Címke: történelem

Repülőút a pokolból
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Repülőút a pokolból

1945. május 5-én, szombaton, szinte még fülemben a háború utolsó fegyverdörrenéseivel, egy repülőtérre igyekeztem, huszonhét mérföldnyire északra Nürnbergtől, ettől a hajdan gyönyörű várostól, mely most egyetlen törmelékhalmaz volt, miután házainak 80 százalékát lebombázták a szövetségesek. Sejtelmem sem volt róla, milyen szerepet játszik majd életemben ez a város.

Egy tiszttársammal együtt repülőt próbáltam kapni Londonba, hogy ott tölthessem egyhetes, jól megérdemelt szabadságomat. Ott várakoztunk a repülőtéren. Az öreg DC-3-asokat, a háború igáslovait éppen bejáratták, hogy fölvehessék és Angliába vigyék a menetoszlopokban felsorakozó, nemrég szabadult szövetséges hadifoglyokat. Figyeltük, amint felkészült az első repülőgép. Egy férfit vezettek át a várakozók között a brit királyi légierő elrongyolódott tiszti egyenruhájában; a férfi lassan bemászott a gépbe. A csatorna felett lőtték le és ejtették foglyul 1939 szeptemberében, mielőtt még tudomására jutott volna a hadüzenet. Hosszabb időt töltött hát szögesdrót mögött, mint bárki más, s valahogyan túlélte a fogolytáborok éhínségét és brutalitását, amely pedig milliókat pusztított el.

Miközben az emberi roncs elfoglalta helyét, emlékezetembe villant az a nap, amikor Észak-Németországban elfoglaltunk egy hadifogolytábort. Tele volt szövetséges katonákkal, akik közül sokan már haldokoltak az éhségtől.

Voltak, akik szemünk láttára haltak meg, amikor megérkeztünk, voltak, akik aznap éjjel sóhajtottak utolsót egészségügyi katonáink karjai között. Láttunk orosz foglyokat rongyos köpenyben, ülve vagy a falnak dőlve, amint a haldoklók üveges, meredt tekintetével bámultak ránk. Bementünk a táborba, ahol ujjongva köszöntöttek bennünket. De sokan túlságosan gyöngék voltak ahhoz, hogy bármit is tegyenek. A csontvázzá aszalódott, beteg emberek megpróbáltak lábra állni. Szinte fuldokoltam a dühtől, amikor megpillantottam az alázatosan félrehúzódó, kövér, egészséges német őröket. Dühöm szinte a tombolásig fokozódott, amikor a közelben egy malmot és egy gabonaraktárt fedeztem fel.

Odamentem a táborparancsnokhoz.

„Miért nem adtak a foglyoknak ebből a gabonából?” – kérdeztem a tolmács segítségével. „Tudja, uram – felelte a kövér parancsnok, idegesen dörzsölgetve a kezét -, nem engedhettük a foglyokat végigvonulni az úton a raktárakhoz, mert a szövetséges repülők azt hihették volna róluk, hogy német katonák, és lebombázták volna őket. Márpedig a felelősséget nekünk kellett vállalnunk …”

Talán ezek az emberek is ilyen táborokból jöttek … Figyeltem, amint a DC-3-as motorjait felpörgették a felszálláshoz. S amikor az emberrakomány beszíjazta magát az ülésbe, a száz meg száz vézna, rongyos várakozó megpróbált hurrázni örömében. Ehelyett valami borzalmas békabrekegés-szerű, harákoló hang tört föl belőlük. Egyesek sírva fakadtak. Másoknak nem jött ki hang a torkán. A feltörő, megrázó érzelmek pillanatában teljesen összeroskadtak.

Túl sokat kellett volna várakoznunk, amíg ez a sok szerencsétlen beszáll a gépekbe, így hát visszatértünk a bázisra, másnap pedig újból kimentünk a repülőtérre. Hamarosan Franciaország felett repültünk, majd megtettük a huszonkét mérföldet a háborgó csatorna fölött, s végül megérkeztünk Londonba.

London valósággal tombolt a boldogságtól, hogy Európában véget ért a háború. Ott álltam a Buckingham Palota előtt a tömegben, és elszorult a torkom a hangulat hatására. Ott éltem át a Mallen végighullámzó férfiak és nők között a győztesek megkönnyebbülését és örömujjongását. Ezek az emberek sokéves rettegést álltak ki a náci terrorbombázások miatt. Most széles mosoly ült az arcukon. Hangos éljenzésbe kezdtek, amint a királyi család váratlanul megjelent a palota erkélyén és integetett a tömegnek. Egy hatalmas város, amely immár a bombázások miatti halálfélelem nélkül alhatott, torkaszakadtából kurjongatott.

Szabadságom egy hétre szólt. A harmadik napon sürgősen berendeltek az amerikai követségre, a Grosvenor térre.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Előszó
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)

Előszó

Több mint húsz esztendő telt el a nürnbergi perek óta.

Albert Speer és Baldur von Schirach szabad emberként hagyták el a spandaui börtönt. Letöltötték a büntetést, melyet annak idején a Nemzetközi Katonai Törvényszék szabott ki rájuk. Már csak a magányos, búskomor Hess maradt odabenn, akit tetteiért életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek.

A hatás, melyet ezek az emberek gyakoroltak rám, mindig eleven marad bennem, függetlenül attól, hogy ők maguk élnek-e még vagy sem.

Én voltam ugyanis a börtönőrük.

Attól kezdve, hogy a Mondorf-les-Bains-i vizsgálati fegyházban összegyűjtötték őket, tizennyolc hónapon át, egészen a per befejezéséig az volt a feladatom, hogy a huszonegy* – Mint a későbbiekből kiderül, Ley öngyilkosságot követett el (ezzel a foglyok száma huszonegyről húszra csökkent), Kaltenbrunnert pedig később hozták Nürnbergbe, s ezzel a főbűnösök száma ismét huszonegyre emelkedett. Összesen tehát Andrus ezredes huszonkét fasiszta főbűnös őrizetére kapott megbízást. – A szerk.*

legfőbb náci vezetőt őrizzem, továbbá gondoskodjam a Katonai Törvényszék tagjainak személyes biztonságáról, azokéról, akiknek ítélkezniük kellett a nácik felett. Ott dolgoztam közöttük, gyakran fullasztóan szűk helyiségekben, s csaknem mindennap beszéltem velük. Láttam őket mélységesen kétségbeesettnek, kihívónak és alázatosnak. Tízet közülük elkísértem az akasztófa alá, amikor meg kellett halniuk.

Mint börtönparancsnok, kötelességszerűen eltettem minden dokumentumot, ami a foglyokra és a rájuk kiszabott ítéletekre vonatkozott. Megőriztem minden hálálkodó vagy panaszos levelet, melyet hozzám vagy tiszttársaimhoz írtak. A foglyokra vonatkozó „bizalmas”, „titkos” vagy „szigorúan titkos” jelzésű dokumentumok ezrei porosodnak iratgyűjtőimben.

Ezek közül az iratok közül sokat felhasználok könyvemben, hogy elmondhassam, mi is történt a nürnbergi börtönben a kulisszák mögött. Nyilvánosságra hozatalukat már nem használhatja ki semmiféle ellenfél. Archiválásukért leginkább én voltam felelős, és mint annak az embernek, aki akkoriban a legközelebbről látta a dolgokat, nekem jutott a közzététel felelőssége és előjoga is.

Egész idő alatt itt porosodtak Washington állambeli, tacomai lakásom padlásán, elriasztva mindenkit az újrarendezés hatalmas munkájától és ellenállva mindazok sürgetésének, akik úgy vélték: „Igazán itt az ideje elmondani, valójában mi is történt Nürnbergben.”

Ennek a sürgetésnek most illendő eleget tenni, amikor már csupán egyetlen bűnös maradt, aki büntetését tölti.

A szerzők a bevezető oldalakat arra szokták felhasználni, hogy felkérnek valakit, mondjon el róluk egyet-mást az olvasónak. Hogy magam is kövessem ezt a hagyományt – s hogy már itt példát adjak abból az őszinteségből, melyet könyvem további oldalain is igyekeztem követni – a „Time” magazin 1946. október 28-i számát használom fel bevezetőmül. A „Time” mondott száma Hermann Göring öngyilkosságával foglalkozott, melyet a náci vezér a nürnbergi börtönben pár órával az előtt követett el, hogy felakasztották volna. „Hogyan történhetett meg ilyesmi?” – tette fel a kérdést a hetilap. S mindjárt válaszolt is saját kérdésére: „Úgy, hogy a hadvezetés a börtönt egy páváskodó, fantáziátlan, egyébként nagyon rokonszenves tisztre bízta, aki nem volt rátermett ember. Burton C. Andrus ezredes szerette a munkáját. Az apró, kövér ember, aki olyan volt, mint valami felfuvalkodott pávagalamb, reggelenként méltóságteljesen vonult be a tárgyalóterembe, kifogástalan egyenruhában, tükörfényes sisakkal. A bírák előtti meghajlása pedig, amikor azok beléptek, egyike volt Nürnberg legszórakoztatóbb látványainak. Szeretett apró levélkéket küldözgetni: »Az amerikai ezredes a kiváló francia ügyészt és munkatársait baseball-mérkőzésre hívja meg.«

Hosszú időt töltött el azzal – folytatja a lap -, hogy beosztottjaival a legapróbb részletekig megtervezze a foglyok életét. Öngyilkosságbiztos cellákat rendeztetett be; ezekben az asztalokat is úgy tervezték, hogy egyetlen ember testsúlya alatt összeroppanjanak. 24 órás őrséget állított minden egyes cella elé, és ragaszkodott hozzá, hogy a foglyok alvás közben kezüket a takaró fölött tartsák. Megkövetelte, hogy a foglyok rendszeres testmozgást is végezzenek; ezalatt átkutatta celláikat.

Beszélőfülkéket tervezett, melyekben a foglyok úgy társalogtak látogatóikkal, hogy nem kerülhettek fizikai érintkezésbe velük.

Úgy tűnt, hogy minden rendben van, Andrus azonban elfelejtette, hogy ő csak egy sémát állított fel, az olyan embereknek azonban, mint Göring, elég egy pillantás a sémára, hogy meglássák benne a kibúvó lehetőségét is …”

Ilyen volt tehát a nürnbergi börtönparancsnok a „Time” szerint. Talán kiegészíthetném a rólam alkotott képet húsz év előtti személyi adataimmal, hogy a „Time” is kiigazíthassa beszámolóját. Testsúlyom 72,5 kg volt, magasságom 177,8 cm, mellkasbőségem 100,7 cm, derékbőségem 91,4 cm, mivel a nem sokkal előbb befejezett frontszolgálat és a beosztottak elleni aktív vízipóló-mérkőzések megőrizték megfelelő testsúlyomat. Méghogy kövér pávagalamb!

Börtönt először az első világháborúban láttam, Georgia államban, az Oglethorpe-erődben. Ez az erőd voltaképpen katonai fegyház volt, teli gyilkosságért, fegyveres rablásért és más súlyos bűncselekményekért elítélt katonákkal, akik közül sokan megrögzött kábítószer-élvezők is voltak. Sohasem jöttem rá, hogyan történhetett, de engem neveztek ki börtönparancsnoknak. Ennek bizony nem sok köze volt a lovassághoz, ahhoz a fegyvernemhez, amelyben szolgáltam.

Amikor megérkeztem, azt láttam, hogy a rabok kettesével-hármasával-négyesével szökdösnek ebből a nyilvánvalóan rosszul őrzött fegyintézetből. A börtönt valójában nem is az őrszemélyzet igazgatta, hanem az elítéltek saját törvényszéke, melyet egy olyan alak irányított, aki azzal hencegett, hogy négy ízben követett el gyilkosságot. Egyes elítélteken kézbilincs volt, másokon golyós végű lánc. Ez a fajta béklyózás teljesen szabályellenes volt. Mivel semmiféle testület sem vizsgálta ki a rabok börtönbeli magaviseletét, az akkori börtönparancsnoknak nem volt joga ilyen béklyót alkalmaznia. Megállapítottam, hogy a parancsnoknak fogalma sem volt a börtönigazgatásról, de még csak a törvényes rendelkezéseket sem ismerte. Azonnal eltávolíttattam a kézbilincseket és lábbéklyókat.

De nem sok időm jutott elődöm melléfogásainak felmérésére.

Aznap éjjel a rabok zendülést csaptak üdvözlésemre. Az épületnek azt a részét, ahol a cellák sorakoztak, csaknem darabokra zúzták, a belső falakat pedig ocsmányságokkal festették tele. Az őröket semmibe se vették, azok pedig tehetetlennek bizonyultak velük szemben. Sőt még a rabok üzengettek nekem őreikkel. „Mondjátok csak meg az új börtönparancsnoknak, hogy megkapja a magáét” – ijesztgettek.

Másnap reggel megszemléltem a kárt, s egyik-másik jómadár nyíltan a szemembe mondta, hogy nem fognak dolgozni. Én viszont ugyanolyan nyíltan azt feleltem, hogy de bizony fognak.

Először is minden egyes rabot magam elé hozattam, és beszéltem velük. Figyeltem szemükben a dacot, s így könnyű volt kiemelni a főkolomposokat, azokat az alakokat, akiknek korábban volt képük törvényszéket ülni saját börtöntársaik felett, sőt büntetéseket osztogatni. Ezeket választottam ki aztán, hogy tisztára mossák a börtönt, eltávolítsák az ocsmányságokat és helyreállítsák a károkat. Lemezlakatosokat hozattam, és három sötétzárkát építtettem; a munka a rabok szeme láttára folyt.

Fölfedeztem, hogy az intézménynek még börtönszabályzata sincsen, leültem hát, és szerkesztettem egyet. Kiadtam a parancsot, hogy az őröknek ezentúl nem kell háromszor megállásra felszólítaniuk a szökésben levő rabot, és nem kell figyelmeztető lövést leadniuk a feje fölé.

Ettől kezdve, ha valaki szökni próbált, az őr csak egyszer kiáltott megálljt. A közelben tartózkodó többi rabnak a földre kellett vetnie magát, nehogy elfedje az őr elől a célt. Ekkor, ha a szökevény nem állt meg azonnal, az őrnek tüzelnie kellett.

Ezt a parancsot kifüggesztettük az őrszobában és a rabok között is, hogy elolvashassák. Én pedig egybehívtam valamennyi rabot a cellaépületben, és személyesen olvastam fel nekik a szabályzatot.

Több szökési kísérletre nem került sor az Oglethorpe-erődben.

Eltekintve ettől a börtönkalandtól és attól a bizonyos másodiktól, pályafutásom a hadseregben zajlott. 1917-ben helyeztek tényleges állományba; ettől kezdve egyfolytában a lovasságnál szolgáltam.

Második világháborús élményeim azzal kezdődtek, hogy Angliába vezényeltek mint megfigyelőt. Miután Amerika is hadba lépett, részt vettem az európai hadszíntér valamennyi hadjáratában, s amikor a fegyveres harcok véget értek, éppen a Bajorországban állomásozó III. hadtestnél teljesítettem szolgálatot.

Most „nyugállományban” a Puget Sound-i egyetem számviteli fakultásán tanítok Tacomában, Washington államban.

Hosszú időbe tellett, amíg rászántam magam, hogy írjak a Nürnbergben történtekről. Hiszen az az idő katonai pályám igen rövid időszaka volt csupán, mindössze tizennyolc hónap, s ez is teljes egészében a börtön falai között telt el. Ezúttal nem amerikai katonákat bíztak rám. Olyan embereket őriztem, akik talán a leggonoszabbak voltak mindenki között, aki valaha is élt ezen a Földön. A legszörnyűbb bűnök elkövetésével vádolták őket, melyeket az emberiség a történelem során elszenvedett.

De a nürnbergi fegyházban, a náci vezetőkkel való mindennapos érintkezéseim alkalmával egyetlen dologról sohasem feledkezhettem el még börtönparancsnokként sem, arról, hogy emberi lényekkel van dolgom, és törvényeink szerint elvben mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét.

Az itt következő lapok éppen arról számolnak be, hogyan alkalmaztuk ezt a tételt – hadifoglyok, börtönőrök, illetve náci vezetők – a nürnbergi fegyház falai között.

Burton C. Andrus
Tacoma, Washington állam, 1969.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

„Hitler hatalmon!”
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

1933. január 30-án déli 12 óra 40 perckor a következő hivatalos közleményt tették közzé a német távirati ügynökségek:

„Von Hindenburg birodalmi elnök Adolf Hitler urat birodalmi kancellárrá nevezte ki. A birodalmi kancellár javaslatára a birodalmi elnök kinevezte

Franz von Papen volt birodalmi kancellárt helyettes birodalmi kancellárrá és Poroszország birodalmi biztosává,

dr. Frick volt államminisztert, a Reichstag tagját birodalmi belügyminiszterré,

Werner von Blomberg altábornagyot honvédelmi miniszterré,

Schwerin von Krosigk grófot birodalmi pénzügyminiszterré,

dr. Alfred Hugenberg titkos pénzügyi tanácsost, a Reichstag tagját birodalmi gazdasági miniszterré, valamint ellátási- és mezőgazdasági miniszterré,

Franz Seldtét, a Stahlhelm szövetség fővezérét birodalmi munkaügyi miniszterré,

Freiherr von Eltz-Rübenaut birodalmi posta- és közlekedés- ügyi miniszterré,

Hermann Göringet, a Reichstag elnökét tárca nélküli birodalmi miniszterré és egyben a légiközlekedés birodalmi biztosává – Göring birodalmi miniszter megbízást kapott a porosz belügyminiszteri teendők ellátására.

Dr. Günther Gereket, a munkaalkalmak létrehozásának birodalmi megbízottját megerősítette hivatalában.

A birodalmi igazságügy-miniszter kijelöléséről a későbbiekben történik intézkedés.”

Hitler kancellár és kormánya a weimari alkotmányra tette le esküjét a birodalmi elnök előtt. Ezzel a majd kétéves kormányválság megoldódott – Brüning, Papen és Schleicher elnöki kabinetjét, az alkotmánnyal mind élesebben szembeforduló és a politikai pártoktól eltávolodó elnöki diktatúrát olyan kabinet váltotta fel, amely „Weimar szellemében” ismét számíthatott a parlament többségének támogatására. A Hitler- kormány azonban nemcsak ebben az értelemben volt visszatérés a „weimari alapokhoz”: megalakítását elősegítette a katonai diktatúra veszélye is.

Hitler persze – elődeitől eltérően – nem alkotmányos hatalmat akart és valósított meg. A parlament számára a totális fasiszta diktatúra létrehozásának egyik, korántsem legfőbb eszköze volt.

Miközben az SA és az SS egyenruhás alakulatai az Állatkertnél gyülekeztek, hogy fáklyás felvonulással ünnepeljék a Führer hatalomra jutását, a kormány tagjai első ülésüket tartották. A miniszterek tanácskozása délután 5 órakor kezdődött; a Wilhelmstrasséra érkező Hitler fekete vászontetős Mercedesét a rendőrségnek kellett kiszabadítania rajongóinak tömegéből.

A birodalmi kancellár, amint arról a korabeli krónikások is megemlékeztek, már ezen az első ülésen nagy hatással volt minisztereire. Rögtön a tárgyra tért: mellőzve a formaságokat, azt a kérdést tette fel a kormány tagjainak, hogyan biztosítható a parlament kétharmados többsége a „felhatalmazási törvény” (Ermächtigungsgesetz) megszavazásához. E törvény alkotmányos lehetőséget teremthetett mindarra, amit Hitler célul tűzött ki. A parlament ugyanis hozzájárulását adhatta ahhoz, hogy a kormány maga bocsásson ki törvényeket, azaz legálisan kapcsolja ki a polgári demokratikus parlamenti rendszert, s végleg megszabaduljon a parlamenttel szemben alkalmazott, azonban egyben az elnök hatalmát is szilárdan biztosító 48. cikkely kényszerintézkedéseitől.

A miniszterek válasza is hasonlóan határozott volt: a kommunista párt betiltásával és mandátumainak megsemmisítésével, vagy, amint Hitler mondta, „bekasszírozásával”. Nem bíztak abban, hogy pusztán a parlament felosztásával és választások kiírásával elérhetik céljukat. A miniszterek és maga a kancellár azonban tisztában volt e lépés kockázatos jellegével. Tudták, hogy a kommunista párt elszánta magát, hogy általános sztrájkkal válaszol a kormány kinevezésére, s felajánlja együttműködését a szociáldemokrata pártnak. Azzal is tisztában voltak, hogy a szociáldemokraták, akik vezetőségi ülésükön a kormány felesketésének pillanataiban egy hivatalnokkabinet támogatását helyezték kilátásba Hitlerrel szemben, nehezen tudnák megakadályozni a kommunista javaslat elfogadását. S bár Hugenberg egyértelműen állította, hogy értesülései szerint nem kell általános sztrájkra számítani, Hitler nem akarta ezt a kockázatot vállalni. Nem utolsósorban Blomberg kijelentése miatt, aki kérdésként felvetett megjegyzésre („a valószínű általános sztrájk leverésére lehetőség szerint nem szabad a Reichswehrt bevetni”) határozottan leszögezte: „a katonák csak külföldről jövő támadás ellen fognak harcolni”.

A kormány egyelőre a fasiszta diktatúra kiépítésének „békésebb” megoldását, az ellenfelek megfélemlítésének és megosztásának – a történelemben már oly sokszor bevált – útját választotta.

Február 4-én a polgári pártok többségének jóváhagyásával rendeletben tiltotta meg a kormány bírálatát, és korlátozta a gyülekezési- és sajtószabadságot. Február 27-én, amíg a szociáldemokrata párt az általános sztrájkkal szemben a legalitás védelme mellett döntött, és ismét a választásokon akart csatát nyerni, a Reichstag felgyújtásának ürügyén betiltotta a kommunista pártot. A március 5-i terrorválasztások után valamennyi polgári párt támogatásával, 414 szavazattal 94 ellenében, elfogadtatta a parlamentben a „felhatalmazási törvényt”. Május 2-án feloszlatta a legalitás reményében a szociáldemokrata párttól eltávolodott szakszervezeteket. Június 22-én a rendszert „toleráló”, a kormány külpolitikai programját a parlamentben megszavazó és a náci terror elleni nemzetközi tiltakozó hullámot támogató Szocialista Munkásinternacionáléval kapcsolatait megszakító szociáldemokrata párt politikai tevékenységét tiltotta be, hogy július 14-én, a polgári pártok „önfeloszlatása után” „Az új pártok alakítása ellen” című törvénnyel tegyen pontot az ország politikai életének „gleichschaltolására”. Ugyanez a folyamat játszódott le a gazdasági életben is: a július 15-én megalakított tizenöt tagú Német Gazdaság Főtanácsa kapott lehetőséget arra, hogy a német finánctőke legreakciósabb, Krupp, Thyssen, Schröder és Vögler képviselte szárnyának irányításával tegyen kísérletet a német állammonopolista kapitalizmus kibontakoztatására.

Az 1933. január 30-i kormány gyűlés után az SA és az SS fáklyás felvonulásának fényei világították meg a Wilhelmstrasse komor palotáit. Hitler a csípős hideg ellenére a kancellária nyitott ablakából üdvözölte a felvonuló alakulatokat.

Hindenburg zárt ablakok mögül figyelte a fellobbanó lángokat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A katonai diktatúra árnyékában – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Schleicher kormányzata az első hetekben mindezek ellenére olyan sikereket mondhatott magáénak, amelyek Papen idején még elképzelhetetlenek voltak. A parlament nagy többséggel szavazta meg december 9-én a szeptemberi szükségrendelet szociálpolitikai intézkedésének hatályon kívül helyezését, az amnesztiát – amelynek hatásköréből kivonták a rendőrség és hadsereg körében végzett lázító tevékenységért elítélteket -, majd elnapolta további tevékenységét. December 19-én kedvezően fogadta a közvélemény az augusztus 9-én a politikai rendzavarások és terrorcselekmények ellen hozott elnöki rendelet hatályon kívül helyezését, s még inkább az év végére meghirdetett „belső békéről” kiadott kormányrendeletet, amely január 3-ig betiltott minden politikai gyűlést. (Ennek alapján elutasították viszont a kommunisták és szociáldemokraták azon követelését, hogy a Reichstagot még a karácsonyi ünnepek előtt hívják össze.)

A „polgárbéke” azonban nem bizonyult többnek vihar előtti csendnél. Schleichernek hamarosan minden korábbinál hatalmasabb ellenfelekkel kellett szembenéznie. Az általa képviselt katonai-elnöki diktatúra ugyanis nem kínált mást, mint a fennálló, korántsem kedvező politikai és gazdasági helyzet konzerválását. S még valamit, ami kétségtelenül hozzájárult az ellenzéki polgári pártok és részben a szociáldemokraták korábbinál átmenetileg mérsékeltebb politikájához: a katonai diktatúra fenyegetését. A katonai diktatúra terve, amelyet Schleicher már a Papen-kormány válságának utolsó napjaiban, a november 25-i kormányülésen felvetett, a Reichswehrnek és Hindenburg körének feltétlen bizalmán alapult. S január folyamán éppen ez utóbbi vált mindinkább kérdésessé.

Amíg Schleicher azon fáradozott, hogy szociális demagógiával színezett konzervatív politikája számára megnyerje a politikai pártokat, a német társadalom politikai és gazdasági életében mind erőteljesebb befolyásra tettek szert azok az erők, amelyek a gyökeres változást sürgették.

A döntő tényező a német finánctőke és nagybirtok helyzetértékelésének megváltozása volt. Az előbbiek megfontolásait alapvetően gazdasági, az utóbbiakét politikai érdekek vezérelték.

1932 decemberében már számos jel mutatott arra, hogy a világgazdasági válság a végéhez közeledik. A német finánctőke legtekintélyesebb szervezetének, a Német Ipar Birodalmi Szövetségének (Reichsverband der Deutschen Industrie) elnöke, Gustav Krupp von Böhlen und Halbach már a szervezet főtanácsának december 14-i ülésén kijelentette: „A gazdasági élet alapvető feltételeinek javulását jóval kedvezőbbnek látom, mint egy évvel korábban.” S ehhez mindjárt hozzátette: „Vessenek véget a politikai rendszereknek, amelyekkel Önök bilincsbe verik a gazdaságot. Követeljék meg a gazdaságtól a legnagyobb teljesítményt, azonban nyújtsanak ehhez becsületes lehetőséget a párt- és hatalmi politikai akadályok elhárításával.”

Krupp nyilatkozata lényegesen különbözött a november 17-én Hindenburghoz intézett, 39 nagyiparos által aláírt titkos feljegyzéstől. Ez a dokumentum a hatalmas sztrájkhullám idején készült, s a birodalmi elnöktől a „gazdaság nyugalmának és megszilárdításának” érdekében kérte Hitler kancellári kinevezését egy elnöki kabinet élére, azaz Hitler néhány nappal később, november 19-én és 21-én előterjesztett követeléseinek teljesítését. Krupp (akinek neve nem szerepelt az aláírók között) most már nem csupán „rendet és nyugalmat” követelt, hanem a rendszer megváltoztatását, a tőkés gazdaság számára a korábbiaknál kedvezőbb feltételeket. Igaz, többet is ígért: gazdasági fellendülést. S ezzel a Hitler mögött már korábban felsorakozott finánctőkések érdekeinél szélesebb gazdasági vezető körök véleményét képviselte. Amint azt később a háborús bűnösök nürnbergi perében a Nemzetközi Katonai Törvényszék vizsgáló bizottsága előtt Kurt Freiherr von Schröder bankár vázolta: 1932-1933 fordulóján „a gazdaság embereinek általános törekvései arra irányultak, hogy Németországban erős kezű vezető jusson hatalomra. A gazdaság érdekközösségét táplálta a félelem a bolsevizmustól, és az a remény, hogy a nemzetiszocialisták, amennyiben hatalomra kerülnek, tartós politikai és gazdasági alapokat hoznak létre Németországban. Közös érdek volt továbbá, hogy megvalósuljon Hitler gazdasági programja, amelynek leglényegesebb pontja a gazdaság önirányítása volt.”

Schröder báró nem véletlenül került a nürnbergi vizsgáló bizottság elé. Egyike volt azoknak a nagytőkéseknek, akiknek döntő szerepe volt abban, hogy a német gazdasági és politikai élet vezető körei egyre szorosabban felzárkóztak Hitler mögé. Az ő kezdeményezésére került sor 1933. január 4-én arra a titkos tanácskozásra, amelyen Papen és Hitler szövetséget kötött Schleicher ellen, megállapodva egy közös kormány alakításában.

Papen elképzeléseivel mindinkább egyetértett Hindenburg is, akit Schleicher „szociális demagógiájánál” is jobban aggasztott az az ellentét, amely a kormány és a keletporosz junkerek érdekeit képviselő Birodalmi Agrárszövetség között kirobbant. A közvélemény előtt ugyan védelmébe vette kancellárját a szövetség vezetőinek január 11-én nyilvánosságra hozott vádjaival szemben, amelyekben azt állították, hogy a vidék elnyomorodása „azoknak az intézkedéseknek a következménye, amelyek még egy tiszta marxista kormány alatt is lehetetlenek lettek volna”, magánbeszélgetésük során azonban komolyan figyelmeztette a nagybirtokosok érdekeinek komolyabb figyelembevételére. E figyelmeztetés hatására ugyan január 19-én elnapolták a 25 milliárdos „keleti segély” elosztásának egyértelműen gyanús körülményei miatt indított vizsgálatot, s még aznap magasabb mezőgazdasági védővámokat fogadtak el, a kormány erejéből azonban már nem tellett arra, hogy január 25-én megakadályozza a szociáldemokraták és a centrum parlamenti bizottsági tagjainak elmarasztaló határozatát. A német nemzetieket nagy többséggel leszavazták.

Az uralkodó osztály különböző rétegeinek szembefordulását Schleicherrel tükrözte a kormányt támogató polgári pártok politikájának megváltozása is. Elfordult tőle a centrum, amelynek vezetője, Kaas prelátus december 30-án Schleicher „polgárbékéjét” támogatva még úgy nyilatkozott: „Önmagában teljesen mindegy, ki vezeti Németországot… Nem az a fontos, ki ő, hanem az, hogy mire képes. Nem az a döntő, hogy tábornoki sávokkal ékeskedik, vagy a munka edzette kérgesre a tenyerét, hanem az, hogy hová vezet minket, és útja végén a béke legyen, ne pedig harc, amelyben mindenki küzd mindenki ellen.” Előbb a „keleti segély” elnapolásával kapcsolatos erőfeszítésekkel szálltak szembe, majd január 26-án alkotmányellenesnek minősítették Schleichernek azt a törekvését, hogy a szükségállapot-törvény alapján halassza el a választásokat. (Majd a Schleicher-kabinet lemondásának napján, január 28-án felajánlották kormányrészvételüket – a Bajor Néppárttal együtt – Papennek.)

Hugenberg, a német nemzetiek vezére, aki december 15-én még óva intette Schleichert attól, hogy az elnöki kabinetet parlamenti kormányzattal váltsa fel, már január közepétől Hitlerrel tárgyal a nácik berlini főhadiszállásán az új kormány megalakításáról. S bár elképzelései még távol állnak Hitlerétől — a Reichstagot teljesen és véglegesen kikapcsoló, szükségállapoton alapuló, Papen vezette kabinetre gondol -, Schleicherrel azonban már végleges a német nemzetiek szakítása.

Schleicher, aki a január 16-i kormánygyűlésen még bízott abban, hogy Strasser, Hugenberg és egy centrumpárti vezető bevonásával megszilárdíthatja helyzetét, szinte az egyik napról a másikra egyedül maradt.

A birodalmi elnök is ezekben a napokban vonta meg bizalmát Schleichertől, hogy azzal a nácikkal tárgyaló és útjukat egyengető Papent tüntesse ki. Január 23-án visszautasította Schleicher kívánságát, hogy a szükségállapot bevezetésével és a Reichstag feloszlatásával erősítse meg a kormány helyzetét. Majd miután január 28-án még a Reichstag feloszlatását is megtagadta tőle, elfogadta a kormány lemondását.

Ezt követően, január 28-án este 10 óra körül vette kezdetét a Németország történetében egyedülálló kísérlet. A szokatlanul kései időpont ellenére Papen, a kormányalakítási tárgyalásokkal megbízott közvetítő még a birodalmi elnök dolgozószobájában tartózkodott. Éppen beszámolt a Hitlerrel, Hugenberggel és a Bajor Néppárt vezetőjével, Fritz Schäfferrel folytatott, lényegében eredménytelen megbeszéléseiről, amikor bejelentették Kurt Freiherr von Hammerstein-Equort tábornokot, a Reichswehr vezérkari főnökét, és kísérőjét, Karl von Stülpnagel tábornokot. Hindenburg nem szerette az előzetes programjában nem szereplő látogatásokat, különösen nem este 10 után, amikor szigorú orvosi utasításra már nyugovóra készült. Általában kivételt tett azonban a katonákkal, kiknek társaságát mindig is jobban kedvelte, mint a polgári politikusokét. Hammerstein-Equort azonban közel sem tartozott kedvencei közé. A véleménye szerint „túl sokat vadászgató” tábornok éppen a legutóbbi hadgyakorlaton súlyos hibákat követett el: az „Átkelés az Oderán” manővert, amely különösen érdekelte a birodalmi elnököt, az elitegységek csapnivaló módon hajtották végre.

A katonákból aznapra amúgy is elege volt. Csalódott Schleicherben, aki elnöki rendeletektől támogatva sem volt képes megoldani a kancellári és hadügyminiszteri kinevezésekor kapott feladatot.

Hindenburg feltett szándéka volt, hogy újabb elnöki kormányt nem nevez ki. Ezért bízta meg Papent, hogy tárgyaljon a pártok vezetőivel olyan kabinet alakításáról, amely biztosítaná a parlament többségének támogatását. A két tábornok azonban nyilvánvalóan nem ebből a célból kereste fel. A vezérkarban Schleicher feltétlen híveiként ismerték őket, ami nem sok jóval kecsegtetett. Rossz előérzete hamarosan bizonyossággá vált.

„- Engedje meg, hogy a Reichswehr nevében a legalázatosabban kijelentsem, hogy mind a tisztikart, mind pedig a csapatokat rendkívüli módon aggasztja az események alakulása. A birodalmi kancellár és hadügyminiszter menesztését a hadsereg nem tudja elviselni. A legalázatosabban kérem a birodalmi elnök urat, hogy ezt az intézkedést…” De Hammerstein-Equort nem tudta befejezni a mondatot. Hindenburg indulatosan félbeszakította:

„- Hogy mit tud elviselni a Reichswehr, azt én magam is tudom. Ebben a tekintetben a tiszt urak mindenféle kioktatását kikérem magamnak. – Majd a sikertelen oderai manőverre utalva, már gunyorosan hozzátette – Mindenképpen jobb lenne, ha az urak kevesebbet foglalkoznának politikával és többet törődnének csapategységeik kiképzésével.”

A kívülálló hallgató számára a tárgyalásnak sem nevezhető rövid közjáték mondatai nem sokat jelenthettek volna. A jelenlévők azonban pontosan tudták, miről van szó. Schleicher nem csupán újabb elnöki kinevezést és ezzel együtt teljhatalmat követelt a maga számára, hanem katonai diktatúrára tört, a megingott köztársaságra kívánt végső csapást mérni. Hindenburg azonban jobban tisztában volt az erőviszonyokkal, semhogy elfogadta volna ezt a megoldást. A katonai diktatúrával szemben felvonultatnák erőiket a weimari alkotmány alapján álló szociáldemokraták és polgári pártok mellett a parlamenti mandátumaik alapján jelentős miniszteri posztokra számító konzervatív nemzeti néppártiak, s mindenképpen fellépnének ellene a tisztikar jelentős része által is támogatott, már a kormányhatalom várományosainak tekintett nemzetiszocialisták. S ha összecsapásra kerül sor, ugyancsak kérdéses, hogy képes volna-e az ellentétektől megosztott Reichswehr megbirkózni a jelentős fegyveres erőkkel is rendelkező pártokkal. Hindenburg mindezt mérlegelve döntött a megbízható Blomberg hazarendelése mellett, akit az új kormányban való részvételre utasított. Bármennyire is szokatlan volt az eljárása, még a kormány megalakulását, a kancellár kinevezését megelőzően feleskette hadügyminiszternek.

Blomberg kinevezése felgyorsította az eseményeket. A katonai puccskísérlet veszélye egyértelmű intézkedést követelt. Az első a lemondást követően ügyvivő miniszterelnökként és hadügyminiszterként is hivatalban maradt Schleicher minden hatalomtól való megfosztása, és a tényleges hatalmat képviselő fegyveres erők biztos kézbe helyezése kellett hogy legyen. Ez indokolta Blomberg gyors kinevezését. A második, nehezebben megoldható feladat az új kormány megalakítása volt. Mégpedig nem akármilyen kormányé. Hindenburgnak, bár nem szívesen, végképp fel kellett adnia azt a tervét, hogy ismét Papent bízza meg kormányalakítással, most már a széles körű hatalommal felruházott, de Schleicherrel szemben a kancellárságra nem pályázó Blomberg támogatásával. (A korábbi Papen-kormányban Schleicher töltötte be a hadügyminiszteri tisztet.) Ez a kormány ugyanis nem lehetett volna más, mint egy újabb, szükségrendeletekkel lavírozó, a parlament többségével és most már részben a Reichswehrrel is szemben álló elnöki kabinet. E kísérlet már két alkalommal csődöt mondott, s most első ízben a Reichswehr is ellenezte. A szükségkormányzás ugyanis tovább súlyosbította a gazdasági és politikai válságot. A megoldást Hindenburg az elnöki kormányok rendszerével szembefordult jobboldal pártjaiból, elsősorban a nemzetiszocialistákból és a nemzeti néppártiakból alakított kormányban látta. A „nemzeti” kormány megalakítása nem tűnt túlzottan bonyolult feladatnak. Hindenburg, nem utolsósorban Papen sugallatára, úgy vélte, hogy a kancellárságért cserében Hitler a hagyományos polgári pártok „korrekt” partnere lesz, és lenyesegeti majd a nemzetiszocializmus „vadhajtásait”. Szükségesnek tartotta ugyanakkor két biztosíték beépítését: az egyik Papen alkancellári és porosz miniszterelnöki posztja volt, a másik pedig Blomberg hadügyminisztersége. Így Blomberg kinevezésének kettős jelentősége volt: Schleicher végleges eltávolítása mellett egyértelművé tette, hogy Hindenburg végül is Hitler mellett döntött.

Schleicher „Hindenburg istállójának utolsó paripája” volt – mint ahogyan azt maga mondta még kancellári kinevezésekor a birodalmi elnöknek. Tisztában volt azzal, talán jobban, mint környezete és maga Hindenburg, hogy kormányzatával véglegesen megszűnik az uralkodó osztályok általuk képviselt földbirtokos-militarista csoportjának politikai vezető szerepe. Az utolsó lehetséges lépésre azonban nem tudta magát rászánni. Talán az erőviszonyokat helyesen mérlegelve, de bizonyosan Hindenburg tekintélye előtt meghajolva nem támogatta a Reichswehrben megmaradt híveinek puccskísérletét, amelynek célja Hitler hatalomra jutásának megakadályozása, katonai diktatúra bevezetése volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A katonai diktatúra árnyékában – 1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

December 1-én délután 6 órára Hindenburg magához kérette a miniszterelnököt, Papent, és hadügyminiszterét, Schleichert, hogy áttekintsék a tárgyalások eredményeit. A megbeszélésen rajtuk kívül jelen volt Hindenburg nagyhatalmú titkára, Meissner, és az elnök fia, egyben adjutánsa, Oskar von Hindenburg is. A légkör szinte „családias” volt: a kényelmes karosszékében ülő ősz birodalmi elnököt félkörben vették körül bizalmasai. A legfontosabbról kellett dönteniük, a kormány sorsáról és a további lehetőségekről.

Papen a másnap délelőtti kormányülésen bejelentette, nem lát lehetőséget arra, hogy a birodalmi elnök kívánságainak megfelelő új kormányt alakítson, s ezért javaslatot kíván benyújtani lemondására, valamint Schleicher kancellári kinevezésére. Schleicher ehhez hozzáfűzte, hogy a változásra elsősorban azért van szükség, mivel egy újabb Papen vezette kabinet kinevezése elkerülhetetlenül káoszhoz vezetne, amelynek során könnyen polgárháborús helyzet alakulhatna ki, sőt a nemzetiszocialisták részéről újabb puccskísérlettel is számolni kellene. A rendőrség és a Reichswehr ugyanakkor nem lenne képes „ellenőrzése alatt tartani” az események alakulását.

A kormány tagjai egyetértettek a helyzetértékeléssel, és Papen benyújtotta lemondását a birodalmi elnöknek.

Az új kormány december 3-án lépett hivatalba. Első ülésének hivatalos megnyitása előtt a leköszönő Papen alkalmat kapott arra, hogy minisztertársaitól búcsút vegyen. Papen rövid beszédében megállapította, hogy törekvései a kormány parlamenti bázisának szélesítésére nem jártak eredménnyel, majd az események alakulásából azt a következtetést vonta le, hogy lemondása egyben „a liberális korszak végét jelenti”. S ha túlzás volt is kormányzatát, amely az elnöki diktatúra rendszerének kiteljesedése volt, „liberális korszaknak” nevezni, kétségtelen, hogy ami az elkövetkezendő hónapokban történt, igazolta Papen jóslatát. A baljós fejleményekben azonban magának Papennek jóval nagyobb szerep jutott, mint az új kancellárnak, Schleichernek.

Schleicher a német birodalom történetének második tábornok-miniszterelnöke volt, elődjének, a Bismarckot követő Leo von Caprivinek a legálissá vált szociáldemokrácia hatalmas előretörését kellett átélnie. Schleicher azonban nem kívánt hasonló kísérletekben részt venni, s Hindenburg és köre biztosítékot jelentett arra, hogy erre ne is kerülhessen sor. A történelem éppen az ellenkező alternatívát kínálta: az uralkodó osztályok diktatúrájának kiteljesedését.

Az új kormány személyi összetétele nem mutatott nagyobb változást az előzőhöz képest. Csupán a belügyminiszter von Gaylt váltotta fel az erős kezű Bracht, Papen volt poroszországi megbízottja, a munkaügyi miniszter Fritz Schäffert, a Bajor Néppárt elnökét pedig Friedrich Syrup, a Munkaközvetítő és Munkanélküli-biztosítás Birodalmi Hivatalának elnöke, az Önkéntes Munkaszolgálat birodalmi biztosa. A miniszterelnökség mellett Schleicher továbbra is megtartotta a hadügyi tárcát. A változtatások azonban már jelezték a kabinet újabb törekvéseit.

Kormányzásának első időszakában Papenhez hasonlóan Schleicher is kísérletet tett arra, hogy szélesebb parlamenti támogatást biztosítson kabinetje számára. Módszerei azonban jelentősen különböztek az elődjétől. A közismert intrikus, a „szürke eminenciásból” miniszterelnökké előlépett politikus, Hindenburg bizalma mellett, a Reichswehrre alapozta hatalmát, s fő törekvése volt, hogy „tábornoki diktatúrája” mögé felsorakoztassa a reformista szakszervezetektől a náci párt radikális szárnyáig terjedő erőket.

Az első napokban úgy tűnt, Schleicher törekvéseit siker koronázza. A náci párt egyik legjelentősebb személyisége, Gregor Strasser elfogadta a meghívását. Strasser nem csupán Hitler legkorábbi harcostársai közé tartozott, hanem mint a párt Politikai Osztályának (a szervezetet 1932-ben hozták létre, a júliusi választások előtt) birodalmi vezetője és a párton belüli „antikapitalista”, radikális vonal vezére külön irányzatot is képviselt. Ez utóbbit kívánta kihasználni Schleicher. Hitler megnyerésében ugyanis nemigen reménykedhetett: ő december 1-én egyértelműen visszautasította Schleicher tárgyalási javaslatát, amelyet még kormányának megalakítását megelőzően tett.

A Strasserrel folytatott tárgyalásokban Schleicher két lehetőséget is látott: nem tartotta kizártnak, hogy személyén keresztül nyomást gyakorolhat Hitlerre, de elsősorban a náci párt zárt sorainak megbontására számított. Reményeiben azonban néhány nap alatt csalatkoznia kellett.

December 5-én a náci pártvezetés meghallgatta Strasser beszámolóját a kancellárral folytatott megbeszélésről, és bár voltak olyanok, akik megfontolandónak tartották a felajánlott alkancellári és porosz miniszterelnöki bársonyszék elfogadását, végül is Hitler, Göring és. Goebbels elutasító álláspontja kerekedett felül, sőt elmarasztalták Strassert, mivel előzetesen nem tájékoztatott senkit a Schleicher által kilátásba helyezett találkozóról. (Hitler egyenesen árulásról beszélt, s követelésére Strassert december 8-án megfosztották valamennyi párttisztségétől, és három hétre „szabadságolták”.)

Amikor Schleicher a kormány december 7-i ülésén bejelentette, hogy „a nemzetiszocialisták elhatározták: a tolerálás útjára lépnek”, már minden eldőlt. Taktikájával éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit célul tűzött ki: nem sikerült megnyernie még a náci pártvezetés egy részének támogatását sem, Hitlernek viszont sikerült felszámolnia a számára éppen az adott időszakban a legnagyobb nehézségeket támasztó párton belüli ellenzéket. (Schleicher szűklátókörűségének volt bizonyítéka, hogy Strasserrel kapcsolatos terveit ezután sem adta fel. Elérte ugyan, hogy januárban Hindenburg fogadja a volt náci vezetőt, a birodalmi elnök azonban ekkorra már jobban tisztában volt a lehetőségekkel, mint kancellárja: amint az a január 12-én kiadott hivatalos közleményből kitűnik, „a várható politikai következményekre való tekintettel a birodalmi Elnök Úr elutasította, hogy a Gregor Strasser által felvetettekkel kapcsolatban állást foglaljon, nem tulajdonított fontosságot annak sem, hogy a találkozóról ismertetőt tegyenek közzé”.)

A nemzetiszocialistákkal folytatott tárgyalások idején, majd különösen azok körvonalazódó eredménytelenségekor Schleicher kísérletet tett a munkásmozgalom szocialista szárnyának megnyerésére is. Bízott abban, s nem is minden alap nélkül, hogy rá tudja bírni a szociáldemokrata pártvezetést a decemberi „határozott ellenzékiséget” bejelentő nyilatkozatának felülvizsgálatára is. Ezt szolgálta a kormány nagy hírveréssel kísért „szociális programja”, amelynek ismertetésére maga a kancellár vállalkozott.

Schleicher december 15-én elmondott rádióbeszédében többek között kijelentette, kormányának programja „csak egyetlen pontból áll: Munkát teremteni!” Nem említette ugyan, milyen intézkedésekre készül, ígéretet tett azonban arra, hogy a korábbi gazdaságpolitika legtámadottabb rendeletét, a kollektív bérszerződések jogát korlátozó szeptember 4-i és 5-i szükségrendeletet felül fogják vizsgálni. Beszédében magát „szociális tábornoknak” nevezte, aki „éppúgy nem híve a kapitalizmusnak, mint a szocializmusnak”.

A rádiónyilatkozatot követően a kormány konkrét javaslatait is eljuttatta a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetőségéhez. Ebben felajánlották a szociáldemokraták vezette Birodalmi Lobogó és a német nemzetiek befolyása alatt működő Stahlhelm egyesítését, a közös Birodalmi Harci Szövetség (Reichskriegerbund) megalakítását, egyben valamennyi hasonló védelmi szervezet feloszlatását (ez utóbbi a náci SA-ra és SS-re, valamint a kommunista Vörös Frontharcosok Szövetségére vonatkozott), továbbá valamennyi szakszervezet egyesítését, s végül az NSDAP betiltását is. Cserében azt kérték, hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek két miniszteri tárcát vállaljanak a kormányban.

A szociáldemokraták egyértelműen elutasították Schleicher nyilvánvalóan provokatív, egyértelműen a pártegység megbontására, valamint a párt és a szakszervezetek közötti nézetkülönbségek kihasználására alapuló ajánlatát. Ezúttal azonban a kancellár részben el tudta érni célját: a szociáldemokrata parlamenti frakció mintegy 20-22 tagja mellé, akik még december elején „taktikailag hibásnak” ítélték a Schleicher-kormány elleni bizalmatlansági indítványt (a kommunisták és a szociáldemokraták indítványa végül is nem került szavazásra), felsorakoztak a szakszervezetek vezetői is. Theodor Leipart, az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (Allgemeiner Deutscher Gewerkschaftsbund) elnöke újévi beszédében (december 30-án) kijelentette: „A szociáldemokrata párttal, amellyel évtizedek óta együttműködünk, egyetértünk abban, hogy a munkásság végső célja a szocializmus megvalósítása. Azonban Önök tudják, hogy a szakszervezeteket azért hozták létre, hogy a fennálló gazdasági rend keretein belül munkálkodjanak a dolgozók helyzetének javításán. Ma a Schleicher-kormány kísérletet tesz arra, hogy követeléseink egy részének eleget tegyen. A szocializmust ez a kormány nem fogja megvalósítani. Ellenkezőleg, éppúgy, mint a Papen-kormány, a kapitalizmust szilárdítja meg. Azonban elutasíthatjuk-e a kormánynak azt a kérését, hogy működjünk együtt újabb munkaalkalmak biztosításában?… A munkásságért reánk háruló felelősség túl nagy ahhoz, hogy elvessük a tárgyalások lehetőségét azokkal, akik számunkra a múltjuk miatt nem kellemesek.”

Leipart nyilatkozatát tárgyalások is követték, a szakszervezetek azonban nem nyújthatták – még ha vezetőik hajlandók lettek volna is erre – azt a segítséget, amelyre Schleichernek szüksége volt. (Január 6-át követően Leipart is megváltoztatta álláspontját, azután, hogy a szociáldemokrata pártelnökség nevében Breitscheid nyomatékosan azt „tanácsolta”, hogy hagyjon fel a kormánnyal folytatott tárgyalásokkal. A szakszervezetek január 21-i szociálpolitikai követeléseiket már nem Schleicherhez, hanem magához Hindenburghoz nyújtották be.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 A Führer végső harca a hatalomért -4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A Papen-kormány még aznap, november 17-én benyújtotta lemondását, amit a birodalmi elnök azzal a feltétellel fogadott el, hogy ügyvezető kabinetként továbbra is helyén marad a tárgyalások befejezéséig.

Hindenburg november 18-an és 19-én fogadta azoknak a pártoknak a vezetőit, amelyekre számíthatott a „nemzeti koncentráció” kormányának megalakításában. Amint az várható volt, a centrum és a Német Néppárt nem támasztott akadályokat, nem hangzott el viszont az egyértelmű igen a német nemzetiek és a nemzetiszocialisták részéről.

Hitlert 19-én 11 óra 30 perckor fogadta a birodalmi elnök, miután Meissner és Schleicher előzetesen tájékoztatta őt és Göringet. Így Hitlert nem érte váratlanul Hindenburg ajánlata, amelyet négyszemközti beszélgetésük alkalmával tett. A birodalmi elnök valóban meg akarta nyerni a náci pártvezetőt, s ajánlata nem volt csupán formális, ahogyan azt Hitler a megelőző, Schleicherrel folytatott megbeszéléskor érezte. Bizonyította ezt az, hogy eszmecseréjük majd egy órát tartott, és később Meissnert is bevonták. Amikor Hitler elhagyta az elnök dolgozószobáját, az órák 12 óra 40 percet mutattak. Megállapodásra azonban egyelőre nem került sor. Hindenburg egyelőre csupán tájékozódni kívánt a nemzetiszocialisták álláspontjáról, s előterjeszteni újabb javaslatát. Az ajánlat lényege az volt, hogy a nemzetiszocialista pártvezető megbízást kap ugyan kormányalakításra, a kabinetnek azonban még megalakulása előtt bizonyítania kell, hogy „munkaképes parlamenti többséggel rendelkező egységes programja van”. S erre Hitler nem tehetett azonnal ígéretet.

A náci pártvezetés még aznap Göringet bízta meg annak kipuhatolásával, hogy mennyiben hajlandók a polgári pártok az NSDAP programja alapján az együttműködésre. A két középpárt, a centrum és a Bajor Néppárt ismét határozottan leszögezte, hogy kész támogatni a Hitler vezette „nemzeti koncentrációt”, a német nemzetiek vezetője, Hugenberg azonban visszautasította Göring meghívását. Válaszában közölte, hogy egyedül Hitlerrel kíván tárgyalni, ami egyet jelentett azzal, hogy komoly feltételeket kíván támasztani. Hitler tudta, miről van szó: a német nemzetiek csupán egy olyan kormány támogatását tartották lehetségesnek, amelyben pártjuk legalábbis a nemzetiszocialistákkal egyenlő hatalommal rendelkezik. További feltételük volt, hogy a kormány ne parlamenti alapokon működjön, hanem elnöki kabinetként, ami Hindenburg személyén keresztül biztosíthatta volna a képviselőházban mindössze 52 mandátummal rendelkező nemzetiek súlyát. A német nemzetiek ellenállása miatt az NSDAP számára nem maradt más hátra, mint hogy rávegye Hindenburgot feltételei módosítására. Hugenberg és a Német Néppárt nélkül ugyanis nem volt képes a követelt „munkaképes parlamenti többséget” biztosítani. Ez volt az oka annak, hogy Hitler a birodalmi elnökhöz intézett „expozéjában” végül is elutasította a parlamenti megoldást: „Csak egyetlen kérésem van Méltóságodtól, hogy számomra csupán azt a hatalmat és helyzetet biztosítsa, amelyet elődeimtől sem tagadott meg, és akik Méltóságod nevének tekintélyére és jelentőségére közel sem szolgálhattak annyira rá, mint ahogyan arra én képes vagyok.” Kifejtette továbbá, hogy amennyiben elfogadná az elnök által felkínált lehetőséget, az mindenképpen a nemzetiszocialista mozgalom „megsemmisülésével” végződne. Sőt ennél is tovább ment: „És akkor nem katonai diktatúra következne, hanem a bolsevista káosz.”

Hogy mind Hindenburg, mind pedig Hitler komolyan igyekezett megoldást találni, azt bizonyítja, hogy az „expozé” után sem szakadt meg az eszmecsere. Az elkövetkező napokban több iratváltásra került sor. Egyrészt Hindenburg pontosította kívánalmait. A parlamenti többség fejében kész volt további engedményekre. „Teljhatalmat” kínált három lényeges korlátozással: az elnöki kivételes hatalmat biztosító 48. cikkely nem módosítható, a miniszterek listájának végleges jóváhagyása az elnök hatáskörében marad, továbbá a külügyminiszter és a hadügyminiszter személyének kijelölése is őt illeti.

Hitler válasza sem volt egyértelműen elutasító. November 23-i hosszú levelében nem tartotta teljesíthetetlennek Hindenburg kívánságait. A kormány megalakításának menetrendjére a következő javaslatot tette: 1. Hindenburg kérjen tőle programot. 2. A program elfogadása után jóváhagyásra benyújtja a kormánylistát, 3. Hadügyminiszternek Schleichert, külügyminiszternek Neurathot fogja javasolni. 4. Ezt követi a kancellár kinevezése és a kormány összetételének jóváhagyása. 5. „A birodalmi Elnök Úr megbíz engem azzal, hogy teremtsem meg e kormány alkotmányos munkájának előfeltételeit, amelynek érdekében biztosítja számomra azt a teljhatalmat, amit ezen igen kritikus és nehéz időkben sohasem tagadott meg más parlamentáris birodalmi miniszterelnököktől sem.”

A dokumentumból kitűnik, hogy Hitler valóban megegyezésre törekedett. Hindenburg válasza viszont egyértelműen elutasító volt. A bevezető sorokban a következő szerepel: „A birodalmi Elnök Úr tudomásul veszi az Ön válaszát, amely szerint kilátástalannak ítéli egy parlamentáris többségi kormány alakításának kísérletét, és ezért visszaadja felhatalmazását.” Ezt követően pedig a korábbi indoklás: „A birodalmi Elnök Úr ilyen körülmények között attól tart, hogy az Ön által vezetett elnöki kabinet szükségszerűen pártdiktatúrához fog vezetni, annak minden következményeivel. Rendkívüli módon kiélezi a német népen belüli ellentéteket – s hogy ehhez hozzájáruljon, azt sem esküje, sem pedig lelkiismerete nem teszi lehetővé.”

Hitler nem késett a válasszal. Igyekezett egyértelműen kimutatni, mégpedig elsősorban a közvélemény számára, az elutasító dokumentumban foglaltak valótlanságát. A Meissnernek címzett és még aznap, november 24-én délután nyilvánosságra hozott levelében leszögezte: „1. Sohasem kíséreltem meg, hogy a parlamenti többségi kormány alakítását reménytelennek tüntessem fel, csupán az ehhez biztosított feltételeket ítéltem nem kielégítőnek. 2. Rámutattam arra, hogy amennyiben feltételeket szabnak, úgy azokat alkotmányosan alapozzák meg. 3. Sohasem kívántam elnöki kabinet élére kerülni, a német kormányválság megoldására tett javaslatom semmiféle összefüggésben nincs ezzel a kifejezéssel. 4. Másokkal ellentétben szilárdan hangsúlyoztam a népképviselettel való alkotmányos együttműködés szükségességét, és kifejezetten biztosítottam, hogy csak e törvényes előfeltételek alapján kívánok dolgozni. 5. Én nem csupán hogy semmiféle pártdiktatúrát nem helyeztem kilátásba, hanem most is, akárcsak ez év augusztusában, kész voltam arra, hogy a kormány alapjainak szélesítése érdekében szóba jöhető valamennyi párttal tárgyalásokat folytassak. E tárgyalásokat azonban eredménytelenségre kárhoztatta az, hogy fennmaradt az az elképzelés, amely szerint a Papen-kabinetet mindenképpen fenn kell tartani elnöki kabinetként… 6. E felismerés következtében mindig is óvtam egy olyan kísérlettől, amely végül is csupán a puszta erőszakhoz vezet, és éppen ezért bukásra van ítélve. 7. Én sohasem voltam hajlandó, és az elkövetkezendőkben sem leszek hajlandó arra, hogy az általam létrehozott mozgalmat a német nép érdekeitől eltérő más érdekeknek rendeljem alá…”

Az NSDAP hétpontos válaszában nyilvánvalóan hazugság volt a pártdiktatúra törekvésének tagadása. (Néhány hónappal korábban, július 23-án Drezdában tartott választási beszédében egyértelműen bejelentette, hogy célja valamennyi más párt betiltása és az „egypártrendszer” bevezetése.) Megfelelt viszont a valóságnak az, hogy kísérlete a „munkaképes parlamenti többségi kormány” alakítására a német nemzetiek ellenállásán bukott meg, akik ragaszkodtak az elnöki kabinet rendszeréhez. Sőt az a furcsa helyzet is előállt – és ezt Hitler nem hagyta kihasználatlanul -, hogy az általa javasolt kormányhatalom valóban jobban megfelelt még a weimari alkotmánynak is: hiszen élén az ország legnagyobb pártja állt volna, s mindenképpen nagyobb támogatásra számíthatott a parlamentben az elnöki kabineteknél. Így joggal hivatkozhatott az alkotmányosságra, a parlamentáris rendszerre, a „népképviselet” fokozott figyelembevételére, bár ezt éppoly kevéssé vette komolyan, mint politikai ellenfelei.

Hitler így látszólag az alkotmányosság megtestesítőjeként léphetett fel a német nemzetiek programjával szemben. Hugenberg ugyanis, aki örömmel üdvözölte a tárgyalások végét, a következő nyilatkozatot tette közzé: „A legutóbbi hónapok fejleményei kezdetét jelentik a káros párt- és parlamenti uralom, valamint a birodalom és Poroszország dualizmusa felszámolásának. A Német Nemzeti Néppárt mindkettőt előrelépésnek ítéli. Üdvözöljük a birodalmi Elnök által hozott döntést, s ennek értelmében támogatjuk az elnöki kabinet gondolatát. Ennek során azonban mindenképpen el kell kerülnünk azokat a hibákat, amelyek megbénították a leköszönt kormányokat. A programpontok és feladatok előkészítésén alapuló többségi kormány gondolata ugyancsak emlékeztet az előző évek irányvonalára, s a Nemzeti Néppárt egyáltalán nem tartja kívánatosnak a korábbi tapasztalatok alapján azt, hogy a korábbiak megismétlődjenek. A jelenlegi súlyos válsághelyzet középpontjában valójában a személyi kérdések megoldásának nehézségei vannak.”

A kormányválság átmenetileg a német nemzetiek programja alapján oldódott meg, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a tényleges, akár az uralkodó osztályon belüli, akár a német társadalom egészében feszülő ellentétek tompultak volna.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Führer végső harca a hatalomért -2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

Augusztus második felében tárgyalások kezdődtek a náci párt és a Centrumpárt között. A mindeddig egymással élesen szembenálló két párt vezetőit a papeni diktatúrával és a német nemzetiekkel szembeni politikai fenntartások közelítették egymáshoz. A megbeszélés eredményeképpen augusztus 30-án a centrum képviselőinek támogatásával Göringet választották meg a birodalmi parlament elnökévé. Az NSDAP törekvése nyilvánvaló volt: ha a kormányvezetést nem kaphatta meg, a parlamentben kívánta biztosítani vezető szerepét.

Göring már a parlament tulajdonképpen formális, a tisztségviselők megválasztására korlátozott nyitó ülésén megkezdte a támadást a kormány ellen. A centrummal közösen kérelmet nyújtottak be az elnökség azonnali összehívására, az elnökség megválasztása után ugyanis a centrum és az NSDAP megkezdte „árnyékkormányának” szervezését, s ennek parlamenti keretéül kívánták az elnökséget felhasználni. Hindenburg azonban elutasította a kérelmet.

Nem utolsósorban az NSDAP taktikájának eredményeképpen Papen tárgyalási kísérletei sorra kudarcot vallottak: a szociáldemokrata párt még a tárgyalásoktól is elzárkózott, a centrum pedig nem volt hajlandó kormánytisztségek vállalására. A kormány bázisának kiszélesítése így nem járhatott sikerrel, s nem maradt más hátra, mint hogy újabb szükségrendeletekkel tegyen kísérletet az egyre súlyosbodó válsághelyzet enyhítésére. Papen és környezete a gazdasági élet fellendítésére tett kísérletet – egyoldalúan a dolgozók rovására.

Szeptember 4-én elnöki szükségrendeletet adtak ki „A gazdaság élénkítéséről”, majd 5-én kormányrendeletet „a munkaalkalmak növeléséről és biztosításáról”. A két rendelet korlátlan jogkörrel hatalmazta fel a kormányt a szociálpolitikai törvények módosítására, valamint a társadalombiztosítás újraszabályozására. Lehetőséget adott arra, hogy a munkaadók jelentős adókedvezményben részesüljenek, amennyiben új munkaalkalmakat biztosítanak, sőt ebben az esetben a korábbi bérszerződéseket is módosíthatták. Hasonló előnyöket lehetett szerezni úgy is, ha a munkaadó „veszélyeztetett” vállalkozásnak nyilvánította üzemét vagy vállalatát: a bérek csökkentését és az adókedvezményt a csőd elkerülésére hivatkozva is kérhette.

A két újabb szükségrendelet a korábbiaknál is nagyobb felháborodást váltott ki. A német nemzetieken kívül valamennyi párt támadásba lendült. A kommunisták és a szociáldemokraták a munkások jogainak védelmében hangsúlyozták, hogy a rendeletek egyáltalán nem teremtenek újabb munkaalkalmakat (az év végéig csupán mintegy 40 000 munkahely létesült, ugyanakkor a munkanélküliek száma már a hatmillióhoz közelített), viszont a munkaadók mindenképpen fel fogják használni a lehetőséget a bérszerződések módosítására. A munkáspártok aggodalma nem volt alaptalan. A bérszerződésekben újraszabályozott órabérek az 1930. decemberihez képest 22%-kal csökkentek.

A parlament második ülésén, szeptember 12-én minden korábbinál élesebb összecsapás robbant ki.

A parlament ülését a nemzetiszocialista elnök, Göring nyitotta meg. A fő vitatéma a két szükségrendelet volt, amelyeket Papen terjesztett a képviselőház elé. A tiltakozás szinte egyöntetű volt, csupán a német nemzetiek és a néppártiak sorából hangzottak helyeslő közbekiáltások. A rendeletekkel szemben két tervezet is készült: a szociáldemokraták népszavazást javasoltak a szeptember 4-i elnöki szükségrendelet hatályon kívül helyezésére, a kommunisták emellett bizalmatlansági indítvány benyújtására is felkészültek. A kommunista indítvány vitája került először napirendre. Amint hamarosan kiderült, a képviselők nagy többsége mindkét javaslattal egyetértett. A mindinkább ingerültté vált Papen ekkor elhagyta a termet és a birodalmi elnökhöz sietett, hogy még a szavazás előtt felhatalmazást kapjon a parlament feloszlatására. Nem volt távol sokáig, de mire visszatért, s megindult a szónoki emelvény felé, hogy szót kérjen a képviselőház elnökétől, a képviselők már döntöttek. Hiába lobogtatta kezében Papen az elnöki meghatalmazást és kiáltotta bele a nagy hangzavarba tartalmát, Göring nem adta meg neki a szót, amíg a szavazás be nem fejeződött. Az eredmény: a Reichstag 513 szavazattal 42 ellenében és 5 tartózkodással megtagadta a rendeletek jóváhagyását. Ekkora vereséget kormány még nem szenvedett a weimari köztársaság megalakulása óta, s ezzel az elnöki diktatúra intézményrendszere is alapjaiban rendült meg.

Papen helyzete mégsem volt teljesen reménytelen. Az elkövetkező napokban ugyanis a szociáldemokrata párt és a centrum változtatott merev ellenállásán. Amint azt Hindenburghoz intézett levelükben kifejtették, nem kívántak szembehelyezkedni a parlament feloszlatásáról szóló elnöki rendelettel, megelégedtek azzal, hogy a „népképviselet jogainak megóvására” alakított parlamenti bizottság folytathassa tevékenységét. E lépés megbontotta a kormány ellen részben spontán, az érdekazonosságon alapuló, részben tudatosan (NSDAP-Centrumpárt) alakított „egységfrontot”. Egyben keresztülhúzta a nácik azon számítását is, hogy a parlamentet saját hatalmi törekvéseik szolgálatába állítsák. Göring e nyilatkozatok után meg sem kísérelte a Reichstag újbóli összehívását, amire pedig mint parlamenti elnöknek módja lett volna.

Papen időt akart nyerni, hogy a nem várt, bár egyáltalán nem a kormányának szóló támogatást kihasználhassa. Hogy legalább az alkotmányosság látszatát mentse, szeptember 17-én újabb választásokat írtak ki november 6-ra. Nem mondott le a „forradalmi konzervatív államvezetés” folytatásáról – ahogyan irányvonalát a kormány október 7-i ülésén nevezte -, a szociáldemokraták és a centrum leszerelése érdekében azonban hajlandónak mutatkozott némi engedményre. Október 4-én a kollektív szerződésekben megszabott bérfeltételek figyelembevételét ajánlotta a munkáltatóknak, október 18-án pedig rendeletben enyhítette a szociális járadékok és támogatások, elsősorban a munkanélküli-segély kilátásba helyezett csökkentését. Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megszilárdítsa a kormány helyzetét.

A választási kampányban valamennyi korábbi ellenzéki párt Papent és az elnöki diktatúra rendszerét támadva hirdette meg programját. E programok azonban rendkívül különbözőek voltak.

A kommunista párt a mind erőteljesebb diktatórikus törekvéseket, a parlament kikapcsolását jelentő feloszlató intézkedést és a szükségrendeleteket támadva a fokozódó fasiszta veszélyre hívta fel a figyelmet. Amint azt Ernst Thälmann a párt központi bizottságának ülésén tartott beszámolójában megállapította: „Németországban a fasizálódási folyamat igen gyors ütemével találjuk magunkat szemben, a burzsoáziának azzal a törekvésével, hogy áttérjen a nyílt fasiszta diktatúrára. Meg kell kísérelnünk, hogy az egész párttagságban tudatosítsuk a jelenlegi helyzet rendkívüli súlyosságát.” Az Antifasiszta Akció jelszavait a pártvezetés kiegészítette az internacionalizmust fokozottabban hangsúlyozó jelmondatokkal, ezzel kívánta ellensúlyozni a polgári pártok és az NSDAP nacionalista és soviniszta követeléseit. Így a párt a versailles-i szerződés elleni, valamint a jóvátétel fizetésének beszüntetését követelő nyilatkozatához megnyerte a francia testvérszervezet támogatását is; a két párt akciójának összehangolásáról Thälmann és Maurice Thorez állapodott meg.

A szociáldemokrata párt választási követelései szinte teljes egészében gazdasági követelésekre korlátozódtak. Szerepelt ezek között „az államcsínyre törekvő dinasztiák” javainak és a nagybirtokoknak a kisajátítása, a bankok és a kulcsiparágak államosítása, valamint a gazdaság „tervszerű irányításának” megvalósítása, s leszögezték: mindez „az egész közösség javára, egy szocialista államakarat megvalósulásával válik elérhetővé”.

Az NSDAP nem változtatott korábbi választási jelszavain és taktikáján. Hatalmas tömeggyűlések, erődemonstrációk és plakátok, röplapok százezrei hirdették a párt célját: a válságból kivezető út a nemzetiszocialista rend, a „Führer” eszméinek megvalósulása. A választási kampány új „színfoltja” volt az 1926-ban alakított Hitler-Jugend, az NSDAP ifjúsági szervezetének első országos találkozója. A Potsdam melletti léghajókikötőben 110 000 fiatal gyülekezett az ország valamennyi pontjáról, hogy közel hétórás menetben tisztelegjen a náci vezetők előtt. (A szervezet tagsága az 1932. májusi 35 000-ről 1933 januárjára egymillióra növekedett.) A találkozón Hitler, majd Baldur von Schirach, a HJ vezére mondott „gyújtó hatású” beszédet, a náci ifjúságnak ígérve a jövő nagynémet birodalmát.

Az NSDAP választási kampánya azonban most sem volt mentes zavaró körülményektől. Amíg 1930-ban az ellenzéki sajtó egy osztrák lap által publikált, Hitler meglehetősen kétes családfájával keltett feltűnést, az 1932-es elnökválasztások idején pedig Röhm homoszexualitását tárta a nyilvánosság elé, most Hitler legújabb szeretője, Eva Braun öngyilkossági kísérletének részletes ismertetésével leplezte le a „mintapolgár” magánéletének botrányát. (Eva Braunnal Hitler a házi fényképésze, Heinrich Hoffmann műtermében ismerkedett meg, ahol a 17 éves lány asszisztensként dolgozott. Kapcsolatuk 1931-ben vált szorosabbá, s elképzelhető, hogy meghitt viszonyuk volt az oka Hitler unokahúga és akkori szeretője, Geli Raubal öngyilkosságának.) Hitler oly nagy jelentőséget tulajdonított az esetnek, hogy választási hadjáratát félbeszakítva sietett vissza Münchenbe, hogy tisztázza a helyzetet.

A náci párt számára azonban most sem Hitler hálószobatitkainak lelepleződése jelentette a fő veszélyt.

Szeptembertől, a szükségrendeletek megjelenése után hatalmas sztrájkhullám borította el Németországot. A bércsökkentések és a munkáselbocsátások ellen mintegy 1100 munkabeszüntetést jelentettek a munkaügyi miniszternek. Különösen nagy sztrájkok robbantak ki a Ruhr-vidéken, többek között a Thyssen- és a Krupp-műveknél. A náci pártvezetésen belül megoszlottak a vélemények a sztrájkok megítéléséről, pontosabban arról a taktikáról, amelyet a munkabeszüntetések kapcsán a legcélszerűbbnek ítéltek. Hitler egyértelműen a sztrájkok támogatása ellen foglalt állást, pártjának „forradalmi szárnya” azonban a munkások megnyerésének lehetőségét látta felcsillanni. Gregor Strasser és Goebbels, ennek az irányzatnak két fő képviselője, tisztában volt azzal, hogy meglehetősen kockázatos taktikát javasolnak, de úgy vélték, hogy az NSDAP-nek nincs más választása. Amint azt Goebbels a november 3-án kirobbant berlini közlekedési sztrájk idején kifejtette: „Az egész sajtó veszett támadást intéz ellenünk, bolsevistáknak nevez bennünket; ennek ellenére nem tehetünk mást. Amennyiben megtagadjuk támogatásunkat a közlekedési munkások legelemibb létfeltételeiért folytatott harcától, úgy a dolgozó nép körében elért szilárd helyzetünk meginogna.” Emellett a náci pártban is mind nagyobb elégedetlenség volt tapasztalható a kormányintézkedések hatására, s az üzemi sejtek a pártvezetés beleegyezését meg sem várva a sztrájkok támogatása mellett döntöttek.

Amire Hitler számított, bekövetkezett. A választás utolsó napjaiban a párt kasszái üresen tátongtak; az „adományok” folyama elapadt. A párt egyik napról a másikra elveszítette támogatóinak jó részét, de a munkásságot sem tudta maga mellé állítani. Ezt tükrözték a november 6-i választások eredményei.

A választásokon az NSDAP több mint kétmillió szavazatot veszített. Részesedése a leadott szavazatokból a korábbi 37,4%-ról 33,1%-ra csökkent. Vele szemben viszont megerősödött a kormánypolitikát támogató Német Nemzeti Néppárt és a Német Néppart, amelyek több mint egymillióval növeltek szavazataikat, és ezzel a leadott szavazatok 10,3%- ára tettek szert a korábbi 7,3%-kal szemben. Ez utóbbi csoport előretörése egyértelműen az NSDAP rovására történt, ugyanis a Centrumpárt jelentéktelen, 0,7%-os veszteséggel, a kisebb jobboldali pártok pedig 0,1%-os nyereséggel zárták a választásokat. (Megállapítható továbbá, hogy az NSDAP-t érintette legérzékenyebben az, hogy az előző választáshoz képest mintegy másfél millióval kevesebben járultak az urnákhoz.)

Jelentős volt viszont a kommunista párt megerősödése. A párt majd 700 000-el növelte szavazatainak számát, és a korábbi 14,6%-ról 16,86%-ra a részesedését. Súlyos veszteségeket szenvedett a szociáldemokrata párt: 710 000 szavazóval és 1,2%-os csökkenéssel (21,6%-ról 20,4%-ra) kellett fizetnie sztrájkellenes, központi gazdasági intézkedéseket sürgető politikájáért.

A választás fő vesztese az NSDAP volt. Mégpedig kettős értelemben. Egyrészt Hitler több választási beszédében, legutóbb november 5-én, „óvakodva a túlzásoktól”, ígéretet tett arra, hogy pártja legalábbis a korábbi eredményt el fogja érni. Másrészt meghiúsult az a lehetőség – s ez volt a fontosabb —, hogy az NSDAP a centrummal, és az azt támogató Bajor Néppárttal együtt többségi ellenzéki blokkot alkothasson a leendő parlamentben. Nem változtak a „hagyományos” pártviszonyok annyiban, hogy továbbra sem alakíthattak „kormányképes” többséget a volt weimari koalíció pártjai (a szociáldemokraták, a demokraták és a centrum), s a volt Harzburgi Front (az NSDAP és a német nemzetiek) erői sem növekedtek. Összesítve a munkáspártok is korábbi súlyukkal azonos mértékben képviselhették érdekeiket oly módon, hogy a szociáldemokraták veszteségeit a kommunista párt előretörése éppen hogy ellensúlyozni tudta (mindössze egy munkáspárti képviselővel több jutott mandátumhoz).

Ez utóbbi kombinációk azonban, amelyeknek a korabeli sajtó igen nagy teret szentelt, már egyáltalán nem feleltek meg az egyes pártok törekvéseinek.

Az NSDAP még a választások előtt éles ellentétbe került a német nemzetiekkel, és lemondott a centrummal való együttműködésről is. Hitler a már említett november 5-i nagygyűlésen már nevetségesnek nevezte a centrum által felkínált porosz miniszterelnöki tisztséget, s utalva az 1932. júliusi államcsínyre (amikor Papen egyszerűen kitessékelte a szociáldemokrata Braun-Severing-kabinetet) kijelentette: „És mit jelentene ez számomra? Braun vagy Severing szerepét kellene nekem eljátszanom? Azok boldogok voltak, ha egy puszta címhez hozzájuthattak. Egyáltalán nem látom szükségét annak, hogy eljátsszam ezt a szerepet, amikor a tényleges hatalommal a birodalom miniszterelnöke és a valódi hatalommal Bracht úr [Papen megbízottja — Sz. G.] rendelkezik.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Führer végső harca a hatalomért -1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

„A Führer végső harca a hatalomért”

A náci történetírás az 1932 augusztusától 1933 januárjáig terjedő időszakot az NSDAP, illetve, ami számára ezzel egyet jelentett, „A Führer végső harca a hatalomért” főcímmel tárgyalja, s nem is teljesen alaptalanul. A pártvezetés a választások után egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy az NSDAP nélkül nem oldható meg az ország politikai válsága. Ettől kezdve Hitler egyértelműen és határozottan pártjának követelte a kormányhatalmat. Hasonló volt a miniszterelnök, Papen helyzetelemzésének végkövetkeztetése is, a megoldást azonban nem a nemzetiszocialista kabinetben látta, hanem korábbi törekvéseinek megfelelően a nemzetiszocialisták megnyerésében egy jobboldali kormánykoalíció számára. Amint azt a választásokat követő napon az Associated Press hírügynökségnek adott nyilatkozatában megfogalmazta: „Most jött el az a pillanat, amikor a nemzetiszocialista mozgalomnak aktívan közre kell működnie az ország újjáépítésében. Ahhoz, hogy a nemzet parlamentáris életét egészségesebbé tegyük, alkotmányreformra van szükség, egy felsőház létrehozására, valamint a választási rendszer reformjára. Az államforma megváltoztatása nem lehet vita tárgya.”

A külföldnek szánt, s éppen ezért igen visszafogott, a válság súlyosságát enyhíteni igyekvő nyilatkozatból kiderül, hogy a Papen-kormány, és természetesen Hindenburg, bár döntött arról, hogy a nemzetiszocialistákat bevonják a kormányba, azt továbbra is csak a „parlamenti többség” biztosítása érdekében tartották szükségesnek. A fasiszta diktatúrával nem értettek egyet. Tisztában voltak azzal is, hogy a nemzetiszocialisták befolyását ellensúlyozniuk kell, ezt szolgálta volna a választás reformja, s különösen a jobboldal konzervatív erőinek befolyását biztosító felsőház létrehozásának kilátásba helyezése. Ez az elképzelés volt a tárgyalási alap Papen, Schleicher és Hindenburg részéről az augusztus elején Hitlerrel folytatott megbeszélésen az NSDAP kormányrészvételéről.

Az Associated Pressnek adott Papen-nyilatkozat nyilvánvalóan nem maradt ismeretlen a náci pártvezetők előtt. Hitler azonban a felajánlott kormányrészvételnél többet akart: a kancellári kinevezést. Ennek érdekében hajlandó volt felújítani — természetesen vezető szerepének elismerése mellett — a jobboldal szövetségét. Göring és Gregor Strasser nem értett ezzel egyet. Véleményük szerint a koalíciós kormányzat nem biztosíthatta a nemzetiszocialisták hegemóniáját, sőt azt sem tartották valószínűnek, hogy a jobboldal támogatni fogja Hitler kancellári törekvéseit. Végül azonban Hitler álláspontja kerekedett felül, amelyet írásban juttatott el a politikai élet „szürke eminenciásához”, Schleicherhez.

Schleicher ismerte Hindenburg álláspontját, tudta, hogy a birodalmi elnök egyelőre feltétlenül megbízik Papenben, s nem fog hajlani Hitler kérésére. Ennek ellenére találkozót javasolt a náci pártvezérnek. A találkozóra augusztus 5-én került sor Fürstenbergben.

Már a beszélgetés első perceiben mindkét tárgyalófelet meglepetés érte. Schleichert elsősorban azért, mert a várttal ellentétben Hitler nem egyszerűen a kancellári megbízásra pályázott, hanem olyan kabinet lehetőségét kérte, amely a Brüning- és a Papen-kormányhoz hasonlóan szükségrendeletekkel kormányozhat. Ez pedig NSDAP-kabinet esetében egyet jelenthetett akár a totális fasiszta diktatúrával is. Emellett szöges ellentétben volt Hindenburg elképzelésével a „szolid parlamenti többségre támaszkodó kormányról”. Schleicher mindezzel tisztában volt, s azzal is, hogy Hindenburg ennél kisebb engedményekre sem hajlandó. Mindenesetre megpróbálta Hitlert lebeszélni követeléséről. Arra azonban ügyelt, hogy a tárgyalások nehogy holtpontra jussanak, s a beszélgetést végül is úgy zárták le, hogy lényegében semmiben sem állapodtak meg. Ami Hitlert meglepte, az Schleicher rendkívül barátságos modora és — ez félrevezette a náci vezetőt – engedékenysége volt. Úgy hagyhatta el Fürstenberget, mint lehetséges kancellár jelölt, aki előtt csupán néhány további tárgyalás áll.

A náci vezérkar a hétvégét Hitler kedvelt pihenőházában, Obersalzbergben töltötte. Az egyszerű, üvegverandás, díszesen faragott faház egy domboldalon állt egy fáktól körülvett tisztáson. Kerítés nem övezte a hatalmas területet, helyette SS legények és két farkaskutya — Hitler kedvencei, társaságukban szívesen fényképeztette magát – őrizte a „pihenők” nyugalmát.

Hitler beszámolóját a Schleicherrel folytatott tárgyalásokról és különösen optimizmusát a várható fejleményekről nem osztották egységesen a jelenlévők. Különösen Goebbels óvta a „Führert” attól, hogy túlzott reményeket tápláljon. Nem bízott abban, hogy a hatalmat olyan egyszerűen megkapja a párt, mint ahogyan azt Hitler remélte. Javasolta, hogy a tárgyalások mellett újabb erődemonstrációkkal támasszák alá követelésüket. Naplójában Goebbels augusztus 8-án a következő bejegyzést tette: „Az egész párt felkészült arra, hogy a hatalmat megragadja. Az SA tagjai elhagyták munkahelyeiket, s készen állnak.”

Valóban. Amikor Hindenburg augusztus 10-én kelet-poroszországi birtokáról Berlinbe érkezett, az utcákon szinte polgárháborús kép fogadta. De nemcsak Berlinben mozdult meg a föld. Különösen nagy felháborodást keltett országszerte az SA Lötzenben és Leobschütz környékén augusztus 8-án elkövetett két bestiális gyilkossága, amelynek során revolverlövésekkel végeztek a szociáldemokrata védelmi szervezet, a Birodalmi Lobogó két tagjával. A kormány próbálkozásai a terrorhullám megfékezésére eredménytelenek maradtak. Az augusztus 9-én kiadott két újabb szükségrendelet („A birodalmi elnök rendelete a politikai terror ellen” és a „A birodalmi kormány rendelete különleges bíróságok felállításáról”) gyorsított bírósági eljárást, a korábbiaknál súlyosabb büntetéseket, sőt halálbüntetést is kilátásba helyezett „erőszakos politikai cselekményekért”. Mindez azonban nem rettentette vissza az NSDAP vezetőit. A szükségrendeletek megjelenését követő napon Potempában újabb merényletre került sor. Az SA tagjai megtámadták a kommunistákkal rokonszenvező népszerű antifasiszta földmunkást, Konrad Pietzucht, kegyetlenül összeverték, majd meggyilkolták. (A potempai gyilkosok ügye jól jellemzi a korabeli állapotokat. A rögtönítélő bíróság augusztus 22-én halálbüntetést rótt ki az öt gyilkosra, az NSDAP nyomására azonban – Hitler az ítélet napján külön táviratban fejezte ki szolidaritását az elítéltekkel – szeptember 2-án az ítéletet életfogytiglani fegyházra változtatta. Nem kellett azonban sokáig fegyházban „sínylődniük”: néhány héttel Hitler hatalomra jutása után, március közepén a győzteseknek kijáró, náci módra szervezett diadalmenettel hagyhatták el börtönüket.)

Augusztus 9-én újabb találkozóra került sor Hitler és Schleicher között. E találkozó a náci szkeptikusokat igazolta: Schleicher most már elzárkózott minden követelés elől, és meglehetősen egyértelműen adta Hitler tudtára, hogy nem számíthat kancellári kinevezésére. A végső döntést azonban nem mondta ki, s bár a megbeszélést mindketten eredménytelennek ítélték, további tárgyalásokban állapodtak meg.

Az NSDAP nem csupán a terrorral kívánta fokozni nyomását a kormányra. Augusztus 12-én az SA két vezetőjét, Röhmöt és Wolf Heinrich von Helldorff grófot bízták meg azzal, hogy keressék fel Papent, s közöljék vele: a párt és az SA csak egyetlen megoldást fogad el – Hitler kancellári kinevezését (Helldorff az SA berlini parancsnoka, később a város rendőrfőnöke, majd 1944-ben a Hitler elleni merénylet egyik támogatója volt).

Hitler kilátásai mégsem voltak reménytelenek. Köztudott volt már ekkor, hogy maga Papen is mind kilátástalanabbnak ítéli a kormány helyzetét, amelynek immáron be kellett érnie egyedül a német nemzetiek támogatásával. Ezért Hindenburg Berlinbe érkezésekor a kormányfő kihallgatást kért az elnöktől, és felajánlotta lemondását. Hindenburg azonban mereven elzárkózott ettől a megoldástól, sőt arra is nehezen lehetett rávenni, hogy találkozzon a „leszerelt káplárral”. Így Papennek nem maradt más hátra, mint hogy bekapcsolódjon a tárgyalásokba.

Papen igen barátságosan fogadta Hitlert és a náci vezetőket, s egyáltalán nem zárkózott el az elől, hogy kívánságaikat teljesítse, egyetlenegyet kért csupán: időt. Hindenburg véleményét ismertetve kifejtette: „A birodalmi elnök úr ma még nem kész arra, hogy, Önnek felajánlja a kancellári tisztséget, mivel kevéssé ismeri Önt. Mindeddig csupán egy ellenzéki pártot vezetett, mégpedig olyan programmal, amelynek sok pontjával nem tudunk egyetérteni. Másrészt azonban az Ön programjának a belpolitikai élet legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos részével a legnagyobb mértékben egyetértünk és pozitívan értékeljük. Sőt a gazdaságpolitika területén is egyetértésre juthatunk. A birodalmi elnök úrnak éppen ezért az a véleménye, hogy Önnek hazafias kötelessége az Ön által irányított és jelentős politikai dinamikával rendelkező mozgalmat az ország érdekeinek szolgálatába állítania. Az idő megköveteli valamennyi jó német együttműködését.”

Hitlert ugyan megelégedéssel töltötték el Papén dicsérő szavai, a kancellár által mondottakból azonban egyelőre nem értette, hogyan képzeli Hindenburg a továbbiakat. Kérdésére Papen felajánlotta, hogy amennyiben az NSDAP hajlandó tisztségeket vállalni kormányában, úgy Hitler alkancellárként képviselhetné pártjának érdekeit. S nem is akármilyen kilátásokkal. Papen ugyanis azt is közölte, hogy ő nem ragaszkodik a kancellári poszthoz, majd szavát is adta: „Magam fogom benyújtani lemondásomat, amint a birodalmi elnök az Ön mozgalmával folytatott bizalomteljes és gyümölcsöző együttműködés alapján jobban megismerkedik Önnel.”

Papen ajánlata nem elégítette ki a náci vezetőt. A megoldással Frick sem értett egyet. Kifejtették, hogy amennyiben Hitler nem kapja meg a kancellári kinevezést, semmiféle kormányfelelősséget nem vállalnak: „…a hatalmas mozgalom nem rendelheti alá magát semmiféle más miniszterelnöknek. A mozgalom követeli, hogy engem a kormány élén láthasson.” S miután Hitler azt az újabb javaslatot is visszautasította, hogy esetleg a párt által megjelölt más személyt nevezzenek ki alkancellárnak (ezáltal ugyanis Hitler elkerülhette volna, hogy a „másodhegedűs” szerepére kényszerüljön), a tárgyalások holtpontra jutottak.

Hitlernek ezután már csak egyetlen, meglehetősen formális kérdése volt. Korábbi, a Papen-kormány támogatását kilátásba helyező, az augusztus 8-a utáni terrorhullámmal már lényegében megszegett ígéretére utalva, azt kérdezte, hogy értékelheti-e úgy a tárgyalásokat, mint amelyek teljesen eredménytelenül végződtek, s ezzel visszanyertnek tekintheti-e mozgalma ellenzéki szabadságát. A mind borúsabb Papennek azonban volt még egy aduja, nem érte váratlanul a kérdés. Előzőleg sikerült ugyanis rávennie Hindenburgot, hogy az agg elnök személyesen is próbálja engedményekre bírni a náci vezetőt, amennyiben ez neki nem sikerülne. Így közölhette Hitlerrel, hogy az általa elmondottak még nem jelentik a végső döntést, s felajánlotta a találkozást Hindenburggal.

A Hitlerrel folytatott megbeszélés után Papén azonnal Hindenburghoz sietett, akit Schleicher társaságában talált. Ismertette a történteket, majd kifejtette álláspontját, amely szerint a birodalmi elnök is ajánlja fel az alkancellári tisztséget, kilátásba helyezve tekintélyének teljes támogatását. Hindenburg egyetértett a javaslattal. Úgy vélte, személyes közbenjárása elegendő lesz Hitler meggyőzéséhez. Remélte továbbá, hogy – akárcsak Papen rábeszélése idején – most is eredményt érhet el, ha a náci vezérnek a „nemzet iránti elkötelezettségére” hivatkozik. Schleicher nem volt ilyen derűlátó. Javasolta, hogy mindemellett határozottan mondják meg Hitlernek azt is: amennyiben a mozgalom semmiféle együttműködésre nem hajlandó, úgy annak következményei lesznek. Hogy mik, arra nem tett konkrét javaslatot, de a fenyegetést mindenképpen szükségesnek tartotta.

A Papentől távozó Hitler és Frick az NSDAP berlini főhadiszállására, a minden kényelemmel berendezett „Hotel Kaiserhof”-ba sietett. A náci vezetők tanácskozásán ismét megoszlottak a vélemények a várható eredményt illetően, Hitler azonban most is derűlátó volt. Úgy vélte, a kormánynak nincs más választása, mint hogy elfogadja feltételeit – a német nemzetiek támogatására nem lehet országos politikát alapozni. Remélte, hogy Hindenburg, nem utolsósorban éppen a nácik által szított egyre nagyobb zűrzavar hatására, megelégeli Papen tehetetlenségét, s vonzónak fogja találni az általa felajánlott „nyugalmat és rendet”.

Hitler optimizmusa környezetére is kiterjedt, a náci főhadiszállás egyre inkább kormányhivatalra és katonai parancsnokságra kezdett hasonlítani. Bel- és külföldi újságírók rohamozták a párt két sajtófőnökét, Otto Dietrichet és Ernst Hanfstaenglt, SA-vezetők és politikusok adták egymás kezébe a kilincset. Közismert tekintélyek, mint Friedrich Werner von Schulenburg gróf (Hitler későbbi moszkvai nagykövete, majd 1944 júliusában a Hitler elleni összeesküvés résztvevője és áldozata) folyamodtak képviselői mandátumkérelemmel az NSDAP titkárságához, mégpedig oly nagy számban, hogy külön nyomtatványt kellett készíteni az elutasító válaszok számára (Schulenburg mellett ilyen nyomtatványt kapott a nagy múltú von Massow tábornok is).

Másnap, augusztus 13-án délben azonban nem Hindenburg, hanem Schleicher kérette magához Hitlert. A beszélgetés után a náci vezető a Goebbels családhoz ment. Kedvelte a szónoki emelvényeken tomboló, jelenlétében azonban behízelgő modorú Goebbelset, akit polgári jólét övezett, s kitűnő süteményeket készítő feleségét, Magdát. A sütemények a vegetáriánus Hitler gyengéi közé tartoztak, most azonban az édesség sem deríthette jókedvre. A Schleicherrel folytatott beszélgetés ugyanis végleg szertefoszlatta reményeit: a kancellári kinevezéshez Hindenburg nem járult hozzá. Csekély vigasz volt számára, hogy a várt elnöki fogadásra mégis sor kerülhet.

Délután három óra volt, amikor megszólalt a telefon: Hitlert az elnöki palotába szólították. Amikor az elnök személyi titkára, Meissner Hindenburghoz vezette, Hitler nem állta meg, hogy meg ne kérdezze még a lépcsőn felfelé haladva: hajlandó-e őt a birodalmi elnök kinevezni? Meissner kitért a válasz elől. S erre jó oka volt – csak Schleicher szavait ismételhette volna meg.

Hindenburg, amint Hitler belépett és túljutottak a kötelező udvariassági formaságokon, a tárgyra tért. Szokott katonás modorában, bár a tőle kevéssé megszokott diplomatikus formák között, kijelentette, hogy örömmel üdvözölné a nemzetiszocialisták részvételét a kormányban, s ez nem volt más, mint a már várt elutasítás. Hitler válaszában megismételte a Schleichernek és Papennek elmondott érveit, valamint követelését a teljes és korlátlan kormányhatalomra. Hindenburg a követelést most már egyértelműen elutasította, azzal magyarázva álláspontját, hogy „Isten, saját lelkiismeretem és a haza előtt nem vállalhatom annak felelősségét, hogy egy olyan pártra ruházzam a teljes kormányhatalmat, amely határozottan szembenáll a másképpen gondolkodókkal”. Miután azonban Hitler erőltetetten elszánt hangon levonta a tárgyalásokból a végkövetkeztetést: „így nem marad más lehetőség számomra, minthogy ellenzékbe vonuljak”, Hindenburg is megkísérelte az ellentétek tompítását. Előbb határozott, kemény hangot használt Schleicher tanácsát követve: „Figyelmeztetem Önt arra, hogy ellenzékét a lovagiasság szabályait betartva vezesse, s legyen tudatában annak a felelősségnek és kötelességnek, amellyel hazájának tartozik. Semmi kétségem sincs az Ön hazaszeretete iránt. Azok ellen a terror- és erőszakos cselekedetek ellen azonban, amelyekben sajnálatos módon az SA- alakulatoknak is részük van, a lehető legkeményebben fogok fellépni.” Majd békülékenyen hozzátette: „Igaz, mi mindketten régi bajtársak vagyunk, s én azt kívánom, hogy azok is maradjunk, hiszen később útjaink ismét találkozhatnak. Ezért már most szeretném Önnek bajtársi jobbomat nyújtani.”

Hitler leverten távozott az elnöki palotából, bár Hindenburg nagyvonalú gesztusa kétségtelenül hatást gyakorolt rá. Visszatérve a Goebbels család körébe, már azt is fontolgatta, hogy elfogadja az alkancellári kinevezést. Úgy gondolta – s ezt Goebbelsnek is kifejtette -, hogy a kezdeményezés már kezdetektől a kezében lenne, s ehhez hamarosan a tényleges hatalmat is megkapná. Nem tartott Papentől, bízott abban, hogy a mögötte felsorakozott erők elegendő támaszt jelentenek számára még abban az esetben is, ha a kancellár, meggondolva magát, mégis ragaszkodna vezető szerepéhez.

Döntésének megváltoztatására azonban Hitlernek nem maradt ideje. A berlini lapokban már este megjelent a kormány közleménye a tárgyalásokról, amelyben egyértelműen az NSDAP-t marasztalták el a tárgyalások eredménytelenségéért.

A párt az ezt követő hetekben taktikát változtatott: az SA mérsékelte akcióit (sőt közvetlenül a tárgyalások után két hétre „szabadságolták” tagjait), s a párt képviselőinek megtiltották, hogy az augusztus 30-i parlamenti nyitó ülésen botrányt provokáljanak – így Zetkin beszéde alatt is meg kellett elégedniük néhány közbekiáltással. E taktikával az NSDAP célja kettős volt: egyrészt Hindenburg állításával szemben bizonyítani kívánta, hogy kézben tudja tartani a mozgalmat, másrészt újabb szövetségeseket kívánt megnyerni parlamenti pozícióinak megerősítéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Két választás Németországban
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Amikor 1932. június 4-én Hindenburg elnök feloszlatta a mindössze két éve működő parlamentet, a hivatalos indoklás a következőképpen hangzott: a Reichstag „a legutóbbi hónapokban a német országrészekben lezajlott [helyi] parlamenti választások eredményei alapján nem felel meg többé a német nép akaratának”. Szinte szó szerint ismételte a „Gazdaságpolitikai Egyesülés” 1931. júliusi petícióját, s nem szinte, hanem valóban betűről betűre Hitler januártól többször is megismételt tételét az „elavult” parlamentről. A birodalmi elnök célja a parlament feloszlatásával és az új választásokkal az volt, hogy Papen számára lehetővé tegye lehetőleg „szolid” parlamenti többség alakítását. E parlamenti többség azonban nyilvánvalóan csak a náci párt bevonásával alakulhatott ki. A kommunista és a szociáldemokrata pártra Papen természetesen nem számíthatott és nem is számított, a polgári középpártok mandátumai pedig nem csupán elégtelenek voltak számára, hanem új választások esetén várhatóan további csökkenésükkel kellett számolni. S ezzel tisztában voltak e pártok vezetői is, éppen ezért nem támogatták a náci párt által korábban, május elején a parlamentben is beterjesztett indítványt. Egyedül az NSDAP helyi választási eredményei jelezték, hogy a párt minden korábbi eredményét túl fogja szárnyalni.

A náci propaganda soha nem látott erővel vetette bele magát a választási küzdelembe. Hitler megszervezte harmadik úgynevezett „Németországi Repülését”. A Dornier 1720 a legkorszerűbb utasszállító gépek egyike volt a korszakban. Fedélzetén Hitler mellett ott voltak legtapasztaltabb szervezői és agitátorai, s természetesen személyi biztonságán őrködő SS- legényei is. Hitler 50 városban tartott nagygyűlést, s plakátok ezreivel, repülőgépekről leszórt röplapok százezreivel, sőt beszédének részleteit rögzítő hanglemezek osztogatásával is törekedett növelni népszerűségét. (Mindez nem kis pénzbe került. Egyes adatok szerint az NSDAP csupán 1932 második felében mintegy 80 millió márkát költött propagandára.)

Az 1932. július 31-én megtartott választások eredménye nem okozott meglepetést. Az NSDAP a minden korábbinál nagyobb, az 1919-es 83%-ot is egy százalékkal meghaladó részvétellel megtartott választásokon a leadott érvényes voksok 37,36%-át szerezte meg (választóinak száma 13 779 111). A náci párt megerősödése nem volt lebecsülendő. Annál is inkább, mivel bár a korabeli közvéleményben az áprilisi elnökválasztások második fordulójában Hitlerre leadott 36,8% élt, valósabb összehasonlítási alapul szolgál az első forduló 30,1%-a, amikor a német nemzetiek és a Stahlhelm többsége saját jelölt híján még nem sorakozott fel Hitler mögött. A legjelentősebb különbség azonban az volt, hogy amíg az áprilisi elnökválasztásokon elért 36,8% nem érintette a pártok közötti parlamenti erőviszonyokat, most az NSDAP, 230 képviselőjével, már a Reichstag legnagyobb parlamenti frakcióját mondhatta magáénak. Szavazatarányuk, és ami ebből következett, képviselői mandátumaik száma nem csupán a szociáldemokratákét (21,6%, 133 mandátum) haladta meg, hanem a két munkáspárt együttes eredményét is. (A kommunista párt 14,6%-ot szerzett és 89 képviselője került a Reichstagba, így a két munkáspárt összesített szavazataránya 36,2% volt, mandátumaik száma pedig 222.)

Figyelemre méltó volt továbbá, hogy az NSDAP, ha az 1930-asnál kisebb mértékben is, de most is a jobboldaltól vont el szavazatokat. Súlyos vereséget szenvedett a mind jellegtelenebbé váló Német Néppárt: 1 257 866 szavazatot s ezzel mandátumainak több mint háromnegyedét veszítette el. Katasztrofális volt a junkerek agrárérdekeit képviselő párt veresége is, amelynek korábbi több mint egymilliós tábora mindössze 90 000-re apadt. Hasonló arányú volt a Gazdaságpárt veresége, a korábbi 1 362 400 helyett csak 146 900 szavazatot szerzett. A korábban sem túl jelentős Német Parasztpárt szavazatainak kétharmadával, a szintén agrár jellegű Birodalmi Agrárszövetség felével, a Német-Hannoveri Párt szintén kétharmadával járult hozzá a nácik előretöréséhez. A jobboldali pártok közül a legkevesebb szavazatveszteséget most a német nemzetiek szenvedték el. Táborukat mindössze 280 000 szavazó hagyta el, s így részesedésük 7%-ról 5,9%-ra csökkent, ami egyértelműen jelezte, hogy Hugenberg politikája továbbra is számíthatott a nagybirtok és a reakciós finánctőke egy részének támogatására.

A jobboldalon belüli erőeltolódás azt mutatta, hogy bevált az NSDAP taktikája, amely nem a más pártokkal kötött szövetségre, hanem azok választóinak elhódítására törekedett. A náci párt – ellentétben az 1930-as helyzettel – most már nem csupán a jobboldal legerősebb pártja, hanem e csoporton belül korábbi 44,4%-os részesedését 78,3%-ra növelte. Ez utóbbinak különös jelentősége volt. Amíg 1930-ban és azt követően megvalósíthatónak tűnhetett a nemzetiszocialisták alárendelése, Hugenberg elképzeléseinek megvalósítása, az 1932-es választások után ennek minden esélye megszűnt. Az NSDAP mögött a finánctőkés körök mellé már a legreakciósabb agrárkörök is felsorakoztak, a párt túlsúlya egyértelműen kizárt minden olyan parlamenti megoldást, amely a hagyományos jobboldalra kívánta alapozni az elnöki diktatúra rendszerét.

Választások	Nemzetgyűlés 1919. I. 19.		1. Reichstag 1920. VI. 6.		2. Reichstag 1924. V. 4.		3. Reichstag 1924. XII. 7.
Választásra jogosultak száma	36 304 084		35 949 774		38 371 052		38 952 645
A résztvevők aránya	83,02%		79,17%		77,44%		78,8%
Pártok	szavazat	%	szavazat	%	szavazat	%	szavazat	%
	képviselő		képviselő		képviselő		képviselő
Nemzetiszocialisták (NSDAP)	–	–	–	–	1 918 310	6,5	906 946	3
					32		14
Német Nemzeti Néppárt	3 121 500	10,26	4 249 100	15,1	5 696 368	19,5	6 205 324	20,5
	44		71		95		103
Német Néppárt	1 345 600	4,42	3 919 400	13,9	2 694 317	9,2	3 049 215	10,1
	19		65		45		51
Kisebb pártok	484 800	1,62	869 800	3,08	2 754 263	9,4	2 365 080	7,76
	7		9		29		29
Német Centrumpárt	5 980 200	19,6	5 083 600	18	4 860 027	16,6	5 250 169	17,34
	91		85		81		88
Német Demokratikus Párt	5 641 800	18,55	2 333 700	8,3	1 655 049	5,7	1 917 765	6,3
	75		39		28		32
Szociáldemokraták	13 826 400	45,48	11 151 200	39,55	6 008 713	20,5	7 880 963	26
	185		186		100		131
Kommunisták	–	–	589 500	2,07	3 693 139	12,6	2 708 345	9
			4		62		45
Összesen	30 400 300	100	28 196 300	100	29 281 186	100	30 283 805	100
	421		459		472		493

Reichstag-választások Németországban. 1919—1933

4. Reichstag 1928. V. 20.		5. Reichstag 1930. IX. 14.		6. Reichstag 1932. VII. 31.		7. Reichstag 1932. XI. 6.		8. Reichstag 1933. III. 5.
41 224 678		42 982 912		44 226 835		44 401 004		44 685 764
75,6%		82%		84%		80,5%		88,77%
szavazat	%	szavazat	%	szavazat	%	szavazat	%	szavazat	%
képviselő		képviselő		képviselő		képviselő		képviselő
810 127	2,6	6 379 672	18,3	13 779111	37,4	11 737 010	33,1	17 277 180	43,9
12		107		230		196		288
4 381 563	14,2	2 457 686	7	2 186 661	5,9	3 019 099	8,8	3 136 760	8
73		41		37		52		52
2 679 703	8,7	1 693 878	4,85	436 012	1,2	661 796	1,8	432 312	1,1
45		30		7		11		2
4 326 912	14,1	4 868 673	14	1 122 491	2,6	1 102 409	3	634 693	1,6
51		72		11		12		7
4 657 796	15,2	5 185 637	14,8	5 792 506	15,7	5 326 067	15	5 498 457	14
78		87		97		90		92
1 479 374	4,8	1 205 521	3,45	371 799	1	336 451	1	334 242	0,8
25		20		4		2		5
9 152 979	29,8	8 575 244	24,5	7 959 712	21,6	7 247 956	20,4	7 181 629	18,3
153		143		133		121		120
3 264 793	10,6	4 590 160	13,1	5 369 698	14,6	5 980 162	16,86	4 848 058	12,3
54		77		89		100		81
30 753 247	100	34 956 471	100	36 882 354	100	35 471 745	100	39 343 331	100
491		577		608		584		647

Talán még jelentősebb változás volt, s ez tovább korlátozta Papent, hogy a kormányzatnak már arra sem volt lehetősége, amire Brüning idején még törekedhetett: a polgári középpártok bevonásával sem hozhattak létre jobboldali parlamenti többséget. Az NSDAP nélkül az összes többi polgári pártra, a demokratáktól a német nemzetiekig, a Reichstag 608 mandátumából mindössze 156 jutott, miközben a nemzetiszocialisták önmagukban 230 képviselővel rendelkeztek.

A Papen kormány irányvonalára ez utóbbi tényező különösen nagy hatással volt. Pedig a polgári középpártok megnyerésének egy német nemzetiek vezette koalíció számára a korábbiaknál jobb esélyei lehettek volna. A választási eredmények ugyanis azt mutatták, hogy a weimari alapokhoz még legkövetkezetesebben ragaszkodó demokrata Német Állampárt befolyása jelentősen csökkent: szavazóik mintegy háromnegyedét veszítették el; a hajlékonyabb Centrumpárt és a vele együtt már Brüninget is támogató Bajor Néppárt viszont még némileg növelni is tudta szavazatainak számát. Ez azonban 1932 nyarán már nem jelentette volna a Hindenburg által megkívánt „szolid” parlamenti többség létrejöttét.

A német társadalomban bekövetkezett politikai változások irányát mutatta az is, hogy a munkáspártok – a kommunista párt jelentős szavazatnyeresége ellenére – veszítettek korábbi befolyásukból. Részesedésük a leadott szavazatokból az 1930-as 37,6%-ról 35,9%-ra csökkent. A munkásmozgalom számára igen jelentős változás volt a forradalmi baloldal előretörése, ami egyet jelentett a kommunista párt antifasiszta programjának térnyerésével. A „bolsevizmus” azonban — amivel Hitler nap mint nap riogatta a polgárokat és zsarolta a reakciót – a kommunisták minden erőfeszítése ellenére sem vált olyan hatalommá, amely ellensúlyozhatta volna a diktatúrát egységesen támogató polgári pártok befolyását. A szociáldemokrata párt pedig továbbra sem változtatott alapvetően taktikáján: a korábbinál élesebben fordult ugyan szembe a minden kompromisszumot visszautasító Papen-kabinettel, a megoldást viszont nem az egységfrontban, hanem a polgári pártokkal kötött egyezkedésben vélte felfedezni. Pedig ennek mind kevesebb esélye volt: a demokraták meggyengültek, és a centrum is mind egyértelműbben jobbra tolódott. Még ha sikerült volna is valamilyen módon az együttműködés, az így létrejövő parlamenti ellenzék sem ellensúlyozhatta a jobboldalt; a centrum, a demokraták és a szociáldemokraták összesített szavazataránya (38,6%) és a 234 mandátum alig haladta meg a nemzetiszocialisták eredményét (37,4% és 230 mandátum), s messze elmaradt a jobboldal erejétől. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a volt weimari koalíció felújítása még abban az esetben sem kínált volna megoldást, ha az időközben kiéleződött ellentéteket sikerül is áthidalni. Ennek ellenére a szociáldemokrata párt, tekintettel a fasiszta veszélyre, minden korábbi kompromisszumon túlmutató engedmények árán is hajlandó volt elősegíteni a polgári-szociáldemokrata ellenzéki blokk kialakulását. Ez egyrészt a pártnak a forradalmi irányzattól való még határozottabb elkülönülésével járt, másrészt kihívta maga ellen a kommunista mozgalom éles bírálatát, amely egyedül a munkásegység, az egységfront kibontakoztatásában látott lehetőséget az egyre erősödő fasiszta mozgalom elleni fellépésre.

Németország Kommunista Pártjának (Kommunistische Partei Deutschlands) vezetősége, felmérve a március-áprilisi elnökválasztások óta eltelt hónapokban bekövetkezett változásokat, arra a következtetésre jutott, hogy a nácizmus előretörése lelassult, ugyanakkor a forradalmi politikát támogatók, a változást sürgetők tábora jelentősen bővült. A párt igen nagy arányú előretörésében — szavazataikat 30,1%-kal növelték, amíg az NSDAP csupán 19,6%-kal — egyértelműen a választásokat megelőző Antifasiszta Akció egységfront irányvonalának igazolását látták. Bíztak abban, hogy az akció az elkövetkezendő időszakban még jelentősebb sikereket ér el. A párt tömegbázisának szélesítését és az egységfront gondolatának elmélyítését szolgálták az augusztus 14-től országszerte megrendezett „Antifasiszta Üzemi Hetek”.

A kommunista párt őszinte egységfront óhajának adott hangot a súlyos betegsége ellenére a Reichstag megnyitására Berlinbe érkező Clara Zetkin, akinek megjelenésével a kommunista párt alkalmat kapott arra, hogy a parlamentben elsőnek fejthesse ki nézeteit. Zetkin volt ugyanis a képviselőház legidősebb tagja, s így ő nyithatta meg augusztus 30-án a parlament ülésszakát. A 76 éves kommunista képviselőnő – a nácik fenyegető közbekiáltásaitól nem zavartatva magát – éles hangon ítélte el a fasizmus gaztetteit, hazug propagandáját. Rámutatott arra, hogy a nácizmus előretörése a legreakciósabb német imperialista körök támogatásának köszönhető, amelyeknek eltökélt szándéka, hogy a fasiszta diktatúra kegyetlen eszközével érjék el céljukat. A hatalomra törő fasiszta diktatúrával szemben az ellenállás egyetlen lehetőségét az egységfrontban jelölte meg: „A pillanat valamennyi dolgozó egységfrontját követeli a fasizmus visszaszorítása érdekében. Az egységfront az egyetlen lehetőség arra, hogy a rabszolgasorban sínylődök és kizsákmányoltak megóvják erőiket és szervezeteiket, sőt fizikai létüket. E kényszerítő történelmi szükségszerűségben felül kell emelkedni valamennyi bénító, az erőket megosztó politikai, szakszervezeti, vallási és világnézeti ellentéten.”

Az egységfront politika előtérbe helyezése, az Antifasiszta Akció kibontakoztatása jelentős előrelépés volt a kommunista párt politikájában. A fasiszta diktatúrával szemben a proletárdiktatúra kivívásának hangsúlyozása fő stratégiai célkitűzésként ugyan továbbra is napirenden maradt, azonban mind központibb helyet foglaltak el a munkásosztály és a haladó értelmiség számára érthetőbb és elfogadhatóbb, mindennapi követeléseket megfogalmazó jelszavak – a munkanélküli-segély biztosításától a demokratikus jogokat korlátozó szükségrendeletek visszavonását sürgető parlamenti indítványokig és „a nyílt fasiszta diktatúra hatalomra jutásának” megakadályozására hozandó védelmi intézkedésekig. A kommunista párt tisztában volt azzal – amint azt Thälmann augusztus 3-án, a párt területi titkárainak országos konferenciáján hangsúlyozta -, hogy a fasizmus hatalomra jutása „évtizedekre vetné vissza a munkásmozgalmat”.

A szociáldemokrata párt választások utáni taktikáját alapvetően téves helyzetértékelése határozta meg. A súlyos vereség ellenére a pártvezetés bizakodó volt, sőt optimista. A párt elnöke, Wels a választás napját, július 31-én a „demokrácia győzelmi napjának” nevezte. Hasonlóan vélekedtek a területi szervezetek vezetői is. Így a hannoveri pártlap, a Volksstimme augusztus 1-i számában a választásokat értékelve a következőket írta: „Tehát a hatalomátvételből semmi sem lett, és soha nem is lesz belőle semmi. A választás megmutatta, hogy a jobboldali pártok nem tudják és sohasem fogják tudni megszerezni a többséget Németországban.” S mindezt egy olyan területi szervezet lapja írta, ahol a nemzetiszocialisták 49,5%-ot kaptak (sőt még a német nemzetiek is a korábbi 8%-ról 8,4%-ra növelték szavazataik arányát), s ezzel Schleswig-Holstein után (51%) a legnagyobb arányú győzelmüket aratták. A szociáldemokrata értékelések alapja az áprilisi elnökválasztáson elért náci eredmény és a júliusi közötti „mindössze” 0,6%-os különbség volt, s az a Wels által többször hangsúlyozott meggyőződés, hogy az uralkodó körök, és személy szerint Hindenburg sohasem fogják támogatni Hitler kancellárjelöltségét. Ennek megfelelően a párt a parlamenti manőverekre korlátozta tevékenységét, és a „kivárás” álláspontjára helyezkedett. Célja a Papen-kabinet megbuktatása volt, amit különféle, jórészt rögtönzött ellenzéki javaslatokkal kívánt elősegíteni. Csupán elősegíteni, mivel nem saját erőiben bízott, hanem a polgári „demokratikus” pártok előretörésében. A pártvezetőség elsősorban azzal foglalkozott, hogyan ellensúlyozza a kommunista előretörést, miképpen „konkurráljon” a nagy visszhangot kiváltó kommunista követelésekkel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!