(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
Kedves Hallgatóim!
Elmúlott a szanálás első és valószínűleg legnehezebb hónapja.
Vegyük sorra a felmerült kérdéseket. A szanálás előtt gazdasági körökben erősen vitatkoztak afölött, hogy mennyi lesz a beszolgáltatott dollárnak és külföldi valutának az értéke. Az ú. n. szakértők kis összeget jósoltak, a 6—7 millió dollárra becsült mennyiség 10—15%-át. Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a beszolgáltatás 9 millió dolláron túlment. Ehhez az eredményhez kétségkívül sokban hozzájárult a forint jó indulása. A dollár valutatulajdonosok a jó pénz első napjai után egyre inkább meggyőződhettek arról, hogy a szanálás alaposan elő van készítve, hogy a forinttal szemben növekszik a bizalom, s ez arra késztette őket, hogy a beváltásra kitűzött idő második felében szinte ugyanannyit szolgáltattak be, mint az elsőben. Ez a beszolgáltatás kétségkívül a jó pénz egyik legkomolyabb sikere.
A közellátás vonalán bebizonyosodott, hogy helyes volt a megválasztott időpont. Élelmiszer bőven került a fővárosi piacra, s a vidéken is hasonló volt a helyzet. Mutatkoztak néhol átmeneti zavarok, amelyek a szárazsággal vagy a vásárlóközönség türelmetlenségével függtek össze. Ezeken is nagyban és egészben segíteni tudtunk. Budapesten pl. egy héttel ezelőtt nehezen volt kapható a paradicsom. De ma már ez is rendbejött. A cukrot kezdetben nagyon sokan vásárolták és emiatt az utolsó héten már szinte teljesen eltűnt. Ezen is tudtunk külföldi behozatallal segíteni. Hiány van, amint azt előre láttuk, a zsírfélékben. Három hét múlva azonban megindul az újtermésű napraforgó feldolgozása, ami lényegesen javítani fog a helyzeten és október végén egyre növekvő mennyiségben fog jelentkezni a disznózsír is. Ezen a téren tehát a legközelebbi három hét nehézségei után szintén enyhülni és javulni fog a helyzet.
Helyesnek bizonyult az a feltevés is, hogy a szanálás céljaira az állami szerveknél és az üzemekben felhalmozott iparcikkeken felül a magánkereskedelemben is jelentékeny készleteknek kell lenniök. Ez volt az oka annak, hogy a jó pénz első napjaiban a kereskedésekben mintegy varázsütésre megjelentek az áruk. Más lapra tartozik, hogy az iparcikkek ára rendkívül magas. Erre még vissza fogunk térni.
Az ipari termelés a jó pénznek megfelelően, úgy emelkedik, ahogy azt előre láttuk. A bányászat, mely egész iparunk energiaforrása, a napi 2200 vagon felé halad és minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy derék bányászaink szeptember végére elérik a napi 2500 vagonos termelést. Javult a szén minősége is. Ennek eredményeképpen a magyar államvasutak és az ipar el van látva szénnel, a cséplésnél szénhiány miatt sehol fennakadás nem volt, sőt jelentékeny mennyiséget tudunk a főváros lakóinak téli fűtésére juttatni. A textilipar tovább is fejlődik, s egyre fokozódó mennyiséget tud a hazai közellátás céljaira juttatni. Általában meg lehet állapítani, hogy a szanálás az iparban a fejlődésnek olyan feltételeit teremtette meg, amelyre az infláció idején gondolni sem lehetett.
A gabonabeszolgáltatás eddig elég jól halad. A földadóba beszolgáltatott gabona augusztus végéig meghaladta az egymillió métermázsát. Budapest a felemelt fejadaggal most 72 napra van már ellátva gabonával és ez a mennyiség lassan és szakadatlanul nő.
Nem láttuk előre a forint forgássebességének a lassúságát. A szanálási tervek kidolgozásánál azt hittük, hogy a forintot is olyan gyorsan fogják forgatni, mint pl. 1938-ban. Voltak olyan nézetek is, hogy a pénzromlás utóhatásaképpen, legalább is az első időben, a forintot is az emberek sietni fognak áruba fektetni. Kiderült azonban, hogy ez csak az első napokban volt így. Utána meglassúbbodott a pénz forgási sebessége. A magas ipari árak miatt nem sietnek kiadni a forintot, az aprópénzt pedig egyenesen visszatartják. A mai napig több mint 17 millió forint ércpénz került forgalomba. Minden lélekre valamivel több mint két forint és ennek dacára még alig látni váltópénzt.
A szanálásra hatással van a szárazság is. Augusztus elején még nem láthattuk azokat a károkat, amelyeket az aszály okozott. Szerencsére az augusztus második felében jelentkező országos eső következtében a szárazság nem járt nálunk olyan katasztrofális következményekkel, mint a szomszédos országokban.
A szanálás első hónapja tehát nem hozott olyan lényeges változásokat, amelyek a további egészséges fejlődést gátolnák vagy hátráltatnák. Ellenkezőleg. Sikerei még azokat is meggyőzték, akik az első időben kételkedve, vagy éppen ellenségesen álltak vele szemben. Nézzük most meg, milyen új problémákat vetett fel a szanálás népünk egyes rétegeinél.
Az ipari munkásság, amely legtöbbet szenvedett a pénzromlástól, természetesen kitörő örömmel fogadta. A legtöbb üdvözlés és köszönőtávirat a jó forintért, elsősorban az ő körükből érkezett. Feleletük, mint már mondottuk, az ipari termelés gyors emelkedésében mutatkozik. Első helyen állnak ebben a bányászok. A szorgalmas pécsi bányászok pl. ma közlik, hogy elérték a napi 180 vagont, a maximális teljesítményt. Kezdetben voltak persze nehézségek. A munkások eleinte csak előlegeket kaptak, s közben nem egy helyen elégedetlenséget keltett az, hogy a tisztviselők a munkásoknál aránytalanul nagyobb előlegeket kaptak. Zavarólag hatott az is, hogy augusztus első felében sok helyen nem voltak kidolgozva az akkordbérek, a munkás tehát nem tudta előre, hogy mennyit fog keresni és ezzel hiányzott a többtermelésre való ösztönzés. Ezeket a bajokat fokozatosan kiküszöbölik és ennek eredményeképpen emelkedik a termelés.
Helyenként az átmeneti nehézségek hatására rövidebb sztrájkok keletkeztek. Az öntudatos munkások tudják, hogy a sztrájk az adott viszonyok között megengedhetetlen. Nincs a munkásságnak az a jogos követelése, amit ma sztrájk nélkül el nem intézhetnek. Akik a mai viszonyok között sztrájkot követelnek, azok lényegében a jó pénz és a gazdasági szanálás ellenségei. Még akkor is, ha a legjobb szándék vezérli őket. Ezért az öntudatos munkások utasítsák el erélyesen és félreérthetetlenül azokat, akik most sztrájkot javasolnak. Sztrájkolni kellett volna a háború alatt, amikor a németeknek dolgozott a magyar ipar. Ismételten tapasztalhattuk, hogy ma olyanok követelik a sztrájkot, akik teljes gőzzel dolgoztak akkor, mikor ez hazánk ellenségeinek használt. Az országot ma a termelés és a többtermelés fogja talpraállítani. Ezért kár minden óráért, ami a termelésből kiesik.
Meg lehet állapítani, hogy az ipari munkásság öntudatának és politikai műveltségének megfelelően beváltotta a szanálással kapcsolatban hozzáfűzött reményeket, öntudatosan viselik azokat az óriási terheket, amelyeket a szanálás elsősorban az ő vállaikra rakott. Meg vannak győződve róla, hogy azok a bajok, amelyek a szanálással kapcsolatban még mutatkoznak, előbb-utóbb kedvező megoldást nyernek.
Egy tekintetben általános az elégedetlenség az ipari munkások között és ez az iparcikkek megfizethetetlenül magas ára. Ez a kérdés már átvezet bennünket a parasztság bajaihoz, ahol a főpanasz az agrárolló miatt hangzik el. Az agrárolló olyan tágra nyílt, ami komolyan kezdi veszélyeztetni a szanálás egész sikerét. Az iparcikkek árainak lefaragása már megkezdődött ugyan, de tempója olyan lassú, hogy feltétlenül meg kell gyorsítani, különben az ország gazdasági talpraállítása, az egész termelés megindítása fog miatta szenvedni. De nemcsak a magas ipari árak nyomják a gazdákat. Rengeteg a panasz a kisiparosok rendkívül magas árai miatt is. Az ország minden részéből halljuk, hogy egy patkó felveréséért 6—8 forintot is elkérnek, egy pár cipőtalp felveréséért meg 10 forintot. Sok a panasz a piacok magas helypénze ellen is. Nem egy vidéki városban a bejövő parasztasszony 2 forint helypénzt fizet, ami a helyi árak szerint 15—20 tojás árával egyenlő. Még magasabbak aránylag a termelő kocsija után fizetendő helypénzek, a kompok révdíjai, néhol a kövezetvám. Magas a járlatlevelek díja stb.
Sok a panasz amiatt is, hogy a termelő a vidéki piacon nem tudja megkapni a hatósági árat és ennél alacsonyabban kényszerül eladni, aminek az eredménye az, hogy kevesebb iparcikket tud vásárolni, nem tud adót fizetni, stb. Rengeteg a panasz a felesleges közvetítőkereskedelemre és az olyan egykezekre, mint a Mezőgazdák Szövetkezetének Központja. De a legáltalánosabban minden községből panaszkodnak a malmokra, melyek nem tartják be az előírásokat, a legkülönbözőbb címen levonásokat eszközölnek s meg nem engedett követelésekkel lépnek fel.
Ezeken a panaszokon a lehető legsürgősebben segíteni kell. Le kell szorítani az iparcikkek árait, ki kell küszöbölni a felesleges közvetítőkereskedelmet és egykezeket és meg kell rendszabályozni a kapzsi, parasztnyúzó molnárokat. Pártunk, a Magyar Kommunista Párt, miután ezeket a bajokat felismerte, a legélesebb harcot kezdte ellenük és két nappal ezelőtt a Nemzetgyűlésen benyújtottunk egy törvényjavaslatot, mely követeli a malmok községi felügyelet alá vételét, illetve községesítését. Ezen a téren gyorsabban mutatkoznának eredmények, ha a Kisgazdapárt szintén csatasorba állna és a parasztok védelmére fellépne az ipari árak csökkentése és a malomuzsora letörése mellett.
Ma már megállapítható, hogy iparunk nem készült fel a szanálásra. A mi gyárvezetőink túlnyomó többsége hitetlenkedve nézett a szanálás elé. Mások remélték, hogy a stabilizációt néhány napi kísérletezés után újabb infláció követi. A legnagyobb baj azonban abban rejlik, hogy a magyar ipar, elsősorban a gépipar, az utolsó nyolc esztendőben főleg a háborúra, a felszabadulás óta pedig elsősorban a jóvátételre dolgozott. Ez a körülmény oda vezetett, hogy legtöbb gyárosunk megszokta, hogy nem kell a termelés kereskedelmi részével vesződni, mert átvevője egyszerűen az állam. Ez a nyolcéves szokás természetükké vált s most nem akaródzik nekik visszatérni az igazi békebeli gyakorlathoz, amikor az áruk kigyártásán kívül gondoskodni kellett arról, hogy az árukat a fogyasztó meg is vegye.
A haditermelés és a jóvátétel ezenkívül leszoktatta a gyáripart a takarékosságról, a pontos számvetésről s rászoktatta őket a nagy hasznokra. A szanálás viszont minden vonalon kezdeményezést, takarékoskodást, pontos kalkulációt és normális, nem inflációs hasznot ír elő. Ehhez persze nem fűlik a foga azoknak a tőkéseknek akik nyolc év óta erről leszoktak.
Most, hogy a számukra váratlanul jól sikerült szanálás arra kényszeríti őket, hogy normális termelésre térjenek át, e valóban nem könnyű feladattal szemben különböző módon próbálnak védekezni. Az egyik az, hogy változatlanul hitelekért ostromolják a Nemzeti Bankot s racionális piacszervezés és vevőszerzés helyett egyszerűen az állam nyakába akarják varrni a termelvényeik elhelyezésének kérdését. A másik nem kevésbbé kényelmes mód az iparcikkek árának hihetetlen felemelése. Ma már ezen a téren ott tartunk, hogy a magas iparcikkárak nemcsak az ipari munkást, a parasztságot és az értelmiséget sújtják, hanem a termelés súlyos gátjai és exportlehetőségeinket is szinte semmivé teszik. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy iparcikkeink messze túlhaladják az amerikai árakat. Néhány nappal ezelőtt egy newyorki egyetemi tanár ismerősöm elmondotta, hogy egy pár cipőt akart vásárolni. Olyan cipőért, amelyet New Yorkban 8 dollárért vásárol, itt 200 forintot, azaz több mint kétszer annyit kértek. A ruháját és felöltőjét odaadta, hogy kissé kitisztítsák és kivasalják. 75 forintot kellett érte fizetnie, holott Amerikában ennek egyharmadáért is megcsinálták volna.
Egyébként köztudomású, hogy részben az Anyag- és Árhivatal hibájából az iparcikkeket olyan magasan állapították meg, hogy nem egynek ára minden hivatalos nyomás nélkül jelentékenyen esett. A len ára pl. 40%-kal, a gyapjúszövetek 30%-kal, a tégla szintén 40%-kal olcsóbb, mint a hivatalosan megállapított. Ez mutatja, hogy ezen a téren milyen nagy lehetőségek vannak.
Mindjárt hozzá kell tenni, hogy ez a panasz a gyárak ellen nem általánosítható egyszerűen. Vannak jól dolgozó gyárak, melyek bekanyarodtak a szanálás vonalába. Ezeknek semmi okuk nincs félni a pénzszűkétől s az árnívó letörésétől. Ezeknek vevőváltóit a pénzszűke dacára is a Nemzeti Bank le fogja számítolni. Vigyázni fogunk arra is, hogy az árnívó letörése semmi körülmények között ne menjen addig, hogy a gyárak rentabilitását veszélyeztesse. A magyar gazdasági életnek nem érdeke, hogy az árnívó olyan alacsony legyen, hogy elvesszen a termelésre serkentő hatása. Ugyanakkor azonban előfordulhat most is, mint a normális gazdasági életben általában, hogy egyes eladás, vagy egyes cikkek termelése veszteséggel végződik, ami nem változtat azon, hogy egész évi átlagban a gyár ne mutasson fel jó eredményt.
Rendkívül fontos, hogy gyáriparunk gyorsan felsorakozzék a szanálás mellé. A magyar piac felvevőképessége az utolsó 6 esztendő pusztításai után szinte korlátlan. A körülöttünk levő országok, melyek sokat szenvedtek a háborútól, minden árucikket hajlandók átvenni, ha megfelelő ajánlatokat kapnak. A magyar ipar legveszedelmesebb ellensége, a német ipar, hosszú esztendőkre versenyképtelen, a szomszéd Ausztria a magyar iparral szemben óriási tempóveszteséget szenvedett. Meg kell ragadni az alkalmat, amely iparunk számára olyan kecsegtető, de ehhez gyors és haladéktalan mozgósításra van szükség.
Ezt annál is inkább alá kell húzni, mert nem egy gyárosunk a munka könnyebb végét fogja és munkáselbocsátással akarja megoldani az inflációról a béketermelésre való átmenetet. Emiatt a munkanélküliség kezd komoly gonddá nőni. Az építőiparban országosan már 15 000 munkanélküli van. Olyan ipari városban mint Pécs, 3000 a munkanélküliek száma. A szanálás általában jár átmeneti munkanélküliséggel, de rajta kell lennünk, hogy ez az átmenet gyors legyen és minimális terjedelmű. Az elkerülhetetlen munkanélküliség enyhítésére közmunkákat kell szervezni, sőt végső esetben a munkanélküli segély is elkerülhetetlen lesz, ami viszont nem segíti elő a szanálást.
Emiatt feltétlenül el kell kerülni a valóban termelő munkát végzők elbocsátását. Amilyen szükséges a nagyraduzzadt, felesleges tisztviselői kar leépítése, annyira kell óvni a valóban termelő munkát végzőket. Ahol átmenetileg kevesebb munkásra van szükség, ott inkább csökkentsék a munkaidőt, heti 44 vagy 40 órára, de mindent meg kell tenni arra, hogy a munkásság a termelésben maradjon.
A mi gazdasági viszonyaink mellett nincs szükség munkanélküliségre, ha gyáraink meglevő kapacitását megfelelő erővel kihasználják. A textilszakmában pl. az a helyzet, hogy a vasárnapi munka bevezetésével és egyéb rendszabályokkal még 7—8000 munkást lehetne alkalmazni. A kémiai ipar vezetői éppen az utolsó hetekben tértek rá olyan festékanyagok gyártására, amelyeket azelőtt kizárólag Svájcból szereztünk be, s amiből most első kezdetre havonta 400 000 svájci frank értékűt gyártunk. Hazánkban is, a környező országokban is, óriási a kereslet minden iparcikk után, amit a magyar ipar ki tud termelni. De meg kell szervezni a termelést és gyorsan át kell térni a békeviszonyokra.
Ha az iparról azt állítottuk, hogy nem volt felkészülve a szanálásra, úgy ez még fokozottabban áll a kereskedelemre, sőt, sajnos a szövetkezetekre is. Az infláció a kereskedelmet alaposan kizökkentette a normális kerékvágásból. Legtöbbjük még mindig azt várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Pl. Budapesten nagy a szappanbőség és annyi só van, hogy nem egy helyen a hatósági árnál olcsóbban árusítják. Ugyanakkor a vidéken nincs szappan és nincs só, mert a kereskedelem még nem működik. Jellemző egy nagy budapesti fémárugyár esete, mely nem tudott a kereskedőknek közvetlenül zománcedényt eladni, végül felszerelt három teherautót, ezeket küldte zománcedénnyel a falvakba. A kísérlet pompásan sikerült, a gyár három autója naponta több mint tízezer forint értékű edényt ad el. A kereskedők egy része még mindig inkább az inflációs nyereségekről álmodozik, meg azokról az időkről, amikor a vevők rimánkodtak az áruért. Most más a helyzet, a normális gazdasági élet itt is megköveteli, hogy a kereskedő minden erejét feszítse meg és akkor meg lehet győződve, hogy prosperálni fog. Mindjárt hozzá kell tennem, hogy az olyan közgazdasági tanácsok, amelyek Angliára vagy Franciaországra hivatkozva azt javasolják, hogy a leépített tisztviselők menjenek kereskedőknek, nem nagyon célirányosak. Nálunk kétségkívül több a kereskedő és az alkalmazott, mint amennyit az ország gazdasági helyzete elbír. Több az államhivatalnok is, mert kiderült, hogy a leépítés után még mindig 35 ezerrel több az állami alkalmazottak száma, mint azt a szanálás tervezte.
Összefoglalva: a forint első hónapja jól sikerült. Ha kevesebb is van belőle, mint azt sokan szeretnék, annál jobban megbecsülik. A szanálás sikere nemzetközi hitelünket politikai téren is emelte. A párizsi békekonferencián pl. képviselőink joggal mutattak a szanálásra, mint a magyar nép egészséges élniakarásának egyik csattanó bizonyítékára. A külföldi sajtó a legnagyobb elismeréssel ír nemcsak a szanálásról, hanem arról a fegyelmezettségről és öntudatról, mellyel a magyar nép ezeknek az időknek terheit viseli. Bajok és nehézségek természetesen még vannak és lesznek a jövőben is. Ezek azonban össze sem hasonlíthatók azzal a kétségbeejtő és reménytelennek látszó helyzettel, amelyben gazdasági életünk két hónappal ezelőtt vergődött. A forint jó, egészséges, értékálló. Rajta kell lennünk, hogy hazánk gazdasági megerősödésére az is maradjon.
(Rádióbeszéd 1946 augusztus 31-én.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!