Az éhínségről

(Levél a petrográdi munkásokhoz)

Elvtársak! A napokban nálam járt küldöttjük, pártunk tagja, a Putyilov-gyár egyik munkása. Ez az elvtárs részletesen ismertette velem a petrográdi éhínség rendkívül nyomasztó képét. Mindnyájan tudjuk, hogy a közellátás ügye számos ipari kormányzóságban ugyanilyen válságos, az éhség ugyanilyen kínzón kopogtat a munkások és általában a szegények ajtaján.

Ugyanakkor látjuk, hogy vadul tombol a gabonával és egyéb élelmiszerekkel űzött spekuláció. Az éhínségnek nem az az oka, hogy Oroszországban nincs gabona, hanem az, hogy a legfontosabb és legdöntőbb kérdésben, a gabonakérdésben a burzsoázia és a gazdagok döntő, elkeseredett rohamot indítanak a dolgozók uralma, a munkások állama, a Szovjethatalom ellen. A burzsoázia és a gazdagok mind, beleértve a falusi gazdagokat, a kulákokat is, kijátsszák a gabonamonopóliumot, dezorganizálják az állami kenyérelosztást, amely az egész lakosság és elsősorban a munkások, a dolgozók, a szükséget szenvedők hasznát és érdekeit tartja szem előtt. A burzsoázia kijátssza a szabott árakat, spekulál a gabonával, száz, kétszáz rubelt és még többet is keres egy pud gabonán, rombolja a gabonamonopóliumot és a szervezett kenyérelosztást, rombolja vesztegetéssel, emberek megvásárlásával, mindannak alávaló támogatásával, ami veszélyezteti a munkások hatalmát, amely a szocializmus első, alapvető, legfőbb elvének megvalósítására törekszik: „aki nem dolgozik, ne is egyék”.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék” — ezt megérti minden dolgozó. Ezzel egyetért minden munkás, minden szegényparaszt, sőt minden középparaszt is, mindenki, aki életében valaha is szükséget látott, mindenki, aki valaha is saját keresetéből élt. Oroszország lakosságának kilenctized része egyetért ezzel az igazsággal. Ez az egyszerű, lehető legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb igazság — a szocializmus alapja, a szocializmus kiapadhatatlan erőforrása, végső győzelmének elpusztíthatatlan záloga.

A lényeg azonban az, hogy más ezt az igazságot aláírni, fogadkozni, hogy egyetértünk vele, szavakban elismerni, és megint más: érteni a megvalósításához. Amikor százezreket és milliókat gyötör az éhség (Petrográdban, a nemföldművelő kormányzóságokban, Moszkvában) — egy olyan országban, ahol a gazdagok, a kulákok és a spekulánsok millió meg millió pud számra rejtegetik a gabonát — egy olyan országban, amely Szocialista Szovjet Köztársaságnak nevezi magát — akkor bizony minden öntudatos munkásnak és parasztnak van min komolyan és alaposan elgondolkoznia.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék” — hogyan szerezzünk érvényt ennek az elvnek? A napnál is világosabb, hogy ennek az elvnek a megvalósításához először is állami gabonamonopólium szükséges, vagyis a gabonával való mindenféle magánkereskedelemnek feltétlen betiltása, az egész gabonafelesleg kötelező beszolgáltatása az államnak szabott áron, feltétlen betiltása annak, hogy bárki is gabonafelesleget tartson vissza vagy rejtegessen. Másodszor, minden gabonafelesleg legszigorúbb nyilvántartása és a gabona kifogástalanul megszervezett szállítása a gabonában bővelkedő helyekről a gabonahiányban szenvedő vidékekre, hogy ott tartalékokat halmozzanak fel fogyasztás, feldolgozás és vetés céljaira. Harmadszor, szükséges ehhez a gabona helyes, igazságos, a gazdagoknak semmiféle kiváltságot vagy előnyt nem nyújtó elosztása az állam valamennyi polgára között, a munkásállam, a proletárállam ellenőrzésével.

Elég csak egy cseppet gondolkoznunk az éhínség legyőzésének eme előfeltételein, s máris megértjük, milyen végtelenül bárgyúak az anarchizmus hitvány szalmacséplői, akik tagadják, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenethez, a dolgozóknak mindennemű elnyomás és mindenféle kizsákmányolás alól való felszabadításához szükség van államhatalomra (mégpedig olyan államhatalomra, amely könyörtelenül szigorú a burzsoáziával szemben és könyörtelenül kemény a hatalom züllesztőivel szemben). Éppen most, amikor forradalmunk egészen közvetlenül, konkrétan, gyakorlatilag elérkezett — és ebben van felmérhetetlen érdeme — a szocializmus megvalósításának feladatához, éppen most és éppen a legfontosabb kérdésben a gabonakérdésben látható a napnál is világosabban, hogy mennyire szükséges a forradalmi vashatalom, a proletariátus diktatúrája, mennyire szükséges az élelmiszerek begyűjtésének, szállításának és országos méretekben való tömeges elosztásának megszervezése, — számbavéve tíz- meg százmillió ember szükségleteit, figyelembevéve a termelés feltételeit és eredményeit egy évre és sok évre előre (mert vannak rossz termésű évek, előfordulhat, hogy a gabonatermelés növelése érdekében szükség lesz hosszú évek munkáját igénybevevő talajjavítási munkálatokra stb.).

Romanov meg Kerenszkij olyan országot hagyott örökségbe a munkásosztálynak, amelyet bűnös és rendkívül súlyos rablóháborújuk a végsőkig tönkretett, olyan országot, amelyet teljesen kifosztottak az orosz és a külföldi imperialisták. Kenyér csak úgy jut mindenkinek, ha a legszigorúbban számbaveszünk minden pudot, ha feltétlenül egyenlően osztunk el minden fontot. A gépek kenyerének, vagyis a fűtőanyagnak szintén nagy szűkében vagyunk: leállnak a vasutak és a gyárak, a munkanélküliség és az éhínség pusztulásba dönti az egész népet, ha nem feszítjük meg minden erőnket, hogy kíméletlenül szigorú takarékosságot valósítsunk meg a fogyasztás terén, és hogy helyesen szervezzük meg az elosztást. Katasztrófa előtt állunk, a katasztrófa már az ajtón kopogtat. A mérhetetlenül súlyos május után jön a még sokkal súlyosabb június, július és augusztus.

A törvény szerint nálunk állami gabonamonopólium van, a valóságban azonban a burzsoázia ezt lépten-nyomon kijátssza. A falusi gazdag, a népnyúzó kulák, aki évtizedeken át fosztogatta az egész környéket, szívesen szedi meg magát a spekuláción, a fekete pálinkafőzésen — hiszen a zsebének ez olyan előnyös, az éhínségért pedig a Szovjethatalomra hárítja a felelősséget. Ugyanígy cselekszenek a kulákok politikai prókátorai is: a kadetok, a jobboldali eszerek és a mensevikek, akik nyíltan és titokban a gabonamonopólium és a Szovjethatalom ellen „dolgoznak”. A jellemtelenek, vagyis a baloldali eszerek pártja ebben is jellemtelen: felül a burzsoázia önzésből fakadó ordítozásainak és jajveszékelésének, acsarkodik a gabonamonopólium ellen, „tiltakozik” a közellátási diktatúra ellen, hagyja magát megrémíteni a burzsoáziától, fél a kulák elleni harctól és hisztérikusan kapkod ide-oda, közben meg azt tanácsolja, hogy emeljük fel a szabott árakat, engedjük érvényesülni a magánkereskedelmet, és más effajta javaslatokkal áll elő.

A jellemteleneknek ez a pártja a politikában olyasvalamit tükröz vissza, ami az életben játszódik le, amikor a kulák a Szovjetek ellen uszítja a falusi szegényeket, megvesztegeti őket, odaad mondjuk valamelyik szegényparasztnak egy-egy pudocska gabonát nem hat, hanem három rubelért, hogy ez az elcsábított szegényparaszt maga is „belekóstoljon” a spekulációba, maga is „keressen” ennek a púdnak 150 rubeles spekulációs áron való eladásával és maga is beálljon majd a gabona-magánkereskedelmet eltiltó Szovjetek ellen ordítozok sorába.

Aki képes gondolkozni, aki csak egy cseppet is akar gondolkozni, az tisztában van vele, hogy milyen vonalon folyik a harc:

Vagy győznek az öntudatos, élenjáró munkások — maguk köré tömörítik a szegények tömegeit, kemény rendet, kíméletlenül szigorú hatalmat, igazi proletárdiktatúrát teremtenek, engedelmességre kényszerítik a kulákot, megteremtik a gabona és a fűtőanyag helyes elosztását országos méretekben;

— vagy pedig a burzsoázia a kulákok segítségével, a jellemtelen és zavarosfejű emberek (az anarchisták és a baloldali eszerek) közvetett támogatásával megdönti a Szovjethatalmat és hatalomra juttat majd egy orosz-német, vagy orosz-japán Kornyilovot, aki aztán 16 órás munkanapot, heti nyolcadfont kenyeret, tömeges munkásmészárlást, kínzókamrákat hoz a népnek, akárcsak Finnországban vagy Ukrajnában.

Vagy — vagy.

Középút nincs.

Az ország helyzete a végsőkig kiéleződött.

Aki behatóan megvizsgálja a politikai életet, annak látnia kell, hogyan alkudoznak a kadetok a jobboldali eszerekkel és a mensevikekkel arról, hogy vajon az orosz-német vagy az orosz-japán Kornyilov „kellemesebb-e”, a koronás vagy a köztársasági Kornyilov fogja-e jobban és megbízhatóbban eltiporni a forradalmat.

Ideje, hogy minden öntudatos, minden élenjáró munkás egy véleményre jusson. Itt az ideje, hogy felocsúdjanak és megértsék, hogy minden elvesztett pillanat pusztulással fenyegeti az országot, pusztulással fenyegeti a forradalmat.

Félrendszabályok itt nem segítenek. Panaszkodással nem megyünk semmire. Ha azzal próbálkoznak, hogy kiki „kicsinyben” szerezzen gabonát vagy fűtőanyagot „magának”, vagyis „saját” üzemének, „saját” vállalatának, csak a szervezetlenséget fokozzák, csak megkönnyítik a spekulánsok önző, piszkos és sötét üzelmeit.

És ezért fordulok önökhöz ezzel a levéllel, elvtársak, petrográdi munkások. Petrográd — nem Oroszország. A petrográdi munkásság csak kis része Oroszország munkásságának. De a petrográdi munkások Oroszország munkásosztályának és általában valamennyi dolgozójának egyik legkiválóbb, legfejlettebb, legöntudatosabb, legforradalmibb, legállhatatosabb, üres frázisokra, jellemtelen kétségbeesésre legkevésbé kapható, a burzsoázia rémítgetéseivel legkevésbé befolyásolható osztaga. Márpedig a népek életének válságos pillanataiban nem egy eset volt rá, hogy az élenjáró osztályok kisszámú élcsapatai is magukkal ragadtak mindenkit, fellobbantották a tömegekben a forradalmi lelkesedés lángját, hatalmas történelmi hőstetteket hajtottak végre.

Negyvenezren voltunk a Putyilov-gyárban — mondotta nekem a petrográdi munkások küldötte —, de legnagyobb részük „ideiglenes” munkás volt, nem proletárok, megbízhatatlan, ingatag emberek. Most tizenötezer maradt, de ezek kipróbált és harcedzett proletárok.

Nos hát, a forradalom egy ilyen élcsapatának kell — Petrográdban és az egész országban — kiadnia a harci jelszót, tömegesen felkelnie, megértenie, hogy az ő kezében van az ország sorsa, hogy nem kisebb hősiességet várnak tőle, mint 1905 januárjában és októberében, 1917 februárjában és októberében, hogy nagy „kereszteshadjáratot” kell szervezni a gabonaspekulánsok, a kulákok, a népnyúzók, a bomlasztó, korrupt elemek ellen, nagy „kereszteshadjáratot” azok ellen, akik az emberek kenyerének és a gépek kenyerének begyűjtését, szállítását és elosztását szabályozó legszigorúbb állami rendet megszegik.

Csak az élenjáró munkások tömeges megmozdulása mentheti meg az országot és a forradalmat. Élenjáró, harcban megedzett proletárok tízezreire van szükség, akik annyira öntudatosak, hogy az ország minden zugában meg tudják magyarázni a dolgot a szegények millióinak és élére tudnak állni ezeknek a millióknak; akik annyira sziklaszilárdak, hogy irgalmatlanul eltaszítanak maguktól és agyonlőnek mindenkit, aki — ilyesmi is előfordul — a spekuláció csalétkeitől „elcsábíttatja” magát és a nép ügyének harcosából fosztogatóvá válik; — akik annyira kemények és olyan odaadóan szolgálják a forradalmat, hogy szervezetten el tudják viselni annak a hadjáratnak minden terhét, amelyet az ország minden zugában a rend megteremtése, a Szovjethatalom helyi szerveinek megszilárdítása, minden pud gabonának, minden pud fűtőanyagnak a helyszínen való ellenőrzése céljából indítanak.

Ezt nehezebb megtenni, mint néhány napig hősiességet tanúsítani, amikor még csak el sem kellett hagyni a megszokott helyet, amikor egyáltalán nem kellett hosszú útra kelni, hanem elég volt egy hirtelen fellángolás — felkelés az idióta és szörnyeteg Romanov vagy az ostoba és hencegő Kerenszkij ellen. Az egész államra kiterjedő hosszadalmas és szívós szervező munka hősiessége mérhetetlenül nehezebb és éppen azért mérhetetlenül magasabbrendű is, mint a felkelések hősiessége. De a munkáspártoknak és a munkásosztálynak mindig abban volt az erejük, hogy bátran, egyenesen, nyíltan szembenéznek a veszéllyel, nem félnek elismerni a veszélyt, józanul mérlegelik, milyen erők állnak az „ő” táborukban és milyenek az „idegen” táborban, a kizsákmányolók táborában. A forradalom halad előre, fejlődik és növekszik. Nőnek az előttünk álló feladatok is. Terjed és mélyül a harc. A gabona és a fűtőanyag helyes elosztása, fokozottabb termelése, legszigorúbb nyilvántartása és ellenőrzése a munkásság részéről és az egész államra kiterjedően, ez — a szocializmus igazi és legfőbb előcsarnoka. Ez már nem „általános forradalmi”, hanem éppen kommunista feladat, éppen olyan feladat, amelynek teljesítése során a dolgozóknak és a falusi szegényeknek döntő csatát kell vívniok a kapitalizmus ellen.

Érdemes minden erőnket erre a harcra áldoznunk: nagyok a harc nehézségei, de nagy az az ügy is, az elnyomás és kizsákmányolás megszüntetésének ügye, amelyért küzdünk.

Amikor a nép éhezik, amikor a munkanélküliség egyre vészjóslóbban tombol, akkor a legnagyobb gonosztevő az, aki egy pud gabonát is elrejt, aki az államot akár csak egy pud fűtőanyaggal is megrövidíti.

Ilyen időben — és az igazi kommunista társadalomban ez mindig érvényes — minden pud gabona és fűtőanyag valóságos szentség, szentebb azoknál a szentségeknél, amelyekkel a papok tömik tele az ostobák fejét, mennyországot ígérgetve jutalmul a földi rabszolgaságért. És hogy erről az igazi szentségről lehámozhassuk a papi „szentség” minden maradékát, gyakorlatilag kell úrrá lennünk rajta, el kell érnünk valóban helyes elosztását, maradéktalanul, az utolsó szemig össze kell gyűjtenünk az egész gabonafölösleget állami tartalékokba, fel kell kutatnunk az egész országban az elrejtett vagy be nem gyűjtött gabonafeleslegeket, kemény munkáskézzel meg kell tennünk a lehető legnagyobb erőfeszítést annak érdekében, hogy a fűtőanyag termelését fokozzuk, hogy a legnagyobb mértékben takarékoskodjunk vele, hogy szállításában és felhasználásában a legnagyobb rendet tartsuk.

Az élenjáró munkásoknak tömeges „kereszteshadjáratot” kell indítaniok a gabona és fűtőanyag termelésének, szállításának minden fontosabb pontjára, a munka energiájának fokozása, megtízszerezése érdekében, annak érdekében, hogy a Szovjethatalom helyi szerveinek segítséget nyújtsanak a nyilvántartásban és az ellenőrzésben, hogy fegyveresen vessenek véget a spekulációnak, a korrupciónak és a bűnös gondatlanságnak. Ez nem új feladat. Új feladatokat a történelem tulajdonképpen nem is tűz ki, csupán növeli a régi feladatok méreteit és lendületét olyan mértékben, amilyen mértékben növekszik a forradalom lendülete, amilyen mértékben nőnek a forradalom nehézségei, magasztosabbak lesznek világtörténelmi feladatai.

Az októberi — szovjet — forradalom egyik legnagyobb, elpusztíthatatlan műve az, hogy az élenjáró munkás, mint a szegények vezetője, mint a falusi dolgozó tömegek vezére, mint a munka államának építője, „a nép közé ment”. Ezer és ezer legjobb munkását adta oda a falunak Petrográd meg a többi proletárközpont. A Kalegyin és Dutov ellen küzdő harcosok osztagai, a közellátási osztagok — nem újság. A feladat csupán abban rejlik, hogy a katasztrófa közelsége, a helyzet súlyossága arra kötelez bennünket, hogy tízszer annyit tegyünk, mint eddig.

A munkás azzal, hogy a falusi szegények élenjáró vezetője lett, nem vált szentté. Előre vezette a népet, de meg is fertőzték a kispolgári bomlás betegségei. Minél kevesebb ilyen osztag volt ezekből a legjobban szervezett, legöntudatosabb, legfegyelmezettebb és legállhatatosabb munkásokból, annál gyakrabban fordult elő, hogy ezek az osztagok felbomlottak, annál gyakoribbak voltak az olyan esetek, amikor a múlt kistulajdonosi ösztönei győztek a jövő kommunista-proletár tudatossága felett.

A munkásosztály, amikor megkezdi a kommunista forradalmat, nem képes egy csapásra levetni azokat a gyengeségeket és gyarlóságokat, amelyeket örökbe kapott a földesurak és a kapitalisták társadalmától, a kizsákmányolók és a népnyúzók társadalmától, attól a társadalomtól, amelynek alapja a kevesek piszkos önzése és élősködése és a sokak nyomora. De a munkásosztály le tudja győzni — és végeredményben minden bizonnyal múlhatatlanul le is győzi — a régi világot, legyőzi annak gyarlóságait és gyengéit, ha mind nagyobb számban, egyre tapasztaltabb, a harc nehézségeiben mindjobban megedződött újabb és újabb munkásosztagok vonulnak oda majd az ellenség ellen.

Ez, pontosan ez a helyzet ma Oroszországban. Összefogás nélkül, szervezetlenül nem lehet legyőzni az éhínséget és a munkanélküliséget. Elengedhetetlenül szükséges, hogy az élenjáró munkások tömeges „kereszteshadjáratot” indítsanak roppant országunk minden szegletébe. Az öntudatos és a kommunizmus iránt határtalanul odaadó proletariátusnak tízszer annyi sziklaszilárd osztagára van szükség. Akkor legyőzzük majd az éhínséget és a munkanélküliséget. Akkor előrevisszük majd a forradalmat a szocializmus igazi előcsarnokába. Akkor képesek leszünk majd arra is, hogy győzelmes honvédő háborút viseljünk az imperialista rablók ellen.

N. Lenin

1918. V. 22.

Megjelent: „Pravda” 101. sz.
1918. május 24.

Lenin Művei. 27. köt. 394—402. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa