IRODA: Magdalenenstr. 19, D – 10365 Berlin
 TELEFON: ++49 (0)30-55579083-4
 E-MAIL: office@fir.at , INTERNET www.fir.at

A békenemzetektől a frontvonalig: Veteránok figyelmeztetése

A szerzőről

Dan-Viggo Bergtun európai ENSZ-veterán, társadalomkritikus, valamint a Veteránok Világszövetségének korábbi elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke. A szövetségnek több mint 120 országból származó tagjai vannak, és több mint 60 millió veteránt tömörít.  Évtizedek óta kiemelkedő szószólója a békének, a megbékélésnek és a veteránok jogainak.  Bergtun 1978-ban Dél-Libanonban is szolgált, ahol egy hadművelet során megsebesült, azóta pedig részt vesz nemzetközi béketárgyalásokon és párbeszédprojektekben olyan konfliktusövezetekből származó veteránszervezetek között, mint a Közel-Kelet, a Balkán, Oroszország és számos afrikai ország.  Számos véleménycikket és cikket publikált, amelyek célja Európa békekontinensként betöltött szerepének megerősítése és a veteránok társadalomban betöltött kiemelkedőbb helyének biztosítása volt.

Előszó

A „Béke Nemzeteitől a Frontvonalig” nem csupán egy cím. Ez egy diagnózis.

Európa évtizedekig békekontinensként építette fel hírnevét – olyan szereplőként, amely a megosztottság helyett a párbeszédet előmozdította, hídépítőként működött a harcoló felek között, és olyan területként, amely megértette a diplomácia, a bizalom és a leszerelés értékét.

De valami megváltozott.  Eltávolodunk a békekontinens szerepétől, és egy új geopolitikai játszma frontvonalába lépünk – egy olyan játszmába, ahol az újrafegyverkezés elsőbbséget élvez a megértéssel szemben, ahol az ellenség képei uralják a híreket, és ahol a veteránok saját tapasztalatait használják fel olyan politikák legitimálására, amelyek alakításában soha nem vettek részt.

ENSZ-veteránként, a Veteránok Világszövetségének korábbi elnökeként és társadalmi kommentátorként évek óta próbálom felvetni a kérdést: Milyen kontinens szeretnénk valójában lenni?  A szuperhatalmak követője?  Vagy a megbékélés erője?

Ez a szöveg figyelmeztetés – nemcsak a hatalmon lévőknek és a katonai stratégáknak, hanem az egész európai lakosságnak.  A veteránok méltóságának védelmében ír, és emlékeztet arra, hogy mit igényel – és mennyibe kerül – a béke.

Mert nem a béke nyelve a leghallhatóbb most.  Hanem a frontvonalé.

De még van idő visszafordulni.

—Dan-Viggo Bergtun

Az egyenruha, amely formált engem – Libanontól az élet küldetéséig

1978-ban megsebesített egy szíriai tank Dél-Libanonban.  Akkoriban nem volt nagy hírverés, de számomra tartós fordulópontot jelentett – nemcsak fizikailag, hanem egzisztenciálisan is.  Akkor értettem meg igazán, mit jelent egy olyan konfliktus közepén állni, ahol a frontvonalak elmosódnak, és az ellenség nem mindig visel egyenruhát.

Ez a tapasztalat kaput nyitott életem további részéhez – nemcsak mint aki első kézből érezte a háborút, hanem mint aki soha nem tudta elfelejteni, mi forgott kockán – a katonákért, a civilekért, magáért a békéért.

Különösen emlékszem egy éjszakára, röviddel a támadás után, amikor a sötétben feküdtem, és a tankok és a rádiók recsegését hallgattam, amelyekből üzenetek folytak olyan nyelveken, amelyeket alig értettem.  Akkor jöttem rá, hogy a háború nem egy pillanat – hanem egy állapot.  És egy olyan állapot, amelyből soha nem lehet teljesen visszatérni.

Ezért hallatom azóta is a hangomat.  Mert látom, hogyan felejtjük el mi, nemzetként, hogy miért is álltunk ki egykor.  Rövidebb utakat választunk a frontvonal felé, és utat nyitunk a párbeszédnek.  Ezt vissza kell fordítanunk.  Mert a béke nem csupán diplomáciai projekt – hanem kötelesség azok számára, akik a béke szolgálatában viselték az egyenruhát.

A veterán láthatatlan csatája – Szolgálat után, utána

A veteránok harca nem a háborúval kezdődik.  Utána.

Sok veterán egy olyan társadalomba tér haza, amely ünnepélyes beszédekkel köszöni meg nekik a munkáját, de a mindennapi életben cserbenhagyja őket.  Szép szavakat hallanak az emléknapokon, de egy olyan támogató rendszerrel találkoznak, amely túl nehézkes, túl széttöredezett és nem felel meg a bennük lévő valóságnak.

Sokakat ismerek, akiknek azt mondták: „Jól nézel ki.”  Mintha a fizikai túlélés automatikusan azt jelentené, hogy minden rendben van.  De a háború nemcsak a testbe ágyazódik be – a gerincbe, az alvásba, a tekintetbe.  És hatással van a kapcsolatokra, a munkaadókkal való interakciókra, a bürokráciára és egy olyan társadalomra, amely inkább előre tekint.

Ez nem csak az egészségügyről szól.  Ez a hozzáállásról szól.  Egy békenemzet helyet adott volna a veteránoknak a társadalomban – mentorként, tanulási forrásként, élő erőforrásként a béketeremtésben és a nemzetépítésben.  Egy frontvonalállam?  Katonákat küld ki – és elfelejti.

Fáj, amikor a veteránoknak többet kell harcolniuk otthon, mint külföldön.  Amikor újra és újra be kell bizonyítaniuk, hogy amit átéltek, az valóban megtörtént.  Amikor a rendszer bizalmatlanságot feltételez a tisztelet helyett.  Van egy veterán barátom, aki sérülése óta 46 évet töltött azzal, hogy egy kis vigaszt keressen – hogy sebesült harcosként ismerjék el.

Többre van szükségünk szavaknál.  Nemzeti akaratra van szükségünk, hogy elismerjük: a láthatatlan harc a nemzet felelősségének is része.  Mert azok, akik nyugtalanság idején szolgálták hazájukat, megérdemlik a békében a támogatást.  És ez nem ajándék – ez adósság.

A béke nem naiv – bátor

A mai biztonságpolitikai légkörben könnyű naivnak bélyegezni valakit, aki a békét szorgalmazza.  Mintha a párbeszéd gyengeség lenne, a tárgyalás pedig engedmény.  De ez egy veszélyes narratíva – és téves.

Láttam már háborút.  Láttam, mi történik, amikor az emberek abbahagyják a beszédet.  Amikor a félelem felváltja a tényeket.  Amikor a gyűlölet felváltja a reményt.  És amit láttam, biztosítja, hogy soha többé ne dicsőítsem az úgynevezett szükséges háborút.  Mert a háború soha nem tiszta.  Káoszos, véres, zavaros – és mindig veszteség, mindenki számára.

A béke nem a konfliktus hiánya – hanem a konfliktus folytatására irányuló akarat hiánya.

Sokkal több kell ahhoz, hogy leüljünk egy asztalhoz az ellenféllel és megpróbáljuk megérteni, mint falat emelni vagy katonákat küldeni.  Ehhez meg kell hallgatni a másikat, és hajlandónak kell lennünk meglátni az ellenségkép mögött rejlő személyt.  Politikai bátorságot, személyes belátást és történelmi ismereteket igényel.

És mi, veteránok, tudjuk ezt.  Tudjuk, mit veszítünk, amikor kitör a háború.  Ezért harcolunk a békéért – nem idealistákként, hanem realistákként.  Nem szlogenekkel, hanem a megélt tapasztalatokkal.

Amikor a politika kudarcot vall a békében – Az európai és nyugati biztonsági gondolkodás kritikája

Sokat beszélünk az európai biztonságról.  De túl gyakran a katonai kapacitásról, a szövetségi hovatartozásról és a fegyverrendszerekről esik szó.  Ritkán esik szó diplomáciáról, megelőzésről és megbékélésről.  Ez egy komoly változás, és nyilvános szereplésem nagy részét azzal töltöttem, hogy óva intettem tőle.

Tapasztalataim szerint Európa túlságosan fogékonysá vált a nagyhatalmakkal, különösen az USA-val és a NATO-val szemben.  Már nem tesszük fel a kritikus kérdéseket.  Végrehajtunk.  Követjük az utasításokat.  Alkalmazkodunk egy olyan konfliktuslogikához, amely nem szolgálja hosszú távú érdekeinket – és amely szakít a független hangként eltöltött történelmünkkel.

Az európai biztonságpolitikával kapcsolatos kritikám nem volt népszerű.  Szkepticizmussal, néha egyenes ellenállással találkoztam.  Amikor megkérdőjeleztem a médiában és a politikában megjelenő russzofób tendenciákat és az egyoldalú narratívaépítést, azt ellentmondásosnak tekintették.  De fel kell tenni a kérdést: Lehet-e valódi béketörekvésünk anélkül, hogy megértenénk a konfliktus mindkét oldalát?

Európa biztonságának nem csak a NATO-ról és a védelemről kell szólnia.  Arról kell szólnia, hogy milyen szerepet akarunk betölteni a világban.  A koalícióban a leghangosabbak akarunk lenni, vagy azok, akik közvetíthetnek, amikor mások feladták?

Úgy hiszem, vissza kell térnünk a párbeszédhez.  Az ENSZ-hez.  A tárgyalásokhoz.  Ott teremtődik a béke.  Nem a csatatéren.  Nem a fegyveripar konferenciatermeiben.  Hanem csendes beszélgetésekben olyan emberek között, akik merik megérteni egymást.

 

A Veteránok Világszövetsége és a globális békéhez vezető út  (folytatás)

A Veteránok Világszövetségénél végzett munkám során tanúja voltam annak, hogy mire képesek a veteránok – nemcsak a múlt hőseiként, hanem a jövő hídépítőiként is.

Részt vettem veterán szervezetek közötti párbeszéden Oroszország és Ukrajna, Dél-Szudán és Szudán, Örményország és Azerbajdzsán, Szerbia és Koszovó, Palesztina és Izrael, valamint számos afrikai ország között.

Mindannyian ellentétes háttérrel rendelkeztek. Sokan mindent elvesztettek. Néhányan szeretteiket veszítették el. De mindannyian békére vágytak. És ami összekötötte őket, az a tapasztalatuk volt: tudták, mit tesz a háború. És soha többé nem akartak visszafordulni.

Különösen emlékszem egy belgrádi találkozóra. Egy szerb veterán felállt és azt mondta: 

„Mi, akik öltünk már háborúban, tudjuk, mit ér az élet. Talán azt is megtanulhatjuk, mit ér a béke.”

Ez a mondat megváltoztatta az egész légkört a teremben. Hirtelen már nem ellenségek voltunk egymással szemben ülve. Apák. Anyák. Bajtársak. Emberek voltunk.

Amikor veteránok találkoznak a régi ellenséges vonalakon át, az erőteljes élmény. Nem mindig teremt egyetértést, de tiszteletet teremt. Lehetővé teszi a megbékélést. Reálissá teszi a békét.

Úgy vélem, erről kellene Európának ismertnek lennie: összehozni a korábbi ellenséges nemzetek veteránjait – nem katonai parádékra, hanem béketárgyalásokra. Mert ki lenne alkalmasabb a háború elleni figyelmeztetésre, mint azok, akik már ismerték?

A harc az elismerésért – Békemunka a veteránokkal, mint pillérekkel

A veteránokról gyakran úgy beszélnek, mint egy lezárt fejezetről – mintha a jelentőségünk abban a pillanatban véget érne, amikor leadjuk az egyenruhát. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. A tapasztalat, amit hordozunk, nemcsak értékes – hanem nélkülözhetetlen is. A béketeremtéshez belátásra van szükség. Bátorságra. Olyan emberekre van szükség, akik megtapasztalták a háború következményeit, és akik ezért megértik a béke értékét.

Találkoztam már európai iskolákban fiatalokkal, akik kérdéseket tesznek fel arról, hogy mit jelent háborúban lenni. Amikor elmesélem nekik, hogy egy tank megsebesített, és később egész életemben hidakat építettem a korábbi ellenségek között, nem szkepticizmussal, hanem kíváncsisággal fogadnak. Ez azt mutatja, hogy a fiatalok betekintést akarnak, nem propagandát. A mi felelősségünk, hogy ezt meg is adjuk nekik.

Javaslatot tettem egy békefenntartó testület létrehozására  veteránok számára  – ahol a volt katonák hozzájárulhatnak az oktatáshoz, a megelőző erőfeszítésekhez és a nemzetépítéshez. Nem egy jóléti rendszer ügyfeleiként, hanem a háború következményeinek és a béke lehetőségének szakértőiként. Nincs annál erősebb dolog, mint hagyni, hogy azok, akik egykor fegyvert viseltek a nemzet szolgálatában, a párbeszéd, a bizalom és a kölcsönös megértés frontvonalává váljanak.

Egy másik fontos javaslat olyan platformok létrehozása, ahol a veteránok hozzájárulhatnak  a konfliktusok megoldásához a kiszolgáltatott fiatalok körében . Sokan tudjuk, mit jelent a harag, a gyökértelenség és a lojalitáskényszer érzése. Ez különösen alkalmassá tesz minket arra, hogy a küzdő fiatalokkal – megértéssel, ne ítélkezéssel – találkozzunk.

Abba kell hagynunk, hogy a veteránokat egyetlen csoportként tekintsük. Sokszínűek vagyunk. Találékonyak vagyunk. És készek vagyunk hozzájárulni – ha meghívnak minket, nem csak megtűrnek minket.

Milyen Kontinens szeretnénk lenni?

Történelmi válaszút előtt állunk. Az az Európa, amelyet most alakítunk, az, amelyet a jövő generációi örökölnek. A kérdés az, hogy egy olyan kontinenst akarunk-e átadni, amely a békéről beszél, de harcosként viselkedik – vagy egy olyan kontinenst, amely meri a békét előtérbe helyezni, még akkor is, ha az árába kerül.

Emlékszem egy beszélgetésre, amit egy izraeli ENSZ-katonával folytattam Dél-Libanonban 1978-ban. Azt mondta: 

„Lehet, hogy azt hiszed, hogy nem értünk egyet a béke kérdésében, de egy dolgot mindketten tudunk: ha hagyjuk, hogy a katonák döntsenek, béke lesz. Ha hagyjuk, hogy a politikusok döntsenek, akkor még több háború lesz.”

Ez a mondat máig megmaradt bennem. Elmond valamit arról, hogy ki érti igazán, mit jelent a konfliktus – és kinek kellene nagyobb beleszólása lennie a holnap politikájának alakításába.

A béke nem a cselekvés hiánya. A felelősség jelenléte. A döntéseink – nemcsak a költségvetésben, hanem abban is, hogyan beszélünk egymásról, hogyan kezeljük a nézeteltéréseket, és hogyan nézünk szembe a félelemmel.

Választásunk van: vagy továbbra is frontvonalbeli kontinensként folytatjuk a harcot – fegyverekkel, retorikával és fenyegetésekkel. Vagy békekontinensként építjük újjá magunkat – párbeszéddel, tisztelettel és hosszú távú gondolkodással. Tudom, mit választok. A kérdés az: Mit választ Európa?

Európa szerepe az ENSZ-ben – a bizalomtól a taktikáig

Európának régóta különleges helye van az ENSZ rendszerében. Gyarmati poggyász nélküli szereplőként, közvetítőként hitelesen és a béketeremtésben erős hagyományokkal rendelkezőként tekintettek ránk. De ez a szerep megváltozott. A hangunk az ENSZ-ben már nem olyan független. A pozíciónk meggyengült – részben azért, mert túlságosan szorosan együttműködtünk egy nagyhatalommal.

Emlékszem egy New York-i találkozóra, ahol egy afrikai ENSZ-misszió küldötte ezt mondta nekem:

„Mindig is megbíztunk Európában, mint egy becsületes közvetítőben. Most úgy beszélsz, mint a Nyugat kinyújtott karja.”

Ez nagyon megütött, de őszintén szólva. Nem támadás volt – figyelmeztetés.

Vissza kell szereznünk a függetlenségünket. Ez nem semlegességet jelent, de autonóm ítélkezést igen. A gyakorlatban nem lehetünk békekontinensek, ha úgy cselekszünk és beszélünk a diplomáciában, mintha csak az egyik oldalhoz tartoznánk. Európa szerepe az ENSZ-ben a hidak építése kell, hogy legyen, nem pedig a blokkpolitika táplálása. A multilateralizmus erősítése – nem pedig gyengítése.

Személyesen is részt vettem ENSZ-vitákon, szemináriumokon és párbeszédprojektekben, és kétségtelen: Európa továbbra is bizalmat élvez a világ számos részén – de ezt a bizalmat ápolni kell. Nem vehetjük magától értetődőnek. Minden nap tettekkel kell kiérdemelni.

Veteránok hangja a civil társadalomban

Mi, veteránok, nem élünk a társadalom peremén. Részei vagyunk annak – munkavállalóként, önkéntesként, szülőként, szomszédként és állampolgárként. Mégis sokan úgy érezzük, hogy tapasztalatainkat nem értékelik a civil környezetben. Ez téves ítélet – és egy elszalasztott lehetőség, amelyet Európa nem engedhet meg magának, hogy figyelmen kívül hagyjon.

Részt vettem olyan beszélgetőcsoportokban, ahol korábbi ENSZ-katonák dolgoznak jóléti ügynökségeknél, iskolákban, gyermekvédelemben és önkormányzati közigazgatásban. Mélyreható ismeretekkel rendelkeznek az együttműködésről, a türelemről és a válságkezelésről, amivel kevesen rendelkeznek. Tapasztalatukat azonban ritkán használják stratégiailag. Ezen változtatni kell.

Tudatos toborzási politikára van szükség az állami szektorban, amely a katonai szolgálatot társadalmi tőkeként értékeli. Szükségünk van olyan fórumokra is, ahol a veteránok politikai és helyi szinten is részt vehetnek. Sokan rendelkeznek betekintéssel mind a biztonsági, mind a közösségi, mind a nemzetközi kérdésekbe – de nincsenek csatornáik, ahol kifejezhetnék ezt.

Veteránokat szeretnék látni a helyi tanácsokban. A parlamentekben. Ifjúsági testületekben. Médiabizottságokban. Nem azért, mert különleges bánásmódot érdemelnek, hanem azért, mert olyan tapasztalattal rendelkeznek, amelyre Európának szüksége van.

Média és ellenségképek – Amikor az újságírás felváltja a diplomáciát

Manapság a világképünket ugyanúgy alakítja a média dramatizálása, mint a politikai elemzés. Ez egy veszélyes fejlemény. Mert amikor a címsorok félelmet keltenek, és az árnyalatok kimaradnak belőlük, akkor egy bizalmatlanságon – nem megértésen – alapuló világképet építünk.

Veteránként láttam, hogyan alakulnak a konfliktusok az idő múlásával. Mindig van egy háttértörténetük. Mindig vannak emberek mindkét oldalon. De a média valóságában a háborúk fekete-fehérre redukálódnak, a szereplők pedig karikatúrákra. Ez polarizációt szül – mind globálisan, mind otthon.

Sokszor interjúvoltak már békéről és konfliktusokról, és többször is tapasztaltam, hogy a mondanivalómat ellentmondásosnak tüntették fel – egyszerűen azért, mert párbeszédről, nem pedig konfrontációról beszéltem. Ez a drámát, nem pedig megoldásokat kereső sajtó jellemzője.

Új médiaismeretre van szükségünk – olyanra, amely teret ad a tapasztalatnak, a reflexiónak és a mélységnek. A veteránokat nemcsak az akciódús narratívák, hanem a betekintés forrásaként is fel kell használni. Mert tudjuk, mi történik, amikor a szavak elhalnak, és a fegyverek veszik át az uralmat.

A béke mint kontinentális identitás – Vízió és előrevezető út

Mi lenne, ha Európa nem csak a technológiáról és a védelemről válna ismertté? Mi lenne, ha a béketeremtő képességünkről válnánk ismertté? Ez nem távoli álom – ez egy lehetséges valóság. De cselekvést igényel.

A béketeremtést integrálnunk kell az oktatásba. Az iskolákban ne csak a nemzetbiztonsági politikát, hanem a konfliktusmegoldást, a megbékélést és a nemzetközi szolidaritást is tanítsák. Létre kell hoznunk egy nemzeti békekeretet, amelynek feladata a diplomácia, a megelőzés és a polgári szerepvállalás ágazatokon átívelő összehangolása.

És a veteránok hangját magasabb stratégiai szintre kell emelnünk. Mernünk kell elképzelni, hogy azok, akik megtapasztalták a háborút, a jövő békéjének építészei is lehetnek.

Megvannak az erőforrásaink. Megvan a tapasztalatunk. És megvan a történelmünk. Már csak az a kérdés: megvan-e bennünk az akarat?

Fontos figyelmeztetés egy veterántól

Messze sodródtunk attól a kontinenstől, amelyet egykor erkölcsi szereplőként ismertek el a globális ügyekben. Közvetítésről, hidak építéséről, béke előmozdításáról voltunk ismertek. Most egyre inkább a nagyhatalmak logikája vonz minket, ahol a frontvonalak és az ellenségképek határozzák meg szerepünket – külföldön és belföldön egyaránt.

De még van idő fordulni. Ideje újra felfedezni azokat az értékeket, amelyek egykor békés kontinenst teremtettek Európából. Ideje odafigyelni – nem a hatalmi retorikára, hanem a tapasztalat hangjára. Azokra, akik ismerték a háborút, és tudják, mit jelent a béke megteremtése.

A veteránok olyan meglátásokkal rendelkeznek, amelyekre a társadalomnak kétségbeesetten szüksége van. Nem azért, hogy üres szavakkal tiszteljék őket, hanem hogy a gyakorlatban is alkalmazzák őket. Nem azért, hogy romantizálják őket, hanem hogy realizmussal, felelősséggel és bátorsággal járuljanak hozzá a sikerhez.

A béke nem gyengeség. Erő. Ez egy választás. És ez egy olyan választás, amit meg kell hoznunk – nem egyszer, hanem minden egyes nap.

Azért írok, mert még mindig látom, mi forog kockán. Azért írok, mert tudom, hogy sok kollégám számára, mind Európában, mind nemzetközi szinten, a háború visszhangja sosem némult el. Azért írok, mert új párbeszédre van szükségünk – egy olyanra, amely mer látni a teljes képet, a komplexitást és a számok és címek mögött álló embereket.

Találkoztam tábornokokkal és utcagyerekekkel, diplomatákkal és özvegyekkel, veteránokkal és fiatal újoncokkal. Megtanították nekem, hogy a méltóság nem a rangról szól, hanem a tiszteletről. És hogy a békéért harcolnunk kell – nem fegyverekkel, hanem akarattal.

Ez nem következtetés. Ez egy figyelmeztetés. Felhívás. Emlékeztető arra, hogy a békét belátással, őszinteséggel és egy olyan kontinentális identitással kell építeni, amelyre büszkék lehetünk.

Még mindig hordozom a libanoni sebhelyet. Az emlékeim a rokonokkal és a világ minden tájáról – Ukrajnából, Oroszországból, Szudánból, Koszovóból, Izraelből, Palesztinából és sok más országból – érkezett veteránokkal való találkozásokról. De mindenekelőtt a reményt hordozom –, hogy tapasztalatainkat valami nagyobbra tudjuk felhasználni.

Ezért írok. Ezért beszélek. És ezért nem fogok soha megállni.

—Dan-Viggo Bergtun