Vadai György

1

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

„ŐK BESZÉLTEK — A MAGYAROK MEGHALTAK”

„A magyar forradalom spontán kitörés volt, minden előkészület nélkül, úgy robbant fel, mint egy puskaporos hordó.” Ez az állítás a Szabad Európa Rádióban hangzott el négy hónappal azután, hogy véget ért az ellenforradalom pünkösdi királysága Magyarországon. „Qui s’excuse, s’accuse” — aki mentegetődzik, önmagát vádolja — mondja a francia közmondás, s ez ráillik a Szabad Európa Rádióra. „Spontán kitörésről” beszél, hogy a maga szerepét kisebbítse.

De a beavatottak Nyugaton is tudják, hogy az előkészítők, sőt a részvevők között ott volt a Szabad Európa Rádió is, egész szervezetével, hálózatával, ügynökeivel, gazdáival és szövetségeseivel együtt. A neves francia polgári lap, a „Le Monde” így emlékezik meg erről:

„A legmagasabb amerikai személyiségek a legkisebb alkalmat is megragadták, hogy kifejezzék érdeklődésüket a kelet-európai népek iránt, hogy ellenállásra buzdítsák őket, és hogy hangsúlyozzák: mindazok, akik a szabadságért harcolnának, élveznék Amerika támogatását …

1949-ben, a hidegháború kellős közepén, hatalmas szervezet alakult, névlegesen magánjelleggel ugyan, valójában azonban az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériumának irányítása alatt: a Szabad Európa Bizottság. A szervezet vezetőségének elnöke Allen Dulles lett, a Központi Hírszerző Szolgálat akkori helyettes vezetője, ma főnöke. A bizottságot azzal a kettős céllal hívták életre, hogy kezébe vegye a háború utáni politikai emigráció szervezését és irányítását, s biztosítsa a vezető szerepet a Kelet-Európának szánt propagandában. New Yorkban nemzeti bizottságokat hoztak létre, amelyeknek tagjait az amerikaiak válogatták ki. Anyagilag támogatták őket, s ez lehetővé tette számukra, hogy monopolizálják az emigráció képviseletét. Ugyanakkor rádióállomást állítottak fel Holzkirchenben, München mellett, mintegy 100 magyar munkatárssal. Ez a rádió naphosszat közvetített Magyarország számára műsort, amelynek az volt a célja, hogy hallgatóiban erősítse a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás szellemét. Az adások fő témája: Amerika hatalma és elhivatottsága a rab népek megsegítésére.”

A „Le Monde” így folytatja ismertetését:

„A felkelés idején a SZER felhívásait igen sokan követték … Vajon nem azért folytatták-e napokon át a hiábavaló harcot, mert követték azt a tanácsot, amelyet az amerikai elnökválasztás előestéjén a SZER adott, amely biztosította hallgatóit, hogy ha a fegyveres felkelés folytatódnék az elnökválasztás eredményeinek kihirdetése után is, akkor a washingtoni kormány felléphetne Magyarország érdekében?”* Le Monde, 1956 november 22. *

A Szabad Európa Rádió szerepével foglalkozott a baloldalinak egyáltalán nem mondható „Scotsman” című angol lap is, vázolva a Szabad Európa Rádió szervezeti felépítését:

„A rádió a Szabad Európa Bizottság egyik osztálya, amelyet a »Keresztes Hadjárat a Szabadságért« elnevezésű amerikai szervezet pénzel. Felállítása alkalmából maga Eisenhower adta áldását e szervezetre, kijelentve, hogy a Szabad Európa Rádió munkája nemcsak azokat a népeket szolgálja, amelyeket segíteni akarunk, hanem az Egyesült Államok legjobb érdekeit is …

Jelenleg Münchenből és Portugáliából sugároz műsort, hetenként több mint ezer órán át. Tizenöt fiókirodája van a vasfüggöny mentén különböző stratégiai pontokon, Stockholmtól Athénig. Ezek az irodák szerzik a legtöbb értesülést a csatlós országokból a Nyugat számára. A szolgálatában álló száműzöttek saját nyelvükön és stílusukban beszélnek népeikhez, maguk készítik szövegeiket és műsoraikat. A »Keresztes Hadjárat a Szabadságért« szervezetet Clay tábornok, volt nyugat-németországi főbiztos alapította, aki azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy az Amerika Hangja mellett még egy másik propagandaadóra is szükség van, amely szabadabb hangon (értsd: még uszítóbb módon), a vasfüggöny mögötti népek szájaíze szerint beszél hozzájuk.”

A cikk végül kijelenti:

„Van bizonyíték arra, hogy a száműzöttek, akik a Szabad Európa Rádió leadóállomásaiból honfitársaikhoz beszéltek, érzelmeik erős hatása alatt biztosítékokat adtak amerikai katonai segély nyújtását illetően.”* Scotsman, 1957 január 3. *

A Salzburgban megjelent „Út és Cél”, még a legszélsőségesebb nyugati véleményektől is elrugaszkodva, 1956 novemberében megtámadta a Szabad Európa Rádiót eredménytelen szerepléséért: „Hogy harsogott, fogadkozott, dobolt és uszított a rádiópropaganda számos állomáson át, tízezernyi léggömbbel és százezernyi röpcédulával az átkos kommunizmus, a szovjet elnyomás ellen, és ajnározta a Nyugat elszántságát! Azt a hitet keltette az elkeseredett, elszigetelt, tájékozatlan, rab népekben, hogy szabadságuk visszanyerésének, a kommunista uralom megdöntésének ügye mögött egy lelkes, önzetlen, áldozatkész, erkölcsileg szeplőtelen, idealista, tettre kész nyugati világ áll. Csupán az alkalomra várva, hogy segítségükre siethessen. A nyugati propagandaszerveket, elsősorban a rádióadókat a magyarság és a többi rab nép megtévesztésével és félrevezetésével vádoljuk!

A megrázó, szívszaggató segélykiáltásokra nem csupán nyugati segély nem érkezett, de még őszinte, becsületes felvilágosítás, tájékoztatás sem! Jól fűtött, kényelmes szobákból és stúdiókból csatakiáltások válaszoltak a segélykiáltásokra, a magyarságot további harcra buzdítva és fityinget sem érő csodálatukról biztosítva. De maga a Nyugat lapult, vagy az Egyesült Nemzetek Szövetségének jövőbeli lépéseivel kecsegtette az ez után a szalmaszál után kapó fuldoklót … A propagandaadók, bár kutya kötelességük lett volna a szorongatott magyarság ez irányú alaptalan reményeinek szétoszlatása, éppoly nagy hangon, amilyen rosszhiszeműen táplálták ezeket a reményeket. És az Egyesült Államokkal kapcsolatban? Ki merészelte valaki is mondani, hogy fegyveres segítség tőlük sem igen várható?”

Seebohm német szövetségi közlekedésügyi miniszter augusztus 28-án Frankfurtban választási beszédet mondott, amelyben szemére vetette a Szabad Európa Rádiónak, hogy bűnrészes volt az októberi magyar eseményekben.* Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1957 augusztus 29. *

Seebohm miniszterhez, a „Le Monde” és a „Scotsman” című lapokhoz hasonlóan ítélték el a Szabad Európa Rádiót más angol, francia, német, olasz polgári lapok is. „Ők beszéltek — a magyarok meghaltak” — írta a SZER ügynökeiről a „Frankfurter Allgemeine Zeitung”. Köztudomású, hogy a nyugatnémet kormánynak a közvélemény nyomására vizsgálatot kellett indítania a területén működő SZER ellen. Adenauerék vizsgálata természetesen negatív eredményt hozott. Még a nyugati sajtót is felháborította az a cinizmus, ahogyan a vizsgálatot megejtették. Ez az imperialista propaganda-, hírszerző és diverziós szerv azóta is működik — de tagadja részvételét a magyar események előkészítésében, irányításában, és hangsúlyozza azok „spontán jellegét”.

A SZER egyik ideológusa, Adolf A. Berle, augusztusban még nem volt ilyen szerény. Azzal dicsekedett, hogy hét év óta ők tartják életben „a szabadság szellemét Közép-Európa leigázott országaiban”, és hogy szavuknak nagyobb súlya van, „mint ez országok minisztereinek, tábornokainak”.

Miért mondanak le most önként a SZER munkatársai a nagy dicsőségről? Miért igyekeznek az angol, francia, olasz stb. lapok egyedül a Szabad Európa Rádiót tenni felelőssé a történtekért, mintha a londoni, párizsi, római magyar nyelvű adásoknak semmi szerepük nem lett volna? A magyarázat nem nehéz. A mesterséges köd lassan eloszlik a magyar ellenforradalom körül, s minden természetes megvilágításba kerül népünk és a világ elé: a halottak, a menekültek, a romok, a felelőtlen uszítás, az ígérgetés, ezrek és ezrek becsapása. Egyre többen és többen kérdezik: kinek volt mindebből haszna? Kit terhel mindezért a felelősség? S az „előkészítők”, a „szervezők”, az „irányítók” idehaza és Nyugaton ma már nem kérnek azokból a babérokból, amelyeket októberben, novemberben még oly serényen fontak saját fejük köré.

A SZABADSÁG AMERIKAI KERESZTES LOVAGJAI

Az „Amerikai Magyar Szó” decemberi számában Art Shields, a tengerentúli dolgozók érdekeinek egyik bátor védelmezője javasolta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete vizsgálja meg az amerikai olajmágnások szerepét a magyarországi ellenforradalmi lázadásban. Nem véletlen — állapítja meg Shields —, hogy a Standard Oil elnöke, Eugene Holman, egyben elnöke a „Keresztes Hadjárat a Szabadságért” elnevezésű amerikai szervezetnek is. Ez a szervezet pénzeli a Szabad Európa Bizottságot, a hírhedt Szabad Európa Rádió és Szabad Európa Sajtója irányítóját. E szervek tevékenységének méreteiről az amerikai nagyvállalatok lapja így ír:

„A Szabad Európa Rádió Nyugat-Németországban és Portugáliában 29 hatalmas leadót tart fenn, hogy rádiópropagandát folytasson a csatlós országokban.

A Szabad Európa Sajtója 1954 óta több mint 400 000 léggömböt 300 millió propaganda-röplappal küldött Lengyelországba, Magyarországra és Csehszlovákiába.”

Az amerikai nagytőkések lapja nyíltan megmondja:

„A Szabad Európa Rádiónak és a Szabad Európa Sajtójának számláit legtöbbször olyan részvénytársaságok fizetik, mint a Standard Oil of New Jersey, az U. S. Steel és a Ford Motor Company. — Ugyanazok támogatják a »Crusade for Freedom« (Keresztes Hadjárat a Szabadságért) szervezetet is, de ez utóbbihoz a közönség is ad bizonyos összeget.”* Wall Street Journal, 1956 szeptember 30. *

A „Wall Street Journal” tudósítója azonban adós maradt a „szabadságharc” azon „keresztes vitézeinek” ismertetésével, akiket elsősorban kell a magyar ellenforradalomért a vádlottak padjára ültetni. Art Shields az „Amerikai Magyar Szó” hasábjain bemutatja őket:

„Vizsgáljuk meg magát Holmant, a Standard Oil elnökét. A Standard Olajtársaság a sztrájkokat letörő Rockefeller család tulajdona. Olajföldjeiken még csak nem is álcázzák a szakszervezet elleni gyűlöletüket. Sok olajfinomító munkás lelte halálát fegyvereik által, amíg végre sárga »családi« szakszervezetet hoztak létre.

Baker vezérigazgató a Humble Olajtársaság elnöke. Ez a Standard Oil of New Jersey fiókvállalata; a mai napig sikeresen tartotta távol a szakszervezetet munkásaitól. A Humble Olajtársaság Joe Kamp fasiszta könyvét ezerszámra osztogatta munkásai között, ami kor a CIO (az egyik amerikai szakszervezeti szövetség. — Szerk.) szervezése megkezdődött. Saját szememmel láttam Baker elnöklését a mccarthysták gyűlésén Houstonban három évvel ezelőtt. A fasiszta »Minute Women« tagjai vették körül. Könnyen kitalálható, milyen szabadságot akar Baker úr Magyarországon, de Amerikában is.

Gwilym Price igazgató a hatalmas Westinghouse Electric részvénytársaságnak sztrájkokat letörő elnöke. Amerika egyik leggyűlöltebb embere. Hírnévre tett szert a munkásai ellen használt erőszak által. A columbiai gyára előtt megölt piketelőt (sztrájkőrt. — Szerk.) ez évben földelték el, Lester pennsylvaniai gyára előtt 26 munkást börtönöztetett be. Nyilvánvaló, hogy milyen szabadságot óhajthat.

Harlow H. Curtice, a General Motors elnöke. Ki tudja nála jobban kifacsarni a munkások erejét? Ő a milliárdos du Pont család érdekeit képviseli. Százezreket ad fasiszta mozgalmakra és mindennemű reakciós célokra. A du Pont-ok hűséggel dolgoztak együtt a német náci iparbárókkal is. Curtice beszéde Magyarország szabadságharcáról csupán gúnyolódás lehet.

Megjegyzem még Harvey S. Firestone nevét.

A Firestone Gumitársaság a gyarmati munkások egyik legnagyobb elnyomója. 20 000 munkást kínoz gumiültetvényein Libériában, olyan szörnyű módon, hogy még a londoni »The Economist« című újság is kénytelen volt tiltakozni ellene néhány évvel ezelőtt. »Napi 18 centből lehetetlenség volt megélni a munkásoknak« — nyilvánította ki az angol pénzügyi szaklap.

Ó, nemcsak izzasztják ők munkásaikat, de még a deres is járja náluk. Valóban megkérdezheti valaki, hogy hát milyen szabadságot követel Firestone Szabad Európa Rádiója Magyarország részére?” — kérdi felháborodva az amerikai újságíró.

A Shields bemutatta keresztes lovagokon kívül alapító tagjai még a „Crusade for Freedom” szervezetnek Henry Ford III., az autókirály és Nelson Rockefeller, az olaj király fia is. Íme: ezek a „demokratikus nemzeti forradalmárok”! Szövetségük, a „Crusade for Freedom”, a „huszadik század új forradalmának” nemzetközi központja.

De — ami igaz, az igaz — ők nem minden országban akarnak forradalmat. Csak ott, ahol a dolgozók, a munkásosztály kezében van a hatalom, ott akarják végrehajtani a „huszadik század új forradalmát”.

Úgy látták, hogy Magyarországon kedvező a talaj egy ilyen „új forradalom” számára. Ezért áldoztak milliókat a „magyar ügyre” október 23. előtt, ezért segítették a „szabadságharcosokat” október 23. után, s mossák kezeiket, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy oly szép reményekkel kecsegtető vállalkozásuk megbukott. A bajnak, kárnak nincs gazdája.

Amikor az Egyesült Államok hivatalos köreinek a szemére vetik a Szabad Európa Rádió és testvérvállalata gaztetteit, azzal hárítják el a felelősséget, hogy a „Keresztes Hadjárat a Szabadságért” — magánvállalkozás. Ez a manőver azonban nagyon is átlátszó. A „Der Spiegel” című nyugatnémet hetilap 1956 november 21-i számában nyíltan meg is írta, hogy a „magánszervezet” létrehozására azért volt szükség, mert az „nincs azokhoz a diplomáciai megfontolásokhoz kötve, amelyeket egy amerikai kormányszervnek tekintetbe kell vennie”.

Az is köztudomású, hogy a „Keresztes Hadjárat a Szabadságért” szervezet alapító tagjai között szerepel Bedell Smith, a CIA (Central Intelligence Agency, az amerikai kémszervezet) főnöke, C. G. Jackson, az amerikai Hadügyminisztérium lélektani hadviselési hivatalának főnöke, John Foster Dulles, az Egyesült Államok kémszervezeteinek legfőbb vezetője stb. stb. Őket nehezen lehet „magánszemélyeknek” tekinteni. Ők rendelkeznek a „keresztes lovagok” e célra felajánlott millióin kívül azzal a 125 millió dollárnyi összeggel is, amelyet az amerikai költségvetés hivatalosan is a szocialista országok elleni diverziós tevékenység finanszírozására fordít. McCarran szenátor erről így nyilatkozik: „Szükségesnek tartom az illegális felkelő csapatok maximális támogatását a kommunista ellenőrzés alatt álló területeken …”* Congressional Records, 1951 augusztus 6. *

Aki egy kicsit is ismeri a fent említett amerikai hivatalos szervek és vezetők múltbeli tevékenységét, az tudja, hogy itt nem tapasztalatlan kezdőkről van szó, hanem olyan szervekről és vezetőkről, akik a kormányok és elnökök egész sorát buktatták már meg a latin-amerikai országokban, s akik már nem egy ország ellen szerveztek fegyveres intervenciót. Olyanokról, akik közül sokan már 1917 óta részt vesznek minden szovjetellenes diverzióban, akik nem válogatósak az eszközökben, nem sajnálják a pénzt és a vért, hogy Kínában, Koreában, Vietnamban, Közel-Keleten vagy az európai népi demokratikus országokban visszafordítsák a történelem kerekét. A világuralomra törő amerikai imperializmus és a koncesszióikat visszahódítani akaró Standard Oil és társai összehangolt hivatalos és magánhadjáratával állnak szemben a szocialista országok, a függetlenségükért küzdő országok, a béke hívei szerte a világon.

E támadás fő vonalába került 1956 októberében a Magyar Népköztársaság. És Cabot Lodge, az USA-küldöttség vezetőjének kijelentése az ENSZ október 28-i ülésén, hogy „az USA soha helytelen dolgot nem cselekedett a magyar ügyben”, nevetséges mentegetődzés az amerikai tőkések, az amerikai imperializmus és szövetségesei részéről.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Jemnitz János

6

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A Magyar Nemzeti Bizottmány

AZ EMIGRÁCIÓ OKTÓBER 23. ÉS NOVEMBER 4. KÖZÖTT

Az emigráció tevékenysége évek óta a kapitalista restauráció előkészítésére irányult, a fegyveres felkelés tehát nem érte váratlanul őket. Auer Pál már 1956 júniusában azt írta: „A legnagyobb éberségre és rugalmasságra van most szükség, mert ami ma korai, az holnap időszerűvé, sőt sürgőssé válhatik. Állandó kapcsolatban kell lenni a szabad országok kormányaival és politikusaival … Ha egyszer otthon megszerveződik az ellenzék, saját akciónkat összhangba kell hoznunk az ő tevékenységükkel … ismertetnünk kell munkájukat, megnyilatkozásaikat a Nyugattal. Oda kell hatnunk, hogy a Nyugat ne hagyja őket cserben és válságos órákban melléjük álljon.”* Új Hungária, 1956 június 22—29. * 1956 nyarán és őszén az emigráció már megbolydult méhkas képét mutatta. Érezték (és valószínűleg tudták is), hogy valami készül. A poznani felkelés után a dél-amerikai emigráns csoportok közös nyilatkozatot adtak ki; ebben kijelentették, hogy a kelet-európai országok „az elégedetlenség és a lázadás állapotában vannak — elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy ünnepélyesen bejelentsük Kelet-Európa minden leigázott népének szabadság-kongresszusát.” (A Szabad Európa Rádió 1956 augusztus 31-i adásából.) 1956 október végére összehívták a Nemzetközi Parasztunió kongresszusát is. (Az unió vezetője Mikolajczyk, alelnöke és a külügyi bizottság vezetője Nagy Ferenc.) „A kongresszus fő témája a parasztság szerepe a kommunizmus elleni harcban.”** Amerikai Magyar Népszava, 1956 október 13. * Megmozdult a klerikális reakció is. 1956 októberére összehívták a Közép-európai Keresztény Pártok Szövetségének kongresszusát. Magyar emigráns részről a szövetségnek a Keresztény Népmozgalom a tagja. Az „Amerikai Magyar Népszava” 1956 október 13-i száma közölte, hogy „a kongresszusra Európába utazott Hajdú Németh Lajos, volt kisgazdapárti képviselő, a szövetség alelnöke”.

Végül az MHBK központi lapja, a „Hadak Útja” októberi számában a következő, sokat sejtető sorokat írta: „Mi tehát akkor az emigráns hivatás … s a felelet nem lehet más: kívülről segíteni azokat a titkos áramlatokat, amelyek láthatatlanul forrnak a rendszer felszíne alatt … elkövetkezhet az az idő, mikor harcolnunk kell azért is, hogy szervezetten, az ország és a nemzet szolgálatára készen térjen haza minden magyar, s a szabadság helyett ne válassza a nyugati kényelmet … Ma ez az óra még nincs itt. De üthet bármely pillanatban.”

Jelenleg még túl keveset tudunk az ellenforradalmi erők október 23-i bevetésének közvetlen előkészítéséről, de amit tudunk, az is igazolja, hogy a fonalak elvezetnek a nyugati emigrációhoz, s rajta keresztül az imperialistákhoz.

Az amerikai képviselőházban szeptemberben alakították meg a Délkelet-európai Országok Bizottságát. A szeptember 10—11-i vitán, amelyben a magyar kérdést tárgyalták, meghívottként részt vett Varga Béla, az MNB elnöke, Nagy Ferenc volt miniszterelnök, az MNB vezetőségi tagja és Justy Emil¹ Justy Emil altábornagy — a második világháború előtt a HM 3/a. osztályának vezetője, a háború alatt pedig a légvédelmi erők parancsnoka volt. Az emigrációban a Magyar Honvédelmi Tanács tagja (elnöke József főherceg). * altábornagy, az emigrációs Honvédelmi Tanács tagja.* Makai György. „Itt a szabad Európa Rádió.” Kossuth 1957. 18—19. old. * Október végén Münchenben az amerikai megbízottak már a részletkérdéseket vitatták meg a magyar emigránsokkal. A tárgyalásokon az Egyesült Államokat Jackson őrnagy képviselte. Az emigránsok részéről Sónyi Hugó bejelentette, hogy szükség esetén 11 000 fős hadsereget képes átdobni a határon.** Ugyanott, 19—20. old. * Drew Pearson cikke szerint*** Daily Mirror, 1956 november 9. * hasonló tanácskozások folytak le Párizsban Jackson és más emigráns katonai vezetők (Habsburg József, kisbarnaki Farkas Ferenc stb.) között. A United Press 1956 október 30-i jelentése szintén megerősíti, hogy hosszabb ideje folyt már az előkészítés. A hírügynökség tudósítója kérdéseket tett fel egy fegyveres csoport vezetőjéhez, arra vonatkozóan, hogy mióta készültek a felkelésre. Az illető válaszából kiderült, hogy már négy hete folyt a készülődés a fegyveres ellenforradalomra.**** Laurent Salini: Témoignages sur la drame hongrois. Démocratie Nouvelle, 1957 január. *

Nem vállalkozhatunk arra, hogy részletesen ismertessük az emigrációnak az ellenforradalom napjai alatti katonai és politikai tevékenységét. Nem is feladatunk ez, de különben is: a legjellemzőbb dokumentumok csak lassanként kerülnek napfényre, a legfontosabbak pedig továbbra is valahol a müncheni és New York-i irodák dossziéiban lapulnak. Csak néhány szóval, néhány kiragadott példával emlékezünk meg az emigráció októberi szerepéről.

Az „Amerikai Magyar Népszava” 1956 november 10-i száma hosszasan foglalkozik a Magyar Nemzeti Bizottmány októbervégi tevékenységével: „Varga Béla már a reggeli órákban értesült (október 24-én) a Budapesten kirobbant felkelés első híreiről (talán előbb is!), és nyomban összehívta a Nemzeti Bizottmány New Yorkban élő tagjait. A bizottmány összeült és azóta állandóan készültségben tartja az összeköttetést a nyugati világban levő szervezeteivel, megbízottaival, a sajtóval, rádióval, a hírügynökségekkel, az UNO tagjaival és a világ kormányaival.” A lap elmondja, hogy az Amerika Hangja és a Szabad Európa már az első napokban közvetítette a bizottmánynak Eisenhower elnökhöz intézett táviratát, amelyben sürgették az Egyesült Államok bekapcsolódását a magyar ügyekbe. „A táviratnak foganatja is lett, mert nem sokkal később jelent meg Eisenhower nyilatkozata a magyar ügyről, amely legteljesebb rokonszenvéről biztosította a szabadságáért küzdő magyar népet.” (Nem becsüljük le Vargáék hazaáruló tevékenységét, de azt hisszük, Eisenhowernek nem volt szüksége az ő sugalmazásukra.)

A cikk így folytatódik: „A bizottmány mozgósította diplomáciai vezérkarát, amely Bakách-Bessenyey György és Bartók László vezetésével megfeszített munkával vesz részt a tanácskozásokon, szakadatlanul látogatja az UNO tagjait, a kormányok képviselőit, utána éjjeli és hajnali órákban működnek közre memorandumok, jegyzékek és táviratok szerkesztésében.”

A Magyar Nemzeti Bizottmány azonban nem maradt meg a távolból való irányításnál. Ugyancsak az „Amerikai Magyar Népszavá”-ból tudjuk meg a következőket: „Raksányi Árpád Varga Béla titkáraként vele együtt menekült 1947 nyarán … Azóta Párizsban élt és különféle mozgalmakban, így többek között a Keresztény Népmozgalomban is vezető szerepet töltött be … Raksányi Árpád a forradalom hírére Bécsbe utazott és bravúros úton eljutott Budapestre. Mindenkivel beszélt, még a prímási palotába is bejutott, és Budapest szovjet körülzárása előtt kijutott az országból.”* Amerikai Magyar Népszava, 1956 december 8. *

Az ellenforradalom hírére azonnal talpra ugrott az MHBK is. „A magyarországi események hírére a világ minden magyarját egyetlen szent akarat töltötte be: ha lehet, fegyverrel megsegíteni a magyar szabadsághősöket …”** Extra Hungariam, 1956 október—november. * Az MHBK központi törzse önmagát kibővítette, és Zákó András vezérőrnagy vezetése alatt rendkívüli vezetési szervet hívott életre, amely a legsürgősebb feladatok megvitatása után riadó törzset alakított. Melyek voltak ezek a „legsürgősebb feladatok”? Fegyveres önkéntesek bevetése, tüntetések szervezése, propaganda beindítása stb.

A legelnyűttebb ellenforradalmárok, a legelavultabb, legvisszataszítóbb, mindenki által visszautasított reakciósok is előkerültek a lomtárból. Habsburg Ottó jelentette igényét a „szent koronára”***, Magyar Nemzet, 1956 november 2. * Horthy Miklós őfőméltósága „az emberiség, az emberi jogok nevében” követelte az amerikai beavatkozást a magyar ügyekbe. A nyilasok lapjából, az „Út és Cél” novemberi számából kiderül, hogy vezérük, Henney Árpád is itt járt. A Keresztény Népmozgalmat Hajdú Németh Lajos képviselte.

Persze, nemcsak vezetők jöttek tanácsokat, utasításokat adni. Nagy János, a strasbourgi „Forradalmi Tanács” volt tagja elmondta: a párizsi Magyar Irodában megtudta, hogy a Keleti Bajtársi Szövetség utasítására több száz volt idegenlégionista fegyveresen vett részt a magyarországi ellenforradalomban.**** Népszabadság, 1957 május 10. *

A Halléban megjelenő „Freiheit” 1956 november 28-i száma közölte, hogy az SS volt magyar tagjait a Ruhr-vidéken felhívták, vegyék fel a kapcsolatokat a müncheni Szabad Európa Rádióval és készüljenek fel magyarországi bevetésre. Közölték velük, hogy már folynak a tárgyalások a magyar emigráns vezetők és a bonni kormány között az „önkéntes egységek” felállításáról. A nehézségeket a Szabad Európa Rádió fogja megoldani.

Még részletesebben tájékoztat erről a szervezkedésről a hallei „Mitteldeutsche Neueste Nachrichten” 1956 november 27-i száma. Cikkéből kiderül, hogy az 1945-ig Magyarországon állomásozó Prinz Eugen SS-hadosztály tagjait horthysta tisztek Kölnben október 28-án összehívták, s felszólították őket, hogy aktívan vegyenek részt az ellenforradalomban. A kölni gyűlés részvevői a következő napokban Sónyi Hugó aláírásával sokszorosított levelet kaptak, s ebben ismét felhívták őket: támogassák aktívan az ellenforradalmat, s legyenek készen arra, hogy „önkéntes egységekben” fegyveresen bevetik őket.

A nyugati emigráció nemcsak vezérkara volt tehát a fasiszta típusú ellenforradalmároknak, hanem egyben legfontosabb hadtápja is. Ez már az október-novemberi események idején feltűnt a haladó nyugati polgári sajtónak is, s (ha kevésbé pontosan is, mint a már idézett, későbbi német sajtójelentések) be is számoltak róla. Íme néhány példa: A „Le Monde” november 3-i számában írta: „Sok emigráns áramlik Budapestre és erősíti a jobboldali pártokat.” A „Reynolds News” is megállapította: „Magyar fasiszták özönlenek külföldről Magyarországra … fennáll egy szélsőséges fasiszta rezsim lehetősége Horthy admirális és Szálasi követőinek vezetése alatt.”

De itt van mindjárt magának a legilletékesebbnek a vallomása. „A menekült magyarok legnagyobb németországi gyűjtőhelyén, a walkai táborban az ott-tartózkodó magyarok lelkesedésükben rohamzászlóaljakat alakítottak. Az a tervük, hogy függetlenül minden más eseménytől és a nyugati állásfoglalástól, előnyomulnak Magyarország felé. Londonban ugyancsak önkéntes zászlóaljak alakultak … Franciaországból, Németországból, Ausztriából és más európai országokból magyar fiatalok és emigráns katonák egyéni kezdeményezések alapján úton vannak Magyarország felé, vagy talán már át is léptek a határon.”* Új Hungária, 1956 november 2. *

Az emigráció fegyveres fasiszta szervezeteinek csak egy részét vetették be a magyarországi harcokba, más részük pedig készenlétben állt. Hogy az országot nem árasztották el még nagyobb méretekben, azt csak az idő rövidségének, majd november 4. után az ellenforradalom erélyes letörésének köszönhetjük.

A magyar események hírére valóban megmozdult az egész ellenforradalmi emigráció, és mögöttük támadásba lendült a nemzetközi imperializmus valamennyi, különböző rendű és rangú képviselője. Dulles és Eisenhower nyilatkozatokat adtak ki, amelyben segítséget ígértek, ha Magyarország „a szabadságot választja”. Franco sürgette az ENSZ fegyveres beavatkozását.* New York Herald Tribüné, 1956 október 30. * A pápa október végén külön enciklikát adott ki, amelyben a „civilizáció”, az „emberi méltóság”, a „szabadság” nevében üdvözölte az ellenforradalmat.** Le Monde, 1956 október 30. * A jobboldali szociáldemokrácia általános hadjáratot hirdetett a kommunisták ellen, még a nyugati munkásmozgalmon belül is. Milánóban összehívták az olasz fasiszta mozgalom V. kongresszusát. A kongresszusra 23 országból hívtak meg vendégeket, köztük magyarokat is, s elhatározták, hogy nemzetközi méretekben megteremtik a „Nemzeti Erők Antibolsevista Frontját”.*** Kommunyiszt, 1956. 4. szám. * A nyugati kapitalista kormányok nagy része erkölcsi támogatást nyújtott a fasisztáknak és az ellenforradalmároknak, s nem egy közülük közvetlenül felelős az ellenforradalmi hullám megerősödéséért, fasiszta katonai csoportok felhasználásáért.

Az ellenforradalom idején az emigráció politikájának az volt a fő célja, hogy az ottani eseményeket egyre jobbra vigyék. Mindennap kiadták azokat a jelszavakat, amelyeket a felkelőknek másnap hangoztatniuk kell, mintegy megjelölve a hazai ellenforradalmárok számára következő feladatukat. Erre a politikai irányításra felhasználták a nyugati rádiókat — elsősorban a Szabad Európát —, személyes kapcsolatokat, a budapesti követségeket stb. Mind nyilvánvalóbbá lett, hogy a hazai ellenforradalmárok, akik a Nyugat támogatását keresték, előbb vagy utóbb meg kell hogy osszák a hatalmi posztokat az emigránsokkal, akik éveken keresztül közvetlenül szolgálták az imperialistákat, s eladták nekik magukat és hazájukat.

Ezt a folyamatot tükrözi az „Amerikai Magyar Népszava” 1956 december 1-i cikke is, amely Pásztor Tamásról, a volt kisgazdapárti, majd pfeifferista képviselőről szól. „Október 23-án már a barikádokon volt, s mivel a polgári pártok közül csak a Kisgazdapárt tevékenységét engedélyezte Nagy Imre kormánya, újból elsőnek szervezte meg Budát az életbenmaradt ellenzéki garnitúrával, mint ahogy a Kisgazdapárt vezetősége is azokból került ki, akik még 1947-ben a harcot (ti. a szocialista fejlődés elleni harcot) választották. Dudás Józseffel, a Forradalmi Bizottmány elnökével még a Pfeiffer-pártban került kapcsolatba, és a két bátor férfi együtt tartott. Pásztor Tamás a Forradalmi Bizottmány és a Kisgazdapárt kiküldötteként jelent meg Bécsben, és a forradalom bukása után menekült bajtársaival megszervezte a Forradalmi Bizottmány külföldi szervezetét. Felvette a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Bizottmánnyal … és alávetette magát a bizottmánynak.”

Nem Pásztor Tamás volt az egyetlen olyan ember az ellenforradalom hazai hívei között, aki felvette a kapcsolatokat a nyugati emigráns vezetőkkel. Az Agence France Presse október 31-i jelentése a nyugat-magyarországi ellenforradalmi egységekről közli, hogy „állítólag már felvették a kapcsolatokat volt nyilas és szélsőséges nacionalista elemekkel, akik Ausztriában tartózkodnak”.* Der Sonntag, 1956 december 9. *

Az emigráció kereste a hazai reakcióhoz vezető kapcsolatokat, az itthoni ellenforradalmárok pedig az emigrációhoz fordultak politikai vezetésért és támogatásért, s egyben alá is rendelték magukat neki.

Az októberi viharos napokban azonban elszakadt a gyeplő az emigráció óvatosabb, taktikusabb vezetőinek a kezében. Az emigráció nagy többségét alkotó szélsőjobboldali és fasiszta elemek hallani sem akartak engedményekről. Az ellenforradalom egész menete is megerősítette azt a véleményüket, hogy lassanként minden köntörfalazás nélkül színre léphetnek.

Október végén az emigrációnak döntenie kellett, hogy milyen taktikai vonalat alkalmaz, illetőleg sugalmaz: elfogadja-e a Lippmann-féle „kétszakaszos” átmenetet, vagy mindjárt átmegy frontális támadásba? A kérdés konkrétan úgy hangzott: támogassák-e Nagy Imre koalíciós kormányát, vagy inkább döntsék meg? A válasz nem volt egységes. Nagy Ferenc novemberben telefonon beszélt Tildyvel, és Tildy kérésére megígérte, hogy sem ő maga, sem az emigrációnak köréje csoportosult része semmiféle aknamunkát nem fog végezni a Nagy Imre-kormány ellen, sőt támogatni fogja azt. Tény azonban, hogy Nagy Ferenc már előbb is igen elismerően nyilatkozott Nagy Imre személyéről. „Az adott körülmények között a lehető legjobb személy — mondta róla. — Biztos vagyok abban, hogy Nagy, amennyiben hatalomban marad, minden tőle telhetőt megtesz reformok megvalósítására, hogy megfeleljen annak a várakozásnak, amellyel a nép feléje fordul. Nem kételkedem abban, hogy célja további liberális intézkedések megtétele.” Nagy Ferenc szerint Nagy Imre jó szolgálatot tesz „az alatt az átmeneti időszak alatt, míg a magyar kérdés végleges megoldását el nem érik”, magyarán: amíg a kapitalizmust helyre nem állítják. Ebben az előkészítő szakaszban még vezetőül is elismeri: „Ha a többi párt visszakerül a kormányba, a vezetés eleinte a kommunisták kezén marad. Lépésről lépésre azonban demokratikus (értsd: burzsoá) kezekbe mehet át.”* U. S. News and World Report, 1956 november 2. *

Az emigráció egy másik, telhetetlenebb és politikában ügyetlenebb, de számszerűen valószínűleg nagyobb része viszont minél előbb, vagy éppen azonnal át akart térni az ellenforradalom második, nyíltan kapitalista szakaszára, s ezért hevesen támadta nemcsak a Nagy Imre-kormány egyes tagjait és politikáját, hanem magát Nagy Imrét is.

Különösen áll ez az október 30-ig eső időszakra. Maga Varga Béla, az MNB elnöke is elítélte Nagy Imrét, és a Biztonsági Tanács beavatkozását sürgette. (MTI 1956 október 28.) Az MNB nyilván úgy értékelte az eseményeket, tényeket, hogy a holnapi nap Mindszentyé, a holnaputáni pedig már az övék.

Még a „Látóhatár”-csoport fő képviselői: Vámos Imre és Molnár József is arra helyezik a súlyt, hogy a kommunistákat és azokat, akik korábban velük együtt mentek, lehetetlenné tegyék. Molnár József a Szabad Európa Rádió október 29-i adásában arra uszítja a munkásokat, hogy „a magyar munkásság nem nézi tétlenül, hogy még mindig hallatszanak hangok a Kommunista Párt vezető szerepéről …” Vámos pedig nem talál fontosabb problémát, mint hogy kiderítse Tildyről: „Őt már régen mindenki kommunistának tartja …”

Az egész emigráció győzelmi ünnepet ült. Úgy látták, hogy hamarosan hatalmi posztokról érvényesíthetik elképzeléseiket: a Kommunista Párt, a néphatalom szétzúzása után megkezdhetik a kapitalista restaurációt, bevonhatják az országot a NATO kötelékeibe. S ekkor, a nagy vigadozás és propaganda hecckampány közben — torkukon akadt a szó. 1956 november 4. véget vetett rózsás reményeiknek — a szocializmus erői megtörték az ellenforradalmat, a restauráció elmaradt.

AZ EMIGRÁCIÓ 1956 NOVEMBER 4. UTÁN

Az emigráns sajtó cikkei semmi kétséget nem keltenek az iránt, hogy ami Magyarországon történt, az valóban ellenforradalom volt. A „Magyar Kurír” első számának vezércikke például így dicsekszik a rémtettekkel: „A párthelyiségeket feldúltuk. A hírhedt ÁVH pribékjeinek egy részét kiirtottuk. Nem hagytunk sehol egy vörös csillagot. Szétvertünk mindent, ami az elmúlt 11 esztendő átkos emléke volt. Ezek forradalmunk látható jelei, de egyúttal jelképei is.”

S az ellenforradalmárok nem tudtak belenyugodni abba, hogy pünkösdi királyságuk olyan gyorsan és dicstelenül ért véget. Olyan vad dühvel, olyan mértékben folytatták a háborús gyújtogatást, amilyenre még nem volt példa, azonnali fegyveres támadást követeltek. Kivette részét ebből a Budapesten emigrált Mindszenty is, aki az amerikai követségről sürgette az ENSZ beavatkozását.* New York Herald Tribune, 1956 november 13. *

A „Katolikus Magyarok Vasárnapja” a munkásságot általános sztrájkra hívta fel a forradalmi munkás-paraszt kormány ellen. (A Horthy-rendszerben bezzeg sohasem fordult elő, hogy a klérus a hatalmon levő kormánnyal szemben a munkásság pártfogójának és az általános sztrájk hívének mutatkozott volna!) A döntő lépést persze a Nyugattól várják. „Az amerikai magyarság elnémultan, sápadtan veszi tudomásul, hogy még mindig csak a szavaknál tartanak a Nyugat népei. Anyagi segítség már érkezett … de a végső kiállás késik.”** Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1956 november 26. *

Fábián Béla is véres szájjal uszított: „Évek óta hangoztattam …, hogy a magyar nép fel fog lázadni …” Az amerikai tudósító kérdésére, hogy mit tehetett volna Amerika, Fábián ezt válaszolta: „Megkockáztathatott volna egy kis vért … Ez lehetett volna esetleg egy harmadik világháború kezdete — vagy örökre véget vetett volna a világháború veszélyének. Minden Amerikán múlik. Ha most engedi a magyar szabadságharcot legázolni, nem lesz több lázadás a vasfüggöny mögött … Most van itt az idő, hogy Amerika segítse barátait. Az életben — folytatta Fábián — semmit sem lehet nyerni kockázat nélkül. Aki nem vállal kockázatot barátaiért, el fogja veszíteni barátait”*** Amerikai Magyar Szó, 1956 november 29. *

Hasonlóképpen beszélt Auer Pál is, aki a New York-i „kis UNO” közgyűlésén az MNB-ét hivatalosan képviselte. (Ez a közgyűlés arra volt hivatva, hogy befolyásolja az ENSZ állásfoglalását.) Felszólalásában Auer Pál követelte, hogy a Nyugat szakítsa meg diplomáciai kapcsolatait mind Magyarországgal, mind a Szovjetunióval, s az ENSZ küldjön csapatokat és megfigyelőket Magyarországra. Elkeseredetten bírálta a nyugati politika gyengeségét: „Sokszor hallottuk, hogy felszabadító háborúról nem lehet szó. A forradalmat (értsd: ellenforradalmi fegyveres felkelést) nem ajánlják nekünk. Hát akkor mi a felszabadulás módja?”* Délamerikai Magyarság, 1956 december 14. * Auer Pál kétségbeesése érthető. Nagyon közel álltak már céljukhoz, amikor minden reményük füstbe ment. Botrányosnak nevezi az ENSZ tevékenységét, mert az nem robbantotta ki a harmadik világháborút a magyar emigráció kedvéért.

Barankovics így lelkesítette harcra a Fordham University diákjait: „A szabadságharcosok azonban nem győzhetnek, ha a szabad világ elhagyja őket. A holtak néma ajkai … kiáltanak feléd: kelj fel … a Sátán hadereje ellen, Amerika ifjúságai”** Amerikai Magyar Népszava, 1956 november 10. *

Még csak egy idézetet, a „Délamerikai Magyarság” 1956 november 9-i számából: „Az Argentínában élő fehéroroszok ünnepségére vonultak fel a magyarok, kármin táblával és nemzeti színű gyászszalaggal átkötött zászlóval. A táblák felirata a következő volt: — Par Corea si … par Hungría no? — Koreát igen — Magyarországot miért nem? … Kétezer magyar légiós kész meghalni Magyarországért és Európáért.” De magyarok azok, akik minden lelkiismeretfordulás nélkül második Koreává változtatnák hazánkat?

Decemberre az emigráció meggyőződött arról, hogy a függöny legördült, háborúra egyelőre nem számíthatnak, mert a nyugatiak is elkönyvelték már, hogy november 4-ével ideiglenes kudarcot vallottak. S ha az emigráns csoportok addig igyekeztek túltenni magukat belső ellentéteiken és egységesen fellépni — most minden csoport ismét a maga zászlaja alatt, nyílt sisakkal lépett fel, s az októberi eseményekkel a maga igazát bizonyítgatta, újra felütötték fejüket a belső ellentétek.

A nyilasok dühösen támadják az amerikai politikát (amelynek szemükben az a fő bűne, hogy nem robbantotta ki a harmadik világháborút): „Ki merészelte valaki is mondani, hogy fegyveres segítség tőlük sem igen várható, mert egyrészt háborús bonyodalmaktól rettegnek, másrészt az elnökválasztási kampány kellős közepén konfetti csaták iránt mindennemű szabadságharcnál jobban érdeklődnek … a rádióadások, amelyek közül elsősorban az otthon sokat hallgatott Free Europe magyar szerkesztőségét érheti vád, elhallgatták a nyugati válságot, gyengeséget, határozatlanságot, tanácstalanságot, ballépéseket és hibákat.”* Út és Cél, 1956 november. *

Az MHBK állásfoglalását tükröző amerikai „Függetlenség” így ír: „Hát itt van a hiba, kedves feleim. Az elmúlt években minden arra vallott, hogy Amerika a világ minden kincséért sem adná, ha valamelyik rab még megpróbálná megroppantani a Szovjetunió vasabroncsát, s most aztán Dulles vállvonogatva fejtegeti, hogy ők Washingtonban jobban szeretik, ha nem a forradalom, hanem a fejlődés, az evolúció eszközét használják.”** Függetlenség, 1956 december 13. *

Az „Extra Hungariam” (az MHBK lapja) novemberi száma dacosan vallja, hogy ők ma sem változtatnak álláspontjukon, s készülnek az új ellenforradalomra: „De te Petőfi, Kossuth, Bárdossy, Jány Gusztáv (figyeljük csak a névsort!), budapesti új hősök ifjú Magyarországa egyszer holt bizonyossággal felemeled fejed a véres üszőkből. S akkor majd nagy szabad népek … mondják hálával: üdv néked új, szabad, szociális, nemzeti és keresztény világrend Keresztelő Jánosa!” Érdekes itt az is, hogy (nagyon kis változtatással) újra felmelegíti a „szegedi gondolat”, a „kurzus” zagyva terminológiáját.

A klerikális reakció nem sok jót ígér a magyar népnek. Dr. Mihályi Gilbert, O. Praem (premontrei rend) a „Katolikus Magyarok Vasárnapja” 1956 december 30-i számának vezércikkében így ír: „A békés együttélés, a »genfi szellem« stb. csalás, hazugság, ámítás … UNO-ban bizakodás merész dolog. Eddig legjobb esetben is csak „unfinished business”-eket végzett, a magyar esetben meg tehetetlen. Egységes és határozott ellenállás!” És ha a Szovjetunió nem hátrál meg? Akkor sem ijed meg Mihályi atya: „Akkor kitör a háború. Nem biztos abban, hogy világháborúvá szélesedik. Emberileg szólva végleges összecsapás alig kerülhető ki.” Egy világháború igazán nem nagy dolog ennek a „keresztényi” léleknek.

Ugyancsak a „Katolikus Magyarok Vasárnapjá”-ban (1956 december 16-i szám) Father Török Dezső¹ Török Dezső — 1945 előtt c. apát, szabolcsi főesperes, nyíregyházi plébános, kanonok volt. A „Katolikus Magyarok Vasárnapi” állandó belső vezércikk írója. * élesen szembe fordul a strasbourgiakkal, az MNB „lagymatag szárnyával”: „A bolsevizmus teljes felszámolásáig meg nem állhatunk, még Kéthly Anna kedvéért sem köszönünk felemelt ököllel és nem hiszünk a békés együttélésben egy pillanatra sem …” Azután kifejti, hogy nekik volt igazuk, akik a kommunizmus ellen frontális támadást sürgettek. Cikkét így fejezi be: „Diadalra segítjük a magyar jövendőt, élén Mindszenty hercegprímással. Fátylat csak akkor borítunk a múltra, ha mindenütt látjuk a felemelkedést … Különben ránk is érvényes a szabadságharcos diákok átka: »Az ég zárja ki, aki nincs velünk, a vidék ellen vádat emelünk!«”

1957 március 10-i cikkében aztán Török atya végre teljes mellel kiáll a Horthy-rendszer mellett. Hiszen a Szovjetunió ellen harcoltak — minek annyit emlegetni hát a háborús vádakat? Egyáltalán nem ért egyet azokkal (nyilván az MNB nem-horthysta részére gondol), akik szerint „negyedszázadon át a Horthy-rendszer kormányai elnyomták a parasztokat, a munkásokat, a középosztályt és a zsidókat. Elő kellene most vennünk a statisztikát és adatokkal igazolni állításunkat. Mindenki látta és tudja, aki otthon élt, hogy a középiskolákra és egyetemekre beiratkozott ifjúság jó része nem a nagybirtokos- és középosztályból került ki, hanem a munkás, iparos és földművelő családokból … Nekünk megfelelt ez az élet, de egyeseknek nem.”

Statisztika tetszik? Tessék! 1937—38-ban a középiskolai tanulók 3,4%-a volt munkás-, 0,6%-a parasztszármazású; 1955—56-ban 38,7%, illetve 21,0%) az arány. Az egyetemi hallgatóknál 1937—38-ban 2,7%-a munkás-, 0,8%-a volt parasztszármazású; 1955—56-ban pedig 33,1%, illetve 22,2%. (Magyar Statisztikai Zsebkönyv. 1956.) Talán ez a pár szám is megmagyarázza, hogy miért felelt meg a Horthy-rendszer Török Dezső volt szabolcsi főesperesnek és barátainak, s miért nem felel meg a magyar népnek.

Molnár József a „Látóhatár” 1957 január—áprilisi számában viszont azt írja: „Az emigráció egy részének, amely leplezetlen makacssággal abban reménykedett, hogy a magyar nép felszabadulása esetén a két háború közti »keresztény nemzeti« Magyarország társadalmi rendszere mellett foglal majd állást, tudomásul kell vennie, hogy az idő eljárt felette.” Visszamenőleg a Varga Béla—Barankovics-csoportot is elítéli túl mereven reakciós, a lehetőségeket nem eléggé kihasználó politikájuk miatt, azért, mert nem eléggé alkalmazták a Lippmann-javaslat kétszakaszos támadási taktikáját. Ennek megfelelően az emigráció szócsöve, a Szabad Európa Rádió továbbra is Nagy Imrét tartja „a jövő emberének”. A „magyar közvélemény” nevében kijelentik, „hogy egy esetleges kibontakozás során Nagy Imrére nagy szerep vár … Az elmúlt tragikus napok során Nagy Imre nyílt összeütközésbe került a Szovjetunió vezetőivel. Ennek oka, hogy Nagy Imre a forradalmi események során teljes határozottsággal a forradalom és a forradalmi magyar nép oldalára állott és ott is maradt.” (Szabad Európa Rádió, 1956 november 13.) Egy szóval, kivétel nélkül minden csoport azt bizonygatja, hogy nekik volt igazuk, az ő vonaluk a helyes, azt kell követni.

*

A sok tízezer november 4-e utáni disszidens új színt adott az emigrációnak, és megváltoztatta az emigráns csoportok erőviszonyait.

Nyeste Zoltán, a „Látóhatár” 1956 november—decemberi „forradalmi” számában azt írja: „Nyugaton az elmúlt két hónap alatt új magyar politikai emigráció jött létre. Ez az emigráció lényegesen különbözik az 1945-östől. Az 1945-ben Nyugaton maradt menekültek többsége egy olyan Magyarországot képviselt, amely már csak a történelemkönyvekben maradt fenn. Ez a tény még szűkebbre szabta az emigráció amúgyis szűk lehetőségeit: minden emigráns politikai tevékenység elveszti értelmét, ha nem tud lépést tartani az otthoni fejlődéssel. Ezen a helyzeten az 1947 után emigrált demokratikus politikusok minden igyekezete sem tudott sokat változtatni; az emigráció többsége lényegében utat tévesztett.” Azután a „Forradalmi Tanács” január 5-i megalakulásáról beszél. Elmondja, hogy ez nem ment könnyen, össze kellett egyeztetni az új és a régi emigráció politikáját, jelszavait és — nem utolsó sorban — személyes érdekeit. „Strasbourgba a régebben emigrált magyar politikusok közül meghívták azokat, akiknek az előkészítő bizottság véleménye szerint a kialakítandó új nemzeti képviseletben van helyük, mert sohasem tagadták meg azokat a demokratikus eszméket, amelyekért a magyar nép oly csodálatos egységben harcolt a forradalom idején.” És vajon kik a „demokratikus eszmék” e bajnokai? Nagy Ferenc, Auer Pál, Pfeiffer Zoltán!

A strasbourgi tanácskozáson az emigráció minden kérdését megvitatták. Határozatokat hoztak a sajtó és rádió tevékenységére. „Az egyik határozat kimondja, hogy az e célra alakítandó bizottság tegyen javaslatot egyes külföldön működő magyar nyelvű rádiók vezetőségének, miként lehet politikai irányvonalukat teljes összhangba hozni a magyar nép érdekeivel. Elhatározták magyar nyelvű hetilap kiadását és a »Látóhatár« szerkesztőségével a kapcsolatok felvételét szoros együttműködés megteremtése céljából.” A 17 tagú végrehajtó bizottságba 8 tagot a régi, 9 tagot az új emigráció delegált. A politikai platformról sokat árul el Nyeste Zoltán, mikor közli, hogy a régiekből azok kerültek be a végrehajtóbizottságba, akik ragaszkodnak az 1945—46-os, tehát a Baloldali Blokk, a fordulat éve, az államosítások, a szocializmus építése előtti elvekhez.

Nyeste (a hazaárulók tanácsában a Parasztszövetséget képviseli) beszámolójából kitűnik, hogyan szolgálja ki a „Forradalmi Tanács” az imperialistákat, fellépésével és propagandájával milyen károkat okoz a magyar népnek és a nemzetközi munkásmozgalomnak. A strasbourgiak azonnal felvették a kapcsolatot a nyugati imperialista hatalmakkal, valamint a népi demokráciák ellen létrehozott „összeurópai” szervekkel, pl. a strasbourgi Európa Tanáccsal. S a „forradalmárokat” az Európa Tanács nevében — Pierre Pfimlin, a francia reakció pártjának, az MRP-nek az országos elnöke üdvözölte …

A „Forradalmi Tanács” Nyugaton úgy lépett fel, mint a „szabadságharcosok” politikai képviselője, s így az imperialista propaganda jól fel tudta használni.

Jelent-e valami újat a „Forradalmi Tanács” az MNB-hez képest? Az MNB a következő jelszavakat teszi ki a kirakatába: kiválás a szocialista táborból, látszólagos semlegesség, de az ENSZ által ellenőrzött választás, liberális politika, az iparban egyelőre vegyes gazdálkodás, a mezőgazdaságban magántulajdon. Mindez tökéletesen elég ahhoz, hogy a kapitalizmus hamarosan talpraálljon és megerősödjék Magyarországon, de egyúttal mégis bizonyos demokratikus mázt is ad a rendszernek. Ezen a kereten a hazaárulók strasbourgi tanácsa sem léphet túl! Legfeljebb nagyobb a hangja, több „demokratikus” demagógiát engedhet meg magának, képviselői a magyar nép előtt még kevésbé ismert és kevésbé lejáratott figurák — a lényeg azonban ugyanaz.

Minek kellett tehát új szervezet? Fenyő Miksa¹ Fenyő Miksa — a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára, majd ügyvezető igazgatója lett. Tagja volt az Alkotmánypártnak, s a párt gazdasági politikai programjának kidolgozásában jelentékeny szerepe volt. Egyik kezdeményezője volt s ma is tevékeny részese a revíziós mozgalomnak. Évi összjövedelme 66 640 pengő volt. Újabb cikkeit és tanulmányait a „Látóhatár” közli. * megadja erre a feleletet: „A célok kétségkívül azonosak, és mégis indokolt a strasbourgi tanács megalakulása, mert a célok megvalósítására nyilván más eszközöket tud, mint a New York-i bizottmány, tud új politikai kapcsolatokat, különb sajtószolgálatot, élénkebb propagandát, általában új atmoszférával tudja körülvenni a magyar ügyet.”* Látóhatár, 1957 január—április. *

Itt sem bocsátkozunk a belső klikkharcok (Király—Kéthly; Király—Nagy Ferenc) ismertetésébe. A lényeges az, hogy a strasbourgi csoport megalakulásával csak a cég neve, a kiszolgáló és a reklám változott meg — a legyártott áru (ellenforradalom és restauráció) és az igazi tulajdonos (a magyar uralkodó osztályok, illetőleg a nyugati imperializmus) — ugyanaz maradt.

Az emigráció taktikájában 1957 elejével ismét új periódus kezdődött. Az objektív helyzet ma olyan, hogy — a lélektani hadviselés stratégái szerint — ismét a bekerítő támadás, a demokratikus és szocialista színezetű tolvajnyelv használata az ajánlatos. Ezért került előtérbe ebben a harmadik periódusban a „Forradalmi Tanács”, nemcsak az 1945-ös irányzattal, hanem még az MNB-vel szemben is. Valószínű azonban, hogy a strasbourgiak is csak átmenetileg kerültek az előtérbe. A tapasztalat szerint az ellenforradalmi mozgalmakban mindig a nagytőke bizalmát leginkább élvező reakciós irányzatok kerekednek felül.

1957 első hónapjaiban az új taktikát jelzi, hogy a Nagy Ferenc, Auer Pál-féle volt kisgazdák, a jobboldali parasztpárti Kovács Imre, a peyerista szociáldemokraták, a Keresztény Népmozgalmat képviselő Hajdú Németh Lajos és Közi Horváth József átment az MNB-ből a „Forradalmi Tanácsba”. Ezt mutatja az is, hogy a markánsan Horthy-emigráns Bonczos Miklós szintén a „forradalom” nevében lépett fel és szabad választásokat követelt. Mint annak idején az MHBK-sok, most ő is hajlandó lett arra, hogy ideiglenesen átengedje a vezetést az új emigráns „szabadságharcosoknak”.* Délamerikai Magyarság, 1956 december 7. *

Az emigráció új hangja is változatosabb, többrétű. A „Forradalmi Tanács” nem válogatós — egyformán merít szociáldemokrata, kisgazda, népies, keresztényszocialista, burzsoá liberális szellemi forrásból. Az emigrációs Írószövetség is ugyancsak vegyes összetételű. Ugyanezt látjuk a „Látóhatár” 1957 január—áprilisi számában. Cikket ír ebbe Fenyő Miksa, aki a konzervatív angol polgári demokrácia híve, mert ebben több más feudális maradvány mellett megtalálja az alkotmányos királyság ferencjózsefi idilljét. De Jászi Oszkár halálának évfordulója alkalmából a „Látóhatár” a polgári radikalizmus felé is bókol egyet. Hallgató Balázs a roosevelti New Dealt és annak kapcsán a népi kapitalizmust propagálja, Borbándi és Molnár pedig „szocialista” frazeológiával kísérleteznek (bezzeg október végén a Szabad Európánál nagyon kevéssé gyakorolta ezt Molnár!), miközben a Lippmann—Berle ajánlotta „nemzeti kommunizmust” is feltálalják. Ez az az új módszer, amellyel az 1956-os példa nyomán megkísérlik népünk egyes rétegeinek megnyerését. Nincs kizárva, hogy az új emigránsok közé becsületes, megtévedt emberek is keveredtek, de bizonyos, hogy akik aktív politikai szerepet vállaltak, azok túlnyomó többségükben nem tudták megőrizni harmadikutas voltukat sem, hanem ellenséges platformra helyezkedtek és csak Amerika Hangját gazdagítják egy új színnel.

*

A tanulmányvégi összefoglalást ehelyütt átengedjük Jean Paul Marat-nak, a nagy francia forradalmárnak, „a nép barátjának”:

„Ismétlem, cégéres ostobaság azt állítani, hogy akik ezer éven át kényükre-kedvükre basáskodtak velünk, büntetlenül fosztogattak és elnyomtak bennünket, azok most önként megváltoznak és elismerik, hogy egyenlőek vagyunk. Ezek, míg csak ki nem irtjuk őket, percnyi szünet nélkül fognak áskálódni ellenünk … s ha nem határozunk és nem követjük a szükség határozott és egyedül célravezető út mutatását, nem kerülhetjük el a polgárháborút …”* Marat. Válogatott írásai. Hungária 1950. 78. old. *

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Jemnitz János

5

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A Magyar Nemzett Bizottmány

AZ EMIGRÁCIÓ TAKTIKÁJA
AZ ELLENFORRADALOM ELŐKÉSZÍTÉSÉBEN

Amikor 1955 végén az amerikaiak új politikához folyamodtak, az emigráció egy része, s elsősorban az MNB, a maga számára is levonta ebből a következtetéseket. Borbándi Gyula, a „Látóhatár” fő munkatársa, a lap 1956 március—áprilisi számában ezt írta: „Az elmúlt egy esztendő alatt nagy változások mentek végbe a nemzetközi politikában. Úgy látszik, nem lesz háború … a békés egymás mellett élés eszméinek népszerűsége növekszik, s noha egyes hírközlő és propaganda-szervek csak lassan barátkoznak meg az új helyzettel, a kormányok magatartását már elsősorban ez a gondolat irányította.” (Persze ez egy kissé egyoldalúan hangzik, mert egyes jól ismert nyugati erők népük kívánsága ellenére sem akarják a békés együttélést.) Cikkét így folytatja: „A magyar emigrációnak mindenekelőtt tudomásul kell vennie a tényt, hogy a nyugati hatalmak — noha alapvető elveiket és törekvéseiket nem adják fel — valójában a békés egymás mellett élés politikáját követik … A jelek szerint nem fognak háborút indítani a kelet- és közép-európai országok felszabadítására. Az emigráció nem reménykedhetik nyugati katonai akcióban. Nem számíthat arra — mint Kovács Imre is helyesen jegyezte meg —, hogy Amerika és szövetségesei tabula rasá-t teremtenek, az új ország pedig az emigránsok elképzelései szerint épül fel. Ez a szemlélet irreális. Nincs komoly alapja. A nyugati hatalmak magatartásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kelet- és közép-európai népek függetlensége és önállósága érdekében legfeljebb diplomáciai akciókra hajlandók, de arra is csak bizonyos határokig. Ennél többet sejtető nyilatkozatokat éppen ezért nem szabad túlbecsülni.”

Ma már le tudjuk mérni e sorok mély értelmét. Valóban az ellenforradalom idején a határon innen is, túl is, sokan túlbecsülték a sokat sejtető nyilatkozatokat. S az amerikai propagandának szüksége is volt ezekre a hitegető nyilatkozatokra, mert ezzel híveket toborzott magának és tartotta bennük a reményt. De az imperialisták — különböző erők hatására — nem intézhettek közvetlen fegyveres támadást a népi demokráciák ellen, hanem elsősorban a tömegek megzavarásának, a belső ellentétek felszításának, a provokációknak, azaz a propagandának és a felforgatásnak az egybehangolt módszereit alkalmazták.

Borbándit még az MNB hivatalos vezetői is megbírálták, de nem ténymegállapításai miatt, hanem azért, mert a kialakítandó politikára vonatkozó következtetéseit az emigráció számára túl merésznek tartották. A nemzetközi helyzet megváltozását azonban az emigráció nagy része meglátta, ha nem is ilyen élesen, és tudomásul vették, hogy alkalmazkodniuk kell hozzá.

Az emigráció számára az amerikai politika módosulása volt a legfontosabb. Ebből a szempontból érdekes Borsody István cikke, aki rámutatott, hogy mi a kapcsolat az amerikai belpolitikai küzdelmek és a kelet-európai kérdés felvetése között.

„A Republikánus Párt — írta — 1952-ben, húszéves ellenzékiség után, elkeseredett kampányt folytatott a Demokrata párti kormányzat ellen, és — a nyomaték kedvéért — a háború utáni gyászos nemzetközi helyzetet (értsd: a népi demokráciák, a Kínai Népköztársaság létrejöttét), beleértve a mi népeink sorsát is, a Demokrata párti külpolitika nyakába varrta … Az 1952-es elnökválasztási kampány hevében született meg a felszabadítás jelszava is mint Republikánus párti program annak bizonyítására, hogy a Republikánus Párt jóvá fogja tenni a Demokrata párti kormány bűneit. De ez csak jelszó maradt … Az Eisenhower-kormány nem indított felszabadító politikát, folytatta nagyjából ugyanazt a politikát, amit elődje … Az elnyomott népek felszabadítása ugyan továbbra is program maradt, ám kissé változott formában. A hangsúly most már a békés felszabadításra tolódott. Különösen azóta, hogy a Szovjetunió behozta hátrányát az atom- és termonukleáris fegyverkezési verseny terén és a harmadik világháború veszélye csökkent.”

Borsody ezután az emigrációnak azon köreit bírálta, amelyek ezt a változást nem veszik észre, vagy nem veszik komolyan: „Az emigrációs politika azonban, a jelek szerint, megrekedt a Republikánus Párt 1952-es kampány-jelszavainál, ehhez folyamodik, ezekre hivatkozik … de az emigrációk és Amerika politikai együttműködésének nem sok jövőt jósolhatunk, ha ez a kapcsolat továbbra is illúziók ápolásában fog kimerülni … Az úgynevezett kijózanodás félreérthetetlenül észlelhető az amerikai politikában és elvétve az emigrációban. Ezek persze nem olyan jelenségek, amelyeket lelkendezve, vagy vérmes reményektől eltelve lenne okunk regisztrálni. A kijózanodásnak inkább kiábrándító hatásával kell számolnunk. Hiszen ábrándok világából csak fájdalmas lehet leszállni a valóság talajára.” Borsody is őszinte keserűséggel fogadta a háború lehetőségének elhalványulását, de kifejezte azt a reményét, hogy az új politika hatásosabb lesz, mint a valóságtól elszakadt ábrándozás.

Ennek az új politikának egyik legtömörebb, legvilágosabb fogalmazását Hubert Ripka, volt csehszlovák külkereskedelmi miniszter adta meg a „Manchester Guardian” hasábjain, amelyet aztán a londoni rádió 1956 július 11-i adása sugárzott: „A szovjet vezérekre háruló komoly belső nehézségek lehetővé tennék a nyugati hatalmak számára a kezdeményezést, hogy engedményeket csikarjanak ki Moszkvától a Kelet és Nyugat közötti megegyezés előfeltételéül. A szociális és politikai nyomás olyan méreteket ölthetne, hogy engedmények adására bírhatja a szovjet kormányt. A Szovjetunió különösen sebezhető a csatlós országokban, ide kellene irányítani a Nyugat propagandájának erőfeszítéseit. A cél legyen a kommunista pártokban megnyilvánuló elégedetlenség kiélezése, továbbá az antikommunista ellenzéki tényezők erősítése, végül a kiábrándult kommunisták megnyerése. Hangsúlyozza mindenekelőtt a nyugati propaganda az összes ellenzéki elemek nemzeti egyesítésének szükségét. Hogy az elnyomott népek képzelőerejét meg lehessen ragadni, a Nyugatnak hangsúlyoznia kellene azt a kívánságát, hogy a felszabadított közép- és kelet-európai országokban olyan szociális és politikai rend biztosítását óhajtja, amely haladást jelentene a múltakkal szemben.” Ripka felhívta a nyugati hatalmakat: ne elégedjenek meg a propagandával, hanem diplomáciai úton is avatkozzanak be az események alakulásába. Erre mindjárt két konkrét javaslatot is tett. Az egyik az, hogy a kelet-európai országok sorsát kapcsolják a német kérdés rendezéséhez, amelynek feltételéül a szabad választásokat kössék ki. A másik az, hogy a szocialista tábor országaiban népszerűsítsék erősebben az osztrák típusú semlegességet.

Szóljunk itt néhány szót a semlegességről. Mi üdvözöljük azt, ha egy ország kiválik az agresszív imperialista tömbből, és kezdetnek, akár csak az osztrák típusú semlegességet is választja. Még jobban örvendünk annak, hogyha egy lépéssel tovább megy és a nemzetközi békeharc tevékeny részesévé lesz. De a fordított irányú mozgás keresztezné mind a béke, mind a haladás érdekét. Az emigráció viszont nekünk, szocialista országoknak (és nem a NATO országainak) ajánlgatja ezt a semlegességet, éppen azért, hogy nemzetközileg elszigeteljen minket, kényszerítse az első lépést azon az úton, amely végül is az agresszív katonai blokkokhoz vezet.

Adolf Berle, a Szabad Európa Bizottsága elnökségének tagja, a strasbourgi Szabad Európa Egyetem elnöke még pontosabban kifejtette a „fokozatos átmenet” taktikáját. 1956 augusztus 7-én, az egyetem évadnyitóján a következőket mondta: „A régi felfogást a tulajdont és a társadalmi felépítést illetően … nem lehet és talán nem is volna helyes visszaállítani. Azt ajánlom, fogadjuk el a jelenlegi körülményeket úgy, ahogy vannak.” Ez a „reálpolitikai” kezdet.

A néphatalom aláásására, a tömegek megtévesztésére mindenféle hamis elméletet felhasználnak — a népi kapitalizmustól kezdve, az anarchista és anarcho-szindikalista nézeteken keresztül egészen az olyan fából vaskarika tételekig, mint az, hogy az amerikai kapitalizmus — szocializmus. A lényege: hogy az illető országot kiszakítsák a szocialista államok közösségéből. A többi már magától megy — legalábbis látszólag. A valóságban az imperialisták mindennek a tervét már jó előre kidolgozták:

„Az államférfiak mindezért és még sokkal többért fognak harcolni. Az urántermelést közös vezetés alá fogják helyezni. Közös vasúthálózatért fognak fáradozni … Jól átgondolt mezőgazdasági terven, közös mezőgazdasági alap megteremtésén és a Nemzetközi Parasztunió kifejlesztésén fognak munkálkodni. Közép-európai Bizottság megteremtéséért fognak harcolni … Örömmel állíthatom, hogy a munka nagy részét már el is végezték. Ennek az iskolának a diákjai, a rab országokból emigrálni kényszerült egyetemi tanárok, tudósok, gazdasági, pénzügyi, termelési, szállítási és egyéb szakértők évek óta tanulmányozzák a kérdést. Tanulmányi központokban — Amerikában és Európában — a lehető legjobb anyag áll rendelkezésre a cél megvalósítására. Nekünk nincs jogunk, hogy megnevezzük ezeket a személyeket, akik majd annak idején el fogják végezni ezt a munkát. Ezek az emberek egyidejűleg emelkednek majd ki a sztálini rendszer bomlásával.” Valóban gondos felkészülés! Nem az ő szándékukon múlott, hogy terveik gyakorlati keresztülvitelét hazánkban egy nem várt körülmény megakadályozta: a szocializmus erői szétzúzták a megindított ellenforradalmat.

Lényegében ugyanezt a programot variálták a magyar emigráns politikusok is. Kovács Imre ezt írta: „A lélektani vagy politikai hadviselés … azon a feltevésen alapszik, hogy a kommunizmus a benne szinte törvényszerűen jelentkező ellentmondások következtében, továbbá a mozgásból és tevékenységéből adódó »legális« lehetőségek tervszerű kihasználásával annyira fellazítható, hogy a Kremlnek nincs más választása, mint tárgyalni és a Nyugat feltételeit elfogadni. Ez a különleges hadviselés — amelyet azért neveznek lélektaninak, mert politikai, diplomáciai, gazdasági, kulturális és katonai nyomás mesteri kombinálásával vagy szükségszerű rotálásával a kommunizmust állandó nyugtalanságban tartja —, az egész világra kiterjed …” Más helyen kifejti: „Ne gondoljunk veszélyes akciókra, könnyen elfojtható megmozdulásra! Egyelőre az is elég lenne, ha a nemzetközi eseményekről és azok fejlődéséről helyesen tájékozódnék (mármint a magyar nép), hogy a kommunista hibákat vagy taktikai mozdulatokat a maga javára kihasználhassa. Hogy miben és mikor kezdeményezhet, azt óvatosan, szinte matematikai pontossággal kell kiszámítani. Analízisekkel segíthetjük legjobban, aztán a helyzet és a lélektani hadviselés módszertani ismeretében mindig ott és akkor fokozhatja a nyomást, ahol és amikor a leghatásosabb.”* Látóhatár, 1956 január—február. *

Az új taktika egyik fő sajátossága az volt, hogy szocialista álarcban lépett fel. Képviselői azt hangoztatták, hogy egy ideig kommunista útitársakat is hajlandók maguk mellé elfogadni. Nagy Ferenc azt írta: „A szellemi szabadságmozgalmat e pillanatban még kommunista párttagok vezetik. A nagyobb szabadságot egyelőre még a párton belül követelik … sokan vannak az emigrációban, akik elmaradtak az eseményektől és azt hiszik, hogy akár az írók sorozatos lázadása, akár a Petőfi-kör ifjúságának hatalmas megmozdulása nem egyéb, mint a kommunisták egymás közötti belső harca … Minket nem aggaszt az, hogy a harcot ma még kommunisták vezetik …”** Látóhatár, 1956 május—június. * De azért — félreértések elkerülése végett — sietve kijelenti: „Ellenezni kell magát a kommunizmust, nekünk, a demokratikus magyar emigrációnak a kommunizmus nem partnerünk. Semmiféle megjelenési formában.”

Kovács Imre is világosan látta, hogy nem lehet rögtön visszaállítani a kapitalizmust Magyarországon, legalábbis a régi formájában nem. „Aligha valószínű, hogy Magyarország egyhamar visszatérhet a kapitalista termelésre, ami a mi esetünkben különben sem ütötte meg Smith Ádám liberális mértékét, és a magam részéről ma szívesebben kiegyeznék a nyugati demokratikus szocializmus bármely eddig kialakult formájával, mintsem tátott szájjal hiába várjak a sült galambra.”* Látóhatár, 1956 május—június. *

Persze, ez a „nyugati demokratikus szocializmus” is csak a kapitalizmus egyik álneve, hiszen nem azért tartják ki a monopoltőkések az emigrációt, hogy vele építtessék fel a szocializmust!

Kovács Imre, Borbándi és társaik nézetei sokban emlékeztetnek Walter Lippmann, Adolf Berle és Sulzberger nézeteire.

Sulzberger, a „New York Times” állandó külpolitikai szemleírója, 1956 áprilisában cikksorozatot írt Jugoszláviáról, a „titóizmusról”. Ebben kifejtette, hogy a szocialista tábor egységét meg kell bontani. Jugoszláviáról azt állította, hogy nem a szocializmust építi, hanem nemzeti felkelést vitt végbe a szocialista országok egységével szemben, s ezért a „titóizmust” átmenetileg járható, sőt követendő útnak is tartotta a népi demokráciák számára. Hibáztatta a merev amerikai propagandát azért, mert engedte, hogy a semlegesség jelszavát a haladó erők használják fel az imperialista blokk-politikával szemben, s ez sok kárt okozott az amerikai politikának. Ezért sürgette ennek a jelszónak kisajátítását és felhasználását a kelet-európai országok felé, azzal a céllal, hogy elválasszák őket a Szovjetuniótól.** New York Times, 1956 április 21—23. * A cikksorozat nagy visszhangot keltett. A hivatalos emigráció számára Sulzberger túl messze ment, szerintük túlságosan engedékeny volt, mert a kapitalizmus restaurációját a „második szakaszra” halasztotta. Ezért Varga Béla válaszcikkben utasította el az ajánlott átmeneti megoldást.

Lényegében Sulzbergerével azonos nézeteket fejtett ki Walter Lippmann is, a „New York Herald Tribüné” ismert külpolitikai szemleírója (a „Manchester Guardian” 1956 június 8-i számában). Ő is hangsúlyozta: a legfontosabb, hogy az egyes országokat elválasszák a szocialista tábortól, a Szovjetuniótól. Lippmann e gondolatokat csak a magyarországi ellenforradalom után foglalta egységes rendszerbe. November 14-i cikkében megállapítja, hogy a népi demokratikus rend megdöntése két szakaszban történhet: az első szakaszban az illető országot el kell választani a többi szocializmust építő országtól (ezt a szakaszt ő álcázásképpen „titóista” szakasznak nevezi), a második szakaszban pedig felszámolják a szocialista vívmányokat, s bekövetkezik a burzsoá restauráció, vagy ahogy Lippmann mondja: „a teljes szabadság”.

Hozzájuk hasonlóan Kovács Imre is azt írta: „A Nyugat hosszú távon az eredményes titóizmust a demokrácia első állomásának tekinti.” Itt persze Kovács Imre is abból a téves nézetből indul ki, hogy Jugoszlávia nem a szocializmus építésének útján halad, hanem letér arról.

Az ellenforradalom tehát új fegyvereket is alkalmazott. Korábban a „tiszta demokrácia”, az „általános szabadságjogok” voltak a fő harci jelszavak, most pedig a „nemzeti kommunizmus” és a „nyugati demokratikus szocializmus” jelszava mellé állt. Ez az álruha megkönnyítette számára, hogy beleszóljon az itthoni vitákba, ezeket állandóan tovább élezze és burzsoá irányba terelje, hogy újból és újból felvetett kérdésekkel a dolgozókat állandó izgalomban tartsa, az erkölcsi válságot elmélyítse — egyszóval a talajt „fellazítsa”. Ezt nevezte Kovács Imre „lélektani háborúnak”, ezt nevezzük mi az ellenforradalom ideológiai előkészítésének. Az emigráció ezzel alaposan megszolgálta a „harminc ezüstdollárt”.

A kelet-európai országok elleni támadás politikai előkészítésének kétségtelenül ez volt a fő vonala. Minthogy az amerikai propaganda ezt az utat járta, az emigrációnak is az az áramlata volt az amerikaiak számára a leghasználhatóbb, amelyik ügyesen tudta alkalmazni ezt a taktikát. Ennek a feladatnak az MNB balszárnya, a „Látóhatár”-csoport és a szociáldemokraták feleltek meg, ezért ezeknek a befolyása az emigrációs politikai központokban megnőtt. — (Például Kovács Imrét 1955-ben vették be a Szabad Európa Bizottságba, s ott ő is megkapta a maga 150 dolláros júdáspénzét.)* 1956 októbere után nyugati körökben gyakran hangoztatták, hogy Magyarországon nem ellenforradalom volt, hiszen nem tűzték napirendre az államosítás és a földreform eredményeinek eltörlését. De az ellenforradalmi emigráció itt vázolt taktikája is mutatja, hogy ez az érvelés hamis, az államosítást és a földreformot az ellenforradalom nem akarta — legalábbis kezdetben — nyíltan támadni. *

Az emigráció zöme a második vonalba került, s ott a maga módján készítette elő a kapitalista ellenforradalom ügyét, elsősorban azzal, hogy az emigránsok körében „helyesbítette” Kovácsék számukra elfogadhatatlan tételeit. Szították a gyűlöletet, hangoztatták, hogy a kommunisták semmiféle csoportjával nem szabad együtt haladni, hogy nem elég a semlegesség, azonnal a NATO-hoz kell csatlakozni, támadták a békés egymás mellett élés híveit, és mindenekelőtt: követelték az azonnali, direkt, ha kell háborús akciót a Szovjetunió, a népi demokráciák ellen. Így végezték azt a feladatukat, hogy megdolgozzák a nyugati közvéleményt s állandóan ugrásra kész állapotban tartsák az emigráns ellenforradalmi erőket.

Mind a két szárny megfeszített ütemben dolgozott. Az októberi napok előtt a „taktikusok” játszották a nagyobb és fontosabb szerepet, de az emigráció túlnyomó többsége a „vadak” közé tartozott, s kritikusan szemlélték a másik csoportot.

Az emigráció a külföldi rádiók és a sajtó útján elérte, hogy októberre egyike lett azoknak a tényezőknek, amelyeknek találkozásából az ellenforradalmi szituáció Magyarországon kialakult.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!