Akiknek a siker fejükbe szállt

A kolhozmozgalom kérdéseihez

Most mindenki a Szovjethatalomnak a kolhozmozgalom terén elért sikereiről beszél. Még az ellenség is kénytelen elismerni, hogy komoly sikereink vannak. Ezek a sikerek valóban nagyok.

Tény, hogy folyó év február. 20-án a Szovjetunió parasztgazdaságainak már 50%-a volt kollektivizálva. Ez azt jelenti, hogy a kollektivizálás ötéves tervét 1930 február 20-ára több mint kétszeresen túlteljesítettük.

Tény, hogy a kolhozoknak folyó év február 28-ára már több mint 36 millió métermázsa, vagyis körülbelül 220 millió púd vetőmagot sikerültösszegyűjteniök a tavaszi vetés céljára, azaz a tervnek több mint 90%-át teljesítették. Tagadhatatlan, hogy 220 millió púd vetőmag összegyűjtése csupán a kolhozok vonalán — a gabonabegyűjtési terv sikeres teljesítése után — hatalmas vívmány.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy már biztosítottnak tekinthetjük a falu gyökeres fordulatát a szocializmus felé.

Nem szorul bizonyításra, hogy ezek a sikerek országunk sorsára, az egész munkásosztályra, mint országunk vezetőerejére, és végül, magára a pártra nézve, óriási jelentőségűek. Ezeknek a sikereknek — nem is szólva a közvetlen gyakorlati eredményekről — roppant jelentőségük van magának pártunknak belső élete, pártunk nevelése szempontjából. Felfrissítik és erejébe vetett hittel töltik el pártunkat. Ügyünk győzelmébe vetett hittel fegyverzik fel a munkásosztályt. Új milliós tartalékokat hoznak közel pártunkhoz.

Ezért a párt feladata: meg kell szilárdítani és további előnyomulásunkra tervszerűen ki kell használni az elért sikereket.

De a sikereknek árnyoldaluk is van, különösen akkor, ha aránylag „könnyen”, úgyszólván „váratlanul” érjük el azokat. Az ilyen sikerek olykor önhitté és elbizakodottá tesznek bennünket: „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!” Az ilyen sikerek gyakran megrészegítik az embereket, az emberek szédülni kezdenek a sikerektől, elvesztik szemmértéküket, nem képesek többé a valóságot megérteni, hajlamosak lesznek túlbecsülni saját erejüket és lebecsülni az ellenség erejét, kalandorkísérletekbe kezdenek, hogy a szocialista építés minden kérdését „egy-kettőre” megoldják. Ilyenkor már kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy megszilárdítsák és a további előnyomulásra tervszerűen kihasználják az elért sikereket. Minek szilárdítsuk meg az elért sikereket — hiszen azt a kis utat, amely hátra van még a szocializmus teljes győzelméig, „egy-kettőre” úgyis meg tudjuk tenni. „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!”

Ezért a párt feladata: erélyes harcot kell folytatni az ilyen, az ügyet veszélyeztető és káros hangulatok ellen és a pártból száműzni kell azokat.

Nem mondhatjuk, hogy ezek, az ügyet veszélyeztető és káros hangulatok valami különösebben elterjedtek pártunk soraiban. De mégis vannak ilyen hangulatok pártunkban s nincs okunk azt állítani, hogy nem fognak fokozódni. És ha ezek a hangulatok polgárjogot nyernek nálunk, akkor biztosra vehetjük, hogy a kolhozmozgalom jelentékenyen meggyengül és e mozgalom meghiúsulásának veszélye reálissá válhat.

Ezért sajtónk feladata: rendszeresen le kell leplezni az ilyen és efféle antileninista hangulatokat.

Néhány tény.

1. Kolhozpolitikánk sikereinek egyebek között az a magyarázata, hogy ez a politika a kolhozmozgalom önkéntességén alapszik és számol a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különféleségével. Nem szabad erőszakkal kolhozokat létesíteni. Ez ostobaság és reakciós dolog volna. A kolhozmozgalom a parasztság zömének aktív támogatására kell hogy támaszkodjék. Nem szabad a fejlett vidékek kolhozépítésének példáit a fejletlen vidékekre mechanikusan átültetni. Ez ostobaság és reakciós dolog volna. Az ilyen „politika” egycsapásra lejáratná a kollektivizálás eszméjét. A kolhozépítés ütemének és módszereinek meghatározásánál gondosan figyelembe kell venni a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó viszonyok különféleségét.

A kolhozmozgalom élén a gabonatermő vidékek haladnak. Miért?

Először azért, mert ezeken a vidékeken van a legtöbb szovhoz és kolhoz, amelyek már megszilárdultak, s a parasztok azok példáján meggyőződhettek az új technika erejéről és jelentőségéről, a gazdaság új, kollektív szervezetének erejéről és jelentőségéről.

Másodszor azért, mert ezek a vidékek a gabonabegyűjtési kampányok idején kijárták a kulákság elleni harc kétéves iskoláját, aminek feltétlenül meg kellett könnyítenie a kolhozmozgalom ügyét.

Végül azért, mert az utóbbi években az ipari központokból fokozott mértékben küldtük ezekre a vidékekre a legjobb kádereket.

Mondhatjuk-e azt, hogy más vidékeken, például a fogyasztó vidékeken, amilyenek északi területeink, vagypedig a még mindig elmaradt nemzetiségi vidékeken, mint például Turkesztánban, szintén ilyen különösen kedvező viszonyok vannak?

Nem, ezt nem mondhatjuk.

Világos, hogy az az elv, amely megköveteli, hogy számoljunk a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó különféle viszonyokkal, az önkéntesség elve mellett az egészséges kolhozmozgalom egyik legkomolyabb előfeltétele.

De olykor mi történik nálunk a valóságban? Mondhatjuk-e, hogy számos vidéken nem szegik meg az önkéntességnek és a helyi sajátosságok figyelembevételének elvét? Nem, ezt, sajnos, nem mondhatjuk. Tudjuk például, hogy a fogyasztó övezet számos északi körzetében, ahol aránylag kevésbé kedvezők a viszonyok a kolhozok azonnali megszervezésére, mint a gabonatermő körzetekben, a kolhozszervezés előkészítő munkálatait gyakran a kolhozmozgalom bürokratikus elrendelésével, a kolhozok számának növeléséről hozott papíroshatározatokkal, papíroskolhozok szervezésével igyekeznek pótolni, amelyek a valóságban még nem léteznek, de a „létezésükről” már egész halom dicsekvő határozatot hoztak.

Vagy nézzünk néhány turkesztáni körzetet, ahol a kolhozok azonnali megszervezésének a feltételei még kevésbé kedvezők, mint a fogyasztó övezet északi körzeteiben. Tudjuk, hogy számos turkesztáni körzetben olymódon próbálták „utolérni és túlszárnyalni” a Szovjetunió élenjáró körzeteit, hogy azokat a parasztokat, akik egyelőre még nem akarnak bemenni a kolhozokba, katonasággal fenyegették, azzal fenyegették, hogy megvonják tőlük az öntözővizet és nem adnak nekik iparcikkeket.

Mi köze van ennek a prisibejevi zupás őrmesteri „politikának” a párt politikájához, mely a kolhozmozgalom önkéntességének elvén alapszik és számol a helyi sajátosságokkal? Világos, hogy e két politikának semmi köze sincs és nem is lehet semmi köze egymáshoz.

Kinek kellenek az ilyen torzítások, kinek kell a kolhozmozgalom bürokratikus elrendelése, a parasztság méltatlan megfenyegetése? Csakis ellenségeinknek kellenek!

Mire vezethetnek ezek a torzítások? Ellenségeink megerősödésére és a kolhozmozgalom eszméinek lejáratására.

Nem világos-e, hogy az ilyen torzítások szerzői, akik „baloldaliaknak” tartják magukat, valójában a jobboldali opportunizmus malmára hajtják a vizet?

