(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)
1
Kedves Elvtársak!
A kádermunka kezd a Magyar Kommunista Párt egyik központi feladatává válni. Ezért helyeseltem, amikor az elvtársak felvetették e rövid tanfolyam kérdését és magam vállaltam az első előadást.
Elsősorban állapítsuk meg azt, mi a káder? A kommunista pártokban a káder a párt vezető, aktív rétege. Sztálin elvtárs, mint a Bolsevik Párt nagy nevelője, igen sokat foglalkozott káderkérdésekkel, a párt kádereinek szerepét a következőképpen határozta meg:
„A párt káderei: a párt parancsnoki kara … Miután kidolgoztuk a helyes politikai irányvonalat, amely kiállta a gyakorlat próbáját, a párt káderei a párt és az államvezetés döntő tényezőjévé válnak. Hogy helyes politikai vonalunk legyen — ez természetesen az első és legfontosabb kellék. Ez azonban még nem elegendő. A helyes politikai vonal nem azért kell, hogy kinyilatkoztassuk, hanem azért, hogy az életben megvalósítsuk. Hogy azonban a helyes politikai vonalat az életben megvalósíthassuk, ahhoz káderek kellenek, emberek kellenek, akik megértik a párt politikai vonalát és magukévá teszik, mint saját vonalukat, akik át tudják vinni az életbe, akik meg tudják valósítani a gyakorlatban és felelősséget tudnak vállalni érte, védelmezni tudják, küzdeni tudnak érte. E nélkül azt kockáztatjuk meg, hogy a helyes politikai vonal papíron marad.”* Sztálin, A leninizmus kérdései. Id. kiad. 701 — 702 old.*
Ezek után nézzük meg, hogy a pártnak ez a parancsnoki kara. — ahogy Sztálin elvtársi a kádert nevezte — hogy áll a mi Pártunkban? Amikor mi kél és fél évvel ezelőtt hozzáláttunk a legális párt megszervezéséhez, minden vonalon nagy kádergondjaink voltak, elsősorban azért, mert a mi vezető káderünk összetétele nagyon tarka. Ez a tarka összetétel Pártunk történetéből folyt. A vezető káderek között ott voltak a Szovjetunióból visszatértek, az itthoni illegális munkából a legalitásba átlendülő elvtársak, itt voltak a Szociáldemokrata Pártból átjöttek, itt voltak, akik azelőtt a szakszervezetben dolgoztak, vagy egyáltalán nem vettek részt a munkásmozgalomban. Jelentkeztek azok az elvtársak, akik 1919-ben tevékenykedtek és utána — ez gyakori eset — 25 esztendőn keresztül nem vettek részt a munkásmozgalomban. Ezeken a kategóriákon belül még különböző rétegek voltak, mint pl. azok az elvtársak, akik résztvettek a spanyol felszabadító háborúban, és akik természetesen külön árnyalatot képviseltek. Úgy, hogy mikor kezdetben megnéztük káderünket, arra a veszélyre is gondoltunk, hogy egy ilyen sokárnyalatú és különböző nevelésű vezető réteg nehezen fog egységessé összekovácsolódni, vagy legalább is hosszú időbe fog kerülni, amíg belőlük egységes, homogén vezető réteg alakul ki.
Most két és fél esztendő tapasztalatai alapján meg lehet állapítani, hogy ez az összeforrás sikerült és azok a rétegek, amelyek különbözősége főleg az első hónapokban erősen megnyilvánult mind munkamódszerükben, mind magatartásukban, most már eggyé forrtak és ez a sok minőség újabb erőt kölcsönzött, jobb keveréket adott a Pártnak. Ebbe a vezető rétegbe bele tudtuk vinni a Bolsevik Pártnak, Leninnek, Sztálinnak tapasztalatait és tanításait. Ugyanakkor ebben a pártban felszívódtak a 75 éves magyar Szociáldemokrata Párt fejlődőképes és használható tradíciói is. Így a helyi ismeretekkel a munkásmozgalomnak, a demokráciáért vívott harcnak olyan nemzetközi tapasztalatai vegyültek, amelyekkel rajtunk kívül egyetlen párt nem rendelkezik Magyarországon. Ez a tudásnak és tapasztalatnak olyan bő tárházát nyújtotta Kommunista Pártunknak, ami lehetővé tette, hogy a mi nehéz viszonyaink ellenére a Párt mind a mai napig meg tudta tartani a magyar politikai porondon azt a helyet, amely összeforrottságánál, ideológiai tisztaságánál fogva joggal megilleti. Annál fontosabb ez a körülmény, mert hiszen az első napoktól, az első hetektől és hónapoktól kezdve hallatlanul nehéz és szokatlan új feladatok zúdultak a Pártra: gondoskodni kellett az állami adminisztrációról, az élelmezési, termelési kérdésekről és egy sereg olyan feladatról, amelyről egy-két évvel ezelőtt a Párt aktív káderei nem is álmodtak. Pártunk az első naptól kezdve, részben ennek következtében, óriási káderhiányban szenvedett és bár azóta a kádernevelés terén igen nagy a fejlődés, ez a hiány mai napig is tart. Első hallásra ez talán szokatlan, mert hiszen Pártunk taglétszáma most már körülbelül 700 000 főnyi és fel kellene tételezni, hogy 700 000 párttagunk közül nem nehéz kiválogatni azt a néhány tízezer elvtársat, akik, mint káder, a különböző feladatokra tekintetbe jönnek. Sajnos azonban itt a szám nagysága inkább negatív, mint pozitív tényező.
Nem lehet egészséges tünetnek tekinteni azt a körülményt, hogy ebben az országban 700 000 tagja van a Kommunista Pártnak, mint ahogy nem lehet egészséges tünetnek tekinteni azt sem, hogy a Szociáldemokrata Pártnak is körülbelül ennyi, vagy talán még több tagja van. Mindannyian tudjuk, hogy a tagok száma majdnem azonos azzal a számmal, amit úgy a Kommunista Párt, mint a Szociáldemokrata Párt a választásokon kapott. Nincs Európában még egy párt, ahol ez volna a helyzet és ki van zárva, hogy ez egészséges jelenség. Az bizonyos, hogy Pártunkba — és még inkább a Szociáldemokrata Pártba — számos olyan tag került, akinek sokkal jobb lett volna, ha a szakszervezetekben vagy egyéb tömegszervezetekben először végigcsinálja a szocializmusnak bizonyos előiskoláját és nem kerül be azonnal a Pártba, amelyre így módja nyílik közvetlenül is befolyást gyakorolni.
Nálunk a vezetés egységes és kipróbált volta következtében ez a körülmény nem érezteti annyira hatását, de a Szociáldemokrata Pártban hónapról hónapra érezzük annak a következményét, hogy a Szociáldemokrata Párt szociális összetétele megváltozott, nagy számmal kerültek hozzájuk olyan polgári elemek, amelyeknek jelenléte a munkásegységet egyre inkább megnehezíti. Mi ennek a ténynek a felismerésében — hogy a pártok felduzzadása nem egészséges folyamat — tavaly is, az idén is elutasítottuk a tagtoborzás gondolatát. Elutasítottuk azt, hogy mesterségesen, vagy fokozott propagandával és agitációval még jobban felduzzasszuk Pártunk tagságát. Különösen harcolunk az ellen, hogy nyomással vagy ígérgetéssel emeljék a párttagok számát. Mi tudjuk, hogy más pártoknál ilyesmi előfordul, de mi ettől a módszertől óva intjük az elvtársakat. Másutt arra gondolnak, hogy az így beszervezettek egyrésze is megmarad — körülbelül úgy, mint a légy a ragadós papíron — de a mi legjobb meggyőződésünk szerint az ilyen emberek túlnyomó többsége ellenség. Ha eddig nem volt ellenség, ezután épp a nyomás következtében azzá válik, mégpedig veszélyes ellenséggé, mert hiszen működését a Párt keretein belül, bizonyos fokig a Párt leple alatt tudja végezni.
Még egyszer ismétlem: 700 000 tagunk ellenére óriási a káderhiány. Ez részben azzal függ össze, hogy nem ismerjük, nem vettük számba kádereinket. Enyhítő körülmény csak az, hogy mindenütt hasonló a helyzet. Még a Szovjetunióban is, hosszú esztendőkkel a győzelem után a Bolsevik Pártban is panaszkodtak káderhiányra, pedig ott hasonlíthatatlanul nagyobbak voltak a káderfejlesztés lehetőségei, mint most nálunk. Számolhatunk azzal, hogy a káderhiány valószínűleg megmarad a legközelebbi években nálunk is. Egyszerűen azért, mert a Párt számszerű növekedésével és kádereinek számszerű fejlődésével még gyorsabban fejlődnek majd azok a feladatok, amelyeket a Pártnak el kell végeznie.
Felmerül a kérdés, hogy ilyen viszonyok között honnan vegye a Párt a kádereket? A felelet nálunk is, mint más pártokban, rendszerint az, hogy az új erők és az ifjak bátor beállításával. A kádermunkának ez a döntő része: bátor kísérletezés az új erőkkel és az ifjakkal. Ez természetesen nemcsak nálunk van így, hanem elsősorban így volt abban a pártban, amelytől a legtöbbet tanulhatunk: a bolsevikok pártjában. Lenin erről a kérdésről maga is megemlékezett és azt mondotta:
„Tapasztalt pártmunkásoknak a művészete a központban csakúgy, mint a perifériákon, a vidéken, abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy erőteljesebben tudják kihasználni a pártnak új, friss erőit.”
És hozzáteszi másutt:
„Nekünk fiatal erőkre van szükségünk és egyszerűen azt javasolnám, hogy a helyszínen lőjék agyon mindazokat, akik megengedik maguknak azt a kijelentést, hogy nincsen elég emberük Oroszországban rengeteg az ember, csak bátrabban és szélesebben, még bátrabban és még szélesebben és még szélesebben és még bátrabban kell toborozni az ifjúságot és nem kell tőlük félni.”
Amint az elvtársak látják, Lenin annak idején azokat, akik káderhiányra panaszkodtak, legszívesebben a helyszínen agyonlőtte volna.
Ami a kiválogatást illeti, ezt a kérdést különösen Sztálin elvtárs dolgozta ki. Azt mondotta, hogy „amikor embereket kiválasztunk, természetesen az első feltétel a politikai tudás, vagyis a politikai tudás és a megbízhatóság, vagyis, hogy rászolgálnak-e az illetők a politikai bizalomra. De a második legfontosabb feltétel a tárgyi ismérv, azaz alkalmasak-e az illetők annak a fontos feladatnak az elvégzésére is, amire ilyen esetben kiszemelik őket.”
Ezek a feltételek a mi kádermunkánknál is döntőek. Valahányszor a kiválogatásról szó kerül, természetesen első kérdés a politikai megbízhatóság és tudás. A másik azonban az, hogy azt a feladatot, amire kiszemeljük őket, el tudják-e végezni. Rendkívül vigyázni kell arra, hogy ne mechanikusan, gépiesen válasszuk ki az elvtársakat, akiket a munkába be akarunk állítani. Ezért döntő kérdés a káderek helyes kiválasztása. Erre vonatkozólag Sztálin elvtárs a következőket mondotta:
„A káderek helyes kiválasztása még nem azt jelenti, hogy helyetteseket és segédeket szedjünk össze magunknak, irodát szervezzünk és onnan különféle utasításokat osztogassunk. És azt sem jelenti, hogy visszaéljünk a hatalmunkkal, hogy értelem nélkül tízével és százával ide-oda dobáljuk az embereket és végnélküli »átszervezéseket« rendezzünk.
A helyes káderkiválasztás ezt jelenti:
Először, hogy úgy becsüljük a kádereket, mint a párt és az állam aranykészletét, hogy megbecsüljük és tiszteletben tartjuk őket.
Másodszor, hogy ismerjük a kádereket, gondosan tanulmányozzuk minden egyes káderbeli funkcionárius jó oldalait és hibáit, hogy tudjuk, melyik helyen bontakozhatnak ki legkönnyebben képességei.
Harmadszor, hogy gondosan neveljük a kádereket, hogy segítsük minden egyes fejlődő munkatársunkat előmenetelében, hogy ne sajnáljuk az időt, ami ahhoz kell, hogy türelmesen »vesződjünk« ezekkel a munkatársainkkal és siettessük fejlődésüket.
Negyedszer, hogy idejekorán és merészen léptessük elő az új és fiatal kádereket, ne hagyjuk őket túl hosszú ideig a régi helyükön ülni, ne hagyjuk őket megsavanyodni.
Ötödször, hogy olyan módon osszuk el a funkcionáriusokat a különféle állásokban, hogy minden egyes ember a maga helyén érezze magát, hogy minden egyes funkcionárius a maximumát adja a köznek abból, amit egyéni képességeinél fogva egyáltalán adni képes, hogy a káderelosztás terén végzett munka általános iránya teljesen megfeleljen ama politikai vonalnak, amelynek a megvalósítása érdekében ez az elosztás történik.
(Előadás a kádervezetők tanfolyamán 1947 május 6-án.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!