(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

A hároméves tervről

Csepel Dolgozói! Kedves Elvtársak!

Nem véletlen, hogy ma hozzátok jöttem, a legnagyobb magyar üzem dolgozóihoz. Nagy napja van ma a fiatal magyar demokráciának. Ma, augusztus 1-én kezdődik meg az ország hároméves nagy gazdasági tervének megindítása. Ennek a tervnek döntő célja az, hogy begyógyítsa három esztendő alatt a háború sújtotta sebeket és a magyar dolgozó nép életszínvonalát a mostaninak majdnem kétszeresére emelje fel. De nemcsak ebben áll a hároméves terv jelentősége. Az a körülmény, hogy alig két és fél esztendővel a szörnyű háborús pusztítások után a magyar nemzet esztendőkre előre lefektetett tervek szerint fog a munkához, azt is mutatja, hogy lezárult a rögtönzések, az egyik napról a másikra való élés ideje. Népünk életének gazdasági és politikai alapjai annyira megszilárdultak, hogy nyugodtan foghatunk a tervszerű, évekre előretekintő munkához.

Ez a tény fokozza a magyar dolgozó nép önbizalmát s jövőbe vetett hitét. A munkás, a paraszt számára egyben világossá teszi a nagy összefüggést, amely minden egyes kalapácsütés vagy kapavágás és a nemzet újjáépülése, az ország talpraállítása között megvan. A nagy mű elkezdődött s ha csak a munkásokon, a parasztokon, a haladó értelmiségen áll, úgy bizton remélhetjük, hogy három esztendő múlva erről a helyről a nagy terv sikeres befejezéséről számolhatunk be.

A hároméves terv, mely ma az egész magyar dolgozó nép programja, lényegében pártunk, a Magyar Kommunista Párt eredeti célkitűzésein alapszik. Elég rámutatni arra, hogy a mi nyolc hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozott tervünkben a három esztendő befektetéseit valamivel hatmilliárd forinton felül irányoztuk elő. A végleges terv ezt csak néhány százalékban módosította. Az a tény, hogy a hároméves terv lényegében a mi kezdeményezésünk és munkánk eredménye, arra kötelezi pártunk minden tagját, hogy e terv pontos végrehajtását és megvalósítását tekintse saját becsületügyének és ennek megfelelően feszítse meg erőit arra, hogy a terv valóra is váljék.

Az idei augusztus elseje nemcsak a hároméves terv megkezdésének napja, hanem egyben évforduló is. Ma egy esztendeje jelent meg a pénzromlás, az infláció súlyos napjai után az új pénz, a jó forint. Az elmúl esztendő alatt annyira hozzászoktunk az értékálló pénzhez, hogy szinte már elfelejtettük, mennyi szenvedést jelentett a pénzromlás a magyar népnek. Mennyi reménnyel várták a dolgozók most egy éve a jó pénzt és mennyi kételkedéssel, sőt rosszindulattal néztek elébe a régi úri rend hívei. Ma egy év távlatából megállapíthatjuk, hogy a forint a kommunisták várakozásának megfelelően, beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Létrehozása nagyban emelte itthon és nemzetközi viszonylatban a magyar demokrácia és a Magyar Kommunista Párt tekintélyét, bizonyította tudását és életrevalóságát.

A forint értékállónak bizonyult és egyetlen komoly hibája van, hogy még kevés csörög belőle a dolgozó nép zsebében. A hároméves terv egyik feladata, hogy ezen is változtasson. Mint a hároméves tervet, a jó forintot is tekintse minden demokrata, minden kommunista saját alkotásának. A kommunisták nem egyszer beszéltek a forintról, mint a „mi fiunk”-ról s ha ennek tekintik, úgy gondoskodnak róla, hogy ne csak több legyen belőle a dolgozóknál, de nőjön meg a vásárlóértéke, szilárdsága és legyen a hároméves tervnek legbiztosabb támasza.

A hároméves tervnek nemcsak gazdasági, de politikai előfeltételei is vannak, Az első és legdöntőbb előfeltétele, hogy hazánk politikai életének legfontosabb szerve, az országgyűlés olyan legyen, hogy ne gátolja, de elősegítse a hároméves terv megvalósítását. A most feloszlatott nemzetgyűlés erre az egyre alkalmatlannak bizonyult. Én itt csak ismételhetem a két munkáspárt választási nyilatkozatát, amely azt mondja:

„A nemzetgyűlést fel kellett oszlatni, mert a magyar demokrácia előtt álló feladatok elvégzésére egyre kevésbbé bizonyult alkalmasnak. A demokratikus kormányzatnak a magyar nép érdekében folytatott munkáját sokszor csak a törvényhozó testület jelentékeny részének ellenzését leküzdve, állandó harcok és válságok közepette lehetett folytatni. A nemzetgyűlés többségi pártjában fedezéket találtak a köztársaság elleni összeesküvők, akik ki akarták szorítani a munkáspártokat a hatalomból, hogy semmivé tehessék a demokrácia nagy vívmányait s visszaállíthassák a népellenes régi rendet. A nemzetgyűlésen sokszor hangadó szerepet játszottak a nép ellenségei, akik a külföldi reakció támogatásában bízva, az alkotó munka megakadályozásán, polgárháború felidézésén fáradoztak. Kétszínű külpolitikájuk Magyarország függetlenségét kockáztatta. Hazánkat a világpolitika ütközőpontjává akarták tenni, szembe akarták fordítani demokratikus szomszédainkkal.”

A választási nyilatkozat ezért olyan országgyűlést követel, mely nem akadályozza, hanem elősegíti az építő munkát, a demokrácia fejlődését és nemzetközi megbecsülését.

Azt hiszem, ezekhez a megállapításokhoz minden magyar demokrata csatlakozhat. Valóban olyan új országgyűlésre van szükség, mely ezeknek a feltételeknek meg tud felelni. Nézzük meg, hogy megvannak-e az előfeltételei egy ilyen országgyűlés létrejöttének. E kérdés megvilágítására talán legegyszerűbb, ha szembeállítjuk az utolsó, 1945 novemberében lezajlott választások gazdasági és politikai légkörét a jelenlegivel. Ha visszaemlékszünk, hogy milyen volt a 45-ös választások idején a gazdasági helyzet, meg kell állapítanunk, hogy akkor szinte minden tényező a demokrácia ellen érvényesült. A háború következtében kicsi volt a bevetett terület és ezt tetőzte még a szárazság miatt a rossz termés. Szinte lehetetlennek látszott az ország élelemellátása. És elég megemlíteni azt, hogy közvetlenül a választás előtt, napokon át Nagy-Budapesten és az ipari központokban még a szerény kenyérfejadagot sem tudtuk biztosítani. Az infláció, a pénzromlás akkor kezdett kibontakozni és akkor kezdte éreztetni teljes súlyát a dolgozó tömegekkel szemben. Emiatt különösen az asszonyok voltak elkeseredve és elkeseredésüket természetesen a szavazásnál is kifejezésre juttatták.

Ma ezen a téren egészen más a kép. Augusztus elsejével, a mai nappal újra életbe lép a napi 25 dekás kenyérfejadag. A kenyérnek nemcsak a mennyisége, de minősége is megjavul. A mai nappal lép életbe az olcsó villamosjegy, az olcsó villany és egy sor egyéb intézkedés, amelynek célja közvetlenül vagy közvetve emelni a dolgozók életszínvonalát és reálbérét. Az élelmiszerárak az utolsó hetekben csökkenő tendenciát mutatnak s megvan a remény rá, hogy ez a folyamat augusztus folyamán csak erősödik. Az én napi munkám rendszerint annak a jelentésnek a meghallgatásával kezdődik, amely a csepeli nagyvásártelep fölhozataláról számol be. A mai jelentés azt mondja, hogy Pestre érkezett 90 vagon gabona és annyi gyümölcs és zöldség, hogy a vasút nem győzi a kirakást. Egyedül burgonyából a mai felhozatal 116 vagon és reméljük, hogy ez így folytatódik.

Ebben az eredményben oroszlánrész illeti meg a magyar falu dolgozóit, az újgazdákat és régieket egyaránt. Míg más háborúsújtotta országokban a vetésterület még messze van a békebelitől, addig hazánkban az idén a bevetett terület meghaladta az utolsó békeév területét. Ha az időjárás jobb lett volna, akkor a falu dolgozó népének munkája nyomán ma már nem volna élelmezési gond az országban. De a jelentékeny mértékben fellépett szárazság ellenére is most már nyugodtak lehetünk abban, hogy közellátásunk az új aratásig biztosítva van.

Hasonló kedvező képet mutat az ipari termelés is. Széntermelésünk június folyamán, hála derék bányászaink fegyelmének és szorgalmának, néhányszáz vagonnal már meghaladta az 1938-as júniusi széntermelést. A Magyar Államvasutak is büszkén jelenthették, júniusban az áru- és személyforgalom terén túlhaladták az utolsó békeév hasonló hónapjának eredményét. Az acél- és vastermelésünk ugyancsak a békebeli körül mozog És itt, a csepeli WM-ben minden munkás és minden mérnök a saját tapasztalatával tudja megerősíteni, hogy az ipar terén is fölfelé ível a fejlődés. A hároméves terv maga még külön mutatója annak, hogy milyen óriási utat tettünk meg a nehéz 1945-ös ősz óta.

Gazdasági téren a magyar demokrácia és benne a Magyar Kommunista Párt egész más, hasonlíthatatlanul biztatóbb légkörben tekint a választások elé, mint két évvel ezelőtt.

Hogy áll a helyzet a politika terén?

Azok a nehéz gazdasági viszonyok, melyek 1945 őszén a demokrácia ellen érvényesültek, természetesen politikai téren is éreztették hatásukat. A régi rend hívei magabiztosan hivatkoztak arra, hogy a demokrácia képtelen megoldani a legelemibb gazdasági feladatokat, a közellátást, a jó pénzt és győzelemittasan hivatkoztak arra, hogy az a rendszer, mely gazdasági téren lehetetlen, politikailag is levizsgázott. Önbizalmukat fokozta az a körülmény, hogy erőteljes földalatti összeesküvés irányította működésüket. Határozott, egyszerű tervük volt megnyergelni a Kisgazdapártot és erre a pártra összpontosítani a reakció minden erejét. Ezért a 45-ös választáson nem volt tétovázás. Aki a demokrácia ellensége volt, az tudta, hogy mit kell tennie: az akkori Kisgazdapártra kellett szavaznia.

Ma egész más a helyzet. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front Választási Szövetségének négy pártja mellett hét másik párt is jelentkezett. Mind szinte kivétel nélkül a jobboldal és a reakció pártjai. Ez a nagy szám, mindnyájan tudjuk, nem a bőség és nem az erő jele. Ellenkezőleg, azt mutatja, hogy a reakció darabokra van töredezve, kis pártokra és csoportokra esett szét és a régi rend hívének nem olyan egyszerű választani közöttük. A napokban tréfásan mondottam, hogy ha én reakciós választó volnék, magam is zavarban volnék, a bő választék láttán.

A régi rend híveinek zavarára jellemző az úgynevezett Szabadság Párt politikai csődje. Ez a párt még egy hónappal ezelőtt lobogó reményekkel nézett a választás elé. Voltak olyanok, akik a szavazatok 20—30%-át jósolták ennek a pártnak. Sulyok maga, szokott szerénységével kijelentette, hogy a magyar nép többsége tulajdonképpen mögötte áll. Ahogy a választások közeledtek, úgy zsugorodtak össze ennek a pártnak kilátásai és a végén jobbnak találták egyáltalán nem indulni, hanem felosztani. Azt mondják, hogy ebbe az elhatározásba a külföldi reakció tanácsa is belejátszott. Azt ajánlották ezek a tanácsadók Sulyoknak, hogy a biztos választási vereség helyett inkább oszoljanak fel és feloszlásukkal adjanak tápot annak a külföldi rágalomnak, amely kétségbevonja a mostani választások tisztaságát. Sulyok, úgy halljuk, kész örömmel fogadta ezt a tanácsot és a parlamentben felolvasott indokolásuk is ilyen. Azóta úgy halljuk, hogy a volt Szabadság Párt tagjai lázasan igyekeznek a különböző pártokban elhelyezkedni és mandátumhoz jutni, amivel maguk bizonyítják, hogy ez a választás mégis csak tiszta és demokratikus.

(Részlet a Csepelen, 1947 augusztus 1-én tartott beszédből.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

2

Az összeesküvésről

De ha visszagondolunk a novemberi és decemberi hónapokra, ma már megmondhatjuk, hogy ezek bizony nem voltak könnyű idők. A reakció egyre merészebb lett. A békekötés február 10-ére volt kitűzve. A reakció vágyában ez úgy nézett volna ki, hogy február 10-én aláírják Párizsban a békeszerződést, 11-én az utolsó szovjet katona is elhagyja az országot és 12-én már jöhetnek nyugatról a csendőrök. Másik reményük az összeesküvés volt, amelyről azok, akiket illet, sokkal többet tudtak, mint amit mi ma tudunk. Az angolok és amerikaiak, akik az összeesküvőkkel összeköttetésben álltak, még többet tudtak. Ezekben a hetekben a reakció ugrásra készen állt. Az egyik összeesküvő vezetőnek az a megjegyzése, hogy „a zongora fel van hangolva, csak játszani kell rajta”, megfelelt a viszonyoknak. Ezekben a hetekben előfordulhatott, hogy az angolok hivatalosan közölték a magyar kormánnyal, hogy összegyűjtöttek 3500 csendőrt. Azzal a kikötéssel akarták átadni Magyarországnak, hogy semmi bántódásuk ne essék. Hogyan tehetett ilyen ajánlatot az angol képviselet? Úgy, hogy az akkori miniszterelnökünk, Nagy Ferenc erről a javaslatról már előre tudott. Csak a mi közbelépésünkre kapták meg az angolok a megfelelő választ: szívesen látjuk a csendőröket, de jó szűrőtáboraink vannak, oda kerülnek és utána megkapja ki-ki azt, ami neki jár. Ezután persze az angolok az ajánlattól sietve elálltak. Ilyen volt az akkori helyzet.

A Peyer-memorandumból is látható, hogy a reakció januárra, februárra minden erejét mozgósította. A memorandummal a demokrácia táborán belül igyekeztek a munkásegységet megtörni. A helyzet kritikus voltára jellemző, hogy a Parasztpárt országos választmányán 23 képviselő közül sokan követelték, hogy a Parasztpárt hagyja ott a Baloldali Blokkot és csatlakozzék a Kisgazdapárthoz. Jöttek hozzám nyugtalanul az elvtársak és kérdezték: mit tegyünk? A reakció szemlátomást erősödik, mi a Párt terve? Nem kellene-e általános tömegtüntetést, mozgósítást rendezni? Én azt mondtam, hogy nekünk megvan a mi helyes politikai irányvonalunk, ezt nyugodtan folytathatjuk, előbb-utóbb bizton megmutatkozik az eredményekben. És tényleg megmutatkozott. Ma nincsen olyan demokratikus ország, ahol a reakció a föld alatt nem szervezkedne. Nálunk is így volt. Mikor az összeesküvést kezdtük leleplezni, nem is tudtuk, hogy méreteiben milyen nagy jelentőségű. Szerencsére azonban nyomravezetett Nagy Ferenc, aki az első letartóztatások után igen nagy aktivitást fejtett ki. Csak ebből tudtuk meg, hogyan állunk, hogy itt a dolog kezd komoly lenni. A nehézség ott volt, hogy olyan pozíciókban is ültek összeesküvők, ahonnan akadályozni tudták az összeesküvés kibogozását. Mi ezt ma már megértjük. A nyomozás nemsokára olyan nagy vadhoz vezetett, mint Kovács Béla.

A részleteket az Elvtársiak már ismerik. Mikor Kovács Béla előtérbe került, a Kisgazdapárt reakciósai megváltoztatták taktikájukat. Eltávolították azokat az embereket, akik mint országgyűlési képviselők, benne voltak az összeesküvésben, hogy ezzel csökkentsék a támadási felületet. Ennek ellenére, mikor március 11-én leültünk, hogy megállapodást kössünk, kiderült, hogy ez csak politikai fegyverszünet volt a reakció részéről. Megcsináltuk a mérleget. Megállapítottuk, hogy a kisgazdapárti reakcióra kétségtelenül nagy csapást mérhettünk és a Kisgazdapárt dolgozó rétegének bizalma a reakciós vezetőkkel szemben megrendült. Ez volt az egyik eredmény. A másik pedig az volt, hogy a harc folyamán a Kisgazdapárt baloldali elemei kerültek előtérbe a pártban, fontos pozíciókat kaptak. Ma már tudjuk, hogy a jobboldaliak kizárása csak manőver volt, eltávolították a túlságosan kompromittált vezetőket.

A baloldali erők megerősödtek a Kisgazdapártban. Ugyanakkor kétségkívül megerősödött a Kommunista Párt tekintélye és befolyása is. Ez volt az első eset, amikor éreztük, hogy a parasztok kezdenek másképpen viszonylani a Kommunista Párthoz, mint egy, illetőleg másfél évvel ezelőtt.

Az összeesküvés első részlegéből, amely március 11-ig tartott, mégsem tudtuk kihámozni mindazt, amit a demokrácia számára lehetett volna. Mi volt ennek az oka? Az egyik az, hogy a nemzetközi reakció segítségére sietett magyar szövetségeseinek. Jött az angol meg az amerikai jegyzék, előbb az egyik, azután a másik és ez bizony úgy hatott a magyar reakciósokra, mint szárazság után az eső. Érezték, segítségükre jön a dollár-diplomácia és ez természetesen felbátorította őket, megkeményítette a derekukat.

Nagyon komoly nehézségeket okozott ezekben a harcokban a Szociáldemokrata Párt ingadozása. Az Elvtársak emlékeznek arra, hogy mikor a kommunista sajtónak a hangja az összeesküvők felé az volt: „Üsd, vágd, nem apád”, akkor a szociáldemokrata sajtó józan mérsékletről, a két veszekedő fél közötti közvetítésről és ehhez hasonlókról beszélt. Ezzel a munkásosztály lendületét fékezte, megzavarta. És mindennek tetejébe felvetették az üzemi bizottsági választások kérdését. Ma már világos, hogy akik az üzemi bizottsági választásokat ezekre az időkbe kitűzték, azok egyben az összeesküvőket mentették ezzel. Semmi kétség, hogy ha ki tudjuk majd teljesen vizsgálni az összeesküvést, ki fog derülni, hogy tudatosan azok javasolták az üzemi bizottsági választást, akik a munkásegységet akarták meglazítani.

Mi nehéz helyzetben voltunk akkor és a központi vezetésnek minden erejére és szilárdságára szükség volt, hogy egy erőteljes és meg nem alkuvó rövid kampány után rá tudja bírni a szociáldemokratákat arra, hogy hagyjuk abba az üzemi bizottsági választásokat. Ha visszatekintünk, akkor az Elvtársak láthatják, hogy ez helyes volt. Lehetetlen lett volna februárban és márciusban egyszerre harcolni az összeesküvők ellen és ugyanakkor egymást torkolászni a szociáldemokratákkal az üzemekben. De mindenesetre ez a körülmény korlátozott bennünket lendületünkben. Ma is keserűséggel gondolok azokra a napokra, mikor délelőtt a Kisgazdapárt reakciósait gyomroztuk és délután le kellett ülnünk a jobboldali szociáldemokratákkal az üzemi bizottsági választások sérelméről veszekedni, miközben a magyar demokrácia ügye forgott kockán.

De hibákat is követtünk el. Például amikor a Kovács Béla-ügy felmerült, túlságosan erre az egy emberre koncentráltuk a harcot. És amikor letartóztatták, az ország úgy érezte, hogy az ügy be van fejezve és ez természetesen megnehezítette a harc további vitelét.

Arról már beszéltem, hogy a Kisgazdapárt jobbszárnya harc közben kizárta a kompromittált embereket. De azt észrevettük, hogy csak annyit, amennyit a harc feltétlenül szükségessé tett. Amikor március 11-én aláírtuk a megegyezést, azonnal az volt az érzésünk, hogy itt csak fegyverszünetről van szó. Visszavonult a reakció és tudtuk, hogy rendezni fogja sorait. De mi is tanultunk. Először is megállapítottuk, hogy a tőke — a leleplezések ellenére, vagy éppen ezért — változatlanul a Kisgazdapártra alapította minden reményét.

Erre több jelenség figyelmeztetett bennünket. Elsősorban az, hogy a Sulyok-párt teljesen passzív volt. Nagyon jól kihasználhatta volna a Kisgazdapárton belül elkövetett hibákat, de óvakodott ettől. Mi kiéleztük a „Holnap” kérdését és ők engedtek. Ezt úgy értelmeztük, hogy a Sulyok-pártnak az amerikai, angol és magyar reakció azt tanácsolta, hogy ne erőltessék ezt a kérdést, mert lemorzsolná a reakció egységét és inkább lapuljanak meg. Ezt meg is tették.

Feltételezésünket egyéb információink is alátámasztották. A reakció a Kisgazdapártra épített és amíg Nagy Ferenc volt az élen, nem dobták el ezt a lehetőséget. Mi észrevettük, hogy Nagy Ferencék a március 11-i megegyezés ellenére ugyanazt a taktikát folytatják, amelyet azelőtt tapasztaltunk. Kifelé a hivatalos vezetőség a nemzeti összefogásnak bókolt és mögötte dolgozott a másik vezetőség, amely az ellenkezőjét csinálta. Csak azt nem tudtuk, hogy a hátsó és első vezetésnek a feje ugyanaz a miniszterelnök. Ha ezt tudtuk volna, természetesen ennek megfelelően készültünk volna fel.

Újabb csatározásokat jelentett a fakultatív vallásoktatás felvetése. Ma, utólag tudjuk, hogy az ellenség léprecsalt bennünket. Olyan kérdést vetett fel mint a vallás, ahol a kommunistáknak nehezebb a helyzete. Ha mi a jó forintról, vagy a hároméves tervről beszélünk, az ellenség is meghallgat bennünket, mert elismeri, hogy tudunk teljesíteni. De ha mi a vallásos kérdéseket feszegetjük, a rendes, elfogulatlan hívő ember is gyanakvással néz bennünket. Nem hiszi, hogy mi ezen a téren tárgyilagosak lehetünk. Mi nem is vetettük volna fel a kérdést. A Kisgazdapárt jobboldala vetette fel, meglehetősen alattomosan. Például Nagy Ferenc szerint azért, hogy a kommunisták is lássák, hogy a Kisgazdapárt is progresszív párt.

Mi léprementünk és csak akkor kaptunk észbe, amikor a nyilvánosságrahozás után a Kisgazdapárt országos gyűlésein bizonygatni kezdték, hogy a kommunisták kényszerítették a fakultatív vallásoktatást a Kisgazdapártra — a Kisgazdapárt ellene van. Mikor észrevettük, hogy ilyen ingoványos talajra akarnak bennünket csalni, visszafordítottuk a fegyvert, nyilvánosságra hoztuk, hogy a Kisgazdapárt vetette fel ezt a kérdést és mi megmutattuk a magyar népnek, hogy még a vallásos érzés kérdésében is mi képviseljük a helyes álláspontot, míg a Kisgazdapárt jobbszárnya felelőtlenül járt el. Ezzel befejeztük a vallásoktatás vitáját, mely azzal fenyegetett, hogy különösen az asszonyok között komoly eredményt érnek el velünk szemben. Ezen a téren tehát kivonultunk egy olyan harci területről, amely a Kommunista Párt fegyverzetének akkor nem felelt meg.

Felkészültünk, hogy a támadó reakcióval szemben felvegyük a harcot. Fontos előfeltétele ennek, hogy a hároméves terv gondolata és szükségessége gyökeret verjen minden dolgozóban. A május 1-i tüntetést nagy gonddal figyeltem ebből a szempontból és örömmel láttam, hogy a munkásosztály felismerte a hároméves terv fontosságát. Miután erről meggyőződtünk, a tervet is azonnal felhasználtuk a reakció elleni harcra. Bebizonyítottuk, hogy a Kisgazdapárt jobbszárnya nem akarja megvalósítani a hároméves tervet, lelepleztük, hogy csak hirdeti, hogy a terv mellett áll, holott annak végrehajtása nincs szándékában.

Kidolgoztuk a második lépcső vonalát. Elhatároztuk, hogy erősítjük a harc osztályjellegét; ez legnépszerűbben a „fizessenek a gazdagok” jelszóban nyert kifejezést. Hasonló volt a helyzet a vagyondézsma esetében. Ennek előfeltétele, hogy ne csak a spekuláns gazdagokat állítsuk szembe a szegényekkel, hanem a demokrata középparasztot a gazdag reakciós paraszttal, a városi kisiparost a bankárral és gyárossal. Ugyanilyen hatása volt annak a követelésnek, hogy államosítsák a bankokat, amit a dolgozó parasztság és a proletariátus követelt, de amit a tőkések nem fogadhattak el. Hogy ez helyes volt, látható abból is, hogy a Kisgazdapártban ebben a kérdésben azonnal ellentétes vélemények alakultak ki. Balogh államtitkár a bankok államosítása ellen, Dinnyés mellette foglalt állást. A kérdés felvetésének politikai fontosságát mutatja a Szociáldemokrata Párt álláspontja is. A kispolgári és nagypolgári rész, mely már beszivárgott a Szociáldemokrata Pártba, hallani sem akart a bankok államosításáról.

E kérdések mellett mi felvetettük újra a drágaság elleni harc kérdését. Ez azért volt helyes, mert ezzel hangsúlyoztuk a Kommunista Párt osztályjellegét. Ezek után elhatároztuk, az eddigi tapasztalatok felhasználásával, hogy újra felvetjük az összeesküvés kapcsán a reakció kérdését. Miután a Központi Vezetőség Politikai Bizottsága kidolgozta a megfelelő irányvonalat, meghatároztuk a menetrendet és elkezdtük harcunkat a reakció támadásával szemben. Az Elvtársak emlékezhetnek angyalföldi beszédemre, amelyben lényegében már benne volt az egész menetrend. Csakhogy a magyar politikai életben a legtöbb párt hozzászokott ahhoz, hogy a szavak nem esnek egybe a tettekkel és azt hiszik, hogy ez a Magyar Kommunista Pártra is áll. Mikor május 9-én megmondtuk, hogy mit akarunk csinálni, a Kisgazdapárt jobbszárnya azt hitte, hogy ez nem esik egybe a tetteinkkel. Pedig hatására az egész Párt megmozdult, élesebb lett a levegő. Angyalföldi beszédemmel lecsaptunk a kisgazdapárti összeesküvőkre. Egy héttel később, kaposvári beszédemben rámutattam, hogy az összeesküvők most is vezető állásokban ülnek és addig nem lehet rendet csinálni, amíg el nem távolítjuk őket onnan. Hogy a reakció ezt nem vette komolyan, kitűnik abból, hogy mikor Nagy Ferencnek jelentették Svájcban, hogy a Kommunista Párt megint „vagdalózik”, azt üzente, hogy „nem baj, hadd vagdalózzék”. Abban bízott, hogy kivárja a békeszerződést és felveszi az amerikai kölcsönt és akkor a koalícióból is ki lehet dobni a kommunistákat.

Mi észrevettük ezt a tervet, angyalföldi beszédemben ki is tértem rá és vártuk, mit válaszol Nagy Ferenc. Hallgatott, mint dinnye a fűben. Mi feltártuk a magyar reakció tervét azzal a bizonyos amerikai kölcsönnel és megértettük, hogy abból nem engednek. Nagy Ferenc svájci tartózkodásával várakozó taktikát akart űzni, ki akarta várni a békekötést, közben a kommunisták kiszorításáról tárgyalt. Ezért mi elhatároztuk, hogy nem várunk, hanem cselekszünk.

Meg lehet állapítani, hogy helyesen cselekedtünk. A múlt héten szerdán, 28-án este határozta el a kormány, hogy felkéri Nagy Ferencet, jöjjön vissza, 30-án már a kezünkben volt a lemondása és 31-én délután már fel is esküdött az új kormány.

Mi Nagy Ferenc lemondásának a jelentősége? Kétségkívül ez a legsúlyosabb vereség, ami eddig a felszabadulás óta a magyar reakciót érte. És ennek megfelelően nagy a fejetlenség és a zavar a reakció soraiban, a Kisgazdapárton belül és kívül. A parasztság meg van döbbenve. Az egész világ látja, hogy baj van abban a pártban, amelynek előbb főtitkárát, majd elnökét mint összeesküvőt leleplezték. Ezt a helyzetet természetesen fel kell használnunk a demokrácia és a Kommunista Párt javára. Elsősorban a parasztsághoz kell fordulni és meg kell neki mutatni, hogy a Magyar Kommunista Pártnak igaza volt s téves volt a parasztság magatartása, amikor az összeesküvőkben bízott és bennünk, a nép igazi barátaiban, kételkedett, illetőleg félt tőlünk. Erre most jó lehetőségek vannak. Az elvtársak, akik vidékről jöttek vissza, azt állítják, hogy igen nagy az érdeklődés a Kommunista Párt népgyűlései iránt és annak ellenére, hogy még új a kérdés és az átértékelés ideje még nem múlt el, a hangulat kedvező és máris látható a nagy hatás.

Nagy Ferenc lemondása csak az első lépés volt. Ő volt a nagy malomkő, amely elzárta a forrás nyílását. A nagytakarítás ezután kezdődik. Hallottuk, hogy Balogh István miniszterelnökségi államtitkár és Varga Béla távozik, mondják, hogy Kővágó megy és azt hiszem, erre áll a török közmondás: „Minden igaz, amiről beszéllek.” Ahogy nálunk így a politikában mondani szokták, okom van hinni, hogy ezek csak az első lépések és az „aprószentek” kitakarítása következik utánuk.

Most a Kisgazdapártban az a helyzet, hogy a párt élén kétségkívül jóakaratú demokraták állnak. Első esetben állnak a felszabadulás óta olyan demokraták a Kisgazdapárt élén, akikben megvan a jóindulat, hogy pártjukat a demokrácia irányába fejlesszék. Hogy van-e erejük és kitartásuk, azt majd a jövő fogja megmutatni. Lehetséges, hogy a Kisgazdapárt végre megszabadul a tőkés és klerikális befolyástól. Hogy ez valóra válik-e, az a közeli hetek harcaiban fog eldőlni. Mindenesetre a koalíció, amit a régi rend hívei, a nagytőkések, a nagybirtokosok, a reakciós egyház és a kulákok kötöttek a Kisgazdapárton belül, ezután komolyan bomladozik. Miután egy ilyen általános átcsoportosulás nem nagyon könnyű és hosszú hónapokig tart, Pártunk azt hiszi, hogy itt az ideje, komolyan felvetni az új választás gondolatát. Természetesen nem fogunk könnyelműen hozzáfogni ehhez, hanem okulunk 1945 tapasztalatain. Minden oldalát megnézzük a kérdésnek és rajta leszünk, hogy a választások eredménye más legyen, mint 1945-ben és biztosítsa a magyar demokrácia egyenes és szilárd vonalvezetését.

(Beszéd a nagybudapesti pártaktíva 1947 június 2-i gyűlésén.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

Szívós harcban a reakció ellen a demokrácia megerősítéséért

Kedves Elvtársak!

Beszámolómban a főhangsúlyt arra akarom helyezni, hogy megmutassam az elvtársaknak, hogyan jutottunk idáig és hogy úgy mondjam, betekintést engedjek a központi vezetés műhelytitkaiba. Hadd lássák az elvtársak, milyen szempontokat tartott szem előtt a központi vezetés, amikor politikai terveit kidolgozta és állapítsák meg, mennyiben végeztünk sikeres munkát és hol csináltunk hibát. Ha a fejlődést így megmutatom, akkor jobban meg lehet érteni a mai helyzetet. Messzire megyek vissza. A budapesti választásnál kezdem — 1945 októberében. Ez a választás bizonyos fokig sötétbeugrás volt. Senki sem tudta előre az eredményt; ez volt Magyarországon az első demokratikus választás. Az eredmény megmutatta, hogy a magyar reakció minden erejét a Kisgazdapárt mögé sorakoztatta fel. Ebből következtetni lehetett az országos választások eredményeire is. Biztosak voltunk benne, hogy a reakció minden árnyalata a Kisgazdapárt mögé fog felsorakozni. Tudtuk, hogy ezen az alapon meg fogja kapni a parlamenti többséget. Megpróbáltunk ezen a helyzeten a budapesti és országos választások között eltelt négy hét alatt valamennyit javítani. Olyan közös listát javasoltunk, amelynek alapján a kisgazdák csak 45%-át kapták volna a képviselőknek. Javaslatunk megbukott, nem annyira a kisgazdák, mint a jobboldali szociáldemokraták, Széligék magatartásán, akik a budapesti választások hatása alatt gyengének tekintették a kommunistákat és úgy gondolták, hogy ők kétszer annyi szavazatot fognak kapni, mint mi.

A nemzetgyűlési választások a budapesti választások után nem hoztak meglepetést nekünk. Megállapítottuk, hogy mint 1919-ben, az első világháború után, amikor Európában Magyarország volt az első ország, ahol a reakció újra nyeregbe ült, most is ugyanez a veszély fenyeget. A Kisgazdapárt zömét mi demokratikusnak tekintettük, mely azonban horthysták és tőkések befolyása alatt áll.

A választások után első dolgunk az volt, hogy megakadályozzuk a demokrácia táborában az ijedtséget és zavart. Ez vonatkozott saját pártunkra is. Másrészt az ellenség felé erőt kellett mutatnunk, hogy lássák, nem vesztettük el a fejünket. Magunknak követeltük és ki is harcoltuk a belügyminiszterséget. (Taps.) Ugyanezekhez a lépésekhez tartozott, hogy a miniszterelnökhelyettesi tisztséget én vállaltam. (Taps.) Ezt a tapsot úgy tekintem, mint az akkori Központi Vezetőség lépésének utólagos jóváhagyását.

Gondoskodni kellett arról, hogy a reakció a választások eredményét ne tudja térfoglalásra felhasználni. Ne nyomuljon be mélyebben a rendőrség, a hadsereg és az államapparátus kereteibe. Azután gondoskodni kellett arról, hogy gyorsan és intézményesen megerősítsük a demokrácia alappillérét, a Köztársaságot és annak védelmét. Mindezt megtettük. Amikor 1946 tavaszán a reakció nekibátorodott, mozgósítottuk vele szemben a munkásságot. Március 7-i nagygyűlésünk csapás volt a reakció fejére. Így visszanyomtuk a reakciót már az első hónapokban — a mámor első hónapjaiban — amikor még azt hitte, hogy zsebében van a magyar demokrácia.

A politikai nehézségek mellett, 1946-ban, egyre világosabb lett, hogy leginkább gazdasági nehézségek, főleg a pénzromlás, fenyegetik a demokráciát és a Kommunista Pártot. Hosszú időn át úgy látszott, hogy ez kivédhetetlen fegyver, mely először a demokrácia gazdasági alapjait, majd politikai bázisait ássa alá. Mi felismertük ezt és nem könnyű szívvel, de elhatároztuk, hogy átcsoportosítjuk erőinket. Átvetettük erőink jelentékeny részét a gazdasági frontra és megállítottuk a pénzromlást. Ennek a feladatnak a megoldása részben azért sikerülhetett, mert minden más párt — ezt ismétlem — minden más párt annyira kilátástalannak tartotta ezt a vállalkozást, hogy boldogan átengedte nekünk ezt a munkaterületet. Ebben az esetben a szó szoros értelmében hallgatólagos teljhatalmat kaptunk, ugyanis azt remélték, hogy ezzel minden bizonnyal kitörjük a nyakunkat és a balsikerért az egész felelősség a Magyar Kommunista Pártra hárul.

Ez a lehetőség adta meg a módot, hogy megragadhassunk minden eszközt, amely a jó pénz megteremtéséhez szükséges volt. Persze, mikor látták, hogy nekünk sikerült a jó pénzt megteremteni, úgy jártunk, amint azt a török közmondás tartja: „Miután a kocsi eltört, mindenki jobb utat tudott javasolni.” Rajtunk kívül senki nem hitt a jó pénz megteremtésében, de amikor már meglett, mindenki részt kért a sikerből. Az infláció fegyvere, amely eleinte a demokrácia és a Kommunista Párt ellen irányult, a mi helyes gazdasági és politikai irányításunk következtében visszafelé fordult. A reakció azt hitte, hogy az inflációval kitöri a nyakunkat, ezzel szemben Pártunk a jó pénz megteremtésével az ellenkezőjét érte el: a jó pénz megerősítette a Kommunista Párt tekintélyét, még nemzetközileg is. Azt hiszem, hogy a nagybudapesti aktíva utólagosan ebben a tekintetben is helyesli azt a határozatunkat, amelyet tavaly áprilisban a stabilizáció kérdésében hoztunk. (Taps.) Örülök, hogy a tapssal hozzájárulásukat fejezik ki az Elvtársak, de mikor tavaly Antos elvtársnak először előadtam, hogy miről van szó, nem tudta, hogy komolyan beszélek-e vagy tréfálok, olyan kivihetetlennek tűnt fel ez akkor.

Ebből a reakció is tanult. Pl. most a hároméves tervet nem hajlandó olyan egyszerűen átengedni nekünk, mint a forint létrehozását. Fél tőlünk és bízik bennünk. Ezért ebből már most is részt követelnek és ez persze nem válik mindenben a hároméves terv hasznára. Itt sem ártana, ha teljhatalommal rendelkezhetnénk.

A magyar reakciónak az volt a terve, hogy legyen a politikai porondon olyan hatalmas, egységes pártja, amelyben helyet foglalnak a kisgazdák, a városi nem szocialista demokratikus és reakciós kispolgárok és az egészet részben közvetve, részben közvetlenül a tőke, a magas állami tisztviselők, az egyházi reakció, a volt földbirtokosok, vagy azok ügyvédjei, kasznárjai, vállalkozói vezessék, mindazok az elemek, melyek olyan bőven találhatók a Kisgazdapártban. A mi feladatunk először is abban állt, hogy leszűkítsük ennek a széles reakciós tömörülésnek a tömegbázisát és azt a koalíciót, amelyben együtt van a nagytőke, a volt nagybirtokosok, a városi reakciós elemek, a falu zsírosparasztjai és a demokratikus dolgozó parasztok jelentékeny része, kettéválasszuk, mégpedig úgy, hogy szembeállítsuk egymással a demokratákat és a reakciót. Ez annál is inkább fontos, mert, sajnos, ugyanakkor a demokrácia, a balszárny, három részre darabolódik: Kommunista Pártra, Szociáldemokrata Pártra és Parasztpártra. Ezért rendkívül fontos a reakció megosztása és természetesen ezzel kapcsolatban a demokrácia, de különösen a Kommunista Párt tömegbázisának kiszélesítése. Mi ezeket a dolgokat világosan láttuk és ennek megfelelően a III. Kongresszust, amelynek előkészítő munkái tavaly augusztusban, szeptemberben folytak, ebbe a vonalba állítottuk be.

A III. Kongresszus központjában az aprómunka volt. Az aprómunka döntő jelentősége az, hogy erősíti a Kommunista Párt osztálybázisát, osztályalapját a munkások és parasztok között. Ezért követeltük, hogy a kommunista párttagok dolgozzanak többet és jobban a szakszervezetekben, az üzemekben, terjesszék ki befolyásukat ne csak a nőkre és ifjakra, hanem az elhanyagolt területekre, a kisiparosokra, kiskereskedőkre, az értelmiségiekre stb. Erre irányította a Kongresszus a tagság figyelmét. És ehhez tartozott az általunk annyit hangsúlyozott falujárás, amely megerősítette a munkás-paraszt összefogás tudatát és megkedveltette, népszerűvé tette a kommunistákat azok előtt a parasztok előtt, akik a huszonötéves horthysta propaganda hatása alatt féltek a kommunistáktól. Hároméves tervünk is ebbe a sztratégiai vonalba esett. Ez nemcsak gazdasági terv volt. Természetesen a gazdasági is nagyon fontos rész, mert hiszen lényegesen fel akarjuk emelni a magyar nép, a dolgozók életszínvonalát. De mint minden gazdasági kérdésnek, ennek is rendkívül fontos és elválaszthatatlan politikai részei is voltak. Melyek voltak ezek?

A hároméves tervet nem lehet másképpen végrehajtani, csak a magyar tőke, a volt nagybirtokosok, az egyházi, a városi reakció, a zsírosparasztok ellenében. És a hároméves terv, amennyiben a nép helyeslésével találkozik, feltétlenül szembe fogja állítani a paraszttal a tőkést, a volt nagybirtokost, egyszóval elősegíti azt a demokratikus politikát, amellyel meg akarjuk szüntetni azt a természetellenes koalíciót, amely a Kisgazdapárton belül van. Ezt a differenciálódást mozdítja elő a vagyondézsma is és a bankok államosítása, mindazok a követelések, amelyeket most első vonalba állítunk. Ezért fektettünk erre akkor súlyt. Hogy mennyire fontos az ilyen gazdasági kérdés politikai oldala, ennek bizonyítására elég megemlíteni a malmok államosításának kérdését, amit októberben vetettünk fel és ami az első komoly siker volt abban az irányban, hogy a dolgozó parasztok lássák, hogy a Kisgazdapárt zöme a malomuzsora kérdésében a tőkés malmosokat támogatta.

A reakció megosztásához tartozott magatartásunk a Sulyokpárttal szemben. Meggondolásunk az volt, hogy a demokrácia érdekében jobb, ha a reakció nem a Kisgazdapárton belül bújik meg és úgy vezeti a gyanútlan parasztokat, hanem a Kisgazdapárton kívül nyílt, jól látható, nem álcázott reakciós pártban tömörül. Számításainkban szerepelt az a bizonyosság, hogy a régi úri rend előbb vagy utóbb fegyveres felkelés vagy összeesküvés formájában megpróbálja megdönteni a demokráciát és ez módot ad nekünk az ellentámadásra. Romániában az ottani reakció már 1945 márciusában kimutatta a foga fehérét. Radescu fegyveresen akarta leverni a demokráciát és a Kommunista Pártot. Ez lehetőséget adott arra, hogy a demokrácia, élén a Kommunista Párttal, ellentámadásba menjen át és így olyan csapást mért Romániában a reakcióra, hogy az nem tudott magához térni. Számítottunk valami hasonlóra. És miközben a reakció állandóan szidta a demokratikus rendőrséget, én is szidtam magamban, mert éreztem, hogy itt nyüzsögnek körülöttünk az összeesküvők és a rendőrség nem találta meg őket. Tudtuk, hogy a magyar reakció a föld alatt is dolgozik. Addig is segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. Ahol túlnagy volt a nyomás, ott mozgósítottuk a tömegeket, mint 1946 december elején és visszaszorítottuk a reakciót.

(Beszéd a nagybudapesti pártaktíva 1947 június 2-i gyűlésén.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

3

A magyar demokrácia sok ígéretét meg tudta valósítani, de meg kell állapítani, hogy a spekulánsok, feketézők és a csempészek elleni harcban nem érte el azt az eredményt, amit ígért. Egyetlen spekuláns, egyetlen forintrontó sem kapta meg a sokat emlegetett halálbüntetést. (Halál a feketézőkre!) Most, amikor a magyar demokrácia a hároméves tervvel a jó pénz megteremtésénél nagyobb munkába fog, feltétlenül szükséges, hogy a spekulánsok és árdrágítók elleni harcban is azt az erélyt fejtse ki, amelyet a jó cél megérdemel, különben megtörténhetik, hogy erőfeszítéseink és áldozataink jelentékeny részét a spekuláló vágja zsebre.

A hároméves terv beköszöntése a dolgozó tömegekre, kétkézi és szellemi munkásokra egyaránt, a tényleges életszínvonal emelésével kell hogy járjon. Minthogy pedig csak azokat a javakat tudjuk a dolgozóknak juttatni, amelyeket ők maguk termelnek, szükséges, hogy a hároméves terv megvalósításával kapcsolatban nőjön a munkafegyelem és a munkateljesítmény. Aki ismeri a magyar ipart, az tudja, hogy ezen a téren a stabilizáció háromnegyed éve alatt minden tekintetben igen komoly eredményeket értünk el. Az utolsó hetekben egy kicsit megcsappant ez a fejlődés, de reméljük, hogy a küszöbön álló új kollektív szerződés és a hároméves terv augusztus elsejére előrelátott megkezdésével újra emelkedni fog a fegyelem és meggyorsul a termelés üteme. A május 1-i hatalmas felvonulások, melyek úgy méretükben, mint hangulatban messze felülmúlták a tavalyit, nemcsak azt mutatják, hogy a munkásosztály számban és öntudatban megnőtt. Elég ezzel kapcsolatban rámutatni, hogy az Országos Társadalombiztosító az utolsó esztendőben 200 ezer taggal szaporodott. A május 1-i felvonulás azt is mutatja, hogy a magyar dolgozók megértették a hároméves terv politikai jelentőségét és hajlandók érte a legnagyobb áldozatot hozni. De ezeknek az áldozatoknak elengedhetetlen előfeltétele, hogy végre megvalósuljon az igazi közteherviselés, fizessenek a gazdagok, hozzuk létre a vagyondézsmát, vegyük erőteljesen igénybe a háborús és inflációs nyereségeket. (Helyeslés, nagy taps.)

Ami a mezőgazdaságot illeti, a hároméves terv meg akarja szüntetni az agrárollót, fel akarja emelni a falu élet- és kulturális színvonalát, szociális helyzetét arra a színvonalra, amely a városban megvan. Ezért a hároméves terv majdnem két milliárd befektetést szán a falura. Ami a gazdákat ebben a pillanatban a legjobban érdekli, az a beszolgáltatás kérdése. A mi álláspontunk ebben a kérdésben világos. Azt mondottuk: amennyiben a termés átlagos lesz és a gabonaneműek hozama meg fogja haladni a hat mázsát, úgy semmi néven nevezendő beszolgáltatás ne legyen, csak a földadót kelljen természetben beszolgáltatni. Ebben az esetben meg kell szüntetni a gazdák által annyit és joggal felpanaszolt dézsmát is. Tekintettel arra, hogy az idén a gabonával bevetett terület jóval nagyobb mint tavaly és a terméskilátások is jobbak, mi azt javasoltuk, hogy abban az esetben, ha mégis beszolgáltatásra kerülne a sor, a 15 holdon aluli kisgazdákat mentesítsék a beszolgáltatás alól. (Éljenzés, taps.) Ezt a tervünket a Kisgazdapárt ellenzése miatt nem tudtuk megvalósítani (zaj) és a nyilvánosságra hozott beszolgáltatási terv hosszú harc után csak a nyolc holdon aluli gazdákat mentesíti a beszolgáltatás alól.

Reméljük, hogy az utolsó napok esői, amelyek az ország északkeleti részének kivételével mindenütt kiadósak voltak és a csapadékosnak ígérkező május tárgytalanná teszik ezt a hibát és az egész gazdatársadalmat mentesíteni tudjuk a beszolgáltatástól. Mi, magyar kommunisták, nemcsak munkáspárt, hanem parasztpárt is vagyunk. (Taps. Munkás-paraszt szövetség!) Nagyon jól tudjuk, hogy mennyi zaklatást, kellemetlenséget és fölös munkát jelent a gazdáknak a beszolgáltatás és ezért minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy minden lekötöttséget, ami a fasiszta rablóháború átkos maradványa, a lehető leggyorsabb időn belül megszüntessünk és módot adjunk arra, hogy a gazdák szabadon rendelkezzenek terményeikkel. Ennek folyománya természetesen az, hogy a városban viszont a lehetőség szerint megszüntessük a jegyrendszert és jegy nélkül biztosítsuk a legmegfelelőbb maximális árakon a dolgozók legfontosabb élelmiszereit. (Taps, éljenzés.)

Azt hiszem, kedves Hallgatóim, hogy egyetlen munkásasszony sem sírja vissza azokat az időket, amikor a legkülönbözőbb jegyekkel kelleti bajlódnia. Addig is, remélve, hogy az idei termés bőven fizet, igyekszünk minden erőnkkel a gazdáknak segítségére lenni.

A különböző célhiteleken kívül a napokban javasoltuk, hogy a gazdák kapjanak zöldhitelt, nehogy a lábon álló gabonát kénytelenek legyenek uzsorásoknak eladni. Erre a célra, a mi javaslatunkra, májusban négy millió forintot fordítanak és ugyanezt az összeget júniusban is biztosítani tudjuk. Az egyik feltételünk az volt, hogy a zöldhitel felét a tíz holdon aluli és az újgazdák kapják. Ezt abból a meggondolásból kifolyólag követeltük, hogy az újgazdák és a tíz holdon aluliak az ilyen kölcsönökre jobban rá vannak szorulva, mint a tíz holdon felüli gazdák. Ezzel kapcsolatban hallottunk olyan elégedetlen hangokat, amelyek kifogásolták, hogy a Magyar Kommunista Párt annyi gondot fordít az újgazdák megsegítésére. Ezek az elégedetlenek azt állították, hogy helytelen a kevesebb felszereléssel ellátott és ezért kevesebbet termelő újgazdák támogatása és okosabb lenne ezt a keveset, amit az állam a falunak juttatni tud, a régi, módos gazdáknak adni. A mi véleményünk ezzel szöges ellentétben áll. Mi tudjuk, hogy a régi módos gazdák sokkal könnyebben tudnak magukon segíteni, mint azok a földhözjuttatottak, akiknek a magyar demokrácia két évvel ezelőtt csak a puszta földet tudta adni és nem bírt igásállatról, felszerelésről gondoskodni. Ha azt akarjuk, hogy a földreform eredményeinek jelentékeny része el ne vesszen azáltal, hogy az újgazdák egy része tönkremegy, akkor elsősorban ők azok, akiknek minden erővel segítségükre kell sietnünk. Meg vagyok győződve róla, hogy ezt a mi álláspontunkat a város és a falu dolgozói egyaránt helyeslik. A május elsejei felvonulások nemcsak Budapesten, de vidéken is megmutatták, hogy a dolgozó parasztság, elsősorban az újgazdák között nő és erősödik a munkás-paraszt szövetség gondolata és az a tudat, hogy ez a két réteg a magyar demokrácia vívmányainak legjobb támasza. A helyes, országot fejlesztő politika tehát csak az lehet, hogy ezt a két réteget a városban is, falun is, teljes erővel támogatjuk. (Úgy van!)

Sok szó esik most a gazdák között az agrárolló csökkentésével kapcsolatban az új gabonaárakról. Ebben a kérdésben olyan elemek részéről, amelyek nagyon szívesen látnák, ha a jó pénz megromlana, a stabilizáció meginogna, felelőtlen licitálás folyik a falun. Hallottunk már olyan követeléseket, hogy az új búza ára 120, sőt 300 forint is legyen mázsánként. Azoknak, akiket az ilyen felelőtlen ígérgetés megtévesztene, felhívom a figyelmét arra, hogy a nyomdagépek, amelyek tavaly a milliárdos meg billiós bankjegyeket nyomták, még megvannak és természetesen még ki tudnánk nyomni annyi papírpénzt, amennyibe a 300 forintos búza kerülne. De számítsák ki, hogy mennyibe kerülne az ilyen búzából az a kenyér, amit az ipari munkásság fogyasztana és hogy mibe kerülne az a cipő, amelynek gyártói 300 forintot fizetnek egy mázsa búzáért. Világos, hogy amit a gazdák így nyernének a vámon, azt elveszítenék a réven. Tetejébe pedig újra meginogna az értékálló pénz, újra kezdődne a pénzromlás és vele mindaz a szenvedés és keserűség, amit tavaly augusztusban magunk mögött hagytunk.

A magyar demokráciának meg kell értenie, hogy a régi rend hívei nem nyugodtak bele a vereségükbe és a jövőben is mindent meg fognak tenni, hogy aláássák a fiatal magyar demokráciát, akár gazdasági, akár politikai téren. (Nem engedjük!) Az elmúlt hónapokban a demokratikus rendőrség (éljenzés) egy komoly összeesküvést göngyölített fel, melynek adatai világosan mutatták, hogy a reakció, a magyar nép ellenségei, minden követ megmozgatnak azért, hogy visszahozzák a régi horthysta világot. (Pfuj! Fütyülés.) Az összeesküvők gyűlölete elsősorban a parasztság ellen irányul. Nemcsak azért, mert a parasztok kapták meg az 1000 holdas hercegi és grófi birtokokat, hanem azért is, mert az új földhözjuttatottak a demokrácia hűséges, öntudatos katonáivá és védelmezőivé váltak. Ez az oka annak a mérhetetlen gyűlöletnek, amivel az összeesküvők a földreformot és a demokratikus, öntudatossá lett parasztságot illetik. De az összeesküvők nem kevésbbé gyűlölik az ipari munkásságot és elsősorban a Magyar Kommunista Pártot. (Zaj.) Amellett, hogy véres katonai felkelést készítettek elő, nem hanyagolták el a gazdasági szabotálást sem, elsősorban az újjáépítést akarták megakadályozni. Ezért a magyar dolgozóknak meg kell érteniök, hogy a hároméves terv megvalósításának nemcsak gazdasági, de politikai előfeltételei is vannak. A hároméves terv megvalósítása erősíteni fogja a magyar nép uralmát és a magyar demokráciát. A demokrácia ellenségei ezért mindent meg fognak tenni, hogy a hároméves tervet meghiúsítsák és ehhez természetesen igénybe akarják venni a nemzetközi reakció segítségét is. Tapasztaltuk ezt február, március folyamán, amikor az összeesküvők támogatására amerikai és angol jegyzékek láttak napvilágot (Le vele! Zaj.) Ezeknek a jegyzékeknek a politikai jelentősége abban állott, hogy bátorították az összeesküvőket, azokat, akik a demokratikus új Magyarország helyébe a régi reakciós, népellenes rendszert akarták visszahozni.

Ebből a szempontból helyes és célravezető volt a baloldal pártjainak, a Magyar Kommunista Pártnak, a szociáldemokrata testvérpártnak és a Nemzeti Parasztpártnak az a félreérthetetlen magatartása, amely elítélte és elutasította ezeket a jegyzékeket. Annál súlyosabban esik latba, hogy a Kisgazdapárt ebben a kérdésben nem tudott, illetve nem akart nyíltan állást foglalni. (Pfuj! Fütyülés.) Mi ismételten kértük, hogy az angol és amerikai jegyzékkel kapcsolatban a Kisgazdapárt mondja meg nyíltan és minden kétséget kizárón, hogy ezeket a jegyzékeket az összeesküvők bátorításának tekintik. Legnagyobb sajnálatunkra, ilyen nyilatkozatot nem tudtunk kapni, ami azt mutatja, hogy a Kisgazdapárt illetékes körei ebben a kérdésben nem akarnak félreérthetetlenül színt vallani. Ez az állásfoglalás, illetve az állásfoglalásnak ez a hiánya kétségkívül nem használ a magyar demokráciának. Ezt, azt hiszem, nem kell bővebben magyarázni.

Hasonló kétértelmű magatartást tanúsít a Kisgazdapárt a szabad vallásoktatás kérdésében is. A szabad vallásoktatás úgy, ahogy az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban és a többi nyugati demokratikus államban megvan, a demokráciának lényeges alkotó eleme és mint ilyent, a Kommunista Párt természetesen helyesli és támogatja. (Taps.) Mi ennek ellenére ezt a kérdést az elmúlt két esztendő alatt nem vetettük fel azért, mert ismertük a magyar nép többségének vallásos érzését és tudtuk, hogy e kérdés felvetésének egyik módja az lenne, hogy előzetesen alapos és hosszas felvilágosító munkával megnyugtassuk a hívőket, hogy itt nincs szó vallásellenes lépésről. Ezt mi nem tettük, mert az volt a véleményünk, hogy a magyar nép mindenki által elismert sikerei ellenére még mindig száz sebből vérzik és kerülni kell az olyan kérdések feltevését, amelyek újabb nyugtalanságot, vagy a viszály magvát hintenék el. A kérdés megoldásának másik módja az lett volna, hogy az egyház vezetőivel való előzetes megegyezés alapján rendezzük. A márciusi pártközi értekezlet folyamán a Kisgazdapárt vezetői közölték velünk, hogy az egyház vezetői rendezni óhajtják viszonyukat a demokráciához. Ehhez a rendezéshez tartozott volna egyoldalról az, hogy a demokrácia intézményesen biztosítsa az egyháznak azokat a jelentős gazdasági juttatásokat, amelyeket eddig is folyósított, másrészt, rendezni a szabad vallásoktatással kapcsolatos kérdéseket.

Mi ezt a közlést tudomásul vettük és hozzájárultunk, annál is inkább, mert a Kisgazdapárt politikai bizottságában két katolikus pap is helyet foglal (zaj) és nem volt okunk feltételezni, hogy nem tárgyalták le előzőleg az illetékesekkel megfelelően ezt a kérdést. Azon a március 11-i pártközi értekezleten, ahol Nagy Ferenc miniszterelnök közölte velünk, hogy a program végrehajtása elé az egyház nem fog semmiféle akadályt gördíteni, Balogh István főtitkár, aki katolikus pap is, még a következőket mondotta: „A fakultatív hittanítást azért hoztuk mi anélkül, hogy sürgettek volna bennünket, hogy az ódiumát magunkra vállaljuk.”

Annál nagyobb volt meglepetésünk, amikor kiderült, hogy az egyház vezetőinek jelentékeny része ellenezte a Kisgazdapárt által felvetett tervet. Utána lépten-nyomon azt tapasztaltuk, hogy a vidéki agitációban úgy állították be a dolgot, hogy tulajdonképpen a Kommunista Párt vetette fel ezt a kérdést, hogy a Kisgazdapárt csak a kommunisták nyomására tűzte napirendre az egyház és a demokrácia viszonyát. (Nagy zaj.) Mi erre kértük a Kisgazdapárt vezetőit, adjanak egy nyilatkozatot arra vonatkozólag, hogy nem mi, hanem ők voltak a kezdeményezők ebben a kérdésben. Ezt a nyilatkozatot minden sürgetésünk ellenére sem tudtuk megkapni, ami politikailag annyit jelent, hogy a Kisgazdapárt vezetői nem nagyon haragszanak érte, hogy az ő hibájukért a Kommunista Pártot teszik felelőssé. Ezért itt ki kell jelentenem, hogy a Kommunista Párt helyteleníti és elítéli azt a hanyag és felelőtlen módot, amellyel a Kisgazdapárt ezt a fontos kérdést napirendre tűzte. A mi véleményünk szerint az egyház viszonyát a demokráciához feltétlenül rendezni kell, mégpedig minél előbb és lehetőleg az egyház vezetőivel való tárgyalás és megegyezés alapján.

Ugyanakkor, amikor ezt kijelentjük, megállapítjuk, hogy e kérdés körül a reakció aljas és szemforgató támadást indított a demokrácia és benne a Magyar Kommunista Párt ellen, amit a legerélyesebben visszautasítunk.

Mi nagyon örülünk minden olyan demokratikus megnyilvánulásnak, amit a Kisgazdapárt részéről tapasztalunk, de az elmúlt két esztendő és különösen az összeesküvés tanulságai arra kényszerítenek bennünket, hogy nyíltan és őszintén rámutassunk minden olyan körülményre, amely sejtetni engedi, hogy a kisgazda szavak és kisgazda tettek között nincs meg teljesen az összhang. Ez különösen nekünk, magyar kommunistáknak kötelességünk, akikről a Kisgazdapárt főtitkára éppen a napokban állította fel azt a hasonlatot, hogy mi vagyunk a motor, mely az újjáépítést hajtja, a Kisgazdapárt pedig a fék szerepét tölti be. (Nagy zaj.) Meg kell vallanom, hogy ez a munkamegosztás, bár rendkívül megtisztelő Pártunk számára, de egyben rendkívül terhes is. És bizony nem haragudnánk érte, hogyha az a párt, mely a szavazatok 57 százalékát kapta, amelynek soraiból került ki a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a nemzetgyűlés elnöke, a Nemzeti Bank elnöke, a Pénzintézeti Központ elnöke, a miniszterek fele — ha ez a párt … (közbekiáltások, nagy zaj) Az elvtársak közbekiáltanak: „és az összeesküvők túlnyomó többsége!” (derültség) — ha ez a párt az újjáépítésnél engedne a fék szerepéből és átmenne, legalább részben, a motor szerepére. Az újjáépítés tudvalevőleg a dolgozó nép életszínvonalának emelését célozza: több élelmet, több cipőt, több ruhát, több kultúrát akar adni a munkásnak, parasztnak, értelmiségnek. (Erre nem kell fék! Nem kell fék!) Ezen a téren éppen eleget fékeznek bennünket a tárgyi nehézségek: a háború rombolása, a nyugatra hurcolt gépek, két esztendő szárazsága, rossz termése és hasonlók. Az az érzésem, hogy nincs szüksége az újjáépítésnek arra, hogy ezek mellé a fékek mellé még odaálljon teljes súlyával a Kisgazdapárt és Balogh István főtitkár. (Derültség.)

Szólnom kell még befejezésül a nemzetközi viszonyokról is. A magyar béke ratifikálása, úgylátszik, a legközelebbi hetekben mégis meg fog történni, ez azt jelenti, hogy hazánk 3—4 hónapon belül nagyban és egészében visszakapja önállóságát és függetlenségét. A béke azt is jelenti, hogy megoldásához közeledik az annyi keserűséget okozó hadifogoly-kérdés. Hozzám szinte naponta jönnek kisebb-nagyobb asszonyküldöttségek és kérik, hogy a Kommunista Párt vesse latba minden befolyását, hogy hadifoglyaink minél hamarabb hazaérkezzenek. Tegnap is volt nálunk a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének vagy 100 tagú küldöttsége és egy kisgazdaképviselőkből álló delegáció is. A demokratikus nők egy levelet hoztak Sztálin generalisszimusznak (éljen Sztálin!), a szovjet nép nagy vezetőjének, amelyben kérik, hogy a hadifoglyokat a békekötés feltételeitől függetlenül engedjék haza. Én ezt a levelet átvettem és rajta leszek, hogy a kérés teljesüljön is. (Éljenzés, taps.) Talán nem leszek rossz próféta, ha kijelentem, hogy karácsonyra a hadifogoly-kérdés, legalább is ami a Szovjetuniót illeti, lezárul. Mindenesetre én a magam részéről támogatom a Demokratikus Nőknek ezt a kérését. (Éljen a szovjet-magyar barátság! Éljen Sztálin!)

A világhelyzetet változatlanul a demokratikus és imperialista erők ellentéte jellemzi. Egyik oldalon ott áll a Szovjetunió (taps), melynek oroszlánrésze van abban, hogy a világ megszabadult a német fasiszta barbárságtól. A Szovjetunió külpolitikai vonala egyszerű és világos. Mindenütt támogatja a demokratikus népi erőket, az országok önállóságát és függetlenségét, mindenféle imperialista törekvésekkel szemben. Ezzel szemben az amerikaiak vonala az, hogy mindenütt támogatják a reakciós, népellenes erőket. (Zaj.) Ezt tapasztaltuk nálunk az összeesküvőkkel kapcsolatos jegyzékeknél is. Az angol munkáspárt többsége, mint ezt ugyancsak a jegyzékkel kapcsolatban sajnálatosan tapasztaltuk, ugyancsak az amerikaiak járszalagjára került. Ennek a politikának az angol munkáspárton belül egyre növekvő ellenzéke van, de a hivatalos munkáspárti vezetés erről még nem akar tudomást szerezni. A legutóbbi napok eseményei Franciaországban ugyancsak ezzel függnek össze. Az amerikaiak Franciaországban is megkísérlik a reakciós erők támogatását és a demokrácia legfontosabb oszlopának, a Kommunista Pártnak háttérbe szorítását.

Bizonyos, hogy nálunk is mindent megtettek a reakció hívei, hogy aláássák a demokráciát és annak legfőbb tartóoszlopát, a munkásegységet. Ezért mindazoknak, akik tisztában vannak azzal, hogy a magyar nép fejlődése a munkásegységen áll vagy bukik, ma fokozottabban résen kell lenniök. A május elsejei felvonulások a fővárosban és vidéken azt mutatták, hogy a hároméves terv fontosságának felismerése mellett a munkásegység az, ami a magyar dolgozóban fokozatosan mind mélyebb gyökeret ver. (Munkásegység!) Ezek a felvonulások azt mutatták, hogy a munkásság mellett a dolgozó parasztság is egyre nagyobb számban ismeri fel a munkás-paraszt szövetség döntő jelentőségét. (Taps. Munkás-paraszt szövetség!) Míg a munkásegység és a munkás-paraszt szövetség erős és fejlődő, addig a magyar demokrácia jövője és virágzása biztosítva van.

Amire most a magyar demokráciának szüksége van, az a rend, nyugalom, béke. Rendre, nyugalomra és békére van szükség, hogy a magyar dolgozók végrehajthassák a nemzetet újjáépítő hároméves tervüket. Rendre, nyugalomra és békére van szükség, hogy megvalósíthassuk azokat a terveket, melyek több élelmet, több ruhát, több cipőt, több kultúrát adnak a városi és falusi dolgozó népnek. Nyugalomra és rendre van szükség azért, hogy megvalósíthassuk a hároméves terv elengedhetetlen előfeltételeit, azt, hogy végre a gazdagok fizessenek és hogy a terhek, amelyek eddig szinte kizárólag a dolgozók vállát nyomták, végre a jómódúakra, a gazdagokra háruljanak és az infláció alatt dúsan keresők vállaira rakjuk át. A régi úri rend híveinek nem kell ez a teremtő rend, nyugalom és béke, nekik rendetlenség, nyugtalanság, összeesküvés kell, mely gátolja megerősödésünket és boldogulásunkat. Én kérem az angyalföldi dolgozókat és rajtuk keresztül Nagy-Budapest és az egész ország munkásnépét, hogy támogassanak bennünket, magyar kommunistákat ebben a küzdelemben, velünk vállvetve segítsenek kivédeni a reakció minden áskálódását és támadását, megvalósítani a hároméves tervet és vele lerakni az erős, szabad, virágzó, független Magyarország megingathatatlan alapjait. (Tomboló taps. A tömeg Rákosi elvtársat élteti.)

(1947 május 9-én az angyalföldi Láng-gyárban tartott nagygyűlésen elmondott beszéd.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

2

A gazdasági élet további erősítésének alapfeltétele, hogy a termelés ezentúl tervszerűen menjen, hogy a termelt javak elsősorban oda irányíttassanak, ahol rájuk az újjáépítés további menete és a nemzetgazdaság érdekében szükség van. Pártunk, a Magyar Kommunista Párt ezt a helyzetet a stabilizáció második hónapjában előre látta. Mi már tavaly szeptember végén, III. Kongresszusunkon felvetettük a tervgazdálkodás szükségének kérdését. De nemcsak felvetettük, hanem azonnal munkába vettük. A Kommunista Párt gazdasági szakértői, Gerő Ernő elvtársunk vezetésével (éljen Gerő!) decemberre ki is dolgozták a hároméves terv főbb vonalait. Ebbe a munkába belevontuk az ország legjobb szakértőit, a Gazdasági Főtanács embereit, Vas Zoltán elvtársunkat (taps) és az idén januárban könyvalakban kihoztuk a hároméves tervet. Ennek a tervnek döntő része az, hogy három esztendőn belül a mostaninak kétszeresére kívánjuk emelni a magyar dolgozók életszínvonalát. (Nagy taps.) A terv szerint saját erőnkből is, minden külföldi segítség nélkül, három esztendő alatt be tudjuk gyógyítani a háborúütötte sebeket és a termelést a békebeli fölé tudjuk emelni.

A mi tervünk után elkészült a Szociáldemokrata Párt terve is. (Munkásegység!) Ezt a két tervet egyeztettük, majd belevettük a Baloldali Blokk harmadik pártjának, a Nemzeti Parasztpártnak szempontjait is. A terv gyors megvalósítását megnehezítette az a körülmény, hogy a Független Kisgazdapárt nem készített összefüggő, a kérdés minden oldalát felölelő tervet. Március 23-án megjelent ugyan a Kis Újságban egy közlemény arról, hogy elkészült a Kisgazdapárt hároméves terve, ez a terv azonban mind a mai napig sem nyomtatásban, sem egyébként nem jutott nyilvánosságra. (Zaj.) Azoknál a tárgyalásoknál, amelyeket a Baloldali Blokk egyeztetett terveiről folytattunk, megtudtuk a Kisgazdapárt kívánságlistáját különböző területeken, de magát az összefüggő tervet nem ismerjük. Fel kell tételeznünk, hogy ilyen nem is létezett.

Nagyon sajnálatos, hogy a Független Kisgazdapártban vannak befolyásos elemek, akik nem jó szemmel nézik a hároméves terv megvalósítását (zaj) és vele együtt hazánk gazdasági megerősödését. Ezért mi örömmel üdvözöljük a Kisgazdapárt felhívását, amelyben közli, hogy „teljes politikai és közéleti súlyával belekapcsolódik a hároméves terv közös munkájába”. Jobb későn, mint soha, mondjuk rá és reméljük, hogy ez a kívánságuk nemcsak papíron marad, hanem meg is valósul.

A hároméves terv megvalósításához igen jelentékeny összegek kellenek, amelyeket egyszerű, rendes adózással előterem leni nem tudunk. Ez a terv megköveteli, hogy mozgósítsuk hazánk olyan erőforrásait, amelyekhez eddig nem nyúltunk. (Helyeslés.) Az újjáépítés eddigi terheit szinte kivétel nélkül a város és falu dolgozói viselték. Ez az egyoldalú közteherviselés tovább nem tartható fenn, változtatni kell ezen a téren, mégpedig gyorsan és alaposan. A hároméves terv gazdasági előfeltétele, hogy megvalósuljon végre az a jelszó, amelyet gyakran hangoztattunk, de nem tudtunk az életbe átvinni, az, hogy fizessenek a gazdagok. (Viharos helyeslés.) Gondoskodni kell róla, hogy hazánk újjáépítésébe végre bevonjuk a gazdaságilag legerősebbeket, hogy a dolgozók gyenge válláról az ő vállukra hárítsuk át a terheket. Pártunk ezért javasolta, hogy vegyék számba mindazokat a háborús és inflációs nyereségeket, amelyek 1939 óta előállottak és ezeket a nyereségeket progresszíven, haladó arányban 75 százalékig az újjáépítés céljaira vegyék igénybe. (Éljeni Taps.) Az újjáépítés gazdasági megalapozására ezenkívül javasoljuk, hogy a gazdagok fizessenek vagyondézsmát. (Éljen! Taps.) Ezt a vagyondézsmát úgy gondoljuk, hogy érintetlenül hagyná a falu 15 holdnál kisebb birtokkal rendelkező gazdáit, a városban pedig ennek megfelelő rétegeket, kisiparosokat, kiskereskedőket, akiknek vagyona az ötvenezer forintot meg nem haladja. (Úgy van! Nagy taps.)

A háborús és inflációs nyereségek erőteljes megadóztatását minden dolgozó csak a legnagyobb helyesléssel fogadhatja. Hasonlóképpen nem lesz kifogása a gazdagok fokozott megadóztatása ellen sem. A háborút és annak pusztításait tudvalevőleg nem a szegény munkásemberek idézték elő, hanem a gazdagok és ezért méltányos és helyes, hogy fizessenek végre a gazdagok. Ugyanilyen méltányos és helyes az is, hogy aki a magyar nép végtelen szenvedéseiből a háború vagy infláció alatt vagyont gyűjtött, az lehetőleg most ennek a legnagyobb részét az újjáépítés céljaira adja le. (Fizessenek a gazdagok!)

Én nagyon jól tudom, kedves Elvtársaim, hogy ez a követelésünk nem fog mindenütt osztatlan örömet és helyeslést kiváltani. Amikor mi tavaly ilyenkor a stabilizációval kapcsolatban felvetettük ezt a kérdést, a Kis Újság kifogásolta azt, hogy az adóterheket azokra akarjuk hárítani, „akik jól élnek és elegánsan öltöznek”. Azt mondta: „ami pedig a jólélők megadóztatását illeti, ha teljes egészében fel lehetne kutatni és meg lehelne adóztatni (ami teljes képtelenség) ezek jövedelmét, ezzel az első 700 millió aranypengőnyi szükségletnek csak egy parányi töredékét fedezhetnék. Mihelyt azonban a pénzromlás megáll, ezek a konjunktúra-jövedelmek eltűnnek, mint a reggeli köd.” És hozzáteszi: „Majd ha az egyensúly helyreáll, megalkothatjuk a jó adórendszert.”

Én ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy az úgynevezett jólélők és konjunktúra-jövedelmeik a jó pénz terjedésével, sajnos, nem tűntek el úgy, mint a reggeli köd. Elég végigmenni a Belváros előkelő üzletein, meg az előkelő éjszakai lokálokon és a vak is láthatja, hogy éppen elegen vannak ma is az úgynevezett jólélők, akik jövedelmének jelentékeny része háborús és spekulációs eredetű. (Zaj.) A Kis Újság követelte egyensúly ma már megvan és megalkothatjuk azt az adórendszert, amely végre valóra váltja a dolgozóknak azt a követelését, hogy fizessenek a gazdagok. (Helyeslés. Taps.)

A tízedik hónapban levő stabilizáció tapasztalatai is azt mutatják, hogy nem lehet meggyorsítani gazdasági életünk talpraállítását, ha tűrjük a nagybankoknak azt a harácsolását, ami gyakran szinte lehetetlenné teszi a kisiparos, kiskereskedő, kisgazda számára, hogy bankkölcsönt igénybevegyen. (Zaj.) Vagy ha igénybevesz ilyet, olyan hallatlan kamatterheket kell magára vállalnia, melyek szorgalmának gyümölcsét lényegében a nagybank számára viszik el. A stabilizáció tapasztalatai ezen a téren két követelést állítanak fel. Az egyik, hogy feltétlenül szükség van egy állami központi bankra, ezért államosítani kell a Nemzeti Bankot. (Taps.) Ugyanakkor azonban elkerülhetetlenül szükséges, hogy a három legnagyobb bankot, mely iparunk és kereskedelmünk zömét tartja a kezében, ugyancsak államosítsuk. (Éljenzés, taps.) Az államosítás a bankok terén azonnal megszüntetné nemcsak azt a rendszertelenséget, amely ma abban nyilvánul meg, hogy a rendelkezésre álló tőke jelentékeny része nem oda kerül, ahol a magyar újjáépítés szempontjából arra a legnagyobb szükség volna, hanem oda, ahol a legnagyobb hasznot tudják vele megkeresni. A hároméves terv, a dolgozók életszínvonalának komoly és gyors emelése parancsolóan megköveteli, hogy hitelgazdálkodásunkban is létrejöjjön végre az elengedhetetlen tervszerűség, melynek előfeltétele a Nemzeti Bank államosítása és a három nagybank államosítása.

A tervszerű gazdálkodáshoz hozzátartozik a szövetkezetek fejlesztése is. A szövetkezeteket a régi rend nem látta szívesen és Horthyék mindent megtettek, hogy elsorvasszák őket. Amint felszabadultunk a fasiszta elnyomás alól, a szövetkezetek kérdése azonnal előtérbe nyomult. Sajnos, azoknak az erőknek, amelyek nem szívesen látják a szövetkezést, sikerült ennek a kérdésnek megoldását szinte a mai napig elodázni. Tulajdonképpen csak ezekben a hetekben kezdődik az egységes szövetkezeti mozgalom létrehozása, mely egyesíti a város és falu fogyasztószövetkezeteit. De hogy ezen a téren milyen veszélyek fenyegetnek és milyenek a nehézségek, arra nézve jellemző az a közlés, amit itt fel fogok olvasni. A közlés a Kisgazdapárttól származik és arra vonatkozik, hogy az egységes szövetkezet vezető állásait százalékosan osszuk fel a különböző pártok között. (Zaj.) A Kisgazdapárt ennek az elosztásnak gyakorlati végrehajtását a következőképpen képzeli el: „A százalékos megoszlást a Független Kisgazdapárt a kereskedelem- és szövetkezetügyi minisztérium szövetkezeti tagozata személyzeti létszámának feltöltésénél a szövetkezeti felügyelő, valamint a szövetkezeti igazgatásban az államnál szolgálatot teljesítő minden új alkalmazott felvételénél és természetesen a revízió kijelölésénél is alkalmazni kívánja, éspedig úgy, hogy e százalékos megoszlás nemcsak a létszámnál, hanem az egyes alkalmazottak fizetési osztályba sorozásánál, az egyes személyekre jutó megbízásoknál is figyelembe vétessék.” (Zaj.)

Ez a javaslat, amennyiben megvalósulna, nem egységes szövetkezeti mozgalmat eredményezne, hanem egy hatalmas bürokratikus gépezetet, mely minden egyes lépésnél először százalékosan elosztaná nemcsak az egyes alkalmazottak fizetését, hanem még a megbízatásokat is. Egyszerűbb nyelven, ha a szövetkezeti központ be akar állítani egy új tisztviselőt, akit szaktudása és tapasztalata arra alkalmassá tesz, akkor előbb komplikált százalékszámításokat kell végeznie és ha ezek a százalékszámítások nem adják ki a 12:21:21:46 számarányt, akkor az illetőt nem lehet munkába állítani, bármenynyire is szüksége volna rá a szövetkezetnek. Ezt a tényt elrettentő példának hozom fel arra, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni gazdasági téren. Nemcsak amiatt, mert hazánk a kétéves újjáépítés ellenére még szegény és gazdasági eszközei korlátozottak, hanem azért is, mert a pártrendszer túltengése helyenként már olyan arányokat mutat fel, melyek kezdenek gazdasági, sőt nemzeti veszedelemmé válni. Ezen a téren még sok tervszerűségre van szükség, a rögtönzések ideje itt is elmúlt. A demokratikus megbízhatóság mellett minden téren a szaktudásnak kell újra előtérbe lépnie. (Úgy van!) A demokratikus pártok akkor tesznek legjobb szolgálatot a magyar demokráciának, ha ezt megértik és a pártszempontjaik háttérbeszorításával rátérnek ebben a kérdésben is a stabilizációra és nem esnek olyan eltévelyedésbe, mint aminek elrettentő példáját a Kisgazdapárt előbb felolvasott javaslatában láthattuk.

A hároméves terv anyagi előfeltételeinek megteremtése mellett azonnal rá kell térni a dolgozók életszínvonalának megjavítására. A hároméves terv megkezdésével egyidejűleg meg kell teremteni az új kollektív szerződést, amely a városi dolgozóknak nemcsak pénzbeli többletet jelent, hanem a valóságban is több jövedelmet és több árut biztosít. A munkások részéről gyakran hallani azt, hogy nekik nem annyira a bér emelése a fontos, mint az, hogy az árak csökkenjenek. (Taps.) A pénzromlás tanulságai lassan feledésbe mennek, de arra még jól emlékeznek a dolgozók, hogy több bér nem mindig jelent több élelmet, több ruhát és több cipőt, ezért teljesen jogos a város és falu dolgozóinak az a követelése, hogy elsősorban az árak indokolatlan emelkedését akadályozzuk meg, mert enélkül könnyen megtörténhetik, hogy az augusztus 1-én felemelt bérekért szeptember vagy október elsején már megint csak ugyanannyit vagy még kevesebbet vásárolhatnak. Ez a követelés viszont magában foglalja, hogy újra hadjáratot indítsunk a spekuláció és árdrágítás ellen. (Zaj, taps.) Feltétlenül csökkentem kell a közvetítő kereskedelem jogosulatlan és árdrágító hasznát.

(1947 május 9-én az angyalföldi Láng-gyárban tartott nagygyűlésen elmondott beszéd.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

Angyalföld dolgozó népe! Kedves Hallgatóim!

Köszönöm a szíves fogadtatást és az ajándékokat. Rajta leszek, hogy mint a múltban, a jövőben is megfeleljek azoknak a várakozásoknak, amelyeket a magyar dolgozók hozzám fűznek. A mai nagygyűlésünket annak a napnak az évfordulójára tűztük ki, amikor ugyanezen a helyen bejelentettem, hogy 1946 augusztus 1-re megteremtjük a jó pénzt, az értékálló forintot. (Éljenzés, taps.) Megnéztem a Szabad Nép 1946 május 10-i számát, ahol az itt tartott beszédem le van nyomtatva. Az első, ami a szemembe ötlött, az a felirat: ára kétmillió pengő. Négy nappal később a Szabad Nép egy-egy példánya ötmillió pengőbe került. S egy újabb hét múlva már az volt ráírva: ára 30 millpengő. Amikor ezekre a számokra pillantottam, eszembe jutott a pénzromlás minden keserűsége. Eszembe jutott az is, hogy milyen kétkedéssel fogadták a Magyar Kommunista Pártnak azt az ígéretét, hogy „aratás után jó pénzünk lesz”. Megnéztem az akkori lapokat, hogy hogyan válaszoltak arra a tervünkre, amely a jó pénzt augusztus 1-re meg akarta teremteni.

Meg kell mondanom, hogy ezek a válaszok egyáltalán nem voltak bátorítok, ellenkezőleg, igyekeztek a nehézségeket aláhúzni, kétkedéseiket minden formában kifejezésre juttatni és rámutatni azokra a feltételekre, amelyek nélkül teljesen kilátástalan a stabilizáció kísérlete. A Kis Újság, a Független Kisgazdapárt lapja a múlt év május 16-án természetesen a külföldi kölcsönre helyezte a fősúlyt. Tudni akarta a stabilizáció előtt a béke végleges feltételeit, jóvátételi kötelezettségeink pontos ismeretét és rámutatott arra, hogy — szó szerint idézem — „… a pénzügyi kormányzat a felelősséget csak úgy vállalhatja, ha egyetemi tanáraink, pénzügyi és valutaszakértőink és külföldi szakemberek bevonásával nyilvános és zárt ankétokon megtárgyalják a reform minden részletét”. Meg kell vallanom, hogy az egyetemi tanárok, külföldi szakértők és egyebek bevonása nélkül fogtunk a jó pénz megteremtéséhez és amint a tények mutatják, ez a körülmény nem ártott a forint értékállandóságának. (Derültség.)

Az ugyancsak kisgazdapárti „Demokrácia” című hetilap tavalyi május 26-i száma — melynek ára közbevetőleg szólva, 400 millpengő volt — erősen megkérdőjelezett „Lehet-e jó pénzünk augusztus l-re?” című cikkének egyik vastagon nyomott része így hangzik: „Valutáris csodaszerek nincsenek, huszárvágással, rámenőssel ezt a döntően fontos problémát megoldani nem lehet.” Felsorolja ez a cikk a stabilizáció 12 előfeltételét, köztük ilyenek is vannak: „a közrendet és a személyi biztonságot a tömegek és egyes hatósági közegek ellen vaskézzel meg kell védeni … Fegyelmezett, bátor és törvénytisztelő közigazgatásra és rendészetre van szükségünk … Ismernünk kell a kialakítandó új, nemzetközi fizetési rendszer alapelveit és a nagyhatalmak felfogását a magyar pénzrendszerről.”

Amint látják, kedves Elvtársaim, ha mi a „Demokrácia” című lap tanácsait megfogadtuk volna, még mindig csak a stabilizáció előkészületeinél tartanánk (taps), mert pl. az új nemzetközi pénzrendszer alapelveit még senki a világon nem ismeri és nem ismeri a nagyhatalmak felfogását a magyar pénzrendszerről sem. A Kis Újság tavalyi május 23-i száma arra hív fel, hogy „… ne hangoztassunk túl sokat pontos dátumokat” és megint elfújja azt a nótát, hogy „rohammunkát a pénzügyi egyensúly megteremtésében ne várjon senki”. A kisgazdapárti „Igazság” tavaly június 20-án, amikor már meglehetősen előre haladtak a jó pénz megteremtésének előmunkálatai, még mindig felveti az ú. n. aggódó kérdést: „Adva vannak-e a jó pénz feltételei, kellően előkészítettek-e a stabilizációt, sikerül-e értékálló pénzt teremteni?” És felveti a másikat, ami ebből szorosan következő még súlyosabb kérdés: mi lesz, ha nem sikerül? Egyben jóslásokba bocsátkozik, pl. azt írja: „Jól tudjuk, hogy a stabilizáció … esetleg teljesen megakasztja a gazdasági élet vérkeringését”, vagy a „magángazdaság alig éledő ütemét lényegesen meglassítja majd a stabilizáció súlyos operációja”. Természetesen a nagyarányú, hosszúlejáratú külföldi kölcsön követelése szintén nem hiányzik a cikkből.

A magyar nép szerencséjére a Kommunista Párt nem engedte magát befolyásolni ezektől az aggodalmaskodóktól és sötétenlátóktól. Nem várt nagyszabású külföldi kölcsönre, hanem ismerve a magyar munkás szorgalmát, a magyar paraszt földszeretetét és szakértelmét (nagy taps), a kisiparosok, kiskereskedők, az értelmiség vágyát, hogy minél előbb véget vessünk a pénzromlás gyötrelmeinek — ha tetszik, huszárvágással is — nekiállt a feladat megoldásának. Ez többek közölt rohammunka is volt, a szó legszorosabb, legjobb értelmében. Hónapokon keresztül, éjjel-nappal a Párt legjobb erői dolgoztak a stabilizáción és ez a lendület és a magyar gazdaság erőibe vetett hit voltak a stabilizáció legfőbb tényezői.

Mindazok az előfeltételek, amelyekhez mi most egy éve a jó pénz megteremtését kötöttük, lényegében helyesnek és megalapozottnak bizonyultak. A mi kiindulási pontunk az volt, hogy amennyiben a magyar gazdaság termelése a folyó esztendő folyamán eléri a békebelinek a 70—75%-át, rendbe tudjuk hozni a pénzromlás legfontosabb összetevőjét, az államháztartást. Azt mondottuk, ebben az esetben az augusztus l ével kezdődő gazdasági év állami kiadásainak 80%-át adókkal és egyéb jövedelmekkel fogjuk fedezni és a maradékot kölcsönökkel és egyéb pénzműveletekkel egészítjük ki.

Ami a termelést illeti, ezen a téren az iparban nagyban és egészében már most elértük azt a fokot, amit csak ez év augusztusára terveztünk. (Taps.) A szénbányászat, hála a széncsata bányászhőseinek (nagy taps), ma már nincs messze az 1938-as színvonaltól, jelenleg napi 2800 vagon körül mozog. Az acél- és a vasgyártás is egészen közel jár az 1938-as termeléshez. A textilgyárak legfontosabb része, a pamutot feldolgozó, szintén nincs messze az 1938-as termeléstől. (Nagy taps.)

Ami az államháztartás egyensúlyát illeti, kiadásaink 83 százalékát a különböző adókkal és egyéb állami jövedelmekkel fedeztük. Ennél a számnál tekintetbe kell venni, hogy tavaly augusztusban, amikor a stabilizáció kezdődött, falun még alig volt forint. Az állam jövedelmei ebben a hónapban alig folytak be és csak szeptemberben kezdtek felfejlődni. Hozzá kell tenni, hogy januárban, februárban és márciusban szokták a legkevesebb adót fizetni, mert pl. a gazdáknak ezekben a hónapokban kevés az eladnivalójuk. Az idén áprilisban már az állami jövedelmek a kiadások 95%-át fedezték és megvan az a remény, hogy a következő hónapban ez az arány megmarad, sőt talán meg is javul.

Összehasonlításul legyen szabad rámutatnom, hogyan áll ez a kérdés a többi országokban. A csehszlovákiai államháztartás erre az évre 35%-os hiányt irányoz elő. Pedig ennek az országnak nem kell jóvátételt fizetnie. A belga államháztartás hiánya több mint 10 milliárd belga frank, ami körülbelül megfelel a mi hiányunk arányának. Pedig ez az ország sokszázmillió dollárt kapott a háború alatt a gyarmatain felgyülemlett hadiszállításokból. A francia államháztartás csak 60%-ban fedezi rendes kiadásait bevételeivel, 40%-a pedig deficit, pedig ez a győztes ország ebben a gazdasági évben 900 millió dollár kölcsönt is felhasznált. A hatalmas Anglia ezévi háztartási hiánya 570 millió fontsterling, százalékban kifejezve ez is valamivel nagyobb, mint a miénk. Pedig Anglia a folyó államháztartási év első nyolc hónapjában 1 milliárd 100 millió amerikai dollár kölcsönt használt fel.

Amint az Elvtársak látják, ezek a számok azt mutatják, hogy nincs mit restelkednünk gazdasági teljesítményeink miatt. Különösen alá kell húznom, hogy eredményeinket komoly külföldi kölcsön nélkül értük el. A külföldi kölcsönsegítség nem teszi ki két esztendő alatt a magyar termelésnek félszázalékát. Amit újjáépítettünk és termeltünk, annak 99 és fél százaléka a magyar munkás, a magyar szorgalom gyümölcse és eredménye. (Taps.) Nem csoda, ha a jó pénz megteremtéséről és a magyar stabilizációról a külföld is csak a legnagyobb elismerés hangján szól.

Ennek a képnek azonban megvan a maga árnyoldala is. A jó pénz megteremtéséért és a gazdasági stabilizációért elsősorban a dolgozó tömegeknek és azon belül az ipari munkásoknak kellett hallatlan áldozatot hozniok. A munkásság, a tisztviselők beleegyeztek abba, hogy az 1938-as életszínvonal felével is megelégszenek, csakhogy megszabaduljanak a pénzromlás szinte elviselhetetlen csapásától. A dolgozó parasztság hasonlóképpen, életszínvonalának alapos csökkenésével járult hozzá, hogy a jó pénzt megteremthessük. Az első hetekben mindenki megkönnyebbülten látta a forint sikerét és vásárlóképességének állandóságát. Ahogy azonban múltak a hónapok és távolodott a pénzromlás szörnyű keserűségének emléke, úgy jelentkezett a jogos követelés, hogy most már kezdjünk hozzá az életszínvonal megjavításához. Ez a követelés teljesen jogos és feltétlenül teljesíteni kell. (Helyeslés.) Én azt szoktam mondani, hogy aki a vízben fuldoklik, az boldog örömmel kapja el a mentőövet, de senki ne kívánja tőle, hogy ennek az örömnek a hatása alatt ezentúl, mondjuk, Győrből Budapestre gőzhajó helyett mentőövvel közlekedjék. (Derültség. Taps.) Márpedig egyben-másban ehhez hasonlít azoknak a szándéka, akik a magyar dolgozó népet továbbra is azon a gazdasági színvonalon szeretnék tartani, amelyet tavaly augusztusban, az infláció megállításakor csak kiindulópontnak tekintettünk.

A helyzet ma az, kedves Elvtársak, hogy a városi dolgozók abból a bérből és fizetésből, amit kapnak, jól-rosszul, be tudják szerezni élelmiszerszükségletüket. Azért mondom ilyen óvatosan, mert éppen ezekben a napokban és hetekben, amikor a tavalyi termés kezd kifogyni és az új főzelék még csak nagyon gyéren jelentkezik, a dolgozók egy nem kis részénél a rendes élelmezés megszerzése is nagy gondot okoz. Ebben kétségkívül része van a spekulációnak is és annak a körülménynek, hogy az árak ellenőrzését, úgylátszik, az erre illetékesek megint lazán kezelik. Itt az ideje, hogy e kérdéshez újra kemény kézzel hozzányúljunk. (Úgy van! Taps.) Meg kell értenie mindenkinek, hogy a magyar dolgozók, akikhez nemcsak az ipari munkásokat, de a tisztviselőket, kisiparosokat, kiskereskedőket, a parasztság zömét is számítjuk, most már nem elégednek meg többé a puszta élelemmel. A magyar dolgozóknak most már több kell. Elsősorban ruházatra, cipőre van szükségük (helyeslés) és jelentkeznek a kulturális igények is: a könyv, mozi és hasonló. Meg kell állapítanunk, hogy a dolgozók zöme ma nem tud ruhát vagy cipőt vásárolni magának. Nagyon súlyos ez a kérdés ott, ahol a család nagyszámú. Ilyen helyen a ruházkodás a mostani kereseti viszonyok mellett szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar gazdaság továbbfejlesztésének döntő előfeltétele tehát az, hogy most a dolgozó tömegeknek ruhát, cipőt juttassunk. Azt hiszem, ebben a kérdésben mindenki egyetért velem. (Óriási taps.)

(1947 május 9-én az angyalföldi Láng-gyárban tartott nagygyűlésen elmondott beszéd.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!