AZ ELSŐ FORRADALOM OROSZORSZÁGBAN

Így élt Lenin
AZ ELSŐ FORRADALOM OROSZORSZÁGBAN

Lassan értek, beértek a napok, mint a dinnyék,a proletariátus kinőtt a gyereksorból.

„Mi, Szent-Pétervár munkásai és minden társadalmi rendhez tartozó lakosai, feleségünkkel és gyermekeinkkel és gyámoltalan öreg szüléinkkel együtt eljöttünk hozzád, Felséges Urunk, igazságot és oltalmat keresve… Nincs már több erőnk, Felség. Türelmünk végéhez értünk. Elkövetkezett számunkra az a borzasztó pillanat, amikor jobb meghalni, semmint tovább szenvedni az elviselhetetlen kínokat” – így kezdődött az a petíció (kérvény), amit 1905. január 9-én a pétervári munkások százezres felvonulása akart átadni a cárnak. A felvonulást a Gapon-féle vallásos színezetű – és a rendőrség által támogatott – munkásszervezet javasolta. A pétervári bolsevikok helytelenítették a felvonulást, de mikor látták, hogy nem lehet megakadályozni, bekapcsolódtak a petíció megfogalmazásába, és együtt mentek a többiekkel január 9-én. Így kerültek a kérvénybe forradalmi követelések is, igaz, hogy alázatos könyörgés formájában: a munkások közül ekkor még sokan hittek a „mindenható cár atyuskában”.

Kijózanító, szörnyű leckét kaptak azonban. A kérvényt senki sem olvasta el (a cár nem is volt ekkor Pétervárott), ellenben a jó előre odarendelt katonaság tüzet nyitott a templomi zászlók és szentképek alatt vonuló, védtelen, fegyvertelen tömegre. Több mint ezer halott maradt a Téli Palota előtti hatalmas téren. Csaknem négyezren sebesültek meg. A cári tábornokok, akik az iszonyatos tömegmészárlásra parancsot adtak, a maguk módján logikusan cselekedtek: a népnek önkényuralmi rendszerben még panaszkodni sem szabad. Ha csak kicsit is kevésbé korlátoltak azonban, eszükbe kellett volna jutnia az ókori hadvezér híres mondásának: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk.” A véres vasárnap még az elmaradott munkásokat is kiábrándította a cárizmusból. Híre újabb lökést adott egész Oroszországban a forradalmi megmozdulásoknak. Pétervár munkáskerületeiben pedig már az nap barikádok emelkedtek.

Leninék Svájcban már másnap értesültek a pétervári eseményekről. „Amikor megérkezett a hír a forradalom kirobbanásának konkrét formájáról, mintha minden megváltozott volna körülöttünk, mintha a távoli múltba veszett volna mindaz, ami eddig történt – írja Krupszkaja visszaemlékezéseiben.

– …Oda indultunk, ahová ösztönszerűen minden bolsevik tartott, akihez eljutott a pétervári események híre: az emigránsok étkezdéjébe, Lepesinszkijékhez. Együtt akartunk lenni. Alig váltottunk szót egymással, valamennyien túlságosan izgatottak voltunk…”

Lenin még ugyanezen a napon megírta Forradalom Oroszországban című cikkét. „Erőszak ellen erőszak. Utcai harc dúl, sortüzek ropognak, ágyúk dörögnek. Patakokban ömlik a vér, lángol a polgárháború a szabadságért. Moszkva és Dél, Kaukázus és Lengyelország készen áll, hogy csatlakozzék a pétervári proletariátushoz. A munkásoknak ez a jelszavuk: szabadság vagy halál!” – írta benne a többi között.

1905 tavasza és nyara forradalmas volt Oroszországban. Igen sok sztrájk, parasztmegmozdulás, kisebb-nagyobb összetűzés tette mind forróbbá a légkört. És kitört az első zendülés a hadseregben: fellázadtak a Patyomkin cirkáló matrózai. Októberben pedig a sztrájk országossá vált, egy időre leállt a vasút és a posta is. Ez már teljes-tökéletesen politikai sztrájk volt, legfőbb jelszava: „Vesszen az önkényuralom, éjen a demokratikus köztársaság!” Ekkor jöttek létre, a forradalmasodó munkásság kezdeményezésére, a proletárhatalom későbbi alapszerveinek ősei, a munkásküldöttek szovjetjei (tanácsai).

Lenin – mint keserűen írta – „az átkozott messzeségből” lázas figyelemmel figyelte a forradalom fejlődését. Nemcsak tájékozódott felőle, hanem nyomban elemezte is. S mert számított rá, hogy a sztrájkharc előbb-utóbb fegyveres felkelésbe csap át, tanulmányozni kezdte a fegyveres népfelkelés katonai problémáit.

„A Société de lecture (olvasókör) tisztviselője mindennap láthatott egy orosz forradalmárt, aki már korán reggel beállított, a sár miatt, svájci szokás szerint, felgyűrt, olcsó szövetből készült nadrágban, amelyet azután elfelejtett lehajtani, elővette a barikádharcról, a támadás technikájáról szóló, előző nap félbehagyott könyvet, leült szokott helyére, az ablak melletti asztalkához, megszokott kézmozdulattal végigsimította kopaszodó fejét, és belemerült az olvasásba. Csak néha kelt fel a helyéről, hogy leemeljen a polcról egy vastag szótárt, s megnézzen benne egy ismeretlen kifejezést, azután egy ideig fel-alá járkált, majd az asztalhoz ült, és négyrét hajtott papírokra gyorsan, megfeszített figyelemmel írt valamit” – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. Lenin számos levelet, röplapot, üzenetet juttatott ekkoriban Oroszországba. A Patyomkin cirkáló matrózaihoz pedig megpróbálta elküldeni a bolsevikok megbízottját – a megbízott azonban késve érkezett Odesszába.

A forradalmi mozgalmaktól meggyengült cári kormány októberben nagy keservesen bizonyos alkotmányos reformokra szánta el magát, és közkegyelmi rendeletet is kibocsátott. Lenin ekkor lehetőséget látott arra, hogy megvalósítsa mind kínzóbb vágyát: hazatérni a forradalmi Oroszországba. Röviddel az OSZDMP III. kongresszusa után haza is indult, s némi stockholmi várakozás után (a megígért hamis papírok ugyanis késtek) novemberben álnéven megérkezett Pétervárra.

Pétervárott közben nagyarányú letartóztatások voltak. Sok bolsevik börtönbe került, és ez a későbbiekben éreztette is káros hatását. Lenin a legmélyebb illegalitásban élt. Hosszú ideig minden éjjel másik elvtárs. lakásán aludt. Ez nagyon kínos volt számára, sohasem szeretett másokat zavarni, ráadásul így nem tudott annyit dolgozni, amennyit akart volna. Krupszkaja hazaérkezése után nemsokára – természetesen álnéven – lakást béreltek. Nagyon gyorsan el kellett azonban hagyniuk; egy este Krupszkaja figyelmeztette az írásba mélyedt Lenint, hogy a ház körül spiclik ólálkodnak. A hátsó kijáraton, minden csomag nélkül távoztak a lakásból, és újra kezdődött a gyötrelmes vándorlás. A rendőrség nagy erőfeszítéseket tett, hogy Lenint elfogja. Néhányszor nyomára is jutottak – letartóztatniuk azonban nem sikerült.

Bármennyire kevesellte is: valójában rengeteget dolgozott a forradalomért. Irányította a bolsevikok Központi Bizottságának és Pétervári Bizottságának munkáját, beszélt pétervári és moszkvai gyűléseken, találkozott az ország minden részéből érkező munkásokkal, átvette a Novaja Zsizny (Új Élet) című lap vezetését, mely a szociáldemokraták legális újságja lett. Lunacsarszkij visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a lap teljes anyagát – az első betűtől az utolsóig – átnézte. A fontosabb cikkeket szerkesztőségi értekezleten vitatták meg. Lenin saját cikkeit is mindig felolvasta munkatársainak, és meghallgatta észrevételeiket, tanácsaikat. „Lenin – írta Lunacsarszkij – a szó szoros értelmében nagyon szerette a kollektív munkát, vagyis a gondolatok közös kidolgozását valamely nyers kézirat alapján, sok elme közvetlen együttműködésével.”

Közvetlenül részt vett a fegyveres felkelés előkészítésében is. Az első, a legnagyobb szabású fegyveres felkelés decemberben tört ki, Moszkvában. Ez volt az első orosz forradalom tetőpontja. „Nincs már erőnk tovább tűrni! Talpra, elvtársak! Éljen a meggyötört nép fegyveres felkelése!” – visszhangozták Moszkva munkáskerületei az OSZDMP Moszkvai Bizottságának felhívását. Ez bizony már másképp hangzott, mint a januári alázatos kérelem. És a tettek is másmilyenek voltak. Kilenc napon keresztül harcolt a barikádokon Moszkva munkássága a rendőrséggel meg a cári hadsereg mindenfelől összevont, válogatott egységeivel.

A túlerővel szemben a moszkvai felkelés vereséget szenvedett. Utána még fegyveres felkelés robbant ki számos városban, a többi között Harkovban, Nyizsnij-Novgorodban (ma: Gorkij), a Don menti Rosztovban, Ufában, Krasznojarszkban, Csitában. Különösen erős volt a munkások felkelése a Donyec-medencében. Mivel azonban ezek a felkelések egymástól többé-kevésbé elszigetelten folytak, s mivel nem tudták tevékeny részvételre bírni a parasztságot, és nem tudták megnyerni a túlnyomórészt paraszt katonákat sem – sorra-rendre elbuktak.

„Nem kellett volna fegyvert fogni” – jelentette ki ekkor Plehanov. „Ellenkezőleg – válaszolta Lenin sokkal határozottabban kellett volna fegyvert fogni.”

A felkelések veresége után – sztrájkokban, partizánharcokban, falusi földfoglalásokban – még sokáig fel-fellobbant a forradalmi láng, de a forradalom hanyatlása már megkezdődött. Lenin figyelmeztette a szociáldemokratákat: készüljenek fel újból konspiratív munkára. S mert úgy látta, hogy a párt megosztottsága nagy kárára van a forradalomnak, erőfeszítéseket tett a bolsevik és mensevik csoportok merev szembenállásának megszüntetésére. Ez azonban lényegében sem a tamperei konferencián (1905. december), sem a Stockholmban megtartott IV. pártkongresszuson (1906. április 23 – május 8.) nem sikerült. A IV. kongresszuson a mensevikek szerezték meg a vezetést. A bolsevik álláspont majd csak az V. kongresszuson (London, 1907. május 13-június 1.) kap többséget. De a viták – most már nagyon megnehezült feltételek között – tovább folytatódtak.

A cárizmus ugyanis, ahogy a forradalom gyengült, egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb elnyomáshoz folyamodott. 1907. június 3-án pedig államcsínyt hajtottak végre: visszavontak minden alkotmányos reformot, s kezdetét vette a legsötétebb reakció korszaka.

Amikor Lenin Londonból, a pártkongresszusról visszatért, Finnországban telepedett meg, de itt is nyomára bukkant a rendőrség. (Finnország akkor a cári birodalomhoz tartozott, csak az Októberi Forradalom után nyerte el függetlenségét.) A bolsevikok úgy határoztak, hogy Leninnek ismét emigrálnia kell. Hajón indult Svédországba – de a rendes kikötőben már nem szállhatott fel, mert ott is rendőrök lestek rá. Jó három kilométert kellett gyalogolnia egy kis szigetig a jégen, a jég azonban vékony volt, több ízben beszakadt alattuk. Lenin majdnem a vízbe fulladt. Mint később elmondta, arra gondolt akkor: milyen ostoba dolog lenne így meghalni.

Krupszkaja követte az emigrációba. Hosszas hányattatás után 1908 elején érkeztek újra Svájcba. Mikor végignézett a csendes, kihaltnak tetsző genfi utcán, Lenin így sóhajtott fel: „Úgy érzem magam, mintha azért jöttem volna ide, hogy belefeküdjek a síromba.”

Megkezdődött második emigrációja, mely egészen 1917-ig tartott, s mely – Krupszkaja szerint – még keservesebb, sokkal nehezebb volt, mint az első.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa