19

A kapitalizmus minden formája bérrabszolgatartó beszélőszerszám társadalom!

A kapitalista modell lényege az egyéni érdekeltségen, az egyén szabadságán alapuló vállalkozás és a verseny lehetősége az érvényesülésre, emelet a termelőeszközök magántulajdonának a szentsége alapján törvényes a bérrabszolga tartás, a kizsákmányolás és ezen az alapon az élősködés is.

Ez a modell hajtóereje és ez alapvetően bár embertelenül, kegyetlenül, de a szocializmussá éréséig hatékonyan működik, a feudalizmushoz képest gyorsan fejleszti a termelőerőket, a termelési modellnek megfelelően magasra emeli az emberi jogokat és a demokráciát. A kapitalista modell az emberré váláshoz vezető úton megfelelő gazdasági-társadalmi forma, ami megteremti a feltételeket a szocializmuson át a kommunizmusra.

A kapitalizmus az élősködése érdekében a bérrabszolgák tudata feletti uralomra törekszik!

A kapitalizmus a hanyatló korszakában az élősködő tőkés kisebbség érdekében kapitalista osztály-önkényuralommal, a fasizmussal maga alá rendeli a társadalom és az emberiség érdekeit. Ehhez azonban a beszélőszerszámok osztályérdekének a letörésére a szociális demagógiával, a totális gazdasági-politikai-törvényhozói hatalmával, a zavaros tudománytalan idealista, vallásos világnézetével, az individualista erkölcsével, a társadalmi tudat feletti monopóliumával a bérrabszolgák tudatát a kizsákmányolók érdekében alakítja ki. Ez elkerülhetetlen a kapitalizmus működése érdekében. A tudománytalan zavaros világnézet erre kitűnően megfelel.

Az emberiség megmentésére kitűnően alkalmas a népi demokrácia átmeneti formája!

A fasiszta-kapitalista modellnek hatékony és emberséges alternatívája a szocializmusig a népi demokrácia, ami a kapitalizmus hatékonyságának felhasználása a szocializmus tudatosságával, tudományosságával a társadalom erőinek szervezett összefogásával, ez a körülményekhez képest a legemberségesebb, legdemokratikusabb forma a termelőerők gyors fejlesztésére. A népi demokrácia modell megmenti az emberiséget a pusztulástól amit a fasiszta-kapitalizmus modell a világháborúkkal, az atomháborúval elkerülhetetlenül okoz.

A népi demokráciában azonban a társadalom érdekében a „kapitalizmus erőinek“ is alkalmazkodnia kell, különben visszasüllyed a társadalom a kapitalizmus embertelenségébe, sőt a fasizmusba, a fasiszta-kapitalizmusba, mert ekkor még az individualizmus az úr és kizsákmányoló felsőbbrendű hatalomra tör. Ez azonban már megtörtént és a megbuktatott, a Szovjetunió által vezetett szocialista/népi demokratikus világrendszer visszasüllyedt a kapitalizmus barbárságába, a fasiszta-kapitalizmusba, így lehet újból elölről kezdeni az emberré válásért a harcot.

A népi demokráciának uralkodnia kell a kapitalista individualizmus, a magántulajdonban lévő termelőeszközök tulajdonosainak és híveinek önkényuralomra törekvése felett, amire a dolgozók támogatásával működő proletárdiktatúrával csak a következetesen marxista-leninista vezérfonalon járó kommunista párt alkalmas. A népi demokráciában osztályharc van és a ki kit győz le éles harca a domináló. A kapitalizmus hívei alapvetően nem gonoszságból törekednek a kapitalista osztály önkényuralomra, hanem a kapitalizmus nem működik másként, mint ahogy a népi demokrácia és a szocializmus sem működhet proletárdiktatúra nélkül. A gondolkodó állat tendenciát a gondolkodó ember uralma alá kell rendelni.

A népi demokrácia nem működik a „kapitalizmus” támogatása nélkül!

Azonban a cári Oroszország örökségeként a népi demokráciának a lehetősége nem volt meg a legyőzött Szovjetunióban és a társadalmat közvetlenül a szocializmus modell szerint kellett felépítenie, megszerveznie, ami Sztálin vezetésével a kíméletlen proletárdiktatúrával eredményesen működött egészen a sztálinizmus bukásáig. A Szovjetunióban cárizmusból örökölt „kapitalizmus” hívei valójában a fasizmus megvalósítására törekedtek, a többség a hitleri az európai és az USA fasizmusát támogatták, így még a polgári demokrácia sem valósulhatott volna meg a cárizmus veresége után Oroszországban. A Sztálin vezette kommunista párt az egyedüli helyes utat választotta!

A megbukott népi demokráciákban sem sikerült a kapitalizmus erőit felhasználni a termelőerőknek a társadalom érdekében történő fejlesztésére, mert a kapitalizmus hívei alapvetően és döntően fasiszták voltak, így végeredményben az ellenforradalommal kiszorították a valódi demokrácia erőit a hatalomból és visszasüllyedtek egy fejletlenebb, embertelenebb, antidemokratikus társadalmi formába, a fasiszta-kapitalizmusba. Talán a kínai és egyéb népi demokratikus modellekben ez sikerül.

A kapitalizmus hívei a megbuktatott szocialista világrendszerben alapvetően a gondolkodó állat színvonalán voltak és ezt akarták megvalósítani az ellenforradalommal, sikerrel. A társadalom termelőerőinek fejletlensége az individualizmusnak, az egyéni érdeknek a társadalom érdeke fölé helyezésének kedvezett. A proletárdiktatúra sztálini módszere hatékony volt addig, amíg Sztálin élt. Sztálin utáni időkben az individualizmus, amit nem tudtak kordában tartani és a társadalom érdekének megfelelően alárendelni elsöpörte a szocialista demokráciát, átadva a helyét a fasiszta-kapitalizmus ellenforradalmának.

A fejletlen termelőerők nem kedveznek a kollektivizmusnak, éppen hogy nem!

A kommunizmushoz/szocializmushoz fejletlen termelőerők idején még szükségszerűen a verseny, az egyéni érdek a domináló a létfeltételek megszerzésében, ezt elnyomni hiba és hosszú távon nem is lehetséges, de okosan, tudatosan az egyén és a társadalom érdekében fel kell használni ezt az erőt. Erre kitűnően alkalmas a népi demokrácia!

Ebben az időszakban a kommunista/szocialista kollektivizmus forma könnyen sérül, nehezen fenntartható. Mert erősen hat az individualizmus, a létért való küzdelem, a versengés, és ezzel a felsőbbrendűségre, a kizsákmányolásra és az élősködésre törekvés is, ami csak a következetes proletárdiktatúrával és összehangolva a szocialista demokráciával kezelhető, de ez a késélen járás, nagy körültekintést igényel. A kommunizmus/szocializmus megvalósításához az átmeneti formákban a fennmaradásért, a fejlődésért elkerülhetetlen a proletárdiktatúra.

Mert az elégtelen létszükségletek miatt a kedvezőbb lehetőségekért az erősebb, a jobb képességű, kedvezőbb körülményű uralkodni törekszik a saját érdekében a gyengébb felett, a létérdekért folyó harc ennek kedvez, a fejletten termelőerők színvonala alapvetően csak ezt teszi lehetővé, azonban a kapitalista és a népi demokrácia modell ettől működik hatékonyan, enélkül nem fejlődhetnek ki a szocializmushoz szükséges termelőerők.

A Szovjetuniónak és népi demokráciáknak azonban a kollektivizmus megvalósítása adta az erőt, az összefogás lehetőségét a kapitalizmus fasiszta tendenciáinak a legyőzéséhez, más lehetőség nem volt. Ez azonban alapvetően még is csak még a gondolkodó ember-állat korszaka volt, ez segítette a megbuktatását, az ellenforradalom győzelmét.

A népi demokrácia azonban a tudományos világnézetével már felhasználja a gondolkodó ember lehetőségeit, a kapitalista-szocializmus erre még nem képes, éppen hogy nem.

A fejletlen termelőerők miatt a fejlett hatékony kollektivizmus megteremtése a szovjetuniónak és a népi demokráciáknak nagy problémát jelentettek és nem is sikerült kellően jól megvalósítani, az individualizmus, az egyéni érdek nyomása szükségszerűen erősen hatott kollektivizmus ellen.

A kollektivizmust legyőzte az individualizmus barbársága!

A megbuktatott szocializmusban/népi demokráciákban a proletárdiktatúra és a szocialista demokrácia harmóniája sem működött megfelelően (talán nem is működhetett megfelelően), mert sok volt a karrierista képmutatás, bár a termelőerők gyorsabban fejlődtek, mint a korabeli kapitalizmusban , de mégsem tudták a szocializmushoz szükséges kollektivizmust kellően kiépíteni, éretlen, fejletten volt még a társadalom ehhez. A Sztálin vezette Szovjetunió kommunista pártja sikeresen oldotta meg ezeket a problémákat, ezért lett nagyhatalom. Sztálinizmus „megtagadásával” ezek az országok visszatértek a barbárság, az individualizmus erkölcsére alapozott világnézet állapotába, így győzhetett az ellenforradalom.

A termelőerők fejletlensége, a világkapitalizmus barbársága az emberiség számára csak ezt tette lehetővé, de ez a kísérlet mégis sikeresen bizonyította a szocialista modell életképességét és idővel megvalósulhat a fejlett szocializmus, mert különben vége (konyec, end) az emberiségnek, gondolkodó állat marad, vagy még az se. Azonban a népi demokratikus modell megvalósításához szükséges alapok hiányoztak a Szovjetunió és a megbuktatott népi demokráciáknál, a még barbár állapotok a fasiszta-kapitalizmusnak kedveztek. Így az ellenforradalom vissza vitte ezeket a társadalmakat (szerencsére csak) a mosolygó fasiszta állapotba.

A kapitalizmus individualizmusa még a gondolkodó állat kora!

A kapitalista modell nagyon hatékony a termelőerők fejlődésében, de a végtelenségig megosztotta az emberiséget, azonban ilyen megosztottságban a kollektivizmus, a valódi demokrácia, az emberi és szabadságjogok, a gondolkodó emberré válás megvalósíthatatlan és a kapitalizmus nem is törekszik erre, valójában nem is érti ennek szükségességét. A kapitalizmusban az emberiség többsége még csak beszélőszerszám és a rajtuk fasizmussal élősködő kapitalisták világa. Így azonban az emberiség elkerülhetetlenül megmarad a fasiszta-kapitalizmusban, ami a felsőbbrendű úr és a szolga embertelen viszonya, még csak a gondolkodó állat kora.

A gondolkodó ember kora.

A gondolkodó embere jellemző értékek a kapitalizmusban megvalósíthatatlanok, ezek a valódi demokrácia, a valódi emberi és szabadságjogok, azonban még ide tartozik a kollektivizmus is, ami komolyan még a demagógia szintjén sem merülhet fel a kapitalizmusban. A valódi emberi és szabadságjogok nem tűrik el a szolgaság, a rabszolgaság semmilyen formáját, így a bérrabszolgaságot, a kapitalizmus bér-rabszolgaságát sem.

Mert a kapitalista kizsákmányolók a gazdasági, a politikai és az államhatalom segítségével kíméletlenül törekednek a saját minél nagyobb profitra a dolgozó proletár bérrabszolga beszélőszerszámok kárára. Ezért nem lehet gondolkodó emberré válni a kapitalizmusban, mert a társadalom megoszlik felsőbbrendű kizsákmányolókra és az őket kiszolgáló proletár bérrabszolga beszélőszerszámokra!

A kapitalizmusban nem az emberiség, hanem
a kapitalista kizsákmányolók érdeke valósul meg!
A kapitalista alapvető érdeke a minél nagyobb profitja!

A kapitalista modell működése miatt meghatározó a kizsákmányoló kapitalisták egyéni profit érdekének kizsákmányolással történő megvalósítása, ami a szükség szerint a társadalmi érdek felett áll, mert a tárdadalom az emberiség közös érdekei helyett a kapitalisták saját profitja a meghatározó. Ez a kapitalizmus működési módja miatt másként nem is lehetséges, mert mindenkinek a saját érdeke a meghatározó, az individualizmus az úr. Így alapvetően mindenki saját magára van hagyva, mindenki úgy boldogul ahogy tud, ami az állatvilágra jellemző. Bár a kapitalizmus szocializmussá érésével ezen már változtatott és néhány érték kezd megvalósulni vagy legalább is a társadalmi tudatban elterjedni. A szociális demagógia ezekre alapoz.

A kapitalizmusban az élősködők és kiszolgálóik osztályérdeke antagonisztikus, mert a kapitalisták érdeke a domináló és nem a dolgozó emberiség érdeke. A kollektivizmus, a valódi demokrácia, a kommunizmus megvalósulása nélkül nem valósulhat meg a dolgozó emberiség érdeke és nem lehet gondolkodó emberré válni. Így a kapitalizmus még csak a gondolkodó állat korszaka lehet, mert szélsőségesen, embertelenül megosztott az emberiség kapitalista kizsákmányolókra és bérrabszolgákra.

A kapitalizmusban megosztott emberiség antagonisztikus társadalmi osztályokra, az élősködőkre és kiszolgálóikra szakadt szét, amely osztályok létérdekei a gondolkodó ember színvonalán már összeegyeztethetetlenek, így ez csak a gondolkodó állat kora lehet az emberiségnek, mert kíméletlen állati színvonalú harc van, az erősebb uralkodik, élősködik a gyengébbek, az értékeket létrehozó dolgozók felet. „Az antagonizmust Marx egy helyen az állatvilág maradványának nevezte a társadalomban.”

A kapitalista modell kizsákmányoló, élősködő és bérrabszolga osztálytársadalom, kapitalista osztály önkényuralommal diktatúrában létezik, amely kibékíthetetlen osztályérdekekkel, az alapvetően az élősködő kapitalisták és az őket kiszolgáló proletárok osztályaival antidemokratikusan létezik , a hanyatló korszakában már a fasiszta-kapitalizmus formában.

A kommunizmusban válik az emberiség EMBER-ré, a gondolkodó emberré!

A kommunizmus modell ezt az antagonizmust szünteti meg a kollektív társadalmi szervezettséggel, a következetesen objektív tudományos világnézetével, a valódi demokrácia megvalósításával, az emberiség érdekében a társadalmi, világméretű tervgazdálkodással. Ez a gondolkodó EMBER-ré válás egyetlen lehetősége, mert a fasiszta-kapitalizmus működési módja, élősködő természete, szociális demagógiája, individualista erkölcse, világnézete erre nem alkalmas, az még csak a gondolkodó állat, a primitív buta önző öntudattal rendelkező ember-állat színvonala még.

A kommunizmus a fejlett termelőerőkre, a valódi demokráciára, a kollektivizmusra és a tudományos világnézetre alapozottan képes megszüntetni az antagonisztikus társadalmi osztályokat. A létszükségletek megszerzésére ebben a modellben már nincs szükség és lehetőség sem a versenyre, ez értelmetlenné válik. Értelmetlenné válik a kizsákmányolás és az élősködés is, az ezt támogató államforma is. Ahogyan az emberevés is megszűnt a létfeltételek javulásával, a civilizálódással, úgy a kizsákmányolás is értelmetlenné válik.

Az alternatíva a fasiszta-kapitalizmussal az emberiség kipusztulása. Vagy eljut az emberiség a kommunizmusba vagy elpusztul! Nincs más lehetőség! EMBER-ré válni nem lehet a szélsőségesen megosztottságban élő, az élősködő úr és az őt kiszolgáló szolgák, bérrabszolgák, rabszolgák világban.

A szocializmus megteremti a lehetőséget a gondolkodó emberré válásra!

A szocializmus kollektív formában társadalmi méretű szervezésben árutermelő tervgazdaság, ahol azonban már nincs kizsákmányolás és az elvégzett munka társadalmi hasznossága szerinti az elosztás. A szocializmus átmeneti forma a kommunizmusba, megteremti a lehetőségeket mindenki számára az elvégzett munka társadalmi hasznossága szerinti érvényesülésre. Ehhez a szükséges szociális körülmények megteremtésével biztosítja mindenkinek a lehetőséget, a feltételeket a képességeinek minél magasabb megszerzésére.

A szocializmusban azonban még van verseny a létfeltételekért, de mindenkinek valódi lehetősége van a képességei maximális kifejlesztésére, ezt a szocialista állam szervezi meg a marxista-leninista vezérfonalán járó tudományos világnézetre alapozottan a kommunista párt vezetésével. A szocializmus előnye a kapitalizmussal szemben a tudományos világnézet, az ennek alapján történő társadalom szervezése, amihez a kollektivizmus szükséges.

Verseny a szocializmusban a létfeltételekért még van, de mindenkinek a képességei szerint kell dolgoznia és a munkája alapján részesül a társadalom kollektív formában megtermelt javaiból. Az emberek a szocializmusban is különböző képességgel és lehetőséggel rendelkeznek, nem egyformák, így különbözik a javakért folyó versenyben a munkájuk után járó jövedelem, ami ellentéteket szül. De a létért már nem kell harcolnia senkinek, ha dolgozik, ezekhez a feltételeket a szocialista állam biztosítja. Azonban még érvényesül, – Aki nem dolgozik az ne is egyék!

A kommunizmus/szocializmus a valódi demokrácia kora!

A kommunizmusban a társadalom szervezése, működése a valódi demokráciára, a kollektivizmusra és a tudományos világnézetre alapozott. Mivel nincsenek kibékíthetetlen társadalmi osztályok, így nincs is szükség diktatórikus osztályelnyomó államra sem. Az állam feladata a valódi demokráciában a társadalom, sőt az emberiség létfeltételeinek megszervezése. De mivel a termelőerők fejlettsége lehetővé és szükségessé teszi az osztály nélküli társadalmi szervezettséget, a diktatúrára, társadalmi osztályok elnyomásra nincs szükség, az állam ilyen funkciója megszűnik.

A kommunizmus/szocializmus a magasan szervezett valódi demokrácia kora.

A kommunizmusban a létfeltételek előállítása alapvetően már a robotok feladata lesz. A robotizált gazdaság megszervezése, irányítása viszonylag kevés nagyon képzett ember feladata, valójában ez már nem is munka, ez hivatás, kitüntetés az emberiség érdekében. Ezeknek az embereknek tevékenységét a társadalom demokratikus formában ellenőrzi, így a feladatuk meghatározása, az ellenőrzésük a demokratikus szervezeteknek van alárendelve. A demokratikus szervezeteknek az emberiség érdekének alárendelten a tudományos világnézetre alapozottan nagyon magas színvonalon kell működniük. Ha ez nem valósítható meg, akkor a földi gondolkodó anyag visszasüllyed a gondolkodó állat vagy a gondolkodni képtelen állatvilágba.

A kommunizmus működéséhez elengedhetetlen az emberiség túlnyomó, döntő többségének a tudományos világnézete. A hamis tudománytalan világnézet a nevetség tárgya lesz. A következetesen objektív tudományt nélkülöző világnézetre a kommunizmusban az emberiségnek nincs szüksége, az ilyen nézeteket képviselőinek helye egy speciális intézményben van, ez a hely a bolondok háza. A tudománytalan világnézet, az idealizmus, a vallás a gondolkodó állat világa, ami a kapitalizmus végéig a domináló, a megosztott világra jellemző.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 80 éve

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

3

Meg kell mondanom, hogy ezen a téren mi még nagyon rosszul állunk. Még messze vagyunk azoktól a követelményektől, amikre szükség van, ha azt akarjuk, hogy gyorsabban és eredményesebben haladjunk előre. Ez döntő kérdés. Pártunk energiájának igen jelentős részét fordítja arra, hogy e téren az évtizedes elmaradottságot, amely a Horthy-rendszer elnyomásának következménye, leküzdjük. Nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy az oktatás terén a mi pártunk egyedül többet tesz, mint a magyar demokrácia összes pártjai együttvéve. Mi felismertük ennek a jelentőségét, tudjuk, hogy milyen hiányokat kell pótolnunk és azért a jövőben is a párt energiájának és anyagi eszközeinek jelentékeny részét fogjuk az oktatásra fordítani.

Amikor ezt tesszük, akkor újra a Bolsevik Pártnak a tapasztalataira hivatkozunk. A Bolsevik Pártban ez mindig központi kérdés volt. Sztálin elvtárs azt mondotta:

„Akármilyen jók a káderek, ha az elmélettel baj van, akkor a jó káderek sem segítenek.”

„ … ha … valami okból elkezd sántítani a pártpropaganda, ha senyvedni kezd kádereink marxista-leninista nevelése, ha gyengül munkánk e káderek politikai és elméleti színvonalának emelése terén, maguk a káderek pedig ezzel kapcsolatban megszűnnek érdeklődni további haladásunk perspektívái iránt, nem értik meg többé ügyünk igazát és perspektíva nélküli, korlátolt, gyakorlati emberekké válnak, akik vakon és gépiesen hajtják végre a felülről jövő utasításokat — akkor ezt egész állami és pártmunkánknak feltétlenül meg kell sínylenie. Sarkigazságnak kell elismernünk, hogy mennél magasabb az állami és pártmunka bármely területén működő funkcionáriusaink politikai színvonala és marxista-leninista tudata, annál magasabbrendű és termékenyebb maga ez a munka, annál hatékonyabbak a munka eredményei, és — megfordítva — mennél alacsonyabb a funkcionáriusok politikai színvonala és marxista-leninista tudata, annál valószínűbbek a bajok és kudarcok a munkában, annál valószínűbb maguknak e funkcionáriusoknak az elsekélyesedése és kicsinyes, korlátolt emberekké való átvedlése, annál valószínűbb elfajulásuk. Bátran kimondhatjuk: ha kádereinket a munka minden területén ideológiailag ki tudnók képezni és politikailag annyira megedzeni, hogy szabadon tudnának tájékozódni a belső és a nemzetközi helyzetben, ha teljesen érett marxista-leninistákká tudnánk őket tenni, akik komoly hiba nélkül meg tudják oldani az ország vezetésének kérdéseit — akkor minden alapunk megvolna arra, hogy kérdéseink kilenctized részét már megoldottnak tekintsük.”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 704. old.*

Sztálin elvtárs ezt akkor mondta, amikor a Szovjethatalom már majdnem húszéves volt. Képzeljék el elvtársak, hogy ha mi őszinte önkritikával nézzük a mi marxista-leninista színvonalunkat, akkor milyen panaszszózattal kellene nekünk fellépnünk. Ez a mi Pártunknak egyik legnagyobb gyengéje. Gyakran hivatkozom arra, hogy a többi párt még gyengébb. A mi Pártunk bizonyos fokig a vakok között az egyszemű király. Mindenki tudja, hogy jobb kétszeműnek lenni. Tudatunkba bele kell vésni, hogy még a kezdet kezdetén állunk. Mi több mint 60 000 elvtársat vittünk eddig keresztül a hat hónaptól két hétig tartó különböző tanfolyamokon. De mindez csak kezdet. E téren még hallatlan erőfeszítésekre van szükség. Természetesen vigyáznunk kell arra, hogy ha egyrészt a szakmai, másrészt a politikai tudásra fektetünk súlyt, a kettő egyensúlyban legyen. Éppen a kezdő marxistának baja az, hogy szélsőségekben mozog és ezt a mi elvtársainknál is gyakran tapasztaljuk. Ha a politikai tudásra fektetjük a fősúlyt, abban a pillanatban már elhanyagolják egy kicsit a gyakorlati, a szakmai tudást és megfordítva: ha nagyon hangsúlyozzuk nekik a szakmai tudást, akkor kezdik elhanyagolni az elméletet. Ez természetesen nemcsak nálunk van így, a Bolsevik Pártban is voltak ilyen bajok. Sztálin elvtárs erről a következőket mondotta:

„… nem lehet valódi leninistának tartani azt az embert, aki leninistának nevezi ugyan magát, de begubózott a maga szakmájába, bezárkózott, mondjuk a matematikába, a növénytanba, vagy a vegyészetbe és a saját specialitásán túl semmit sem lát. A leninista nem lehet csupán kedvelt tudományágának specialistája — hanem egyúttal politikusnak és társadalmi embernek is kell lennie, élénken érdeklődnie kell országa sorsa iránt, ismernie kell a társadalmi fejlődés törvényeit, tudnia kell alkalmazni ezeket a törvényeket és arra kell törekednie, hogy az ország politikai vezetésében aktív része legyen.”** U. o. 705. old.*

Szóval vigyáznunk kell a kiegyensúlyozottságra. Amikor Sztálin elvtárs ezeket a dogokat mondotta, ezeket a nézeteket kifejtette, én a börtönben ültem és némi meglepetéssel hallottam arról, hogy a párt tagjainak például javasolták, hogy tanuljanak meg táncolni. Csak utólag értettem meg, hogy ez hozzátartozik ahhoz, hogy a kommunista ne csak politikus és specialista, hanem társadalmi ember is legyen. A társadalmi léthez hozzátartozott a tánc — ma is hozzátartozik. Sztálin nagy súlyt helyezeti — húsz esztendővel a forradalom győzelme után — a bolsevik káderek sokoldalúságára, társadalmi emberekké való nevelésére.

A nevelésben — még egyszer ismétlem — nem lehet megelégedni azzal, hogy a kádervezető valamelyik munkára odahelyezte az elvtársat és utána nem törődik vele, hanem szakadatlanul figyelni kell a fejlődését vagy visszafejlődését, serkenteni és fejleszteni kell a jó oldalait és lefaragni róla azt, ami hátráltató vagy rossz. Ha megakad, hóna alá kell nyúlni, el kell hárítani előle a nehézségeket. Ha pedig rossz irányban fejlődik, akkor vissza kell rántani, figyelmeztetni kell hibáira és elsősorban fel kell használni azt a türelmet, amiről Lenin is, Sztálin is ezzel a kérdéssel kapcsolatban beszélt.

Nagyon könnyen dobnak el nálunk embereket. Nagyon gyorsan mondják ki felettük az ítéletet. Első pillantásra valóban könnyebbnek látszik valakit eltávolítani és helyébe másvalakit ültetni, semmint nehéz, fáradságos, szorgalmas munkával megvizsgálni azokat az okokat, amelyek miatt az illető beosztásában nem tudott megfelelő eredményt elérni és azután nem kisebb fáradsággal gondoskodni az akadályok elhárításáról és az elvtárs fejlődésének biztosításáról. Különösen nálunk nagyon veszélyes ez a tünet. Amikor az ember megnézi leváltott funkcionáriusainknak számát, néha megdöbben; főleg az alsó, legérzékenyebb szervekben, a járási és körzeti titkároknál igen nagy a hullámzás. De, sajnos, ez megvan még a megyei titkároknál is. Nem engedjük az elvtársakat gyökeret verni, nem tudunk még kidolgozni olyan módszert, amellyel különösen a Központtól a legmesszebb és a legnehezebb viszonyok között dolgozó elvtársakat, a körzeti vagy járási titkárokat — ahelyett, hogy mechanikusan leváltanánk őket — munkájukban segítenénk, hogy gyökeret verhessenek, megismerjék a helyi viszonyokat, az embereket.

A jó káderesnek ezért egyik nagy előnye a türelem, hogy meg tudja nézni a bajokat, meghallgatja a panaszokat, hogy tanítani és egyben tanulni tudjon. Hiszen a káderes sem tud mindent és rendkívül sokat tanul és fejlődik munka közben. Nagy baj az, hogyha a káderes nem érti meg a tanítva-tanulás módszerét.

Sztálin elvtárs a Vörös Hadsereggel kapcsolatban a káderekkel való törődésről a következőket mondotta:

„Az a jelszó, hogy »minden a káderektől függ« — azt követeli, hogy vezetőembereink a leggondosabban törődjenek funkcionáriusainkkal, »kicsikkel« és »nagyokkal« egyaránt, akármilyen területen dolgoznak is azok, gondoskodjanak arról, hogy fejlődjenek, segítsenek nekik, mikor támogatásra van szükségük, biztassák őket, mikor első sikereiket felmutatják, léptessék elő őket …”* Sztálin. A leninizmus kérdései. Id. kiad. 582. old.*

E tulajdonságok elsajátítását különösen a mai kádereseinknek javasolom, elsősorban azoknak, akik a perifériákon dolgoznak. Az a meggyőződésem, hogy a mi Pártunk kádermunkájának egyik legnagyobb gyöngéje a perifériákon van. A jó káderes feltétlenül ismerje elvtársainak, a funkcionáriusoknak személyi viszonyait. Ez odáig menjen, hogy kísérje figyelemmel például egészségi állapotát, ha megbetegszik, vagy ha családtagja betegszik meg, nézzen utána, nem keletkeznek-e anyagi gondjai, ami miatt nem végezheti el jól munkáját. Segíteni kell ilyen esetekben is.

A pártmunkás érezze, hogy a párt az élet minden viszontagságai között mögötte áll, a hóna alá nyúl, figyelemmel kíséri és igyekszik rajta segíteni. A kádervezető lássa, hogy a pártmunkás nem esik-e a korrupció áldozatául, nem kezd-e fényűző vagy erkölcstelen életmódot. Ilyenkor természetesen közbe kell lépnie, annál is inkább, mert — ismétlem — a mi népünk, elsősorban a falu népe, nem annyira az elvet, mint inkább az elv hirdetőjének magatartását veszi szemügyre. Néha egy-egy funkcionáriusunk, aki elvált feleségétől és valami fiatal pártiskolást akar feleségül venni, ezzel a tettével hosszú hónapok pártmunkáját rontotta el a maga területén. Sok ilyen kisebb-nagyobb esetünk volt, amikor elvtársak magánélete jelentős kárt okozott a Párt befolyásának. Ez százféle formában jelentkezhetik. Jelentkezhetik például abban, hogy az illető, aki azelőtt egyszerű munkás vagy kisember volt, most megyei titkár, főispán lesz, vagy képviselő, elbizakodik, fejébe száll a dicsőség. Néha elkezd kocsmázni, lányok után szaladgálni, rokonait helyezi el elsősorban és nem egy helyen basáskodik is.

Az elvtársak tudják, hogy egyidőben, különösen 1945-ben, de még 1946 első felében is, Pártunk fejlődését nagyban hátráltatták a helyi kiskirályok, akiknek sorait sikerült kemény munkával megritkítani, de akik időnként még most is felütik a fejüket. Ezeknél a speciális eseteknél is résen kell lennie a káderesnek. Vigyázni kell arra, hogy a funkcionárius ne szakadjon el a Párttól, ami bizony elég gyakori jelenség. Különösen szakszervezeti vonalon tapasztaljuk, hogy az az elvtárs, aki a szakszervezetbe kerül — de gyakran egyéb tömegmunkára is — elszakad a Párttól. Kiesik a Párt ellenőrzése alól és csak akkor figyelünk fel, amikor már valahol botlást követett el és nagy károkat okozott önmagának, a szervezetének és a Pártnak is.

Természetesen vigyázni kell arra, hogy a nem káderes elvtársak a kádermunkát a világért se tekintsék reszortmunkának, olyannak, mint a könyvvitelt, vagy valami hasonlónak, hanem a Párt összmunkájának és ezért minden erővel segítsék a kádervezetőt. Ha valahol feltűnik valami jó erő, vagy valahol valami hibát tapasztalnak, arra hívják fel idejekorán a káderes figyelmét és ne legyenek önzők a Párt kádereinek nevelésében. Szakadatlan a panasz pl., hogy az iskolákban nem tudunk megfelelő jó erőket kapni, mert a helyi emberek, akikre a választás van bízva, sajnálják azt a két hónapot, vagy hat hónapot, ami alatt az illető távol van és inkább rossz emberanyagot küldenek; ez hozzájárul ahhoz, hogy a Párt fejlődése ahelyett, hogy meggyorsulna, meglassúbbodik. Ennek folyományaképpen viszont nem egyszer előfordul még ma is, hogy amikor valaki az iskolát tudásban gyarapodva elhagyja, akkor afféle féltékenységgel fogadják otthon. Ahelyett, hogy a hóna alá nyúlnának és teljes erővel segítenének neki a munkában, bizonyos fokig elnyomják, eldugják. Volt egy idő, amikor valóságos expedíciókat kellett szerveznünk, hogy kiássuk a kéthónapos, néha a hathónapos iskolát végzett elvtársakat, akiket a helyi vezetők eldugtak olyan munkára, ahol nem volt módjukban tudásukat megfelelően érvényesíteni.

Rendkívül fontos az elvtársakat az önkritikára nevelni. Az önkritika különösen azért is fontos, mert elég gyakori nemcsak nálunk, hanem, amint Dimitrov elvtársnak egy cikkéből látom, Bulgáriában és egyebütt is, hogy az elvtársak, akik vezető, felelős helyekre kerültek, összemelegednek, elnézik egymás félrelépéseit és hibáit, nem adnak megfelelő jelentéseket a központba. Természetes, hogy ez egészségtelen légkört teremt, amit csak akkor fedezünk fel, amikor már a füstje vagy a szaga eljut a központba. Az önkritika döntő része a bolsevik nevelésnek és így a kádernevelésnek is. Hogy az önkritikát Lenin is, Sztálin is milyen nagyra becsülte, azt talán eléggé jellemzik Lenin elvtársnak a pártról mondott szavai:

„A politikai pártnak a saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztályával és a dolgozó tömegekkel szemben. A hibát nyíltan elismerni, okait felfedni, kielemezni a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — íme ez jellemzi a komoly pártot, ilymódon teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is.”* Lenin. Válogatott művek Id kiad. II. köt 713. old.*

Továbbá:

„Az összes forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbízták magukat és nem tudták megérteni azt, hogy miben van erejük és féltek attól, hogy saját gyöngéikről beszéljenek. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk attól, hogy gyengéinkről beszéljünk és megtanuljuk, hogyan kell a gyengeségeket elhárítani.”** Lenin Művei XXVII. köt. 260—261 old. (oroszul)*

Mégegyszer ismétlem Elvtársaim: Lenin szerint az összes forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, nem utolsósorban önkritika híján pusztultak el. Azt hiszem, ebből is látják, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítottak a mi nagy tanítóink ennek a kérdésnek. Lenin egyébként 1920-ban azt mondotta:

„Nem az az okos, aki nem követ el hibát. Ilyen emberek nincsenek és nem is lehetnek. Az az okos, aki nem nagyon lényeges hibákat követ el és aki ezeket a hibákat könnyen és gyorsan jóvá tudja tenni.”*** Lenin. Válogatott művek Id. kiad. II. köt. 622. old.*

Nekünk is ilyen embereket kell nevelnünk, mert tényleg olyan ember nincsen, aki hibákat ne csinálna és olyan kádervezető sincs, aki ilyen pártfunkcionáriusokat tudna nevelni. De arra rá lehet nevelni őket, hogy ne csináljanak katasztrofális hibákat s ha hibákat csinálnak, gyorsan észrevegyék, felismerjék és kijavítsák. Ezt el lehet érni és erre kell törekednünk.

A mi Pártunknak legnagyobb gyengéje a tömegmunka. Ez részben történelmi okoknak az eredménye. Nem feltétlenül velejárója az illegalitásnak az, hogy a párt nem érti a tömegmunkát. A Bolsevik Párt az illegalitásban is nagyszerű tömegmunkát tudott kifejteni. A mi Pártunk, sajnos, ebben a tekintetben rendkívül elmaradt és az eredmény az, hogy most, amikor legalitásban vagyunk, nem tudjuk a 25 esztendős illegalitás hibáit levetkezni, nem becsüljük eléggé a tömegmunkát. Ezért kádereseinknek döntő feladata: tömegembereket, tömegvezetőket nevelni. Ez a legfontosabb káderfeladat. Olyan embereket kell nevelni, akik összenőnek a dolgozó néppel, akik a Párt nagy vonalát értik s az apró mindennapi munkában keresztülviszik a maguk területén: a szakszervezetben, az üzemben, a szövetkezetekben, a sportban és az életben mindenütt. Olyan tömegembereket kell nevelni, akiken keresztül a Párt mélyen, kiszakíthatatlanul belegyökerezik a népbe, a tömegekbe. Ezt a típust kell nekünk kimunkálnunk, Elvtársaim, ez a mi kádervezetőinknek legdöntőbb feladata. Itt vagyunk a legjobban elmaradva és ezen gyorsan kell változtatni, meri az idő nem vár és ha nem eresztünk elég gyorsan mély gyökeret a tömegekben, ennek feltétlenül a kommunista ügy látja kárát. Hogy ez milyen fontos kérdés, hogy a Bolsevik Párt milyen óriási jelentőséget tulajdonított ennek, errevonatkozólag engedjék meg, hogy felolvassam azt az idézetet, amellyel a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetét befejezték annak írói, elsősorban Sztálin elvtárs. A befejezés így szól:

„A Párt legyőzhetetlen, ha — mint Lenin mondja — ért ahhoz, hogyan kell a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nemproletár tömegekkel is összekapcsolódni, hozzájuk közelkerülni, velük bizonyos mértékig, ha úgy tetszik, összeolvadni.

A Párt elpusztul, ha elzárkózik a maga szűk csigahéjába, ha elszakad a tömegektől, ha bürokratikus réteg rakódik rá.

Szabályként ismerhetjük el — mondja Sztálin elvtárs —, hogy a bolsevikok mindaddig, amíg megőrzik kapcsolatukat a nép széles tömegeivel, legyőzhetetlenek lesznek. És fordítva: csak az kell, hogy a bolsevikok elszakadjanak a tömegektől s elveszítsék a velük való kapcsolatukat, csak az kell, hogy belepje őket a bürokratizmus rozsdája — s egyszeriben elvesztik minden erejüket és semmivé válnak.

A régi görögök mitológiájában egy nagy hős szerepel, Anteusz, aki, a mitológia szerint, Pozeidonnak, a tengerek istenének és Geának, a föld istennőjének, volt a fia. Ez az Anteusz különösen az édesanyjához ragaszkodott, aki szülte, táplálta és felnevelte. Nem volt olyan hős, akit ez az Anteusz le ne győzőit volna. Legyőzhetetlennek tartották. Miben volt az ereje? Abban, hogy valahányszor az ellenféllel viaskodva szorult helyzetbe került, megérintette a földet, szülő és tápláló édesanyját, s mindig új erőt kapott tőle. De neki is megvolt a maga gyöngéje: az a veszedelem, hogy valamiképpen elszakítják a földtől. Ellenségei számontartották ezt a gyöngéjét és leselkedtek rá. És akadt ellensége, aki kihasználta ezt a gyöngéjét és legyőzte Anteuszt. Ez Herkules volt. De hogyan győzte le? Úgy, hogy elszakította a földtől, fölkapta a levegőbe, elvette tőle annak a lehetőségét, hogy megérintse a földet és így, fönt a levegőben, megfojtotta.

Úgy gondolom, hogy a bolsevikok emlékeztetnek a görög mitológia hősére, Anteuszra. Nekik is, mint Anteusznak, abban van az erejük, hogy tartják a kapcsolatot anyjukkal, a tömegekkel, akik szülték, táplálták és nevelték őket. És mindaddig, amíg tartják ezt a kapcsolatot anyjukkal, a néppel, minden kilátásuk megvan arra, hogy győzhetetlenek maradjanak.

Ebben van a bolsevik vezetés győzhetetlenségének kulcsa „*A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam. Szikra, 1949. 381. old.*

Ezt mondotta Sztálin elvtárs és azt hiszem, amit a Bolsevik Pártra mondott, az vonatkozik az összes kommunista pártokra. A tömeghez való kapcsolatában áll vagy bukik minden kommunista párt, a Magyar Kommunista Párt is. Ezért tömegbázisunkat, a magyar dolgozó néppel való összekötöttségünket minden erővel fokozni kell. Ez a döntő feladat. Egyetlen biztosítéka annak, hogy Pártunk erős lesz, fejlődő és legyőzhetetlen, ha gyökereink egyre mélyebben, egyre szélesebben ereszkednek a magyar dolgozó nép talajába. Ehhez viszont az kell, hogy kineveljük a kommunista tömegembert, azt a kommunista funkcionáriust, aki úgy úszik a tömegben mint hal a vízben, akinek a tömeg az életeleme, aki vér a munkástömeg véréből és hús a dolgozó nép húsából. Ez most a mi kádervezetőink legfontosabb feladata. A mi kádermunkánkban mint a cseppben a tenger, fog visszatükröződni az egész Párt eredménye vagy eredménytelensége. A kádermunka az a tükör, amelyben meglátszik az illető szervezet munkastílusa, a vezetés helyes vagy helytelen volta, a politikai érzék fejlettsége vagy elmaradottsága, a szervezni tudás, az emberismeret és végül, de természetesen nem utolsósorban a politikai, marxista-leninista tudás. Ezért fordítja most a Párt figyelmét újra a kádermunkára és ezért állítjuk ezt most a Párt figyelmének központjába. Kérjük az Elvtársakat, hogy a kádermunka jelentőségének tudatában fokozzák, erősítsék eddigi működésüket, hogy a kommunista tömegfunkcionáriusok kinevelésével meggyorsítsák, siettessék Pártunk győzelmét. (Hosszantartó, lelkes taps.)

(Előadás a kádervezetők tanfolyamán 1947 május 6-án.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

2

Különös jelentősége van itt az új, fiatal káderek merész és idejekorán történő előléptetésének. Attól tartok, hogy nálunk még nem látják tisztán ezt a kérdést. Egyesek úgy vélik, hogy az emberek kiválogatásánál főképpen a régi káderekre kell építeni. Mások megfordítva, főleg a fiatal káderekre akarnak építeni. Én azt hiszem, hogy ezek is, azok is tévednek.”* Sztálin. A leninizmus kérdései Id. kiad. 701—702. old.*

Sztálin megmagyarázza, hogy a régi kádernek előnye az, hogy sokkal több tapasztalattal bír, jobban ismeri pártját, hátránya viszont az, hogy öreg, hogy nehezen szokik az újhoz, hogy inkább a múltba néz és azonkívül lassanként kiöregszik és meghal. A fiatalok előnye ezzel szemben az, hogy sokan vannak, jobban megértik az új idők szellemét és fejlődőképesek. Ezért mondja Sztálin:

„… a feladat nem abban áll, hogy vagy csak a régi, vagy csak az új káderekre építsünk, hanem abban, hogy összekapcsoljuk, egyesítsük a régi és az új kádereket a párt és az állam vezető munkájának nagy együttesében.”** U. o 702. old.*

Ezt a tapasztalatot szűrték le a szovjetunióbeli elvtársak, elsősorban Sztálin elvtárs a káderkiválasztásra. Hogy milyen legyen a káder, erre Sztálin részleteiben a következőkben tért ki: a legdöntőbb dolog, hogy teljes odaadással legyen a kommunizmus ügye iránt, hogy szeresse hazáját, szeresse népét és mindig tudatában legyen annak a felelősségnek, amelyet népével szemben viselnie kell. Ne ijedjen meg a nehézségektől, tudjon harcolni a nehézségekkel szemben és tudja legyőzni azokat. Csak azok a káderek jók, akik nem bújnak el a nehézségek elől, hanem éppen megfordítva, eléje mennek a nehézségeknek abból a célból, hogy legyőzzék és kiküszöböljék őket. Csak a nehézségekkel való harcban nőnek ki a valódi káderek. A jó káder nem dicsekszik és a sikere után nem ül ölbetett kezekkel. Hibáit becsületesen elismeri és ki tudja javítani; emlékszik rá, tudja, hogy ha megtalálja azokat az okokat, amelyek a hibát okozták, akkor megtalálja annak módját, hogy ki is javítsa ezeket a hibákat. És ez egyik legjobb módja a pártkáderek tanításának és nevelésének. A jó káder tudja a tényeket, az eseményeket, a fejlődésüket, az egymáshoz való viszonyukat, előre meg tudja állapítani az események menetét, érdeklődik a mi általános mozgalmunk jövendő perspektívái iránt és nem süllyed el a kis aprólékosságokban; munkatársait nem ígéreteik és kijelentéseik alapján ítéli meg, hanem munkájuknak eredményei alapján. És ilyen módon — mondja Sztálin — értük el azt a soha nem látott rugalmasságot, amelynek alapján Pártunknak módjában van bármely pillanatban átépíteni sorait és tagjainak százezreit bármely nagy munkára összpontosítani anélkül, hogy ezzel a Párt kebelén belül zavart idéznének elő.

Szóval ilyennek követeli Sztálin elvtárs a jó kádereket. Ebben a meghatározásban már bizonyos fokig benne van a jó kádermunkás is. Nálunk a kádermunkát — meg kell mondani — eddig meglehetősen lebecsültük. Azelőtt nem egyszer előfordult, hogy elém tettek egy-egy iskolából valamilyen jellemzést, karakterisztikát, amiben benne volt, hogy X. Y rosszul tanul, elméleti érdeklődése nincs, összeférhetetlen, nem tömegember, „ennélfogva kádermunkára javasoljuk”. (Derültség.) Az ilyen karakterisztika mutatja a legjobban, hogy gyakran még az iskola vezetői is, akik pedig igen jelentős nevelőmunkát végeznek, lebecsülték a kádermunka jelentőségét, holott lassanként kiderül, hogy legfontosabb pártmunkánk egyike kétségkívül a kádermunka. Ide olyan elvtársakat kell tenni, akik a lehető legnagyobb párttapasztalattal, emberismerettel rendelkeznek, hogy azt, akit valamilyen munkára kiválasztanak, meg tudják ítélni, hogy hibáit és előnyeit azonnal meglássák, különben nem tudják megállapítani, hogy megfelelő lesz-e. Jó szervezőnek is kell lennie, különben az fog történni, hogy az agitátort elküldi szervezőnek, a szervezői pedig propagandistának. Rendkívül fontos, hogy beállítottsága olyan legyen, hogy mindenkinek igyekezzen foglalkoztatást adni. Már a felvételnél gondolkozzon azon, hogy az új tagot milyen munkára lehetne beosztani és ezzel lehetővé tenni, hogy a Párt aktív tagot kapjon. Ismerkedjék meg vele az első perctől kezdve és ha elhelyezi valahová, akkor az illető érezze, hogy őt olyan helyre állították, ahol meg tud felelni és ahol tehetségének legjavát tudja nyújtani.

Ebből viszont az is következik, hogy a káderes ne csak akkor kísérje figyelemmel az elvtársakat, amikor valahonnan embert kérnek tőle, hanem már előre tanulmányozza őket és előre törje a fejét, hogy mire volna az illető alkalmas. De ne csak törje a fejét, hanem kérdezze meg tőle és ha észreveszi, hogy az illető maga is már eltalálta körülbelül azt az irányt, ami felé tehetsége és hajlama viszi, akkor igyekezzék azon lenni, hogy ebben az irányban tényleg a hóna alá nyúljon, hozza javaslatba arra a munkára. Ha így dolgozik, akkor nem jön zavarba, amikor új erőket kérnek tőle, hanem bizonyos tartalékkal is rendelkezik. A tartalék, Elvtársaim, a káderben csakúgy kell, mint a hadseregben vagy a bankban. Tartalék nélkül nem lehet nyugodtan dolgozni sem a káderesnek, sem a hadsereg vezetőinek.

A káderesnek feltétlenül jó emberismerőnek kell lennie és különösen arra vigyáznia, hogy ne csak a feltűnőt vegye észre. Nagyon gyakori tapasztalat, hogy nem azok a legjobb káderek, akik azonnal feltűnnek, akik hangosak, rögtön az első sorban láthatók és igyekeznek mindenhez hozzászólni. Ellenkezőleg: a gyakorlat azt mutatja, hogy sokszor a szerény, az első időben nem feltűnő az, akiben a legnagyobb fejlődési lehetőségek vannak. Ez az a típus, amire a magyar közmondás azt mondja, hogy csendes víz partot mos. Vigyázni kell, hogy ezeket ne hagyja a jó kádervezető figyelmen kívül.

Rendkívül fontos a politikai érettség és megbízhatóság mellett a jellemesség, a jó szakmunka, a szorgalom és hogy az, akit kiválasztunk, a közvetlen környezetében és ha lehet szélesebb körben is népszerű és közszeretetben álló ember legyen. Ezeket a tulajdonságokat nem mindig tartjuk szem előtt. Holott a mi viszonyaink között — ahol a szocializmusnak a hirdetése, ahol a Kommunista Párt legális működése tulajdonképpen csak az utolsó két és fél év eredménye — az egyszerű ember még nincs annyira hozzászokva, mint másutt, hogy a politikai pártot írott vagy elméleti programja alapján ítélje meg. Ehelyett a pártot gyakran személyes képviselői alapján ítéli meg. Nem azt nézi elsősorban — különösen falun — hogy az illető mit mond, hanem, hogy az illető kicsoda és mit csinál. És ez nemcsak falun van így, de például még inkább így van a nőknél, akiknek politikai érettsége és tudása az országos átlag alatt van és akik még inkább nem annyira az elvet, mint annak hirdetőjét, emberi magatartását, népszerűségét, személyes vonzását stb. tekintik.

Ugyanez vonatkozik az ifjúságra is, amelynek politikai érettsége részben a fasiszta maradványok következtében szintén az ország átlagos politikai színvonala alatt áll. Ezért nekünk, akik a káderekkel foglalkozunk, ezekkel a szempontokkal sokkal többet kell törődnünk mint eddig és gondoskodnunk kell róla, hogy a kommunista vezető akár a központban, akár a legkisebb faluban nemcsak jó kommunista legyen, a szónak abban az értelmében, hogy kemény, gerinces, rendes, becsületes, elvhű, hanem igyekezzünk őket magatartásukban is kommunistává nevelni, hogy emberi melegség legyen bennük, megértés a bajok, nehézségek iránt, bizonyos természetes humor: mindaz, ami megkönnyíti a kommunisták munkáját falun és városban egyaránt. Ezekre a jellembeli tulajdonságokra mi nem fektettünk azelőtt különösebb súlyt, holott ilyen országban mint a miénk, amelyben a reakció évtizedeken keresztül visszaszorította a politikai tudást, ilyen országban kádereinknek ez az oldala hasonlíthatatlanul fontosabb mint egyebütt, bár meg kell mondani, szerte a világon fontos.

Sohasem felejtem el és már ismételten beszéltem róla — amikor még 1945 őszén egy ifjúsági megbeszélésen felállt egy fiatal elvtársnő és azt mondotta: „A mi párttitkárunk nagyon derék ember, rendes, szigorú, reggeltől estig dolgozik, nincs rá ebből a szempontból semmi panasz. De soha egy viccet meg nem ereszt, soha egy nótát el nem énekel velünk. Emiatt bizony nem népszerű. Kérem a Pártot, hogy ha lehetséges, akkor küldjön nekünk olyan titkárt, aki nem olyan szigorú és nem ilyen pontos, de aki viszont népszerű lesz közöttünk.” Nekünk, akik ezt hallgattuk, az volt az érzésünk, hogy az illető elvtársnőnek a kívánsága helyes. Sztálin elvtárs is, amellett, hogy ott, ahol szükséges, vaskezű és szigorú, ugyanakkor árad belőle az emberi megértés, adott esetben pompásan csillog humora és aki beszél vele, önkéntelenül ezen a vonalon is hatása alá kerül — nem egyszer az ellenség is.

Rendkívül fontos, hogy a kommunista az elmélet mellett feltétlenül jó szakember legyen. Mi ezt eddig nem hangsúlyoztuk eléggé. Mindig elégedetlen vagyok, amikor beszélek valamelyik elvtársunkról, akit nem ismerek közelről s nem tudják megmondani, hogy szakmájában milyen. Ebből látom, hogy elvtársaink ezt a rendkívül fontos oldalt elhanyagolják, nem tartják jelentőségteljesnek azt, hogy az illető jó szakember-e és így szaktársai előtt van-e tekintélye. Holott ismétlem, nemcsak az ilyen elmaradott országban, mint a mienk, de szerte a világon a politikai meggyőződés mellett a kommunistának feltétlenül jó szakembernek kell lennie. De nemcsak jó szakembernek, hanem szorgalmasnak, példaadónak, önfeláldozónak, különben nem lesz elég tekintélye. A régi munkásmozgalmi ember ezt nagyon jól tudja. Azelőtt sem szerették az olyan helyi munkásvezetőt, aki jól beszélt ugyan, de egyébként nem értette munkáját. Ha mi meg tudjuk csinálni, hogy elvtársaink nemcsak politikai téren lesznek vezetők, de ott, ahol dolgoznak, munkájukat is elsőrendűen, példaadóan elvégzik, ennek majdnem annyi a jelentősége, mint a jó politikai munkának. Gondoljanak például Elvtársak arra a munkára, amit politikai működésétől eltekintve, mondjuk Gerő elvtárs a maga szakterületén végzett és amelynek eredményeképpen két esztendő alatt megváltozott a magyar népnek az annyit rágalmazott Kommunista Pártról és a kommunistákról alkotott véleménye. Azelőtt a kommunistákat olyan társadalmon kívül élő, izgága — féllábbal a börtönben levőknek tekintették az egyszerű emberek, akik nem ismerték őket, olyan embernek, akit jobb kerülni és akitől félni lehet, mert sohasem tudja az ember, hogy mikor kerül miatta bajba. És ez a kép két esztendő alatt egész mássá változott. Valami még persze maradt belőle, de ugyanakkor a kommunistát kezdik úgy tekinteni, mint komoly, jó munkást, mint olyat, aki, ha valamit megígér, azt feltétlenül teljesíti is, kis és nagy kérdésekben egyaránt. A Párt mindig gondoskodott is arról, hogy ígéretét a legnagyobb áldozatok árán is valóra váltsa.

Becsületes múltra tekinthetünk vissza. Most két esztendeje felvetettük az újjáépítés megkezdését és kiadtuk a jelszót: „Arccal a vasút felé!”, hogy rendbe kell hozni a vasutat, a rossz mozdonyokat, a vagonokat. Amit megígértünk, azt betartottuk. Egy éve adtuk ki azt a jelszót, amit végrehajtani szinte lehetetlennek látszott, hogy meg kell teremteni pontos dátumra, augusztus 1-re a jó pénzt, ígéretünket betartottuk. Most, ezekben a napokban és hetekben nem kisebb munkát tűzünk ki magunk elé: a hároméves terv megvalósítását. Azon leszünk, hogy ezt éppúgy, mint minden eddigi ígéretünket a magyar nép felvirágoztatása érdekében valóra is váltsuk. Amit a párt így országos méretben és az országos feladatokban végrehajtott, azt követeljük mi minden egyes kommunistától. Legyen szorgalmas, megbízható, szavatartó, szakmáját értő munkás és akkor politikai tudását, politikai tisztánlátását meghatványozzák ezek a tulajdonságok és a kettő együttvéve lehetővé teszi, hogy a Párt gyorsabban haladjon kitűzött céljai felé. Természetesen döntő a kommunistáknál a politikai tudás, ami a kádereknél, vezető rétegnél elsősorban a marxizmus-leninizmus ismeretét jelenti.

(Előadás a kádervezetők tanfolyamán 1947 május 6-án.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

1

Kedves Elvtársak!

A kádermunka kezd a Magyar Kommunista Párt egyik központi feladatává válni. Ezért helyeseltem, amikor az elvtársak felvetették e rövid tanfolyam kérdését és magam vállaltam az első előadást.

Elsősorban állapítsuk meg azt, mi a káder? A kommunista pártokban a káder a párt vezető, aktív rétege. Sztálin elvtárs, mint a Bolsevik Párt nagy nevelője, igen sokat foglalkozott káderkérdésekkel, a párt kádereinek szerepét a következőképpen határozta meg:

„A párt káderei: a párt parancsnoki kara … Miután kidolgoztuk a helyes politikai irányvonalat, amely kiállta a gyakorlat próbáját, a párt káderei a párt és az államvezetés döntő tényezőjévé válnak. Hogy helyes politikai vonalunk legyen — ez természetesen az első és legfontosabb kellék. Ez azonban még nem elegendő. A helyes politikai vonal nem azért kell, hogy kinyilatkoztassuk, hanem azért, hogy az életben megvalósítsuk. Hogy azonban a helyes politikai vonalat az életben megvalósíthassuk, ahhoz káderek kellenek, emberek kellenek, akik megértik a párt politikai vonalát és magukévá teszik, mint saját vonalukat, akik át tudják vinni az életbe, akik meg tudják valósítani a gyakorlatban és felelősséget tudnak vállalni érte, védelmezni tudják, küzdeni tudnak érte. E nélkül azt kockáztatjuk meg, hogy a helyes politikai vonal papíron marad.”* Sztálin, A leninizmus kérdései. Id. kiad. 701 — 702 old.*

Ezek után nézzük meg, hogy a pártnak ez a parancsnoki kara. — ahogy Sztálin elvtársi a kádert nevezte — hogy áll a mi Pártunkban? Amikor mi kél és fél évvel ezelőtt hozzáláttunk a legális párt megszervezéséhez, minden vonalon nagy kádergondjaink voltak, elsősorban azért, mert a mi vezető káderünk összetétele nagyon tarka. Ez a tarka összetétel Pártunk történetéből folyt. A vezető káderek között ott voltak a Szovjetunióból visszatértek, az itthoni illegális munkából a legalitásba átlendülő elvtársak, itt voltak a Szociáldemokrata Pártból átjöttek, itt voltak, akik azelőtt a szakszervezetben dolgoztak, vagy egyáltalán nem vettek részt a munkásmozgalomban. Jelentkeztek azok az elvtársak, akik 1919-ben tevékenykedtek és utána — ez gyakori eset — 25 esztendőn keresztül nem vettek részt a munkásmozgalomban. Ezeken a kategóriákon belül még különböző rétegek voltak, mint pl. azok az elvtársak, akik résztvettek a spanyol felszabadító háborúban, és akik természetesen külön árnyalatot képviseltek. Úgy, hogy mikor kezdetben megnéztük káderünket, arra a veszélyre is gondoltunk, hogy egy ilyen sokárnyalatú és különböző nevelésű vezető réteg nehezen fog egységessé összekovácsolódni, vagy legalább is hosszú időbe fog kerülni, amíg belőlük egységes, homogén vezető réteg alakul ki.

Most két és fél esztendő tapasztalatai alapján meg lehet állapítani, hogy ez az összeforrás sikerült és azok a rétegek, amelyek különbözősége főleg az első hónapokban erősen megnyilvánult mind munkamódszerükben, mind magatartásukban, most már eggyé forrtak és ez a sok minőség újabb erőt kölcsönzött, jobb keveréket adott a Pártnak. Ebbe a vezető rétegbe bele tudtuk vinni a Bolsevik Pártnak, Leninnek, Sztálinnak tapasztalatait és tanításait. Ugyanakkor ebben a pártban felszívódtak a 75 éves magyar Szociáldemokrata Párt fejlődőképes és használható tradíciói is. Így a helyi ismeretekkel a munkásmozgalomnak, a demokráciáért vívott harcnak olyan nemzetközi tapasztalatai vegyültek, amelyekkel rajtunk kívül egyetlen párt nem rendelkezik Magyarországon. Ez a tudásnak és tapasztalatnak olyan bő tárházát nyújtotta Kommunista Pártunknak, ami lehetővé tette, hogy a mi nehéz viszonyaink ellenére a Párt mind a mai napig meg tudta tartani a magyar politikai porondon azt a helyet, amely összeforrottságánál, ideológiai tisztaságánál fogva joggal megilleti. Annál fontosabb ez a körülmény, mert hiszen az első napoktól, az első hetektől és hónapoktól kezdve hallatlanul nehéz és szokatlan új feladatok zúdultak a Pártra: gondoskodni kellett az állami adminisztrációról, az élelmezési, termelési kérdésekről és egy sereg olyan feladatról, amelyről egy-két évvel ezelőtt a Párt aktív káderei nem is álmodtak. Pártunk az első naptól kezdve, részben ennek következtében, óriási káderhiányban szenvedett és bár azóta a kádernevelés terén igen nagy a fejlődés, ez a hiány mai napig is tart. Első hallásra ez talán szokatlan, mert hiszen Pártunk taglétszáma most már körülbelül 700 000 főnyi és fel kellene tételezni, hogy 700 000 párttagunk közül nem nehéz kiválogatni azt a néhány tízezer elvtársat, akik, mint káder, a különböző feladatokra tekintetbe jönnek. Sajnos azonban itt a szám nagysága inkább negatív, mint pozitív tényező.

Nem lehet egészséges tünetnek tekinteni azt a körülményt, hogy ebben az országban 700 000 tagja van a Kommunista Pártnak, mint ahogy nem lehet egészséges tünetnek tekinteni azt sem, hogy a Szociáldemokrata Pártnak is körülbelül ennyi, vagy talán még több tagja van. Mindannyian tudjuk, hogy a tagok száma majdnem azonos azzal a számmal, amit úgy a Kommunista Párt, mint a Szociáldemokrata Párt a választásokon kapott. Nincs Európában még egy párt, ahol ez volna a helyzet és ki van zárva, hogy ez egészséges jelenség. Az bizonyos, hogy Pártunkba — és még inkább a Szociáldemokrata Pártba — számos olyan tag került, akinek sokkal jobb lett volna, ha a szakszervezetekben vagy egyéb tömegszervezetekben először végigcsinálja a szocializmusnak bizonyos előiskoláját és nem kerül be azonnal a Pártba, amelyre így módja nyílik közvetlenül is befolyást gyakorolni.

Nálunk a vezetés egységes és kipróbált volta következtében ez a körülmény nem érezteti annyira hatását, de a Szociáldemokrata Pártban hónapról hónapra érezzük annak a következményét, hogy a Szociáldemokrata Párt szociális összetétele megváltozott, nagy számmal kerültek hozzájuk olyan polgári elemek, amelyeknek jelenléte a munkásegységet egyre inkább megnehezíti. Mi ennek a ténynek a felismerésében — hogy a pártok felduzzadása nem egészséges folyamat — tavaly is, az idén is elutasítottuk a tagtoborzás gondolatát. Elutasítottuk azt, hogy mesterségesen, vagy fokozott propagandával és agitációval még jobban felduzzasszuk Pártunk tagságát. Különösen harcolunk az ellen, hogy nyomással vagy ígérgetéssel emeljék a párttagok számát. Mi tudjuk, hogy más pártoknál ilyesmi előfordul, de mi ettől a módszertől óva intjük az elvtársakat. Másutt arra gondolnak, hogy az így beszervezettek egyrésze is megmarad — körülbelül úgy, mint a légy a ragadós papíron — de a mi legjobb meggyőződésünk szerint az ilyen emberek túlnyomó többsége ellenség. Ha eddig nem volt ellenség, ezután épp a nyomás következtében azzá válik, mégpedig veszélyes ellenséggé, mert hiszen működését a Párt keretein belül, bizonyos fokig a Párt leple alatt tudja végezni.

Még egyszer ismétlem: 700 000 tagunk ellenére óriási a káderhiány. Ez részben azzal függ össze, hogy nem ismerjük, nem vettük számba kádereinket. Enyhítő körülmény csak az, hogy mindenütt hasonló a helyzet. Még a Szovjetunióban is, hosszú esztendőkkel a győzelem után a Bolsevik Pártban is panaszkodtak káderhiányra, pedig ott hasonlíthatatlanul nagyobbak voltak a káderfejlesztés lehetőségei, mint most nálunk. Számolhatunk azzal, hogy a káderhiány valószínűleg megmarad a legközelebbi években nálunk is. Egyszerűen azért, mert a Párt számszerű növekedésével és kádereinek számszerű fejlődésével még gyorsabban fejlődnek majd azok a feladatok, amelyeket a Pártnak el kell végeznie.

Felmerül a kérdés, hogy ilyen viszonyok között honnan vegye a Párt a kádereket? A felelet nálunk is, mint más pártokban, rendszerint az, hogy az új erők és az ifjak bátor beállításával. A kádermunkának ez a döntő része: bátor kísérletezés az új erőkkel és az ifjakkal. Ez természetesen nemcsak nálunk van így, hanem elsősorban így volt abban a pártban, amelytől a legtöbbet tanulhatunk: a bolsevikok pártjában. Lenin erről a kérdésről maga is megemlékezett és azt mondotta:

„Tapasztalt pártmunkásoknak a művészete a központban csakúgy, mint a perifériákon, a vidéken, abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy erőteljesebben tudják kihasználni a pártnak új, friss erőit.”

És hozzáteszi másutt:

„Nekünk fiatal erőkre van szükségünk és egyszerűen azt javasolnám, hogy a helyszínen lőjék agyon mindazokat, akik megengedik maguknak azt a kijelentést, hogy nincsen elég emberük Oroszországban rengeteg az ember, csak bátrabban és szélesebben, még bátrabban és még szélesebben és még szélesebben és még bátrabban kell toborozni az ifjúságot és nem kell tőlük félni.”

Amint az elvtársak látják, Lenin annak idején azokat, akik káderhiányra panaszkodtak, legszívesebben a helyszínen agyonlőtte volna.

Ami a kiválogatást illeti, ezt a kérdést különösen Sztálin elvtárs dolgozta ki. Azt mondotta, hogy „amikor embereket kiválasztunk, természetesen az első feltétel a politikai tudás, vagyis a politikai tudás és a megbízhatóság, vagyis, hogy rászolgálnak-e az illetők a politikai bizalomra. De a második legfontosabb feltétel a tárgyi ismérv, azaz alkalmasak-e az illetők annak a fontos feladatnak az elvégzésére is, amire ilyen esetben kiszemelik őket.”

Ezek a feltételek a mi kádermunkánknál is döntőek. Valahányszor a kiválogatásról szó kerül, természetesen első kérdés a politikai megbízhatóság és tudás. A másik azonban az, hogy azt a feladatot, amire kiszemeljük őket, el tudják-e végezni. Rendkívül vigyázni kell arra, hogy ne mechanikusan, gépiesen válasszuk ki az elvtársakat, akiket a munkába be akarunk állítani. Ezért döntő kérdés a káderek helyes kiválasztása. Erre vonatkozólag Sztálin elvtárs a következőket mondotta:

„A káderek helyes kiválasztása még nem azt jelenti, hogy helyetteseket és segédeket szedjünk össze magunknak, irodát szervezzünk és onnan különféle utasításokat osztogassunk. És azt sem jelenti, hogy visszaéljünk a hatalmunkkal, hogy értelem nélkül tízével és százával ide-oda dobáljuk az embereket és végnélküli »átszervezéseket« rendezzünk.

A helyes káderkiválasztás ezt jelenti:

Először, hogy úgy becsüljük a kádereket, mint a párt és az állam aranykészletét, hogy megbecsüljük és tiszteletben tartjuk őket.

Másodszor, hogy ismerjük a kádereket, gondosan tanulmányozzuk minden egyes káderbeli funkcionárius jó oldalait és hibáit, hogy tudjuk, melyik helyen bontakozhatnak ki legkönnyebben képességei.

Harmadszor, hogy gondosan neveljük a kádereket, hogy segítsük minden egyes fejlődő munkatársunkat előmenetelében, hogy ne sajnáljuk az időt, ami ahhoz kell, hogy türelmesen »vesződjünk« ezekkel a munkatársainkkal és siettessük fejlődésüket.

Negyedszer, hogy idejekorán és merészen léptessük elő az új és fiatal kádereket, ne hagyjuk őket túl hosszú ideig a régi helyükön ülni, ne hagyjuk őket megsavanyodni.

Ötödször, hogy olyan módon osszuk el a funkcionáriusokat a különféle állásokban, hogy minden egyes ember a maga helyén érezze magát, hogy minden egyes funkcionárius a maximumát adja a köznek abból, amit egyéni képességeinél fogva egyáltalán adni képes, hogy a káderelosztás terén végzett munka általános iránya teljesen megfeleljen ama politikai vonalnak, amelynek a megvalósítása érdekében ez az elosztás történik.

(Előadás a kádervezetők tanfolyamán 1947 május 6-án.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

7

7. Előre a népi demokráciáért!

Befejezésül szólanunk kell arról, hogyan és hol függ össze a népi demokrácia építése a szocializmus felé vezető úttal. A kommunista pártok az utolsó negyedszázad alatt megtanulták, hogy a szocializmushoz nemcsak egy út vezet, de csak olyan út vezet, melyet minden ország sajátos viszonyainak figyelembevételével építünk. Megtanultuk azt is, hogy minél több elemét építjük fel a szocializmusnak már a népi demokráciában, annál könnyebb, gyorsabb, kevesebb áldozatot, vérveszteséget követel az átmenet és meg lehet takarítani annak a sok szenvedésnek jórészét, amelyet a szovjet nép átélt, amikor a szocializmus útjára lépett.

Mi ezeknek a tanulságoknak alapján nem taktikából, hanem mély kommunista meggyőződésünkből kifolyólag építjük a magyar demokráciát és rajta leszünk, hogy minél több legyen benne a szociális tartalom, ami viszont meggyorsítja azt a fejlődést, ami az emberiséget a szocializmus felé viszi. Azt is tudjuk, hogy ez a szocializmus, bár magáévá teszi a nemzetközi tapasztalatok egész tárházát, csak a magyar történelmi fejlődés, a magyar gazdasági, politikai és társadalmi erők eredményei alapján jöhet létre. (Taps.)

Ez a tudat ad erőt a magyar kommunistáknak, amikor bátran és ingadozás nélkül vágnak neki a legnehezebb feladatoknak, amikor éppen mert szocialisták, lelkesen és áldozatkészen építik a magyar jövőt, a népi demokráciát. Ebben a nehéz munkában természetesen erőt ad nekünk az a tudat, hogy világszerte, de különösen közvetlen szomszédságunkban, elsősorban a hatalmas Szovjetunióban (taps), de Lengyelországban (taps) és egyebütt is erős, hősi harcokra visszatekintő kommunista pártok haladnak sikerről-sikerre népeik élén. A legnagyobb erőt azonban saját harcos, szenvedésekkel és üldözésekkel teli negyedszázados fejlődésünkből merítjük, amikor ádáz és kíméletlen ellenségeink tűzzel-vassal irtottak bennünket, de nem tudták kicsavarni kezünkből az emberi haladás, a szocializmus vörös lobogóját, melyet mártírjaink adtak kézről-kézre, amíg hozzánk jutott, hogy szilárdan és magasan lengessük a győzelemre vivő úton.

Mi biztosak vagyunk ügyünk sikerében. Tudjuk, hogy csak a népi demokrácia biztosítja Magyarország termelőerőinek fejlesztését a dolgozók javára, segíti elő a nép anyagi és szellemi kultúrájának, életszínvonalának emelését. Csak a népi demokrácia teszi lehetővé Magyarország jogos nemzeti igényeinek érvényesítését és nemzetközi helyzetének megszilárdítását. A mi utunk a belső válságok és ellentétek kiéleződése helyett a népi demokrácia útja, a belső béke, a nemzeti egység útja.

A vesztett háború, a pusztulás, népünk életszínvonalának rendkívüli süllyedése, a nemzeti létünket és érdekeinket súlyosan érintő béke után a népi demokrácia jelenti a magyarság számára az újjászületést és felemelkedést és egyben az erős, megelégedett, jómódú népi Magyarországot. (Nagy taps.)

Csak a népi demokrácia teszi lehetővé, hogy országunk társadalmi fejlődés útján, polgárháború nélkül haladjon a szocializmushoz.

E célok elérése nehéz harcokkal jár, de mi nyugodtan, a győzelem biztos tudatában nézünk elébe. Erőtől duzzadó, egységes és évtizedes nehéz küzdelmekben megedződött pártunk minden tagja legyen büszke arra, hogy ő is harcos katonája annak a közösségnek, mely hivatva van a magyarságot, sokat szenvedett népünket a demokratikus megújhodás útjára vezetni. És hassa át őket az a meggyőződés, amit mi annyi nehéz helyzetben hangoztattunk: jöjjön, aminek jönni kell: a jövő a miénk! (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.)

(1946 szeptember 29-én a MKP III. kongresszusán tartott beszámoló.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!