Előszó
(idézet: A Nürnbergi huszonkettő – 1981)
Előszó
Több mint húsz esztendő telt el a nürnbergi perek óta.
Albert Speer és Baldur von Schirach szabad emberként hagyták el a spandaui börtönt. Letöltötték a büntetést, melyet annak idején a Nemzetközi Katonai Törvényszék szabott ki rájuk. Már csak a magányos, búskomor Hess maradt odabenn, akit tetteiért életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek.
A hatás, melyet ezek az emberek gyakoroltak rám, mindig eleven marad bennem, függetlenül attól, hogy ők maguk élnek-e még vagy sem.
Én voltam ugyanis a börtönőrük.
Attól kezdve, hogy a Mondorf-les-Bains-i vizsgálati fegyházban összegyűjtötték őket, tizennyolc hónapon át, egészen a per befejezéséig az volt a feladatom, hogy a huszonegy* – Mint a későbbiekből kiderül, Ley öngyilkosságot követett el (ezzel a foglyok száma huszonegyről húszra csökkent), Kaltenbrunnert pedig később hozták Nürnbergbe, s ezzel a főbűnösök száma ismét huszonegyre emelkedett. Összesen tehát Andrus ezredes huszonkét fasiszta főbűnös őrizetére kapott megbízást. – A szerk.*
legfőbb náci vezetőt őrizzem, továbbá gondoskodjam a Katonai Törvényszék tagjainak személyes biztonságáról, azokéról, akiknek ítélkezniük kellett a nácik felett. Ott dolgoztam közöttük, gyakran fullasztóan szűk helyiségekben, s csaknem mindennap beszéltem velük. Láttam őket mélységesen kétségbeesettnek, kihívónak és alázatosnak. Tízet közülük elkísértem az akasztófa alá, amikor meg kellett halniuk.
Mint börtönparancsnok, kötelességszerűen eltettem minden dokumentumot, ami a foglyokra és a rájuk kiszabott ítéletekre vonatkozott. Megőriztem minden hálálkodó vagy panaszos levelet, melyet hozzám vagy tiszttársaimhoz írtak. A foglyokra vonatkozó „bizalmas”, „titkos” vagy „szigorúan titkos” jelzésű dokumentumok ezrei porosodnak iratgyűjtőimben.
Ezek közül az iratok közül sokat felhasználok könyvemben, hogy elmondhassam, mi is történt a nürnbergi börtönben a kulisszák mögött. Nyilvánosságra hozatalukat már nem használhatja ki semmiféle ellenfél. Archiválásukért leginkább én voltam felelős, és mint annak az embernek, aki akkoriban a legközelebbről látta a dolgokat, nekem jutott a közzététel felelőssége és előjoga is.
Egész idő alatt itt porosodtak Washington állambeli, tacomai lakásom padlásán, elriasztva mindenkit az újrarendezés hatalmas munkájától és ellenállva mindazok sürgetésének, akik úgy vélték: „Igazán itt az ideje elmondani, valójában mi is történt Nürnbergben.”
Ennek a sürgetésnek most illendő eleget tenni, amikor már csupán egyetlen bűnös maradt, aki büntetését tölti.
A szerzők a bevezető oldalakat arra szokták felhasználni, hogy felkérnek valakit, mondjon el róluk egyet-mást az olvasónak. Hogy magam is kövessem ezt a hagyományt – s hogy már itt példát adjak abból az őszinteségből, melyet könyvem további oldalain is igyekeztem követni – a „Time” magazin 1946. október 28-i számát használom fel bevezetőmül. A „Time” mondott száma Hermann Göring öngyilkosságával foglalkozott, melyet a náci vezér a nürnbergi börtönben pár órával az előtt követett el, hogy felakasztották volna. „Hogyan történhetett meg ilyesmi?” – tette fel a kérdést a hetilap. S mindjárt válaszolt is saját kérdésére: „Úgy, hogy a hadvezetés a börtönt egy páváskodó, fantáziátlan, egyébként nagyon rokonszenves tisztre bízta, aki nem volt rátermett ember. Burton C. Andrus ezredes szerette a munkáját. Az apró, kövér ember, aki olyan volt, mint valami felfuvalkodott pávagalamb, reggelenként méltóságteljesen vonult be a tárgyalóterembe, kifogástalan egyenruhában, tükörfényes sisakkal. A bírák előtti meghajlása pedig, amikor azok beléptek, egyike volt Nürnberg legszórakoztatóbb látványainak. Szeretett apró levélkéket küldözgetni: »Az amerikai ezredes a kiváló francia ügyészt és munkatársait baseball-mérkőzésre hívja meg.«
Hosszú időt töltött el azzal – folytatja a lap -, hogy beosztottjaival a legapróbb részletekig megtervezze a foglyok életét. Öngyilkosságbiztos cellákat rendeztetett be; ezekben az asztalokat is úgy tervezték, hogy egyetlen ember testsúlya alatt összeroppanjanak. 24 órás őrséget állított minden egyes cella elé, és ragaszkodott hozzá, hogy a foglyok alvás közben kezüket a takaró fölött tartsák. Megkövetelte, hogy a foglyok rendszeres testmozgást is végezzenek; ezalatt átkutatta celláikat.
Beszélőfülkéket tervezett, melyekben a foglyok úgy társalogtak látogatóikkal, hogy nem kerülhettek fizikai érintkezésbe velük.
Úgy tűnt, hogy minden rendben van, Andrus azonban elfelejtette, hogy ő csak egy sémát állított fel, az olyan embereknek azonban, mint Göring, elég egy pillantás a sémára, hogy meglássák benne a kibúvó lehetőségét is …”
Ilyen volt tehát a nürnbergi börtönparancsnok a „Time” szerint. Talán kiegészíthetném a rólam alkotott képet húsz év előtti személyi adataimmal, hogy a „Time” is kiigazíthassa beszámolóját. Testsúlyom 72,5 kg volt, magasságom 177,8 cm, mellkasbőségem 100,7 cm, derékbőségem 91,4 cm, mivel a nem sokkal előbb befejezett frontszolgálat és a beosztottak elleni aktív vízipóló-mérkőzések megőrizték megfelelő testsúlyomat. Méghogy kövér pávagalamb!
Börtönt először az első világháborúban láttam, Georgia államban, az Oglethorpe-erődben. Ez az erőd voltaképpen katonai fegyház volt, teli gyilkosságért, fegyveres rablásért és más súlyos bűncselekményekért elítélt katonákkal, akik közül sokan megrögzött kábítószer-élvezők is voltak. Sohasem jöttem rá, hogyan történhetett, de engem neveztek ki börtönparancsnoknak. Ennek bizony nem sok köze volt a lovassághoz, ahhoz a fegyvernemhez, amelyben szolgáltam.
Amikor megérkeztem, azt láttam, hogy a rabok kettesével-hármasával-
De nem sok időm jutott elődöm melléfogásainak felmérésére.
Aznap éjjel a rabok zendülést csaptak üdvözlésemre. Az épületnek azt a részét, ahol a cellák sorakoztak, csaknem darabokra zúzták, a belső falakat pedig ocsmányságokkal festették tele. Az őröket semmibe se vették, azok pedig tehetetlennek bizonyultak velük szemben. Sőt még a rabok üzengettek nekem őreikkel. „Mondjátok csak meg az új börtönparancsnoknak, hogy megkapja a magáét” – ijesztgettek.
Másnap reggel megszemléltem a kárt, s egyik-másik jómadár nyíltan a szemembe mondta, hogy nem fognak dolgozni. Én viszont ugyanolyan nyíltan azt feleltem, hogy de bizony fognak.
Először is minden egyes rabot magam elé hozattam, és beszéltem velük. Figyeltem szemükben a dacot, s így könnyű volt kiemelni a főkolomposokat, azokat az alakokat, akiknek korábban volt képük törvényszéket ülni saját börtöntársaik felett, sőt büntetéseket osztogatni. Ezeket választottam ki aztán, hogy tisztára mossák a börtönt, eltávolítsák az ocsmányságokat és helyreállítsák a károkat. Lemezlakatosokat hozattam, és három sötétzárkát építtettem; a munka a rabok szeme láttára folyt.
Fölfedeztem, hogy az intézménynek még börtönszabályzata sincsen, leültem hát, és szerkesztettem egyet. Kiadtam a parancsot, hogy az őröknek ezentúl nem kell háromszor megállásra felszólítaniuk a szökésben levő rabot, és nem kell figyelmeztető lövést leadniuk a feje fölé.
Ettől kezdve, ha valaki szökni próbált, az őr csak egyszer kiáltott megálljt. A közelben tartózkodó többi rabnak a földre kellett vetnie magát, nehogy elfedje az őr elől a célt. Ekkor, ha a szökevény nem állt meg azonnal, az őrnek tüzelnie kellett.
Ezt a parancsot kifüggesztettük az őrszobában és a rabok között is, hogy elolvashassák. Én pedig egybehívtam valamennyi rabot a cellaépületben, és személyesen olvastam fel nekik a szabályzatot.
Több szökési kísérletre nem került sor az Oglethorpe-erődben.
Eltekintve ettől a börtönkalandtól és attól a bizonyos másodiktól, pályafutásom a hadseregben zajlott. 1917-ben helyeztek tényleges állományba; ettől kezdve egyfolytában a lovasságnál szolgáltam.
Második világháborús élményeim azzal kezdődtek, hogy Angliába vezényeltek mint megfigyelőt. Miután Amerika is hadba lépett, részt vettem az európai hadszíntér valamennyi hadjáratában, s amikor a fegyveres harcok véget értek, éppen a Bajorországban állomásozó III. hadtestnél teljesítettem szolgálatot.
Most „nyugállományban” a Puget Sound-i egyetem számviteli fakultásán tanítok Tacomában, Washington államban.
Hosszú időbe tellett, amíg rászántam magam, hogy írjak a Nürnbergben történtekről. Hiszen az az idő katonai pályám igen rövid időszaka volt csupán, mindössze tizennyolc hónap, s ez is teljes egészében a börtön falai között telt el. Ezúttal nem amerikai katonákat bíztak rám. Olyan embereket őriztem, akik talán a leggonoszabbak voltak mindenki között, aki valaha is élt ezen a Földön. A legszörnyűbb bűnök elkövetésével vádolták őket, melyeket az emberiség a történelem során elszenvedett.
De a nürnbergi fegyházban, a náci vezetőkkel való mindennapos érintkezéseim alkalmával egyetlen dologról sohasem feledkezhettem el még börtönparancsnokként sem, arról, hogy emberi lényekkel van dolgom, és törvényeink szerint elvben mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét.
Az itt következő lapok éppen arról számolnak be, hogyan alkalmaztuk ezt a tételt – hadifoglyok, börtönőrök, illetve náci vezetők – a nürnbergi fegyház falai között.
Burton C. Andrus
Tacoma, Washington állam, 1969.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!