Beszéd az Október Vasút Sztálin-főműhelyének munkásgyűlésén

1927. március 1
(Rövid ismertetés)

Elvtársak! A szónokoknak rendszerint vég nélkül „illik” beszélni azért, hogy mások szintén vég nélkül hallgassák őket. Azt hiszem, ezúttal kissé eltérünk ettől a szokástól. Én arra szorítkozom, hogy válaszolok azokra a kérdésekre, amelyeket egyes elvtársak itt írásban benyújtottak. Azt hiszem, ez így élénkebb lesz. Ha beleegyeznek, hozzá is kezdek.

A kérdések többsége egyetlen kérdésre vezethető vissza: lesz-e háború ebben az évben, ez év tavaszán vagy őszén?

Válaszom: háború nálunk nem lesz sem ez év tavaszán, sem ez év őszén.

Nem azért nem lesz nálunk háború az idén, mert általában nem áll fenn az imperialista háborúk veszélye. Nem, a háborúk veszélye fennáll. Ebben az évben azért nem lesz háború, mert ellenségeink még nem készültek fel a háborúra, mert ellenségeink jobban félnek a háború következményeitől, mint bárki más, mert a nyugati munkások nem akarnak harcolni a Szovjetunió ellen, munkások nélkül pedig lehetetlen háborút viselni, s végül, mert szilárd és tántoríthatatlan békepolitikát folytatunk, ez a körülmény pedig megnehezíti a háborút országunk ellen.

Sztálin elvtárs, miután ezeket a tételeket a nyugati nagy- és kishatalmakkal való kapcsolataink területéről vett tényekkel megindokolta, rátért a Szovjetunió keleti politikájának kérdésére.

Azt mondják nekünk, hogy az a baráti politika, amelyet a keleti függő és gyarmati népek irányában folytatunk, részünkről bizonyos engedményeket követel és, következésképpen, bizonyos költségekkel jár. Ez persze igaz. De minden más politika elfogadhatatlan volna számunkra nemcsak elvi szempontból, hanem a külpolitikai költségek szempontjából is. A Szovjethatalomnak, amely szétzúzta az imperializmus béklyóit és az imperializmus romjain felépítette saját hatalmát, magából a természetéből következik az, hogy e téren elvből nem folytathatunk más politikát, mint baráti politikát. Ezért erre nem fogok kitérni.

Nézzük meg a dolgot a külpolitikai költségek szempontjából. Államunk keleti határai, a kínai, az afgán, a perzsa, a török határ, mint ismeretes, többezer verszt hosszúságúak. Ezeken a határokon most egészen jelentéktelen létszámú csapatokat tartunk, amelyek baráti viszonyban vannak a szomszédos államok lakosságával, és a határvédelem terén ezt az óriási megtakarítást azért engedhetjük meg magunknak, mert baráti politikát folytatunk ezekkel az államokkal.

De tegyük fel, hogy ezekkel az országokkal nem baráti, hanem ellenséges viszonyban volnánk, mint annak idején az orosz önkényuralom időszakában. Akkor kénytelenek volnánk ezeken a határokon néhány állig felfegyverzett hadsereget tartani, kénytelenek volnánk számos hadihajót tartani a Távol-Keleten, ahogy ezt most egyes imperialista államok teszik. Mit jelent azonban az, ha ezeken a határokon néhány hadsereget tartunk és ennek megfelelően nagyobb létszámú hajóhadunk állomásozik ott? Azt jelenti, hogy évente száz- meg százmillió rubelt költünk ezekre a hadseregekre és hadihajókra a nép pénzéből. Ez is keleti politika volna. De ez a legköltségesebb, legpazarlóbb és legveszélyesebb politika volna valamennyi lehetséges politika közül. Ezért azt hiszem, hogy a Keleten folytatott politikánk elvi tekintetben a leghelyesebb, a politikai eredmények szempontjából a legbiztosabb, és minden lehetséges keleti politika közül a leggazdaságosabb keleti politika.

Nem is szólva arról, hogy ez a politika biztosítja számunkra a tartós békét a Keleten nemcsak a gyarmati és függő országok, hanem Japán tekintetében is.

A küldötti utasításokkal kapcsolatos vitában felszólalt több szónok után Sztálin elvtárs ismét válaszol a gyűlés résztvevőinek újabb írásbeli kérdéseire.

Elvtársak! Engedjék meg, hogy válaszoljak az elvtársak újabb írásbeli kérdéseire. Ezek két kérdés köré csoportosíthatók: az angol-szovjet diplomáciai kapcsolatok esetleges megszakításának kérdése és gazdasági építésünk fő eredményeinek kérdése köré.

Felbontja-e Anglia az 1921-es kereskedelmi szerződést? Megszakítja-e a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval?

Persze, nincs kizárva, hogy Anglia megszakítja ezeket a kapcsolatokat. De azt hiszem, ez nem nagyon valószínű. Nem nagyon valószínű azért, mert a szakításból Angliának csak hátrányai származnának. Nem is beszélve arról, hogy amikor a Szovjetunió ily békés politikát folytat, az angol kormányra a diplomáciai kapcsolatok megszakításáért olyan súlyos felelősség hárulna, amelynél súlyosabbat egy angol kormány ma nem is vállalhatna …

Mi a legfőbb eredményünk a gazdasági építés terén?

Beszélnek nekünk építésünk fogyatékosságairól. Azt mondják, hogy ezeket a fogyatékosságokat még nem számoltuk fel. Mindez igaz, elvtársak. Fogyatékosság van nálunk szép számmal mind a gyárakban, mind állami apparátusunkban. Furcsa is volna, ha ilyen fogyatékosságok nem volnának abban a kolosszális munkában, amelyet magunkra vállaltunk. De nem ezekben a fogyatékosságokban van a dolog lényege. A lényeg az, hogy saját erőnkből útnak tudtuk indítani országunk iparosítását.

Mit jelent az, hogy iparosítjuk országunkat? Azt jelenti, hogy egy agrárországot ipari országgá változtatunk. Azt jelenti, hogy új technikai alapon építjük fel és fejlesztjük ki iparunkat.

Sehol a világon nem volt még példa arra, hogy egy elmaradott óriási agrárország gyarmatok kifosztása, idegen országok kifosztása nélkül, vagy nagy kölcsönök és hosszúlejáratú külső hitelek nélkül ipari országgá vált volna. Emlékezzenek vissza Anglia, Németország, Amerika ipari fejlődésének történetére, és megértik, hogy ez valóban így van. Még Amerika, a leghatalmasabb kapitalista ország is kénytelen volt a polgárháború után jó 30—40 évig bajlódni azért, hogy külső kölcsönök és hosszúlejáratú hitelek és a vele szomszédos államok és szigetek kifosztása útján lendületet adjon iparának.

Ráléphetünk-e mi erre a „kipróbált” útra? Nem, nem tehetjük, mert a Szovjethatalom természetével összeegyeztethetetlen a gyarmati rablás, nagy kölcsönökre és hosszúlejáratú hitelekre pedig nem számíthatunk.

A régi Oroszország, a cári Oroszország más úton haladt az iparosítás felé — gúzsbakötő kölcsönöket vett fel, és gúzsbakötő koncessziókat adott iparunk döntő ágaira. Az elvtársak tudják, hogy majdnem az egész Donyec-medence, a pétervári ipar nagyobb fele, a bakui kőolaj és számos vasútvonal, nem is beszélve a villamossági iparról, külföldi tőkések kezében volt. Ez a Szovjetunió népeinek rovására, a munkásosztály érdekei ellen történő iparosítás útja volt. Világos, hogy mi nem térhetünk erre az útra: nem azért harcoltunk a kapitalizmus igája ellen, nem azért döntöttük meg a kapitalizmust, hogy azután önként hajtsuk fejünket a kapitalizmus igájába.

Egy út marad, a saját felhalmozásaink útja, a takarékosság útja, a takarékos gazdálkodás útja, amelynek az a célja, hogy felhalmozzuk a szükséges eszközöket országunk iparosításához. Szó se róla, ez nehéz feladat. De megoldása a nehézségek ellenére is már folyamatban van. Igen, elvtársak, négy évvel a polgárháború után már folyamatban van a feladat megoldása. Ez a lényeg, elvtársak, és ez a mi legfőbb vívmányunk.

Az ipar szükségleteire ebben az évben egymilliárd háromszáz millió rubelt fordítunk. Ebből a pénzből új gyárakat építünk, helyreállítunk régieket, új technikát vezetünk be, növeljük a munkásosztály létszámát. Így elértük azt, hogy most saját felhalmozásainkra támaszkodva rakjuk le az új ipar alapzatát. Így elértük azt, hogy saját pénzünkön építjük fel az új, szocialista ipar hatalmas épületét. Ez a mi fő vívmányunk, elvtársak.

Azt mondják, hogy ennek a hatalmas épületnek vannak bizonyos szépséghibái, hogy a vakolat nem jó, hogy helyenként a tapéta levált, hogy néhol még nem söpörték ki a szemetet a sarokból stb. Ez így is van. De vajon ez a döntő, ez a fő? És az új ipar hatalmas épülete emelkedik-e vagy sem? Igen, emelkedik. És saját pénzünkön emelkedik ez az épület vagy sem? Igen, saját pénzünkön. Nem világos tehát, hogy a gazdasági építés terén, az iparosítás terén már elérjük a legfőbbet és a legdöntőbbet?

Ez vívmányaink alapja.

Egyes elvtársak hajlamosak arra, hogy ezeket a sikereket csakis pártunknak tulajdonítsák. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy egyes elvtársak szertelenül dicsérik pártunkat. Ugyanezzel kell magyaráznunk azt is, hogy egyik-másik kommunista szeret dicsekedni és kérkedni — ez a hiba sajnos még mindig megvan a mi embereinkben. Persze, pártunk alapjában helyes politikájának óriási szerepe volt e sikerek elérésében. De pártunk politikája egy lyukas garast sem érne, ha nem élvezné a pártonkívüli munkások sokmilliós tömegeinek igazi baráti támogatását. Pártunkat tulajdonképpen az teszi erőssé, hogy a pártonkívüli munkástömegek támogatását élvezi. Ezt nem szabad elfelejteni, elvtársak. (Viharos taps.)

„Pravda” 51. sz.
1927. március 3.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

Levél Cvetkov és Alipov elvtársakhoz

– írta: J. V. Sztálin –

1927. III. 1-i kérdésüket félreértésnek tekintem. Mégpedig a következő okokból:

1. Beszédemben nem az oroszországi „önkényuralmi rend” kialakulásáról, hanem az Európa keleti részén levő soknemzetiségű központosított államok (Oroszország, Ausztria, Magyarország) kialakulásáról volt szó. Könnyű megérteni, hogy ez két különböző téma, noha nem lehet egymástól elszakítottnak tekinteni őket.

2. Sem beszédemben, sem a tézisekben egy szóval sem mondom azt, hogy Oroszországban a központosított állam „nem a gazdasági fejlődés eredményeképpen, hanem a mongolok és más keleti népek elleni harc érdekében” alakult ki (idézet az önök leveléből). Ezért a szembeállításért önöknek kell viselniök a felelősséget, nempedig nekem. Nálam csak arról van szó, hogy Európa keleti részén a központosított államok kialakulásának folyamata az önvédelem szükségessége következtében gyorsabban folyt, mint az emberek nemzetté alakulásának folyamata, és éppen ezért alakultak ki itt a soknemzetiségű államok a feudalizmus felszámolása előtt. Ez, amint látják, nem az, amit önök helytelenül nekem tulajdonítanak.

Idézek a beszédemből:

„Ezzel szemben Európa keleti részén, a nemzetek kialakulásának és a feudális széttagoltság felszámolásának folyamata időben nem esett egybe a központosított államok keletkezésének folyamatával. Magyarországra, Ausztriára, Oroszországra gondolok. Ezekben az országokban még nem volt kapitalista fejlődés, talán csak születőben volt, de a törökjárás, mongoljárás és más keleti népek betörései miatt a védelem érdekei elodázhatatlanul megkövetelték központosított államok kialakulását, amelyek meg tudják állni helyüket az invázió nyomásával szemben. És mivel Európa keleti részén a központosított államok keletkezési folyamata gyorsabb volt, mint a nemzetté alakulás folyamata, ezért ott vegyes összetételű államok jöttek létre, amelyek több, nemzetté még nem alakult, de már közös államban egyesült népből állottak”.

A X. pártkongresszus által elfogadott téziseimben pedig ez áll:

„Ott, ahol a nemzetek kialakulása nagyjában a központosított államok kialakulásával egyidejűleg ment végbe, a nemzetek, természetesen, állami formát öltöttek, önálló burzsoá nemzeti államokká fejlődtek. Így történt Angliában (Írország nélkül), Franciaországban, Olaszországban. Ezzel szemben Európa keleti részén a központosított államok kialakulása, mivel az önvédelem követelményei (törökjárás, mongoljárás stb.) siettették, a feudalizmus felszámolása előtt, tehát a nemzetek kialakulása előtt ment végbe. Ennélfogva itt a nemzetek nem fejlődtek és nem is fejlődhettek nemzeti államokká, hanem néhány vegyes összetételű, soknemzetiségű burzsoá államot alakítottak, amelyek rendszerint egy erős, uralkodó nemzetből és néhány gyenge, alávetett nemzetből álltak. Ilyen államok: Ausztria, Magyarország, Oroszország”.

Felhívom figyelmüket az idézetekben kiemelt szavakra.

3. Ha átnézik a X. kongresszuson mondott egész előadói beszédemet, valamint a nemzeti kérdéssel kapcsolatos téziseket (a tézisek első részét), könnyen meggyőződhetnek róla, hogy az előadói beszéd témája nem az „önkényuralmi rend” kialakulásának kérdése, hanem az Európa keleti részén levő soknemzetiségű központosított államok kialakulásának és azoknak a tényezőknek a kérdése, amelyek ez utóbbi folyamatot meggyorsították.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1927. március 7.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa