Moldova György: Komolyan foglalkoztatott, hogy lelövöm Kádárt
Interjú rendszerről és rendszerváltásról, azért tegeződve, mert ha az embert letegezi a kölyökkori ikonja, akkor nem magázódik, hanem büszke.
Te hiszel?
Néha igen, néha nem. Isten nevét hol kis kezdőbetűvel írom, hol naggyal.
Mitől függ?
Amilyen kedvem van. Mindenesetre, ha van Isten, lehetett velem valami szándéka.
Miből gondolod?
Például abból, hogy 1944 nyarán rám esett egy féltonnás bomba, de nem robbant fel. Már a csillagos házban laktunk az Augusztán, légitámadáskor a töltésoldalban lévő óvóhelyre húzódtunk be. Szőnyegbombázást kapott a környék, és pont az óvóhelyünkre zuhant az az ötszáz kilós vas. Elvileg millió darabra kellett volna szakadjak. Ez valami? Vagy semmi? Isten tudja. Az biztosnak tűnik, hogy akadnak a mi méretüknél nagyobb térfogatú események. Templomba nem járok, zsinagógába is csak böjt idején, jom kipurkor, engesztelődni, olyankor letudom az egész évet, végiggondolom, mi történt velem, s azt is, mi történhet.
Furcsálltam a Bibliát egy kommunista asztalán.
Jó helye van itt neki. Van egy kétszáz éves példányom is, a bajánsenyei református paptól kaptam, azt odafönt tartom. Ha hiszel, ha nem hiszel, a Biblia gyönyörű szöveg, különösen a Károli Gáspár-féle fordítás zseniális, vetekszik Arany János Shakespeare-jével. Nálam ez a két mű mutatja fel a legszebb magyar nyelvet. Amúgy világéletemben olvastam a Bibliát, különösen A prédikátor könyvét szeretem.
Az már szinte materialista.
Tán azért. Annál nyomasztóbb és szebb szöveg nem született, nem is fog, elvileg maga Salamon írta. Kölcseyt követem: „Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon, / S benne feltalálhatjátok / Mit tanít bölcs Salamon: / Miképp széles e világon / Minden épűl hitványságon, / Nyár és harmat, tél és hó / Mind csak hiábavaló!”.
Szóval hogy került pont most ide a Biblia?
Könyvet írtam Iványi Gábor lelkészről, ellenőriztem a bibliai idézeteket. Például azt az Ézsaiástól származó mondatot, hogy: „De nem lesz mindig sötét ott, a hol most szorongatás van.” Megfordult a fejemben, hogy küldök ezzel a szöveggel karácsonyra képeslapot Orbánnak.
Én is hoztam könyvet: tőled a kétkötetes Kádárt. Ha már a rendszerváltás harmincadik évfordulója a beszélgetésünk apropója.
Tedd a Biblia mellé. A betű szereti a betűt.
Proletárszentként szoktad emlegetni Kádárt.
Mert az is.
Ő olvasta vajon a Bibliát?
Nem hiszem. De az biztos, hogy nem volt vallásos.
Állítólag gyóntatót hívatott a halálos ágyához.
Leteszem rá a nagy esküt, már amennyire én letehetek olyat, hogy nem így történt.
Jobboldali porhintés, hogy lám-lám, a legfőbb kommunista, Kádár is csak összecsinálta magát az élete és a rendszere végén, és az Úrtól kért feloldozást szörnyű bűneire. Duma.
Te hol lennél ma, ha harminc éve nem dől össze a szovjet birodalom és vele a Kádár-rendszer?
Sehol. És már így sem vagyok sehol. Rendszerváltástól függetlenül véletlenül vagyok itt. Márciusban betöltöm a nyolcvanhatot.
Ne siessünk.
Ami meg a rendszerváltást illeti, az nálam Kádár félreállításával és halálával kezdődött. Ami utána jött, megette a fene. A Kádárt váltó Grósz Károly hiába vallotta magát kommunistának, hiába fenyegetőzött, fehérterrorozott, gyönge volt, képességeiben kevés a feladatra. Kádár leváltásával a főtitkári posztról megszűnt a szocializmus. Kommunizmus meg nem is volt soha, azt hazudták annak, ami Romániában tombolt.
Mi az, hogy szocializmus?
A szocializmusban magánszemély tulajdonában nincs jelentős termelőeszköz, és viszonylag szerények a jövedelmi különbségek. Ez a lényeg, a többi ebből következik, az észjárás is: Kelen Béla újságíró mondta, hogy „aki gyalog jár, az gyalog gondolkodik”. Mélyen igaz. A Kádár-rendszerben a legkisebb és a legnagyobb kereset között tizenkettő volt a szorzó. Ma csak nyugdíjból létezik kétmillió forint fölötti, miközben a minimálnyugdíj tíz éve huszonnyolcezer-ötszáz forint, most se emelték.
Az is jellemzője a szocializmusnak, hogy egy párt van. Vagyis nincs miből választani. Ami pedig diktatúra.
Az egypártrendszer önmagában nem diktatúra.
Szerinted nem diktatúra, ami 1990 előtt volt itt?
Kétségtelen, hogy 1949 és 1955 között diktatúra és terror uralkodott, nem mellesleg Rákosi Mátyás az igazi kommunistákat irtotta legbőszebben. Nem sírom vissza. A Kádár-korszak eleje, az ötvenhat utáni néhány hónap az orosz fegyverekre támaszkodott, nyilván az is diktatúra, az Öreg hatalma a szovjet tankok lőtávolságáig tartott, egy centivel se messzebb. Azt sem sírom vissza.
Ezzel együtt hiába próbálják véreskezű diktátornak mutatni Kádárt, nem volt az.
Százakat végeztek ki ötvenhat után, köztük a volt miniszterelnök Nagy Imrét.
Kádár alatt körülbelül kilencven embert végeztek ki.
Háromszázról tudni.
Én kilencvenről tudok. De akár a háromszázat is összevethetjük a fasizmussal, ahol csak magyar zsidóból hatszázezret öltek meg.
És a Gulag millióiról se feledkezzünk el, és Rákosi meg Szamuely Tibor áldozatairól se.
Én a Kádár-rendszerről beszélek, annak voltam és vagyok híve, az azt megelőző magyar és keleti és mindenféle diktatúráknak nem. A konszolidált Kádár-korszak már egyáltalán nem diktatúra. Minden, amire büszkék az 1990-es rendszerváltók, Kádár alatt már legalább csírájában létezett, lásd útlevél, fejlett mezőgazdaság, normális élelmezés. Valamelyik vaskalapos szovjet vezető háborodott fel egy magyarországi látogatásán, hogy „ami itt van, az nem szocializmus, mert kapni húst”. Jó, nem krőzusok éltek ebben a hazában, de nem volt gond egy vendéglői vacsora, a tehetségen és a szorgalmon múlt a továbbtanulás, az előrejutás, léteztek közösségek. Ma a vidéki településeken este hatkor kihal az utca, Kalocsán jártam a nyugdíjas könyvemmel, mesélték, még szilveszterkor sem szólt élőzene sehol.
A szocializmus „legvidámabb barakkja” voltunk, de azért csak barakk.
Élhető barakk. És kizárólag Kádáron múlt, hogy Magyarország élhetőbb volt, mint a többi szocialistának mondott ország. A lengyel Gomulka véres fasiszta, kizavarta az országból a zsidókat, svábokat, cigányokat. A románok Ceaușescuja háromszáz valahány vadászkastélyt tudhatott magáénak, a bolgár Zsivkov több kilométeres magántengerparttal rendelkezett. Kádárról nincs ilyen hír. A halála után elárverezték a tárgyait, kávéscsészéből mindösszesen kettőt találtak a konyhaszekrényében, egy a feleségéé, egy az övé. A teljes bevétel a puskájával meg a sakk-készleteivel együtt nem érte el a másfél millió forintot. Sose blamálta az embereket, nem követelt hűségnyilatkozatot, láthattuk, hány párt vette át a kádereit, lényegében mind, élükön az MSZP és a Fidesz. Különb szobra lesz az Öregnek Budapesten, mint a Hungária angyal a Szabadság téren, csak azt én már nem élem meg. Amíg bírom magam, kijárok a sírjához, ritka, hogy nincs rajta friss virág, koszorú. Összesöprök, kidobom, ami elszáradt.
Még a hívei körében is megkopott nemcsak a nimbusza, az emléke is.
Harminc éve tizenötezren mentünk ki a temetőbe Kádár születésnapján, tavaly negyven fő jött össze, ez van, a halottak gyorsan lovagolnak: hamar eltűnnek a gondolatainkból, hogy aztán föltámadjanak.
Föl?
Nincs közel a feltámadás, de azért láttam én muszklira tetovált Kádár-portrét. Ha leülök ismeretlenekkel, az első két fröccsig még szidják az átkost, felemlegetik az ötvenhatos megtorlásokat, de aztán előkerül, hogy Jani bácsi alatt volt itt utoljára létbiztonság. Minden május elsején dedikálok a városligeti majálison, elmegy három-négyszáz példány az aktuális könyvemből, kaszál a kiadó. Idén megállt előttem egy büszke pali, hogy „ha maga az első számú kommunista Magyarországon, akkor én vagyok a kettes számú”. Mondtam neki, igazán szívesen átadom a helyem… Az első számú magyar kommunista? Vállalom! Valamelyik sarokban tán találni még egyet-kettőt. Nem erkölcstelen álláspont ma kommunistának lenni. Nem vonulok vissza, nem tűnök el, ha egyszer vállaltál egy szerepet, egy magatartást, öregségedre ne változtass.
Mit vásároltál azon a Kádár-aukción?
Én aztán semmit. Van pár közös fotóm vele, köztük a Kossuth-díjam átadásán, az Országházban készült felvétel. És emlékeim is akadnak róla. A prágai tavasz, vagyis hát a hatvannyolcas bevonulásunk idején ellátogatott az írószövetségbe. Kamondi László, tehetséges író, karakán gyerek, meghalt szegény, azzal állt elé, hogy „Kádár elvtárs, szeretném megkérdezni, szükségszerű volt-e, hogy mi is bevonuljunk Csehszlovákiába.” Mire az Öreg: „Nem volt szükségszerű. Mondhattam volna nemet a szovjetek kérésére, aminek persze lett volna következménye az olajárban meg minden más kedvezményben, de az én döntésem volt csatlakozni a csapatokhoz.” Mire Laci: „Vegye tudomásul, Kádár elvtárs, hogy én nem vonultam be Csehszlovákiába!” Erre Kádár mosolyogva: „Kamondi elvtárs, ez meg a maga döntése.” Ilyen volt az Öreg. Nem véletlenül maradt meg a rechtje még a nyugati világ előtt is.
Hogy volt egy vérengző időszaka? Igen.
Sose tudjuk meg, hogy ő döntött, vagy csak bevállalta a kivégzéseket, nehogy az utódja tízszer annyit akasszon, mint amennyivel ő megúszta a dolgot. Meggyőződésem, hogy nem akart vért. Nyers Rezsőtől hallottam, hogy a felkelés leverése után az oroszok halálra akarták ítéltetni Kopácsi Sándort, Budapest rendőrkapitányát, ám miután Kádár három napig kilincselt Hruscsovnál kegyelemért, megelégedtek az életfogytiglannal. A hetvenes években az Öreg azt is elintézte Kopácsinak, hogy kivándorolhasson Kanadába a lányához.
Nagy Imréért miért nem kilincselt?
Nem tudni, mit gondolt Nagy Imréről, és nem tudni azt sem, mit tett érte, ellene.
Az utolsó beszédében megbánta Nagy Imre meggyilkolását.
Addigra eléggé kész volt az Öreg, ezzel együtt, bár akadozva, de logikusan beszélt, sorra cáfolta az ellene felhozott vádakat, és kérte, állítsák bíróság elé, és ha bűnös, büntessék meg a legszigorúbban. Ő nem menekült.
Nagy Imre sem.
Nagy Imre történelmi balek, vagy ahogy Lukács György filozófus fogalmazott: a magyar forradalmárok nagyapja. Az életművében attól a pár héttől eltekintve semmi eredetit, fontosat nem találni. Amúgy, mondják, jó ember volt, én csak kétszer találkoztam vele, akkor is futólag. Beugrott a nagy szerepbe, megérezte az egyszeri történelmi lehetőséget,
úgy ítélte, tisztára moshatja magát minden korábbi tette, köztük a padlássöprések alól is, s mire felfogta, mit kockáztat, nem volt visszaút.
Vállalta a halált, a mártírságot, szobrot kapott érte. Nem akart rosszat. Amikor Kádár János október harmincadikán, kedden bejelentette az ávó feloszlatását, és hogy megalakítja az MSZMP-t azzal, hogy „kispárt leszünk, de tisztességes”, úgy döntöttem, bár sose voltam párttag, belépek. Pedig a családban előttem egyetlen párttag volt, a nagyapám, végtelenül kedves, tisztességes, jó szándékú, de annyira buta ember, hogy Koreát folyton összekeverte Kairóval. Erdélyből jött föl, már ott elkötelezte magát a munkásmozgalom mellett, bár nem sokat értett belőle. Olyan dumái voltak, hogy „ha egy angyal az egyik kezében az általános választójogot hozná, a másikban meg valami csodát, én az általános választójogot kérném”.
Beléptél Kádár János MSZMP-jébe?
Nem, mert a keddre szerda következett, a Köztársaság téri mészárlás, ami elsodorta a belépési szándékomat.
Azt írod a Kádár-könyvedben, hogy október huszonnegyedike és november hatodika között fegyverrel róttad az utcákat.
Részben hazafias lelkesedésből, részben biztonsági okokból.
Honnan szereztél fegyvert?
A Rókus kórháznál rám lőttek, mire Novák Márk filmrendezővel meg még egy sráccal átvetettem magam egy kerítésen, el is vágtam a kezemet. Ahogy földet értem, látom, ott hever húsz-harminc géppisztoly, katonák hajíthatták el. Egyet magamhoz vettem, dobtárasat, ritka fajta, akkoriban zömmel ívtárasat használtak.
Lőttél vele?
Igen.
Emberre?
Dehogy.
Mire?
Bádogdobozra, üres telkeken.
Azokban a napokban forradalomnak láttad, ami történik?
A Köztársaság téri őrületig.
És ma? Ellenforradalomnak?
Sose írtam le se azt, hogy forradalom, se azt, hogy ellenforradalom. Egyiket sem éreztem pontosnak. A felkelés kifejezést használtam, ma is ezt tartom helyesnek.
Ötvenhat leverését nehezen élted meg, a Kádár-könyvedben írod, hogy ötvenhét végén is ott tartottál, hogy likvidálnád Kádárt.
Nem tagadom. Ötvenhét júliusára megvolt az államvizsgám a színművészetin, csak a diploma hiányzott, írtam hozzá egy darabot a Rajk-perről, az volt a címe, hogy Legenda a tábornokok pusztulásáról, már akkor is kerültem a hatásvadászatot, ugye. Pofás lett, hiszen addigra kiválóan ismertem a dramaturgiai szabályokat. A korábbi rektort, Háy Gyulát akkora letartóztatták, csoporttársamat, Csurka Pistát internálták. Bacsó Péternek és alighanem minden idők legrosszabb magyar írójának – jó, ebben a versenyben azért volna tolongás –, Gyárfás Miklósnak adtam be a darabot, elolvasták, és felháborodtak, micsoda logikátlan, tartalmatlan, erkölcstelen hulladékkal zaklatom őket. Megsértődtem, elkértem az utolsó havi ösztöndíjamat, amiből töltött karalábét ettünk Évával, az akkori szerelmemmel a Margitszigeten, el is ment rá nagyjából az összes pénz, másnap „felmondtam” a főiskolán, és beálltam kazánt szerelni egy háromfős brigádba a tényleges szerelő és a segítője mellé másodsegítőnek. Végleges döntésnek szántam, másfél év lett belőle, az se kevés.
Gyűlöltük Kádárt, árulónak, muszkavezetőnek tartottuk, felelősnek a halottakért, akiket a felkelés napjaiban láttunk az utcán heverni. Komolyan foglalkoztatott, hogy lelövöm, s ha adódott volna lehetőségem, alighanem megteszem. Szerencsére pont akkor nem volt fegyverem. Aztán, mire megint lett, már nem haragudtam Kádárra.
Mikor lett megint?
A hetvenes években, amikor készült a rendőrségről szóló könyvem. Kértem, adtak is egy cseh pisztolyt fegyverviselési engedéllyel együtt. De hamar rájöttem, hogy a fegyver hülyeség. Tonhauser Laci, a legjobb zsaru, akit ismertem, irdatlan erős pali, egyetlen bevetésére sem vitt magával pisztolyt, bent hagyta a páncélban. Azt mondta: „Inkább üssenek le, mint valakit meggondolatlanul agyonlőjek.” Meggyőzött.
Mit vártál az 1989–90-es rendszerváltástól?
Semmi jót. Nem emlékszem, ki mondta, de jó duma, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Tudtam, hirtelenjében százezreknek lesz ellenálló múltjuk, személyes hőstettük arról, hogyan szálltak szembe Kádárral. Ha múzeuma nyílna a mindenkori magyar ellenállásnak, a valódinak, elég lenne hozzá a világ legkisebb épülete. Sose volt olyan, hogy magyar ellenállás. Egy karnagy mesélte büszkén, a világháborúban úgy szállt szembe a fasisztákkal, hogy a katonák búcsúztatásakor direkt lassabban vezényelte a Himnuszt, hogy azzal a pár másodperccel késleltesse az alakulat frontra indulását. Na, ezek a mi bátor csúcsellenállóink. 1989 után csak idő kérdése volt az is, mikor esnek egymásnak az eleinte viszonylag egységesnek mutatkozó ellenzék tagjai.
Eleinte Konrád és Csurka együtt ünnepelt, együtt mutatkoztak a tévében, és olyan szövegeket eresztettek el röhécselve, hogy „az igazi férfi száz kilónál nehezebb, a többi csak csokoládéfigura”, pár hónappal később pedig már egymás véréből ittak volna.
Az osztályvezető-helyettesek forradalma volt 1989–90, ők nyerték a legtöbbet: leváltották az addig előttük ülőket, és vitték, amit értek. Ilyen ez: ha egy vegetáriánus kolbászgyárat örököl, rögtön megváltozik a felfogása.
De legalább lett demokrácia, nem népi, hanem jelző nélküli.
Ez lenne a demokrácia? Itt sose volt olyan. Magyar földön valahogy nem nő meg. Megmondjam, mi van itt? Másodosztályú, nívótlan, demokráciának hazudott terror. Nem klasszikus terror, nem jár a fekete autó, csak az állását veszíti az ember, ha pofázik, különösen kistelepülésen. Ha pedig politikus, aki nem áll be a sorba, készüljön a legaljasabb támadásokra. Mondják, Orbán Viktorban megvolt a lehetőség, hogy demokratikus vezető legyen. Vagy megvolt, vagy nem. A lényeg, hogy nem jött ki belőle. Zseninek kiáltották ki, pedig csak másol, minden gondolata, minden jelszava visszaköszön a történelemből. A „három gyerek, négy kerék” spanyol, a „keményen dolgozó kisember” brit koppintás. Még tőlem is lopott valamelyik beszédjébe, a „nicht ugribugrit”, a kamionos könyvemből, ahol ugye az a sztori, hogy a sofőr lapostetűt szed össze prostituálttól, fél hazahozni az asszonynak, ezért nyelvtudás nélkül próbálja elmagyarázni egy német patikában, hogy nem bolhája van, hanem tetűje: „Nicht ugribugri, aber langsam spaziren.” Lehetne ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jelmondata.
Pedig lehetne ám ugribugrizni, messze nem olyan erős ez a hatalom, amilyennek mutatja magát, és ha egyszer végre összedől, Orbán vazallusai úgy húznak majd el az első repülőgéppel, vagy az utolsó vonattal, öröm lesz nézni.
Mitől dőlne össze?
A nagy Shakespeare írja: „Ily sötét felhők nem tisztulnak meg vihar nélkül.” És hát Willi bácsi értett a politikához. Az októberi eredmények, mármint az idén októberiek alapján akár bizakodni is lehetne, de van pár adu Orbán kezében, lesz még itt olyan bűvészkedés a törvényekkel, a választási rendszerrel, a szavakkal és az indulatokkal, csak kapkodjuk a fejünket. És ha bukik is Viktor, tartok tőle, abban sem lesz sok öröm, ami utána következik: jönnek az új harsányok, aztán abból is kinő valami rossz és nyomasztó. Nem hiszek a megváltásban. Mindenütt aknák, pillanatok alatt belobbanhat a nacionalizmus és az antiszemitizmus. Olvasom, hogy ami bacilus valaha létezett a Földön, sose tűnik el, legföljebb visszaszorul, akár fél méter mélyen a talajba, s azt várja türelmesen, hogy egyszer ismét kedvezzen a klíma a föltámadásához. Mindig ugyanaz van.
Egyáltalán nem hiszel a demokráciában?
Nem foglalkozom vele. Az én dolgom az írás. Van egy íróasztalom, egy töltőtollam, egy halom papírom, egymagam eltartok egy komplett Ápiszt. És mint a méhecske, egy elég öreg méhecske, összegyűjtöm a virágport, vagyis az élményt, a gondolatot, s viszem a kaptárba, amíg a szárnyam bírja. Karácsonyra kijön az iványis könyvem első kötete, a születésnapomra, márciusban a második, a haszon mind megy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek. Aztán nagy munkába már nem kezdek. Illetve van egy regényem, öt éve készül, s mivel nőügyekről szól, csak a halálom után adható ki. Arra számítok, hogy jár majd némi felhajtással a halálom, és az mindig segíti az eladást. A halálom, úgy képzelem, apróhirdetés formájában jelenik majd meg a sajtóban: „Használt férfiruhák középméretben eladók, özvegy Moldova Györgyné.” (24.hu)
Bal-Rad komm: Kádár Jánost életében tán senki sem szerette! Barátjáról sem tudni. Kádár úgy – ahogy jelen volt a Magyar Népköztársaság mindennapjaiban, de csak a köztudat részeként. Személye nem volt túllihegve. Tudtunk róla, de nem foglalkoztunk vele! Szerencsénkre ez fordítva nem volt igaz! Ezért is lehettünk a „legvidámabb barakk”.
Erre persze csak halála után jöttünk rá. Voltak akik azonnal ráéreztek a lényegre, sokan pedig idővel.
„… a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik…”
RÁJÖTTÜNK ERRE IS!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