2. Pártunk politikai stratégiájának egyik legnagyobb érdeme az, hogy minden adott helyzetben ki tudja választani a mozgalom legfontosabb láncszemét, amelyet megragadva, az egész láncot egy közös cél felé vonja, hogy megoldja a feladatot. Mondhatjuk-e, hogy a párt már megtalálta a kolhozmozgalom legfontosabb láncszemét a kolhozépítés rendszerében? Igen, mondhatjuk, és meg is kell mondanunk.

Melyik ez a legfontosabb láncszem?

Talán a föld közös megművelésére társult csoport? Nem, nem ez. A föld közös megművelésére társult csoport, amelyben a termelési eszközöket még nem társadalmasítják, a kolhozmozgalomnak már túlhaladott foka.

Talán a mezőgazdasági kommúna? Nem, nem a kommúna. A kommúna egyelőre még szórványos jelenség a kolhozmozgalomban. A mezőgazdasági kommúna, ahol nemcsak a termelés, hanem az elosztás is társadalmasítva van, még nem lehet uralkodó forma, mert ennek számára a feltételek még nem értek meg.

A jelen pillanatban a kolhozmozgalom legfontosabb láncszeme, uralkodó formája, amelyet most meg kell ragadni, a mezőgazdasági artel.

A mezőgazdasági artelben a legfontosabb termelési eszközök, főleg ami a gabonagazdaságot illeti, társadalmasítva vannak, éspedig: a munka, a földhasználat, a gépek és egyéb felszerelés, az igásállat, a gazdasági épületek. Nincsenek társadalmasítva: a háztáji földek (kis veteményes és egyéb kertek), a lakóépületek, a fejősmarha egy része, a kecske, juh, disznó, baromfi stb.

Az artel a kolhozmozgalom fő láncszeme, mert a gabonaprobléma megoldásának legcélszerűbb formája. A gabonaprobléma pedig az egész mezőgazdaság rendszerében azért a fő láncszem, mert a gabonaprobléma megoldása nélkül nem oldható meg sem az állattenyésztés (a kis és nagy állatok tenyésztésének) problémája, sem pedig a legfontosabb ipari nyersanyagul szolgáló ipari és speciális növények problémája. Ez az oka annak, hogy a jelen pillanatban a kolhozmozgalom rendszerének legfontosabb láncszeme a mezőgazdasági artel.

Ebből indul ki a kolhozok ,,Minta-szabályzata”, melynek végleges szövegét ma tesszük közzé.

Ugyanebből kell kiindulniok párt- és szovjetfunkcionáriusainknak, akiknek egyik kötelessége, hogy ezt a szabályzatot behatóan tanulmányozzák és teljes egészében megvalósítsák.

Ez a párt utasítása a mai helyzetben.

Mondhatjuk-e, hogy a pártnak ezt az utasítását annak megsértése, meghamisítása nélkül valósítják meg? Nem, sajnos, ezt nem mondhatjuk. Tudjuk, hogy a Szovjetunió számos vidékén, ahol a kolhozok létéért folyó harc még korántsem ért véget s ahol az artelek még nem szilárdultak meg, kísérleteket tesznek arra, hogy az artel kereteit átugorva, egyszerre a mezőgazdasági kommúnára térjenek át. Az artel még nem szilárdult meg, de már „társadalmasítják” a lakóházakat, a juhot, kecskét, disznót, baromfit, s ez a „társadalmasítás” bürokratikus, papírosrendelkezéssé fajul el, mert még nincsenek meg azok a feltételek, amelyek szükségessé tennék az ilyen társadalmasítást. Azt hihetnők, hogy a kolhozokban már megoldották a gabonaproblémát, hogy ez a probléma már a múlté, hogy a mai helyzetben nem a gabonakérdés megoldása, hanem az állattenyésztés és a baromfitenyésztés problémájának megoldása a fő feladat. Kérdezzük, kinek kell ez a fejetlen „munka”, mely egy halomra hányja a kolhozmozgalom különböző formáit? Kinek kell ez a buta és káros előreiramodás? A kolhozparasztot lakóépületeinek, összes fejősteheneinek, összes juhainak, kecskéinek, disznóinak, baromfiállományának „társadalmasításával” ingerelni, amikor még nincs megoldva a gabonaprobléma, amikor a kolhozok artelformája még nincs megszilárdítva — hát nem világos, hogy az ilyen „politika” csak esküdt ellenségeinknek lehet kedvére való és előnyös?

Az egyik ilyen buzgó „társadalmasító” odáig megy, hogy parancsban a következőt rendeli el: az artelhoz tartozó minden egyes gazdaság baromfiállományát „három napi határidőn belül össze kell számolni”, külön, számlálási és felügyelő „parancsnokokat” kell kijelölni, „az artelban el kell foglalni az uralkodó magaslatokat”, „vezényelni kell a szocialista csatában, szilárdan kitartva a posztokon” és — természetesen — vasmarokkal tartva kézben az egész artelt.

Mi ez? A kolhozvezetés politikája, vagypedig a kolhoz bomlasztásának és lejáratásának a politikája?

Már nem is szólok azokról a, tisztesség ne essék szólván, „forradalmárokról”, akik azzal kezdik az artel megszervezését, hogy leszedik a templomok harangjait. Leszedi a harangot — ez aztán a for-r-ra-dalmár!

Hogyan történhettek körünkben ilyen hebehurgya „társadalmasítási” próbálkozások, ilyen nevetséges kísérletek, hogy átugorjunk sajátmagunkon, ilyen kísérletek, amelyek azt célozzák, hogy megkerüljék az osztályokat és az osztályharcot, de a valóságban osztályellenségeink malmára hajtják a vizet?

Mindez csakis a kolhozépítés frontján elért „könnyű” és „váratlan” sikerek légkörében történhetett.

Mindez csak azért történhetett, mert a párt egy részében hebehurgya hangulat kapott lábra: „Mi mindent meg tudunk csinálni!”, „Nekünk minden csak gyerekjáték!”

Mindez csak azért történhetett, mert egyes elvtársainknak a siker fejükbe szállt és egy pillanatra elvesztették tisztánlátásukat és józan ítélőképességüket.

Hogy a kolhozépítés terén helyreigazíthassuk munkánk irányvonalát, véget kell vetni az ilyen hangulatoknak.

Ez most a párt egyik legsürgősebb feladata.

A vezetés művészete komoly dolog. Nem szabad a mozgalom mögött elmaradni, mert elmaradni annyi, mint a tömegektől elszakadni. De nem szabad előreszaladni sem, mert előreszaladni annyi, mint elveszíteni a tömegeket és elszigetelni önmagunkat. Aki a mozgalmat vezetni akarja és egyúttal meg akarja tartani a kapcsolatot a milliós tömegekkel, annak két fronton kell harcolnia — az elmaradók ellen is, az előreszaladok ellen is.

Pártunk erős és győzhetetlen, mert amikor a mozgalmat vezeti, meg tudja tartani és meg tudja sokszorozni kapcsolatait, melyek a munkások és parasztok milliós tömegeihez fűzik.

„Pravda” 60. szám.
1930. március 2.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Levél Bezimenszkij elvtárshoz

Bezimenszkij elvtárs!

Késve írok.

Nem vagyok irodalmi szakértő és természetesen kritikus sem vagyok. Mégis, mivel oly határozottan kívánja, közölhetem Önnel személyes véleményemet.

Elolvastam a „Lövés”-t és az „Életünk napjá”-t is. Ezekben a művekben nincs semmi „kispolgári”, semmi „pártellenes”. Mindkettőt, különösen a „Lövés”-t, napjainkban a forradalmi proletár művészet mintaképeinek lehet tekinteni.

Igaz, megtalálhatók bennük a komszomolista avantgarde-izmus bizonyos csökevényei. E művek olvasása közben azt hihetné a tapasztalatlan olvasó, hogy nem a párt javítja ki az ifjúság hibáit, hanem fordítva. De nem ez a fogyatékosság e művek fő jellemző vonása, pátosza. E művek pátosza abban van, hogy kiélezik apparátusaink fogyatékosságainak kérdését és ugyanakkor e fogyatékosságok kijavításának lehetőségébe vetett mély hit sugárzik belőlük. Ez a leglényegesebb a „Lövés”-ben és az „Életünk napjá”-ban. Ez a két mű legfőbb érdeme. Ez pedig erősen e két mű javára billenti a mérleget, emellett teljesen elhalványulnak szerintem múlandó fogyatékosságaik.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. március 19.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Válasz a Szverdlov-egyetemista elvtársaknak

I
A Szverdlov-egyetemisták kérdései

1. Lenin az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt taktikájáról szóló s a Kommunista Internacionále III. kongresszusa által elfogadott téziseiben azt mondotta, hogy Szovjetoroszországban két fő osztály van.

Jelenleg a kulákság és az új burzsoázia mint osztály felszámolásáról beszélünk.

Azt jelenti-e ez, hogy az új gazdasági politika ideje alatt egy harmadik osztály alakult ki nálunk?

2. A marxista agrárszakemberek kongresszusán ön azt mondotta: „Ha kitartunk a «nep» mellett, ezt azért tesszük, mert a «nep» a szocializmus ügyét szolgálja. Ha pedig már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fenekére.” Hogyan értsük ezt a „menesztést” és hogyan fog ez végbemenni?

3. Hogyan kell majd a pártnak a kollektivizálás és a kulákság mint osztály felszámolásának döntő sikereihez mérten megváltoztatnia azt a jelszót, amely most a proletariátusnak és a parasztság különböző rétegeinek kölcsönös viszonyát meghatározza: „Megegyezésre kell jutni a középparaszttal, egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztra támaszkodva” (Lenin)?

4. Milyen módszerekkel kell megvalósítani a kulákság mint osztály felszámolását?

5. Ha egyidejűleg valósítjuk meg a két jelszót, éspedig: a teljes kollektivizálás körzeteiben a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát és a nem teljes kollektivizálás körzeteiben a kulák korlátozásának és kiszorításának jelszavát — vajon nem fog-e ez arra vezetni, hogy az utóbbi körzetekben a kulák önmagát számolja fel (elherdálja vagyonát, a termelési eszközöket)?

6. Milyen befolyással lehet a „lélegzethez jutás” tartamára a kulákság mint osztály felszámolása és az osztályharc kiéleződése a mi országunkban, a gazdasági válság és a forradalmi fellendülés a tőkés országokban?

7. Lehetségesnek tartja-e, hogy a tőkés országokban most látható forradalmi fellendülés közvetlen forradalmi helyzetté fog átfejlődni?

8. A párt és a munkásosztály további kapcsolata szempontjából hogyan kell értékelni a munkásosztályban észlelhető újabb mozgalmat, amelyet az jellemez, hogy egész műhelyek kívánnak belépni a pártba?

9. A kolhozmozgalom óriási lendületével kapcsolatban napirendre kerül falusi pártszervezeteink kibővítésének kérdése. Milyen legyen a politikánk e kibővítés határait illetőleg és a különböző kolhozparaszti csoportoknak a pártba való felvételét illetőleg?

10. Mi a véleménye közgazdászainknak a politikai gazdaságtan legfontosabb problémáiról folytatott vitáiról?

II
Sztálin elvtárs válasza

Az első kérdésre. Lenin két fő osztályról beszélt. De természetesen tudott a harmadik, kapitalista osztály (kulákok, városi tőkés burzsoázia) létezéséről is. A kulákok és a városi tőkés burzsoázia osztállyá „alakulása” természetesen nem csupán az új gazdasági politika bevezetése után történt. Az új gazdasági politika előtt is volt kulákság és városi tőkés burzsoázia mint osztály, de csak mint másodrangú osztály. Az új gazdasági politika a fejlődés első szakaszain bizonyos mértékben megkönnyítette ennek az osztálynak a növekedését. De még inkább elősegítette a szocialista szektor növekedését. Azzal, hogy a párt az egész fronton támadásba ment át, éles fordulat történt a falusi és részben a városi tőkések osztályának aláaknázása és felszámolása irányában.

A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a párt nem adott olyan útmutatást, hogy a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát az új, városi burzsoáziára is ki kell terjeszteni. Látnunk kell a nepmanok és a kulákok közötti különbséget. A nepmanok alapjában véve már régen elveszítették termelési bázisukat és ennélfogva nincs komoly jelentőségük gazdasági életünkben. A kulákoknak azonban mindmáig óriási gazdasági súlyuk volt a falun és csak most fosztjuk meg őket termelési bázisuktól.

Azt hiszem, egyes szervezeteink megfeledkeznek erről a különbségről és hibát követnek el, amikor a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát a városi burzsoázia felszámolásának jelszavával próbálják „kiegészíteni”.

A második kérdésre. A marxista agrárszakemberek kongresszusán mondott beszédem idézett mondatát úgy kell érteni, hogy a „nep”-et akkor „menesztjük a pokol fenekére”, amikor már nem lesz szükségünk arra, hogy megengedjük a magánkereskedelem bizonyos szabadságát, amikor a magánkereskedelem bizonyos szabadságából csak károk származhatnak, amikor módunk lesz arra, hogy a város és a falu közötti gazdasági kapcsolatokat saját kereskedelmi szervezeteink útján biztosítsuk, a magánforgalommal, a kapitalizmus némi felélénkülésével járó magánkereskedelem nélkül.

A harmadik kérdésre. Világos, hogy amilyen mértékben kollektív gazdaságok fogják borítani a Szovjetunió kerületeinek többségét, ugyanolyan mértékben fogják felszámolni a kulákságot is — tehát ugyanolyan mértékben válik feleslegessé Iljics formulájának ez a része. Ami a kolhozokban dolgozó közép- és szegényparasztokat illeti, a kolhozok gépesítésének és traktorosításának arányában egybe fognak olvadni a kollektivizált falu dolgozóinak egységes csapatában. Ennek megfelelően a jövőben el fog tűnni jelszavainkból a „középparaszt” és a „szegényparaszt” fogalma.

A negyedik kérdésre. A kulákság mint osztály felszámolásának fő módszere a tömeges kollektivizálás módszere. Valamennyi többi rendszabálynak ehhez a fő módszerhez kell igazodnia. Mindent, ami ellentmond ennek a módszernek vagy gyengíti jelentőségét, el kell vetni.

Az ötödik kérdésre. A „kulákság mint osztály felszámolásának” és a „kulákság korlátozásának” jelszavát nem lehet mint két önálló és egyenrangújelszót feltüntetni. Mióta rátértünk a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára, ez a jelszó lett a fő jelszó, viszont a kulákság korlátozásának jelszava a nem teljes kollektivizálás körzeteiben önálló jelszóból másodrendű jelszóvá, a fő jelszó kisegítő jelszavává vált, olyan jelszóvá, amely ez utóbbi körzetekben megkönnyíti a fő jelszóra való áttéréshez szükséges feltételek előkészítését. A „kulákság korlátozása” jelszavának jelentősége, mint látják, a mostani új viszonyok között gyökeresen megváltozott egy esztendővel előbbi és még korábbi jelentőségéhez képest.

Meg kell jegyeznem, hogy egyes sajtószerveink, sajnos, nem számolnak ezzel.

Lehetséges és valószínű, hogy a nem teljesen kollektivizált körzetekben a kulákság bizonyos része, abban a tudatban, hogy úgyis kuláktalanítani fogják, „önmagát fogja felszámolni”, „elherdálja vagyonát és a termelési eszközöket”. Ez ellen természetesen harcolni kell. Ebből azonban egyáltalában nem következik, hogy a kuláktalanítást a kollektivizálástól függetlenül, nem mint annak részét, hanem mint a kollektivizálás előtt és kollektivizálás nélkül végrehajtandó önálló feladatot meg kell engedni. Ha ezt megtűrnők, ez azt jelentené, hogy azt a politikát, mely az elkobzott kulákvagyonnak a kolhozokban való társadalmasítását célozza, olyan politikával helyettesítenek, amely e vagyonnak egyes parasztok egyéni meggazdagodását szolgáló szétosztására irányul. Ez visszafelé tett lépés lenne, nem pedig haladás. A kulák vagyon „elherdálása” ellen csak egy szer van — fokozni kell a kollektivizálás munkáját a még nem teljesen kollektivizált körzetekben.

A hatodik kérdésre. Az önök által felsorolt eszközök és feltételek jelentékenyen csökkenthetik a „lélegzethez jutás” tartamát. De feltétlenül erősíteniük és gyarapítaniok kell védelmünk eszközeit. Nagyon sok függ itt a nemzetközi helyzettől, a nemzetközi kapitalizmus táborában fennálló ellentétek fokozódásától, a nemzetközi gazdasági válság további fejlődésétől. De ez más kérdés.

A hetedik kérdésre. Nem lehet áthághatatlan határt vonni a „forradalmi fellendülés” és a „közvetlen forradalmi helyzet” között. Nem lehet azt mondani: „eddig a vonalig forradalmi fellendülés, azon túl pedig — ugrás a közvetlen forradalmi helyzetbe”. Csak skolasztikusok fogalmazhatják így a kérdést. Az első rendszerint „észrevétlenül” megy át a másikba. A feladat az, hogy a proletariátust már most elő kell készíteni a döntő forradalmi harcokra, nem várva be az úgynevezett közvetlen forradalmi helyzet „bekövetkezésének” pillanatát.

A nyolcadik kérdésre. Az a tény, hogy egész műhelyek, sőt egész gyárak kívánnak belépni a pártba, a munkásosztály milliós tömegeinek hatalmas forradalmi fellendüléséről tanúskodik, jele annak, hogy a párt politikája helyes, hogy a munkásosztály nagy tömegei ország-világ előtt helyeslik ezt a politikát. Ebből azonban korántsem következik az, hogy most mindenkit fel kell vennünk a pártba, aki csak be akar lépni. A műhelyekben és a gyárakban különféle emberek vannak, még kártevők is akadnak. Ezért a pártnak ragaszkodnia kell kipróbált módszeréhez, egyénileg kell elbírálnia mindenkit, aki be akar lépni a pártba, és egyénileg kell őket felvenni a pártba. Nekünk nemcsak mennyiség, hanem minőség is kell.

A kilencedik kérdésre. Magától értetődik, hogy a párt sorai a kolhozokban többé-kevésbé gyors ütemben növekedni fognak. Kívánatos, hogy a kolhozmozgalomnak a kulákság elleni harcban legkeményebben megedzett elemei, különösen a béres és szegényparaszt elemek valamennyien kifejthessék erejüket a párt soraiban. De ugyanakkor világos az is, hogy az egyéni elbírálást és a pártba való egyéni tagfelvételt itt különösen szigorúan kell alkalmazni.

A tízedik kérdésre. Azt hiszem, hogy a közgazdászok vitájában sok a skolasztikus és kiagyalt mozzanat. Ha kihámozzuk a vita lényegét, akkor a vitatkozó felek legfőbb hibái a következőkben foglalhatók össze:

a) egyik vitatkozó fél sem tudta kellően alkalmazni a kétfrontharc módszereit: harcolva mind a „rubinizmus” ellen, mind a „mechanicizmus” ellen;

b) mindkét fél, mellőzve a szovjet gazdaság és a világimperializmus fő kérdéseit, talmudista absztrakciók terén mozgott és így két évi munkát ölt bele elvont témákba, természetesen, ellenségeink örömére és előnyére.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1930. február 9.

„Pravda” 40. sz.
1930. február 10.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa