Válasz a kolhozparaszt elvtársaknak

Az újságokból ismeretes, hogy Sztálin „Akiknek a siker fejükbe szállt” című cikke és a Központi Bizottság ismert határozata „A párt vonalának a kolhozmozgalom terén észlelhető elferdítései elleni harcról” erős visszhangot keltett a kolhozmozgalom gyakorlati munkásai körében. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben számos levelet kaptam a kolhozparaszt elvtársaktól, amelyekben feleletet kérnek több kérdésre. Kötelességem volt, hogy ezekre a levelekre magánlevelezés útján válaszoljak. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, mert a leveleknek több mint a felén nincs feltüntetve írójuk címe (elfelejtették megírni a címüket). Viszont a levelekben érintett kérdések politikailag óriási jelentőségűek minden elvtársunk számára. Azonkívül érthető, hogy azokat az elvtársakat sem hagyhattam válasz nélkül, akik elfelejtették megírni a címüket. Ennek következtében kénytelen vagyok a kolhozparaszt elvtársak leveleire nyilvánosan, vagyis a sajtóban válaszolni, kiválasztva a levelekből azokat a kérdéseket, amelyek az ügy szempontjából fontosak. Erre annál is szívesebben vállalkoztam, mivel a Központi Bizottság erre vonatkozóan egyenes határozatot hozott.

Első kérdés. Mi a parasztkérdésben elkövetett hibák gyökere?

Felelet. Az, hogy helytelen magatartást tanúsítottak a középparaszt irányában. Az, hogy erőszakot alkalmaztak a középparaszthoz való gazdasági viszonyunk terén. Az, hogy elfelejtették, hogy a középparasztság tömegeivel való gazdasági összefogásnak nem erőszakos intézkedések alapján, hanem a középparaszttal való megegyezés alapján, a középparaszttal való szövetség alapján kell felépülnie. Az, hogy elfelejtették, hogy jelenleg a kolhozmozgalom alapja a munkásosztály és a szegényparasztság szövetsége a középparaszttal, általában a kapitalizmus ellen, és különösen a kulákság ellen.

Amíg a középparaszttal egységfrontban támadtuk a kulákságot, minden jól ment. De amikor egyes elvtársaink, a sikerektől megrészegedve, a kulák elleni támadás útjáról észrevétlenül a középparaszt elleni harc útjára kezdtek lesiklani, amikor, a kollektivizálás magas százalékát hajszolva, erőszakot kezdtek alkalmazni a középparaszttal szemben, megfosztották a választójogától, „kuláktalanították” és kisajátították — akkor a támadás vonala kezdett elferdülni, a középparaszttal tartott egységfront szakadozni kezdett, és csak természetes, hogy a kuláknak lehetősége nyílt arra, hogy megpróbáljon újra lábraállni.

Elfelejtették, hogy az erőszak, amely nélkülözhetetlen és hasznos az osztályellenségeink ellen folyó harcban, megengedhetetlen és végzetes a középparaszttal szemben, aki szövetségesünk.

Elfelejtették, hogy a lovasrohamok, amelyek szükségesek és hasznosak, mikor katonai jellegű feladatokat kell megoldani, alkalmatlanok és végzetesek, ha a kolhozépítés feladatainak megoldásáról van szó, különösen, amikor a kolhozépítést a középparasztsággal szövetségben szervezzük.

Ez a parasztkérdésben elkövetett hibák gyökere.

A középparasztsággal való gazdasági viszonyunkra vonatkozóan Lenin ezt mondja:

„Mindenekelőtt abból az igazságból kell kiindulnunk, hogy itt erőszakos módszerekkel a dolog lényegénél fogva semmit sem lehet elérni. Itt a gazdasági feladat egészen más. Itt nincs meg az a felső réteg, amelyet le lehet vágni, meghagyva az egész talapzatot, az egész épületet. Olyan felsőréteg, amilyen a városban a kapitalisták rétege volt, itt nincsen. Itt erőszakot alkalmazni annyit jelent, mint az egész ügyet tönkretenni… Nincs ostobább dolog, mint akárcsak gondolni is arra, hogy a középparaszttal szemben a gazdasági viszonyok terén erőszakot alkalmazzunk” (XXIV. köt. 168. old.).

És más helyen:

„Erőszak a középparasztsággal szemben a legnagyobb mértékben káros. A középparasztság nagyszámú, sokmilliós réteg. Még Európában sem, ahol pedig a középparasztság seholsem ilyen erős, ahol rendkívül fejlett a technika, a kultúra, a városi élet, a vasúti közlekedés, ahol tehát a legkönnyebben lehetne erőszakra gondolni — még ott sem javasolta egyetlen forradalmi szocialista sem, hogy a középparasztsággal szemben erőszakos rendszabályokat alkalmazzunk” (XXIV. köt. 167. old.).

Azt hiszem, a dolog világos.

Második kérdés. Melyek a legfőbb hibák a kolhozmozgalom terén?

Felelet. Legalább három ilyen hibára kell rámutatnunk.

1) A kolhozok szervezése során megszegték az önkéntesség lenini elvét. Megszegték a párt fő útmutatásait és megszegték a mezőgazdasági artel minta-szabályzatát, mely a kolhozépítés önkéntességén alapul.

A leninizmus arra tanít, hogy a parasztokat az önkéntesség elve alapján kell a kollektív gazdaság vágányára átvezetni, meg kell győzni őket arról, hogy a társas, kollektív gazdaság előnyösebb az egyéni gazdaságnál. A leninizmus arra tanít, hogy a parasztokat csak úgy lehet meggyőzni a kollektív gazdaság előnyeiről, ha a valóságban, tapasztalatilag megmutatjuk és bebizonyítjuk nekik, hogy a kolhoz jobb az egyéni gazdálkodásnál, előnyösebb az egyéni gazdálkodásnál, hogy a kolhoz kivezető út a paraszt, a szegény- és középparaszt számára az ínségből és nyomorból. A leninizmus arra tanít, hogy máskülönben a kolhozok nem lehetnek szilárdak. A leninizmus arra tanít, hogy minden arra irányuló kísérlet, hogy a kolhozt a parasztra ráerőszakolják, minden arra irányuló kísérlet, hogy a kolhozokat kényszer útján honosítsák meg, csak káros eredményekkel járhat, csak elriaszthatja a parasztokat a kolhozmozgalomtól.

És valóban, amíg ezt a legfőbb szabályt betartották, a kolhozmozgalom egyik sikert a másik után aratta. Egyes elvtársaink azonban a sikerek mámorában kezdték mellőzni ezt a szabályt, kezdtek túlságosan sietni és a kollektivizálás nagy százalékát hajhászva, kényszer útján kezdtek kolhozokat létrehozni. Nincs mit csodálkozni azon, ha ennek a „politikának” káros eredményei hamarosan mutatkoztak. A sebtében létrejött kolhozok éppoly gyorsan kezdtek szétmállani, mint amilyen gyorsan létrejöttek, a parasztság egy része pedig, amely tegnap még igen nagy bizalommal viseltetett a kolhozok iránt, kezdett elfordulni tőlük.

Ez az első és legfőbb hiba a kolhozmozgalom terén.

A kolhozépítés önkéntességéről Lenin ezt mondja:

„Most az a feladat, hogy áttérjünk a föld társas megművelésére, áttérjünk a nagyüzemű közös gazdálkodásra. De a Szovjethatalom erre nem kényszeríthet; erre nem kényszeríthet semmiféle törvény. A mezőgazdasági kommúna önkéntesen alakul meg, a föld társas megművelésére való áttérés csakis önkéntes lehet, e tekintetben szó sem lehet arról, hogy a munkás- és parasztkormány a legcsekélyebb kényszert is alkalmazza, a törvény ezt nem tűri. Ha valaki önök közül ilyen kényszert látna, annak tudnia kell, hogy ez — visszaélés, hogy ez — törvényszegés, amelyet minden erőnkkel igyekszünk jóvátenni és jóvá is fogunk tenni” (XXIV. köt. 43. old.).

És más helyen:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelban való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban megmutatni, csak ha sikerül a szövetkezeti, artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítani azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a szövetkezeti, artelban szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, egyes gazdaságunk van… Ha majd gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelban szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, amilyen Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján” (XXIV. köt. 579— 580. old.).

Végül még egy idézet Lenin műveiből:

„A Szovjethatalom képviselői támogatják a különféle szövetkezetek, valamint a középparasztok mezőgazdasági kommúnáinak megalakítását, de azok létrehozása körül a legcsekélyebb kényszert sem szabad megtűrniük. Csak az olyan egyesülések értékesek, melyeket a parasztok maguk létesítenek szabad elhatározásukból, s amelyeknek előnyös voltáról gyakorlatilag meggyőződtek. A túlnagy sietség ezen a téren káros, mert csak erősítheti a középparasztság előítéleteit az újításokkal szemben. A Szovjethatalomnak azokat a képviselőit, akik még ha nem is egyenes, hanem csak közvetett kényszert alkalmaznak, hogy a parasztokat a kommúnákba való belépésre bírják, a legszigorúbban felelősségre kell vonni és el kell távolítani a falusi munkától” (XXIV. köt. 174. old.).

Azt hiszem, a dolog világos.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a párt Leninnek ezt az útmutatását teljes szigorral végre is fogja hajtani.

2) A kolhozépítés terén megszegték azt a lenini elvet, hogy figyelembe kell venni a Szovjetunió különböző vidékein uralkodó különböző viszonyokat. Elfelejtették, hogy a Szovjetuniónak igen sokféle vidéke van és ezeknek gazdasági alakulata és kulturális színvonala különböző. Elfelejtették, hogy e területek közt vannak a fejlődés magas fokán álló, vannak közepes és vannak elmaradt területek. Elfelejtették, hogy ezeken a korántsem egyforma területeken a kolhozmozgalom üteme és a kolhozépítés módszerei nem lehelnek egyformák.

„Hiba lenne — mondja Lenin —, ha Oroszország minden vidéke számára egyszerűen egy mintára másolgatnánk a rendeleteket, ha Ukrajna és a Don-vidék bolsevik kommunistái, szovjetfunkcionáriusai valamennyi rendelet érvényét válogatás nélkül kiterjesztenék más vidékekre”… mert „mi semmi szín alatt sem kötjük magunkat valamely egyféle sablonhoz, nem határozzuk el egyszersmindenkorra, hogy a mi tapasztalataink, Közép-Oroszország tapasztalatai teljes egészükben alkalmazhatók minden határvidéken” (XXIV. köt. 125—126. old.).

Más helyen Lenin azt mondja:

„A legnagyobb ostobaság volna Közép-Oroszországot, Ukrajnát, Szibériát egy kaptafára húzni, egy és ugyanazon sablon szerint kezelni” (XXVI. köt. 243. old.).

Végül, Lenin arra kötelezi a kaukázusi kommunistákat, hogy:

„értsék meg helyzetüknek, köztársaságaik helyzetének az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság helyzetétől és viszonyaitól eltérő sajátosságát, értsék meg, hogy nem szabad lemásolniok a mi taktikánkat, hanem megfontoltan, a konkrét viszonyok különbözőségének megfelelően, módosítani kell azt” (XXVI. köt. 191. old.).

Azt hiszem, a dolog világos.

Lenin útmutatásai alapján pártunk Központi Bizottsága „A kollektivizálás üteméről” hozott határozatában (lásd a ,,Pravda” 1930 január 6-i számát) a Szovjetunió területeit a kollektivizálás üteme szempontjából három csoportra osztotta: eszerint Észak-Kaukázus, a Közép-Volgavidék és az Alsó-Volgavidék alapjában már 1931 tavaszára, más gabonatermelő területek pedig (Ukrajna, a Központi Feketeföld-terület, Szibéria, az Urál, Kazahsztán stb.) alapjában 1932 tavaszára befejezhetik a kollektivizálást, míg a többi terület a kollektivizálás befejezését kitolhatja az ötéves terv végéig, vagyis 1933-ig.

És mi történt a valóságban? Kitűnt, hogy egyes elvtársaink, a kolhozmozgalom első sikereitől megmámorosodva, szerencsésen megfeledkeztek Lenin útmutatásairól is, a Központi Bizottság határozatáról is. Moszkva terület, lázasan hajhászva a felfújt kollektivizálási eredményeket, úgy tájékoztatta funkcionáriusait, hogy a kollektivizálást 1930 tavaszára be kell fejezni, holott még legalább három év állt rendelkezésére (1932 végéig). A Központi Feketeföld-terület, amely nem akart „elmaradni mások mögött”, úgy tájékoztatta funkcionáriusait, hogy a kollektivizálást 1930 első felében be kell fejezniök, holott még legalább két év állott rendelkezésére (1931 végéig). A kaukázusontúliak és a turkesztániak pedig, lázas igyekezetükben, hogy az élenjáró vidékeket „utolérjék és túlszárnyalják”, arra vettek irányt, hogy a kollektivizálást a „legrövidebb idő alatt” be kell fejezni, holott még négy teljes év állt rendelkezésükre (1933 végéig).

Érthető, hogy a kollektivizálásnak ilyen gyorstüzelő „üteme” mellett a kolhozmozgalomra gyengén előkészített kerületek, buzgalmukban, hogy a jobban előkészített kerületeket „utolérjék”, erős adminisztratív nyomást voltak kénytelenek gyakorolni, saját adminisztratív buzgalmukkal igyekeztek pótolni a kolhozmozgalom gyors ütemének hiányzó tényezőit. Az eredmény ismeretes. Közismert az a zűrzavar, amely ezeken a területeken keletkezett, s amelyet a Központi Bizottság beavatkozásával kellett megszüntetni.

Ez a második hiba a kolhozmozgalom terén.

3) A kolhozszervezés terén megszegték azt a lenini elvet, hogy a mozgalom még ki nem fejlődött formáját nem szabad átugrani. Megszegték azt a lenini elvet, mely azt mondja: ne vágjunk elébe a tömegek fejlődésének, ne rendeletekkel kormányozzuk a tömegek mozgalmát, ne szakadjunk el a tömegektől, hanem haladjunk együtt a tömegekkel és vigyük őket előbbre úgy, hogy elvezetjük őket jelszavainkhoz és megkönnyítjük nekik, hogy saját tapasztalataik alapján győződjenek meg jelszavaink helyességéről.

„Mikor a petrográdi proletariátus és a petrográdi helyőrség katonái megragadták a hatalmat — mondja Lenin —, nagyon jól tudták, hogy az építés a falun nagy nehézségekbe fog ütközni, hogy itt lépésről-lépésre kell haladni, hogy a legnagyobb esztelenség lenne, ha dekrétumokkal, törvényerejű rendelkezésekkel próbálnák a föld társas megművelését bevezetni, hogy ezt csak elenyészően kevés öntudatos paraszt vállalhatta, a parasztság óriási többsége azonban ezt a feladatot nem tűzte maga elé. Ezért mi arra szorítkoztunk, ami a forradalom továbbfejlesztése érdekében feltétlenül szükséges: semmiesetre sem szabad a tömegek fejlődésének elébevágni, hanem ki kell várni, míg e tömegek saját tapasztalatából, saját harcából fog kifejlődni a további előrehaladás” (XXIII. köt. 252. old.).

Leninnek ezekből az útmutatásaiból kiindulva, a Központi Bizottság „A kollektivizálás üteméről” hozott határozatában (lásd a „Pravda” 1930 január 6. számát) megállapította, hogy

a) a kolhozmozgalom fő formája az adott viszonyok között a mezőgazdasági artel, hogy

b) ennélfogva ki kell dolgozni a mezőgazdasági artelnak, mint a kolhozmozgalom fő formájának minta-szabályzatát, hogy

c) gyakorlati munkánkban nem szabad megtűrnünk a kolhozmozgalom felülről jövő „elrendelését” és a „kollektivizálással való játékot”.

Vagyis, ma nem a kommúnára, hanem a mezőgazdasági artelra kell irányt vennünk, mert ma ez a kolhozépítés fő formája, nem szabad megtűrnünk, hogy a mezőgazdasági artel megkerülésével a kommúnára ugorjanak át, nem szabad a parasztok kolhozépítésre irányuló tömegmozgalmát a kolhozok „elrendelésével”, „kolhozosdival” felcserélni.

Azt hiszem, a dolog világos.

És mi történt a valóságban? Kitűnt, hogy egyes elvtársaink, a kolhozmozgalom első sikereitől megmámorosodva, szerencsésen megfeledkeztek Lenin útmutatásairól is, a Központi Bizottság határozatáról is. Ezek az elvtársak, ahelyett, hogy a mezőgazdasági artelért tömegmozgalmat szerveztek volna, az egyénileg gazdálkodó parasztokat egyenesen a kommúna-rendszerre kezdték „átvinni”. Ahelyett, hogy megszilárdították volna a mozgalom artel formáját, kényszer útján kezdték „társadalmasítani” a disznót, juhot, kecskét, baromfit, a paraszt saját használatára tartott fejősjószágot, a lakóházakat.

Leninista ilyen elhamarkodottságot nem engedhet meg magának s ennek a megengedhetetlen elhamarkodottságnak eredményei ma már közismertek. A legtöbb esetben természetesen nem sikerült maradandó kommúnákat létrehozniok. Viszont számos mezőgazdasági artelt kiengedtek a kezükből. Igaz, megmaradtak a „szép” határozatok. De mi köszönet bennük?

Ez a harmadik hiba a kolhozmozgalom terén.

Harmadik kérdés. Hogyan keletkezhettek ezek a hibák és hogyan kell a pártnak helyrehozni azokat?

Felelet. Ezek a hibák a kolhozmozgalom terén elért gyors sikereink alapján keletkeztek. A sikerektől néha megszédülnek az emberek. A sikerek gyakran túlzott önhittséget és elbizakodottságot szülnek. Ez különösen könnyen megeshetik egy hatalmon levő párt képviselőivel. Különösen olyan párt képviselőivel, mint a mi pártunk, amelynek ereje és tekintélye csaknem határtalan. Itt könnyen lehetségesek annak a kommunista hencegésnek esetei, amely ellen Lenin szikrázó haraggal harcolt. Itt könnyen hihetnek a rendeletek, határozatok, utasítások mindenható erejében. Itt nagyon is reális az a veszély, hogy beláthatatlan országunk egyik vagy másik sarkában a párt egyes képviselői a párt forradalmi intézkedéseit üres, bürokratikus rendeletgyártássá torzítják. Nemcsak helyi funkcionáriusokra gondolok, hanem egyes területi funkcionáriusokra is, sőt a Központi Bizottság egyes tagjaira is.

„A kommunista hencegés — mondja Lenin — azt jelenti, hogy valaki, aki benn van a kommunista pártban, és akit még nem tisztogattak ki onnan, azt képzeli, hogy minden feladatát meg tudja oldani kommunista rendeletgyártással” (XXVII. köt. 50—51. old.).

Ezen a talajon keletkeztek a kolhozmozgalom terén elkövetett hibák, ez volt a talaja a pártvonal elferdítésének a kolhozépítés terén.

Miért veszélyesek ezek a hibák és ferdítések, ha a jövőben is ismétlődni fognak, ha nem fogjuk azokat gyorsan és gyökeresen felszámolni?

Azért veszélyesek, mert ezek a hibák nyílegyenesen a kolhozmozgalom lejáratására, a középparaszttal való meghasonlásra, a szegényparasztság dezorganizálására, soraink megzavarására, egész szocialista építésünk meggyengülésére, a kulákság visszaállítására vezetnek.

Röviden: ezeknek a hibáknak az a tendenciájuk, hogy letérítenek bennünket a parasztság zömével való szövetség megszilárdításának útjáról, a proletárdiktatúra megszilárdításának útjáról és e tömegekkel való szakítás útjára, a proletárdiktatúra aláaknázásának útjára terelnek.

Ez a veszély már február második felében jelentkezett, amikor elvtársaink egy része, az előző sikerektől elvakítva, rohanvást letért a lenini útról. Pártunk Központi Bizottsága számbavette ezt a veszélyt és késedelem nélkül beavatkozott a dologba, megbízva Sztálint, hogy a kolhozmozgalomról írt külön cikkben figyelmeztesse az elvtársakat, hogy túllőttek a célon. Vannak, akik azt hiszik, hogy az „Akiknek a siker fejükbe szállt” című cikk Sztálin egyéni kezdeményezésének a gyümölcse. Ez persze nevetséges. Nem azért van Központi Bizottságunk, hogy ilyen ügyben akárkinek is átengedje az egyéni kezdeményezést. A Központi Bizottság mélyére hatolt a dolognak. S amikor kiderült, milyen nagyok és elterjedtek a hibák, a Központi Bizottság haladéktalanul, tekintélyének egész súlyával rácsapott a hibákra s közzétette 1930 március 15-i nevezetes határozatát.

Nehéz megállítani és a helyes útra téríteni az embereket, akik őrült iramban egyenesen a szakadék felé száguldanak. De Központi Bizottságunkat éppen azért hívják a lenini párt Központi Bizottságának, mert le tud küzdeni még nagyobb nehézségeket is. S lényegében már le is küzdötte ezeket a nehézségeket.

Nehéz ilyen esetekben a párt egész osztagainak rohanás közben megállani, idejében a helyes útra térni és soraikat menetközben átcsoportosítani. De pártunkat éppen azért nevezik Lenin pártjának, mert eléggé rugalmas ahhoz, hogy az ilyen nehézségeket leküzdje. S lényegében már le is küzdötte ezeket a nehézségeket.

Itt az a legfontosabb, hogy hibáinkat bátran beismerjük és legyen erőnk arra, hogy a legrövidebb időn belül kiküszöböljük azokat. A fő nehézség itt az, hogy a nemrég elért sikerek okozta mámor után félnek beismerni hibáikat, félnek az önbírálattól s a hibákat nem akarják gyorsan és erélyesen helyrehozni. Pedig csak le kellene küzdeni ezt a nehézséget, csak sutba kellene dobni a felfújt számokra épített tervfeladatokat és az irodai, bürokratikus maximalizmust, csak a kolhozok szervezeti és gazdasági építésének feladataira kellene fordítani a figyelmet — és a hibáknak még nyoma sem maradna. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy pártunk lényegében már leküzdötte ezt a veszedelmes nehézséget.

„Mindazok a forradalmi pártok — mondja Lenin —, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbizakodtak és nem tudták meglátni, miben rejlik az erejük és féltek beszélni gyengéikről. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk beszélni gyengéinkről és megtanuljuk leküzdeni a gyengéket” (XXVII. köt. 260—261. old.).

Lenin e szavait nem szabad elfelejtenünk.

Negyedik kérdés. Nem jelent-e a pártvonal elferdítései elleni harc meghátrálást, visszavonulást?

Felelet. Persze, hogy nem! Visszavonulásról itt csak az beszélhet, aki a hibák és elferdítések folytatását előnyomulásnak, a hibák elleni harcot pedig visszavonulásnak tartja. Előnyomulás, amely hibák és elferdítések halmozásából áll — mondhatom, nagyszerű „előnyomulás” az ilyen . . .

Napirendre tűztük a mezőgazdasági artelt, mely a jelenlegi kolhozmozgalom fő formája, kidolgoztuk a megfelelő minta-szabályzatot — a kolhozépítés munkájának vezérfonalát. Lemondunk-e róla? Persze, hogy nem!

Napirendre tűztük, hogy megszilárdítjuk a munkásosztály és a szegényparasztság termelési összefogását a középparaszttal, mert ez a jelenlegi kolhozmozgalom alapja. Lemondunk-e erről? Persze, hogy nem!

Napirendre tűztük a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát, mely a jelen pillanatban falusi gyakorlati munkánk fő jelszava. Lemondunk-e róla? Persze, hogy nem!

Még 1930 januárjában megállapítottuk a Szovjetunió mezőgazdasága kollektivizálásának bizonyos ütemét, meghatározott csoportokba osztottuk a Szovjetunió különböző területeit és mindegyik csoportnak meghatároztuk a maga külön ütemét. Lemondunk-e erről? Persze, hogy nem!

Hol van hát akkor a párt „visszavonulása”?

Mi azt akarjuk, hogy vonuljanak vissza azok, akik hibákat és torzításokat követtek el és hagyjanak fel hibáikkal. Azt akarjuk, hogy a hebehurgyák hagyjanak fel hebehurgyaságukkal és vonuljanak vissza a leninizmus állásaiba. Ezt akarjuk, mert csak ezzel a feltétellel lehet majd folytatnunk a valódi előnyomulást osztályellenségeink ellen. Azt jelenti-e ez, hogy visszafelé megyünk? Szó sincs róla! Ez csak azt jelenti, hogy helyesenakarunk előnyomulni s nem akarunk hebehurgyán előnyomulást játszani.

Hát nem világos-e, hogy a pártnak ezt az irányvonalát csak tökfilkók és túlzó „baloldaliak” minősíthetik visszavonulásnak?

Azok, akik visszavonulásról fecsegnek, legalábbis két dolgot nem értenek.

a) Nem ismerik a támadás törvényeit. Nem értik, hogy a támadás, melyet a már elfoglalt állások megerősítése nélkül hajtanak végre — eleve kudarcra van kárhoztatva.

Mikor lehet sikeres a támadás, mondjuk, katonai téren? Akkor, ha az emberek nemcsak szakadatlanul támadnak, hanem igyekeznek egyszersmind a már elfoglalt állásokat megerősíteni, erőiket a megváltozott helyzetnek megfelelően átcsoportosítani, a hadtápot közelebb vonni, a tartalékokat fölzárkóztatni. Miért van minderre szükség? Azért, hogy biztosítsuk magunkat meglepetések ellen, betöltsük a front egyes helyein támadt réseket, amelyek minden támadásnál előfordulhatnak, s hogy ilymódon előkészítsük az ellenség teljes megsemmisítését. A lengyel csapatok 1920-ban azt a hibát követték el, ha a dolognak csak a katonai oldalát tekintjük, hogy mellőzték ezt a szabályt. Egyebek közt ezzel magyarázható, hogy miután előbb egész seregükkel Kievig hömpölyögtek, aztán kénytelenek voltak ugyanúgy Varsóig visszaözönleni. A szovjet csapatok hibája 1920-ban abban állt, ha megint csak a dolog katonai oldalát tekintjük, hogy Varsó felé való előnyomulásukban ugyanazt a hibát követték el, mint a lengyelek.

Ugyanezt kell mondanunk az osztályharc frontján folyó támadás törvényeiről is. Amikor meg akarjuk semmisíteni az osztályellenséget, nem lehet sikerrel támadni, ha nem erősítjük meg a már elfoglalt állásokat, ha nem csoportosítjuk át erőinket, ha nem biztosítjuk a frontot tartalékokkal, ha nem vonjuk közelebb a hadtápot és így tovább.

A dolog lényege az, hogy a hebehurgyák nem értik a támadás törvényeit. A dolog lényege az, hogy a párt érti és alkalmazza azokat.

b) Nem értik a támadás osztálytermészetét. Támadásról kiabálnak. Támadás, de — melyik osztály ellen, melyik osztállyal szövetségben? Mi a falu tőkés elemei ellen a középparaszttal szövetségben támadunk, mert csakis az ilyen támadás hozhatja meg győzelmünket. De mi a teendő, ha a párt egyes osztagainak túlbuzgósága folytán a támadás kezd lesiklani a helyes útról és élével szövetségesünk, a középparaszt ellen kezd fordulni? (Hogyan, hát nekünk akármilyen támadás kell, nem pedig olyan támadás, melyet egy meghatározott osztály ellen, egy meghatározott osztállyal szövetségben szervezünk? Don Quijote is azt képzelte, hogy az ellenséget támadja, amikor a szélmalmot rohamozta. Ismeretes azonban, hogy ennek a — tisztesség ne essék szólván — támadásnak a során betörte a fejét.

Úgy látszik, Don Quijote babérai nem hagyják nyugodni a mi „baloldali” túlzóinkat sem.

Ötödik kérdés. Melyik nálunk a főveszély: a jobboldali vagy a „baloldali” veszély?

Felelet. Nálunk most a jobboldali veszély a főveszély. A jobboldali veszély volt és ma is a főveszély.

Nem mond-e ellent ez az állítás a Központi Bizottság 1930 március 15-i határozatának, amely kimondja, hogy ma a „baloldali” túlzók hibái és torzításai a kolhozmozgalom legfőbb akadályai? Nem, nem mond ellent. A dolog úgy áll, hogy a baloldali túlzóknak a kolhozmozgalom terén elkövetett hibái olyan hibák, amelyek kedvező feltételeket teremtenek arra, hogy a jobboldali elhajlás a pártban fokozódjék és megerősödjék. Miért? Azért, mert ezek a hibák fonák színben tüntetik fel a párt vonalát, tehát megkönnyítik a párt diszkreditálását — következéskép megkönnyítik a jobboldali elemek harcát a párt vezetősége ellen. A párt vezetőségének diszkreditálása — ez az a legelemibb és egyetlen talaj, amelyen a jobboldali elhajlók harca a párt ellen egyre jobban erősödhet. A „baloldali” túlzók, azok hibái és ferdítései teremtik meg ezt a talajt a jobboldali elhajlók számára. Ezért, ha sikerrel akarunk küzdeni a jobboldali opportunizmus ellen, le kell küzdenünk a „baloldali” opportunisták hibáit. A „baloldali” túlzók, objektív szerepük szempontjából, a jobboldali elhajlók szövetségesei.

Ilyen sajátos összefüggés van a „baloldali” opportunizmus és a jobboldali elhajlás között.

Ezzel az összefüggéssel kell megmagyaráznunk azt a tényt, hogy egyes „baloldaliak” gyakran emlegetik a jobboldaliakkal való blokkot. Ezzel kell magyaráznunk azt a sajátos jelenséget is, hogy a „baloldaliak” egyrésze, amely tegnap még hangos hurrázással „nyomult előre” és az egész Szovjetuniót valami két-három hét alatt próbálta kollektivizálni, ma passzívvá lett, kezét ölbe teszi és a harcteret szerencsésen átengedi a jobboldali elhajlóknak, vagyis a kulák előli valóságos visszavonulásra (idézőjel nélkül!) vesz irányt.

A jelen pillanat jellegzetessége az, hogy nálunk a „baloldali” túlzók elleni harc — előfeltétele és sajátos formája a jobboldali opportunizmus elleni sikeres harcnak.

Hatodik kérdés. Hogyan kell megítélnünk azt, hogy a parasztság egy része kivált a kolhozokból?

Felelet. A parasztság egy részének kiválása azt jelenti, hogy nálunk az utóbbi időben több olyan kolhoz jött létre, amelyek nem eléggé szilárdak és most megtisztulóban vannak az állhatatlan elemektől. Ez azt jelenti, hogy a felfújt kolhozok eltűnnek, a szilárdak megmaradnak és erősödni fognak. Véleményem szerint ez teljesen normális jelenség. Egyes elvtársak kétségbeesnek emiatt, pánikba esnek és görcsösen kapaszkodnak a kollektivizálás felfújt százalékszámaihoz. Mások, kárörvendve, a kolhozmozgalom „kudarcát” jósolgatják. Ezek is, azok is súlyosan tévednek. Ezek is, azok is távol vannak attól, hogy a kolhozmozgalom lényegét marxista módon megértsék.

A kolhozokból mindenekelőtt az úgynevezett holt lelkek válnak ki. Ez tulajdonképpen nem is kiválás, hanem csak az üresség feltárulása. Kellenek-e nekünk a holt lelkek? Persze, hogy nem kellenek. Azt hiszem, hogy az északkaukázusiak és az ukrajnaiak feltétlenül helyesen járnak el, amikor feloszlatják a holt lelkekből álló kolhozokat és valóban élő, valóban maradandó kolhozokat szerveznek. A kolhozmozgalom szempontjából ez csak nyereség.

Másodszor, kiválnak az idegen, ügyünkkel szemben határozottan ellenséges elemek. Világos, hogy mennél hamarabb pusztulnak ezek az elemek a kolhozokból, annál jobb a kolhozmozgalomnak.

Végül, kiválnak az ingadozó elemek, akiket nem lehet sem idegeneknek, sem holt lelkeknek nevezni. Ezek azok a parasztok, akiket ma még nem tudtunk meggyőzni ügyünk igazáról, de akiket holnap egészen biztosan meg fogunk győzni. Ezeknek a parasztoknak a kiválása a kolhozmozgalom komoly, habár csak ideiglenes vesztesége. Ezért a kolhozok ingadozó elemeiért folyó harc ma a kolhozmozgalom egyik legfontosabb feladata.

Ezek szerint, a parasztok egy részének kiválása a kolhozokból nemcsak káros jelenség. Amennyiben ez a kiválás megszabadítja a kolhozokat a holt lelkektől és a határozottan idegen elemektől, annyiban jótékony folyamat, mert egészségesebbé és erősebbé teszi a kolhozokat.

Egy hónappal ezelőtt azt gondoltuk, hogy a gabonatermő területeken a kollektivizálást már több mint 60%-ban végrehajtottuk. Most világos, hogy ha az igazi és valamennyire maradandó kolhozokat tekintjük, ez a szám nyilvánvalóan túlzott volt. Ha a kolhozmozgalom a gabonatermő területeken, a parasztok egy részének kiválása után, a kollektivizálás 40%-os szintjén megszilárdul — ez pedig egész biztosan megvalósítható —, akkor ez a mai helyzetben a kolhozmozgalom óriási eredménye lesz. Én itt a gabonatermő területek átlagos százalékszámát veszem, jól tudva, hogy emellett vannak egyes olyan kerületeink, ahol a kollektivizálás általános és elérte a 80—90%-ot. A gabonatermő területek 40%-os kollektivizálása azt jelenti, hogy a kollektivizálás eredeti ötéves tervének 1930 tavaszáig terjedő részét kétszeresen tudtuk teljesíteni.

Ki merné tagadni ennek a Szovjetunió szocialista fejlődése terén elért történelmi jelentőségű vívmánynak döntő jellegét?

Hetedik kérdés. Helyesen teszik-e az ingadozó parasztok, ha kiválnak a kolhozokból?

Felelet. Nem, helytelenül teszik. A kolhozokból kiválva, saját érdekeik ellen cselekszenek, mert a parasztok csakis a kolhozok útján szabadulhatnak meg a nyomortól és sötétségtől. A kolhozokból kiválva, rosszabb helyzetbe kerülnek, mert megfosztják magukat azoktól a kedvezményektől és előnyöktől, melyeket a Szovjethatalom a kolhozoknak nyújt. A kolhozokban elkövetett hibák és torzítások nem adnak okot a kilépésre. A hibákat, bennmaradva a kolhozban, közös erővel ki kell javítani. Ez annál is könnyebb, mert a Szovjethatalom maga is teljes erővel fog harcolni e hibák ellen.

Lenin azt mondja, hogy:

„A kisgazdaság rendszere — árutermelés mellett — nem képes megmenteni az emberiséget a tömegek nyomorától és azok elnyomásától” (XX. köt. 122. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Kisgazdasággal a nyomorból nem lehet kijutni” (XXIV. köt. 540. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Ha régi módra kisgazdaságokban fogunk ülni, még ha szabad polgárok leszünk is szabad földön, mégis elkerülhetetlen pusztulás fenyeget bennünket” (XX. köt. 417. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Csak a közös, az artelban végzett, a szövetkezeti munka segítségével juthatunk ki abból a zsákutcából, amelybe az imperialista háború kergetett bennünket” (XXIV. köt. 537. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„Át kell térni a nagy mintagazdaságokban való közös megmunkálásra”, mert „enélkül abból a bomlásból, abból az egyenesen kétségbeesett helyzetből, amelyben ma Oroszország van, ki nem juthatunk” (XX. köt. 418. old.).

Mit jelent mindez?

Azt jelenti, hogy a kolhoz az egyedüli eszköz, amely kivezeti a parasztokat a nyomorból, a sötétségből.

Világos, hogy a parasztok helytelenül teszik, ha kiválnak a kolhozból.

Lenin azt mondja:

„Önök, természetesen, valamennyien tudják a Szovjethatalom egész tevékenységéből, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítunk a kommúnáknak, arteloknak és általában minden olyan szervezetnek, amelynek az a célja, hogy az apró, egyéni parasztgazdaságot társadalmi, szövetkezeti vagy artelgazdasággá alakítsa át, illetve, hogy ezt az átalakulást fokozatosan elősegítse” (XXIV. köt. 579. old.).

Lenin azt mondja, hogy:

„A Szovjethatalom egyenesen előnyben részesítette a kommúnákat és szövetkezeteket, az első helyre állította azokat” (XXIII. köt. 399. old.).

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy a Szovjethatalom a kolhozokat kedvezményekben és előnyökben fogja részesíteni az egyéni gazdaságokkal szemben. Azt jelenti, hogy a Szovjethatalom kedvezményekben fogja részesíteni a kolhozokat: földet ad nekik, gépekkel, traktorokkal, vetőmaggal stb. fogja ellátni azokat, könnyíteni fog adóterheiken, hitelt nyújt nekik.

Miért ad a Szovjethatalom kedvezményeket és előnyöket a kolhozoknak?

Azért, mert a kolhoz az egyetlen eszköz arra, hogy a parasztok a nyomortól megszabaduljanak.

Azért, mert a kolhozoknak kedvezményekkel való segítése a szegényparasztság és a középparasztok segítésének leghatékonyabb formája.

A Szovjethatalom a napokban elhatározta, hogy a kolhozok egész társadalmasított igásállatállományát (lovát, ökrét stb.), úgyszintén a kolhozok kollektív tulajdonában, vagy az egyes kolhozparasztok egyéni tulajdonában levő teheneket, disznókat, juhokat, baromfit is két évre mentesítimindennemű adó alól.

A Szovjethatalom azonkívül elhatározta, hogy a kolhozparasztoknak ez év végéig haladékot ad kölcsöntartozásaik visszafizetésére és törli a kolhozokba belépett parasztokra április elseje előtt kirótt bírságokat és a bíróság által kiszabott pénzbüntetéseket.

Végül elhatározta azt is, hogy a kolhozparasztoknak még ez évben okvetlenül 500 millió rubel összegű hitelt kell folyósítani.

Ezek a kedvezmények segíteni fogják a kolhozparasztokat. Ezek a kedvezmények azokat a kolhozparasztokat fogják segíteni, akik kitartottak a kiválások idején, akik megedződtek a kolhozok ellenségei ellen folytatott harcban, akik megvédték a kolhozokat és nem engedték ki kezükből a kolhozmozgalom dicső zászlaját. Ezek a kedvezmények azokat a szegény- és középparasztokat fogják segíteni, akik ma kolhozaink magvát alkotják, akik meg fogják szilárdítani és ki fogják alakítani kolhozainkat s akik a szocializmusnak megnyerik a parasztok millióit és millióit. Ezek a kedvezmények azokat a kolhozparasztokat fogják segíteni, akik ma a kolhozok alapkáderei s akik feltétlenül kiérdemelték, hogy a kolhozmozgalom hőseinek nevezzék őket.

Azok a parasztok, akik kiléptek a kolhozokból, nem kapják meg ezeket a kedvezményeket.

Hát nem világos, hogy hibát követnek el a parasztok, amikor a kolhozokból kiválnak?

Hát nem világos, hogy csakis úgy biztosíthatják maguknak ezeket a kedvezményeket, ha visszatérnek a kolhozokba?

Nyolcadik kérdés. Mi történjék a kommúnákkal, nem kell-e azokat feloszlatni?

Felelet. Nem, nem kell és nincs is miért feloszlatni azokat. Én a valódi, nem pedig a csak papíron létező kommúnákról beszélek. A Szovjetunió gabonatermő területein több nagyszerű kommúna működik, és ezek rászolgáltak arra, hogy buzdítsuk és támogassuk őket. Azokra a régi kommúnákra gondolok, amelyek kiállták az évek megpróbáltatásait, megedződtek a harcban és teljesen bebizonyították létjogosultságukat. Azokat nem kell feloszlatni, de át kell őket alakítani artelokká.

Kommúnák alakítása és vezetése — bonyolult és nehéz feladat. Nagy és szilárd kommúnák csak úgy létezhetnek és fejlődhetnek, ha tapasztalt káderekkel és kipróbált vezetőkkel rendelkeznek. Ahol az artel-rendszerről elhamarkodottan kommúna-rendszerre térnek át, ezzel csak elriasztják a parasztokat a kolhozmozgalomtól. Ezért ebben a dologban nagyon megfontoltan kell eljárni és semmi szín alatt sem szabad elhamarkodni a dolgot. Az artel könnyebb dolog, a nagy paraszttömegek könnyebben megértik. Ezért jelenleg az artel a kolhozmozgalom legelterjedtebb formája. Amilyen mértékben a mezőgazdasági artelek megerősödnek és megszilárdulnak, abban, és csakis abban a mértékben jöhet létre a parasztok tömeges kommúna-mozgalmának talaja. De ez nem lesz egyhamar. Ezért a kommúna, mint magasabb forma, csak a jövőben válhatik a kolhozmozgalom fő láncszemévé.

Kilencedik kérdés. Mi történjék a kulákokkal?

Felelet. Eddig a középparasztról volt szó. A középparaszt a munkásosztály szövetségese és politikánknak baráti politikának kell lennie irányában. Másként áll a dolog a kulákkal. A kulák — ellensége a Szovjethatalomnak. Vele nem élünk és nem élhetünk békében. Politikánk a kulákkal szemben a kulákság mint osztály felszámolásának politikája. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy együltünkben felszámolhatjuk a kulákságot. Hanem azt jelenti, hogy a dolgokat úgy irányítjuk, hogy a kulákot bekerítsük és felszámoljuk.

Lenin a kulákról ezt mondja:

„A kulákok a legállatiasabb, legdurvább, legvadabb kizsákmányolók, akik más országok történelme folyamán már nem egyszer állították vissza a földbirtokosok, a cárok, a papok, a tőkések hatalmát. A kulákok többen vannak, mint a földbirtokosok és a tőkések. De a kulákság a népnek mégis csak kisebbsége … A háború alatt ezek a vérszopók megszedték magukat a nép nyomorán, ezreket és százezreket harácsoltak össze a gabona és más termékek árának emelésével. Ezek a pókok a háborúban koldusbotra juttatott parasztok és az éhező munkások vérén híztak kövérre. Ezek a piócák a dolgozók vérét szívták és annál jobban gazdagodtak, mennél jobban éhezett a munkás a városokban és a gyárakban. Ezek a vámpírok kezükbe kaparintották és kaparintják a földbirtokosi földeket és újra meg újra gúzsbakötik a szegényparasztokat” (XXIII. köt. 206—207. old.).

Mi tűrtük ezeket a vérszopókat, pókokat és vámpírokat, amikor kizsákmányoló törekvéseik korlátozása volt a politikánk. Tűrtük, mert nem volt mivel helyettesíteni a kulákgazdaságot, a kuláktermelést. Ma már megvan a lehetőségünk arra, hogy a kulákgazdaságot kolhozaink és szovhozaink gazdaságával bőségesen pótoljuk. Tehát nincs miért tovább tűrnünk ezeket a pókokat és vérszopókat. Tovább tűrni ezeket a pókokat és vérszopókat, akik felgyújtják a kolhozokat, gyilkolják a kolhozok vezető embereit és meghiúsítani igyekeznek a vetést — annyit jelentene, mint a munkások és parasztok érdekei ellen cselekedni.

Ezért a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját olyan állhatatossággal és következetességgel kell véghez vinnünk, amilyenre a bolsevikok csak képesek.

Tízedik kérdés. Mi a kolhozok legközelebbi gyakorlati feladata?

Felelet. A kolhozok legközelebbi gyakorlati feladata — harc a vetésért, harc a vetésterület minél nagyobb kiszélesítéséért, harc a vetés helyes megszervezéséért.

Ma a vetés feladatához kell igazodnia a kolhozok minden egyéb feladatának.

Ma a vetés megszervezésével kapcsolatos munkának kell alárendelni a kolhozok minden más munkáját.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozok és pártonkívüli aktivistáik szilárdságát, a kolhozok vezetőinek és bolsevik magvuknak képességeit nem fellengős határozatok és nagyhangú üdvözlések, hanem a vetés helyes megszervezésének eleven ügye alapján fogjuk megítélni.

De ahhoz, hogy ezt a gyakorlati feladatot becsülettel megvalósíthassuk, a kolhoz-funkcionáriusok figyelmét rá kell terelnünk a kolhozépítés gazdasági kérdéseire, a kolhozon belüli építés kérdéseire.

A legutóbbi időkig a kollektivizálás magas százalékának hajhászása állott a kolhozfunkcionáriusok figyelmének középpontjában és ezért nem akarták észrevenni a valódi kollektivizálás és a papiros kollektivizálás közötti különbséget. Most fel kell hagyni ezzel a százalékhajhászással. Most a kolhozok megszilárdítására, a kolhozok szervezeti kialakítására, a kolhozok gyakorlati munkájának megszervezésére kell összpontosítani a funkcionáriusok figyelmét.

A legutóbbi időkig nagy kolhozegységek szervezésére, úgynevezett „kolhozóriások” szervezésére volt összpontosítva a kolhozfunkcionáriusok figyelme s ezért ezek a „kolhozóriások” gyakran nehézkes papiros parancsnokságokká fajultak, amelyeknek nem volt gazdasági gyökerük a falvakban és községekben. Vagyis a kirakatmunka elnyelte a gyakorlati munkát. Most fel kell hagyni a kirakati teljesítmények hajhászásával. Most a funkcionáriusok figyelmét a falvakban és községekben végzendő szervezeti és gazdasági kolhozmunkára kell irányítani. Ha ennek a munkának kellő eredményei lesznek, akkor a „kolhozóriások” maguktól megszületnek.

A legutóbbi időkig kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a középparasztokat a kolhozok vezető munkájába bevonják. Pedig a középparasztok között vannak kitűnő gazdák, akikből elsőrangú gazdasági funkcionáriusok válhatnának a kolhozépítés terén. Most ki kell küszöbölnünk munkánknak ezt a fogyatékosságát. Most az a feladat, hogy a középparasztok legjobbjait bevonjuk a kolhozok vezető munkájába és módot adjunk nekik arra, hogy képességeiket ezen a téren kifejthessék.

A legutóbbi időkig nem fordítottunk kellő figyelmet a parasztnők közötti munkára. Az elmúlt időszak megmutatta, hogy a parasztnők közötti munka— munkánk leggyöngébb pontja. Most határozottan és egyszersmindenkorra ki kell küszöbölni ezt a fogyatékosságot.

A legutóbbi időkig a kommunisták számos kerületben abból indultak ki, hogy saját erejükkel megoldhatják a kolhozépítés minden feladatát. Ebből kiindulva, nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy a kolhozokban a pártonkívülieket bevonják a felelős munkába, hogy a kolhozokban pártonkívülieket állítsanak vezető munkára, hogy a kolhozokban széles pártonkívüli aktívát szervezzenek. Pártunk története bebizonyította, a kolhozépítés elmúlt szakasza pedig mégegyszer bebizonyította, hogy ez a vonal teljesen helytelen. Ha a kommunisták behúzódtak volna a maguk csigaházába, fallal választva el magukat a pártonkívüliektől, mindent tönkretettek volna. Ha a kommunistáknak sikerült a szocializmusért vívott harcokban dicsőséget szerezniök, a kommunizmus ellenségei pedig megsemmisültek, ennek egyebek közt az az oka, hogy a kommunisták értettek ahhoz, hogy a pártonkívüliek legjobbjait bevonják a harcba, értettek ahhoz, hogy a pártonkívüliek széles rétegeiből erőket merítsenek, mert értettek ahhoz, hogy pártjukat a pártonkívüli aktivisták tömegével vegyék körül. A pártonkívüliek közti munkánk fogyatékosságát most határozottan és egyszersmindenkorra ki kell küszöbölni.

Kiküszöbölni munkánk e fogyatékosságait, gyökerestől kiirtani őket — ez annyit jelent, mint helyes vágányra terelni a kolhozok gazdaságimunkáját.

Tehát:

1. A vetés helyes megszervezése — ez a feladat.

2. E feladat megoldásának elengedhetetlen eszköze: figyelmünket összpontosítsuk a kolhozmozgalom gazdasági kérdéseire.

„Pravda” 92. sz.
1930. április 3.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Az ipari akadémiát végzett hallgatók első évfolyamához

A mai helyzetben elsőrendű feladat, hogy a munkásosztály emberei és általában a dolgozók közül olyan új kádereket neveljünk a szocialista ipar számára, akik társadalmi-politikai vonalon és termelési-technikai téren is vezetni képesek a vállalatokat.

Ennek a feladatnak a teljesítése nélkül a Szovjetuniót lehetetlen elmaradott országból élenjáró országgá, agrárországból ipari országgá, a villamosítás és a fém országává, a gépek és traktorok országává átalakítani.

Az Ipari Akadémia országunk egyik legfontosabb kovácsműhelye, ahol ilyen kádereket kovácsolnak.

Azok a káderek, akiket elsőnek nevelt ki az Ipari Akadémia — az első nyíl, melyet az Ipari Akadémia ellenségeink táborába, a megcsontosodott termelési módszerek és a technikai elmaradottság táborába röpít.

Reméljük, hogy az ipar új vezetői, akik most elhagyják az Akadémia falait, a gyakorlatban a munkalelkesedés és a valóban forradalmi munka kiváló példáit fogják mutatni az építés bolsevik ütemének megvalósítása terén.

Köszöntőm az új szakembereket, akik elsőül végezték el az Ipari Akadémiát, amely szocialista iparunk vezetőinek új, technikai ismeretekkel felfegyverkezett bolsevik csapatát adja az országnak.

I. Sztálin

1930. április 25.

„Pravda” 115. sz.
1930. április 26.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa