(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

A Szabad Európa Rádió mind hisztérikusabban buzdított a vérontásra. A SZER katonai tanácsadója, Borsányi Julián volt horthysta alezredes, Bell ezredes néven folyamatosan adta a tanácsokat a városi körülmények között folytatandó konkrét harcról. A Szabad Európa Rádió október 29-én már így fogalmazott:

„Szabadságharcosok, ne akasszátok szögre a fegyvereiteket … egyetlen darab szenet, egyetlen csepp benzint se ennek a budapesti kormánynak … Általános sztrájk kikiáltásával adjátok meg a hős szabadságharcosoknak a szükséges hátvédet, támogatást.” (Megjelent a Stern 1976. 46. számában.)

Október végén a Szabad Európa Rádió New York-i központja — mint R. T. Holt közli — megfogalmazta azokat a követeléseket, amelyeket a müncheni adó a felforgatóknak mint minimális feltételeket sugallt. Október 29-én külön hírben közölte:

„A szovjet csapatok azonnali és teljes kivonása magyar területről; a Varsói Szerződés felmondása; az ÁVH azonnali teljes feloszlatása. Az új rendőrség vagy biztonsági erők és a hadsereg irányítását olyan miniszter kezébe kell adni, aki egyetlen előző kabinetnek vagy központi kommunista szervnek sem volt tagja. Teljes amnesztia a felkelésben részt vett valamennyi szabadságharcosnak. A kormány többségét a különböző hazafiak csoportjaiból kell kialakítani, képviseleti alapon. Szabad és titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlés összehívása, hogy új alkotmányt és kormányprogramot készítsen.”

Ezt az irányvonalat tekinti mérvadónak az ellenforradalmi csoportok és pártok nagy része. Például Dudás József Magyar Függetlenség című lapjának október 30-i első számában mint saját követeléseit közli a Szabad Európa Rádió direktíváit — előbb ezzel a címmel: „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt sem”, majd egy következő kiadásban, még világosabban: „A koalíciós kormányt sem ismerjük el”.

Mint Edmund Taylor, a Reporter című amerikai folyóirat 1956. decemberi számában megírta, az amerikai kormányzatban is voltak, akik túl gyorsnak ítélték a folyamatokat:

„… A budapesti amerikai ügyvivő utasítást kapott, hogy látogassa meg Nagy Imrét, és szólítsa fel, szíveskedjék legalább némi bizalmatlanságot mutatni a Nyugat iránt. Legalább addig, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot … Az a felszólításuk Nagy Imréhez, hogy ne számolja fel túl gyorsan a kommunizmust, az adott helyzetben teljesen helyes volt. A baj az volt, hogy ezt a tanácsot túl későn adtuk neki …, és különben is, érvénytelenítették ezt más hivatalos amerikai ténykedések …”

Ezek a tanácsok későn érkeztek. A kormány november elsején már a következő közleményt tette közzé:

„Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter november elsején délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét … Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul …”

Nagy Imrének ehhez a döntésihez alkotmányosan nem volt joga, a szerződés felmondására legalábbis az Elnöki Tanács, még inkább az országgyűlés jóváhagyására lett volna szükség. Az amerikaiak persze siettek üdvözölni a döntést, amint azt az AFP november 2-án be is jelentette:

„John Foster Dulles, az USA külügyminisztere köszöntötte a magyar semlegesség kinyilvánítását és a magyar kormány elnökének, Nagy Imrének a bejelentését, hogy Magyarország ki szándékozik lépni a Varsói Szerződésből. Dulles hangsúlyozta, hogy a legnagyobb éberséggel kell követni a magyarországi eseményeket …”

De még ugyanaznap Eisenhower elnök dolgozószobájában fontos értekezletet tartottak, amelynek legfőbb tárgya, hogyan tovább: — Nagy Imrével? Eisenhower elnök így ír emlékirataiban:

„Magyarországon jelenleg az a probléma, hogy a lázadóknál hiányzik az erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők a visszavonulását követelik. Amennyiben a magyar nép katolikus buzgalma támogatná, Mindszenty bíboros lehetne a vezér.”

N. Streibert, az USA Tájékoztatási Hivatalának igazgatója már október31-én kijelentette nyugati újságírók előtt, hogy

„Amerika vaskezű kormányt vár, … amely gyökeresen szakítani tud a kommunista rendszerrel, képes megtisztítani az államapparátust, s mindezek után Magyarországot visszavezeti a nyugati táborba.”

A SZER november 1-én sugározza először azt a kommentárt — aztán mind többször —, amelynek a vezérmotívuma: „Mindszentyt az élre”. A volt hercegprímást, akit még 1948-ban letartóztattak, és 1949 februárjában államellenes összeesküvésért elítéltek, és aki házi őrizetben, vidéken tartózkodott, fegyveres ellenforradalmárok felhozták a fővárosba. Budapesti rezidenciáján november másodikára virradó hajnalon megindult a búcsújárás; külföldiek — köztük amerikai személyiségek — és persze az ellenforradalom vezérei, a különféle burzsoá pártok küldöttei keresik meg, nyilván tanácsokat hozva, illetve eligazításokat kérve.

Az események hihetetlenül fölgyorsultak. Mellékszáluk volt, hogy Győrben ellenkormány alakult, amely mellett megjelent a Szabad Európa Rádió „kirendeltsége” tíz, adó-vevővel felszerelt gépkocsival és speciális személyzettel. (Feljegyezték, hogy a győri „kormány” megalakulásának hírére az USA-ban élő Kállay Miklós, Horthy egykori miniszterelnöke ujjongásban tört ki: „A hétszentségit, a Dunántúl már a miénk!”)

A döntő fejlemény persze Mindszenty előretolása volt, akit nem Nagy Imre mellé, hanem rögvest eléje helyeztek. A restaurációhoz szilárd emberre volt szükségük, aki nem inog meg. Más kérdés — amit viszont nem gondoltak át Washingtonban —, hogy az ókonzervatív szemléletű bíboros, aki mindig is híján volt a valóságérzéknek, az évek során még inkább elszakadt a társadalmi realitásoktól, és ezért november 3-i rádióbeszédében a döntő kérdésekben elvetette a sulykot. Jóllehet előtte még arról beszélt, hogy egyelőre csak „tájékozódik”, rádiószózatában már a felszabadulás előtti társadalmi rend restaurációjának átfogó és alig leplezett programját fejtette ki, amelynek kiindulópontja az volt, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendszere, a szocialista rendszer — bukott rendszer, amelynek „örököseit” is el kell távolítani.

Úgy beszélt, hogy azt a néhány közbevetett félmondatot, amellyel az idők változásának tessék-lássék módon adózott volna, meg sem hallották az emberek; az utcát uraló „forradalmi” (valójában ellenforradalmi) frazeológiát sem tette a magáévá, az ő rendi szemléletének még az is sok volt. Beszédében hálát mondott azoknak, akik börtönéveiben gondoltak rá, majd így folytatta:

„Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják … Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi … tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc … A rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, mégpedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük … A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésekért egyaránt …

Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom (!), a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni …

Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről (az egyházi intézményekről van szó — A szerk.) gondoskodnunk kell. Ugyanily minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország hat és fél millió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk … a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk …”

Mindszenty általános fejtegetéseiből is elég egyértelműen kitetszett, hová szándékozik visszavinni az országot és melyik táborhoz kívánta csatlakoztatni. Az általánosságoknál nagyobb visszhangot mégis azok a látszólagos mellékes megjegyzései váltották ki, amelyekben kijelentette: „a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk”, „a katolikus egyház intézményeinek … visszaadását joggal elvárjuk”. Az egyház „intézményei” ugyanis nem csak sajtóorgánumok vagy rendházak voltak, hanem az egyház földbirtokai! És tekintettel arra, hogy a felszabadulás előtt a katolikus egyház volt a legnagyobb földbirtokos Magyarországon, ezen mást, mint a földreform visszacsinálását, nem lehetett érteni. A parasztok (különösen a volt agrárproletárok és volt szegényparasztok) ezt annál érzékenyebb füllel hallották meg, mert az ellenforradalom a falvakban nem tudott abba az anonimitásba rejtőzni, mint Budapesten vagy a nagyobb városokban: ahol előmerészkedett, ott a régi gazdatisztek, uradalmi intézők, csendőrök, községi jegyzők, itt-ott maguk a földbirtokosok jelentek meg a színen, akiket a lakosság még ismert a múltból, és aszerint is ítélt meg, akármilyen „forradalmi” és „nemzeti” frázisokat harsogtak is.

A hódmezővásárhelyi Nemzeti Újság november 2-i, ellenforradalmat sürgető kérdésére

„Hol van a magyar parasztság? Miért késik a falvak, a tanyák és puszták népének felkelése?”,

a Mindszenty-beszéd után még némább hallgatás volt a válasz. A prímás végképp meggyőzte a gazdákat, a szövetkezetieket és egyénieket egyaránt, hogy a politikai fejlemények, ha így folytatódnak, semmi jóval nem kecsegtetnék őket.

Nagy lendületet kapott az 1945 utáni koalíció pártjainak újjászerveződése is. Ez a folyamat is tanúsította: a restauráció útján nem volt, nem lehetett megállás. A pártok megalakulását az jellemezte, hogy a fordulat idején leszerepelt, háttérbe került jobboldaliak nemcsak magukhoz ragadták a kezdeményezést, hanem első és legfőbb igyekezetük a leszámolás volt a baloldaliakkal, a szocialista rendszerrel együttműködő, volt pártbeli társaikkal, azok megbélyegzése, durva inzultálása, megalázása. A nézetek pluralizmusáról — ahogyan ma nevezik — e pártokban szó sem lehetett; minden mérsékletre intő nézetet elátkoztak, csak a szélsőségeseknek volt szavuk.

Különösen bonyolult volt a helyzet persze a szociáldemokratáknál. Az SZDP volt baloldala 1948-ban az egyesült párt marxista—leninista platformját fogadta el, kommunista lett, az MDP szerves része; kivette a részét a sikeres építőmunkából, mint ahogy sokan szenvedő részesei lettek a párt hibáinak is; itt nem voltak különbségek régi kommunisták és régi szociáldemokraták között. A jobboldaliak, az egyesülés ellenzői, akik a szociáldemokrata párt újjáalakítását kezdeményezték, eleve kétségessé tették az MDP (illetve az MSZMP) fennmaradását. De mint az események november 4-e előtt és után tanúsították, ebben is szembe találták magukat a baloldali, volt párttársaikkal, akiknek túlnyomó többsége a revizionisták ellen foglalt állást, hű maradt a szocializmus eszméihez, a néphatalomhoz és vívmányaihoz. A jobboldali szociáldemokrácia számára az egyetlen alternatíva volt Nagy Imrét és híveit „integrálni”, ami iránt viszont a Szocialista Internacionálé jobboldala viseltetett gyanakvással; Kéthly Anna, aki az ellenforradalom napjaiban a Szocialista Internacionálé bécsi ülésszakán részt vett, nemigen tudta megértetni a példa nélküli helyzetet.

Természetesen nemcsak az 1945 utáni koalíció pártjai támadtak fel. A tőkés (és fasiszta) restauráció minden képzeletet felülmúló dinamikáját jellemzi, hogy Nagy Imre és kormánya

„engedélyezte és lehetővé tette, hogy az ellenforradalom néhány napja alatt alkotmányellenesen 70 különböző párt és szervezet alakuljon, köztük olyan hírhedt — a békeszerződésben is tiltott — burzsoá fasiszta pártok, mint például a Magyar Élet Pártja, a Kereszténydemokrata Párt, a Keresztény Magyar Párt, a Magyar Néppárt, a Nemzeti Tábor, a Keresztény Front, a Katolikus Néppárt, a Keresztény Néppárt és a Nyilaskeresztes Párt.” (Fehér Könyv, 1958.)

Miután a kormány deklarálta a többpártrendszert, ezek a hírhedt pártok is, amelyeknek semmi közük nem volt a kereszténységhez, a nemzethez, a néphez, egyenesen a nyilvánosság elé léptek. Íme, egy 1956. november 1-i újságközlés:

„Megalakult a Keresztény Front, az összes keresztény politikai csoportosulásokat és pártokat egységesítő szándékkal. A Keresztény Front ideiglenes vezetősége tízévi illegális munkája után pénteken (2-án) délután tartja első ülését.”

Első megnyilvánulásaik minimumához tartozott, hogy a magántulajdon elvét deklarálják, mint például a Magyar Függetlenségi (Pfeiffer) Párt október 31-i alakuló ülése, amit több napilap közölt másnap reggel:

„… elveink közül ki nem törölhető a magántulajdon sérthetetlensége … a tisztes, örök és polgári demokrácia megvalósítása …”

Az újjászerveződő szociáldemokrata párt egyik hangadója, Pásztor József nyilvános beszédében mondta:

„A szociáldemokrata párt nemcsak a kisemberek pártja, hanem mindenkié, aki a programját magáévá teszi. A párt a magántulajdon alapján áll.”

Nyugaton már azt mérlegelték, mit jelent majd a jövő Európa számára a kialakuló magyar rendszer; a Populaire című francia lap november 2-i számában már így elmélkedik:

„Vigyázni kell, mert Magyarországon a jobboldal felé tendáló új politikai megmozdulás látszik kialakulni. Magyarországon újjászülethet egy újabb horthyzmus.”

Nagy Imre november 3-án átalakítja a kormányt. Nyilvánvaló, ezzel az átalakulással is bizonyítani kívánja készségét a többpártrendszerhez való visszatérésre. A kormányban rajta kívül, aki a miniszterelnöki poszt mellett a külügyminiszteri tisztséget is elvállalja, csak Maléter Pálnak van tárcája, őt nevezte ki Nagy honvédelmi miniszternek. (Maléterről tudni kell, hogy ő — a néphadsereg ezredese — október 25-én nemcsak kiegyezett a fegyveres ellenforradalmárokkal, hanem közéjük is állt. Székhelyét a terrorista csőcselék megszállta Killián-laktanyában ütötte fel. Mint „honvédelmi miniszter” is ott ténykedett.)

A kormány más tagjai „államminiszteri” címet viseltek, a tárcák vezetését miniszterhelyettesekre bízták. A kormány új politikus tagjai — Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, B. Szabó István, Bibó István, Farkas Ferenc — mindmegannyi híve a kispolgári-polgári demokráciának, kinevezésükkel Nagyék jelzik: az állami vezetésben nincs többé gátja a politikai rendszer megváltoztatásának. Az egész manipulációra jellemző volt. hogy a látszat kedvéért a névsorba beírták Kádár Jánost is, aki ekkor már elhagyta a fővárost, és akit ennélfogva nem is kérdezhettek meg, hogy részt kíván-e venni ebben a kormányban.

A politikai földcsuszamlásban tragikus szerepet játszottak azok az alkotó értelmiségiek, írók, művészek, újságírók, akik 1956 folyamán támogatták a revizionistákat. A „forradalom” „tisztaságáról” képzelődtek még akkor is, amikor az ártatlanul meggyilkoltak vére folyt „a pesti utcán”, a Rákosiék idején uralkodó önkénnyel akkor szálltak hadba, amikor már a fehérterror rémuralma tartotta rettegésben az országot; egyes újságírók azzal a hazugsággal akarták visszanyerni a közönség bizalmát, hogy kijelentették: minden valótlan volt, amit korábban a sajtó és a rádió mondott; voltak, akik lépten-nyomon harsogták a nemzeti múlt nagy szózatait, amivel az adott helyzetben csak a gyújtogatókat segítették, olajat öntöttek a nemzetet elpusztítással fenyegető lángokra.

Valóban tragikus vétségek voltak ezek, hisz akik elkövették, nagy többségükben nem azt akarták, amiben oly buzgón segédkeztek. Arra a kérdésre, amely az Irodalmi Újság november 2-i számának első oldalán olvasható: „Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a holtakkal?” — mire megjelent a lap, már nem lehetett azzal válaszolni, hogy „Ne folyjon több vér!”; az elszabadult fenevadakat ráolvasásokkal, olyan könyörgésekkel, hogy „Óvjátok meg a forradalmat!”, már nem lehetett megfékezni. Használni már csak azok használhattak, akik kimondták: meg kell védeni a szocializmust. Sokak számára meglepően éppen az a Németh László emelte fel ebben az értelemben a hangját, aki évekig csak belső emigrációból figyelte az országot. Noha általánosságban üdvözölte a megmozdulást, annak folytatását, a jövőt illetően súlyos aggályait fejtette ki, óvott a szocializmus vívmányainak (földreform, államosítás) elvetésétől, a polgári demokrácia és a kapitalizmus visszaállításától.

„Három dolgot kell itt mindenkinek meggondolni. Magyarország az elmúlt évtizedekben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett … Intézkedéseinkben a mostani állapotokból kell kiindulni, eltökélve, hogy ami vívmány, vagy kis változtatással vívmánnyá alakítható, azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesszük … De ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk …” (Új Magyarország, 1956. november 2.)

(Ezt a cikket egyébként november 4-i számában, amelynek példányait a katonai események miatt már nem szállították ki, leközölte a Népszabadság is.) Egy másik, november 3-án megjelent cikkében Németh László máir így kiáltott fel:

„Jönnek a csörtetők …, és 1920-at csinálnak!”

Még egy 1920-as vérfürdőt nem csinálhattak ugyan, de az 1956-os ellenforradalomban így is sokan vesztették életüket, a gyilkosságoknak és a harcoknak fájdalmasan sokan estek áldozatul. Erről is szólni kell, azért is, hogy lássuk, hány ember életével kellett végül is „elszámolni”, meg azért is, hogy helyesbítsük azokat a képtelen adatokat, amelyeket az ellenséges propaganda mind a mai napig terjeszt, és amelyekben több tízezerre teszik a halottak számát. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. május 15-én az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatos halálozásokat és sérüléseket így összesítette:

„Az október 23-i és az azt követő eseményekkel kapcsolatban országosan 2502 halálesetet anyakönyveztek; október 23-a és 31-e között 990, novemberben 1168, decemberben 116, januárban 8, ismeretlen időpontban 220 haláleset történt. Az összes eseményekkel kapcsolatos halálesetből Budapesten 1945, vidéken 557 történt … Nagyobb számban volt haláleset az eseményekkel kapcsolatban Mosonmagyaróváron (50), Salgótarjánban (46), Veszprémben (29), Miskolcon (25), Kecskeméten (25) . .. Budapesten a legtöbb halott a VIII. (435) és a IX. (234) kerületben volt. Az állami egészségügyi szolgálat október 23-tól az év végéig közel húszezer, a harci cselekmények következtében megsérült személyt részesített kezelésben. A sebesültek 61 százaléka kórházi ápolásra szoruló, fekvő beteg volt. A sebesülések háromnegyed részét géppisztoly, puska, géppuska, egynegyedét ágyúlövedék, akna- és gránátrobbanás okozta.”

A fenti adatok nem tartalmazzák azokat a szovjet katonákat, akik 1956-ban Magyarországon áldozták életüket a munkás-paraszt hatalom helyreállításáért.

*

Már nem az ellenforradalom, hanem annak leverésének történetéhez tartozik, időrendileg azonban mégis ide kívánkozik: a november elsejéről másodikára virradó éjjel Kádár János, az MSZMP első titkára és Münnich Ferenc, más elvtársakkal együtt, elhagyták Budapestet. Ők voltak azok, akik, végképp szakítva az áruló Nagy-csoporttal, megalakították a forradalmi munkás-paraszt kormányt, amely — tekintettel a népköztársaság létét, az ország szuverenitását fenyegető veszélyekre — a Szovjetunió kormányától fegyveres segítséget kért.

Ennek nyomán jelentek meg Budapesten november 4-én, hajnalban a szövetséges szovjet hadsereg páncélos alakulatai. Egyetlen feladatuk volt: segíteni a felfegyverzett ellenforradalmi bandák, a vérengző kommandók felszámolásában, semmi más. Ezt, együtt a gyorsan szerveződő magyar karhatalommal, teljesítették is. Így hárult el egy hosszú, véres polgárháború veszélye és annak a réme is, hogy hazánk egy világméretű katasztrófa kirobbantásának színhelyévé és áldozatává váljék.

Nagy Imre utolsó kormányfői cselekedete ugyanis ennek a veszélyét is felidézte: november 4-én rádió üzenetben követelte az ún. ENSZ-csapatok beavatkozását, ami — az akkori gyakorlat, más szóval: a koreai háború példája szerint — az amerikai haderők intervencióját jelentette volna. Nagy Imre áruló pályájának köre ezzel bezárult. A magyar nép előtt viszont újra megnyílt a felemelkedés útja — súlyos tapasztalatok és fájdalmas veszteségek árán, de összehasonlíthatatlanul nagyobb bizonyossággal.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Miért nem valósult meg a Központi Vezetőség október 23-ról 24-re virradó éjszakán elfogadott akcióprogramja, miért sikerült az ellenforradalmi különítményeknek felülkerekedniük? A kérdés nem akadémikus. A fegyveres lázadás híre nagy megdöbbenést keltett; a szocializmus hívei, kommunisták és pártonkívüliek egyaránt, általában fel voltak háborodva, amikor értesültek a fegyveres támadásokról. A pártszervezetek pedig valósággal ostromolták a magasabb szerveket, azok pedig a pártközpontot: fegyvereket követeltek, eligazítást, illetve utasítást, hogy mit tegyenek. A legtöbb helyen megértették, most nincs itt az ideje vitatkozni azon, hogy melyik régebbi hibát hogyan kell kijavítani, a mindent megelőző és legfőbb követelmény: a népi hatalom, a törvényes rend megvédése.

Ami a munkásosztályt illeti, a gyárakban dolgozókat, azok október 23-án éjjel szinte mindenütt elhárították az ellenforradalmi csoportokat, amelyek munkásokat hívtak volna akcióikhoz, illetve le akarták állítani a munkát az üzemekben. Íme, egy jelentés a sok közül, a KGM Hajóipari Igazgatóságának rendészetétől, amelyet október 24-én a miniszternek tettek:

„A Dej Hajógyárban 23-án, este 11 óra előtt néhány perccel három fővárosi autóbusz érkezett a gyár elé, megrohamozták a főkaput, kiemelték, és behatoltak a gyárba. Azt mondták, munkásokat kívánnak toborozni a Rádióhoz, ahol munkásvér folyik. Közölték, másnap az üzem nem dolgozhat, sztrájkolni kell a követelésekért. A mi dolgozóink nem mentek velük, mire szitkozódtak, és elmentek … Az Óbudai Hajógyárban 23-án, kedden este 300 főnyi fiatal jött be a gyárba, és ledöntötte a Sztálin-szobrot. Utána elvonultak egy kis csoport kivételével, amely fel akarta gyújtani a szovjet exportra készülő hajókat. Itt is sztrájkra szólítottak fel. A munkások elzavarták őket.” (Párttört. Int. Arch.)

A gyárak többsége fegyvertelen volt. A csepeli gyárőrség például csövekkel, rudakkal kergette el az ellenforradalmárokat.

A munkások magatartása a következő napokban is elutasító volt. A helyzetet, amely mind kuszább lett, átlátni nem tudták, de zömük gyanakvással és fenntartással viseltetett a demagóg jelszavak iránt, a vérontást megengedhetetlennek tartotta. Elbizonytalanodásukat később is leginkább az mutatta, hogy igyekeztek kívül maradni az eseményeken, az országos sztrájk meghirdetése után a legtöbben odahaza ültek, és csak a rádión keresztül követték a fejleményeket. Ha határozottabb lett volna a vezetés, a munkások aktívan felléptek volna az ellenforradalommal szemben, megvédték volna a szocialista államhatalmat. A határozatlanság, a vezetésben levő szektás csoport kishitűsége — a többi között félelme a munkások felfegyverzésétől —, a fokozódó zűrzavar mindinkább megbénította a többséget.

Hasonló volt a helyzet a honvédségnél és a rendőrségnél: a központi döntések nem jutottak el a különböző egységekhez és szervekhez, illetve olyan határozatlan formában, amely lehetetlenné tette az erők megfelelő mozgósítását. Az MSZMP országos értekezlete 1957-ben ennek okait elemezve megállapította:

„Magyarországon október 23. és november 4. között is nagyobbak voltak a szocialista forradalom erői, mint a burzsoá ellenforradalomé. Míg azonban ez utóbbiak szervezettek és aktívak voltak és a népköztársaságot védő erők közé is beférkőztek, addig a szocialista forradalom erői a vezetésben működő árulók miatt dezorganizálódtak.”

A Központi Vezetőség a 24-re virradó éjszaka katonai bizottságot állított föl azzal a feladattal, hogy karhatalmi célokra szervezze át a honvédségi alakulatokat, indítsa el a munkások felfegyverzését, és biztosítsa az együttműködést a magyar és a szovjet csapatok között. Nagy Imre, akit ezen az ülésen visszavettek a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba, és miniszterelnöknek javasoltak (Gerő Ernő első titkári funkciójának megerősítése mellett), részt vett az akcióprogram kidolgozásában és azon a PB-ülésen is, ahol elhatározták, mit kell katonailag tenni:

„… ismételten felszólalt és kereken kijelentette, hogy az ellenforradalmárokat le kell törni, statárium kell, a Szovjetunióhoz kell fordulni és így tovább. Nagy Imréék tehát úgy tettek, mintha egyetértenének a párt harci programjával, amellyel az ellenforradalmi lázadást le kell verni. Ez igen fontos körülmény. A későbbiekben azután kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Nagy Imréék átmentek az ellenség táborába.” (Az MSZMP 1957. júniusi országos értekezletének beszámolójából.)

Nagy Imréék tehát egyfelől csatlakoztak a párt vezető testületeiben elfogadott irányvonalhoz, ugyanakkor — a fegyveres testületekben is elég nagy számban meglevő bizalmi embereiken keresztül — visszatartották a cselekvést, lefogták a harcolni kész párttagok és pártonkívüliek kezét. Hogyan működött ez a „mechanizmus”, arra álljon itt egy jegyzőkönyvi részlet Kopácsi Sándor (1956-ig budapesti rendőr-főkapitányt 1958-as bírósági peréből, amelyet a Tájékoztatási Hivatal akkor nyilvánosságra hozott. Tudni kell, hogy Nagy Imre hívei Kopácsi segítségével a budapesti főkapitányságot egyik irányító központjukká változtatták.

„KOPÁCSI: Az ott levő írók és újságírók, Aczél Tamás, Gimes Miklós, Méray Tibor, Szilágyi József és mások, akik állandó kapcsolatban voltak Nagy Imrével, arról beszélgettek folyton, hogy ami történik, az forradalmi demokratikus mozgalom. Ennek az értékelésnek az volt az eredménye, hogy én meginogtam, és olyan utasításokat kezdtem kiadni, hogy a kerületi kapitányságok kerüljék a harcot, lehetőleg tárgyaljanak a támadókkal.”

Egyébként Kopácsi ugyanezt nyilatkozta a Magyar Világ című lap 1956. november 1-i számában. A közte és az ellenforradalmárok között kialakult kapcsolatokról azt mondta:

„Hallgatólagos megegyezés született a tüntetők és a rendőrség között: órákon belül azonban már a valóságos megegyezés is megtörtént, olyannyira, hogy éjszakánként a fegyveres csoportok vezetői hivatali szobámban tartották megbeszélésüket. A tüntetők kívánságára a rendőrség őrizetében levő foglyokat elengedtük.”

Végh Tivadar rendőr alezredes visszaemlékezéséből:

„1956 októberében a VII. kerületi kapitányság vezetője voltam. 23-án jelentettem, hogy röpcédulázás folyik és utasítást kértem ezzel kapcsolatban. Azt a választ kaptam, hogy ehhez a rendőrség nem nyúlhat hozzá. A kapitányság előtt gépkocsival ellenforradalmárok jelentek meg. A veszélyes helyzetre tekintettel utasítást kértem. Kopácsitól azt a választ kaptam, hogy nem szabad a tömegre lőni, tárgyalni kell velük. A huligánok fegyvert követeltek tőlünk. A tárgyalások után a főkapitányságról azt az utasítást kaptuk, hogy a fegyvereket adjuk át és vonuljunk be a főkapitányságra.” (Fehér Könyv, 1958.)

Más kerületekben is az a képtelen helyzet állt elő, hogy a kapitányságok — parancsra — azoknak adták át a fegyvereket, akikkel régebben — mint köztörvényes bűnözőkkel — szemben álltak.

Majdnem azonos jelenségekkel lehetett találkozni a katonai vezetés némely központjaiban. A revizionisták már hónapokkal előbb megkülönböztetett figyelmet fordítottak a néphadsereg bomlasztására. A tiszti iskolások — parancsnokaik engedélyével — részt vettek az október 23-i délutáni tüntetésen. Az ellenforradalmárok és revizionisták erre azt terjesztették, hogy „a hadsereg átállt”. Ez persze nem volt igaz, de tény, hogy Budapesten jóformán nem volt harckész állapotban levő helyőrség, nem voltak tervek rendkívüli helyzetek esetére. Mindezt tovább súlyosbította jó néhány vezető beosztású katona- és rendőrtiszt behódolása. Újra beigazolódott: ha egy szocialista országban megbomlik a párt egysége, zavarok keletkeznek a párt és a tömegek között, megbénulnak a fegyveres erők is.

Október 24-ére elkerülhetetlenné vált, hogy Gerő Ernőt leváltsák posztjáról. Az október 25-én ismét összeült Központi Vezetőség fel is mentette, és Kádár Jánost választotta meg első titkárának, aki október 25-én rádióbeszédet mondott, amelyben — nevén nevezte az ellenséget — harcra szólított ellene.

„… A súlyos helyzetnek, amibe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésen indult, és a részvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult … A népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni.”

A párt mozgósító felhívásainak eredményeképpen megindult a forradalmi erők szervezkedése is. Az elsők között a volt partizánok fogtak fegyvert. 25-én már vagy háromszázan jelentkeztek a Partizán Szövetségben; több akcióban, fontos középületek védelmében vettek részt; ők segítettek visszafoglalni a Szabad Nép székházát is, amelyet a rádióval egy időben ellenforradalmárok szálltak meg. Szinte minden kerületi pártbizottságon százával jelentkeztek a kommunisták, hogy védjék a pártszékházakat. Vidéken egy sor helyen aktívan léptek fel a rendszer hívei. Íme, néhány adat:

„Október 26-án a Nagyatádról érkezett katonaság rendet teremtett Pécsett. Kalocsán megvédték a börtönt, szétszórták a támadókat. Cegléden katonai rendőrség alakult, és fenntartotta a törvényes hatalmat. Esztergomban visszafoglalták a tanácsházát az ellenforradalmároktól. Kecskeméten a kiszabadult rabok, más emberekkel együtt, fegyveres harcot kezdtek, de a repülősök tűzcsapása után a lövészegységek felszámolták az ellenforradalmi csoportokat … Kiskunhalason munkás-paraszt-katona tanács alakult a párt és a katonai parancsnokság képviselőiből, és ez biztosította a népi demokratikus hatalom védelmét … Az 5. gépkocsizó hadosztály egységei a Duna—Tisza közén október 28-ig teljesen helyreállították a rendet.” (Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956. című tanulmányából.)

A helyileg, bizonyos körzetben érvényesülő ellenakciók azonban nem fordíthatták meg az alapvető tendenciát, amelyet Nagy Imre és környezete azért határozhatott meg, mert módja volt belülről is hatni az irányításra, kívülről meg nyomás alá helyezte a hatalmi szerveket. Belülről fékezték a forradalmi erők megszilárdulását, akadályozták határozott fellépésüket, kívülről pedig — előbb közvetve, majd közvetlenül is — szították az amúgy is megzavarodott közhangulatot, bátorították az ellenséges elemeket.

Kezdetben Nagy Imre is arról beszélt, ha visszafogottabban is, mint mások, hogy akik fegyverrel támadtak a néphatalomra, azok ellenforradalmárok; a fegyverletétel és fegyver-beszolgáltatás időpontjának újbóli és újbóli elhalasztásával párhuzamosan azonban „differenciálni” kezdett, „elenyészőnek” nevezte azoknak a számát, akik „burzsoá restaurációt kívánnak”, s ezt a felfogást erőltette rá a Központi Vezetőségre is. Ezt a sort Nagy Imre azzal folytatta, hogy a törvénytelen fegyveres csoportokkal tárgyalásokba bocsátkozott. Fordulatot jelentett, hogy a fegyverletétel követelését felváltotta a fegyvernyugvás ajánlatával, ami lényegében az ellenforradalmárok elismerését jelentette, felajánlkozást a velük való együttműködésre. Nem is szólva arról, hogy Nagy emberei már korábban is tájékoztatták az ellenforradalmárokat a pártban és a kormányban hozott katonai jellegű döntésekről!

Már a Központi Vezetőség október 26-i ülésén a Nagy-csoport azzal állt elő, hogy azt a mozgalmat, amelyet még két nappal előtte ők maguk is ellenforradalomnak neveztek, ismerjék el nemzeti demokratikus megmozdulásnak. Nagy Imre egyik híve, a Petőfi-körös Nagy Balázs Brüsszelben a Magyar Szemle 1960. januári számában ezt írta:

„Nagy Imre nem csinálhatott egyebet, csak azt, amit csinált, nevezetesen: olyan messzire kényszerítette a pártot, amilyen messze az adott viszonyok között elmehetett.”

A hivatásos ellenforradalmárok nem tétlenkedtek egy pillanatig sem. Támadásuk fontos állomása volt, hogy október 25-én megnyitották a börtönöket. Arra hivatkozva, hogy régebben törvénytelenül elítéltek ártatlan embereket (akiket valójában 1956 elejéig mind szabadon bocsátottak), az országra, mindenekelőtt a fővárosra rászabadították a köztörvényes bűnözők ezreit, törvényesen elítélt kémeket, fegyveres összeesküvőket, ellenforradalmi szervezkedésekben részt vett horthysta tiszteket, háborús bűneik miatt bebörtönzött nyilasokat, hírhedt csendőrnyomozókat, az 1919—20-as évek tömeggyilkos különítményeseit. Október 25-től 31-ig Összesen 9962 köztörvényes és 3324 politikai bűnözőt szabadított ki az ellenforradalom. Többségük azonnal fegyvert kapott, nagy részük nyomban csatlakozott a különféle ellenforradalmi, rendszerellenes szervezetekhez.

