy egy új társadalmi osztály, ráadásul egy eddig elnyomott, az ínség és tudatlanság által elgyötört osztály otthonosan érezze magát az új helyzetben, körülnézzen, rendes kerékvágásba zökkentse munkáját, kinevelje saját szervezőit. Érthető, hogy a forradalmi proletariátust vezető párt még nem rendelkezhet a nagy, az állampolgárok millióira és tízmillióira méretezett szervező intézmények tapasztalatával és gyakorlatával, hogy a régi, csaknem kizárólag agitációs gyakorlat átalakítása igen huzamos ideig tartó dolog. De nincs benne semmi lehetetlen, s ha világosan felismerjük a változtatás szükségességét, ha keményen elhatározzuk megvalósítását és kitartóan fogunk harcolni e nagy és nehéz cél megvalósításáért, — akkor meg is valósítjuk. A „népben”, azaz a munkások és az idegen munkaerőt ki nem zsákmányoló parasztok között rengeteg szervezőtehetség van; a tőke ezrével taposta el, tette tönkre, dobta félre őket, mi viszont még nem tudjuk őket fellelni, felbátorítani, talpra állítani, kiemelni. De megtanuljuk, ha teljes forradalmi lelkesedéssel, amely nélkül győzelmes forradalom nem lehetséges, nekigyürkőzünk, hogy megtanuljuk.

A történelemben egyetlenegy mélyenszántó és hatalmas népi mozgalom sem játszódott le szennyes tajték nélkül — az új tapasztalatlan bajnokaihoz mindig törleszkedtek kalandorok és csirkefogók, kérkedők és hangoskodók, mindig volt értelmetlen nyüzsgés, zűrzavar, haszontalan kapkodás, egyes „vezérek” mindig vállalkoztak arra, hogy húsz dologba belekapjanak és egyet se vigyenek véghez. Hadd vonítsanak és ugassanak a burzsoá társadalom mopszlikutyái, Belorusszovtól Martovig, minden felesleges forgács miatt, ami a nagy, régi erdő kivágásánál elhull. Hiszen azért mopszlikutyák, hogy megugassák a proletár elefántot. Csak ugassanak. Mi megyünk a magunk útján, és igyekszünk a legóvatosabban és legtürelmesebben kipróbálni és felismerni az igazi szervezőket, a józaneszű és gyakorlati érzékű embereket, az olyanokat, akikben a szocializmus iránti hűség egyesül azzal a képességgel, hogy hűhó nélkül (s a zűrzavar és hűhó ellenére) meg tudják szervezni nagyszámú ember kemény és összehangolt együttes munkáját a szovjet szervezet keretein belül. Csakis az ilyeneket kell tízszeres kipróbálás után, először egészen könnyű, majd egyre nehezebb feladatot bízva rájuk, a népi munka vezetőinek, az igazgatás vezetőinek felelős tisztségeibe előléptetni. Ezt még nem tanultuk meg. Megtanuljuk.

„Összehangolt szervezet” és diktatúra

A legutóbbi (moszkvai) Szovjetkongresszus határozata a jelenlegi helyzet legsürgősebb feladatául az „összehangolt szervezet” megteremtését és a fegyelem megszilárdítását tűzi ki. Ilyenfajta határozatokat most mindenki szívesen „megszavaz” és „aláír”; hogy azonban ezeknek a határozatoknak a valóraváltása kényszert követel meg — kényszert éppen diktatúra formájában —, arra rendszerint nem igen gondolnak. Pedig a legnagyobb ostobaság és a legbalgább utópizmus volna azt feltételezni, hogy az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba lehetséges kényszer és diktatúra nélkül. Marx elmélete már nagyon régen és a leghatározottabban fellépett ez ellen a kispolgári demokrata és anarchista badarság ellen. És az 1917 — 1918-as évek Oroszországa annyira szemléltetően, kézzelfoghatóan és meggyőzően igazolja ebben a tekintetben Marx elméletét, hogy csak reménytelenül ostoba, vagy pedig az igazságnak makacsul hátatfordító emberek tévedhetnek még ebben a tekintetben. Vagy Kornyilov diktatúrája (ha Kornyilovot a burzsoá Cavaignac orosz típusának vesszük), vagy a proletariátus diktatúrája — más kivezető útról szó sem lehet egy olyan ország számára, amely a leggyötrelmesebb háború okozta szörnyű gazdasági bomlás közepette, rendkívül éles fordulatokkal rendkívül gyors fejlődést tett meg. Minden középmegoldás vagy a nép becsapása a burzsoázia részéről, amely nem mondhatja meg az igazat, nem mondhatja meg, hogy neki Kornyilov kell, vagy pedig a kispolgári demokraták, a Csernovok, Ceretelik és Martovok bárgyúsága, akik a demokrácia egységéről, a demokrácia diktatúrájáról, általános demokratikus frontról és más ostobaságokról fecsegnek. Akit még az 1917—1918-as orosz forradalom menete sem tanított meg arra, hogy semmiféle közbenső megoldás sem lehetséges, azon már semmi sem segít.

Másrészt nem nehéz meggyőződni arról, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba vezető minden átmenetben szükség van diktatúrára, mégpedig két fő okból, illetve két fő irányban. Először, a kapitalizmust nem lehet legyőzni és kiirtani anélkül, hogy kíméletlenül le ne törjük a kizsákmányolók ellenállását, akiket nem lehet egycsapásra megfosztani gazdagságuktól, szervezettség és tudás nyújtotta fölényüktől, és akik következésképpen meglehetősen hosszú időn át elkerülhetetlenül próbálkozni fognak azzal, hogy megdöntsék a szegények gyűlölt hatalmát. Másodszor, minden nagy forradalom, s különösen a szocialista forradalom, még ha nem is folyna külső háború, elképzelhetetlen belső háború, vagyis polgárháború nélkül, amely még nagyobb rombolást jelent, mint a külső háború, s amely az ingadozás és az egyik oldalról a másik oldalra való átpártolás eseteinek ezreit és millióit jelenti, amely óriási bizonytalanságot, kiegyensúlyozatlanságot, káoszt jelent. És magától értetődik, hogy egy ilyen mélyreható átalakulás idején múlhatatlanul „megmutatkozik” a régi társadalom bomlásának valamennyi, szükségszerűen nagyszámú eleme, amelyek főleg a kispolgársággal vannak kapcsolatban (mert minden háború és minden válság mindenekelőtt ezt a réteget teszi tönkre és pusztítja). A bomlásnak ezek az elemei viszont nem tudnak „megmutatkozni” máskép, mint úgy, hogy nő a bűnözés, a korrupció, a spekuláció és minden effajta ocsmányság. Hogy ezzel elbánjunk, ahhoz idő és vaskéz kell.

Nem volt a történelem folyamán egyetlenegy olyan nagy forradalom sem, amelyben a nép ne érezte volna meg ezt ösztönszerűen és ne tanúsított volna üdvös szilárdságot, a helyszínen lőve agyon a tolvajokat. A régi forradalmaknak az volt a bajuk, hogy a tömegek forradalmi lelkesedése, amely fenntartotta bennük a feszültséget és erőt adott nekik a bomlasztó elemek kíméletlen elnyomásához, nem sokáig tartott. Társadalmi, vagyis osztály-oka annak, hogy a tömegek forradalmi lelkesedése ilyen mulandó volt, a proletariátus gyengesége volt, mert egyes-egyedül a proletariátus képes (ha eléggé nagyszámú, öntudatos és fegyelmezett) maga köré gyűjteni a dolgozók és kizsákmányoltak többségét (egyszerűbben és népszerűbben szólva: a szegények többségét), és megtartani a hatalmat eléggé hosszú ideig ahhoz, hogy ezalatt teljesen elnyomjon minden kizsákmányolót, minden bomlasztó elemet.

Minden forradalomnak ezt a történelmi tapasztalatát, ezt a világtörténelmi — gazdasági és politikai — tanulságot foglalta össze Marx, amikor megadta a rövid, szabatos, pontos és világos formulát: a proletariátus diktatúrája. S hogy az orosz forradalom helyesen fogott hozzá ennek a világtörténelmi feladatnak a megvalósításához, azt bebizonyította a szovjet szervezet diadalútja Oroszország valamennyi népe és nemzete között. Mert a Szovjethatalom nem más, mint a proletariátus diktatúrájának, az élenjáró osztály diktatúrájának szervezeti formája, amely osztály egy új demokratizmushoz viszi el, az állam kormányzásában való önálló részvételre mozgósítja a dolgozók és kizsákmányoltak tíz- és tízmillióit, melyek saját tapasztalataik alapján tanulják meg, hogy a proletariátus fegyelmezett és öntudatos élcsapatában legmegbízhatóbb vezérüket lássák.

A diktatúra azonban nagy szó. Nagy szavakkal pedig nem szabad dobálózni. A diktatúra: vashatalom, forradalmian bátor és gyors hatalom, amely kíméletlenül elnyomja mind a kizsákmányolókat, mind a gonosztevőket. A mi hatalmunk viszont mértéktelenül enyhe, gyakran jobban hasonlít a kocsonyához, mint a vashoz. Egy percre sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a polgári és kispolgári erők kettős harcot folytatnak a Szovjethatalom ellen: egyrészt kívülről — a Szavinkovok, Gocok, Gegecskorik, Kornyilovok módszereivel, összeesküvésekkel és felkelésekkel s ezek mocskos „ideológiai” tükröződéseivel, a kadetok, a jobboldali eszerek és a mensevikek sajtójában megjelenő hazugság- és rágalomáradattal; másrészt pedig belülről — azzal, hogy a bomlás minden elemét, minden gyengeséget felhasználnak vesztegetésre, a fegyelmezetlenség, a züllés és a zűrzavar fokozására. Minél közelebb jutunk a burzsoázia teljes katonai elnyomásához, annál veszélyesebbé válik számunkra a kispolgári anarchia ösztönös ereje. S ez ellen az anarchia ellen nem lehet csak propagandával és agitációval, csak a verseny megszervezése útján, csak a szervezők kiválasztása útján harcolni — ezt a harcot kényszerrel is kell folytatni.

Amilyen mértékben a hatalom fő feladatává a katonai elnyomás helyett a kormányzás lesz — az elnyomás és a kényszer tipikus formája nem a helyszínen való agyonlövés, hanem a bíróság lesz. És ebben a tekintetben a forradalmi tömegek 1917. október 25-e után helyes útra léptek és bebizonyították a forradalom életképességét, amikor megkezdték saját munkás- és parasztbíróságaik megalakítását, még mielőtt a bürokratikus burzsoá bírósági apparátus feloszlatásáról bármiféle rendelet megjelent volna. A mi forradalmi és népbíróságaink azonban mérhetetlenül, hihetetlenül gyengék. Érezhető, hogy még nem szűnt meg véglegesen az a földesúri és burzsoá elnyomás idejéből fennmaradt népfelfogás, amely a bíróságot idegen, kincstári intézménynek tekintette. Nem ment át eléggé a köztudatba, hogy a bíróság olyan szerv, amely éppen a szegénységet vonja be mind egy szálig az államigazgatásba (mert a bírósági tevékenység az államigazgatás egyik funkciója), hogy a bíróság a proletariátus és a szegényparasztság hatalmi szerve, hogy a bíróság a fegyelemre nevelés eszköze. Nem ment át eléggé a köztudatba az az egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy ha Oroszország legfőbb baja az éhínség és a munkanélküliség, akkor ezeket a bajokat nem lehet hajrával legyőzni, hanem csak sokoldalú, mindent felölelő, az egész népre kiterjedő szervezőmunkával és fegyelemmel, azért, hogy több kenyeret termelhessünk az emberek számára és több kenyeret (fűtőanyagot) juttathassunk az iparnak, hogy mindezt idejében rendeltetési helyére szállíthassuk és helyesen szétoszthassuk; — hogy ennélfogva az éhínség és munkanélküliség kínjaiban mindenki bűnös, aki bármely gyárban, bármely gazdaságban, bármilyen téren megszegi a munkafegyelmet; — hogy ezeket a bűnösöket tudnunk kell megtalálni, bíróság elé állítani és kíméletlenül megbüntetni. A kispolgári ösztönösség, amely ellen most a legszívósabb harcot kell folytatnunk, éppen abban mutatkozik meg, hogy nemigen látják a népgazdasági és politikai összefüggést egyfelől az éhínség és a munkanélküliség, másfelől a szervezésben és fegyelemben mutatkozó általános ziláltság között; — hogy erősek még a gyökerei a kistulajdonosi felfogásnak: minél több az én zsebembe, aztán — utánam a vízözön!

A vasútnál, mely talán a legszemléltetőbben testesíti meg a nagykapitalizmus által teremtett organizmus gazdasági kapcsolatait, különösen kirívóan mutatkozik meg a kispolgári ösztönös lazaságnak ez a harca a proletár szervezettség ellen. A „vasútigazgatási” elem nagy bőségben ontja a szabotálókat, a megvesztegethetőket; a proletár elem legjava a fegyelemért harcol; de mind az egyik, mind a másik elemen belül természetesen sok az ingadozó, a „gyenge”, aki nem képes ellenállni a spekuláció, a vesztegetés, a személyes haszon „csábításának”, aminek aztán az egész vasúti apparátus elromlása az ára, holott ennek az apparátusnak helyes munkájától függ az éhínség és a munkanélküliség legyőzése.

Jellemző az a harc, amely ezen a talajon a vasutak igazgatásáról kiadott legutóbbi rendelet körül bontakozott ki. Ez a rendelet diktátori teljhatalommal (vagy „korlátlan” teljhatalommal) ruházza fel az egyes vezetőket. A kispolgári lazaság tudatos (de nagyrészt valószínűleg öntudatlan) képviselői a testületi elvtől, a demokratizmustól, a Szovjethatalom elveitől való eltérést akartak látni abban, hogy egyes személyeket „korlátlan” (vagyis diktátori) hatalommal ruházunk fel. A baloldali eszerek körében a diktátorságról szóló rendelet ellen itt-ott éppenséggel bujtogató, azaz a rossz ösztönökhöz és a kistulajdonos „harácsolási” törekvéseihez apelláló agitáció kapott lábra. Valóban óriási jelentőségű kérdés merült fel: először is, az az elvi kérdés, hogy vajon korlátlan diktátori teljhatalommal felruházott egyes személyek kinevezése egyáltalán összeegyeztethető-e a Szovjethatalom alapelveivel; másodszor az, hogy miképpen függ össze ez az eset — ez a precedens, ha úgy tetszik — a hatalom különleges feladataival a jelenlegi konkrét helyzetben. Mind az egyik, mind a másik kérdésre igen figyelmesen kell kitérni.

Hogy egyes személyek diktatúrája a forradalmi mozgalmak történetében nagyon gyakran volt a forradalmi osztályok diktatúrájának kifejezője, hordozója, végrehajtója, erről kétségbevonhatatlan történelmi tapasztalatok tanúskodnak. A polgári demokráciával kétségtelenül összefért az egyes személyek diktatúrája. Ezen a ponton azonban a Szovjethatalom burzsoá szidalmazói és kispolgári szekértolóik mindig igen csalafinta módon járnak el: egyrészt, a Szovjethatalmat egyszerűen valami esztelen, anarchikus, vad dolognak minősítik, gondosan kerülve a mi történelmi párhuzamainkat, és annak elméleti bizonyítékait, hogy a Szovjetek a demokratizmus magasabb formája, sőt még annál is több: a demokratizmus szocialista formájának kezdete; másrészt pedig a polgári demokráciánál magasabbrendű demokratizmust követelnek tőlünk, és azt mondják: a ti bolsevik (vagyis nem burzsoá, hanem szocialista) szovjet demokratizmusotokkal a személyi diktatúra teljesen összeegyeztethetetlen.

Csapnivalóan rossz okoskodás! Ha nem vagyunk anarchisták, akkor el kell ismernünk, hogy az állam, vagyis a kényszer szükséges a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenethez. A kényszer formáját az adott forradalmi osztály fejlettségi foka, aztán olyan sajátos körülmények, mint például a hosszú és reakciós háború öröksége, továbbá a burzsoázia és a kispolgárság ellenállásának formái határozzák meg. Ezért egyáltalán semmi elvi ellentmondás nincs a szovjet (azaz szocialista) demokratizmus és egyes személyek diktátori hatalmának alkalmazása között. A proletárdiktatúra abban különbözik a burzsoá diktatúrától, hogy az előbbi a kizsákmányolt többség érdekében a kizsákmányoló kisebbség ellen irányítja csapásait, továbbá abban, hogy a proletárdiktatúrát — az egyes személyeken keresztül is— nemcsak a dolgozó és kizsákmányolt tömegek gyakorolják, hanem szervezetek is, amelyek úgy vannak felépítve, hogy éppen ezeket a tömegeket ébresszék és mozgósítsák történelmi alkotó tevékenységre (a szovjet szervezetek az ilyenfajta szervezetek közé tartoznak).

Ami a második kérdést illeti, azt, hogy milyen jelentősége van az egyszemélyi diktátori hatalomnak az adott helyzet különleges feladatai szempontjából, meg kell mondani, hogy minden gépi nagyipar — vagyis a szocializmusnak éppen anyagi, termelési forrása és alapja — megköveteli a feltétlen és legszigorúbb akarategységet, amely az emberek százainak, ezreinek és tízezreinek együttes munkáját irányítja. Ennek a szükségessége technikailag is, gazdaságilag is, történetileg is nyilvánvaló, és mindazok, akik a szocializmuson gondolkoztak, mindig elismerték, hogy ez előfeltétele a szocializmusnak. De hogyan lehet biztosítani a legszigorúbb akarategységet? — Úgy, hogy az ezrek akaratát egy ember akaratának rendeljük alá.

Ez az alárendeltség, ha a közös munkában részt vevők ideálisan öntudatosak és fegyelmezettek, inkább a karmester lágy vezénylésére emlékeztethet. Ha nincs meg az ideális fegyelmezettség és öntudatosság — felveheti a diktátorság éles formáit. De így vagy úgy, a gépi nagyipar mintájára szervezett munka folyamatainak sikere érdekében elengedhetetlenül szükséges, hogy ellentmondás nélkül engedelmeskedjünk egy egységes akaratnak. A vasutak számára ez kétszeresen, háromszorosan is szükséges. És ez az átmenet az egyik politikai feladatról a másikra, amely külsőleg egyáltalán nem hasonlít az elsőre, ez az átmenet a jelenlegi helyzet sajátszerűsége. A forradalom csak az imént zúzta szét a legrégibb, legerősebb, legsúlyosabb béklyókat, melyek viselésére a deresfegyelem kényszerítette a tömegeket. Ez volt tegnap. Ma pedig ugyanaz a forradalom, éppen saját fejlesztése és megszilárdítása érdekében, éppen a szocializmus érdekében megköveteli, hogy a tömegek ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek a munkafolyamatot vezetők egyetlen akaratának. Érthető, hogy ez az átmenet nem valósítható meg egycsapásra. Érthető, hogy csakis a legnagyobb lökések, megrázkódtatások, a régihez való vissza-visszatérés, a népet az új világ felé vezető proletár élcsapat energiájának óriási megfeszítése árán valósítható meg. Ezen nem gondolkoznak azok, akikre ráragad a „Novaja Zsizny” vagy a „Vperjod”, a „Gyelo Naroda” vagy a „Nas Vek” nyárspolgári hisztériája.

Nézzék meg a dolgozó és kizsákmányolt tömeg átlagos, egyszerű tagjának lelkületét és hasonlítsák össze ezt a lelkületet társadalmi életének objektív, anyagi feltételeivel. Az Októberi Forradalom előtt ez az egyszerű ember olyasmit a valóságban nem látott, hogy a vagyonos, kizsákmányoló osztályok ténylegesen hoztak volna valamiféle valóban komoly áldozatot, hogy bármiről lemondtak volna az ő javára. Olyat még nem látott, hogy megadták volna neki a sokat ígért földet és szabadságot, hogy békét teremtettek volna, hogy lemondtak volna a „nagyhatalmi” érdekekről és a titkos nagyhatalmi szerződésekről, hogy lemondtak volna a tőkéről és a profitról. Csak 1917. október 25-e után látta ezt meg, amikor ő maga vette el mindezt erőszakkal, s amikor ugyancsak erőszakkal kellett megvédenie azt, amit elvett a Kerenszkijéktől, Gocoktól, Gegecskoriktól, Dutovoktól és Kornyilovoktól. Érthető, hogy bizonyos ideig minden figyelme, minden gondolata, minden lelkiereje csak arra irányult, hogy fellélegezzen, talpraálljon, kibontakozzék, megszerezze magának az élet legközelebbi javait, amelyeket megszerezhet, és amelyeket a megdöntött kizsákmányolók nem adtak meg neki. Érthető, hogy bizonyos idő kell ahhoz, hogy a tömeg egyszerű tagja ne csak meglássa, ne csak meggyőződjék róla, de meg is érezze, hogy nem lehet a dolgokat csak úgy egyszerűen „fogni-vinni”, eltulajdonítani, elemelni, — hogy ez a gazdasági bomlás fokozódására, pusztulásra, a Kornyilovok visszatérésére vezet. A megfelelő fordulat az egyszerű dolgozó tömegek életfeltételeiben (s következésképpen lelkületében is) éppen csak kezdődőben van. S nekünk, a kommunisták (bolsevikok) pártjának, amely a kizsákmányoltak szabadságtörekvésének tudatos kifejezője, az a feladatunk, hogy ezt a fordulatot felismerjük, megértsük szükségességét, élére álljunk a kimerült és a kivezető utat fáradtan kereső tömegeknek, rávezessük a tömegeket a helyes útra, a munkafegyelem útjára, arra, hogy a munkafeltételek kérdéséről való gyűlésezés feladatát összhangba hozzák azzal a feladattal, hogy a munka közben feltétlenül engedelmeskedjenek a szovjet vezető, a diktátor akaratának.

A burzsoák, a mensevikek, a „Novaja Zsizny” hívei, akik csak a káoszt, a kapkodást, a kistulajdonosi önzés kirobbanásait látják, nevetnek a „gyűlésezésen”, még gyakrabban pedig dühösen sziszegnek miatta. De gyűlésezés nélkül az elnyomottak tömege sohasem tudna áttérni arról a fegyelemről, amelyet a kizsákmányolók kényszerítettek rá, a tudatos és önkéntes fegyelemre. A gyűlésezés — a dolgozók igazi demokráciája, kiegyenesedése, új életre ébredése, a dolgozók első lépése azon a talajon, amelyet ők maguk tisztítottak meg a férgektől (a kizsákmányolóktól, az imperialistáktól, a földesuraktól és a kapitalistáktól), és amelyet maguk akarnak a maguk módján, a maguk számára elrendezni, mégpedig saját hatalmuk, a szovjet hatalom, nem pedig az idegen, az úri, a burzsoá hatalom elvei alapján — s ezt éppen a gyűléseken tanulják. Éppen a dolgozóknak a kizsákmányolókon aratott októberi győzelme kellett ahhoz, egy egész történelmi szakasz folyamán kellett előbb a dolgozóknak maguknak megtárgyalniok az új életfeltételeket és az új feladatokat, hogy lehetővé váljon a biztos áttérés a munkafegyelem magasabb formáira, annak az eszmének tudatos elsajátítására, hogy szükség van a proletariátus diktatúrájára, arra, hogy munka közben a Szovjethatalom képviselőinek egyszemélyi rendelkezéseit ellentmondás nélkül teljesítsék.

Ez az áttérés most kezdődött meg.

Sikeresen megoldottuk a forradalom első feladatát, láttuk, hogy a dolgozó tömegek hogyan teremtették meg önmagukban e siker fő feltételét: a kizsákmányolók elleni erőfeszítések egyesítését a kizsákmányolók megdöntése céljából. Az olyan szakaszoknak, mint 1905 októbere, 1917 februárja és októbere, világtörténelmi jelentőségük van.

Sikeresen megoldottuk a forradalom második feladatát: felébresztettük és talpraállítottuk a társadalomnak éppen azokat az „alsó rétegeit”, amelyeket a kizsákmányolók a mélybe taszítottak, s amelyek csak 1917. október 25-e után kaptak teljes szabadságot arra, hogy megdöntsék a kizsákmányolókat, körülnézzenek és a maguk módján berendezkedjenek. Éppen a legelnyomottabb és legelesettebb, legkevésbé felkészült dolgozó tömegek gyűlésezése, átállása a bolsevikok oldalára, e tömegek szovjet szervezeteinek megteremtése országszerte — ez a forradalom második nagy szakasza.

Kezdődik a harmadik szakasz. Meg kell szilárdítani azt, amit magunk vívtunk ki, amit elrendeltünk, amit törvénybe iktattunk, megtárgyaltunk, tervbe vettünk — mindezt meg kell szilárdítani a mindennapi munkafegyelem szilárd formáiban. Ez a legnehezebb, de egyszersmind a leghálásabb feladat, mert csak e feladat megoldásával teremthetjük meg a szocialista rendet. Meg kell tanulnunk, hogy a dolgozó tömegek e viharos, tavaszi áradásként hömpölygő, medréből kicsapó gyűlés-demokráciáját egyesítsük a munka közben tanúsított vasfegyelemmel, azzal, hogy munka közben ellentmondás nélkül engedelmeskedünk egy személy, a szovjet vezető akaratának.

Ezt még nem tanultuk meg.

Meg fogjuk tanulni.

A burzsoá kizsákmányolás restaurációjával tegnap a Kornyilovok, Gocok, Dutovok, Gegecskorik, Bogajevszkijek fenyegettek bennünket, őket legyőztük. Ez a restauráció, ugyanez a restauráció fenyeget ma bennünket más formában: az ösztönös kispolgári fegyelmezetlenség és anarchizmus, a kistulajdonosi „mi közöm hozzá” formájában, ennek az ösztönösségnek a proletár fegyelmezettség ellen irányuló mindennapi, apró, de nagyszámú támadásai és rohamai formájában. Ezt az ösztönös kispolgári anarchiát le kell győznünk, és le is fogjuk győzni.

