(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A gazdaságpolitikai ,,program”

1930. december 15-én, majd az újév harmadik napján tanulságos vitának lehettek fültanúi a német rádióállomások hallgatói. Gottfried Feder, a náci párt gazdasági szakértője és a szociáldemokrata egyetemi tanár, Erik Nölting ült a mikrofon elé, hogy kifejtsék pártjaik elképzeléseit a gazdasági válság megoldásáról. Egyikük sem mérte szűkmarkúan az ígéreteket: a mintegy hatmillió munkanélkülinek közmunkákat, illetve munkanélküli-segélyt, a dolgozóknak biztos munkaalkalmat, az iparnak új megrendeléseket, a mezőgazdaságnak magasabb felvásárlási árakat és vámvédelmet kínáltak. Egységes, átfogó elképzelés azonban egyik oldalon sem hangzott el.

Hasonló összevisszaság jellemezte a náci parlamenti frakció 1930 októberében beterjesztett „nagyvonalú” gazdasági programját, majd törvénytervezetét. A két dokumentumról a Birodalmi Bank Statisztikai (Tudományos) Részlege készített szakértői véleményt: „… az NSDAP Birodalmi Vezetése mellett működő Gazdasági Tanács által kidolgozott javaslatok arra irányulnak, hogy a tömegeket korlátok között tartsák. Egy olyan pártnak, amely egyrészt a kapitalista gazdasági vezetőkkel (Krupp, Thyssen, Kirdorf, Abbé, Mannesmann, Siemens) kacérkodik, ugyanakkor nem akar kiábrándulást kelteni a szocialista munkásságban… sőt ezek mellett arra is törekszik, hogy nagyszámú támogatót nyerjen meg a mezőgazdaságból, másrészt azonban nem mond le saját ideológiájának megvalósításáról, szükségszerűen valamennyi irányzat számára a legmesszebbmenő engedményeket kell tennie. Így gazdaságpolitikai javaslataik olyan kuriózumok, amelyek bizonyosan egyedülállóak a gazdaságtörténetben.”

A nemzetiszocialista gazdaságpolitika egységes, kormányképes politikává formálását az elkövetkező időszakban sem sikerült megvalósítani. Pedig nem kis erők siettek a párt segítségére. Az 1931. január 1-én a Gazdasági Tanács helyébe lépett NSDAP Gazdaságpolitikai Részlege élére már valódi szakértő került Otto Wagner személyében. Első teendőinek egyike volt, hogy eltávolítsa „a kispolgári fantasztákat”, s helyükre olyan kitűnő erőket hívjon meg (többségük nem is volt tagja az NSDAP-nek), akik a nagymonopóliumok és bankok megbízásából kapcsolódtak be a munkába, mint Emil Georg von Stauss, a Német Bank igazgatója, Otto Christian Fischer a legnagyobb vegyipari monopóliumtól, az IG Farbentől, Hans von Lucke, a Flick-konszern egyik nagyvállalata felügyelő tanácsának elnöke, valamint Hermann Cordemann, a Siemens-konszern gazdasági szakértője, akit Siemens személyesen bocsátott az NSDAP rendelkezésére.

Az 1931. március elején belső használatra elkészült, „Az NSDAP gazdaságpolitikai alapelvei és céljai” című dokumentum a jelentős erőfeszítések ellenére is csak részben felelt meg a várakozásoknak. Igaz, a szerzők célja nem egy végleges gazdasági program kidolgozása volt, csupán a nagytőke, a bankok és a nagybirtokosok számára kívánták összefoglalni nézeteiket, hogy a nácizmussal már rokonszenvezők mellé újabb tekintélyes támogatókat szerezzenek. Ezzel magyarázható, hogy bár a dokumentumban kifejtett gyakorlati gazdaságpolitikai program nem lépett túl a korábbról jórészt már ismert általánosságokon, azok az olvasók, akiknek szánták, mégis érdeklődéssel vehették kézbe. Az írás egy pontban ugyanis határozott és egyértelmű volt – azok körének meghatározásában, akik érdekeinek képviseletére a mozgalom vállalkozott: „A nemzetiszocializmus az egyén legmagasabb fokú tevékenységének és a kultúra alapjának előfeltételeként tekint a személyi tulajdonra… A személyes képességek szabad kifejtésének lehetősége és annak serkentése egy egészséges versennyel jótékony hatással lesz a népgazdaság teljesítőképességének fokozására… A nemzetiszocializmus ma is elismeri a gazdaság vezetőinek jogát a vállalatok autoritatív vezetésére, a munkásság szociális védelmét meghatározó, törvényekkel szabályozott kereteken belül.”

A dokumentumban már egyetlen szó sem esik az államosításról, a nagyáruházak bérbeadásáról, vagy az „élősködő tőke” kisajátításáról. A magántulajdon szentségének elfogadása s az „autoritatív”, a tekintélyelven alapuló vezetés elismerése jórészt leszerelte azok fenntartásait, akik a nemzetiszocializmus „forradalmi” frázisaitól visszariadva ellenezték a fasiszta diktatúrát. Ezzel szemben a dokumentumban s általában a korszak valamennyi hasonló tervezetében szereplő, pontosabban azonban nem körvonalazott „szociális védelmet” ígérő törvényekre utalás csak alárendelt szerepet játszhatott.

E dokumentum lett tehát a tárgyalási alap Hitler és a nagytőke között. A náci pártvezér előbb bizalmas meghallgatást kért a legjelentősebb monopoltőkésektől és bankároktól, sorra látogatta őket otthonaikban, majd júniusban megbeszélést folytatott Stiness-szel, augusztusban mintegy 40 vezető szén és acélipari vezetőt látott vendégül, majd szeptemberben és decemberben berlini főhadiszállásán, a „Hotel Kaiserhof”-ban fogadta Thyssent, Vöglert, Ernst Theodor Brandit, Ernst Poensent és Fritz Springorumot. A találkozók többségét most is Kirdorf hozta össze. A megbeszélésekről, akárcsak magáról a dokumentumról, egyetlen sor sem jelent meg a náci sajtóban. S nem véletlenül: az elhangzottak korántsem feleltek meg annak a „forradalmi” programnak, amit a náci propaganda nap mint nap hirdetett.

Hitler elsősorban azokkal a körökkel tárgyalhatott eredményesen, amelyek a válság körülményei között mindjobban rászorultak az állami szubvenciókra.

Az első eredmények sem várattak sokáig magukra. Az NSDAP központi pénztárkönyvében hamarosan több százezer márkás „adományok” jelentek meg: egyedül Thyssen 600 000 márka körüli összeget juttatott a náci pártnak.

A pénzügyi mellett nem volt lebecsülendő a polgári körök politikai támogatása sem: a polgári sajtóban a nácik céljaival rokonszenvező cikkek jelentek meg, az NSDAP különféle rendezvényein többen közülük személyesen is részt vettek, szakembereket delegáltak az üzemekben működő, 1931 márciusában létrehozott Nemzetiszocialista Üzemi Sejtszervezetekbe. Ezen túl a Frankfurt am Mainban alakult, a jelentősebb monopóliumokat (Krupp, IG Farben) és reakciós földbirtokosokat képviselő „Gazdaságpolitikai Egyesülés” 1931 júliusában beadványt juttatott el a birodalmi elnök Hindenburghoz, amelyben az NSDAP kormányalakítására tettek javaslatot. „Nem gondolunk államcsínyre, sem pedig erőszak alkalmazására, csak a demokrácia alaptörvényének érvényesítésére, amely szerint a kormánynak élveznie kell a nép bizalmát. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy a legerősebb nemzeti párt vegye át a kormányzatot.”

Ennek megfelelően már a nemzetiszocialista kormányprogram kifejtésére is vállalkozhatott Hitler, amikor 1932. január 27-én elfogadta a Ruhr-vidéki iparbárók klubjának meghívását.

A Düsseldorfban megtartott – s most kivételesen meglehetősen szerény, mindössze egyórás — előadás többet ígért és többet is követelt, mint a korábbiak. A vállalkozói szabadság, az új beruházások, a hatalmas állami megrendeléseket jelentő közmunkák beindítása mellett meghirdette az újrafegyverkezés programját, s ami talán még rokonszenvesebben csengett hallgatóságának fülében, a szakszervezetek betiltását is.

A találkozónak az adott különös jelentőséget, hogy Hitler néhány nappal előbb utasította vissza a miniszterelnök, Brüning, valamint Groener és Schleicher ajánlatát, amelyben a Hindenburg elnöki megbízatásának meghosszabbításához való hozzájárulásáért cserében kedvezményeket, ellenkező esetben a párt tevékenységét korlátozó intézkedéseket helyeztek kilátásba. Hindenburg és köre ugyanis el akarta kerülni az újabb választásokat; és nem amiatt a hivatalosan hangoztatott ok miatt, amely szerint a feszült politikai légkörben megtartott választások csak újabb összecsapásokhoz, sőt polgárháborús körülményekhez vezethetnének, hanem jóval inkább az 1931-es helyi parlamenti választások eredményei miatt. (Az NSDAP ugyanis valamennyi választáson jelentősen előretört: Schaumburg-Lippében 26,9%-ot, Oldenburgban 37,2, Hamburgban 25,9, Hessenben 37,1 %-ot szerzett. Különösen az oldenburgi választások eredménye keltett feltűnést: az NSDAP első ízben vált egy helyi parlament legerősebb frakciójává.) Hitler azonban – nem utolsósorban ezeknek az eredményeknek a hatására – saját elnökjelöltsége mellett döntött. S ez nemcsak kihívást jelentett Hindenburggal szemben, hanem egyben szakítást is a szélsőjobboldal egységét megtestesítő Harzburgi Fronttal.

Az 1931 októberében létrehozott Harzburgi Frontban az NSDAP mellett részt vettek a Hugenberg vezette német nemzetiek, a Stahlhelm Düsterberggel és Seldtével az élen, és támogatta a szövetséget a reakciós agrárérdekeket képviselő legjelentősebb nagybirtokos szervezet, a Birodalmi Agrárszövetség is. Hitler elnökjelöltségével az NSDAP lényegében megszegte korábbi megállapodásukat, amelynek értelmében a szövetség közösen fog munkálkodni egy „valóban nemzeti kormány” megalakítása érdekében. Egyben megmutatta, hogy a náci párt nem hajlandó magát alávetni Hugenbergnek és – ami ezzel egyet jelentett – a hatalomért folytatott harcban vezető szerepre tart igényt a szélsőjobboldalon belül. Hitler e célnak kívánta megnyerni Düsseldorfban az iparbárók klubjának tagságát. S hogy hallgatóságát érzelmileg (?) is a náci elképzelések elfogadására hangolja, befejezésül a hatásos és korábbi előadásain jól bevált fordulatot alkalmazta – felidézte a bolsevizmus rémképét: „A bolsevizmus, amennyiben nem álljuk útját, éppoly alapvető változást fog hozni a világ számára, mint valamikor a kereszténység… Háromszáz éven belül, amennyiben ez a mozgalom továbbfejlődik, Leninben már nem csupán az 1917-es év forradalmárát fogják látni, hanem egy világtan megalapítóját…”

A finánctőke felsorakozása az NSDAP mögött hosszan tartó folyamat volt. A náci pártnak nyújtott sokoldalú segítség mellett a legbefolyásosabb monopóliumok és bankok képviselői egy másik lehetőséget sem vetettek el. Jelentős csoportjaik értettek ekkor még egyet Schleicher és részben a német nemzetiek tervével, akik a diktatúrát szélesebb, a nemzetiszocialistáktól a polgári középpártok jobbszárnyáig terjedő összefogásra kívánták alapozni. Az NSDAP viszont 1932 januárjától vagy egyértelműen megtagadott minden együttműködést, vagy — amennyiben azt céljai megkövetelték – olyan engedményeket tett (mint a Papen-kormány megalakulását megelőző tárgyalásokon), amelyek betartására vezetői egy pillanatig sem gondoltak komolyan. Mindezek ellenére a párt taktikája eredményes volt. Ezt már bizonyította az elnökválasztás március 13-i első fordulójában elért 30,1%, s még inkább a német nemzetiek jelöltjének visszalépését követően, az április 10-i második fordulóban megszerzett 36,8%. A Papen-kormány megalakításakor a támogatást kilátásba helyező, eleve kétértelmű s néhány napon belül megszegett ígéret is elegendő volt ahhoz, hogy Hindenburg visszavonja az NSDAP-t betiltó rendeletét, sőt teljesítse a nácik kívánságát: feloszlassa a parlamentet és új választásokat írasson ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Őszirózsás forradalom Magyarországon 1918
(idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés)

Az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom
A forradalom feladatai

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlása felszínre hozta Magyarország társadalmi, politikai, gazdasági elmaradottságából adódó problémákat, melyek az 1917-es Októberi Szocialista Forradalom fényében még élesebben rajzolódtak ki. Az 1848—49-es befejezetlen polgári forradalom még megoldásra váró kérdései összefonódva jelentkeztek mindazokkal az égető problémákkal, melyeket az imperializmus korszaka vetett fel. A háború természetesen ezeket az ellentmondásokat rendkívül kiélezte. A cári Oroszországhoz hasonlóan a 20. század első évtizedeiben Magyarország is »forradalomtól terhes«. Egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyar nép csak forradalmi úton lesz képes megoldani az előtte álló nagy feladatokat.

Melyek voltak azok az elsőrendű feladatok, melyek megoldásra vártak? Legfontosabb többek között:

1. A béke kivívása. Szakítani az imperialista Németországgal és haladéktalanul befejezni a háborút.

2. Magyarország függetlenségének kivívása, vagyis szakítani a magyar népet évszázadok óta elnyomás alatt tartó Ausztriával.

3. Felosztani a nagybirtokokat, földet adni a nincstelen parasztságnak, biztosítani a munkásosztály, a dolgozó nép politikai jogait, rendezni legfontosabb szociális követeléseit.

4. Rendezni viszonyunkat az eddig elnyomott nemzetiségekkel.

Mindezeknek a feladatoknak a végrehajtása a magyar munkásosztályra várt. A magyar tőkés és nagybirtokos-osztály eljátszotta szerepét az első világháborúban. A közép- és kisburzsoázia ennek a feladatnak megoldására nem volt képes, a nagyburzsoázia uszályában haladt. A dolgozó parasztság egymagában a munkásosztály szövetsége, vezetése nélkül nem oldhatta meg ezeket a kérdéseket.

A monarchia katonai összeomlása — bár előre várható volt — mégis, ami az új feladatokat illette, az összes osztályokat készületlenül találta. Az uralkodóosztályok a katonaság, csendőrség, rendőrség szétesése után tanácstalanok voltak. A burzsoázia antantbarát rétegeinek nevében fellépő Károlyi-csoport tömegek nélkül áll, így csak a Szociáldemokrata Pártra támaszkodva képes cselekedni. A SzDP vezetők, pedig fékezik, le akarják szerelni a dolgozók forradalmi elszántságát és erejét.

A magyar munkásosztály a kommunisták iránymutatása segítségével ugyanakkor már látta a követendő utat. Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom példát mutatott a magyar dolgozó nép számára is.

Az orosz és magyar dolgozók sok tekintetben hasonló helyzete, elnyomottsága, nagyfokú kizsákmányoltsága, a magyar munkásságban és parasztságban könnyen érthetővé tette, hogy az Októberi Szocialista Forradalomban saját problémáiról is szó van. Ezt bizonyítja az a közel százezer magyar hadifogoly, aki örömmel, lelkesedéssel csatlakozott 1917-ben a Vörös Hadsereghez és vére hullásával tett hitet az orosz és magyar nép közös küzdelme mellett.

»A hadifogoly, a nincstelen földműves vagy ipari munkás a magyar viszonyokra, az Esterházyak, a grófok földjére vagy a Weiss Manfréd-gyárra gondolt, amikor csatlakozott az orosz forradalomhoz« — mondotta Rákosi Mátyás. (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Harmincéves a Magyar Kommunista Párt. Szikra, 1949. 63. old.)

Az 1917-es forradalomból hazatérő lelkes hadifoglyok magukkal hozták az Októberi Szocialista Forradalom szellemét. A magyar munkásosztály, a dolgozó nép vágyainak, törekvéseinek szárnyat adtak, irányt mutattak Lenin és Sztálin eszméi.

Ilyen körülmények között természetes, hogy csakis a munkásosztály — mely előtt az orosz forradalom példája lebegett — harcolhatta ki a forradalom győzelmét.

A forradalom győzelme

A dolgozó tömegek erőfeszítéseinek első eredményeként 1918 október 25-én lemondott a Wekerle-kormány és megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Károly király még ingadozott, a kormány lemondását nem fogadta el. A dolgozó nép azonban nem várt. Hatalmas tüntetések folytak; október 28-án a tüntetők a Lánchídnál összeütköztek a rendőrséggel. Október 30-ról 31-re virradó éjjel kitört a forradalom és a hatalom végkép a Nemzeti Tanács kezébe ment át, a Forradalmi Katonatanács segítségével.

Az éjtszaka folyamán a Keleti pályaudvaron két, frontra induló menetzászlóalj megtagadta a vonatbaszállást és csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz. A budapesti térparancsnokságot, hol a katonai parancsnokság székelt, a tömeg elfoglalta, úgyszintén a telefonközpontot. Másnap reggel, 31-én a munkásosztály a külvárosokból, a gyárakból beözönlött a fővárosba. Birtokába vette az utcát, éltette a forradalom győzelmét; az ellenforradalmi katonai parancsnokok mozdulni sem mertek. A polgári demokratikus forradalmat a munkásosztály győzelemre vitte.

A forradalom első lépéseiben szinte ellenállás nélkül győzedelmeskedett. A reakció nem látott lehetőséget az ellenállásra, az úri rend látszólag letette a fegyvert. A régi parlament önként kimondta a feloszlatást.

Az események rohamosan követték egymást: November 3-án a Monarchia Padovában megkötötte a fegyverszünetet. November 11-én Károly lemondott az osztrák császári trónról, 13-án pedig a magyar királyi trónról.

A dolgozó tömegek nyomására november 16-án kikiáltották a független magyar köztársaságot. A forradalom, bár győzelmét a munkásosztály vívta ki, mégis célkitűzéseit, jellegét, az új hatalom osztályuralmát tekintve, polgári forradalom volt. De ugyanakkor, hasonlóan a februári orosz forradalomhoz, megjelentek a munkásosztály hatalmi szervei is, a munkás- és katonatanácsok. A hatalom viszont egyre inkább a polgári kormány kezében összpontosult. A Magyar Nemzeti Tanács antant-barát pártjai (Károlyi-párt, Radikális-párt) és a Szociáldemokrata Párt a burzsoá rend megszilárdítására törekedtek. A munkástanácsok a szociáldemokraták közreműködésével a kormány függvényeivé váltak.

A kormány intézkedései

A Károlyi-kormányzat mindent megtett, hogy a dolgozó nép valóban forradalmi törekvései meghiúsuljanak. A burzsoázia antant-barát elemei, akik kormányra jutottak, a magyar uralkodóosztályok tartalékát képviselték már a világháború alatt, arra az esetre, ha a monarchia a háborút elveszítené.

A Károlyi-kormányzat természetesen igyekezett eltitkolni igazi jellegét, ebben minden segítséget megkapott a Szociáldemokrata Párttól, melynek vezetői arra törekedtek, hogy a burzsoázia hatalmát megszilárdítsák, a forradalom továbbfejlesztését megakadályozzák.

A kormányt, mely az antantra támaszkodott, váratlanul érte, hogy a november 3-i fegyverszüneti egyezmény ellenére az antantcsapatok behatoltak Magyarországra. Az antant imperializmus megmutatta könyörtelenségét, nem tett különbséget a békét akaró Magyarország és a régi Habsburg-hatalom között. Csak a belgrádi — Magyarország számára igen előnytelen — katonai egyezmény aláírása után (ezt a kormány 1918 november 8-án kötötte Belgrádban Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni antanthaderők parancsnokával) állnak meg ideiglenesen az antantcsapatok.

A kormány a legfontosabb polgári reformok végrehajtásához felemásan nyúlt. A halogatás, határozatlanság minden rendelkezésén meglátszott. A Buza Barna-féle földreformrendelet csak 1919 februárjában látott napvilágot. A földreform igen sok kibúvót tett lehetővé. Az 500 holdas nagybirtokokat meghagyták, sőt egyes családok kezében még több is megmaradhatott. Mind a földreform rendelkezései, mind annak lassú végrehajtása elkeserítette a parasztságot.

Az ellenforradalom szervezkedése és a klérus

Az államapparátus a régi rend híveinek kezében maradt. A kormány tétlenül tűrte a reakció szervezkedéseit. A Károlyi-kormányzat szabadságot biztosított a demokrácia minden rendű és rangú ellenségének. Nem csoda, hogy ezek rövidesen magukhoz tértek és hozzákezdtek az ellenforradalom szervezéséhez.

A polgári és szociáldemokrata miniszterek elősegítették az egyre nyíltabb reakciós megmozdulásokat. Székesfehérvárott, Makón a grófok, főpapok követelték a régi rendszer visszaállítását.

A katolikus főpapság, mely hű támogatója volt a Habsburg-hatalomnak és minden erejéből segítette az első imperialista háborút, a magyar polgári forradalom kitörésekor taktikát változtatott. Miként József főherceg felesküdött fiával együtt a Magyar Nemzeti Tanácsnak, hasonlóképpen cselekedett a klérus is. Csernoch János hercegprímás, majd az egész püspöki kar egységesen hűségfogadalmat tett a Nemzeti Tanács előtt.

Ugyanakkor a klérus egyszerre több irányban is hozzálátott a régi rendszer visszaállításához.

Egyrészt bent az országban szervezte az ellenforradalmat. 1919 február 3-án Székesfehérvárott az ellenforradalom nyílt zászlóbontása a klérus támogatásával és részvételével történt. Ugyanakkor a klérus emberei igyekeztek beépülni a vezető helyekre és így elősegíteni a forradalom elvetélését.

Hock János a Nemzeti Tanács elnöke, a Horthy-korszak alatt 1933-ban az ellene indított per során nyíltan megmondta, hogy miért vállalta el a Nemzeti Tanács elnökségét.

»Rávitt egyrészt az a gondolat, hogy mérséklő erőmmel talán meg tudom akadályozni a túlhágásokat. Másrészt rávitt az én főpásztorom könyörgése.« Elmondta Hock, hogy felkereste Csernoch János hercegprímást és tanácsot kért tőle, miképp cselekedjék, elvállalja-e a Nemzeti Tanács elnökségét. Csernoch ekképp felelt: »Összetett kezekkel kérlek, tedd meg. Amíg te állasz ott, addig van horgonya a társadalmi rendnek és a keresztény gondolatnak. Ha te onnan elmégy, nincs többé fék, mely a rohanó kocsit feltartóztassa. Egyházadnak tartozol ezzel a szolgálattal. Tedd meg!«

Hock János az egyháztól kapott utasítás értelmében vállalta el az elnökséget és mindent elkövetett a forradalom megbuktatására.

A klérus emellett összeköttetésben állt a Habsburg-házzal, IV. Károllyal és már akkor megtette az előkészületeket a restaurációhoz. A klérus ugyanakkor támogatta az antant segítségével folyó ellenforradalmi szervezkedéseket is.

A reakciós ellenforradalmi tisztek különítményeket szerveztek a köztársaság ellen, ellenforradalmi politikai tömegszervezetek jöttek létre, mint pl. a MOVE. Az ellenforradalom a sajtóban a nacionalizmus szításán keresztül igyekszik hangulatot kelteni a köztársaság ellen.

A gyárosok szabotálták a termelést. Tömegesen tették ki az utcára a munkásokat. A földbirtokosok húzták a tavaszi mezőgazdasági munkálatok befejezését. A Károlyi-kormány mindezek ellenére nem tett semmit az ellenforradalmi szervezkedésekkel szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A „legalitás” programja és a párt új szervezete

Hitler és társai az 1924. április 1-én zárult perben kirótt 5 éves börtönbüntetés helyett nyolc hónap múlva szabadultak, s azonnal hozzákezdtek terveik megvalósításához.

A propagandaapparátus, a szervezeti keretek helyreállítása és az új elvek meghirdetése nem sok időt vett igénybe. 1925. február 26-án ismét megjelent a Völkischer Beobachter, első oldalán a párt új programját ismertető, „A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt újjáalakításának alapvető irányvonala” című cikkel. Másnap Hitler már megtarthatta első nagygyűlését, amelynek helyszínéül nem véletlenül választották a puccs volt főhadiszállását, a „Bürgerbräukeller”-t. Hitler beszéde, amit a párt hivatalos újjáalakításának bejelentése követett, meggyőzhette a mintegy négyezres hallgatóságot, hogy a náci pártvezetés valóban megváltoztatta korábbi elképzeléseit. „A Németország jövője és mozgalmunk” címmel megtartott előadásában Hitler a hatalom legális eszközökkel történő megragadásának programját ismertette az egybegyűltek előtt. S ez valóban újdonságnak számított.

A náci pártvezetés még a börtönben döntött arról, hogy a korábbiakkal ellentétben nagyobb figyelmet fog szentelni az ország politikai életének, mindenekelőtt a választásokban rejlő propagandalehetőségek kihasználásának. A vereségből és az azt követő bajorországi és országos változásokból levonhatták azt a következtetést, hogy a kibontakozó gazdasági és politikai stabilizáció, ha mégoly ingatag alapokon nyugszik is, mindenesetre véget vetett a párt létrejöttének kedvező, s célja mellett módszereit is meghatározó „puccs-pszichózisnak”, amit elsősorban a konzervatív-monarchista körök tápláltak, s hatalmi bázisa maga a Reichswehr volt.

A választásokon való részvétel mellett szólt az első kedvező tapasztalat is. Még a párt betiltása idején, öt nappal az NSDAP vezetői ellen hozott bírósági ítélet után, az április 6-án megtartott bajor választásokon a párt nem várt sikert ért el: a Bajor Népi Blokk a 129 mandátumból 23-at szerzett meg, és Gregor Strasser személyében első ízben léphetett nemzetiszocialista szónok a parlament emelvényére. Sikert ért el a párt a május 4-i országos választásokon is. A Nemzetiszocialista Szabadságmozgalommal összefogva megszerezték a leadott szavazatok 17%-át, ami 32 mandátumot biztosított számukra (ebből 10 az NSDAP-é; a képviselők között foglalt helyet Feder, Röhm, Frick és Gansser). A májusi választások azonban meglepetéssel is szolgáltak: a párt nem a két bajor választókörzetben kapta a legtöbb szavazatot (itt 17, illetve 10,2%-ot szereztek, ami az összesített áprilisi 17%-hoz képest mintegy 4%-os visszaesést jelentett), hanem az északi Mecklenburgban (20,7%) és a bajor választókörzetekkel északról határos Frankenben (20,7%). Mindez – ha még nem is egyértelműen – utalt arra, hogy a náci párt fő bázisát és támogatóit mindinkább az északi országrészben fogja megtalálni, és jelezte befolyásuk csökkenését Bajorországban.

A párt szervezeti egységének helyreállítása nem volt különösebben nehéz, annak ellenére, hogy Hitler már az első pillanattól kezdve ragaszkodott a teljhatalomhoz. Már a február 26-i tömeggyűlésen leszögezte: „Ha valaki úgy jön hozzám, hogy feltételeket támaszt, úgy azt fogom válaszolni neki: Barátocskám, várd meg előbb az én feltételeimet. Nem fogom a tömegek kegyeit keresni. Egy év múlva majd ítélhetnek párthíveim. Ha helyesen cselekedtem, akkor minden rendben van, ha helytelenül cselekedtem, visszahelyezem hivatalomat az Önök kezébe. Addig azonban állapodjunk meg: a mozgalmat egyedül én vezetem, és velem szemben senki sem támaszthat követeléseket, amíg a felelősséget személyesen én viselem. És én ismét maradéktalanul vállalom a felelősséget mindenért, ami a mozgalomban történik.”

Hitlernek kedvezett az, hogy a Nemzetiszocialista Szabadságmozgalom már február elején a bomlás jeleit mutatta, majd Ludendorff, Graefe és Gregor Strasser kilépését követően jelentéktelen csoporttá zsugorodott. (Graefe február 17-én újjáalakította ugyan az Észak-Németországban tevékenykedő Német Népi Szabadságpártot, s megpróbálta felvenni a versenyt az NSDAP-vel, azonban hamarosan elvesztette párthíveinek többségét.)

Március 12-én a Bajor Népi Blokk is beszüntette tevékenységét. Esser, Frick, Feder és Streicher Hitlert ismét az egész nemzetiszocialista mozgalom vezetőjének ismerték el.

A pártegység mellett a párt önállóságát kívánta hangsúlyozni a nemzetiszocialista képviselők kiválása a korábbi választási koalíciókból. Április 29-én a birodalmi parlamentben a konzervatív (völkisch) blokkból kiválik a négy náci képviselő; szeptember 22-én Bajorországban alakul önálló parlamenti frakció. Az elhatárolódás azonban még korántsem éles; így például a birodalmi parlamentben annak érdekében, hogy a szélsőjobboldal frakciót alkothasson, a nácik már júniusban hozzájárultak a „Népi Munkaközösség” létrehozásához. Hasonló okokból Württembergben is fennmaradt a koalíció, de itt a vezetés az NSDAP kezébe került. (Az itteni Nemzetiszocialista Szabadságmozgalom 1927 nyarán olvad be a náci pártba.)

A pártvezetés egységének, pontosabban egyszemélyi vezetésének biztosítását és a „legális hatalomátvétel” irányvonalának elfogadtatását követően került sor a párt szervezeti felépítésének meghatározására. Különösen az utóbbi, a puccstervek feladása követelt jelentős változtatásokat. Korábban elegendőnek ítélték, ha a párt a hadsereg mintájára szervezett és irányított SA mellett a jórészt véletlenszerűen alakult és a vezetéshez is csupán lazán kapcsolódó helyi csoportok (Ortsgruppe) hálózatára támaszkodik. Ezek tevékenysége ugyanis, amennyiben egyáltalán elkülönültek a „védelmi” szervezettől, a helyi propagandán kívül csupán arra korlátozódott, hogy a különféle gyűlések és felvonulások alkalmával mozgósítsák a tagságot. (Hogy milyen tökéletlenül, azt többek között a puccskísérletet követő felvonulás is megmutatta: az akkor 55 787 tagot számláló NSDAP alig kétezer tagját tudta mozgósítani.) A „legalitás” irányvonala azonban háttérbe szorította a fegyveres csoportok fontosságát, jóllehet ezekre a későbbiekben is le nem becsülhető szerep várt. A parlamenti mandátumok megszerzéséhez azonban tömegekre volt szükség, nem tízezrekre, hanem milliókra. Ehhez a pártnak nem csupán szervezeti felépítésén kellett változtatnia. Ki kellett lépnie Bajorország határai közül is. A korábbi kísérletek megmutatták, hogy a nemzetiszocializmus eszméi más országrészekben is találhatnak pártfogókat. Az 1924-es bajorországi választási eredmények egyben azt is jelezték, hogy a párt éppen „szülőföldjén” számíthat a legkevésbé bázisának szélesítésére. Mindezt figyelembe véve a pártvezetés úgy döntött, hogy a szervezetek egész országra kiterjedő hálózatát kell létrehozni, területi elv alapján.

Az NSDAP szervezeti felépítésében a legmagasabb egység a „Gau”, a tartományi szervezet volt. A Gau körzetekre, a körzetek helyi csoportokra, a helyi csoportok szekciókra, a szekciók sejtekre tagolódtak. Később a tagság növekedésével a sejteken belül is kisebb csoportokat hoztak létre, az úgynevezett blokkokat. Az egységek élén teljhatalmú vezető (Leiter) állt, akinek hatásköre azonban csak a felsőbb utasítások pontos végrehajtására korlátozódott. A centralizáció tökéletes volt: sem a Gauleitereknek, sem pedig az alsóbb szintű egységek vezetőinek nem volt egymással kapcsolata, s így tanácskozó fóruma sem. Szervezetileg egyedül a közvetlenül felettük álló vezetőhöz tartoztak, a Gauleiterek pedig egyedül Hitlernek tartoztak feltétlen engedelmességgel.

A Gauk szervezése 1925-ben kezdődött, és az év végére már 23 tartományi szervezet alakult. A Gauleiterek között a náci párt akkori és későbbi időszakának olyan hírhedt alakjai voltak, mint Gregor Strasser (Alsó-Bajorország), Julius Streicher (Franken), Robert Ley (Dél-Rajna-vidék) és Joseph Goebbels (Észak-Rajna-vidék). Júliusban az északnémet területeken, valamint a Szászországban és Türingiában folyó szervező munka segítése érdekében Goebbelst és Gregor Strassert megbízták a Nemzetiszocialista Levelek című, kéthetenként megjelentetett lap kiadásával, ami már egyértelműen jelezte a párt terjeszkedésének irányát. (A Gauk területének határai később többször is módosultak – 1938-ban, Ausztria bekebelezését követően számuk 41 volt -, szervezetük és működésük azonban mindvégig az 1925-ben meghatározott elveken alapult.)

Az SA és az SS

A párt új szervezetének formálódását jelzi, hogy az első időszakban a helyi csoportok mellett működő „védelmi” szervezetek is központi irányítás alá kerültek. Most már nem csupán arról volt szó, hogy a párt megbízott vezetője hangolja össze tevékenységüket, hanem külön, a Gauktól és az alsóbb szintű pártszervektől teljesen független szervezetet alakítottak belőlük.

Az alapot az SA jelentette, amelynek újjászervezésével és ideiglenes vezetésével a parancsnokhelyettesi címmel felruházott Ernst Röhmöt bízták meg, még 1924. április 1-én. (Az SA-Kommandeur továbbra is Göring maradt, aki a letartóztatás elől sikerrel menekült el az ausztriai Innsbruckba.) A terv megvalósulását egy ideig hátráltatta, hogy Röhm nem értett egyet az SA semmiféle alárendelésével: a párttól független szervezetet követelt, amelynek, a korábbiakhoz hasonlóan, az NSDAP hívei mellett más szélsőjobboldali csoportok is tagjai lehettek volna. A vita végül is Röhm lemondásával zárult. Az SA szervezését ideiglenesen a Gauleiterekre bízták. Végül 1926. november 1-én létrehozták az SA Legfelsőbb Vezetőségét (Oberste SA-Führung), amit a korábbi elképzeléseknek megfelelően élesen elválasztottak a párt politikai szervezetétől. Irányításával Franz von Pfeffert bízta meg Hitler, mivel természetesen az SA vezetője is közvetlenül az ő fennhatósága alá tartozott.

Az SA első válságát még továbbiak követték. 1930. augusztus 29-én Pfeffer kényszerült lemondásra, amiért nem értett egyet Hitler egyre egyértelműbb „parlamentáris” vonalával. Ekkor Hitler végleg a saját hatáskörébe vonta az SA-t. Ezt követően a szervezet élére vezérkari főnök került, elsőnek átmenetileg Otto Wagner. Hitler ugyanis ekkor már ismét régi harcostársát, Röhmöt kívánta megbízni az SA irányításával. A Bolíviában katonai szolgálatot teljesítő Röhm végül is elfogadta Hitler ajánlatát, s hazatért, hogy 1931. január 1-én átvegye az SA vezetését. A harmadik válság már az ő nevéhez fűződött, s 1934. június 30-július 2-án vérfürdővel ért véget. (Hitler ekkor nemcsak Röhmöt és a „renitenskedő” SA-vezetőket gyilkoltatta meg, hanem egyúttal leszámolt azokkal is, akik korábban szembe merészeltek szegülni vele. Az áldozatok között ott volt Kahr, a későbbi bírálók közül Gregor Strasser, s aki utolsónak akart akadályokat gördíteni elébe: az elődkancellár, Schleicher.)

Részben az SA első válságával magyarázható, hogy az 1923 májusában a náci pártvezetés védelmére létrehozott „Hitler- rohamcsapat” is nagyobb szerepet kap. Nevét Védcsapatra (Schutzstaffel – SS) változtatták, és országos szervezetté tették. Az SS vezetője az első időszakban Hitler volt, ami már önmagában is jelezte az elitegység fontosságát. (Az SS irányításával később Julius Schrecket bízták meg, 1926 áprilisában Joseph Berchtold, 1927 márciusától 1928 decemberéig Erhard Heiden, majd végül a hírhedtté vált Heinrich Himmler került a szervezet élére.) Az SS önállósága azonban csak rövid ideig tartott. 1926 novemberében egységeit besorolták az SA Legfelsőbb Vezetőségének irányítása alá. Parancsnoka ettől kezdve az SS Birodalmi Vezető (Reichsführer SS) címet viseli. Az SA és az SS viszonya sohasem volt zavartalan, feltételezhetően Hitler maga is tett róla, hogy egyik szervezet se nőhessen a fejére (nemritkán alkalmazott módszere volt ez a párton belül is). A Röhm-Himmler vetélkedésből végül is Himmler került ki győztesen (1934 júliusától az SS önálló szervezetté alakult), holott erre kezdetben nem sok esélye volt. Röhm a párt élgárdájához tartozott, tekintélye és hatalma volt az SA-nál szélesebb körökben is, többek között a Reichswehrben. Hitler azonban ekkor már mind kevésbé tűrt meg környezetében olyan figurát, aki csak a legkisebb mértékben is csorbíthatta tekintélyét. Röhm közismert homoszexualitása ellen nem emelt volna kifogást, az azonban, hogy egykor a főnöke volt, s erről a „régi szép időkről” emlékezve gyakran beszélt is baráti körben, még ellenszenvesebbé tette számára.

Az SA válságai, majd az 1934. évi „hosszú kések éjszakája” azonban korántsem magyarázható pusztán Hitler ellenszenvével, vagy Himmler intrikáival. Az ok a szervezet kettősségében rejlett. Az 1925-ben megállapított céllal szemben, amely szerint az SA-nak a hatalom megragadásának fegyveres eszközéből át kell alakulnia védelmi szervezetté, Hitler hatalmas erőszakszervezetet hozott létre: amíg az egész NSDAP-nek 1930 szeptemberében mindössze 293 000 tagja volt, az SA 100 000 főt számlált. Az SS létrehozása az SA-n belül ugyancsak azt mutatta, hogy a rendfenntartó és védelmi feladatoknál (ez ugyanis az SS hatáskörébe került) nagyobb és más jellegű célok megoldására is alkalmas testületet teremtett. Hogy melyek ezek a célok, az mindvégig tisztázatlan maradt, vagy legalábbis a szokott alapossággal és részletességgel kidolgozott SA szabályzatban nem szerepelt. Nyilvánvaló azonban, s erre utal Hitler több ízben is elhangzott „legalitásnyilatkozata”, így például az 1932. március 18-án kiadott közlemény, hogy az SA a tömegek megfélemlítésének, a rendzavarás és a tudatosan keltett politikai feszültségek eszköze volt, nem pedig „védelmi szervezet”. Sőt: az SA-gyakorlatok és hasonló erődemonstrációk és titkos „összpontosítások” — ilyen volt az 1932-es első választást megelőzően elrendelt márciusi készenlét, ami azután okot szolgáltatott az SA betiltására – azt is jelezték, hogy Hitler sohasem mondott le egyértelműen a hatalom megragadásának erőszakos útjáról.

Mindez időről időre kiélezte a pártvezetés és az SA közötti ellentéteket, s végül a hatalmi helyzetéhez továbbra is ragaszkodó Röhm-csoport felszámolásával záródott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc – A szabadságharc bukása
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

5 A szabadságharc bukása
»Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő …
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.«

(Petőfi Sándor: Szörnyű idő…)

A trónfosztás, a független magyar köztársaság kikiáltása önmagában bátor és helyes tett volt, népi köztársaságunk legszebb történelmi hagyományainak egyike. Következménye azonban mégsem a forradalom erőinek növekedése, hanem gyengülése lett.

A békepárt kísérlete az ellenforradalommal való megalkuvásra
Az országgyűlés soraiban ugyanis ekkor már ismét többségben voltak azok az elemek, akik a forradalom következetes végigharcolása helyett, mint a hadseregben Görgey, csak addig akarták vinni a forradalmat, amíg az udvarral magukra nézve kedvező alkut nem köthetnek. Ezek az elemek szeptemberben kénytelenek voltak visszavonulni, amint azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a baloldal nem képes szilárdan saját kezébe venni a forradalom irányítását, ismét felütötték fejüket és szervezkedni kezdtek. Debrecenben már formálisan is megalakították pártjukat, a »békepárt«-ot: a megalkuvás pártját s minden erejükkel harcbaszálltak nem az ellenforradalom, hanem a forradalmi baloldal felszámolásáért. Csakhamar Görgeyvel is akcióegységre léptek, tisztázva politikájuk közösségét.

A baloldal terve forradalmi diktatúra megteremtésére
A radikális baloldal képviselői hamar felismerték azt a veszélyt, amelyet a megalkuvás erőinek egyre nyíltabb szervezkedése jelentett. Ezért Madarász és társai már 1849 márciusában azt követelték Kossuthtól, hogy oszlassa fel a megalkuvókat tömörítő országgyűlést, állíttassa haditörvényszék elé az áruló Görgeyt és hozzon létre saját vezetése alatt álló diktatórikus kormányzatot a forradalom megmentésére. Kossuth azonban elutasította a baloldal javaslatait, mert nem bízott abban, hogy a baloldal elég erős lesz a forradalmi diktatúra fenntartására. S Kossuth bizalmatlansága indokolt volt. A baloldal Debrecenben, ebben a nagy parasztvárosban még olyan vékony plebejus tömegbázissal sem rendelkezett, mint Pesten. De Madarászék a paraszttömegek aktív támogatását sem tudták megszerezni maguknak, mert még ekkor sem ismerték fel annak szükségességét, hogy a parasztság kielégítése érdekében tovább kell menni a feudális viszonyok felszámolásának terén s így nem is állottak ki a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztése mellett. És maga a baloldali politikusok kis csoportja is meggyengült a szabadságharc megindulása óta, amennyiben sokan közülük, elsősorban a márciusi ifjak táborából a frontra mentek, hogy fegyverrel a kezükben védjék a forradalmat. Petőfi, Vasvári és még számosan mások életüket is feláldozták a forradalom életéért.

Táncsics a forradalmi diktatúráért és az agrárdemokráciáért
Táncsics Mihály volt az egyetlen baloldali politikus, aki helyesen értékelve a forradalom megmentésének feltételeit, összekapcsolta a forradalmi diktatúra és az agrárdemokrácia megvalósításának követelését. Táncsics nemcsak a forradalmi diktatúra bevezetését követelte, hanem azt is, hogy az állam sajátítsa ki a 2000 holdnál nagyobb birtoktesteket, a hazaárulók és a főpapok birtokait s ezeket a kincstári birtokokkal együtt osszák szét a zsellérek között úgy, hogy minden zsellér kapjon 6 — 15 holdnyi földet. Táncsics felismerte, hogy csak a parasztság kielégítése teremtheti meg az áldozatrakész harcosoknak azt a széles táborát, amely szükséges a forradalom végső győzelmének eléréséhez. Követeléseit azonban ő sem valósíthatta meg, mert mögötte épúgy, mint a nemesi radikálisok mögött, nem állott olyan városi plebejus tömeg, amely képes lett volna megszervezni és harcba vinni a parasztságot a forradalmi diktatúráért és a földosztásért. A feudális maradványok teljes felszámolásának elmaradása miatt pedig paraszttömegeink lassan kezdtek kiábrándulni a forradalomból, amelynek győzelméért a szeptemberi napokban még oly lelkesedéssel szálltak síkra.

A békepárt felülkerekedése
Kossuth, nem bízván abban, hogy a forradalmi diktatúra megvalósítható lesz s hogy a forradalom osztálybázisa balfelé, a nép felé kiszélesíthető, a forradalom osztálybázisát jobbfelé, a békepárt felé igyekezett kiszélesíteni. A függetlenségi nyilatkozat elfogadtatásával többek között az is volt a célja, hogy a békepárt előtt elzárja az udvarral való alkudozások útját s a békepártot a forradalom oldalán való kitartásra kényszerítse. A békepárti képviselők valóban csak fogcsikorgatva, megtorlástól való félelmükben szavazták meg a függetlenségi nyilatkozatot s ezáltal valóban elvesztettek minden reményt azirányban, hogy az udvar hajlandó lesz tárgyalni velük, akik maguk is a trónfosztásra szavaztak. Ettől azonban semmivel sem lettek jobb forradalmárok! Sőt csak az tudatosult bennük, hogy Kossuth gyengének érzi magát és a baloldalt a velük való szakításra. Ezért azután még fokozták a baloldal ellen intézett támadásaik hevességét. Sikerült is eltávolítaniok a politikai élet porondjáról legveszedelmesebbnek tartott ellenfelüket, a baloldal vezetőjét, Madarász Lászlót, a rendőrség erőskezű főnökét. Madarászt lopással vádolták meg, s mivel ő Pesten maradt iratok hiányában nem tudta tisztázni magát, erkölcsileg lehetetlenné vált.

A Szemere-kormány megalakulása
A függetlenségi nyilatkozat elfogadása és Kossuthnak kormányzó-elnökké választása után a Honvédelmi Bizottmány átadta helyét a Szemere Bertalan elnökletével megalakult kormánynak. Az új kormányból kimaradt Madarász s nem volt egyetlen más következetesen baloldali tagja sem. A baloldal elkeseredetten, a békepárt örömmel fogadta a kormány megalakulását, s az valóban egyre inkább a békepártban kereste politikájának támaszát. A békepárt pedig, hogy az udvar szemében jóvátegye a függetlenségi nyilatkozat megszavazásával elkövetett »bűn«-ét, mindent elkövetett a forradalom megbuktatásának érdekében.

Buda ostroma
Különösen kártékonyán érvényesült a békepárt politikája a további hadműveletekben. Görgey a komáromi győzelem után megint csak nem üldözte a megvert, de meg nem semmisített ellenséget Ausztria területén is, hanem csapataival visszafordult és a még osztrák megszállás alatt álló Buda várát kezdte ostromolni. Buda ostromával a honvédsereg három értékes hetet töltött el, s ezalatt az ellenforradalom ismét rendezni tudta sorait, hogy azután minden addiginál nagyobb erővel rohanjon rá hazánkra.

A reakciós nagyhatalmak összefogása és intervenciója
Júniusban 165 ezer főnyi osztrák sereg támadta meg Julius Haynau tábornagy vezetésével Magyarországot. A bevonuló osztrákok azonban nem jöttek egyedül. Észak és kelet felől 193 ezer főnyi orosz hadsereg sietett segítségükre Iván Paszkevics herceg parancsnoksága alatt. A magyar kormány mindössze 172 ezer főnyi sereget tudott szembeállítani a hatalmas túlerővel.

A cári csapatok intervencióját az a katonai egyezmény előzte meg, amelyet Ferenc József június elején kötött Varsóban I. Miklós cárral, Európa zsandárjával. Ebben az egyezményben a két reakciós uralkodó a magyar forradalom vérbefojtására szövetkezett. Az egyezmény megkötését helyeselte az angol kormány is. Palmerston angol külügyminiszter a parlamentben kijelentette: »Mivel az európai szabadság érdekében áll, hogy Ausztria fennmaradjon, minden, ami oda irányulna, hogy Ausztria nagyhatalmi állásából másodrangú hatalommá süllyedjen, ártalmas volna Európára nézve … Magyarország függetlensége közszerencsétlenség …« Mikor pedig Palmerston értesült a cári intervenció megindulásáról, röviden csak ennyit mondott a londoni orosz követnek: »Végezzenek minél előbb.«

A magyar kormány helytelen külpolitikája
Anglia állásfoglalása a cári intervenció kérdésében megmutatta a magyar kormány külpolitikájának elhibázott voltát. Kossuth már 1848-ban számos követet küldött a nyugateurópai nagyhatalmak kormányaihoz, hogy azokat a magyar forradalom támogatására bírja. Kossuth azt remélte, hogy a nagyhatalmak közötti ellentétek hatására azok egyike vagy másika a magyar forradalom mellett s Ausztriával szemben fog állást foglalni. Kossuth azonban tévedett, követei nem értek el eredményt. A magyar kormány külpolitikája éppen azért volt helytelen, mert elsősorban az európai nagyhatalmak egymásközti ellentéteire épített. Igaz ugyan, hogy például Angliának nem állott érdekében a cári Oroszország erősödése, hiszen az vetélytársa volt a Balkánon és a Közel-Keleten, ahol mindketten terjeszkedni igyekeztek, s igaz ugyan, hogy például a cári Oroszországnak nem állott érdekében Ausztria erősödése, hiszen Ausztria akadályt jelentett számára balkáni terjeszkedésének útjában, de a nagyhatalmak sietve elfeledték egymásközti ellentéteiket akkor, amikor a magyar forradalom ellen kellett összefogniok. Valamennyien tartottak ugyanis attól, hogy a magyar forradalom győzelme Európaszerte mindenütt, saját birodalmaikban is új lendületet fog adni az elnyomott tömegek forradalmi mozgalmainak. S ettől sokkal inkább féltek, mint egymás megerősödésétől. A cár például így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos nézeteit: »Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis, ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának ellenségei is, … gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtani.«

A magyar kormánynak tehát nem arra kellett volna törekednie, hogy megszerezze magának az angol vagy a francia kormány bizalmát és támogatását, hanem arra, hogy szövetségre lépjen minden európai forradalmi néppel, elsősorban a románokkal és a szerbekkel. Ennek feltétele azonban az volt, hogy a magyar kormány teljesítse a magyarországi nemzetiségek jogos követeléseit. A magyar kormány 1849 nyarán folytatott is ennek érdekében tárgyalásokat román és szerb politikusokkal. Júliusban Kossuth megállapodott Nicolae Bálcescuval, a nagy román forradalmárral, hogy a kormány bizonyos autonómiát biztosít a magyarországi románoknak s hogy a magyar és a román forradalmárok egymással szövetségben fognak harcolni Magyarország és a román fejedelemségek felszabadításáért. Sőt az országgyűlés július 28-án elfogadta Európa első demokratikus nemzetiségi törvényét is, amely bizonyos korlátozott autonómiában részesítette a magyarországi nemzetiségeket. Mindezek az intézkedések azonban már elkéstek. A magyar szabadságharc közvetlenül bukása előtt állott.

A szabadságharc bukása
A honvédsereg ugyanis nem tudott megbirkózni az ellenség erőfölényével. Görgey számára egyetlen lehetőség volt adva ahhoz, hogy ebben a válságos helyzetben a siker reményével vegye fel a harcot az ellenséggel: a nyugati határszélen felvonult magyar főerőkkel döntő ütközetre kellett volna kényszerítenie és így megsemmisítenie Haynau csapatait, hogy azután teljes erejével Paszkevics ellen fordulhasson. Ez a megoldás annál is inkább kecsegtetett reménnyel, mert Paszkevics csapatainak harci szellemét nagyon lerontotta az a körülmény, hogy az orosz katonák jelentős része komolyan rokonszenvezett a magyar forradalommal. Ha pedig az ellenséges erők ilyen megosztása nem sikerült volna, akkor Görgeynek sürgősen egyesülnie kellett volna a kormány által erre megjelölt helyen, a Temesközben az erdélyi és délvidéki csapatokkal.

A fegyverletétel
Görgey azonban sem döntő ütközetre nem tudta rábírni Haynaut, sem a visszavonulással nem sietett. A többi, egymástól elszigetelt magyar hadtesteket végzetes vereségek érték, amíg Görgey Aradra érkezett. A fegyelem addigra teljesen felbomlott a csapatokban, a készletek kimerültek, a pénz értéke hirtelen felére csökkent. Kossuth és a kormány augusztus 11-én lemondott és a hatalmat Görgeyre ruházták. Görgey pedig két nappal később letette a fegyvert a cári csapatok előtt. Ez a dicstelen ceremónia tett pontot a szabadságharc végére. »A forradalom elbukásához nemcsak a cár és az osztrák császár együttes erőfölénye, de az akkori nemzeti összefogás belső gyengesége is hozzájárult,« állapítja meg Rákosi elvtárs. A vereséget azonban — folytatja — »főleg idegen, reakciós erők okozták, amelyek a magyar nép belső ellenségeinek külföldről jöttek segítségére,« — s így »nem elsősorban a saját belső gyengéi, hanem a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása verte le« a magyar forradalmat. (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát, Bp, 1949, 107., 474—475. 1.)

Az ellenforradalom megtorlása
Haynau véres megtorlással akarta elvenni népünk kedvét egyszersmindenkorra minden forradalmi megmozdulástól. Ezért október 6-án, Latour halálának évfordulóján tizenhárom forradalmi tábornokot kivégeztetett Aradon s ugyanaznap még a megalkuvó volt miniszterelnököt, Batthyány Lajost is főbelövette Pesten. Ezeket a gyilkosságokat számos más kivégzés követte. Többezer forradalmárt ítéltek súlyos fegyházbüntetésre, a honvédsereg volt tagjait pedig besorozták a császári hadseregbe. A forradalom számos vezetője csak úgy menthette meg életét, hogy elmenekült az ország határain túl. Az udvar egyedül Görgeynek kegyelmezett meg.

Népünk emlékezetéből azonban a reakció mégsem tudta kitörölni a forradalom emlékét. A forradalom — bukása ellenére is — rávezette Magyarországot a kapitalista fejlődés útjára. A következő évtizedekben osztállyá szerveződött a magyar munkásság s magasra emelte Kossuth, Petőfi és Táncsics sok vihart látott, de végül mégis diadalmaskodó zászlaját.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Magyarország német megszállása 1944. március 19
(idézet: Magyarország története)

Magyarország a német megszállás időszakában
1. A német megszállási rendszer
A német megszállás közvetlen előzményei
Várakozásteljes feszültség és dermedt tehetetlenség jellemezte a magyar politikai életet 1944 első hónapjaiban. Az évet mindenki a döntés és kibontakozás esztendejének tekintette. A kibontakozás aktív formálására azonban a Kállay-kormány egyre képtelenebbnek bizonyult; politikája nem igazodott a nemzetközi helyzet alakulásához, tárgyalásai a nyugati hatalmakkal elakadtak, másodrendű kérdésekre összpontosultak.

Mind a szélsőjobb-, mind a baloldal — felismerve, hogy holtpontra jutott a kormány politikája — saját elképzelése irányában igyekezett azt onnan kimozdítani.

Az Imrédy-párt és a Magyar Nemzeti Szocialista Párt közös nyilatkozatában a németek mellett való végső harcra szólított fel, a kormánypárt egy csoportja pedig memorandumban tette szóvá a legális baloldal — a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt — erősödését, s határozottabb szélsőjobboldali politikát követelt. A baloldal akcióit a Békepárt memoranduma vezette be, amely a Kállay-politika csődjére hivatkozva, éles és félreérthetetlen szakítást követelt a reakcióval, de a korábban Kállay politikájában még valamelyest bízó Bajcsy-Zsilinszky is úgy vélte, Kállay quieta non movere elve az országot egy Quisling-rendszer gyalázatába és katasztrófa felé sodorja.

Kállayt sem a szélsőjobb-, sem a baloldal érvei nem győzték meg; az egyikre nem tudott, a másikra nem akart hallgatni, saját korábbi politikájának megfelelő új tervek kidolgozásán tűnődött, s 1944 márciusában valamiféle semleges állapotba való óvatos visszavonulásban látta a megoldást. Úgy akart szakítani a németekkel, hogy az oroszokkal ne kelljen semmiféle egyezségre lépni. Az volt az álláspontja, hogy Magyarországnak időt kell nyernie, mivel idővel a körülmények javulhatnak. Ennek értelmében katonailag a Kárpátok vonulatának önálló védelmére készült fel. E koncepció azonban nemcsak a szovjet hadsereg ereje következtében mutatkozott irreálisnak, hanem a németek álláspontja miatt is. A szovjet csapatok ekkor már közeledtek a magyar határokhoz, s a német politikai és katonai vezetés tisztában volt Magyarország döntő stratégiai jelentőségével. Magyarország esetleges kiválása az egész német balkáni front összeomlásának veszélyével fenyegetett. A Kállay-kormány kiugrási kísérleteiről és tárgyalásairól a német hírszerző szolgálat többnyire tájékozva volt, és Hitler semmiképpen nem engedhette a német délkeleti front veszélybe hozását Magyarország kiválásával. A cselekvés, az ország megszállása mellett döntött.

1944 februárjában napirendre került a Magyarország megszállására 1943 szeptemberében kidolgozott terv konkrét katonai és politikai előkészítése. A szovjet fronton katasztrofális vereségeket szenvedő német erőket nem lehetett meggyengíteni, de — az év tavaszán várt invázió ellen — a nyugati partokat védő csapatok átcsoportosítása is nehézségekbe ütközött. Ilyen körülmények között a náci vezetés politikai és katonai okok következtében egyaránt a megszállás minél békésebb módját kereste. A magyar belpolitikai helyzetet elemző német jelentések nem zárták ki a megszállás békés lehetőségét, úgy vélték, hogy amennyiben a német szervek meg tudják nyerni Horthy hozzájárulását, ellenállástól nem kell tartaniuk. Ezért hívta meg Hitler Horthyt a megszállást jelentő Margarete-terv végrehajtása előtti napra, 1944. március 18-ára, egy utolsó beszélgetésre. Ötödször találkozott ekkor Magyarország kormányzója a német kancellárral, ezúttal ismét a Salzburg melletti Klessheim kastélyban. Már az alig egy évvel korábbi itteni találkozó sem nélkülözte a feszültséget, a mostani egyenesen drámai volt. Horthy — akinek egyébként néhány józanabb tanácsadója, figyelembe véve a határon észlelhető német csapatösszevonásokat, Hitler meghívásának elhárítását javasolta — először megdöbbenéssel és felháborodással utasította vissza a megszállást. A német vezetők és a kormányzó kíséretének tárgyalásai azonban végül azzal zárultak, hogy Horthy, midőn a nap folyamán harmadszor beszélt Hitlerrel, tudomásul vette a másnapra jelzett megszállást, s a kíséretében levő vezérkari főnök éjszaka az ellenállást megtiltó utasítást küldött a magyar hadseregnek. A német csapatok bevonulásáról az éjszaka folyamán értesülő Kállay miniszterelnöknek a hadsereg vezetői egyébként is az ellenállás lehetetlenségét és értelmetlenségét fejtették ki.

A Sztójay-kormány kinevezése
1944. március 19-én a magyar határokat három irányból átlépő, mintegy 8-9 hadosztálynyi német hadsereg nem került összeütközésbe a számban őket felülmúló, bár fegyverzetben alattuk maradó magyar katonasággal. Néhány helyi csatározás és Bajcsy-Zsilinszky Endrének a letartóztatására érkező gestapósokra leadott lövései jelképezték ebben a pillanatban az ellenállást. A magyar baloldali erők politikai és szervezeti befolyása sokkal gyengébb volt annál, semhogy a hadsereg vagy legalább a hadsereg egy részének támogatása nélkül, sőt annak ellenére képesek lettek volna azonnal szélesebb körű ellenállást kibontakoztatni. Ennek nehézségeit tovább fokozta, hogy Horthy néhány napi huzavona után hivatalosan is leváltotta Kállayt, s ha a kormány összetételére nézve nem is akceptálta a németek minden kívánságát, Sztójay Döme volt berlini követ miniszterelnöki kinevezésével a legfőbbet, a bábkormány kinevezését teljesítet. Az új kormány kinevezése a jogfolytonosságot, a megszállás baráti jellegét látszott igazolni; a megalakulását követően, március 23-án közzétett nyilatkozat szerint ugyanis a német csapatok előzetes megegyezés alapján jöttek be az országba.

A megszállás és a kormányalakítás között eltelt néhány nap nem múlt el események nélkül: a bevonuló német katonai egységeket a Gestapo csoportjai kísérték, s ezek már az első napon megkezdték a baloldali vagy angol orientációjú politikusok, újságírók, gazdasági vezetők letartóztatását. A Szociáldemokrata Párt ismert vezetői, Peyer, Buchinger, Mónus mellett a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Ferenc, a legitimista politikusok, mint Apponyi György, Sigray Antal, a német származású, de náciellenes Gratz Gusztáv, a polgári liberális Rassay, valamint néhány zsidó nagytőkés, Aschner, Chorin, és nem utolsósorban a volt belügyminiszter, Keresztes-Fischer találkoztak hamarosan a Gestapo börtöneiben. Bethlen illegalitásba vonult, Kállay pedig a török követségen kapott ideiglenes menedéket. A megszállással egyidejűleg megkezdődött a zsidó lakosság üldözése; néhány száz embert azonnal letartóztattak, s internáló táborba zártak.

A két világháború közötti magyar politikai vezető réteg nem bővelkedett koncepciózus, tehetséges államférfiakban. Sztójay Döme, az új miniszterelnök azonban még ebben a gárdában is a lista végén foglalt helyet. Nemcsak Bethlen helyzetfelmérő képessége és politikai rutinja, Teleki emberi gondolkodásmódja és műveltsége hiányzott belőle, de még Darányi adminisztrációs készségével vagy Imrédy gazdasági szakértelmével sem rendelkezett. Hivatásos katonatisztként kezdte pályáját, s egyike volt azoknak, akik a Gömbös-korszak militarizáló hulláma hátán kerültek diplomáciai szolgálatba. Közel 10 évet töltött Berlinben, ahol közvetlen közelről figyelve Hitler s a Harmadik Birodalom felemelkedését, a náci Németország mániákus csodálójává, magyarországi szószólójává lett. A magyar politikai életben járatlan diplomatát a németek bizalma tette posszibilissé a miniszterelnöki székre. A német külügyminisztérium bizton számíthatott rá, nem utolsósorban éppen gyengesége, szűklátókörűsége, politikai tapasztalatlansága miatt: Berlinben helyesen vélték úgy, hogy éppen ezek a „kvalitásai” teszik majd tehetetlen bábuvá az új német követ és birodalmi megbízott, Magyarország tényleges irányítója, Edmund Veesenmayer kezében. Veesenmayer, az ambiciózus és tehetséges SS-Standartenführer, mint Ribbentrop embere került a háború alatt a német külügyminisztérium kötelékébe, s kedvenc kifejezését idézve: „a mézeskalács és a korbács politikájával” eredményesen intézett el már jó néhány feladatot. A német felsőbbrendűség pökhendisége párosult nála bizonyos taktikai érzékkel a leigázandó partnerek ügyes kijátszására és felhasználására. A terror és elnyomás politikáját képviselte, de hajlandó volt — ha jónak látta — a diplomáciai játékokra is. Kezdeményezője volt a békés megszállás gondolatának, Horthy és a magyar vezető réteg további felhasználására irányuló tervnek. Az első napok sikere után úgy tűnt, alkalmas lesz a dolgok irányítására, úgy, hogy a magyar hatóságok és szervek bizonyos mozgásszabadságát fenntartva, a megszállási rendszer olyan formáját vezesse be, mely mentesíti a németeket a közvetlen közigazgatási és rendőri feladatoktól, s így viszonylag kevés katonát vesz igénybe, ugyanakkor biztosítja, hogy a német politika legfőbb magyarországi céljai a kormányon, a hadseregen és más magyar szerveken keresztül érvényesüljenek.

A megszállás gazdasági és politikai következményei
A németek az ország megszállásával mindenekelőtt Magyarország háborúból való kiválását akarták megakadályozni, s az ilyen irányban tevékenykedő politikai erőket kívánták felszámolni. Egyidejűleg azonban arra is törekedtek, hogy biztosítsák Magyarország nagyobb katonai részvételét a háborúban, fokozzák a magyar gazdasági élet kiaknázását, és végül, de nem utolsósorban a megszállt országok s részben a többi csatlós ország példájára megvalósíthassák az ún. zsidókérdés megoldását, azaz a magyarországi zsidó lakosság deportálását és kiirtását.

A Sztójay-kormány megalakulásával úgy tűnt, sikerült a hatalomból kirekeszteni mindazokat, akik a háborúból való kiugrással vagy a németekkel való szembefordulással kacérkodtak. A kormány, mintegy 22 évvel a Bethlen-féle Egységes Párt megalakulása s elnevezésének későbbi változásaitól független szakadatlan kormányzása után ismét több párton nyugodott. Sztójay ugyanis a volt kormánypárt, a MÉP több prominens jobboldali politikusa mellett miniszteri tárcákat bízott az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártja egyes képviselőire — akiket elsősorban a német külügyminisztérium támogatott —, és helyet kapott a kormányban a Himmler támogatta Magyar Nemzeti Szocialista Párt is. A kormány tehát a szélsőjobboldali erők kezébe került. A politikai élet gleichschaltolása azzal a március 29-i rendelettel folytatódott, mely a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt, valamint a Parasztszövetség feloszlatásáról intézkedett, a szakszervezetek és a munkásegyletek élére pedig kormánybiztost jelölt ki. A magyarországi politikai baloldal felszámolása számos liberális párt és egyesület feloszlatásával folytatódott, majd a volt kormánypárt megtisztítására került sor. 27 képviselőt kizártak, köztük Kállay volt miniszterelnököt és Keresztes-Fischer Ferenc volt belügyminisztert, akiket nyugati orientációjúnak tekintettek.

Természetesen a kormány a hatalomnak csak egyik — s a háború idején a kormány és a vezérkar között kialakult hatalmi dualizmusnak nem is mindig legdöntőbb — faktorát alkotta. Fontos kérdés volt, mi lesz a hadsereg álláspontja és további sorsa. Az előzetes német tervek, melyek még bizonytalanok voltak a megszállás lebonyolításának módozatait illetően, a hadsereg lefegyverzését tartották a helyzet stabilitása biztosítékának. Március 19-e után Veesenmayer és mások is ellenezték ezt, mert úgy vélték, hogy összeegyeztethetetlen lenne a szuverenitás látszatának megőrzésével, másrészt arra gondoltak, hogy az újabb szovjet katonai sikerek következtében a galíciai német vonalakban keletkezett réseket a magyar hadsereggel lehetne betölteni. A hadsereg kérdése egyébként Horthy személyéhez is kötődött. Az agg kormányzó nem utolsósorban azzal indokolta megmaradását hivatali posztján, hogy így módja nyílhat a helyzeten enyhíteni, s adandó alkalommal a hadsereget belátása szerint felhasználhatja. Érthető tehát, hogy midőn még egy héttel a megszállás után is bizonytalanság uralkodott e kérdésben, s még tartott a magyar csapatok kaszárnyazárlata, Horthy világossá tette a kérdést: amennyiben a hadsereghez hozzányúlnak, lemond — jelentette ki —, ellenkező esetben viszont hajlandó a hadsereget „a bolsevizmus leverésére” a németek rendelkezésére bocsátani. A súlyos katonai helyzet mellett — melynek következtében már ezekben a napokban csökkenteni kellett a megszálló német csapatok létszámát — bizonyára a magyarországi helyzet megoldásának egyszerűbb lehetősége is hozzájárult március 28-án Hitler döntéséhez: nem fegyverzik le a magyar hadsereget, hanem fokozatosan bevetik a keleti fronton. A hadsereg, s különösen annak vezetése, eddig is elsősorban németbarát kezekben volt. Veesenmayernek azonban sikerült újabb jelentős személyi változásokat kikényszerítenie Horthynál. Így nemcsak a legfelsőbb katonai vezetés került német ellenőrzés alá, hanem az alacsonyabb szerveknél is ott működtek a német ellenőrző tisztek. Formailag a hadsereg intakt maradt, s alkalmas volt arra, hogy a lakosság körében fenntartsa a szuverenitás látszatát, Horthyban pedig azt az illúziót, hogy rendelkezik az eseményeket adandó alkalommal módosítani képes hatalom eszközeivel.

A német vezetés számára a magyar hadsereg fenntartása lehetővé tette, hogy a megszálló erőket májusra már mintegy 50-60 ezer emberre (alig több mint 4 hadosztály) csökkentsék. A Wehrmacht és a Waffen-SS megszálló egységei mellett a Gestapo és más biztonsági szervek mintegy 1000 embere — köztük a hírhedt „zsidótlanító” Eichmann-különítmény — szolgálta a német megszállási rendszert. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a megszállási rendszer messzemenően támaszkodhatott és támaszkodott a magyar államapparátusra. Tény, hogy a német megszállási rendszer az állami szuverenitás lényegesen több attribútumát hagyta meg a Sztójay-kormánynak, mint bárhol másutt Európában. A németek jórészt megelégedtek a felső posztokon végrehajtott személycserékkel, a politikai élet gleichschaltolásával (új miniszterek, főispánok, néhány felső katonai és rendőri vezető kicserélése), s ezáltal elérték, hogy a magyar államgépezetet érdekeiknek megfelelően tudják működtetni. Az államigazgatás átszervezését mindenekelőtt az Imrédy-párthoz tartozó Jaross belügyminiszter s két hírhedt szélsőjobboldali államtitkára, Baky László és Endre László irányította. Lecseréltek a 41 főispán közül 29-et, továbbá Budapest főpolgármesterét, a magyarországi városok polgármestereinek 2/3-át, a Nemzeti Bank, a Rádió, a kormánylapok vezetőségét, s helyükre zömmel a Magyar Megújulás Pártja és részben a Magyar Nemzeti Szocialista Párt embereit ültették. Betiltottak közel 200 egyesületet, más egyesületeket pedig új vezetés alá helyeztek. Gleichschaltolták a sajtót: több száz lap és folyóirat betiltásával. A német könyvégetés mintájára zúzdába küldték számos neves magyar író, költő, tudós (Kiss József, Ignotus, Molnár Ferenc, Jászi Oszkár stb.) munkáit.

Üldöztetés szakadt a háború alatt a németek elől Magyarországra menekült lengyel katonákra, más emigránsokra, a náci hadifogolytáborokból megszökött francia és angol katonákra. A politikai elnyomás, a csendőr- és Gestapo-terror kettős ereje fordult a baloldal ellen, s a totális fasizmus elveinek megfelelően Jaross belügyminiszter a baloldal fizikai kiirtásával fenyegetőzött. A politikai viszonyok átalakítására irányuló program szerves része volt a megmaradt jobboldali pártok fasiszta egységpártba tömörítése. Ez viszont nemcsak a kormányban részt vevő három politikai pártot érintette volna, de a kormányon kívül maradt, Szálasi vezette Nyilaskeresztes Pártot is. Veesenmayer azonban helyesen ismerte fel, hogy Horthy bizalmát s támogatását csak úgy lehet biztosítani, ha Szálasit egyelőre háttérben tartják. Sem a nyilasokat, sem a vezetőjüket nem becsülte sokra, s úgy vélte, jobban szolgálja a német érdekeket, ha a nyilasok nem vesznek részt a kormányzásban, viszont — ha kell — a kormánnyal szemben mindig felhasználhatják őket. Szálasi magának és pártjának követelte a kulcspozíciókat, személyi követelései így ezután újból és újból gátat vetettek az egységes fasiszta párt létrejöttének, amit egyébként más súlyos személyi ellentétek is gátoltak. Így a totális fasiszta rendszer eme jellegzetes szerve végül is nem született meg Magyarországon, de Veesenmayer jelentéseiből úgy tűnik, erre a németek nem is fektettek nagy súlyt.

A németek áprilistól kezdődően szilárdan ellenőrzésük alatt tartották az országot, s mintegy 2-3 hónapon át úgy tűnt, hogy a magyar szervek segítségével zavartalanul biztosíthatják céljaikat.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Így élt Lenin
AZ ELSŐ FORRADALOM OROSZORSZÁGBAN

Lassan értek, beértek a napok, mint a dinnyék,a proletariátus kinőtt a gyereksorból.

„Mi, Szent-Pétervár munkásai és minden társadalmi rendhez tartozó lakosai, feleségünkkel és gyermekeinkkel és gyámoltalan öreg szüléinkkel együtt eljöttünk hozzád, Felséges Urunk, igazságot és oltalmat keresve… Nincs már több erőnk, Felség. Türelmünk végéhez értünk. Elkövetkezett számunkra az a borzasztó pillanat, amikor jobb meghalni, semmint tovább szenvedni az elviselhetetlen kínokat” – így kezdődött az a petíció (kérvény), amit 1905. január 9-én a pétervári munkások százezres felvonulása akart átadni a cárnak. A felvonulást a Gapon-féle vallásos színezetű – és a rendőrség által támogatott – munkásszervezet javasolta. A pétervári bolsevikok helytelenítették a felvonulást, de mikor látták, hogy nem lehet megakadályozni, bekapcsolódtak a petíció megfogalmazásába, és együtt mentek a többiekkel január 9-én. Így kerültek a kérvénybe forradalmi követelések is, igaz, hogy alázatos könyörgés formájában: a munkások közül ekkor még sokan hittek a „mindenható cár atyuskában”.

Kijózanító, szörnyű leckét kaptak azonban. A kérvényt senki sem olvasta el (a cár nem is volt ekkor Pétervárott), ellenben a jó előre odarendelt katonaság tüzet nyitott a templomi zászlók és szentképek alatt vonuló, védtelen, fegyvertelen tömegre. Több mint ezer halott maradt a Téli Palota előtti hatalmas téren. Csaknem négyezren sebesültek meg. A cári tábornokok, akik az iszonyatos tömegmészárlásra parancsot adtak, a maguk módján logikusan cselekedtek: a népnek önkényuralmi rendszerben még panaszkodni sem szabad. Ha csak kicsit is kevésbé korlátoltak azonban, eszükbe kellett volna jutnia az ókori hadvezér híres mondásának: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk.” A véres vasárnap még az elmaradott munkásokat is kiábrándította a cárizmusból. Híre újabb lökést adott egész Oroszországban a forradalmi megmozdulásoknak. Pétervár munkáskerületeiben pedig már az nap barikádok emelkedtek.

Leninék Svájcban már másnap értesültek a pétervári eseményekről. „Amikor megérkezett a hír a forradalom kirobbanásának konkrét formájáról, mintha minden megváltozott volna körülöttünk, mintha a távoli múltba veszett volna mindaz, ami eddig történt – írja Krupszkaja visszaemlékezéseiben.

– …Oda indultunk, ahová ösztönszerűen minden bolsevik tartott, akihez eljutott a pétervári események híre: az emigránsok étkezdéjébe, Lepesinszkijékhez. Együtt akartunk lenni. Alig váltottunk szót egymással, valamennyien túlságosan izgatottak voltunk…”

Lenin még ugyanezen a napon megírta Forradalom Oroszországban című cikkét. „Erőszak ellen erőszak. Utcai harc dúl, sortüzek ropognak, ágyúk dörögnek. Patakokban ömlik a vér, lángol a polgárháború a szabadságért. Moszkva és Dél, Kaukázus és Lengyelország készen áll, hogy csatlakozzék a pétervári proletariátushoz. A munkásoknak ez a jelszavuk: szabadság vagy halál!” – írta benne a többi között.

1905 tavasza és nyara forradalmas volt Oroszországban. Igen sok sztrájk, parasztmegmozdulás, kisebb-nagyobb összetűzés tette mind forróbbá a légkört. És kitört az első zendülés a hadseregben: fellázadtak a Patyomkin cirkáló matrózai. Októberben pedig a sztrájk országossá vált, egy időre leállt a vasút és a posta is. Ez már teljes-tökéletesen politikai sztrájk volt, legfőbb jelszava: „Vesszen az önkényuralom, éjen a demokratikus köztársaság!” Ekkor jöttek létre, a forradalmasodó munkásság kezdeményezésére, a proletárhatalom későbbi alapszerveinek ősei, a munkásküldöttek szovjetjei (tanácsai).

Lenin – mint keserűen írta – „az átkozott messzeségből” lázas figyelemmel figyelte a forradalom fejlődését. Nemcsak tájékozódott felőle, hanem nyomban elemezte is. S mert számított rá, hogy a sztrájkharc előbb-utóbb fegyveres felkelésbe csap át, tanulmányozni kezdte a fegyveres népfelkelés katonai problémáit.

„A Société de lecture (olvasókör) tisztviselője mindennap láthatott egy orosz forradalmárt, aki már korán reggel beállított, a sár miatt, svájci szokás szerint, felgyűrt, olcsó szövetből készült nadrágban, amelyet azután elfelejtett lehajtani, elővette a barikádharcról, a támadás technikájáról szóló, előző nap félbehagyott könyvet, leült szokott helyére, az ablak melletti asztalkához, megszokott kézmozdulattal végigsimította kopaszodó fejét, és belemerült az olvasásba. Csak néha kelt fel a helyéről, hogy leemeljen a polcról egy vastag szótárt, s megnézzen benne egy ismeretlen kifejezést, azután egy ideig fel-alá járkált, majd az asztalhoz ült, és négyrét hajtott papírokra gyorsan, megfeszített figyelemmel írt valamit” – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. Lenin számos levelet, röplapot, üzenetet juttatott ekkoriban Oroszországba. A Patyomkin cirkáló matrózaihoz pedig megpróbálta elküldeni a bolsevikok megbízottját – a megbízott azonban késve érkezett Odesszába.

A forradalmi mozgalmaktól meggyengült cári kormány októberben nagy keservesen bizonyos alkotmányos reformokra szánta el magát, és közkegyelmi rendeletet is kibocsátott. Lenin ekkor lehetőséget látott arra, hogy megvalósítsa mind kínzóbb vágyát: hazatérni a forradalmi Oroszországba. Röviddel az OSZDMP III. kongresszusa után haza is indult, s némi stockholmi várakozás után (a megígért hamis papírok ugyanis késtek) novemberben álnéven megérkezett Pétervárra.

Pétervárott közben nagyarányú letartóztatások voltak. Sok bolsevik börtönbe került, és ez a későbbiekben éreztette is káros hatását. Lenin a legmélyebb illegalitásban élt. Hosszú ideig minden éjjel másik elvtárs. lakásán aludt. Ez nagyon kínos volt számára, sohasem szeretett másokat zavarni, ráadásul így nem tudott annyit dolgozni, amennyit akart volna. Krupszkaja hazaérkezése után nemsokára – természetesen álnéven – lakást béreltek. Nagyon gyorsan el kellett azonban hagyniuk; egy este Krupszkaja figyelmeztette az írásba mélyedt Lenint, hogy a ház körül spiclik ólálkodnak. A hátsó kijáraton, minden csomag nélkül távoztak a lakásból, és újra kezdődött a gyötrelmes vándorlás. A rendőrség nagy erőfeszítéseket tett, hogy Lenint elfogja. Néhányszor nyomára is jutottak – letartóztatniuk azonban nem sikerült.

Bármennyire kevesellte is: valójában rengeteget dolgozott a forradalomért. Irányította a bolsevikok Központi Bizottságának és Pétervári Bizottságának munkáját, beszélt pétervári és moszkvai gyűléseken, találkozott az ország minden részéből érkező munkásokkal, átvette a Novaja Zsizny (Új Élet) című lap vezetését, mely a szociáldemokraták legális újságja lett. Lunacsarszkij visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a lap teljes anyagát – az első betűtől az utolsóig – átnézte. A fontosabb cikkeket szerkesztőségi értekezleten vitatták meg. Lenin saját cikkeit is mindig felolvasta munkatársainak, és meghallgatta észrevételeiket, tanácsaikat. „Lenin – írta Lunacsarszkij – a szó szoros értelmében nagyon szerette a kollektív munkát, vagyis a gondolatok közös kidolgozását valamely nyers kézirat alapján, sok elme közvetlen együttműködésével.”

Közvetlenül részt vett a fegyveres felkelés előkészítésében is. Az első, a legnagyobb szabású fegyveres felkelés decemberben tört ki, Moszkvában. Ez volt az első orosz forradalom tetőpontja. „Nincs már erőnk tovább tűrni! Talpra, elvtársak! Éljen a meggyötört nép fegyveres felkelése!” – visszhangozták Moszkva munkáskerületei az OSZDMP Moszkvai Bizottságának felhívását. Ez bizony már másképp hangzott, mint a januári alázatos kérelem. És a tettek is másmilyenek voltak. Kilenc napon keresztül harcolt a barikádokon Moszkva munkássága a rendőrséggel meg a cári hadsereg mindenfelől összevont, válogatott egységeivel.

A túlerővel szemben a moszkvai felkelés vereséget szenvedett. Utána még fegyveres felkelés robbant ki számos városban, a többi között Harkovban, Nyizsnij-Novgorodban (ma: Gorkij), a Don menti Rosztovban, Ufában, Krasznojarszkban, Csitában. Különösen erős volt a munkások felkelése a Donyec-medencében. Mivel azonban ezek a felkelések egymástól többé-kevésbé elszigetelten folytak, s mivel nem tudták tevékeny részvételre bírni a parasztságot, és nem tudták megnyerni a túlnyomórészt paraszt katonákat sem – sorra-rendre elbuktak.

„Nem kellett volna fegyvert fogni” – jelentette ki ekkor Plehanov. „Ellenkezőleg – válaszolta Lenin sokkal határozottabban kellett volna fegyvert fogni.”

A felkelések veresége után – sztrájkokban, partizánharcokban, falusi földfoglalásokban – még sokáig fel-fellobbant a forradalmi láng, de a forradalom hanyatlása már megkezdődött. Lenin figyelmeztette a szociáldemokratákat: készüljenek fel újból konspiratív munkára. S mert úgy látta, hogy a párt megosztottsága nagy kárára van a forradalomnak, erőfeszítéseket tett a bolsevik és mensevik csoportok merev szembenállásának megszüntetésére. Ez azonban lényegében sem a tamperei konferencián (1905. december), sem a Stockholmban megtartott IV. pártkongresszuson (1906. április 23 – május 8.) nem sikerült. A IV. kongresszuson a mensevikek szerezték meg a vezetést. A bolsevik álláspont majd csak az V. kongresszuson (London, 1907. május 13-június 1.) kap többséget. De a viták – most már nagyon megnehezült feltételek között – tovább folytatódtak.

A cárizmus ugyanis, ahogy a forradalom gyengült, egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb elnyomáshoz folyamodott. 1907. június 3-án pedig államcsínyt hajtottak végre: visszavontak minden alkotmányos reformot, s kezdetét vette a legsötétebb reakció korszaka.

Amikor Lenin Londonból, a pártkongresszusról visszatért, Finnországban telepedett meg, de itt is nyomára bukkant a rendőrség. (Finnország akkor a cári birodalomhoz tartozott, csak az Októberi Forradalom után nyerte el függetlenségét.) A bolsevikok úgy határoztak, hogy Leninnek ismét emigrálnia kell. Hajón indult Svédországba – de a rendes kikötőben már nem szállhatott fel, mert ott is rendőrök lestek rá. Jó három kilométert kellett gyalogolnia egy kis szigetig a jégen, a jég azonban vékony volt, több ízben beszakadt alattuk. Lenin majdnem a vízbe fulladt. Mint később elmondta, arra gondolt akkor: milyen ostoba dolog lenne így meghalni.

Krupszkaja követte az emigrációba. Hosszas hányattatás után 1908 elején érkeztek újra Svájcba. Mikor végignézett a csendes, kihaltnak tetsző genfi utcán, Lenin így sóhajtott fel: „Úgy érzem magam, mintha azért jöttem volna ide, hogy belefeküdjek a síromba.”

Megkezdődött második emigrációja, mely egészen 1917-ig tartott, s mely – Krupszkaja szerint – még keservesebb, sokkal nehezebb volt, mint az első.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa