II. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

9

Közeledés a fasiszta államokhoz

Július 15-e következményei közé tartozott az osztrák külpolitika fokozatos változása is. Ekkor kezdett közeledni Ausztria Mussolini fasiszta Olaszországához, és a Magyar Tanácsköztársaság elfojtója, Horthy tengernagy revansista, fasiszta Magyarországához. Ezt a kapcsolatot különösen a magyar miniszterelnök, Bethlen István gróf propagálta, aki a magyar békeszerződés Mussolini segítségével megvalósítandó revíziójában reménykedett. Azt várta, hogy egy jobboldali osztrák kormány támogatja majd a kisantant, mindenekelőtt a szociáldemokratákkal kormányzott Csehszlovákia ellen irányuló revanspolitikát. Magyarországnak gazdasági érdekei is fűződtek az osztrák jobboldalhoz: Bethlen attól tartott, hogy egy baloldali osztrák kormány esetleg véget vet a magyar búzaimportnak, holott Magyarország legfontosabb exportterméke a búza volt. Bethlen hasonló okokból állt szemben a német befolyás közép-európai terjedésével is. Elsősorban ezért nem támogatta a stájerországi Heimwehr puccsista tervét, amely a Schutzbund letörésére és – a legfontosabb bécsi középületek és közellátó üzemek elfoglalása után – katonai diktatúra kikiáltására irányult; a Heimwehr-tábor ugyanis nyomatékkal követelte Ausztria és a német birodalom vámunióját.

Az osztrák Anschluss elutasítását illetően Magyarország érdekei találkoznak a fasiszta Olaszországéval, amely ekkor még szintén a németek hatalmi terjeszkedésének igyekezett gátat vetni a Duna-térségben. Az olasz állam ugyanis hasonló becsvágyó tervekkel foglalkozott a Duna-vidéken: Rómából irányított államtömböt képzelt, Bécs-Budapest sarokpillérrel, ellensúlyként a kisantanttal szemben.

Bethlen elgondolásait Mussolini a nem kívánatos osztrák Anschluss megakadályozásának zálogaként értékelte. Így Bethlen római puhatolódzásai is kedvező fogadtatásra találtak. Olaszország és Magyarország megegyezett a jövőben végrehajtandó közös erőfeszítések szellemében. Mindkét állam arra törekedett, hogy fasiszta rendszert hozzon létre Ausztriában, és – gazdasági kényszerítő eszközök mellett – Mussolini is, Bethlen is a Heimwehr támogatását tekintette a legalkalmasabb fegyvernek. Kerekes Lajos budapesti történész, magyar dokumentumok alapján, igen pontosan megvizsgálta az olasz és a magyar fasizmus ausztriai tevékenységét. 1928 húsvétjától kezdve fokozódott a Heimwehr Steidle-szárnyának támogatása. Steidle szemben állt a nemzeti szocialista érzületű Pfrimer-szárnnyal. Magyar kormányképviselők folytattak Steidlével „örvendetes eredménnyel kecsegtető” tárgyalásokat, Bethlen a Steidle és Mussolini közötti közvetítést is vállalta. 1928 áprilisában inkognitóban Milánóban járva, Bethlen a jegyzőkönyv tanúsága szerint azt monda Mussolininak: „Az kell legyen a cél, hogy Ausztriában a Heimwehr segítségével egy jobboldali kormány vegye át a hatalmat a jelenlegi kormánytól …” Ennek érdekében a Heimwehrt hárommillió schillinggel és fegyverekkel kellene támogatni. S bár Mussolini képmutatóan megjegyezte, hogy a fasizmus nem exportcikk, végül így felelt: „Kész vagyok az osztrák jobboldali szervezeteknek 1 millió lírát egyszerre vagy részletekben az Ön közvetítésével rendelkezésre bocsátani, ezenkívül a határon a kívánt fegyvereket is átadni …” Dr. Steidle Heimwehr-vezér 1928. május 23-án Bethlenhez intézett memorandumában 1 494 000 schillinget követelt – ebből 5 24 000 schillinget azonnal -, 18 000 puskát (darabonként 300 tölténnyel), valamint 190 géppuskát azzal a kijelentéssel, hogy így a Heimwehr „minden további nélkül abban a helyzetben lesz, hogy bármely alkalmat kihasználhat jelenlegi államrendünk fogyatékosságainak kiküszöbölésére”. Ennek fejében a Heimwehr cserbenhagyta a dél-tiroli osztrák kisebbséget. Steidle kötelezettséget vállalt, hogy az új kormány „kész lesz írásban ígéretet tenni, hogy a dél-tiroli kérdést sem hivatalosan, sem pedig a közvélemény körében nem veti fel, s ezt célzó propagandát sem tűr meg”. Augusztus 23-án Steidle személyesen veszi át egy magyar közvetítőtől az első küldeményt: két csekket, az egyiket 500 000, a másikat 1 120 000 líráról. Vagyis a Heimwehr többet kap, mint amennyit kért. (Kerekes Lajos: Az Első Osztrák Köztársaság alkonya. Mussolini, Gömbös és az osztrák Heimwehr. Akadémiai Kiadó 1973. 9., 11., 21. old.)

Seipel ösztönzésére az osztrák nagyipar is pénzzel támogatta a Heimwehrt. A honi véderőnek és a honi iparnak egy a célja, legalábbis a legközvetlenebb célja egy: megtörni a munkásság uralmát az utcákon, kiszorítani a szabad szakszervezeteket az üzemekből.

A hüttenbergi paktum

Az első előretörés az Alpine-Montan Részvénytársaságban történt. Az Alpine-Montan, stájerországi és karintiai üzemeivel, az osztrák nehézipar koronázatlan királya volt. A Német Acélszövetséggel (Deutsche Stahlverband) szoros kapcsolatban álló vezetőség hozzálátott az üzemek „megtisztogatásához”, értsd a kommunista, szociáldemokrata és a szabad szakszervezeti munkások eltávolításához. Helyükre a Heimwehr emberei kerültek, amíg végre az igazgatóság úgy látta, megalakíthatja a Heimwehr önálló szakszervezetét „Független Szakszervezet” fedőnéven. A példát más vállalatok is követték. A munkások védekezni próbáltak, sztrájkokkal és tüntető gyűlésekkel fogadták az üzemekbe küldött heimwehreseket. Így lépett spontán sztrájkba 1928. május 10-én 550 hüttenbergi – karintiai – bányász, tiltakozásul szabad szakszervezeti társaik elbocsátása és heimwehresekkel történt pótlása ellen. Csatlakoztak hozzájuk az Alpine-Montan további üzemei is. De a fémmunkásszövetség és a bányászszövetség vezetői már május 25-én kapituláltak, megkötve az Alpine-Montannal és az acélgyárosok szövetségével az úgynevezett hüttenbergi paktumot, amelyben elismerik a „független” fasiszta szakszervezetek egyenjogúságát és a vállalkozók jogát a „szabad munkásfelvételre”, vagyis az állami munkaközvetítő hivatal megkerülésére. A munkások az egyezményt egyhangúan leszavazták, majd további két hétig folytattak még vad sztrájkot, vagyis a szakszervezeti vezetők támogatása nélkül tiltakoztak, végül azonban bele kellett törődniük a vereségbe.

Hasonlóképpen járt el a szakszervezeti bürokrácia, amikor a stockeraui Heid cég munkásainak a fasiszták felvétele elleni sztrájkját cserbenhagyta. Ezt a sztrájkot a kommunisták vezették. Az eredmény: egyik-másik ipari központban a munkásoknak a fenyegető munkanélküliség láttán ki kellett lépniük a szabad szakszervezetekből és belépniük a Heimwehr-szakszervezetbe. 1928 májusának végén Donawitzben 4000 munkás közül 1600 heimwehres volt, Hüttenbergben a honi véderő szakszervezete a többséget is megszerezte.

A Heimwehr egyidejűleg tervszerűen folytatta „az utca megszerzésére” irányuló akcióit. Régebben a fasiszták nem mertek tüntetni a munkásnegyedekben, most azonban vasárnapról vasárnapra egy-egy ipari településen vonták össze erőiket, hogy a munkásság ellenállását megtörjék. A Szociáldemokrata Párt „a demokrácia nevében” tétlenül nézte ezeket az üzelmeket. Ahelyett, hogy mindjárt a kezdet kezdetén odasújtott volna, megelégedett azzal, hogy a munkásságnak a szavazócédulákkal hamarosan kivívandó hatalomról beszélt; a kommunisták figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt.

A Wiener Neustadt-i provokáció

A Heimwehr hamarosan elég erősnek érezte magát, hogy provokatív módon a szociáldemokraták uralta Wiener Neustadtban, Bécs „vörös elővárosában”, 1928. október 7-re 13 000 heimwehres felvonulását hirdesse meg. Ausztria Kommunista Pártja felszólította a munkásokat, verjék vissza ezt a provokációt, és antifasiszta tüntetésre, a Wiener Neustadt-i Heimwehr-felvonulás megakadályozására buzdított. A kormány a kommunista megmozdulást betiltotta, és hadjáratot indított a kommunisták ellen. A Heimwehr-felvonulás előtt megjelent hat Die Rote Fahne számból ötöt elkoboztak, számos kommunistát és forradalmár munkást letartóztattak.

A szociáldemokrácia vezetősége ezúttal nem nézhette tétlenül a munkásság felindulását. Munkástüntetést hívott össze ugyanaznapra és ugyanarra az órára, ugyanoda, ahová a maga embereit a Heimwehr, azt remélve, hogy a tartományfőnök – a várható összecsapások elkerülése végett – mindkét megmozdulást betiltja. De a kormány nem engedett, hiába ajánlottak a szociáldemokrata tárgyaló felek egyre jelentősebb engedményeket a „belső leszerelés” terén. Seipel ragaszkodott hozzá, hogy megfosztja a munkásokat „az utca monopóliumától”. Nem ijedt meg a szociáldemokrata pártvezetők fenyegetéseitől, „belső leszerelésre” vonatkozó javaslataik sem érdekelték, egyszerűen utasította Vaugoin hadügyminisztert, hogy a katonaságot vonultassa fel a Heimwehr-tüntetés védelmére. Azt is engedélyezte a heimwehres szervezetek törzsfőnökének, Pabst őrnagynak, hogy főhadiszállását néhány napra a bécsi rendőr-főkapitányságon üsse fel, onnan készítse elő s irányítsa a Heimwehr felvonulását. A Szociáldemokrata Párt vezetősége hiába hivatkozott a kormány „felelősségérzetére”. A burzsoázia szilárdsága ismét győzött a szociáldemokrata vezetés kapituláns politikája felett. A Szociáldemokrata Párt vezetői végül is beleegyeztek a Heimwehr-gyűlés megtartásába. Ennek a megegyezésnek az alapján, a hadsereg oltalma alatt,13 000 állig felfegyverzett fasiszta vonult el Wiener Neustadt „vörös” városházépülete előtt, a Sehutzbund pedig csak a Heimwehr elvonulta után tarthatta meg tömeggyűlését. Ausztria Szociáldemokrata Pártja megpróbálta ezt is „sikerként” elkönyvelni. Sokkal jogosultabbnak érezzük mégis a már idézett későbbi szövetségi kancellár, Streeruwitz szavait: „A neustadti felvonulás nagy merészség volt. De Seipel és Vaugoin megcsinálta. Bele is illik a dolog e két férfi irányvonalába, akik egyáltalán nem hívei a vérontásnak, s az új erők felvonulását járható útnak tekintik a jövőre nézve. A hadsereg volt a nap hőse.”

Steidle további provokációkat hirdetett meg: „Wiener Neustadt harcainknak nem végpontja, hanem örvendetes állomása.” Már október14-én sor került a Heimwehr újabb, ezúttal linzi – és ezúttal ellentüntetés nélküli – felvonulására; utána sor került a Heimwehr számos behatolására az osztrák munkásság központjaiba, elsősorban Bécs körül, majd 1929. február 24-én már egy bécsi munkáskerületben, Meidlingben is megjelentek a fasiszták.

A Kommunista Pártnak sikerült Alsó-Ausztria több helységében egységbizottságokat szerveznie a fasiszta provokációk ellen. A dolgozók egységtörekvése olyan erősnek bizonyult, hogy a szociáldemokrata sajtó szükségesnek látta „óvni” embereit a kommunistáktól.

1929: kampány az alkotmány módosításáért

1929 a Heimwehr offenzívájának jegyében állt, a honi véderő akciót indított az 1920-as alkotmány módosítása érdekében. Törekvése arra irányult, hogy erősödjék a kormány hatalma a parlamenttel szemben, és a szövetségi kormányt, valamint a szövetségi államelnököt adott esetben teljhatalommal is fel lehessen ruházni. Ugyanakkor azt akarták, hogy Bécs tartomány pénzügyi jogkörét megnyirbálják; Bécsben ugyanis a városigazgatásnak az eddigiekben módja volt rá, hogy saját adóforrásaira támaszkodva folytasson lakásépítési és szociális politikát.

Ezek a Heimwehr-követelések egyben Seipel szövetségi kancellár követelései is voltak. Mivel alkotmányreformot törvényes úton a szociáldemokrata parlamenti csoport hozzájárulása nélkül végrehajtani nem lehetett, a kormány és a Heimwehr egyre erősebb nyomást gyakorolt a munkásságra. 1929. február 3-án heimwehresek támadták meg az alsó-ausztriai Gloggnitz munkásotthonát; február 14-én betiltották a Munkás Lövészegyletet. A Rechte Wienzeile-i szociáldemokrata pártházban a bécsi rendőrség fegyverek után kutatott, lefoglalva 300 puskát és 50 000 töltényt. A szociáldemokrata pártvezetőség összeült, hogy állást foglaljon a nyilvánvaló provokáció ügyében. Ellenakciót mégsem határoztak el. A szociáldemokrata vezetésnek „sikerült” újra kapitulálnia. Ez csak felbátorította Seipelt, aki fokozott aktivitásra biztatta a Heimwehrt az utcákon. Ahogy a Kerekes Lajos által nyilvánosságra hozott magyar dokumentumokból kitűnik, Seipel 1929. május 23-án éjszaka négy órán át tanácskozott Steidlével, és a legutóbbi tüntetések tapasztalatai alapján azt szorgalmazta, hogy a Heimwehr az olasz fasiszták példájára komolyabb aktivitást fejtsen ki. Mint kijelentette, ő maga a dolgot sajtónyilatkozataival a közvélemény körében már kellőképpen előkészítette. Pap lévén, az akciót természetesen csak a háttérből irányíthatja, véleménye szerint azonban nem szabad megvárni vele az őszt. 1929. április 3-án Seipel váratlanul lemondott; Streeruwitz iparlovag kormánya lépett a Seipel-kormány helyébe. A Heimwehr fokozta offenzíváját, a munkások ellenálltak, a Streeruwitz-kormány pedig megígérte, hogy nem akadályozza a Heimwehr tevékenységét. Ausztria minden jel szerint „a polgárháború küszöbére” került.

A Heimwehr polgárháborús előkészületei mögött továbbra is Olaszország és Magyarország állt. Mussolini további fegyvereket küldött, és újabb 1 420 000 lírát, ígért, ha Steidle, Pfrimer és Pabst aláírja az alábbi „kötelezvényt”: „Az osztrák Heimwehr országos vezetősége kötelezi magát, hogy az osztrák alkotmány megváltoztatását célzó döntő akciót 1930. február 15. és március 15. között végrehajtja. A szövetségi vezetőség azonban minden erejével azon lesz, hogy az akciót már ez év,1929. őszén megvalósítsa.” (Kerekes Lajos: Id. mű, 43. old.)

A Kommunista Párt leleplezte a fasiszta Heimwehr kapcsolatait az osztrák nagyiparosokkal és a külföldi fasiszta erőkkel. Ezek a tények akkoriban sokak elől rejtve maradtak. A Kommunista Párt bebizonyította, hogy a bajorországi Stahlhelm-napon 1000 osztrák heimwehres is részt vett, s hogy egy innsbrucki Heimwehr-tüntetésre 20 000 stahlhelmes érkezett Németországból. „A német és az osztrák fasizmus együttműködése hallatlan veszély forrása az osztrák és a német munkásosztályra. Háborús veszéllyel fenyeget” – olvassuk a Komintern egyik információs anyagában.

A Sankt Lorenzen-i Heimwehr-rajtaütés

A Heimwehr legsúlyosabb provokációi közé tartozott az 1929. augusztus 18-án bekövetkezett Sankt Lorenzen-i eset. A felső-stájerországi helységben a Heimwehr emberei lőttek egy munkásgyűlésre. A számukra különösen gyűlölt Wallisch fellépését akarták megakadályozni, ezért megszállták a díszteret. A munkások ellenálltak, s ekkor a stájerországi Heimwehr tartományi főnöke, Rauter mérnök – akit később a hitleri Németország a Führer környezetébe fogadott, s a hollandok a második világháború után mint háborús bűnöst kivégeztek – tűzparancsot adott. 17 órakor a Heimwehr-legények parancs szerint tüzet is nyitottak. Egy tragössi kőműves a helyszínen életét veszítette, egy kindbergi építőmunkás később halt bele sérüléseibe, a Schutzbund egyik szanitécét pedig a heimwehresek agyonverték. Sok munkás súlyosan megsebesült. Voltak sebesültjei a Heimwehrnek is, mert a munkások visszavágtak, az osztálybíróság azonban csak a Schutzbund parancsnokát és egyik emberét ítélte el.

Hatalmas felháborodás hullámzott végig az osztrák munkásságon. Ausztria Kommunista Pártja harcra szólított, a fasizmus végső megsemmisítéséig folytatandó küzdelemre, hogy Sankt Lorenzen soha többé meg ne ismétlődhessék. A kommunisták általános sztrájkot követeltek, a munkásság felfegyverzését. A Die Rote Fahne így írt: „Ellentámadásra fel, a gyilkos fasizmus ellen!” Felső-Stájerország számos helységében munkások vonultak az utcára, Bécsben tiltakozó sztrájkra került sor az üzemi tanácsok vezetésével. Ausztria Szociáldemokrata Pártja azzal biztatta a munkásokat, hogy összeül a bizalmiak bécsi konferenciája. A konferencia össze is ült, de a vezetőség elfogadtatta azt a határozatot, hogy a harcot „a döntő napra” halasztják, s a továbbiakban Streeruwitz-cal tárgyalt.

Sankt Lorenzen az antifasiszta harc fejlődésének új mérföldköve lett; e harcban a Kommunista Párt bebizonyította kezdeményezőkészségét és bátorságát. A kommunisták fellépése ekkor már olyan tényezőt képviselt, amellyel a reakciónak és lakájainak okvetlenül számolnia kellett. Bár Ausztria Kommunista Pártja még mindig gyenge volt ahhoz, hogy a munkásokat a szociáldemokrata vezetők befolyása alól kivonja s a harcot maga vezesse a fasizmus ellen, agitációjukkal a kommunisták fékezték a fasiszta diktatúra kialakítását.

A Sankt Lorenzen-i összetűzés után a Heimwehr még erősebben követelte az alkotmánymódosítást, és azzal fenyegetőzött, hogy Bécs ellen vonul. „Erős kezű” kormányt követelt a honi véderő, és ez az óhaj egyre komolyabb visszhangot vetett a polgári pártok körében is. Szeptember 29-re a Heimwehr alsó-ausztriai felvonulásokat hirdetett Mödlingbe, Stockerauba, Zwettlbe és Pöchlarnba. Összevonta egész Ausztria Heimwehr-erőit. Vaugoin a bécsi magyar katonai attaséval folytatott beszélgetésében a felvonulások napját próbakőnek nevezte. Szeptember 21-én a Heimwehr megkapta Mussolinitól az első „részletet”, a második – 512 240 schilling – október közepén érkezett. 24 órára rá azonban Streeruwitz lemondott, mert a polgári pártok egyelőre visszarettentek a Heimwehr-diktatúrától. „Július tizenötödike” rendőr-főkapitánya, Schober vette át a kormányt. Az ő feladata volt, hogy az alkotmány megváltoztatását véghezvigye.

A Schober-kormány

A Heimwehr a jelek szerint nagyon közel járt céljához. Schober azonnal fel is vette vele a kapcsolatot, és nyíltan hitet tett az alkotmánymódosításra vonatkozó Heimwehr-követelések mellett. Steidle és Pfrimer Heimwehr-vezérek viszont kijelentették, hogy szilárdan állnak a Schober-kormány mögött, amely az ő kormányuk. Amennyiben ezzel a kormánnyal bárki szembefordul, fegyvereikkel találja szembe magát. Mussolini is készen állt egy Heimwehr-kormány elismerésére és – szintén elsőként – gazdasági támogatására. A helyzet azonban még nem alakult kedvezően egy nyíltan fasiszta kormány megalakításához. A Sankt Lorenzen-i munkások bátor ellenállása ízelítőt adott belőle, mi várna egy ilyen kormányra. Gazdaságpolitikai szempontból érezni lehetett már a közelítő világválság előszelét.

Ausztriában fokozott ütemben ment végbe az imperializmus korszakának meghatározó jelentőségű folyamata: a tőkekoncentráció a fináncoligarchia kezében. A háború utáni első válságot leküzdve, az ipar kénytelen volt jelentős bankkölcsönöket felvenni az üzemek racionalizálása céljából. A kölcsönöket azonban a belföldi piaci nehézségek újbóli jelentkezése miatt nem tudta visszafizetni, így a gyárak sorra-rendre bankérdekeltségekké váltak, az önálló iparvállalkozók pedig a bankok által alkalmazott vezérigazgatókká, egyszersmind e bankok részvényeseivé. A szociáldemokrata közgazdászok „lumpenkapitalizmusról” beszéltek, amely gyenge és veszélytelen, holott valójában éppen ez az elmélet volt gyenge, mert elaltatta a munkásság veszélyérzetét. A tőkekoncentráció valójában a burzsoázia legreakciósabb rétegeit erősítette, a fasizmus támogatóit, az ő diktatórikus terveiket segítette a munkásosztály ellenében. Külön veszélyt jelentett itt még a koncentrációs folyamattal szorosan együtt járó német monopoltőkés behatolás. Félve azonban az ausztriai polgárháborútól, a külföldi tőkések visszavonták befektetéseiket, a hazai takarékoskodók pedig betétjeiket. A Földhitelintézet csődbe ment, 1929. október 6-án átvette a Rothschild-bankház. Egy év múlva Schober leleplezéssel állt elő, miszerint októberben nála jártak a Nemzeti Bank igazgatóságának képviselői és a magánbankok igazgatói, és azt kérték, a gazdasági érdekekre való tekintettel vonja vissza az alkotmánymódosító tervezetet. A fasiszta diktatúra egyelőre a külpolitikától sem remélhetett kedvező szelet. Németországban a szociáldemokraták ismét bekerültek a kormánykoalícióba, Angliának munkáspárti kormánya volt. Így Schober sem volt hajlandó letérni a törvényesség útjáról, ellenkezőleg, tárgyalni kezdett a szociáldemokratákkal.

A szociáldemokrácia pedig elfelejtette, mit mondott Schober július15-e után: „kisebb rosszként” üdvözölte személyét, és a legügyesebb szociáldemokrata taktikust, Robert Danneberget küldte hozzá tárgyalásra.

Az alkotmányreformért folytatott kampány során Schober konfliktusba keveredett Mussolinival és Bethlennel; ez utóbbi kettő 1930. április 11-én és 12-én hiába próbálta rávenni a miniszterelnököt a Heimwehrrel közös „cselekvésre”. Mussolini azt tanácsolta Schobernak: „ne fegyverezze le a Heimwehrt, mielőtt ő maga mindent el nem ért – elsősorban Bécs kifüstölését máskülönben búcsút mondhat a hatalomnak”. Bethlen a tárgyalások ellen uszította Ausztria heimwehreseit. Azt üzente nekik, hogy az egész Heimwehr-mozgalom egy garast sem ér, amíg a Seitzek, Breitnerek és a többiek élnek. Mussolini azonban nem értett egyet Bethlennel; ő úgy vélte, a Heimwehr törvényes úton is hatalomra juthat, ezért szembefordult a puccs gondolatával.

Az osztrák nagytőke egy része kétségkívül a Heimwehrt támogatta még Schober ellenében is. A Hitelintézet elnöke, Louis Rothschild báró például 1930. november 18-án megígérte Steidlének, hogy amennyiben a Heimwehr a tervezett hatalomátvételt gyorsan és csekély vérontással megvalósítaná, bankháza biztosítja a schilling stabilitását és a gazdasági élet zökkenőmentes átállását. Schobernak sikerült azonban a Gyáriparosok Szövetségének legtöbb vezető személyiségét maga mellé állítania, majd megüzente a Heimwehrnek: pénzügyi támogatásra csak akkor számíthat, ha nem zavarja tárgyalásait. Schober Mussolinit is biztosította, hogy olaszbarát politikai vonalat követ, és meggyőzte, hogy törvényes kormánya minden egyébnél alkalmasabb módon szolgálja Olaszország Duna menti érdekeit. Schober ezzel Mussolini támogatását is megnyerte.

Az alkotmányreform

A szociáldemokrácia, amely már a Streeruwitz-kormány idején hozzájárult a bérlők védelmének csökkentéséhez, csak hogy a parlament életképességét bizonyítsa, ezúttal az alkotmánykérdésben is engedékenynek bizonyult. A tárgyalások eredményeképpen létrejött végül az alkotmánymódosítás tervezete, amelyet azután a parlament, a szociáldemokraták támogatásával, 1929. december 7-én elfogadott. Az alkotmánymódosítás nem jelentette a fasiszták maximális igényeinek kielégítését, de így is jelentős lépés volt a polgári demokrácia felszámolásának útján, és törvényes alapokat teremtett a munkásság gazdasági, szociális és politikai jogai ellen irányuló újabb támadásokhoz. A reform szilárdította a szövetségi kormány pozícióját a parlamenttel szemben, növelte az elnöki teljhatalmat, rendelkezési jogot biztosított a szövetségi állam elnökének a hadsereg felett. Az alkotmány lehetőséget adott- alapvetően fasiszta szellemű – tartományi és rendi tanácsok rendszerének bevezetésére is. Igaz, ezt a pontot sohasem foganatosították.

A szociáldemokrácia azzal büszkélkedett, hogy kihúzta az alkotmánymódosítás méregfogát, elhárította a Heimwehr előretörését. Otto Bauer a fasizmus „marne-i csatájának” nevezte az alkotmányreformot.

Valójában azonban a burzsoázia nem érte be az alkotmánymódosítással; a fasiszta offenzíva folytatódott, és a szociáldemokrata vezetés semmit sem tett, hogy komolyan szembeszálljon vele.

Ellenkezőleg, hozzájárult, hogy 1930 áprilisában törvényt fogadjanak el a munkások üzemi és szakszervezeti jogainak csorbításáról. Ez volt az úgynevezett antiterror törvény, amelyet Otto Bauer joggal nevezett „a munkásosztály elleni kivételes törvénynek”. Jellemző módon ez a törvény, bár más formában, a mai Ausztriában is életben van még. A szociáldemokrata vezetés ekkor még érezhette a fasiszták totális támadásának elhárításakor szerzett „izomlázat”, így azután megelégedett az éles szavakkal. Az antiterror törvény elfogadásának másnapján, 1930. április 6-án ezeket írta az Arbeiter-Zeitung: „A polgári tömb pártjai tegnap meghozták a kivételes törvényt. Szennyfolt esett a demokratikus jogegyenlőségen, folt a köztársaság becsületén, ha elfogadta ezt a megteremtői és leghűségesebb támaszai ellen hozott, egyoldalúan gyűlölködő törvényt.” A munkások tüntető megmozdulásai és sztrájkjai elszigetelt jelenségek maradtak, a szociáldemokrata vezetők ezúttal sem támogatták őket. A kommunistákat elnémította, üldözte a rendőrség. A Schober-kormány hatalomra lépése óta a Die Rote Fahnét tizenkilencszer kobozták el, tizennégyszer kerültek hasonló sorsra kommunista üzemi lapok, hússzor röpcédulák. Tizennyolcszor emeltek vádat kommunisták ellen hazaárulásért. Ausztria Kommunista Pártja az alkotmányreformmal kapcsolatos kampány során minden tőle telhetőt megtett a munkások mozgósítására. Rámutatott a fasiszta veszély közelségére és nagyságára, konkrét jelszavakat adott az antifasiszta harchoz. Ahol a párt elég erős volt hozzá, munkásgyűléseket és tüntetéseket szervezett. 1929 áprilisában nagy antifasiszta kongresszust kezdeményezett és szervezett; a kongresszuson szép számban vettek részt szociáldemokrata és párton kívüli munkások is. A 245 küldött között, akik közül 165 az üzemekből érkezett, 69 szociáldemokrata párttag volt. A fő referátumot Koplenig tartotta. Beszámolójában a párt jelszavait ismertette: közvetlen harc a fasizmus ellen az utcán és az üzemekben; gazdasági harc mint az antifasiszta harc fő eleme. A Kommunista Párt a munkásság fokozott érdeklődése és nyugtalansága ellenére sem tudott számottevő tömegeket elszakítani a szociáldemokratáktól, nem tudta jelentősen bővíteni közvetlen harci táborát. Ennek oka ezúttal nem kizárólag a párt szervezeti gyengesége volt. Ausztria Kommunista Pártja a későbbiek során bizonyos önkritikai éllel megállapította: közrejátszott itt az 1929 augusztusában, vagyis fél évvel az antifasiszta kongresszus után tett túlzó kijelentés, miszerint Ausztriában „közvetlen forradalmi helyzet” alakult ki, amelyben megtalálhatók már „a polgárháború elemei”. Ez ebben a formában túlzás volt. A Kommunista Pártnak minden erővel a demokratikus jogok védelme jegyében létrehozandó antifasiszta egységfronton, a legszélesebb alapokon megalakítandó antifasiszta egységszervezeteken kellett volna munkálkodnia; ehelyett a párt merev alternatíva elé állította a munkásokat: ebben a harcban az dől el, hogy a fasizmus diktatúrája vagy a proletariátus diktatúrája valósul-e meg Ausztriában. Ahogy az alkotmányjogi kérdésben egyre közeledett a döntés órája, a jelszavak és megfogalmazások is egyre inkább kiéleződtek; így lett a Schober-kormány címkéje eleinte „a fasiszta harc kormánya”, 1929 szeptemberében pedig már fasiszta diktatúraként is emlegették. Az „Alakítsatok antifasiszta bizottságokat!” jelszót a „Válasszatok munkástanácsokat!” váltotta fel. Itt azonban kiderült, hogy a munkástömegek, bár látták, hogy a szociáldemokrácia a Schober-féle tekintélyhatalmi alkotmánymódosítások oldalára áll, miközben a Kommunista Párt veszi át az antifasiszta harc szervezőjének szerepét, a radikális jelszavakat nem hajlandók magukévá tenni. A munkásság kész volt a fasizmus elleni harcra, de még messze volt attól, hogy a szovjetekért és a proletárdiktatúráért lelkesedjen. Ausztria Kommunista Pártja egy idő múltán – a Komintern segítségével – helyesbítette is ezeket a nyilvánvalóan irreális, szektás jelszavakat. De már későn. Így a túlzón megfogalmazott jelszavaknak része volt benne, hogy a Kommunista Párt nem tudta kihasználni az osztrák szociáldemokrata vezetők önleleplező lépését, nem tudott rést ütni a falon, amelyet Ausztria Szociáldemokrata Pártjának vezetősége oly nagy igyekezettel emelt az osztrák Kommunista Párt és a szociáldemokrata munkások közé.

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!