Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc

Polgári forradalom és nemzeti szabadságharc – A szabadságharc bukása
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

5 A szabadságharc bukása
»Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő …
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.«

(Petőfi Sándor: Szörnyű idő…)

A trónfosztás, a független magyar köztársaság kikiáltása önmagában bátor és helyes tett volt, népi köztársaságunk legszebb történelmi hagyományainak egyike. Következménye azonban mégsem a forradalom erőinek növekedése, hanem gyengülése lett.

A békepárt kísérlete az ellenforradalommal való megalkuvásra
Az országgyűlés soraiban ugyanis ekkor már ismét többségben voltak azok az elemek, akik a forradalom következetes végigharcolása helyett, mint a hadseregben Görgey, csak addig akarták vinni a forradalmat, amíg az udvarral magukra nézve kedvező alkut nem köthetnek. Ezek az elemek szeptemberben kénytelenek voltak visszavonulni, amint azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a baloldal nem képes szilárdan saját kezébe venni a forradalom irányítását, ismét felütötték fejüket és szervezkedni kezdtek. Debrecenben már formálisan is megalakították pártjukat, a »békepárt«-ot: a megalkuvás pártját s minden erejükkel harcbaszálltak nem az ellenforradalom, hanem a forradalmi baloldal felszámolásáért. Csakhamar Görgeyvel is akcióegységre léptek, tisztázva politikájuk közösségét.

A baloldal terve forradalmi diktatúra megteremtésére
A radikális baloldal képviselői hamar felismerték azt a veszélyt, amelyet a megalkuvás erőinek egyre nyíltabb szervezkedése jelentett. Ezért Madarász és társai már 1849 márciusában azt követelték Kossuthtól, hogy oszlassa fel a megalkuvókat tömörítő országgyűlést, állíttassa haditörvényszék elé az áruló Görgeyt és hozzon létre saját vezetése alatt álló diktatórikus kormányzatot a forradalom megmentésére. Kossuth azonban elutasította a baloldal javaslatait, mert nem bízott abban, hogy a baloldal elég erős lesz a forradalmi diktatúra fenntartására. S Kossuth bizalmatlansága indokolt volt. A baloldal Debrecenben, ebben a nagy parasztvárosban még olyan vékony plebejus tömegbázissal sem rendelkezett, mint Pesten. De Madarászék a paraszttömegek aktív támogatását sem tudták megszerezni maguknak, mert még ekkor sem ismerték fel annak szükségességét, hogy a parasztság kielégítése érdekében tovább kell menni a feudális viszonyok felszámolásának terén s így nem is állottak ki a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztése mellett. És maga a baloldali politikusok kis csoportja is meggyengült a szabadságharc megindulása óta, amennyiben sokan közülük, elsősorban a márciusi ifjak táborából a frontra mentek, hogy fegyverrel a kezükben védjék a forradalmat. Petőfi, Vasvári és még számosan mások életüket is feláldozták a forradalom életéért.

Táncsics a forradalmi diktatúráért és az agrárdemokráciáért
Táncsics Mihály volt az egyetlen baloldali politikus, aki helyesen értékelve a forradalom megmentésének feltételeit, összekapcsolta a forradalmi diktatúra és az agrárdemokrácia megvalósításának követelését. Táncsics nemcsak a forradalmi diktatúra bevezetését követelte, hanem azt is, hogy az állam sajátítsa ki a 2000 holdnál nagyobb birtoktesteket, a hazaárulók és a főpapok birtokait s ezeket a kincstári birtokokkal együtt osszák szét a zsellérek között úgy, hogy minden zsellér kapjon 6 — 15 holdnyi földet. Táncsics felismerte, hogy csak a parasztság kielégítése teremtheti meg az áldozatrakész harcosoknak azt a széles táborát, amely szükséges a forradalom végső győzelmének eléréséhez. Követeléseit azonban ő sem valósíthatta meg, mert mögötte épúgy, mint a nemesi radikálisok mögött, nem állott olyan városi plebejus tömeg, amely képes lett volna megszervezni és harcba vinni a parasztságot a forradalmi diktatúráért és a földosztásért. A feudális maradványok teljes felszámolásának elmaradása miatt pedig paraszttömegeink lassan kezdtek kiábrándulni a forradalomból, amelynek győzelméért a szeptemberi napokban még oly lelkesedéssel szálltak síkra.

A békepárt felülkerekedése
Kossuth, nem bízván abban, hogy a forradalmi diktatúra megvalósítható lesz s hogy a forradalom osztálybázisa balfelé, a nép felé kiszélesíthető, a forradalom osztálybázisát jobbfelé, a békepárt felé igyekezett kiszélesíteni. A függetlenségi nyilatkozat elfogadtatásával többek között az is volt a célja, hogy a békepárt előtt elzárja az udvarral való alkudozások útját s a békepártot a forradalom oldalán való kitartásra kényszerítse. A békepárti képviselők valóban csak fogcsikorgatva, megtorlástól való félelmükben szavazták meg a függetlenségi nyilatkozatot s ezáltal valóban elvesztettek minden reményt azirányban, hogy az udvar hajlandó lesz tárgyalni velük, akik maguk is a trónfosztásra szavaztak. Ettől azonban semmivel sem lettek jobb forradalmárok! Sőt csak az tudatosult bennük, hogy Kossuth gyengének érzi magát és a baloldalt a velük való szakításra. Ezért azután még fokozták a baloldal ellen intézett támadásaik hevességét. Sikerült is eltávolítaniok a politikai élet porondjáról legveszedelmesebbnek tartott ellenfelüket, a baloldal vezetőjét, Madarász Lászlót, a rendőrség erőskezű főnökét. Madarászt lopással vádolták meg, s mivel ő Pesten maradt iratok hiányában nem tudta tisztázni magát, erkölcsileg lehetetlenné vált.

A Szemere-kormány megalakulása
A függetlenségi nyilatkozat elfogadása és Kossuthnak kormányzó-elnökké választása után a Honvédelmi Bizottmány átadta helyét a Szemere Bertalan elnökletével megalakult kormánynak. Az új kormányból kimaradt Madarász s nem volt egyetlen más következetesen baloldali tagja sem. A baloldal elkeseredetten, a békepárt örömmel fogadta a kormány megalakulását, s az valóban egyre inkább a békepártban kereste politikájának támaszát. A békepárt pedig, hogy az udvar szemében jóvátegye a függetlenségi nyilatkozat megszavazásával elkövetett »bűn«-ét, mindent elkövetett a forradalom megbuktatásának érdekében.

Buda ostroma
Különösen kártékonyán érvényesült a békepárt politikája a további hadműveletekben. Görgey a komáromi győzelem után megint csak nem üldözte a megvert, de meg nem semmisített ellenséget Ausztria területén is, hanem csapataival visszafordult és a még osztrák megszállás alatt álló Buda várát kezdte ostromolni. Buda ostromával a honvédsereg három értékes hetet töltött el, s ezalatt az ellenforradalom ismét rendezni tudta sorait, hogy azután minden addiginál nagyobb erővel rohanjon rá hazánkra.

A reakciós nagyhatalmak összefogása és intervenciója
Júniusban 165 ezer főnyi osztrák sereg támadta meg Julius Haynau tábornagy vezetésével Magyarországot. A bevonuló osztrákok azonban nem jöttek egyedül. Észak és kelet felől 193 ezer főnyi orosz hadsereg sietett segítségükre Iván Paszkevics herceg parancsnoksága alatt. A magyar kormány mindössze 172 ezer főnyi sereget tudott szembeállítani a hatalmas túlerővel.

A cári csapatok intervencióját az a katonai egyezmény előzte meg, amelyet Ferenc József június elején kötött Varsóban I. Miklós cárral, Európa zsandárjával. Ebben az egyezményben a két reakciós uralkodó a magyar forradalom vérbefojtására szövetkezett. Az egyezmény megkötését helyeselte az angol kormány is. Palmerston angol külügyminiszter a parlamentben kijelentette: »Mivel az európai szabadság érdekében áll, hogy Ausztria fennmaradjon, minden, ami oda irányulna, hogy Ausztria nagyhatalmi állásából másodrangú hatalommá süllyedjen, ártalmas volna Európára nézve … Magyarország függetlensége közszerencsétlenség …« Mikor pedig Palmerston értesült a cári intervenció megindulásáról, röviden csak ennyit mondott a londoni orosz követnek: »Végezzenek minél előbb.«

A magyar kormány helytelen külpolitikája
Anglia állásfoglalása a cári intervenció kérdésében megmutatta a magyar kormány külpolitikájának elhibázott voltát. Kossuth már 1848-ban számos követet küldött a nyugateurópai nagyhatalmak kormányaihoz, hogy azokat a magyar forradalom támogatására bírja. Kossuth azt remélte, hogy a nagyhatalmak közötti ellentétek hatására azok egyike vagy másika a magyar forradalom mellett s Ausztriával szemben fog állást foglalni. Kossuth azonban tévedett, követei nem értek el eredményt. A magyar kormány külpolitikája éppen azért volt helytelen, mert elsősorban az európai nagyhatalmak egymásközti ellentéteire épített. Igaz ugyan, hogy például Angliának nem állott érdekében a cári Oroszország erősödése, hiszen az vetélytársa volt a Balkánon és a Közel-Keleten, ahol mindketten terjeszkedni igyekeztek, s igaz ugyan, hogy például a cári Oroszországnak nem állott érdekében Ausztria erősödése, hiszen Ausztria akadályt jelentett számára balkáni terjeszkedésének útjában, de a nagyhatalmak sietve elfeledték egymásközti ellentéteiket akkor, amikor a magyar forradalom ellen kellett összefogniok. Valamennyien tartottak ugyanis attól, hogy a magyar forradalom győzelme Európaszerte mindenütt, saját birodalmaikban is új lendületet fog adni az elnyomott tömegek forradalmi mozgalmainak. S ettől sokkal inkább féltek, mint egymás megerősödésétől. A cár például így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos nézeteit: »Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis, ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának ellenségei is, … gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtani.«

A magyar kormánynak tehát nem arra kellett volna törekednie, hogy megszerezze magának az angol vagy a francia kormány bizalmát és támogatását, hanem arra, hogy szövetségre lépjen minden európai forradalmi néppel, elsősorban a románokkal és a szerbekkel. Ennek feltétele azonban az volt, hogy a magyar kormány teljesítse a magyarországi nemzetiségek jogos követeléseit. A magyar kormány 1849 nyarán folytatott is ennek érdekében tárgyalásokat román és szerb politikusokkal. Júliusban Kossuth megállapodott Nicolae Bálcescuval, a nagy román forradalmárral, hogy a kormány bizonyos autonómiát biztosít a magyarországi románoknak s hogy a magyar és a román forradalmárok egymással szövetségben fognak harcolni Magyarország és a román fejedelemségek felszabadításáért. Sőt az országgyűlés július 28-án elfogadta Európa első demokratikus nemzetiségi törvényét is, amely bizonyos korlátozott autonómiában részesítette a magyarországi nemzetiségeket. Mindezek az intézkedések azonban már elkéstek. A magyar szabadságharc közvetlenül bukása előtt állott.

A szabadságharc bukása
A honvédsereg ugyanis nem tudott megbirkózni az ellenség erőfölényével. Görgey számára egyetlen lehetőség volt adva ahhoz, hogy ebben a válságos helyzetben a siker reményével vegye fel a harcot az ellenséggel: a nyugati határszélen felvonult magyar főerőkkel döntő ütközetre kellett volna kényszerítenie és így megsemmisítenie Haynau csapatait, hogy azután teljes erejével Paszkevics ellen fordulhasson. Ez a megoldás annál is inkább kecsegtetett reménnyel, mert Paszkevics csapatainak harci szellemét nagyon lerontotta az a körülmény, hogy az orosz katonák jelentős része komolyan rokonszenvezett a magyar forradalommal. Ha pedig az ellenséges erők ilyen megosztása nem sikerült volna, akkor Görgeynek sürgősen egyesülnie kellett volna a kormány által erre megjelölt helyen, a Temesközben az erdélyi és délvidéki csapatokkal.

A fegyverletétel
Görgey azonban sem döntő ütközetre nem tudta rábírni Haynaut, sem a visszavonulással nem sietett. A többi, egymástól elszigetelt magyar hadtesteket végzetes vereségek érték, amíg Görgey Aradra érkezett. A fegyelem addigra teljesen felbomlott a csapatokban, a készletek kimerültek, a pénz értéke hirtelen felére csökkent. Kossuth és a kormány augusztus 11-én lemondott és a hatalmat Görgeyre ruházták. Görgey pedig két nappal később letette a fegyvert a cári csapatok előtt. Ez a dicstelen ceremónia tett pontot a szabadságharc végére. »A forradalom elbukásához nemcsak a cár és az osztrák császár együttes erőfölénye, de az akkori nemzeti összefogás belső gyengesége is hozzájárult,« állapítja meg Rákosi elvtárs. A vereséget azonban — folytatja — »főleg idegen, reakciós erők okozták, amelyek a magyar nép belső ellenségeinek külföldről jöttek segítségére,« — s így »nem elsősorban a saját belső gyengéi, hanem a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása verte le« a magyar forradalmat. (Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát, Bp, 1949, 107., 474—475. 1.)

Az ellenforradalom megtorlása
Haynau véres megtorlással akarta elvenni népünk kedvét egyszersmindenkorra minden forradalmi megmozdulástól. Ezért október 6-án, Latour halálának évfordulóján tizenhárom forradalmi tábornokot kivégeztetett Aradon s ugyanaznap még a megalkuvó volt miniszterelnököt, Batthyány Lajost is főbelövette Pesten. Ezeket a gyilkosságokat számos más kivégzés követte. Többezer forradalmárt ítéltek súlyos fegyházbüntetésre, a honvédsereg volt tagjait pedig besorozták a császári hadseregbe. A forradalom számos vezetője csak úgy menthette meg életét, hogy elmenekült az ország határain túl. Az udvar egyedül Görgeynek kegyelmezett meg.

Népünk emlékezetéből azonban a reakció mégsem tudta kitörölni a forradalom emlékét. A forradalom — bukása ellenére is — rávezette Magyarországot a kapitalista fejlődés útjára. A következő évtizedekben osztállyá szerveződött a magyar munkásság s magasra emelte Kossuth, Petőfi és Táncsics sok vihart látott, de végül mégis diadalmaskodó zászlaját.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!