A szovjet szervezet fejlesztése

A szovjet demokratizmus — vagyis konkrét, mostani alkalmazásában a proletár demokratizmus — szocialista jellege először is abban áll, hogy a választók a dolgozó és kizsákmányolt tömegek, a burzsoázia pedig ki van rekesztve a választásokból; másodszor, hogy a választásoknak mindenféle bürokratikus formasága és korlátozása elesik, a tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és időpontját, ugyanakkor pedig teljesen szabadon visszahívhatják a megválasztottakat; harmadszor abban, hogy megalakul a dolgozók élcsapatának, a nagyipari proletariátusnak, legjobb tömegszervezete, amely lehetővé teszi a nagyipari proletariátus számára a kizsákmányoltak legszélesebb tömegeinek vezetését, az önálló politikai életbe való bevonásukat, a saját tapasztalataikra támaszkodó politikai nevelésüket, hogy ilyenformán első ízben történik lépés abban az irányban, hogy a lakosság valóban mind egy szálig megtanuljon kormányozni és hozzáfogjon a kormányzáshoz.

Ezek ennek az Oroszországban alkalmazott demokratizmusnak fő megkülönböztető ismérvei, amely a demokratizmus magasabb típusa, szakítás a demokratizmus polgári eltorzításával, átmenet a szocialista demokratizmusra és azokra a feltételekre, amelyek között lehetővé válik, hogy az állam kezdjen elhalni.

Magától értetődik, hogy az ösztönös kispolgári szervezetlenség (amely kisebb vagy nagyobb mértékben elkerülhetetlenül megmutatkozik minden proletárforradalomban, a mi forradalmunkban pedig, az ország kispolgári jellege, elmaradottsága és a reakciós háborúnak a következményei miatt különösen erőteljesen mutatkozik meg) szükségszerűen rányomja bélyegét a Szovjetekre is.

Fáradhatatlanul dolgoznunk kell a Szovjetek és a Szovjethatalom szervezetének fejlesztésén. Van egy olyan kispolgári törekvés, amely a Szovjetek tagjait „parlamenti képviselőkké”, vagy, másfelől, bürokratákká akarja átváltoztatni. Ez ellen úgy kell harcolni, hogy a Szovjetek minden tagját bevonjuk a kormányzás gyakorlati munkájába. A Szovjetek osztályai sokhelyütt olyan szervekké változnak, amelyek fokozatosan összeolvadnak a biztosságokkal. Az a célunk, hogy a szegénységet mind egy szálig bevonjuk a kormányzás gyakorlati munkájába, s minden lépést, ami ennek megvalósítása irányában történik — minél változatosabbak ezek a lépések, annál jobb —, gondosan fel kell jegyeznünk, tanulmányoznunk kell, rendszerbe kell foglalnunk, szélesebbkörű kísérletek útján ki kell próbálnunk és törvényerőre kell emelnünk. Célunk, hogy minden dolgozó a nyolcórás termelő munka „feladatának” elvégzése után fizetés nélkül végezzen állami feladatokat: az áttérés erre különösen nehéz, de csakis ez az áttérés a szocializmus végleges megszilárdulásának záloga. A változás újdonsága és nehéz volta természetesen rengeteg olyan lépésre vezet, amelyet úgyszólván tapogatózva teszünk meg, bőven okoz hibákat, ingadozásokat — enélkül semmiféle gyors előrehaladás sem lehetséges. A jelenlegi helyzet egész eredetisége sok olyan embernek a szempontjából, aki azt akarja, hogy szocialistának tartsák, abban áll, hogy az emberek megszokták, hogy a kapitalizmust elvontan szembeállítsák a szocializmussal és a kettő közé mély értelműen odategyék ezt a szót: „ugrás” (némelyek, emlékezve az Engelsnél olvasottak töredékeire, még mélyértelműbben hozzátették: „ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”). Azt azonban, hogy a szocializmus tanítómesterei a világtörténelmi átalakulások értelmében vett fordulatot nevezték „ugrásnak” és hogy az ilyenfajta ugrások tíz évre vagy még hosszabb időre is kiterjedő időszakokat ölelnek fel — ezt nemigen tudja átgondolni azoknak az úgynevezett szocialistáknak a többsége, akik „könyvből ismerik” a szocializmust, de a dolog lényegébe sohasem hatoltak be komolyan. Természetes, hogy a hírhedt „értelmiség” ilyen időkben rendkívül sok siratóasszonyt produkál: az egyik az Alkotmányozó Gyűlést siratja, a másik — a polgári fegyelmet, a harmadik — a kapitalista rendet, a negyedik — a művelt földesurat, az ötödik — az imperialista nagyhatalmi helyzetet és így tovább és így tovább.

A nagy ugrások korszakának igazi érdekessége abban áll, hogy a régi rend rengeteg törmeléke, amelyek néha gyorsabban halmozódnak, mint az új rend (nem mindig azonnal látható) csírái, megköveteli tőlünk, hogy a fejlődés vonalából vagy láncolatából ki tudjuk ragadni a leglényegesebbet. Vannak történelmi pillanatok, amikor a forradalom sikere érdekében a legfontosabb az, hogy minél több törmeléket halmozzunk fel, azaz minél több régi intézményt romboljunk szét; vannak pillanatok, amikor már eleget romboltunk, és a talaj törmelékektől való megtisztításának „prózai” (a kispolgári forradalmár számára „unalmas”) munkája kerül sorra; vannak pillanatok, amikor mindennél fontosabb az, hogy gondosan ápoljuk a törmeléktől még rosszul megtisztított talajon az új életnek az omladékok alól kinövő csíráit.

Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy általában kommunistának lenni. Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a bizonyos láncszemet, amelyet minden erőnkből meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot kezünkben tarthassuk és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és nem olyan kezdetleges, mint a közönséges, kovácskészítette láncban.

A szovjet szervezet bürokratikus kinövései elleni harcot biztosítja az, hogy a Szovjetek szilárd kapcsolatban vannak a „néppel”, vagyis a dolgozókkal és kizsákmányoltakkal, hogy ez a kapcsolat hajlékony és rugalmas. A polgári parlamenteket a szegénység sohasem tekinti „saját” intézményeinek, még a világ legdemokratikusabb kapitalista köztársaságának parlamentjét sem. A Szovjetek ellenben a munkás- és paraszttömegek „saját” intézményei, nem pedig idegen intézmények. A mai Scheidemann-féle, vagy ami majdnem ugyanaz, Martov-féle „szociáldemokraták” éppúgy undorodnak a Szovjetektől és éppúgy vonzódnak az illedelmes polgári parlamenthez vagy az Alkotmányozó Gyűléshez, mint ahogy Turgenyev 60 évvel ezelőtt vonzódott a mérsékelt monarchista és nemesi alkotmányhoz, mint ahogy ő undorodott Dobroljubov és Csernisevszkij paraszt demokratizmusától.

Éppen az, hogy a Szovjetek közel állnak a dolgozó „néphez”, teremti meg a küldött-visszahívás és az alulról történő ellenőrzés különleges formáit, amelyeket most különösen nagy buzgalommal kell fejlesztenünk. Így például a legteljesebb rokonszenvre és támogatásra méltók a népművelési tanácsok — a szovjet választók és küldötteik időszakos értekezletei, amelyek a szovjet hatóságok népművelési tevékenységének megvitatása és ellenőrzése céljából gyűlnek egybe. Mi sem volna ostobább dolog, mint ha a Szovjeteket holmi megcsontosodott és elzárkózott intézményekké akarnók átváltoztatni. Minél határozottabban kell most síkraszállnunk a kíméletlenül keménykezű hatalomért, az egyes személyek diktatúrájáért meghatározott munkafolyamatokra vonatkozóan a merőben végrehajtási jellegű funkciók meghatározott eseteiben, annál változatosabbaknak kell lenniök az alulról jövő ellenőrzés formáinak és módjainak, hogy teljesen lehetetlenné tegyük a Szovjethatalom eltorzítását, hogy újra meg újra fáradhatatlanul irtsuk a bürokratizmus dudváját.

Befejezés

Rendkívül súlyos, nehéz és veszélyes nemzetközi helyzet; a lavírozás és visszavonulás szükségessége; a Nyugaton kínosan hosszú ideig érlelődő forradalom új kitöréseire való várakozás időszaka; az országon belül a lassú építés és kíméletlen „felrázás” időszaka, a szigorú proletár fegyelmezettség hosszas és kitartó harca a kispolgári fegyelmezetlenség és anarchia fenyegető áradata ellen — ezek röviden a szocialista forradalom mai különleges szakaszának ismertetőjelei. Ez az a láncszem az események történelmi láncolatában, amelyet most teljes erőnkből meg kell ragadnunk, hogy feladatunk magaslatán álljunk, amíg rá nem térünk a következő láncszemre, amely különös ragyogással, a nemzetközi proletárforradalom győzelmeinek ragyogásával vonz bennünket.

Próbálják meg összehasonlítani a „forradalmár” szokásos, közkeletű fogalmával azokat a jelszavakat, amelyek a mostani időszak sajátosságaiból erednek: lavírozni, visszavonulni, várni, lassan építeni, kíméletlenül felrázni, szigorúan fegyelmezni, ostorozni a fegyelmezetlenséget. . . Csoda-e, ha ennek hallatára egyes „forradalmárokat” nemes felháborodás fog el és „mennydörögni” kezdenek ellenünk, hogy megfeledkezünk az Októberi Forradalom hagyományairól, hogy megalkuszunk a polgári szakemberekkel, kompromisszumokat kötünk a burzsoáziával, hogy kispolgárok, reformisták vagyunk stb. stb.?

Ezeknek a gyász-forradalmároknak az a bajuk, hogy közülük még azok sem, akiket a világ legjobb szándékai vezérelnek, és akik feltétlenül hűek a szocializmus ügyéhez — még ezek sem értik meg azt a különleges és különösen „kellemetlen” állapotot, amelyen elkerülhetetlenül keresztül kellett mennie egy elmaradott, a reakciós és szerencsétlen háború által elgyötört országnak, amely jóval előbb kezdte meg a szocialista forradalmat, mint a haladottabb országok; — a nehéz átmenet nehéz pillanataiban nincs meg bennük a kellő kitartás. Természetes, hogy a „baloldali eszerek” pártja alkotja pártunkkal szemben az ilyenfajta „hivatalos” ellenzéket. Személyi kivételek a csoport- és osztálytípusok alól természetesen vannak és mindig lesznek. De a társadalmi típusok megmaradnak. Olyan országban, ahol a kistulajdonos lakosság óriási többségben van a tiszta proletár lakossággal szemben, elkerülhetetlenül megnyilvánul — olykor rendkívül élesen fog megnyilvánulni — a proletárforradalmár és a kispolgári forradalmár közötti különbség. A kispolgári forradalmár az események minden fordulatánál ingadozik, tántorog, 1917 márciusában elszánt forradalmár, májusban a „koalíciót” magasztalja, júliusban gyűlöli a bolsevikokat (vagy siránkozik „kalandorságuk” miatt), október végén félénken távol tartja magát tőlük, decemberben támogatja őket, végül 1918 márciusában és áprilisában az ilyen típusok többnyire megvetően fintorgatják az orrukat és így beszélnek: „Én nem tartozom azok közé, akik dicshimnuszt zengenek a «szerves» munkának, a gyakorlatiasságnak és a lépésről lépésre való haladásnak.”

Az ilyen típusok társadalmi forrása — a kistulajdonos, akit megvadítottak a háború rémségei, a hirtelen tönkremenés, az éhínség és a bomlás hallatlan gyötrelmei, aki hisztérikusan kapkod ide-oda, keresi a kivezető utat és a menekülést, és ingadozva hol bízik a proletariátusban és támogatja, hol pedig elfogja a kétségbeesés. Világosan meg kell érteni és jól meg kell jegyeznünk, hogy ilyen társadalmi alapra semmilyen szocializmust nem lehet felépíteni. A dolgozó és kizsákmányolt tömegeket csak olyan osztály tudja vezetni, amely ingadozás nélkül halad a maga útján, amely nem csügged és nem esik kétségbe a legnehezebb, legsúlyosabb és legveszélyesebb átmenetek idején sem. Hisztérikus rohamokra nincs szükségünk. Nekünk a proletariátus vas zászlóaljainak egyenletes menetelésére van szükségünk.

A megírás ideje: 1918 március—április.

Megjelent: „Pravda” 83. és „Izvesztyija
VCIK” 85. sz. 1918. április 28.

Lenin Művei. 27. köt. 229—273. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 7. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi
polgárháború időszakában
(1927-1937)

1. A forradalom apálya. A Kínai Kommunista Párt harca a vörös hatalom megteremtéséért és az imperialistaellenes, antifeudális forradalom következetes megvalósításáért

Az ország politikai helyzete 1927 után
1927 után az új kuomintangista militaristák az egész országban megteremtették ellenforradalmi uralmukat. A régi militaristákhoz hasonlóan ők is teljesen az imperializmus és a feudális erők mellé álltak, ellenforradalmi katonai diktatúrát vezettek be. A munkásság, a parasztság, a városi kispolgárság, sőt a nemzeti burzsoázia is, politikai és gazdasági téren egyaránt teljesen jogfosztott helyzetben volt. Bizonyos változás azonban mégis bekövetkezett: az új militaristák, amikor megteremtették ellenforradalmi uralmukat, még a régieknél is kegyetlenebbeknek bizonyultak. Az imperialista államok segítségével — arányait tekintve — Kína történetében soha nem látott titkosrendőri hálózatot építettek ki, a minden idők és minden ország reakciós hatalmaskodói által valaha is felhasznált legaljasabb és legalattomosabb eszközöket vették igénybe a nép szabadságának korlátozására, s példátlan kegyetlenséggel számoltak le mindenkivel, aki szembe mert szállni velük. „Olyan módon szervezte át hadseregét, hogy ez a hadsereg különbözik minden hadseregtől, amelyet Kína története valaha is ismert, és nagy vonásokban hasonlít a világ modern államainak hadseregeire. Ez a hadsereg létszámát tekintve pedig felülmúlja bármelyik történelmi korszak kínai hadseregét és a világ bármely államának állandó hadseregét.”^1
1 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 362. old.

Az új militaristák erre a hadseregre, a titkosrendőrségre és számtalan más ellenforradalmi szervezetre támaszkodva magukhoz kaparintották a politikai, gazdasági és kulturális élet valamennyi kulcspozícióját, s kegyetlenül kizsákmányolták a népet. Fokozatosan kiépítették a feudális-komprádor bürokratikus tőke rendszerét. A különféle ellenforradalmi szervezetek révén valóságos rémuralmat gyakoroltak a kínai nép fölött. A reakciós puccs idejétől 1928 derekáig a forradalmi tömegek mintegy 337 000 képviselőjét gyilkolták meg, természetesen főleg kommunistákat. A Kuomintang új militaristáinak elvetemültsége abban is kifejezésre jutott, hogy még a korábbi militaristák módszereinél is körmönfontabb fogásokkal politikai szemfényvesztéshez folyamodtak. Saját javukra használták ki azt a körülményt, hogy a Kuomintang a múltban forradalmi párt volt. Váltig azt hangoztatták, hogy hatálytalanítani fogják az egyenlőtlen szerződéseket, leszállítják a földbért, megszüntetik a nép szemében gyűlöletes „licsin”-t (belső vámokat) és így tovább. Az imperialisták ennek a demagógiának alátámasztása érdekében tettek is bizonyos formai engedményeket. Így például lemondtak az egyezményesen megállapított vámtarifákról, kijelentették, hogy tárgyalni akarnak a kínai kormánnyal a konzuli bíráskodás megszüntetéséről stb. A Kuomintang és az imperialisták együttes mesterkedésével valóban sikerült is becsapni a „naiv” embereket, bizonyos illúziókat kelteni bennük, ami elősegítette az ellenforradalmárok uralmának megszilárdulását. Persze ez a csalás hamarosan lelepleződött, a földbérek leszállításáról hozott úgynevezett törvény papíron maradt, valójában a haszonbér egyre emelkedett, a „licsin”-t eltörölték, de bevezették az iparadót, amely sokkal nagyobb, tízszerte súlyosabb terhet jelentett, mint a „licsin”. A vámtarifákról szóló egyezményeket hatályon kívül helyezték, de a külkereskedelmi deficit 1927 után körülbelül öt év alatt több mint ötszörösére növekedett. A konzuli bíráskodás megszüntetését többször is bejelentették, az imperialisták azonban egyre gátlástalanabbá garázdálkodtak Kínában. 1928-ban a japán imperialisták több mint 10 000 kínait gyilkoltak, illetve sebesítettek meg, de ezért senki sem bűnhődött. Sőt, a kínai kormány külön rendeletet hozott — a japánok védelmére. Így festettek a valóságban azok a „forradalmi” intézkedések, amelyekről a csangkajsekista Kuomintang annyit szónokolt.

A gyilkos kegyetlenség, a szuronyok erejére támaszkodás azonban a Kuomintang ellenforradalmi uralmának csupán egyik oldala volt. Másfelől ezt az uralmat leküzdhetetlen gyengeség jellemezte. A nép ismételten fegyvert ragadott, hogy lerázza a Kuomintang uralmának igáját, minden lehető módon harcolt a csangkajsekisták ellen. A városokban, különösen a nagyvárosokban a kuomintangista ellenforradalom hatalmas fegyveres erők összpontosításával, a titkosrendőrséggel stb. el tudta fojtani a nép megmozdulásait, de az egész óriási Kínában, az ezer meg ezer faluban ezt nem tehette meg. Ami pedig az uralmon levők táborán belüli helyzetet illeti, mivel az ellenforradalom az imperialisták és a feudális erők érdekeit képviselte, ez a tábor természetesen nem akadályozhatta meg, hogy az imperialisták feldarabolják az országot, s a különböző feudális klikkek saját céljaik elérésére törekedjenek. 1928 után a Kuomintang csak névlegesen egyesítette az egész országot, valójában Kína belsőleg meghasonlott. Hiszen még magán a Kuomintangon belül is több csoport alakult ki: a Csang Kaj-sek klikk, a Vang Csing-vej és a Hu Huan-ming csoport, a szisanisták klikkje stb. Az új kuomintangista militaristák közé tartoztak: Csang Kaj-sek klikkje, amely kezében tartotta a központi kormányzatot, s a Jangce középső és alsó folyása mentén fekvő tartományokat ellenőrizte; Feng Jü-hsziang, Jen Hszi-san és Csang Hszüe-liang klikkjei, amelyek az északi, északnyugati és északkeleti tartományokat tartották ellenőrzésük alatt. Ezeken kívül a tartományokban sok kisebb militarista volt. A militaristák és a különböző kuomintangista csoportok, amelyeket az imperialisták egymás ellen uszítottak, állandóan teljes erejükből harcoltak egymással a hatalomért. Az országban szakadatlanul, évről évre újabb belső háborúk robbantak ki. Ez természetesen aláásta az ellenforradalom uralmát.

Az új, kuomintangista militaristák ellenforradalmi uralma mérhetetlen szenvedést zúdított a munkásságra, a parasztságra és az egész kispolgárságra. A munkásokat ismét megfosztották mindazoktól a politikai és gazdasági jogoktól, amelyeket a forradalmi fellendülés idején kivívtak maguknak. A forradalmi szakszervezeteket feloszlatták vagy „átszervezték”. A munkások vezetőit sorra legyilkolták. A sztrájkot „bűntettnek” nyilvánították. A munkabéreket egyre lejjebb szorították, ugyanakkor pedig a munkanap egyre hosszabb lett, a munka intenzitása pedig egyre fokozódott. A parasztok helyzete még súlyosabb lett: a forradalmi fellendülés időszakában elűzött tuhaók és liesenek ellentámadásba mentek át, mindenütt szétverték a parasztszövetségeket, letartóztatták és halálra kínozták a parasztság vezetőit, önkényesen felemelték a földbért és a kölcsönkamatot, elűzték a földjükről a parasztokat. A Kuomintang-kormány, amely egy követ fújt a tuhaókkal és a liesenekkel, segített nekik a parasztság ellenállásának letörésében, a parasztokat katonai szolgálat és más kötelezettségek teljesítésére kényszerítette, s különféle súlyos adókkal és szolgáltatásokkal terhelte meg. A kispolgárság helyzete sem volt jobb: a nép vásárlóképessége napról napra csökkent, a különféle adók egyre elviselhetetlenebbé váltak, s mindez a kiskereskedőket és a kisiparosokat csődbe juttatta. A nemzetgazdaság nehézségei, és a politikai szabadságjogok teljes hiánya folytán lehetetlenné vált az értelmiségiek, a diákok számára, hogy tudományos kutatómunkát végezzenek, normális körülmények között tanuljanak, s kinyilváníthassák véleményüket. Emellett az értelmiségiek gyakran nem találtak szakképzettségüknek megfelelő munkát.

Mindezek következtében a munkások, a parasztok és a kispolgárság tömegeinek érdeke fűződött a forradalom győzelméhez, s ezért a forradalomnak Kínában nagy fejlődési perspektívái voltak.

A megtorlások azonban súlyos veszteségeket okoztak a forradalmi erőknek. A forradalmi fellendülés idején a forradalmi szakszervezetekbe mintegy 3 millió munkás lépett be, s a munkásság nagyszabású politikai és gazdasági harcokat vívott. A forradalom veresége után a munkások harci kedve átmenetileg csökkent, s csak a párt óriási erőfeszítésének köszönhető, hogy a forradalmi szakszervezetek taglétszáma 1929-ben elérte a 30 000-et. A forradalmi fellendülés idején a parasztszövetségekbe mintegy 10 millió paraszt lépett be, s a falvakban magasra csapott a forradalom hulláma. A forradalom veresége után a parasztmozgalom hol hullámvölgybe került, hol ismét fellendült, és el volt szigetelve. „Akárhová tegye is be a lábát a Vörös Hadsereg — írta Mao Ce-tung —, a tömegek hidegen fogadják, és a lakosság csak agitációs munka kifejtése után válik fokról fokra barátságosabbá.”^2
2 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 172. old.

Mindez arról tanúskodott, hogy a forradalmi hullám apadóban volt. A forradalom hanyatlása következtében a Kínai Kommunista Párt taglétszáma több mint 57 000-ről mintegy 10 000-re csökkent.

Azok a változások, amelyek egyfelől a forradalom, másfelől az ellenforradalom táborában végbementek, a közbeeső helyet elfoglaló nemzeti burzsoáziára szükségszerűen hatással voltak. A nemzeti burzsoázia átállt az ellenforradalom táborába, s a nagyburzsoázia szekértolójává vált a munkások, a parasztok és a kommunista párt ellen folytatott harcában. Ez az eljárása azonban egyáltalán semmilyen előnyt nem biztosított számára. 1927 után az imperialisták egyre több tőkét, s egyszersmind dömping-áron egyre több árut exportáltak Kínába, ami súlyos csapást jelentett a nemzeti burzsoáziára. A másik komoly csapást a csangkajsekista Kuomintang mérte a nemzeti burzsoáziára azzal, hogy ellenforradalmi uralmát kihasználva, előmozdította a bürokratikus tőke fejlődését, erősödését. Ezért 1928-tól kezdve a tengerparti és a Jangce-folyó mentén elterülő vidékek nemzeti burzsoáziája elégedetlenkedni kezdett a Kuomintang uralmával, s mozgalmat indított bizonyos reformok kivívásáért. A nemzeti burzsoázia körében illúziók támadtak abban a tekintetben, hogy a Kuomintangot át lehet szervezni, olyan politikai párttá lehet változtatni, amely harcol mind a kommunisták, mind pedig az imperializmus és a feudális erők ellen.

Ezek a fejlemények ugyancsak a Kínában 1927 után kialakult politikai helyzet rendkívüli bonyolultságáról tanúskodtak. Az ellenforradalom táboráról szólva azt is meg kell állapítani, hogy a nagybirtokosok és a nagy-komprádorok érdekeit képviselő régi militaristák csődbe jutottak. A burzsoázia zászlaja alatt porondra lépő új, kuomintangista militaristák bizonyos formai engedményeket kaptak az imperialistáktól. Valójában ezek az új militaristák egytől egyig ugyancsak a nagybirtokosok és a komprádorok érdekeit képviselték, s az imperialisták engedelmes eszközei voltak Kína ellen irányuló agresszív lépéseik megvalósítása során. A nagybirtokosok és a komprádorok újból megszilárduló uralma még kegyetlenebbnek bizonyult, mint amilyen a régi militaristáké volt. Az ellenforradalmi államhatalmi apparátus, különösen a nagyvárosokban, megerősödött. Ez kizárta annak lehetőségét, hogy a forradalmi erők rövid idő leforgása alatt felszabadítsák a nagyvárosokat.

Ugyanakkor azonban a nagybirtokosok és a komprádorok ellenforradalmi hatalmának megvoltak a maga gyengeségei is, amelyektől sehogyan sem tudott megszabadulni. Ezek a gyengeségek abból eredtek, hogy a néptömegek mindenfelé mozgolódtak, az ellenforradalom a falvakban viszonylag kis erőkkel rendelkezett, s az állandó belső konfliktusok és összeütközések szüntelenül belső háborúkat idéztek elő. Ezért az ellenforradalmi uralom megszilárdulása csupán átmeneti jelenség volt. Az ellenforradalom hatalmának elkerülhetetlenül gyengülnie kellett, s a forradalomnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fel nem tartóztatható áradatként öntsön el hatalmas térségeket, ezer meg ezer kínai falut.

A forradalom táboráról szólva meg kell állapítani, hogy mivel a munkásokat, a parasztokat és a kispolgárságot még kegyetlenebbül nyomták el és zsákmányolták ki mint azelőtt, létérdekük fűződött a forradalomhoz, s ennek a körülménynek múlhatatlanul újabb forradalmi fellendülésre kellett vezetnie. Pesszimizmusra, hitetlenkedésre a forradalom fejlődési perspektíváit illetően nem volt semmi ok, jóllehet a forradalom abban az időben valóban hullámvölgybe került.

Nyilvánvaló volt azonban, hogy az ellenség egyelőre erősebb, és számbelileg is fölényben van, s hogy a forradalom közeli győzelme lehetetlen.

Ami pedig a nemzeti burzsoáziát illeti, meg kell állapítani, hogy csatlakozott a nagybirtokosokhoz és a nagy-komprádorokhoz, s elárulta a forradalom ügyét. A nemzeti burzsoáziát azonban a nagybirtokosok és a komprádorok továbbra is háttérbe szorították, s így nem volt kizárva annak a lehetősége, hogy később semleges álláspontot foglal el, sőt esetleg be is kapcsolódik a forradalmi harcba.

A KKP Központi Bizottságának 1927. augusztus 7-i értekezlete; Csen Tu-hsziu politikai irányvonalának elutasítása. A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés
Hogyan kellett vezetni a forradalmi harcot ilyen bonyolult politikai helyzetben? Akadtak olyanok, akik az éremnek csak az egyik oldalát látták: túlértékelték a reakció erejét, s ugyanakkor lebecsülték a forradalom erejét, nem vették eléggé figyelembe az ellenség gyenge oldalait és a néptömegek forradalmi követeléseit, elcsüggedtek, nem bíztak többé a forradalom perspektíváiban, és jobboldali hibákat követtek el.

A forradalmi fellendülés időszakában a pártba belépett ingatag elemek most meghátráltak a reakciós erők előtt, megtagadták a pártot, sőt behódoltak az ellenségnek, s ezáltal segítségére voltak a párt aláaknázásában és a forradalom elleni harcban. A Csen Tu-hsziu vezette kapitulánsok a forradalom hanyatlásának időszakában fokozatosan likvidátorokká váltak. Csak azt látták, hogy a nagybirtokosokat és a nagy-komprádorokat képviselő régi militaristák helyébe új, kuomintangista militaristák léptek, akik azelőtt a burzsoáziát képviselték. Csak azt látták, hogy az imperializmus bizonyos formai engedményeket tett ezeknek az új militaristáknak. Nem értették meg, hogy a hatalomra jutott kuomintangista militaristák ugyanúgy a nagybirtokosok és a nagy-komprádorok érdekeit képviselik, mint a korábbi militaristák. Ezért a kapitulánsok — reakciós trockista szempontból kiindulva — úgy vélekedtek, hogy 1927 után a kínai burzsoázia már legyőzte az imperializmus és a feudalizmus erőit, a kínai polgári demokratikus forradalom már befejeződött, s a kínai proletariátusnak most már csak meg kell várnia, amíg a kapitalizmus fejlődése annyira előrehalad, hogy végre lehet hajtani az úgynevezett „szocialista forradalmat”. Kijelentették, hogy a pártnak most abba kell hagynia a forradalmi munkát, s csupán legális munkával kell foglalkoznia, a Kuomintang által megengedett keretek között. Sőt, a kapitulánsok még azt is ellenezték, hogy a párt fegyveres forradalmi harcot folytasson, s az ilyen harcot „csavargók és banditák akcióinak” nevezték.

A kommunisták, akik el voltak szánva arra, hogy a végsőkig küzdenek a kínai nép felszabadításáért, Csen Tu-hsziutól és más árulóktól eltérően a legnagyobb kitartással és forradalmi hősiességgel léptek fel az erős és alattomos ellenséggel szemben. Az első forradalom veresége után nem estek kétségbe, nem vesztették el a győzelembe vetett hitüket, hanem ellenkezőleg, az elszenvedett kudarcból levonták a tanulságokat, világosan felismerték Csen Tu-hsziu politikai irányvonalának ártalmasságát, felismerték, hogy ez az irányvonal vezetett a forradalom vereségéhez. A kommunistákat nem ijesztette el sok ezer harcostársuk pusztulása. Sziklaszilárdan hittek a forradalom igazságában, megértették annak fontosságát, hogy a forradalmat a kommunista párt vezesse. A Kínai Kommunista Párt már 1927 júliusában megalakította a Központi Bizottság ideiglenes irodáját, amelynek tagjai közé Csen Tu-hsziut nem vették fel. Több elvtárs javasolta a Központi Bizottság rendkívüli plenáris ülésének összehívását, hogy véget lehessen vetni a Csen Tu-hsziu és hívei által folytatott kapituláns politikának, s az új helyzetben érvényre lehessen juttatni a forradalmi harc kitartó folytatásának irányvonalát. Ugyanakkor a párt felkelést tervezett Nancsangban, és előkészületeket tett az „őszi termés” felkelésre, hogy ilyenformán az ellenforradalmi kuomintangista fegyveres erőkkel a forradalom fegyveres erőit állítsa szembe.

A nancsangi felkelés 1927. augusztus 1-én kezdődött. Az északi hadjáratban részt vett mintegy 30 000 főnyi csapatok Csou En-laj, Csu Te, Je Ting és Ho Lung vezetésével elfoglalták Nancsangot, Csianghszi tartomány közigazgatási központját. Ebben az időszakban, vagyis röviddel azután, hogy a vuhani Kuomintang elárulta a forradalmat, az ellenforradalomnak Csianghsziban, Hunanban, Hupejben és más tartományokban még nem sikerült teljesen elfojtani a parasztmozgalmat. A parasztság nagy tömegeit a nancsangi győzelem híre fellelkesítette, és serényen készülődtek, hogy a forradalmi csapatok segítségére siessenek. A forradalmi csapatoknak azonban nem volt lehetőségük arra, hogy Nancsangban szilárdan megvessék a lábukat, és megteremtsék az együttműködést a helyi parasztmozgalommal. Augusztus 5-én elhagyták Nancsangot, és délnek vették útjukat. Úgy tervezték, hogy elfoglalják Kuangcsout, ismét forradalmi támaszponttá építik ki, s azután onnan újabb hadjáratot indítanak északi irányban.

A forradalmi csapatok dél felé haladva több vereséget mértek az ellenségre, felszabadították Lincsuant, Jihuangot, Kuangcsangot, Sicsenget, Zsujcsint, Huajcsangot, Csangtinget, Sanghangot, Taput, Csaocsout, Szvatout (Santant), s más városokat is felszabadítottak a garázdálkodó ellenforradalmi bandák uralma alól. Ezeket a sikereket azonban nem tudták megszilárdítani, mert nem volt támaszpontjuk, és nem kaphattak segítséget a parasztság tömegeitől. A katonák hosszú utakat tettek meg, az ellenség egyik támadását a másik után verték vissza, s gyakran napokig nem aludtak. Nem volt elég élelem és víz. A csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, amelyeket nem volt alkalmuk pótolni. Ennek következtében röviddel Csaocsou és Szvatou felszabadítása után a túlerőben levő ellenségnek sikerült a felkelőket körülzárni és leverni. Csak egy kis részük, alig 2000 ember tudott kitömi a gyűrűből. Ezek a harcosok Csu Te, Csen Ji és Lin Piao vezetésével Csianghszi tartományon át Hunan tartomány déli részébe vonultak, ahol megszervezték a parasztok fegyveres felkelését.

1927. augusztus 7-én a párt Központi Bizottsága rendkívüli értekezletet tartott. Ebben a forradalom szempontjából válságos időpontban az értekezlet határozottan véget vetett a kapituláns politikának, Csen Tu-hsziut megfosztotta vezető tisztségétől, s megválasztotta a párt Központi Bizottságának új, ideiglenes politikai irodáját. Az értekezlet felszólította a pártot és a néptömegeket, hogy folytassák kitartóan a forradalmi harcot, indítsák meg az agrárforradalmat, szervezzenek felkelést, hogy fegyveres erővel dönthessék meg a Kuomintang ellenforradalmi uralmát. Ez a harci felhívás bátorságot öntött az egész pártba, a párton belül és a párton kívül egyaránt nagymértékben hozzájárult a forradalom veresége után eluralkodott pesszimista hangulat leküzdéséhez, helyes irányt mutatott azoknak, akik a harc bonyodalmai közepette elvesztették a fejüket. Ez az értekezlet komoly sikere, munkájának igen pozitív eredménye volt.

Az értekezlet azonban a jobboldali elhajlók elleni küzdelem során szem elől tévesztette a „baloldali” elhajlás veszélyét, nem figyelt fel arra, hogy egyes elvtársak más betegségben: „forradalmi” lázban szenvednek.

Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy abban az időben — a különböző vidékek konkrét viszonyainak megfelelően — vagy ellentámadást kellett indítani, vagy vissza kellett vonulni, hogy a forradalom megtarthassa hadállásait, s összegyűjthesse, sújtó ököllé kovácsolhassa a forradalmi erőket. Ezek az elvtársak mélységesen tévedtek, amikor azt hitték, hogy a munkások sztrájkra kényszerítésével vagy más kalandor módszerekkel és adminisztratív intézkedésekkel előbbre lehet vinni a forradalmat. A Központi Bizottságnak ez az értekezlete nem küzdött a hasonló nézetek ellen, s ilyenformán utat nyitott a későbbi „baloldali” hibák számára.

Az „augusztus 7-i értekezlet” után Mao Ce-tung visszatért Hunan tartományba. Augusztus 18-án a Hunan tartományi pártbizottság értekezletet tartott, amelyen az „őszi termés” felkelés tervét vitatták meg. Mao Ce-tung ezen az értekezleten megállapította, hogy a felkelés céljául az agrárforradalom következetes végrehajtását és demokratikus munkás-paraszt hatalom létrehozását kell kitűzni. E cél megvalósítása érdekében a pártnak fő erőit a fegyveres harcra kell összpontosítania, hogy így lehetővé váljék a hatalom megragadása, majd — a puskát mindig kéznél tartva — az agrárforradalom problémáinak megoldása.

1927 szeptemberében munkások, parasztok és forradalmi katonák Mao Ce-tung és más elvtársak vezetésével Hunan északkeleti és Csianghszi északnyugati részében felkelést indítottak. A felkelők megalakították a munkás-paraszt forradalmi hadsereg 1. hadtestének 1. hadosztályát, s három irányban támadták meg az ellenséget: az első hadoszlop Hsziusujból Pingcsiang irányában, a második Tungkuból Liujang irányában, a harmadik Anjüanból Pingcsiang és Liling irányában. A három hadoszlopnak Liujangban kellett találkozni.

A felkelők azután Csangsa ellen szándékoztak vonulni, hogy a munkások támogatásával felszabadítsák ezt a várost. Az ellenség azonban erős, a forradalmi haderő pedig gyenge volt, s így a munkás-paraszt forradalmi hadsereg az egyes városok felszabadítása közben igen súlyos veszteségeket szenvedett. Mao Ce-tung helyesen ítélte meg a kialakult helyzetet, amikor arra a következtetésre jutott, hogy Csangsa felszabadítása egyelőre nem lehetséges, s a Hunan és Csianghszi tartomány határán fekvő csingkangsani kerületbe vezette a csapatokat.

Az „őszi termés” felkelést követően a Kuangtung tartományi Hajfengben és Lufengben, Hajnan szigetén, Kuangcsouban, Huanganban, Macsengben, Tungsanban, Hszienningben, Pucsiban, a Hupej tartományi Hunghu-tó vidékén, a Csianghszi tartományban fekvő Vananban, Tajhóban, Kojangban, Hengfengben, a Senhszi tartományi Csingcsienben és más helyeken került sor munkás-, paraszt- és katonafelkelésre.

A december 11-én elkezdődött kuangcsoui felkelés folyamán a párt által vezetett munkások és forradalmi katonák elfoglalták, s három napig kezükben tartották ezt a nagy dél-kínai várost.

A felkelők mindenütt hősiesen küzdöttek az ellenséges csapatokkal. Többségük azonban még nem értett ahhoz, hogyan lehet kiharcolni a győzelmet olyan körülmények között, amikor az ellenség erős, a forradalomnak pedig csak kis erők állnak a rendelkezésére. A felkelők többnyire a hadviselés szokásos, a történelem során messzemenően alkalmazott módszereihez folyamodtak: városokat ostromoltak vagy védelmeztek, frontális támadást intéztek az ellenség ellen. Így a felkelők nagy veszteségeket szenvedtek, s a túlerőben levő ellenség a felkeléseket egymás után leverte. A forradalmi csapatok kisebb osztagai azonban megmaradtak. Ezek az osztagok visszavonultak a falvakba, és onnan partizánháborút indítottak.

Az első „baloldali” elhajló politikai irányvonal kialakulása. Ennek az irányvonalnak megváltoztatása. A KKP VI. országos kongresszusa
A nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkeléssel létrejött az olyan forradalmi haderő szervezésének alapja, amelyet egyedül a kommunista párt vezetett. Ettől kezdve a fegyveres ellenforradalommal a kommunista párt vezetése alatt álló fegyveres forradalom állt szemben. Főképpen a felkelések leverése után megmaradt forradalmi osztagokból kovácsolódott ki a partizánháború kohójában a munkás-paraszt forradalmi Vörös Hadsereg. Sok olyan körzet, amelyben az első partizánosztagok működtek, később forradalmi támaszponttá vált. Mindennek óriási jelentősége volt.

A felkelések veresége azonban arról tanúskodott, hogy a forradalom apálya tovább tart, s hogy a kialakult körülmények között a nagyvárosok nem tekinthetők többé a forradalom támaszpontjainak. Ámde egyes vezető elvtársak, a párt Központi Bizottságának egyes tagjai, akik már az „augusztus 7-i értekezleten” is hajlandóságot mutattak a „baloldali” elhajlásra, a felkelések vereségéből nem vonták le a kellő tanulságokat, nem elemezték tüzetesen az akkori forradalmi helyzetet. Ezeknél az elvtársaknál az a helytelen vélemény alakult ki, hogy a mindenfelé és állandóan kirobbanó felkelések a forradalom fellendüléséről tanúskodnak. A jobboldali elhajlóktól eltérően egy másik végletbe estek: nem vették észre, hogy az ellenség egyelőre még erős, a forradalom pedig csak kis erőkkel rendelkezik, s eltúlozták mind az ellenséges táborban uralkodó válságot, mind pedig a forradalom erőit. A helyzetnek ebből az egyoldalú, helytelen megítéléséből kiindulva, 1927 telétől kezdve a párt erősen megritkult sorait és a forradalmi tömegeket az egész országban fegyveres felkelések szervezésére ösztönözték.

Így a második forradalmi polgárháború időszakában első ízben kialakult a pártban és uralkodóvá vált a „baloldali” elhajló politikai irányvonal. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe az országban kialakult helyzetet, s így egész gyakorlati tevékenységük meddő volt. Olyan körülmények között, amikor az ellenség hatalmas nyomást gyakorolt, s a forradalmi érzelmű tömegeket súlyos csapás érte, a „baloldali” elhajlók irányvonalának megfelelően előkészített felkeléseket vagy egyáltalában meg sem lehetett kezdeni, vagy pedig az óriási áldozatok árán megszervezett felkeléseket az ellenség gyorsan leverte, ami súlyos veszteséget okozott azoknak a forradalmi erőknek, amelyek a forradalom veresége után megmaradtak. Egészen természetes, hogy az ilyen akciók igen sok kommunistánál elégedetlenséget és tiltakozást váltottak ki. 1928 áprilisáig ezt a „baloldali” elhajló irányvonalat a párttagok többségének követelésére a gyakorlati tevékenységből alapjában véve kiküszöbölték.

A „baloldali” és jobboldali hibák kijavítása, az első forradalmi polgárháború, a nancsangi, a kuangcsoui és az „őszi termés” felkelés eredményeinek összegezése, valamint a néptömegek folytatódó forradalmi harcát illetően a vezetés helyes irányvonalának kidolgozása céljából a Kínai Kommunista Párt 1928 június-júliusban, Moszkvában megtartotta VI. országos kongresszusát. A kongresszus munkájában 84 küldött vett részt szavazati joggal és 34 küldött tanácskozási joggal, összesen több mint 40 000 párttag képviseletében. A kongresszus helyesen értékelte a Kínában1927 után kialakult gazdasági és politikai helyzetet, s megállapította, hogy Kína még mindig félfeudális, félgyarmati ország, a kínai forradalom pedig változatlanul polgári demokratikus forradalom. A kongresszus közzétette a demokratikus forradalomnak — az imperializmus és a feudalizmus elleni harcnak, az agrárforradalom és a munkás-paraszt demokratikus diktatúra megvalósításának programját, s feladatul tűzte ki a kínai Vörös Hadsereg megteremtését, és falusi forradalmi támaszpontok létrehozását. A kongresszus az ország politikai helyzetének helyes elemzéséből kiindulva hangsúlyozta, hogy a két forradalmi hullám közötti időszakban a párt fő feladata a tömegek megnyerése, nem pedig a támadás, nem az, hogy mindenütt felkeléseket indítson. Ennek megfelelően a kongresszus egyaránt elítélte mind a jobboldali csentuhsziuizmust, mind pedig a „baloldali” opportunizmust, s nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a párt szempontjából a fő veszély a „baloldali” opportunizmus. Mindez a kongresszus munkájának nagy eredménye, legfontosabb része volt.

Voltak azonban a kongresszus munkájának negatív vonásai is. A kongresszusi határozatok nem utaltak arra, hogy a demokratikus forradalom — hosszan tartó forradalom, nem értékelték helyesen a közbeeső osztályok kettős álláspontját és az ellenforradalmi erők táborán belüli ellentmondásokat. Továbbá, a kongresszus határozataiban nem volt pontos útmutatás arra a létfontosságú kérdésre vonatkozóan, hogy a pártnak a forradalom veresége után taktikai visszavonulást kell végrehajtania, s munkájának súlypontját a városból a falura kell áthelyeznie. A határozatok a megváltozott feltételeket figyelmen kívül hagyva, továbbra is „a város vezető szerepének fontosságát” hangsúlyozták, s leszögezték, hogy „a proletártömegek lendülete az az erő, amely meghatározza a forradalom győzelmét vagy vereségét”. A kongresszusnak ezek a hibái akadályozták a pártban a „baloldali” elhajlás teljes felszámolását.

SaLa