A kiszabadultak között volt — csak a példa kedvéért említünk itt néhányat a sok közül — az 1935. évi atkári csendőrsortűz parancsnoka, Baricz Károly, akinek kezéhez nyolc ember vére tapad. Kiszabadultak Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán, a munkásmozgalom két mártírjának kínzói, Beál József és Bokor Gyula detektívek, szabadon bocsátották Dövényi Nagy Lajost, a Magyar Futár fasiszta förmedvény háborús bűnös szerkesztőjét. Kiszabadították és külön biztonsági konvojban ausztriai birtokaira szállították herceg Eszterházy Pált, Horthy-Magyarország legnagyobb világi földbirtokosát, akit korábban összeesküvés szervezése miatt ítéltek el. A kiszabadítottak között voltak az 1953-bain részben felszámolt „Botond Hadosztály” vezetői és tagjai is, akiknek a Rádió és a középületek elfoglalására, a raktárak és a tehergépkocsi-telepek megtámadására készített tervét már 1953-ban lefoglalták. (Nagyjából e terv szerint folytak az október 23-i akciók!)

Közönséges bűnözők is bekapcsolódtak az események irányításába. A sokszorosan elítélt Újvári József például a „nemzetőrség” VIII. kerületi „parancsnokaként” a kerületi rendőrkapitányságon ütötte fel főhadiszállását. Ő adott parancsot a kerülethez tartozó kommunisták, államvédelmi tisztek, munkásból lett vezetők őrizetbe vételére.

„Újvári több esetben részt vett a rablásokban és lopásokban is. Konkrétan . meg tudom jelölni, hogy a Bérkocsis utca és a József körút sarkán levő italboltot, a Rákóczi úti Csemege boltot, a Teleki tér és Kun utca sarkán levő italboltot, a Rózsa téri Nagycsarnokot is Újvári vezetésével törték fel és rabolták ki.” (Újvári titkárnőjének vallomásából.)

A börtönökből kiszabadult bűnözőkkel tetemesen megerősödött ellenforradalmi bandák 25-én, 26-án ugrásszerűen fokozták aktivitásukat. Október 25-én a kormány feloldotta az addig (elvben legalábbis) érvényben levő kijárási tilalmat. Ennek bejelentése után az ellenséges elemek elterjesztették a hírt: a Parlament előtt nagy tüntetés lesz. („Aki magyar, velünk tart!” — ez volt akkoriban az efféle toborzások jelszava.) A munkából hazatérő kíváncsiakkal együtt több ezer ember össze is gyűlt az Országház előtt, amikor a tömeg mögött levő házak tetejéről géppuskatűz zúdult az emberekre. Majdnem százan terültek el holtan a kövezeten. „Az ÁVO lőtt!” — ordítozták az ellenforradalmi uszítok. — „Minden ÁVO-s bűnös!” — kiabálták. Valójában a legszemérmetlenebb provokáció történt, amelynek nyilvánvaló célja az állambiztonsági szervezetnek — a rendszer akkor még legintaktabb szervezetének — a végleges befeketítése volt, és annak a lincshangulatnak a felkeltése, amely a következő napokban aztán el is árasztotta a budapesti utcákat.

Az Államvédelmi Hatóságról (amelyet ÁVH-nak, olykor korábbi neve után ÁVO-nak nevezett a köznyelv) tudni kell, hogy annak valóban bűnös vezetőit már az ellenforradalom előtt eltávolították posztjaikról. Péter Gábort, a szervezet korábbi vezetőjét már elítélték, és Farkas Mihály is, aki a kritikus években „felügyelte” a politikai rendőrséget, letartóztatásban volt, perére várt. A valóban kompromittáltakon, bűnösökön kívül, akik között jó néhányan a törvényszegés galádságait alantas indulatokból is vállalták, egy sor kiváló ember, meggyőződéses forradalmár is tevékenykedett ebben a szervezetben. Voltak köztük olyanok is, akik mihelyt rádöbbentek a koncepciós eljárások valódi mivoltára, szembeszegültek az utasításokkal, vállalva az üldöztetést, vagy az öngyilkosságba menekültek. „Államvédelmista” volt ezenkívül több ezer fiatal sorkatona, akinek a legkisebb felelőssége sem volt és nem is lehetett abban, ami 1953 előtt történt.

A parlamenti sortűz után fél órával már harsogta a vérfürdő hírét a Szabad Európa Rádió, és követelte:

„Megszüntetni a bűnös ÁVH-t!” (R. T. Holt amerikai kutató Szabad Európa Rádió című könyvében [1958., Minneapolis] megírta, hogy a SZER addigi 6—7 órás napi adásidejét október 24-től 24 órás adásidőre állították át.) A legdöbbenetesebb mindebben persze az volt, hogy Nagy Imre azonnal engedett a nyomásnak, és a Politikai Bizottságban azzal állt elő, hogy „a tömegek” követelésének eleget kell tenni. Később be is jelentette, hogy — feloszlatva a régieket — új karhatalmat alakítanak.

Hogy ez valójában mit jelentett, ez egyértelműen kiderül Kopácsi Sándor bírósági vallomásából:

„1956. október 26-án kötöttem megegyezést a felkelők vezetőivel, amikor a főkapitányságon fegyverszüneti tárgyalást folytattunk. Jelen voltak a felkelő csoportok vezetői, akik közül név szerint Dudás Józsefre, Pongráczra és Antalóczyra emlékszem. A megegyezés egy félóra alatt létrejött. Ettől kezdve a felkelők vezetői rendszeresen bejártak a Budapesti Főkapitányságra, majd október vége felé beválasztották őket a karhatalmi bizottságba … Lényegében döntő befolyásuk volt a Karhatalmi Bizottság irányításában.”

Az ellenforradalmárok ténykedéseit mind operatívabban befolyásolta az amerikai irányítás alatt álló, Münchenben székelő Szabad Európa Rádió. Akkori szerepéről sokat írtak Nyugaton, így Robert T. Holt már idézett könyvében:

„München mindennap kap távgépírón napi taktikai irányítást Magyarországgal kapcsolatban New Yorkból.”

Horváth Béla és Vámos Imre, a Szabad Európa Rádió két volt munkatársa, a Látóhatár 1962. februári számában ezt írta:

„A SZER nagy müncheni épülettömbje ezekben a napokban megtelt a világ minden részéről érkező futárokkal, a pártok és érdekeltségek küldöttségeivel, a hidegháború haditudósítóival, az úgynevezett kremlinológusokkal, akik tanácsokat adtak a kommentátoroknak. Özönével érkeztek a kábeltáviratok és utasítások New Yorkból, mit, hogyan adjanak tovább az éterben.”

A SZER nemcsak politikailag irányított, hanem konkrét katonai tanácsokat is adott a harcmodor és a harci formák kiválasztásához. Egy további idézet a Látóhatár cikkéből:

„A Szabad Európa Rádió közvetlen kapcsolatot tartott még egyes fegyveres ellenforradalmi bandákkal is. A Corvin köziekkel például oly módon, hogy este 23 órakor adta nyílt adásában rejtjeles utasításait, míg a Corvin köziek éjjel egy órakor válaszoltak, rövidhullámú rádiójuk segítségével.”

A fegyveres csoportok többségét katonailag iskolázott vezetők irányították. A legjelentősebb, a Corvin közi, már október 24-én hajnalban megalakult; elfoglalták a Corvin mozit, a Kisfaludy köz 4. számú ház első emeletét és a Práter utcai iskolát. A Rádió és a Szabad Nép-székház ostromában részt vett börtönviseltek, egykori horthysta tisztek és más levitézlett alakok, különféle alvilági figurák és néhány tucat diák alkotta az első törzsgárdát. (Itt is, mint másutt, nagy számban lumpen elemek csatlakoztak hozzájuk, akiket a rend iránti gyűlölet mellett a rablás lehetőségei is csábítottak.) Másnap, október 25-én a Corvin köz kiegészült az átellenben levő Killián-laktanyával, 28-án már több mint 300-an, 30-án ezren települtek be a jól védhető, összefüggő Corvin-komplexumba.

Ugyancsak jól védhető támaszpontot foglalt el a Baross tér 19-es számú házban az úgynevezett „Baross tériek csoportja”, valamint „Szabó bácsival”— Szabó János volt horthysta őrmesterrel — az élen a „Széna téri csoport”. Ez utóbbihoz csatlakozott egyébként egy 100 tagú „bányászcsoport” is, valójában börtönből szabadított politikai és köztörvényes bűnözők, akiket gróf Andrássy Alfréd hozott a börtönbányából Budapestre. Szabó János „szellemi” vezérének a Szabad Nép-székházat elfoglaló Dudás Józsefet választotta, aki viszont önmagát nevezte ki a „Magyar Nemzeti Bizottmány elnökének és az összes szabadságharcosok vezérének”. Nagy ellenforradalmi erőt képviselt a „Tompa utcai csoport”; ők ellenőrizték a Petőfi-hidat, a Ferenc körutat, az Üllői út és a Mester utca környékét. Emellett azt a feladatot kapták, hogy égő benzines palackokat dobjanak szovjet harckocsikra, és az előtűnő katonákat lőjék le. Ezt a „fejvadászatot” folytatta több más banda is. Csepelen Bordás András Kossuth-díjas esztergályost és Kalamár József tanácselnököt egy ilyen banda gyilkolta meg. A fővárosban több mint harminc támaszpontja volt az ellenforradalomnak.

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Mint ismeretes, a budapesti diáktüntetéssel kezdődött 1956. október 23-án délután az az eseménysor, amelyet szocialista társadalmunk története mint ellenforradalmi fegyveres felkelést és nemzeti tragédiát tart nyilván, és amelyről a szocializmus-ellenes propaganda még ma is mint „dicsőséges forradalomról” emlékezik meg. Nyugaton két és fél évtizede azt is bizonygatni próbálják, hogy az október 23-i tüntetés „spontán megnyilatkozás” volt. Már akkor is tudni lehetett, de azóta temérdek bizonyítékkal dokumentálhatjuk, hogy erről szó sincs, a tüntetést és a belőle kifejlődött fegyveres akciókat tudatos előkészületek előzték meg.

Itt vissza kell utalni a múlt héten közölt sorozatunkban már részletesen taglalt 1956. júliusi párthatározatra. Az MSZMP Központi Bizottsága 1957. június 27-i beszámolójában így értékelte a júliusi határozat hatását:

„Az ellenség zavarban volt. Nyilván ő is felmérte a helyzetet, megértette: reá nézve súlyos politikai csapás lenne, ha a párt szívós munkával, mondjuk, egy esztendőn át a Központi Vezetőség júliusi határozatának irányvonala szerint dolgozna, s ezalatt kijavítaná a hibákat, s így megerősödne a párt és a népi hatalom tekintélye (…). Azért gyűjtötte össze (az ellenség — A szerk.) erőit a támadásra, a rohamra, hogy megakadályozza a pártot és az ország népét abban, hogy normális úton rendbe hozza a hibákat, és természetesen őrizze és továbbfejlessze a pozitív vívmányokat.”

Ebben a szakaszban különösen súlyosan esik a latba a revizionisták felelőssége. Ők is azután fokozták szervezkedésüket és provokatív akcióikat, hogy láthatóvá vált a pártban az egészséges erők tömörülése és aktivizálódása. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: Nagy Imre és csoportja kerüljön hatalomra. Vakon, tekintet nélkül a kiáltó ellenforradalmi veszélyre, felelőtlenül cselekedtek. Nem gondoltak rá, hogy ha talpra ugranak egyszer az ellenforradalmárok, a restaurációra régóta készülődő külső és belső szocializmusellenes erők, akkor őket is elsöprik. Szálláscsinálókként esetleg addig megtűrik őket, amíg ez a közvélemény félrevezetéséhez szükséges, de azután már akármennyit bizonygathatták volna szembenállásukat, ellenzékiségüket; az az érvük, hogy ők harcoltak a „legradikálisabban” a szocialista rendszer hibái ellen, nem lett volna érdem azoknak a szemében, akik magát a szocializmust tartották hibának, megsemmisítendőnek.

S pontosan ez is következett be. Az ellenforradalom hasznosította a revizionisták fellazító tevékenységét, de nem bízta rá magát a revizionistákra. Mint erről már az előző fejezetben szóltunk, az ügyet saját kezébe akarta venni, ezért mozgósította illegális szervezeteit. Aktivizálódását mutatja az is, hogy 1954-ben 53, 1955-ben 162 hírszerző ügynök ellen folytattak vizsgálatot a hatóságok, és az ellenforradalmat megelőző 18 hónap alatt 15 nagyobb és 30 kisebb ellenséges szervezkedést lepleztek le. A nyilvántartások szerint mintegy 250-re tehető azoknak a kisebb-nagyobb illegális szervezeteknek és csoportoknak a száma, amelyek 1956 októbere előtt Magyarországon működtek.

Nyilvánvaló: amíg szilárd volt az állam, az ország rendje, nem kellett feltételezni, hogy a vérgőzös összeesküvők kezet emelnek a néphatalomra. Csakhogy 1956 nyarán és őszén olyan helyzet alakult ki, amikor ezekkel a kísérletekkel is másképp kellett számolni; rég múmiáknak hitt elemekből is aktív felforgatok lehettek. (S lettek is.) És olyan tervekből, amelyeket korábban megbomlott agyak képzelődéseinek tarthattak volna, puccsista akciók születhettek. Ezek az előkészületek teljesen megfeleltek annak, amit az USA képviselőházi vitájában — a felforgatásra szánt összeg felemeléséről szóló előterjesztés alkalmával — 1956-ban Kerstein képviselő mondott:

„… a felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel.”

S persze a propagandát sem vetették meg. 1956 őszén szó szerint vissza lehetett hallani azokat a jelszavakat, követeléseket, amelyeket már 1956 tavaszától az ellenséges adók sugároztak, elsősorban a Szabad Európa Rádió. Legfőbb célpontjuk a magyar—szovjet barátság és szövetségi viszony volt, amelyet „idegen uralomnak” neveztek; a külkereskedelmi elszámolások nyilvánosságra hozatalától a szovjet csapatok kivonásáig terjedtek követeléseik. Az1956-os belpolitikai jelszavak java részét is ők fogalmazták meg először: a szólás- és sajtószabadság mellett az összes politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását követelték (ideértve a háborús bűnösöket, a fasiszta gyilkosokat is); a gazdasági élet problémái ürügyén a tervgazdaságot és a szocialista tulajdonviszonyokat támadták, sztrájkjogot követeltek; az igazi demokráciát azonosították a többpártrendszerrel.

Október 23-a közvetlen előzményeihez tartozott, hogy Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István, a Politikai Bizottság tagjai Münnich Ferenc belgrádi nagykövettel együtt október közepétől — párt- és kormányküldöttség tagjaiként — Jugoszláviában tartózkodtak, s köztudott volt, hogy csak október 23-án térnek haza. Október 21-én este — feltehetően azoknak a katonatiszteknek a közbejöttével, akik később oly szorosan együttműködtek Nagy Imrével — leállították a néphadsereg karhatalmi felkészítését szolgáló terv végrehajtását, ismét engedélyezték a szabadságokat. (Erről tudomást szereztek az ellenforradalmi erők is.)

A 23-i tüntetés egyik lényeges és közvetlen előzménye — más egyetemeké mellett — a műegyetemisták október 22-i gyűlése, amelyet eredetileg későbbre terveztek, de a revizionista szervezők javaslatára hirtelen előbb megtartottak. A gyűlés egyik részvevője — az egyetem egyik adjunktusa — így tanúskodott az összejövetelről:

„A gyűlésen nagy vita keletkezett arról, legyen-e tüntetés vagy sem. Cholnoky rektor a tüntetés ellen foglalt állást … Ez adta az Indítékot Nagy Imre jelenlevő hívének, hogy ismét szót kérjen. Üdvözölte a diákok kezdeményezőkészségét és azt mondta, csatlakozik ehhez. Az utóbbi időben hallgatja Londont, Párizst, Belgrádot, amelyek nagyon hiteles, reális adatokat szoktak közölni, és adásuk jobban megfelel a valóságnak, mint a mi rádiónké. Arra buzdította a diákokat, hogy másnap csináljanak tüntetést, sőt, követeléseik jegyében tüntessenek. Demagóg hangnemben még néhány dologról beszélt, valósággal ordítva, kikelve magából, beszéde élesen szovjetellenessé fajult.” (Nagy Imre és bűntársai bűnperéből; kiadta a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala 1958.)

A gyűlés 14 pontba foglalt követeléslistát fogadott el, amelyben áttételesen már szó volt a Varsói Szerződésből való kilépésről, az alkotmányban lefektetett rend megváltoztatásáról. Mint Losonczy Géza saját kezűleg írt naplójából tudjuk, Nagy Imre személyesen is foglalkozott e kiáltvány közzétételével; Losonczy szó szerint ezeket jegyezte fel:

„Nagy Imrének az volt az álláspontja, hogy Benke ne akadályozza meg a 14 pont leadását.” (Benke Valéria akkor a Rádió elnöke volt. A 14 pont leadására nem került sor. — A szerk.)

A Petőfi-kör adminisztrátora tanúvallomásában ezt mondta a tüntetés előkészítéséről:

„A Petőfi-kör vezetősége október 22-én határozatot hozott, hogy részt vesz a másnapi tüntetésen … Olyan volt az épület, mint egy főhadiszállás, a küldöttségek állandóan váltották egymást.” (Fehér Könyv 1958.)

A párt belső helyzetét jelzi a párt központi lapjának, a Szabad Népnek az október 23-i vezércikke, amely Új tavaszi seregszemle címen jelent meg. A lap, amelynek több szerkesztője akkor már Nagy Imre vonalát követte, a 22-i diákgyűlések mellé állt, és lényegében szembeszállt azokkal, akik e gyűlésekből kihallották a disszonáns hangokat. A sajtóban egyébként is — még az addigiaknál is jobban — felerősödött ezekben a napokban a revizionista demagógia.

A párt- és kormányküldöttség 23-án reggel érkezett vissza Jugoszláviából Tájékozódni sem volt idejük, úgy elárasztották a Politikai Bizottságot a különféle küldöttségek, amelyek türelmetlenül követelték az aznapi felvonulás engedélyezését. (Nagy Imre hívei nem kevesebb, mint hat küldöttséget menesztettek a délelőtt folyamán.) A Politikai Bizottságban erősen megoszlottak a vélemények; voltak, akik kategorikusan ellenezték a tüntetés engedélyezését, mások mellette voltak, mert még mindig éltek az illúziók a megmozdulás spontán jellegéről, a kezdeményezés jó szándékáról. De másféle illúziók is voltak; nevezetesen, hogy ha fél re csúszna a demonstráció, a hatóságoknak módja volna „30 perc alatt” — így hangzott el egy előző napi munkásgyűlésen Csepelen! — helyreállítani a rendet. Ez az utóbbi álláspont játszott talán leginkább közre abban, hogy végül is hozzájárultak a rendezvény megtartásához.

A bizonytalankodás a részvevőket ingerlékenyebbé tette, a provokátorokat felbátorította. A belügyminiszter — a közrend megőrzése érdekében — déli 1 órakor a rádióban még a gyülekezési és felvonulási tilalmat ismertette, ugyanezt fél 3-kor már visszavonta. Az ingadozás azoknak kedvezett, méghozzá nagyon, akik ezen a napon éppen azt akarták bebizonyítani, hogy a rendszer felbomlóban van, itt az ideje a frontális támadásnak.

Minden budapesti karon, már a kora déli órákban, összehívták az egyetemistákat azzal, hogy tüntetni mennek a Bem-szoborhoz, a „magyar—lengyel barátságért”. Poznanban ugyanis tömegmegmozdulások voltak már júniusban, majd október 21-én Gomulka lett a lengyel párt első titkára. Ezzel az apropóval olyan egyetemista fiatalokat is mozgósítani tudtak, akik gyanútlanul, mit sem sejtve a valódi szándékokról, együttérzésüket kívánták kifejezni a lengyel megújulás iránt.

Az első úti állomás a Petőfi tér volt. Érthetően, nagy, kíváncsi tömeg vette körül a felvonulást, köztük az útvonalhoz közeli munkahelyekről sok dolgozó is látni akarta, mi történik. Elterjedt annak a híre, hogy a DISZ Központi Vezetősége egyetért a tüntetéssel, és hogy tagjainak egy része csatlakozik a menethez. Őket nyilván az az elképzelés vezette, hogy részvételük, jelenlétük a helyes mederben tarthatja a tüntetést. (Kádár János 1956 decemberében, az események egyik tanulságaként utalt arra, hogy „tigrisen nem lehet lovagolni”.) A tömeg közé mind nagyobb számban keveredő provokátorok valóban rövid idő alatt átvették a kezdeményezést. A nemzeti zászlókból kivágták a népköztársasági címert, a vörös zászlókat eldobták vagy felgyújtották, irredenta szólamokat skandáltak. Az egyetemisták tisztességes szándékú tömegei mind dermedtebben hallgatták, miként kiabálnak be „vezérhangok” olyan jelszavakat, mint: „Le a vörös csillaggal!”, „Ruszkik, haza!”, hogyan szerveződnek rögtönzött szavalókórusok …

Hadd idézzünk fel csak egyet azok közül, akik már a Bem téren a fiatalok közé keveredtek, a Kik voltak, mit akartak című dokumentáció alapján (Hollós Ervin könyve, Kossuth Könyvkiadó, 1967):

„Stammberger György egykori SS-százados szintén ott van a tüntetők között. Estére, vagyis órák alatt már fegyveres csoportot szervez, és a Rádiót ostromolja. A Rádió elfoglalása után ő javasolja, hogy a Rádió védelmezőinek a kivégzését ne a temetőben, hanem az eredeti tervtől eltérően, a helyszínen hajtsák végre. A Rádióból Rákosszentmihályra megy, ahol fegyveres ellenforradalmi csoportot alapít. Itt két nap múlva, az övéi között, nyugodtan megmondhatja, hogy SS-százados volt, és a Rádió elfoglalásában részt vett.”

A tüntetők száma — amíg a Petőfi térről a Bem téren át a Parlamenthez értek — mintegy százezerre növekedett. E néhány óra alatt nemcsak a jelszavak lettek mind vadabbak; az egész légkör megváltozott. Mire leszállt az este, a budapesti utcákon egy egészen más közeg uralkodott — akik ismerték a 45-ben megbukott ellenforradalmi rendszer világát, azoknak összeszorult a torka, úgy tűnt sokaknak, visszajött a múlt.

Jellemző epizódja a Parlament előtti gyűlésnek, amelyen a részvevők kívánságára Nagy Imre rövid beszédet mondott, hogy őt is lehurrogták, mert szavait így kezdte: „Elvtársak!” Fülsiketítő fütyülés, dühöngő kiáltások orkánja fogadta ezt a megszólítást: „Nem vagyunk mi elvtársak!” — ordították. Újra belekezdett a szövegbe, most már „helyesbítve” magát: „Honfitársak! Barátok!” Enyhe, inkább kényszeredett taps honorálta a helyesbítést, de szavai így is hatástalanok maradtak; a Szózatot is hiába énekeltette.

Csak akkor mozdult meg a tömeg, amikor az a hír terjedt el, hogy a Rádiónál „lövik az embereket”. A legtöbben szedelőzködtek: irány haza, erről már nem volt szó. A híresztelés tudatos koholmány volt (akkor még egyetlen lövés se dördült el a Bródy Sándor utcában), és ugyanazok terjesztették el, akik addigra teherautókat hozattak a Kossuth Lajos térre, amelyeken több száz tüntetőt a Rádióhoz szállítottak.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. decemberi határozata így elemezte az október 23-án kezdődött eseményeket:

„Az október 23-án Budapesten tüntető fiatalok többségét a Rákosi—Gerő-klikk hibái és vezetési módszerei feletti elkeseredésében az a szándék vezette, hogy a hibákat megszüntetve, a népi demokratikus rendszer alapjait megerősítve, a szocializmus építésének útján haladjon az ország … Az októberi események minden részvevője tudja azt is, hogy már a budapesti fegyveres felkelést megelőző órákban — a délutáni diáktüntetésen — megjelentek az olyan, kimondottan ellenforradalmi jelszavak és követelések is, mint »Le a vörös csillaggal!«, »Ne használd az elvtárs szót!«, »Nem, nem soha!«, s ugyanakkor megkezdődött a vörös zászlók égetése is. Az ellenforradalom … már a felkelés első óráiban, október 23-a estéjének katonai akcióiban is szervezetten vett részt, és tudatosan, saját céljai irányában befolyásolta az eseményeket …”

Ami október 23-án, az esti órákban és az éjszaka folyamán történt — vagyis az ellenforradalom fegyveres támadása a néphatalom kulcsfontosságú intézményei ellen, a katonai puccsok rendje és módja szerint —, mindez nem szerepelt a revizionisták terveiben. Az ellenforradalom már ezen az estén túllépett rajtuk. Ez nem menti, hanem súlyosbítja a felelősségüket, ám fontos tisztázni, különben érthetetlenné válik: mi történt a következő napokban, amikor egy ideig azt lehetett hinni, hogy Nagy Imre és elvbarátai is ellenzik a fegyveres ellenforradalmat, csupán erő híján tesznek engedményeket.

Ezeket a fegyveres akciókat, semmi kétség, „hivatásos” puccsisták szervezték meg és hajtották végre, profi terrorkülönítményesek, akik nem haboztak a cselekvésben. Mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. decemberi határozata is megállapította:

„Mindenki előtt világos volt, hogy azokat a katonai manővereket, amelyek gerillacsoportok részvételével, a Rádió ostromával egyidejűleg, a legfontosabb katonai és állami vezetési szervek, a józsefvárosi telefonközpont nemzetközi vonalának osztálya, a lakihegyi rádióállomás, a Ferihegyi repülőtér, a Fegyvergyár, a Timót utcai katonai fegyverraktár elfoglalását célozták, nem az október 23-án délután békésen tüntető egyetemi hallgatók, hanem csak igen tapasztalt és képzett ellenforradalmi diverzánsok szervezhették meg.”

A nyugat-berlini Tagesspiegel négy nappal az események után, október 27-én, ugyanezt állapította meg:

„A felkelők pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kaparintották meg Budapest hat ideggócát.”

A Rádiónál 1956. október 23-án este 8 óra 4 perckor adták le az első lövéseket. A védők viszont csak éjfél után kaptak teljes tűzparancsot. Addigra a helyzetük már reménytelenné vált. Tehergépkocsik egymás után szállították ide a fegyveres csoportokat; ezek megszállták a szemközti házakat, onnan tüzeltek az épületre. A védők között mind több volt a halott és a sebesült. Végül is az ellenforradalmárok elfoglalták az épületet. (Más kérdés, hogy az adót addigra már átkapcsolták a Parlamentbe.)

Az akciók egy másik célpontja a József-telefonközpont volt, ahová a nemzetközi vonalak futottak be. Az egyik szemtanú, Gróf Konrád feljegyzéséből:

„A Horváth Mihály tér 2-es számú házban lakom, onnan néztem végig, mi történik 23-án este 23 órakor. A három teherautóval érkezett civil fegyveresek két részre oszlottak. Eközben állandóan járt egy BMW személykocsi, amely utasításokat adott. A hátsó kaput egy háromtonnás tehergépkocsival betörték és a tömeg betódult a posta hátsó udvarára.” (Párttörténeti Intézet Archívuma.)

Ami a fegyvereket illeti, az ellenforradalmi kommandóknak — kis számban — Nyugatról behozott géppuskáik is voltak; az egyetemek katonai oktatási tanszékeiről és a különböző sportegyesületekből hoztak el fegyvereket; volt, ahol egyszerűen elvették a katonáktól, rendőröktől, akiket — kellő vezetés, eligazítás, parancsok híján — könnyű volt lefegyverezni. De a legtöbb fegyvert a honvédségi fegyverraktárakból, illetve a fegyvergyárakból, erőszakkal szerezték meg. Az egyik később felelősségre vont és elítélt részvevő így számolt be a Lámpagyár elleni támadásról:

„A Rádiótól mentünk. A Lámpagyárhoz érve a csoport egy része behatolt a gyárba, hogy fegyvert szerezzen, a másik része azért maradt kint, hogy biztosítsa a gyárban levőket. Közben autóval megérkezett az igazgató és a párttitkár, valamint egy ismeretlen. Körbefogtuk, megfenyegettük. Ezalatt a másik csoport megtalálta odabenn a fegyverraktárat, és elkezdődött a fegyverek kiszállítása …”

Az első este egyik gondosan szervezett akciója a Dózsa György úti Sztálin-szobor ledöntése volt, ahol fegyveres civilek kíséretében már kora este csoportok jelentek meg lángvágó berendezésekkel, csörlőkkel, tehervontatokkal; a szobrot ledöntötték, és még az este folyamán a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez szállították; ott verték szét kalapácsokkal. Erre sem spontánul került sor; az ellenforradalmárok jelképnek szánták, s nem a sztálini személyi kultusz, hanem a Szovjetunió elleni jeladásnak, a szovjetellenes hisztériakeltés eszközének. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy ezzel egy időben — a vörös csillagokon és a vörös zászlókon kívül — folyt a Lenin-képek sárba tiprása; leszedték a Lenin körút utcatábláit, égették Marx és Engels könyveit és így tovább.

Az erőszaknak még útját lehetett volna állni, ha a politikai vezetés és a népköztársaság fegyveres szervei kellő gyorsasággal és határozottsággal léptek volna fel.

Gerő Ernő először ugyan halogatta a Központi Vezetőség összehívását; este fél 8-kor még azt közölte a rádió, hogy október 31-én ül össze a testület; fél 9-kor már arról volt szó, hogy néhány napon belül, fél 11-kor viszont felhívást intéztek a KV tagjaihoz, hogy azonnal üljenek össze. Gerő este 8-kor rádióbeszédet mondott, amely a rend helyreállítására, a nyugalom megőrzésére szólított fel, óvott az ellenforradalmi veszélytől; azonban mindez pozitív hatás nélkül maradt, egyfelől mert nem kísérték a szükséges intézkedések, másfelől mert Gerő fellépése ingerelte a közhangulatot, amit az ellenforradalmi agitátorok ügyesen ki is használtak. Elterjesztették és a városban futótűzként el is terjedt, hogy Gerő „csőcseléknek” nevezte a tüntetés részvevőit, amiről szó sem volt; sem ezt a szót, sem hasonló kifejezéseket nem használt.

Az éjszaka folyamán megtartott ülés már felismerte a helyzet súlyosságát, és ennek megfelelően is határozott. Az MSZMP Központi Bizottságának beszámolója erről ezt mondta az 1957-es országos pártértekezleten:

„Október 24-re virradóra a Központi Vezetőségnek volt harci programja. Ha e harci programhoz tartjuk magunkat, az ellenforradalmi lázadás nem tudott volna ilyen mértékben kibontakozni, és ilyen károkat okozni. Miből állt a Központi Vezetőség harci programja? Abból, hogy aki fegyverrel támad a magyar állam intézményeire, az ellenforradalmár, és azt fegyverrel kell megsemmisíteni. Tömöríteni kell az erőket, mozgósítani kell a hadsereget, az államvédelmi, a karhatalmi erőket, és minden mozgósítható erőt, fel kell fegyverezni a munkásokat. A Szovjetunióhoz kell fordulni, hogy szükség esetén — mivel látszott, nem csupán belülről kezdeményezett ellenforradalomról van szó — a Szovjetunió katonai segítségét is kérjük … Ezen a Központi Vezetőségi ülésen, ahol a harci programot kidolgoztuk, jelen volt Nagy Imre is. Nagy Imre ezzel a programmal egyetértett.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Miért nem sikerült az 1956. júliusi határozat alapján kivezetni az országot a válságból? Hiszen

„e határozat alkalmas volt arra, hogy kedvező változást hozzon a párt és az ország életébe”

— áll az MSZMP VII. kongresszusának határozatában is. A folytatás:

„A revizionista elemek azonban, hogy megakadályozzák a párt válságának leküzdését, szervezetten és teljes erővel a párt és a rendszer ellen támadtak, és mindent megtettek, hogy meggátolják a júliusi határozat végrehajtását.”

A Munkásmozgalom-történeti Lexikon így jellemzi a revizionizmust:

„ … ideológiai-politikai irányzat a szociáldemokrata, illetve a kommunista mozgalomban; az opportunizmus olyan válfaja, mely nézeteit részben magával a tudományos szocializmussal akarja igazolni. A marxizmus »elavult« tételeinek tudományos felülvizsgálatát, »revízióját« hangoztatva valójában elveti a marxizmus tudományos világnézetének lényegét, megfosztja forradalmi tartalmától … Rendszerint a változott viszonyok »újszerű elemzésének« igényével lép fel …”

A Rákosi-féle vezetést a dogmatizmus jellemezte, benne a szocialista forradalom általános érvényű tanításainak egyoldalú abszolutizálása, a sajátos nemzeti viszonyok elhanyagolása, az általános törvényszerűségek túlhangsúlyozása. Látszólag ezzel szemben állt a revizionizmus, amely viszont az általános érvényű tapasztalatok tagadásával, szintén egyoldalúan, a „sajátos nemzeti utat”, a „nemzeti kommunizmust” propagálta. A szektarianizmus a proletárdiktatúrának egyoldalúan elnyomó funkcióit emelte ki; a revizionizmus a túlkapások bírálata címén viszont „demokráciát mindenkinek” követelt, ami az adott helyzetben a restauráció erőinek kedvezett. A párt vezető szerepe mellett, amely akkoriban Rákosi mindent eldöntő személyi hatalmára szűkült le, elhalványult a néptömegeknek a szerepe. A revizionizmus viszont lényegében tagadta a párt vezető szerepét, olyan társadalmi-politikai struktúrát alakított volna ki, amelyből a szocialista átalakítást, a forradalmi eszmét képviselő ideológiai és szervezeti főerő kimaradt volna; a párttól „független” szervezetek eszméje is felmerült 56-ban. Az MDP-ben mindaddig, minthogy a személyi kultusz megsértette a demokratikus centralizmus elvét, csak a centralizmus domborodott ki, a demokrácia elsorvadt; a revizionizmus a centralizmust a demokrácia ellen ható tényezőként fogta fel, és csak a pártdemokráciát hirdette, ily módon megfosztva a pártot egységes cselekvőképességétől.

A revizionizmus úgy lépett föl, hogy ő a szektás-dogmatikus irányzat igazi ellentéte. Csakhogy ismételten igazolódott: a szélsőségek nem megsemmisítik, hanem táplálják egymást, s az egyik szélsőséggel sem lehet leszámolni a másik pozíciójából, hanem csakis a reális viszonyok objektív elemzésének, vagyis a marxizmus—leninizmusnak a talajáról.

Már volt róla szó, hogy Nagy Imrét 1955-ben a szükséges elvi harc nélkül zárták ki a pártból. Ezt használta ki az a csoport, amely Nagy Imre köré tömörült. E csoport különféle indíttatású emberekből állt. Voltak köztük a munkásmozgalomban régtől aktív emberek, akik szemben állva a szektás-dogmatikus hibákkal, átcsúsztak a revizionista platformra. Voltak, akikben — a megrendült helyzetben — neveltetésükből eredő, már túlhaladottnak látszó burzsoá, kispolgári vagy nacionalista nézeteik elevenedtek fel. A csoport nem kevés „aktivistája” olyanok közül került ki, akik a szektás-dogmatikus politika újdonsült, neofita híveiként különösen buzgók voltak 53-ig, 54-ig, és most a jobboldalon próbálták „jóvátenni” (ill. elfeledtetni), amivel korábban a „bal”-oldalon túlteljesítették a normát. Volt köztük Sztálin-díjas író és Kossuth-díjas publicista, akik a látványos elismerés számukra kényelmetlenné vált hírétől is szabadulni akartak. A körhöz kapcsolódtak olyan írók és újságírók, akiknek lelkiismereti válságot okozott, hogy korábban nem figyeltek fel a hibákra, de politikai tapasztalat híján nem vették észre a másik véglet veszélyeit se. (Nem tartozott a csoporthoz, de Nagy Imre támogatásával átmenetileg visszakerült a vezetésbe az a Farkas Mihály is, aki a törvénysértő perekben játszott ádáz szerepét azzal akarta „kompenzálni”, hogy a revizionisták szekerét tolta.)

Nagy Imre 1955—56-ban négy nagyobb lélegzetű tanulmányt írt. Ezekben egy olyan Magyarország képét vázolta fel, melynek rendszere— mind nemzetközi orientációját, mind belpolitikai berendezkedését tekintve — visszatért volna az 1945—47-es viszonyokhoz, sőt még azokat se vállalta egészében. A tanulmányok Nyugatra is kijutottak. Ott fölkapták a fejüket: ez kell nekik.

Nagy Ferenc, a disszidált volt miniszterelnök 1956 nyarán így írt a Látóhatárban:

„A szellemi szabadságmozgalmat e pillanatban még kommunista párttagok vezetik … A követelés ma még csak abban nyilvánul meg, hogy az egyik kommunistát a másikkal akarják felcserélni …”

Ugyancsak Nagy Ferenc állította ki Nagy Imréről a következő bizonyítványt (U. S. News and World Report, 1956):

„Az adott körülmények között ő a legjobb személy … Jó szolgálatot tesz Magyarországnak ez alatt az átmeneti időszak alatt, amíg a magyar kérdés végleges megoldását el nem érik.”

Bonyolította a viszonyokat, hogy az MDP és a magyar kormány egészen 1956 október közepéig nem normalizálta viszonyát a szocialista Jugoszláviával. (N. Sz. Hruscsov 1955 májusában, belgrádi látogatásakor, kifejezte őszinte sajnálkozásukat az alaptalan vádaskodások miatt, s a szovjet vezetés teljes mértékben rendezte kapcsolatait a jugoszláv vezetőkkel.) Az MDP és a magyar kormány mulasztása lehetővé tette a revizionistáknak, hogy önmagukat Jugoszlávia barátainak tüntessék fel, s azt a látszatot keltsék, hogy csak ők akarják a viszonyt rendezni.

A hazai reakció is felismerte, hogy Nagy Imre akarva-akaratlanul az ő kezére játszik. B. Szabó István jobboldali kisgazda politikus, Nagy Imre ún. „nemzeti kormányának” államminisztere később elmondta:

„Az volt a véleményünk, hogy Nagy Imre rövid időn belül hatalomra kerül, és ez részünkre előnyt jelenthet … Ha Nagy Imre fogja az országot irányítani, akkor lehetővé válik a Független Kisgazdapárt újjáélesztése is.”

És ez persze nem azt a Kisgazdapártot jelentette volna, amelynek baloldali erői az új magyar demokrácia kialakításában közreműködtek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Nagyék a felszabadulás utáni politikai aréna szélsőjobboldalán elhelyezkedő Pfeiffer- és Sulyok-párt maradványaival is szót értettek.

A csoport egyik fő fóruma a Petőfi-kör volt. Ez a Dolgozó Ifjúság Szövetségének értelmiségi vitaklubjaként indult, és sok időszerű kérdés megvitatását tűzte napirendre, mint a történettudománynak, a filozófiának és oktatásának az állapota, a magyar gazdaság lehetőségei, a sajtó és a tájékoztatás. Az összejöveteleken sok neves tudós, szakember fejtette ki véleményét. Az érdeklődő hallgató ezekből sokat okulhatott, mint ahogyan minden demokratikus vita, érvek és ellenérvek higgadt összevetése haszonnal jár. Csakhogy a kör vezetése fokozatosan és végül teljes egészében a szélsőséges elemek befolyása alá került. A reakció is felkarolta a Petőfi-kört, saját embereit elküldte rendezvényeire. Az így kialakult együttes rendszer- és vezetésellenes hangulatot keltett, lehurrogta azokat, akiknek véleménye nem tetszett. Már egyre kevésbé a megvitatásra szánt téma volt a fontos, és egyre inkább a párt- és állami vezetés iránti bizalom aláásására irányuló heccelődés és hisztériakeltés.

A filozófiai vitában, például, amelyben okkal bírálták a dogmatizmusból eredő durva hibákat, a szellemi életben korábban eluralkodott légkört, az egyik felszólaló arra intette a hallgatóságot, hogy

„nagyon fontos, hogy higgadtak legyünk, és ne meggondolatlanok … vigyázzanak, hogy a felszólalások jó irányban menjenek”,

mire nyomban éktelen lárma kerekedett, ilyen közbekiáltásokkal:

„Nincs szükségünk figyelmeztetésre!”

A Petőfi-kör „rendeltetése” leginkább a sajtóról és a tájékoztatásról rendezett vitán világosodott meg, amelyen a sajtó ürügyén magát a rendszert támadták. Az egyik felszólaló már arra hívott fel, hogy „El kell foglalni a nyomdákat!”, mert csak így lehet a sajtószabadságért küzdeni. Felszólalt a vitában Nógrádi Sándor, aki akkor a Központi Vezetőség agitációs és propagandaosztályát vezette. Az „eszmecsere” demokratikus légkörére jellemző, hogy meg sem akarták hallgatni, és amikor idáig ért, hogy „Én azt hiszem, hogy a mi pántunk, együtt a néppel, tudja, hogy a tragikus tévedéseket és a súlyos hibákat hogyan javítsa ki …”, bekiabáltak: „Ebből már elég!” És az általános hangzavarban kihallatszott a kórus: „Le a kormánnyal! Éljen Nagy Imre!”

Csak jellemzésül arra, hová jutott ekkorra a Petőfi-kör, s hogyan fogta fel munkáját vezetősége, talán elég utalni a sajtóvitáról kiadott nyilatkozatára (1956. július 9.), amelyben azzal dicsekedtek, hogy a vitán

„ott voltak azok a volt egyetemisták, akik annak idején a Pfeiffer- és a Sulyok-pártokat szervezték”.

Budapesten kívül több városban alakultak hasonló vitakörök, s ezekben mind agresszívabb légkörben fokozták a követeléseket.

A pártra egyre nagyobb nyomás nehezedett.

Október 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba (majd október 23-áról 24-re virradó éjszaka visszaveszik a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba is). A párthoz intézett október 4-i levelében azt írta:

„Egyetértek a demokratikus centralizmus lenini elveivel, amelyek alapján magamra nézve kötelezőnek tartom a párt határozatait, még akkor is, ha azokkal részben vagy egészében nem értek egyet.”

Közben a lakásán tartott összejöveteleken előkészítették a revizionisták hatalomátvételét Kéthly Annával, aki annak idején mint a szociáldemokrata párt egyik legtekintélyesebb vezetője, minden erővel ellenezte a munkáspártok egyesülését, már meg is állapodtak, hogy belép a majdani Nagy Imre-kormányba; tárgyalások folytak azokkal a katonai és rendőrparancsnokokkal, akik készek voltak együttműködni s akiknek, később oly gyászos szerep jutott a fegyveres erők szétzilálásában.

Október 22-én a SZÖVOSZ központjában jöttek össze a jövendő Nagy-kormány gazdasági programjának összeállítására, s még 23-án reggel Losonczy Géza lakásán is volt megbeszélés.; ez alkalommal állították össze azoknak a személyeknek a névsorát, akiket kiszemeltek á Politikai Bizottságba, a kormányba, a párt- és államélet vezető posztjaira.

Az összejövetelről az ezzel megbízottak szétrajzottak a legkülönbözőbb helyekre, magukkal vitték a követeléseikről készített röplapokat, hogy a 23-án délutánra szervezett felvonuláson osztogassák őket.

Csakhogy erre a napra a rendszer ellenforradalmár ellenségei is erőteljesen készülődtek. Itthoni illegális szervezeteik, az események menetét látva, aktivizálódtak. Ezek a szervezetek egyenként nem képviseltek számottevő erőt, s ha a párt és a rendszer olyan tömegbázist tudhatott volna maga mögött, mint az első években, akkor e szánalmas csoportocskák reménytelenül széthullottak volna. Így azonban volt okuk abban reménykedni, hogy a rendszer megrendül, és közeleg az ő idejük.

Az egyik illegális szervezkedés a Keresztény Néppárt volt. 1949. augusztus 29-i, alakuló ülésének jegyzőkönyvében ez áll:

„Mindenekelőtt azt kell eldönteni, a magyar történelemnek melyik pillanata az, amelyet legálisnak ismerünk el … Az alapnak 1918-nak kell lennie … akkor volt utoljára törvényes államhatalom Magyarországon.”

Vagyis Horthy rendszerét sem ismerték el legálisnak, amiből nyilvánvaló, hogy 1918-on a Habsburg-monarchiát értették. Hogy az ókonzervatív gondolkodás miféle „kőkorszaki” maradványai léteztek még akkor, azt érzékletesen tükrözi a Keresztény Agrárfront (1949-től Keresztény Front) programja is, amelyet főként Mindszenty instrukciói ihlettek. Ez a társaság, amely „a sátán megdöntésére” készült, s az országot az 1944-es határok közt hat „kormányzósággal”, a társadalmat pedig tíz „hivatásrenddel” képzelte el, úgy vélte:

„Politikai rendszerünkben … a kormányzat legjobb formáját igyekeztünk megvalósítani … amely szervesen egyesíti magában a három ismert kormányzati forma — a monarchia (egyeduralom), az arisztokrácia (legkiválóbbak uralma) és a demokrácia (a nép uralma) — jellegzetességeit … A magyar nép számára a mai korban a legjobb kormányformának az látszik, amely magában foglalja a legfőbb hatalom egy kézben való egyesülésének azt a formáját, amelyet a koronás király jelképez. Ez tehát monarchikus és arisztokratikus demokrácia lesz.”

Csak emlékeztetőül: 1956 októberében Habsburg Ottó is készülődött teljesíteni „történelmi küldetését”.

De ezek a szervezetek másfajta okmányokat is készítettek: névsorokat, katonai térképeket, a fegyverraktárak helyét felsoroló listákat. A Magyar Keresztény Nemzeti Párt még a „győzelem” után a rádióban felolvasandó kiáltványát is megszövegezte. A Botond-hadosztály nevű katonai szervezkedés tagjainak jövendő beosztását is elkészítette a katonaság, az állami és gazdasági élet vezető posztjain.

Hasonlóan „előrelátó” volt a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége nevű királypárti szervezkedés. Mint egyik vezetője, Mészáros István volt csendőr ezredes később elmondta: akciótervük volt a karhatalom lefegyverzésére, s hogy

„az összegyűlt tömegeket az állami hivatalok, rendőri és egyéb államhatalmi szervek elé kell vezetni, ahol már az előre kijelölt, fegyverrel rendelkező személyek az épületet megszállva a hatalmat átveszik, a vezetőket őrizetbe veszik, aki ellenáll, azzal szemben pedig fegyvert lehet használni”.

Terveik odáig nyúltak, hogy a szervezet egyik vezetője, Payr Hugó, arról tárgyalt az egykori horthysta miniszterelnökkel, Friedrich Istvánnal, vállalná-e majd a kormányalakítást. (Vállalta.)

Mivel e szervezeteknek több szálon kapcsolatuk volt az imperialista hírszerző és más szervekhez, ez átvezet ahhoz, amiről az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata így beszél:

„… A nemzetközi imperialistáknak a magyar eseményekbe való beavatkozását és szerepét az októberi események előkészítésében az a mindenki által ismert tény is bizonyítja, hogy a kezükben levő nyugati rádiók és adóállomások (Amerika Hangja és Szabad Európa) az elmúlt tizenkét év alatt egy percig sem szűntek meg a Magyar Népköztársaság és intézményei ellen uszítani …”

„A háttérben meghúzódó s onnan irányító nemzetközi imperialista körök bűnös szerepét a magyar események kirobbantásában bizonyítja továbbá az a tény, hogy Nyugat-Németországban ellenforradalmi célokra már évekkel ezelőtt összegyűjtötték a volt horthysta hadseregnek és csendőrségnek a Hitler-fasisztákkal együtt Nyugatra menekült maradványait. Egyenruhákba öltöztették, fegyverrel látták el, katonai kiképzésben részesítették és amerikai dollárokkal fizették őket.”

A Kopjások a Nyugat-Németországban fenekedő Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének (MHBK) lett a magva és itthoni osztaga. A szervezkedést Zákó András tábornok és Korponay Miklós vezérkari százados kezdeményezte, még a vesztésre álló háború vége felé, egy majdan eljövendő revánsra gondolva.

Amikor Zákó, valamint Kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok és Kopándi József ezredes 1945-ben a vert hadak maradékával elhagyta az országot, Németország amerikai megszállási övezetében megalakították az MHBK-t, majd Kopándit, az 1919-es horthysta különítményparancsnokot hazaküldték a szervezet irányítására.

Hogy miből tartották fenn magukat? Amerikában — ahol tucatnyi disszidensszervezetet alakítottak és pénzeltek — sosem titkolták, hogy „a rab nemzetek felszabadítására”, magyarán: a néphatalom megdöntésére törekszenek. 1951-től évi százmillió, 1956-tól már 125 millió dollárt tartalmaz az állami költségvetés e célokra. Az amerikai törvényhozásban 1951. augusztus 6-án a hírhedten hidegháborús McCarran szenátor így beszélt (Congressional Records):

„Szükségesnek tartom az illegális felkelő csapatok maximális támogatását a kommunista ellenőrzés alatt álló területeken.”

A nem kevésbé szélsőjobboldali Robert A. Taft szenátor rádióbeszédéből néhány mondat (The New York Times, 1952. VI. 2.):

„Meg kell szervezni a szabadság erőit a vasfüggöny mindkét oldalán, hogy készen álljanak … Segítenünk kell a kommunistaellenes földalatti mozgalmat … És ha majd megérett az idő, ki lehet használni az alkalmat.”

1953-ban, miután Eisenhower lett az Egyesült Államok elnöke, az USA széles körű felforgató tevékenységbe kezdett. (Júliusban az NDK fővárosában már nagyarányú provokációt szervezetek; szerencsére azt ott egy-kettőre leszerelték.) Ebben az évben James Doolittle amerikai repülőtábornok, a „Kreml-ellenes műveletek” egyik vezetője, egy titkos utasításban így foglalta össze a „kérlelhetetlen ellenséggel” szembeni harc követelményeit:

„Ilyen játszmában nincsenek szabályok. Az emberi érintkezés eddig elismert normáit … a fair playről alkotott hagyományos felfogást el kell vetni. Hatásos kém- és kémelhárító rendszert kell kifejlesztenünk, s meg kell tanulnunk ellenségeinket szabotázzsal és felforgatással megsemmisíteni, mégpedig élesebb elméjű, jobban kieszelt és hatékonyabb módszerekkel, mint azok, amelyeket velünk szemben alkalmaznak.”

Hírt adott a The New York Times (1953. VIII. 2.) egy nyolctagú bizottságról, amelynek előterjesztése kimondta:

„Ki kell keresni a Kreml erejének leggyengébb láncszemeit. … Itt az ideje, hogy előkészítsük ezeket az akciókat, tekintet nélkül arra, hogy a közeli vagy távoli jövőben hajtjuk-e őket végre.”

Az átfogó tervben külön pontok foglalkoznak Magyarországgal. A részleteket később, 1955. november 18-án — Eisenhower elnök kifejezett jóváhagyásával — Nelson A. Rockefeller (külpolitikai tanácsadói minőségben) a müncheni magyar fasiszta-ellenforradalmi emigráció vezetőivel ismertette. Ezután felgyorsult az MHBK rohamzászlóaljának toborzása és kiképzése.

Az imperializmus politikájában különösen fontos szerepet szánt a Szabad Európa Rádiónak. Forma szerint ezt olyan, a kormánytól független szervnek próbálták feltüntetni, amely magánszemélyek adakozásából működik. Kik is voltak ezek az alapító „magánszemélyek”? Lucius D. Clay tábornok, Németország amerikai megszállási övezetének volt parancsnoka, John McCloy, ugyancsak egykori tábornok, Dean Acheson volt külügyminiszter, Henry Ford, Nelson Rockefeller, Allan Dulles, az USA hírszerzésének főnöke, Bedell Smith, a NATO hírszerzésének vezetője, C. G. Jackson, az USA hadügyminisztériuma „lélektani hadviselési” osztályának vezetője.

Hogy mi is volt a Szabad Európa Rádió szerepe 1956-ban, arról álljon itt a Frankfurter Rundschau közelmúltban közölt véleménye:

„Ez a rádióállomás kezdettől fogva a hidegháború propagandaeszköze volt. És … az 1956. októberi—novemberi események után nehéz helyzetbe került. Voltak ugyanis, akik készpénznek vették a müncheni Englischer Garten-ból (itt van a SZER stúdiója. — A szerk.) hangzó, kitartásra buzdító jelszavakat, s azt remélték, hogy amerikai és NATO-csapatok sietnek magyar földre, a szovjet hadsereg ellen.”

Néhány idézet követhetővé teszi a SZER politikájának nyomvonalát. 1956. július 17-én ezt sugározta magyar nyelvű adásában:

„A szabad földön élő magyarság hatalmas akcióba kezdett, hogy megkapjuk azt a külpolitikai segítséget, ami a végső lökést megadja a rezsim bukásának.”

Augusztus 18-án pedig ezt mondta:

„Arra a kérdésre, van-e értelme az áldozatnak, megfontoltan ezt válaszolom: a mai Magyarországon semmi másnak nincs értelme, csak az áldozatvállalásnak és az ellenállásnak.”

1956 augusztusában Strasbourgban Adolph Berle, a SZER elnökségének tagja eligazítást tartott a beavatottaknak. A terv az volt, hogy a régi rendet lépcsőzetesen állítsák vissza. El kell hitetni — hangsúlyozta —, hogy a harc a szocializmus „szabadabb, demokratikusabb, kevésbé hibás formájáért” folyik.

1956 szeptemberében az USA képviselőháza bizottságot alakított a „magyar ügyben”. Szeptember 10—11-én a bizottság Magyarország „felszabadításáról” tárgyalt, s az ülésre meghívták Nagy Ferencet, Varga Bélát s Nyugat-Németországból több volt horthysta katonatisztet. Innen szétszéledve Münchenben és más központokban ismertették a programot: visszaállítják a 45 előtti rendszert, Magyarország belép a NATO-ba, s területén támaszpontok lesznek. (Az urak fantáziája úgy felgyúlt, hogy egy Sónyi Hugó nevű tábornok azt állította: a táborokban tizenegyezer [!] kiképzett fegyverese harcra készen áll, s már alig várja a bevetési parancsot.)

Nyilvánvaló: mindezekből a tervekből semmi sem valósulhatott volna meg, ha az országban nincsen belpolitikai válság. De minthogy a belső viszonyok a végsőkig feszültek voltak, az ellenforradalmárok joggal hihették, eljött az ő napjuk.

És el is indították akcióikat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A vallás az idealizmus, a képzelet világa

A vallás az idealizmus, a képzelet világa, ami következetesen a hiszékenységre támaszkodik! A képzelet szülte világkép azonban nem tudományos, ha a valóság ezt nem igazolja. Ilyen tudománytalan a vallás képzeletvilága, mert a kitalált, a képzelt világnézetét (az istent, a szellemvilágot, a teremtést, stb.) senki sem tudja objektíven a tudományos módszerrel bebizonyítani. A különböző világnézeteket, így a vallás képzeletvilágát is a valóságban a következetesen objektív tudományos módszerrel ellenőrizni kell, azért hogy tudományosan értékelhető legyen, mert a valóságban ellenőrizhető tudományos bizonyíték nélküli állítás elfogadása az tudománytalan hiszékenység!

A vallás képzeletvilága a hiszékenységre, a nem tudományra, nem a tudományos módszerre alapozza világnézetének elfogadását, állításainak nem kell megfelelnie az objektív valóságnak, az objektív igazságnak, elég azt csak a képzelet segítségével, a tudományosan következetlen spekulációval igazolni. Bár igaz és reális részeit a valóságból, a tapasztalatból, az éltből nyeri, mert máshonnan nem is lehetne, de végül is a hamis világképét tudománytalan magyarázattal a képzeletre alapozottan alakítja ki, ettől idealizmus. Nincs olyan hamisság, szélhámosság, hazugság, világnézet, amely ne tartalmazzon valósat is, de ettől még összességében, lényegében nem válik az objektív valóssággá, ha a valóság ezt nem igazolja!

A vallás idealista tudománytalan világnézet, ezért az objektív világ megismerésére alkalmatlan, valójában nem is akarja objektíven a valóságot megismerni, a kitalált, a képzelt világképét szeretné az objektív valóságnak látni, elhinni, elhitetni, azonban ez nem az emberiség valódi érdeke!

A vallás az általa elképzelt világot az objektív valósnak tartja, pedig az csak egy általa kitalált vízió, amit nem szükséges objektíven a tudományos módszerrel bizonyítani, így ezt csak hiszékenyen el kell hinni. Azonban csak a tudás, mégpedig a következetesen objektív tudományos világnézetre alapozott tudás, a dialektikus materializmus az, ami segíti az emberiség létérdekét és az emberré válást. A vallás képzeletvilága az idealizmus, nem a tudományosan bizonyíthatóan létező valóság!

A vallás nem támaszkodik a következetesen objektív tudományra, éppen hogy nem, így világnézete nem lehet objektív tudományos hipotézis sem, csak egy fantázia, ami a képzeletre alapozott spekuláció eredménye csupán, a valóságtól nagyon távol áll. Azonban a tudomány állításait következetlenül, de mégiscsak felhasználja a hamis, a képzelt, az idealista világnézete magyarázatára, de mivel nem következetesen objektív, így végül mégiscsak a hit maradhat állításai igazolására, amit bizonyíték nélkül hiszékenyen hinni kell és kész!

SaLa világnézete

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!