Az Októberi Forradalom és a nemzeti kérdés

A nemzeti kérdés nem önálló, egyszersmindenkorra adott valami. A nemzeti kérdés csak része a fennálló rend átalakítására vonatkozó általános kérdésnek s ezért teljes egészében a társadalom helyzete, az országban uralkodó hatalom jellege és általában a társadalmi fejlődés egész menete határozza meg. Ez különösen kirívóan mutatkozik meg az oroszországi forradalom időszakában, amikor Oroszország végvidékein a nemzeti kérdés és a nemzeti mozgalom tartalma a forradalom menetétől és kimenetelétől függően gyorsan és mindenki szemeláttára változik.

I
A Februári Forradalom és a nemzeti kérdés

Az oroszországi polgári forradalom időszakában (1917 februárjában) a végvidékek nemzeti mozgalmának polgári szabadságmozgalom jellege volt. A „régi rendszer” által évszázadokon át elnyomott és kizsákmányolt oroszországi nemzetiségek első ízben éreztek magukban erőt és harcba szálltak az elnyomók ellen. „Véget vetni a nemzeti elnyomásnak” — ez volt a mozgalom jelszava. Oroszország végvidékeit szempillantás alatt „általános nemzeti” intézmények lepték el. A mozgalom élén a nemzeti, polgári-demokratikus értelmiség haladt. A „Nemzeti Tanácsok” Lettországban, Észtországban, Litvániában, Grúziában, Örményországban, Azerbajdzsánban, Észak-Kaukázusban, Kirgíziában és a Közép-Volga területén; a „Ráda” Ukrajnában és Belorussziában; a „Szfatul Tari” Besszarábiában; a „Kurultaj” a Krímben és Baskíriában; az „autonóm kormány” Turkesztánban — ezek köré az „általános nemzeti” intézmények köré tömörítette erőit a nemzeti burzsoázia. A nemzeti burzsoázia meg akart szabadulni a cárizmustól, mint a nemzeti elnyomás „legfőbb okától”, és nemzeti burzsoá államokat akart alakítani. A nemzetek önrendelkezési jogát úgy értelmezték, mint a végvidékek nemzeti burzsoáziájának azt a jogát, hogy a hatalmat kezébe vegye és a februári forradalmat „saját” nemzeti államának megalakítására használja ki. A forradalom továbbfejlesztése nem felelt meg és nem is felelhetett meg az említett polgári intézmények számításainak. Emellett nem vették tekintetbe, hogy a cárizmus helyébe leplezetlen, pőrére vetkőzött imperializmus jön, hogy ez az imperializmus a nemzetiségek még erősebb és még veszedelmesebb ellensége és újabb nemzeti elnyomás alapja.

A cárizmus megdöntése és á burzsoázia hatalomra jutása azonban nem vezetett a nemzeti elnyomás megszüntetésére. A nemzeti elnyomás régi, durva formáját az elnyomás új, csiszoltabb, de annál veszedelmesebb formája váltotta fel. A Lvov—Miljukov—Kerenszkij-kormány nemcsak nem szakított a nemzeti elnyomás politikájával, hanem még új hadjáratot szervezett Finnország ellen (a szejm szétkergetése 1917 nyarán)és Ukrajna ellen (Ukrajna kulturális intézményeinek megsemmisítése). Sőt mi több: ez a természeténél fogva imperialista kormány arra szólította fel a lakosságot, hogy újabb területek, újabb gyarmatok és nemzetiségek leigázása céljából folytassa a háborút. Erre nemcsak az imperializmus belső természete sarkallta, hanem az is, hogy Nyugaton ott voltak a régi imperialista államok, amelyek telhetetlen mohósággal új területek és nemzetiségek leigázására törekedtek s azzal fenyegették, hogy befolyási körét szűkebbre szabják. Az imperialista államoknak a kis nemzetek leigázására irányuló harca, mint az imperialista államok létfeltétele — ez az a kép, amely az imperialista háború folyamán elénk tárult. A cárizmus megdöntése és a Miljukov—Kerenszkij-kormány megjelenése egyáltalán semmivel sem enyhítette ezt a vigasztalan képet. Természetes, hogy amikor a végvidékek „általános nemzeti” intézményei állami önállóságra próbáltak törekedni, az oroszországi imperialista kormány leküzdhetetlen ellenállásába ütköztek. Mivel pedig ezek az intézmények a nemzeti burzsoázia hatalmának kiépítése közben süketek voltak „saját” munkásaik és parasztjaik életbevágó érdekeivel szemben, az utóbbiak soraiban zúgolódást és elégedetlenséget keltettek. Az úgynevezett „nemzeti ezredek” csak olajat öntöttek a tűzre: a felülről fenyegető veszedelemmel szemben tehetetlenek voltak, viszont az alulról jövő veszedelmet csak fokozták és mélyítették. Az „általános nemzeti” intézmények védtelenül álltak a külső csapásokkal és a belső kirobbanásokkal szemben. A keletkezőben levő burzsoá nemzeti államok már virágzásuk előtt hervadni kezdtek.

Az önrendelkezés elvének régi, polgári-demokratikus értelmezése ilyenformán fikcióvá vált s elvesztette forradalmi értelmét. Világos volt, hogy ilyen körülmények között szó sem lehetett a nemzeti elnyomás megszüntetéséről és a kis nemzeti államok önállóságának megteremtéséről. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az elnyomott nemzetiségek dolgozó tömegei nem szabadulhatnak fel és a nemzeti elnyomás nem szűnhetik meg mindaddig, amíg nem szakítanak az imperializmussal, amíg meg nem döntik „saját” nemzeti burzsoáziájukat, amíg maguk a dolgozó tömegek nem veszik kezükbe a hatalmat.

Ez különösen élesen mutatkozott meg az Októberi forradalmi fordulat után.

II
AZ Októberi Forradalom és a nemzeti kérdés

A februári forradalom kibékíthetetlen belső ellentmondásokat rejtett magában. A forradalmat a munkások és parasztok (katonák) hajtották végre, de a forradalom eredményeképpen a hatalom nem a munkások és parasztok, hanem a burzsoázia kezébe ment át. A munkások és parasztok azért csináltak forradalmat, hogy véget vessenek a háborúnak és kiküzdjék a békét. A hatalomra jutott burzsoázia azonban a tömegek forradalmi lelkesedését a háború folytatására, a béke ellen igyekezett kihasználni. Az ország gazdasági romlása és az élelmezési válság azt követelte, hogy a munkások javára sajátítsák ki a tőkét és az ipari vállalatokat, a parasztság javára pedig kobozzák el a földesúri földeket. Miljukov és Kerenszkij burzsoá kormánya azonban a földesurak és tőkések érdekeit oltalmazta s a munkások és parasztok törekvéseivel szemben határozottan a földesurak és tőkések védelmére kelt. Ez a forradalom polgári forradalom volt, melyet a munkások és parasztok kezével, a kizsákmányolok érdekében hajtottak végre.

De az imperialista háború, a gazdasági összeomlás és az élelmezési válság továbbra is ólomsúlyként nehezedett az országra. A front felbomlott és szertehullott. A gyárak leálltak. Az országban fokozódott az éhínség. A belső ellentmondásokkal teli februári forradalom nyilvánvalóan elégtelennek bizonyult az „ország megmentésére”. A Miljukov—Kerenszkij kormány nyilvánvalóan képtelen volt a forradalom alapvető kérdéseinek megoldására.

Újabb, szocialista forradalomra volt szükség, hogy az kivezesse az országot az imperialista háború és a gazdasági összeomlás zsákutcájából.

Ez a forradalom az Októberi forradalmi fordulat eredményeképpen jött meg.

Az Októberi Forradalom azzal, hogy megdöntötte a földbirtokosok és a burzsoázia hatalmát s helyébe a munkások és parasztok kormányát állította, egy csapásra megoldotta a februári forradalom ellentmondásait. Megszüntette a mindenható földesúri és kulákhatalmat s a földet használatra átadta a falusi dolgozó tömegeknek; kisajátította a gyárakat és a munkások vezetése alá helyezte; szakított az imperializmussal és felszámolta a rablóháborút; nyilvánosságra hozta a titkos szerződéseket és leleplezte az idegen területek elrablására irányuló politikát; végül, proklamálta az elnyomott népek dolgozó tömegeinek önrendelkezési jogát és elismerte Finnország függetlenségét — ezek azok a legfontosabb intézkedések, melyeket a Szovjethatalom a szovjet forradalom kezdetén foganatosított.

Ez valóban szocialista forradalom volt.

A központban megkezdődött forradalom nem maradhatott sokáig Közép-Oroszország szűk határai között. Miután a központban győzött, múlhatatlanul ki kellett terjednie a végvidékekre is. És valóban, az északról jövő forradalmi hullám már a forradalom első napjaitól kezdve elöntötte egész Oroszországot és egyik végvidékről a másikra csapott át. De itt a még Október előtt megalakult „nemzeti tanácsok” és területi (doni, kubáni, szibériai) „kormányok” gátjába ütközött. Ezek a „nemzeti kormányok” ugyanis hallani sem akartak a szocialista forradalomról. Mivel természetüknél fogva burzsoá kormányok voltak, eszük ágában sem volt lerombolni a régi, polgári rendet — ellenkezőleg, kötelességüknek tartották, hogy azt minden erejükkel fenntartsák és megszilárdítsák. Mivel lényegükben imperialista kormányok voltak, eszük ágában sem volt szakítani az imperializmussal — ellenkezőleg, mindig készek voltak arra, hogy „idegen” nemzetiségek területeiből alkalomadtán egy-egy darabot vagy darabkát magukhoz ragadjanak és leigázzanak. Nem csoda, hogy a végvidéki „nemzeti kormányok” hadat üzentek a központi szocialista kormánynak. És miután hadat üzentek, csak természetes, hogy a reakció gócaivá váltak, amelyek maguk köré vonzottak mindent, ami Oroszországban ellenforradalmi volt. Senki előtt sem titok, hogy az Oroszországból kiakolbólított ellenforradalmárok ezekhez a gócokhoz igyekeztek, s hogy ott, e gócok körül fehérgárdista „nemzeti” ezredekké alakultak.

De a „nemzeti kormányokon” kívül nemzeti munkások és parasztok is vannak a végvidékeken. Ezek már az Októberi Forradalom előtt, a Közép oroszországi Szovjetek mintájára forradalmi Szovjetekben voltak szervezve és sohasem szakították meg a kapcsolatot északi testvéreikkel, ők is a burzsoázia legyőzésére törekedtek, ők is a szocializmus diadaláért harcoltak. Nem csoda, hogy a konfliktus köztük és „saját” nemzeti kormányaik között napról-napra élesedett. Az Októberi Forradalom még jobban megszilárdította a végvidéki munkások és parasztok és az oroszországi munkások és parasztok szövetségét, élesztette bennük a szocializmus győzelmébe vetett hitet. A „nemzeti kormányoknak” a Szovjethatalom ellen viselt háborúja pedig odáig fokozta a nemzeti tömegek és „kormányok” konfliktusát, hogy a nemzeti tömegek teljesen szakítottak ezekkel a „kormányokkal”, felkeltek ellenük.

Így alakult ki egész Oroszország munkásainak és parasztjainak szocialista szövetsége az oroszországi végvidékek burzsoá-nemzeti „kormányainak” ellenforradalmi szövetségével szemben.

Egyesek úgy tüntetik fel a végvidéki „kormányok” harcát, mint a Szovjethatalom „lelketlen centralizmusa” ellen irányuló nemzeti szabadságharcot. Ez azonban teljesen helytelen. A világ egyetlen államhatalma sem tett lehetővé oly széleskörű decentralizációt, a világ egyetlen kormánya sem adott a népeknek oly teljes nemzeti szabadságot, mint az oroszországi Szovjethatalom. A végvidéki „kormányok” harca a burzsoá ellenforradalomnak a szocializmus ellen folyó harca volt és az is marad. A nemzeti lobogót csak a nép becsapására tűzték ki, mert ez a lobogó népszerű és alkalmas a nemzeti burzsoázia ellenforradalmi terveinek leplezésére.

A „nemzeti” és területi „kormányok” harca azonban egyenlőtlen harcnak bizonyult. A „nemzeti kormányok”, amelyeket két oldalról támadtak: kívülről az oroszországi Szovjethatalom, belülről pedig „saját” munkásaik és parasztjaik — már az első harcok után kénytelenek voltak meghátrálni. A finn munkások és torpárok felkelése és a burzsoá „Szenátus” menekülése; az ukrán munkások és parasztok felkelése és a burzsoá „Ráda” menekülése; a doni, kubáni és szibériai munkások és parasztok felkelése és Kalegyin, Kornyilov és a szibériai „kormány” összeomlása; a turkesztáni szegényparasztság felkelésé és az „autonóm kormány” menekülése; a kaukázusi agrárforradalom és Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán „nemzeti tanácsainak” teljes tehetetlensége — ezek azok a közismert tények, amelyek világosan mutatták, hogy a végvidéki „kormányok” teljesen elszakadtak „saját” dolgozó tömegeiktől. A szétvert „nemzeti kormányok” „kénytelenek” voltak „saját” munkásaik és parasztjaik ellen a nyugati imperialistákhoz, az egész világ nemzeteinek évszázados elnyomóihoz és kizsákmányolóihoz fordulni segítségért.

Így kezdődött a külföldi beavatkozásnak és a végvidékek megszállásának szakasza, amely ismételten leleplezte a „nemzeti” és területi „kormányok” ellenforradalmi jellegét.

Csak most látta tisztán mindenki, hogy a nemzeti burzsoázia nem arra törekszik, hogy „saját népét” a nemzeti elnyomás alól felszabadítsa, hanem arra, hogy szabadon sajtolhasson ki belőle profitot és biztosíthassa kiváltságainak és tőkéjének szabadságát.

Csak most látta világosan mindenki, hogy az elnyomott nemzetiségek felszabadítása elképzelhetetlen, ha nem szakítanak az imperializmussal, ha nem döntik meg az elnyomott nemzetiségek burzsoáziáját, ha e nemzetiségek dolgozó tömegei nem veszik kezükbe a hatalmat.

Így tehát a forradalom menete leleplezte és félrelökte az önrendelkezés elvének azt a régi polgári értelmezését, melynek ez volt a jelszava: „Minden hatalmat a nemzeti burzsoáziának”. Most már alkalmazható és teljes joggal alkalmazható volt az önrendelkezés elvének szocialista értelmezése, melynek jelszava: „Minden hatalmat az elnyomott nemzetiségek dolgozó tömegeinek”.

Az Októberi Forradalom ily módon végzett a régi burzsoá-nemzeti szabadságmozgalommal és megnyitotta az elnyomott nemzetiségekhez tartozó munkások és parasztok új, szocialista mozgalmának korszakát, amely mozgalom mindennemű elnyomás ellen — tehát a nemzeti elnyomás ellen is —, a burzsoázia hatalma ellen — tehát „saját” burzsoáziája és az idegen burzsoázia hatalma ellen is — s általában az imperializmus ellen irányul.

III
AZ Októberi Forradalom világjelentősége

Az Októberi Forradalom, miután Közép-Oroszországban győzött és több végvidékre is kiterjedt, nem maradhatott csupán Oroszország területi keretei között. Az imperialista világháború viszonyai között és az alsóbb néprétegek között uralkodó általános elégedetlenség légkörében szükségképpen át kellett csapnia a szomszédos országokra. Az imperializmussal való szakítás és Oroszország megszabadulása a rablóháborútól; a titkos szerződések közzététele és az idegen területek meghódításának politikájáról való ünnepélyes lemondás; a nemzeti szabadság kihirdetése és Finnország függetlenségének elismerése; Oroszországnak „szovjet nemzeti köztársaságok föderációjává” való nyilvánítása és az imperializmus elleni elszánt küzdelemnek a Szovjethatalom által világgá kiáltott harci jelszava — mindennek feltétlenül komoly hatással kellett lennie a rabláncon tartott Keletre és a vérző Nyugatra.

És csakugyan, az Októberi Forradalom az első forradalom a világon, amely az elnyomott keleti népek dolgozó tömegeit felrázta évszázados álmukból és bevonta a világimperializmus ellen vívott harcba. Ezt eléggé meggyőzően bizonyítja az a tény, hogy Perzsiában, Kínában és Indiában, az oroszországi Szovjetek mintájára, munkás- és paraszttanácsok alakultak.

Az Októberi Forradalom az első forradalom a világon, amely Nyugat munkásainak és katonáinak élő példát mutatott a menekvésre és arra sarkallta őket, hogy lépjenek a háború és az imperializmus igája alóli igazi felszabadulás útjára. A munkások és katonák felkelése Ausztria-Magyarországon és Németországban, munkás- és katonatanácsok alakulása, Ausztria-Magyarország nem-teljesjogú népeinek forradalmi harca a nemzeti elnyomás ellen — eléggé ékesszólóan bizonyítja ezt.

Nem az a fontos, hogy a Keleten, sőt még a Nyugaton folyó harc sem tisztult még meg a burzsoá-nacionalista salaktól — fontos az, hogy az imperializmus elleni harc megkezdődött, hogy ez a harc folytatódik és szükségképpen el kell jutnia logikus befejezéséhez.

A külföldi beavatkozás és a „külső” imperialisták megszállási politikája csak kiélezi a forradalmi válságot, mert még több népet von be a harcba és kiszélesíti az imperializmussal való forradalmi összecsapások területét.

Az Októberi Forradalom ily módon kapcsolatot teremt az elmaradt Kelet és a fejlett Nyugat népei között, az imperializmus elleni harc közös táborába vonja őket.

A nemzeti kérdés ily módon a nemzeti elnyomás elleni harc részletkérdéséből a nemzetek, gyarmatok és félgyarmatok felszabadulásának, az imperializmustól való megszabadulásának általános kérdésévé nő ki.

A II. Internacionálénak és vezetőjének, Kautsky-nak, halálos bűne egyebek között az, hogy folyton a nemzeti önrendelkezés kérdésének polgári értelmezésére tért le, nem fogta fel e kérdés forradalmi értelmét, a nemzeti kérdést nem tudta vagy nem akarta az imperializmus elleni harc forradalmi talajára állítani, a nemzeti kérdést nem tudta vagy nem akarta egybekapcsolni a gyarmatok felszabadításának kérdésével.

A Bauer és Renner típusú osztrák szociáldemokraták korlátoltsága tulajdonképpen abban áll, hogy nem értették meg a nemzeti kérdés elválaszthatatlan összefüggését a hatalom kérdésével s arra törekedtek, hogy a nemzeti kérdést elválasszák a politikától és beszorítsák a kulturális és oktatásügyi kérdések kereteibe, megfeledkezve az olyan „apróságokról”, mint az imperializmus és az imperializmus rabságában sínylődő gyarmatok.

Azt mondják, hogy a felfelé ívelő szocialista forradalom viszonyai között az események menete hatálytalanította az önrendelkezési jog és a „honvédelem” elveit. Az események menete valójában nem az önrendelkezés és a „honvédelem” elveit hatálytalanította, hanem azok polgári értelmezését. Csak egy pillantást kell vetnünk az imperializmus járma alatt nyögő és szabadulást szomjazó megszállt területekre; csak egy pillantást kell vetnünk Oroszországra, mely forradalmi háborút visel, hogy a szocialista hazát megvédje az imperialista ragadozókkal szemben; csak át kell gondolnunk az Ausztria-Magyarországon most lezajló eseményeket; csak egy pillantást kell vetnünk a leigázott gyarmatokra és félgyarmatokra, amelyek máris Tanácsokat szerveztek (India, Perzsia, Kína) — csak egy pillantást kell vetnünk minderre, hogy felfogjuk a szocialista értelemben vett önrendelkezési elv egész forradalmi jelentőségét.

Az Októberi Forradalomnak nagy, az egész világra kiható jelentősége főképpen abban áll, hogy:

1. kitágította a nemzeti kérdés kereteit és a nemzeti elnyomás elleni harc részletkérdését az elnyomott népek, gyarmatok és félgyarmatok felszabadulásának, az imperializmustól való megszabadulásának általános kérdésévé tette;

2. nagy lehetőségeket adott és járható utakat nyitott erre a felszabadulásra s ezzel jelentősen megkönnyítette Nyugat és Kelet elnyomott népeinek felszabadulását, bevonván őket az imperializmus elleni győzelmes harc közös medrébe;

3. ezzel hidat vert a szocialista Nyugat és a leigázott Kelet között, a világimperializmus ellen kiépítette a forradalomnak új frontját Nyugat proletárjaitól az oroszországi forradalmon át Kelet népeiig.

Éppen ez a magyarázata annak, hogy Kelet és Nyugat dolgozó és kizsákmányolt tömegei most leírhatatlan lelkesedéssel fordulnak az oroszországi proletariátus felé.

Főleg ez a magyarázata annak, hogy az egész világ imperialista ragadozói most őrjöngő dühvel Szovjet-Oroszországra vetették magukat.

„Pravda” 241. és 250. sz.
1918. november 6. és 19.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa