II. RÉSZ
(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)
10
A „korneuburgi eskü”
A Heimwehr csalódottan fogadta az alkotmányreformmal kapcsolatos
kompromisszumot, egyre távolodott a régi polgári pártoktól, és megpróbált az olasz fasizmus útját követve önálló fasiszta párttá szerveződni. Szövetségi vezére, Steidle, az alábbi kérdést tette fel a heimwehreseknek: „Mit akar a Heimwehr? Politikai pártok puszta sulykolója kíván lenni, vagy hitet tesz a fasiszta rendszer mellett?” És máris ő maga felelt: „A mai, pártokból tákolt állam képtelen sikerrel felvenni a harcot egy ausztromarxista jellegű ellenséggel … Mi vagyunk a forradalom rohamcsapatai, mi vagyunk a hazafiak, akik a széthullás diktatúrájával az újjáépítés diktatúráját szegezzük szembe. Súlyos veszély idején csak a kevesek uralkodhatnak, ormótlan testületek soha … A francia forradalom végét akarjuk német talajon, talán német forradalom révén.”
1930. május 18-án Steidle egy Heimwehr-gyűlés után felolvasta az úgynevezett „korneuburgi esküt”, amely így hangzott: „Meg akarjuk ragadni az államhatalmat … A pártok minden kötöttségét és követelését a magunk harci céljainak kell alárendelnünk, mert mi vagyunk azok, akik a német népközösség érdekeit szolgáljuk. Elvetjük a nyugati demokratikus parlamentarizmust és a többpártállamot! Helyére a rendek önigazgatását kívánjuk!… Szakágrendi foglalkoztatottság alapon akarjuk megvalósítani a gazdasági élet önigazgatását. Túllépünk az osztályharcon … Minden bajtárs érezze s vallja magát az új német államérzület hordelemének …”
Erre a programra eskette fel Steidle a többi Heimwehr-vezetőt és az egész tagságot. Később még az a Starhemberg is csatlakozott a fasiszta hitvalláshoz, aki kezdetben, június 21-i linzi beszédében, „eléggé zavaros és frázisszerű” egyvelegnek minősítette a „korneuburgi esküt”.
A Heimwehr-fasizmus jellemzője volt, hogy ideológiájában az olasz fasizmus és a német nemzeti sovinizmus mérgező eszméit vegyítette. Ausztria melletti hitvallásról szó sem volt, annál bővebben emlegették az „egész német nép összteljességének tett” szolgálatokat.
A keresztényszocialista képviselők klubja, mintha nem is hallotta volna a „korneuburgi esküből” kiérezhető nyílt fasiszta hitvallást, nyilatkozatot tett közzé, amelyben leszögezi: pártja továbbra is rokonszenvvel tekint a Heimwehr-mozgalomra.
A feszült gazdasági helyzetet és a kisantant részéről kifejtett külpolitikai nyomást tekintve azonban a Heimwehr előrerukkolása igen kellemetlenül érintette a kormányt. Schober éppen azon fáradozott, hogy külföldi kölcsönre tegyen szert, s a pénzügyi világ megnyugtatása kedvéért mindenképpen „belső leszerelést” kívánt elérni. Hívatta a Heimwehr vezetőit, hogy tárgyaljon velük egy olyan törvényről, amely minden önvédelmi szervezet feloszlatását írná elő. Bár Schober biztosította őket, hogy „a gyakorlatban velük szemben korántsem járna el vasszigorral”, a Heimwehr-vezetők nem adták beleegyezésüket, sőt megszakították a kapcsolatot Schoberral. A kancellár válaszul azonnali hatállyal kiutasította Ausztriából Pabst őrnagyot, és Starhemberget támogatta a legfőbb Heimwehr-parancsnoki poszt elnyeréséért folyó versengésben. Mussolini meghívta Starhemberget, és azt tanácsolta neki, támogassa Schobert. Schobernak ugyanis 1930 január-februárjában sikerült előbb Magyarországot, majd Rómában magát a Ducét is meggyőznie, hogy kész az osztrák szociáldemokraták visszaszorítására. Ehhez azonban, fejtette ki Schober, egy kis időre és külső gazdasági támogatásra, elsősorban kölcsönökre van szüksége. Ezt követően, 1930. február 6-án, Olaszország és Ausztria barátsági, egyezségi és választott bírósági szerződést kötött. 1930 szeptemberében Starhemberg egyetlen szavazattöbbséggel a Heimwehr fővezére lett, méghozzá, mint emlékezéseiben írta, „az osztrák Heimwehr-mozgalom egyeduralkodó vezetője”. Schober kötelezte a Gyáriparosok Szövetségét, hogy ettől fogva anyagilag egyedül csak Starhemberget támogassák.
Az első Heimwehr-miniszter
Nem sokkal később a keresztényszocialisták a polgári táboron belüli nézeteltérések eredményeképpen lemondásra kényszerítették Schobert. A keresztényszocialisták erős embere, Vaugoin lett a kancellár, külügyminisztere pedig Seipel. Vaugoin Starhemberget belügyminiszterként vette be kormányába. Az igazságügy-miniszteri tárca is Heimwehr-tagnak, Franz Hueber közjegyzőnek, Göring náci vezér sógorának jutott. Először került tehát a kormányba a Heimwehr, amelynek szándékai szerint a kabinetnek államcsínyt kellett volna végrehajtania a fasiszta diktatúra megvalósítására. Starhemberg emlékirataiból idézünk: „Készséggel bevallom, azzal a szándékkal léptem be a kormányba, hogy az államcsínyt végrehajtom … persze szándékom teljesen lojális volt, mert Vaugoinnal és szövetségi hadseregével kívántam együttműködni. Ez a szándék így … alapjában hamisnak bizonyult. A bürokrácia frontja áttörhetetlenül szembefordult velem.” Vaugoin nem bocsátkozott ilyen kalandba, inkább azzal kezdte, hogy új választásokat írt ki.
A Heimwehr-fasisztáknak eközben a Nemzetiszocialista Párt alakjában komoly vetélytársa támadt. A német imperializmus gazdasági térhódításával párhuzamosan ügynöksége, a Nemzetiszocialista Párt is fokozta agitációs tevékenységét Ausztriában. Starhemberg, aki 1923-ban részt vett a hitleristák müncheni sörpuccsában, közös lista tervét fontolgatta a nácikkal az 1932-es választásokra.
A német nácik mintegy félmillió schillinget ajánlottak Starhembergnek a Heimwehr-mozgalom számára, további kétmilliót pedig a „közös választási front ügyére”; ebből 500 000 schillinget Starhemberg „személyes diszpozíciójára”. A tárgyalások nem hoztak eredményt. A nácik önálló listával indultak. Mussolini ekkor nagyobb összeget biztosított a Heimwehr választási alapjának növelésére.
Olaszország továbbá beleegyezését adta, hogy a korábban átutalt, még felhasználatlan pénzeket is választási célokra fordítsák. A Heimwehr szándéka most már teljesen egyértelmű volt: a választások eredményétől függetlenül kézben tartani a kormányhatalmat. Proklamációjából idézünk: „Ha a Heimwehr a mai helyzetben kezébe vette a kormányt, nem azért tette, hogy a Keresztényszocialista Pártot támogassa, hanem azért, hogy erős kézben legyen a kormány, vaskézben, amely még egy esetleges vörös többség által sem hagyja eltántorítani magát.” Starhemberg pedig október 29-én így nyilatkozott: „Itt vagyunk, és nem engedjük ki kezünkből a gyeplőt, bárhogyan végződjenek is a választások.” 1930. november 4-én visszahívták az országból kiutasított Pabst őrnagyot. A november 9-én megtartott új választások a keresztényszocialisták súlyos vereségét és a Schober-blokk sikerét hozták; a szociáldemokraták pozíciója nagyjából töretlen maradt (a korábbi 42,30 százalék helyett 41,13 százalék). A Heimwehr nyolc mandátumot szerzett. A kommunisták most első ízben tudták növelni szavazataik számát: 20 879 szavazatot kaptak, vagyis 29 százalékkal többet, mint az 1927-es nemzetgyűlési választások alkalmával.
Az eredmények ismertté válása után Starhemberg újra megpróbálta rábeszélni Vaugoint az államcsínyre. Vaugoin túlságosan veszélyesnek ítélte a dolgot, hiszen most még a keresztényszocialistákra sem számíthatott bizonyossággal, azután pedig a bécsi rendőrség Schober parancsnoksága alatt állt, róla viszont köztudott volt, hogy ellenzi az államcsínyt. A kormány benyújtotta lemondását.
A Heimwehr súlyos válságba került, amelyből egész 1931-ben nem is tudott kilábalni. 1930 decemberében az alsó-ausztriai Heimwehr Julius Raab keresztényszocialista politikus vezetésével felmondta a „korneuburgi eskü” feltételeit. A Fey őrnagy vezetése alatt álló bécsi Heimwehr nem ismerte el többé Starhemberget főparancsnokának. Dr. Kurt Schuschnigg konkurens szervezetet alapított, az erősen monarchista beállítottságú Ostmärkische Sturmscharent (Ostmarki Rohamcsapatok). A Landbund megkezdte önálló fegyveres egységeinek megszervezését, amelyek nagynémet ideológiája hamarosan a nemzetiszocializmusnál kötött ki. Starhemberg pedig lemondott Pfrimer javára; siettette döntését zilálttá vált anyagi helyzete is. A szociáldemokrata lapok ismét örömujjongásban törtek ki a fasizmus felett aratott szavazócédulás győzelem nyomán. Folytatták a fasiszta veszélyt lebecsülő, végzetes politikájukat. Így például a Der Vertrauensmann című folyóirat 1930. decemberi száma azt írta: „Milyen nyomorúságos pöfetegnek bizonyult a szociáldemokrata erők szilárdságához képest az így-úgy felfújt Heimwehr-mozgalom … És még ezek akartak fegyveres hatalmat szerezni Ausztriában!” Három évvel később pedig bekövetkezett, amit a szociáldemokrácia ekkor annyira kinevetett!
1931. szeptember: a Pfrimer-puccs
Ausztria Kommunista Pártja óva intett az illúzióktól, és éberségre szólított. Rámutatott: az államapparátus egyre erőteljesebben összefonódik a fasizmussal, és figyelmeztetett: senki se higgyen a legalitás csalóka reményeiben. Hiszen a választások eredménye, amelynek értelmében a szociáldemokrácia általában véve megőrizte pozícióját, mit sem változtat a reakció javára történt előretolódás tényén; a reakció régóta nem tartotta be a törvényességet, és – legalábbis 1927. július 15-e óta – nem félt többé a szociáldemokraták erőhatalmi eszközeitől sem. Ellenkezőleg, csak az alkalmat várta, hogy parlamentáris-demokratikus álruháját levethesse.
A kommunista figyelmeztetések helyességének ékesszóló bizonyítéka volt az 1931. szeptember 13-i epizód: a Heimwehr-puccs. Ezen a napon a Heimwehr stájerországi vezére, dr. Pfrimer ügyvéd összevonta alakulatait; a heimwehresek pályaudvarokat, járási főnökségeket, csendőrparancsnokságokat és hatósági épületeket foglaltak el. Az állami közegek a kisujjukat sem mozdították ellenük. Szociáldemokrata polgármestereket tartóztattak le a heimwehresek, polgári képviselőket hurcoltak el lakásukról. Pfrimer proklamációt intézett az ország lakóihoz, miszerint „Ausztria népe … végső ínségében …” őt érezte „elhivatottnak arra, hogy megmentője, jogainak legfőbb védelmezője legyen”. „Alkotmányos pátensben” vette át „államvezérként” a szövetségi állam és a tartományok törvényhozó és végrehajtó hatalmát, hatályon kívül helyezte az esküdtbíróságokat, és statáriumot hirdetett.
Pfrimer puccskísérletét gyakran minősítik egy magányos őrült hirtelen jött idegrohamának. Holott a Heimwehr egyik vezetői tanácskozásán már a Pfrimer-féle „idegroham” előtt tárgyaltak annak a lehetőségéről, miként lehetne felszámolni a parlamenti rendszert. Elvben el is fogadták a felkelés gondolatát. Csak éppen az időpontot nem tűzték ki, mert Starhemberg tetszetős alkalomra várt. Ezzel szemben Pfrimer nem várt és abban reménykedett, példáját követi majd a többi Heimwehr-vezér is, azok viszont cserbenhagyták.
A munkásság védelmi készültségbe helyezkedett, a puccsistákat több helyről elűzték. A kormány végül külpolitikai okoknál fogva arra kényszerült, hogy szembeforduljon az államcsínnyel. Pfrimer kénytelen volt lefújni az akciót és Jugoszláviába menekülni. Alvezéreit letartóztatták, még Starhembergnek is kijutott egy nap őrizet.
De a puccsistáknak a haja szála se görbült. A katonaság felvonult ugyan, de olyan tempósan, hogy időközben az érdekeltek ráértek minden fegyverüket visszarejteni a helyére. Emlékirataiban Starhemberg beszámol róla, hogy azonnal felhívta Vaugoint és azt mondta neki: „Nagyon kérlek, semmilyen körülmények között ne ereszd a szövetségi hadsereget a Heimwehrre, különben elkerülhetetlenek lesznek a helyi összetűzések … Válasz: »Semmiféle ígéretet nem tehetek, mindenesetre hordjátok el az irhátokat!« … És a teherautókon előnyomuló katonai oszlopok gépjárművei hirtelen arra a bizonyos tankönyvbeli lóra kezdtek hasonlítani, minden elképzelhető meghibásodás előfordult rajtuk; így a Heimwehrnek volt ideje a visszavonuláshoz.” A katonaság az 50 kilométeres Graz-Bruck útszakaszt három óra alatt tette meg!
A Heimwehr vezetői ellen sorra elejtették az eljárást. Pfrimer is hazatért Jugoszláviából, s bár esküdtbíróság elé állították, 1931 decemberében annak rendje-módja szerint felmentették. A Szociáldemokrata Párt vezetősége emlékezhetett még 1927. július 15-re, ugyanis felhívást intézett a munkásokhoz: ne ragadtassák magukat „semmiféle meggondolatlanságra, dühkitörésekre, haszontalan tüntetésekre”. Mert „nem fogjuk elpazarolni erőnket, amelyet a döntő órára tartalékolunk”. Ausztria munkássága ezúttal is készen állt, hogy kellőképpen megleckéztesse a puccsistákat. Ezúttal is adva volt az alkalom, hogy pont kerüljön a Heimwehr-handabanda végére. Leoben szociáldemokrata és kommunista munkásai összefogtak a helyi fasiszták elkergetésére. A szociáldemokrata vezetés azonban azt mondta a munkásságnak: bízzátok az ügyet az államhatalomra. Az államhatalom viszont a Heimwehrnek falazott, hivatalnokai gyakran Pfrimer kollaboránsai voltak. Így ez az alkalom is kihasználatlanul maradt. „Talán döntő alkalmat szalasztottunk el, hogy csapást mérjünk a fasizmusra” – írta 1934-ben Otto Leichter.
Ismét Ausztria Kommunista Pártja volt az egyetlen hang, amely figyelmeztette a proletariátust a fasiszta veszélyre, valódi egységfrontra szólítva. 1932 az osztrák kommunisták növekvő aktivitásának, fokozódó sikereinek éve volt. A pártnak sikerült mind szélesebb tömegeket mozgósítania a fasiszta veszély fokozódása, a növekvő fasiszta terror, az állandó bércsökkenések és a szociális jogok csorbítása ellen. Vezetésük alatt számos iparvidéken egységkongresszusokra került sor, amelyeken küldöttek ezrei vettek részt, a kommunistákon kívül szép számban szociáldemokraták, pártonkívüliek is. A Kommunista Párt által kidolgozott „munkaalkalom-program” a legfontosabb követeléseket tartalmazta a gazdasági válság munkásokra nehezedő következményeinek kiküszöbölésére. Ausztria Kommunista Pártja továbbá az egyes néprétegek konkrét követeléseit is kidolgozta: összefoglalta, mit kívánnak a nők, a fiatalok, a parasztok és munkanélküliek.
Ausztria Kommunista Pártja a proletariátus harcos egységfrontjának megteremtését tekintette legfontosabb feladatának. Hamis minden ezzel kapcsolatos rágalom, a párt egyetlen feltételt szabott csupán, és ez így hangzott: tisztességes harci szándék. Vezetése alatt az Antifasiszta Akció politikai különbségekre való tekintet nélkül mozgósította a munkásokat a fasizmus minden formája ellen. A Hitler tervezett bécsi látogatása ellen tüntető nagygyűlésen 10 000-en vettek részt.
Az 1932-es választási harcba a Kommunista Párt a Rothschild-szanálás és a fasiszta veszély elleni jelszavakkal kapcsolódott be. A tartományi parlamenti és a községtanácsi választásokon, amelyekre 1932 áprilisában Ausztria kétharmad részén került sor, a párt már 40 000 szavazatot kapott. Ausztria Kommunista Pártja ideológiailag is egyre komolyabb befolyást gyakorolt a Szociáldemokrata Párt soraiban, elsősorban az ifjúság körében kialakult baloldali ellenzékre, jóllehet ez az oppozíció továbbra is alávetette magát a vezetőség döntéseinek. De még ezek az eredmények sem bizonyultak elégségesnek; a munkásság túlnyomó többsége a szociáldemokrácia bűvkörében állt.
Erősödik a nemzetiszocializmus
A nemzetiszocializmus gyors németországi előretörése nyomán Ausztriában is új helyzet körvonalai alakultak ki. Az addig teljesen jelentéktelen osztrák náci párt az említett 1932-es választásokon tekintélyes sikert könyvelhetett el; a bécsi városi tanácsba mindjárt 15 képviselővel vonult be, és a Szövetségi Tanácsban is volt már három embere. Sikerét főleg a német-nemzeti középpártok rovására vívta ki, de fenyegetve érezte pozícióját a Keresztényszocialista Párt is. Jellemző tünet volt, hogy a nácik a laktanyakörzetekben erősen előretörtek. Megválasztott képviselőik között két aktív tiszt is akadt.
Kétségbeesett konkurenciaharc indult ekkor a nemzetiszocializmus és a fasizmus osztrák válfaja között. A nácik a parlament felosztását, új nemzetgyűlési választások kiírását, pártjuknak az új kormányban való részvételét követelték. A Keresztényszocialista Párt attól félt, hogy az esetleges új választásokon súlyos vereséget szenved, ezért minden erejével szembeszegült ezekkel a követelésekkel, a Szociáldemokrata Párt viszont csatlakozott az új választást követelőkhöz. Vezetői abban bíztak, hogy a nácik a parlamenti életben lejáratják magukat, s ekképpen veszélyes mivoltuk is legendaként foszlik szét. Mintha akkor még mindig a parlamenti tevékenység lett volna a döntő!
A fasizmus mindkét tábora megegyezett azonban egy közös célban: az osztrák munkásmozgalom megsemmisítésére irányuló törekvésükben. De a konkurenciaharcon kívül súlyos külpolitikai különbségeik is elválasztották őket. A nemzetiszocialisták egészen egyszerűen a német imperializmus ügynökei voltak Ausztriában: a német nehézipar pénzelte őket, politikájukat a nácik müncheni főhadiszállása diktálta, szervezeteiket birodalmi német, náci instruktorok és ellenőrök vezették. A német imperializmus annexióra vágyó köreit és az osztrák burzsoázia Anschluss-párti elemeit képviselték, mely utóbbiak szorosan összefonódtak a német finánctőkével, sőt gyakran közvetlenül függtek tőle. Az osztrák nemzetiszocialisták mindemellett a nagynémet agitációból is hasznot húztak, amely 1918 óta – a kommunisták kivételével – minden osztrák pártot érintett, sőt, az iskolákban is kötelező „tantárgyként” szerepelt. Az ausztriai nácik elégedetlen értelmiségiekből és csődbe ment egzisztenciákból toborozták kádereiket.
Az ausztrofasiszták ezzel szemben a vállalkozóknak azt a táborát képviselték, amely félt a német tőke konkurenciájától, és külpolitikailag az olasz fasizmus felé orientálódott. Ezek az elemek korántsem voltak „nagy osztrák hazafiak”, Ausztria valódi függetlenségéért aggódó lelkek, ahogy akkoriban önmagukról hirdették. A velük rokonszenvező történetírás is mindmáig ezt állítja. Akár a nácik, ők is azt a gondolatot vallották, hogy Ausztria a német nemzet része, második német államnak tekintették hazájukat (ez még Seipel kifejezése volt!). „Ausztria német küldetését” propagálták, és azon voltak, hogy semmiben le ne maradjanak a nácik hurrá-patriotizmusa mögött. Az ausztrofasizmus tőkés támogatói csupán gazdasági érdekeik jegyében ellenezték az Anschlusst, és olyan osztrák „függetlenséget” akartak, amely a fasiszta Olaszországtól való függőségre épült volna. Itália ugyanis ekkoriban még féltékenyen figyelte Németország előretörését a Duna-medencében. A kétféle fasizmus egyéb ideológiai különbségei, mint például az ausztrofasizmusnak a katolikus egyház és szociális tanai felé irányuló orientálódása, végső soron másodlagos jelentőségűek voltak csupán.
Az ausztrofasizmus ideológiáját közelebbi elemzés tárgyává tenni már csak azért sem érdemes, mert maguknak az ausztrofasisztáknak sem voltak tiszta elképzeléseik e téren. Egyetlen kézzelfogható elemet rögzíthetünk, azt a törekvést, amely a munkásosztály befolyásának mindenáron való erőszakos kikapcsolására, szervezeteinek szétzúzására, a parlament felszámolására, a polgári demokrácia megszüntetésére és a fasiszta diktatúra megvalósítására irányult. Az ausztrofasizmus elméleti megalapozásának az 1931-es pápai enciklikát, a „Quadragesimo Annó”-t tekintették, amely – a tőke és a munka jámbor osztálykiegyezésére vonatkozó óhajok mellett -a tekintélyelvű rendi államot propagálta. De az enciklikára, a „keresztény-német rendi államra” történő hivatkozás csupán ennek a diktatúrának az ideológiai szerecsenmosdatása volt, ahogyan azt az 1933-1938 közti időszak később szemléletesen igazolta.
Valójában a Dollfussok, Schuschniggok, Starhambergek, Feyek és társaik az osztrák patriotizmus álarca alatt céljaikat a hatalmáért reszkető burzsoázia osztályérdekeinek rendelték alá. A haza iránt mesterségesen táplált szeretetük csak a munkásság ellen felbuzgó gyűlölködésüket leplezte.
A helyi náci fasizmust bőséggel pénzelte német törzspártja, de az osztrák nehézipar is. Ebben az időben érte el csúcspontját az ausztriai német tőkebeszivárgás, amit politikai síkon Schober és a német külügyminiszter között létrejött osztrák-német vámuniós terv is bizonyított. A vámunió terve a gazdaságilag újra megerősödött német imperializmus kísérlete volt a világháború után elveszített területek pótlására. Az elgondolás azonban az antant-imperializmus és a kisantant heves ellenállásába ütközött. Az ellenállás gazdasági nyomásban is megnyilvánult, s ez jelentősen hozzájárult a gazdasági válság kiéleződéséhez. A német imperializmus mégsem mondott le expanziós törekvéseiről, és a náci párt támogatása e törekvések megvalósulásának egyik eszköze volt. Így például a legnagyobb német acélkonszern által irányított Alpine-Montan hatalmas összegekkel segítette a náci pártot, eközben azonban a Heimwehr támogatását is folytatta.
A gazdasági válság Ausztriában
A náci fasizmus erősödését fokozta a súlyos gazdasági válság is, amely Ausztrián végigsöpört. Egyik oldalon az egyre fokozottabb tőkekoncentráció folyamata zajlott: a nagybankok száma háromra csökkent, a textiliparban sorra „haltak meg” a kis- és középméretű cégek, monopolista kartellek jöttek létre a gyufa-, a papír-, a cukoriparban. Végül már nem is volt olyan termelési ág Ausztriában, amely ne egy vagy több kartell uralma alatt állott volna. 1931-ben a Rothschild-bankház az összes ausztriai részvénytőke 60 százalékát mondhatta magáénak, a nagy- és középüzemek kétharmadát tartva ellenőrzése alatt. Másrészt ez a tőkekoncentráció a gazdasági élet zsugorodásával járt, mert a bank az üzemeket összefogva számos termelőegységet leállított. Egész helységek, egész völgyek maradtak munka nélkül. Gép-, mozdony- és vagongyárakat zártak be, a legnagyobb és legmodernebb osztrák gyár, a Steyr Autóművek termelését minimálisra csökkentették. Állandósult a munkanélküliség; nem volt már olyan munkáscsalád, amelyben ne akadt volna legalább egy munkanélküli, ezzel szemben sok olyan család is volt, amelynek egyetlen tagja sem dolgozott. A munkanélküliség és a reménytelenség különösen az ifjúságot sújtotta érzékenyen. 1932 tavaszán Otto Bauer becslése szerint az egész felnövekvő osztrák nemzedék munka nélkül volt; 1932 végén 40 000 munkanélkülit tartottak nyilván a 21 éven aluli korosztályból.
A tőke gátlástalanul kihasználta ezt az alkalmat a bérek és fizetések leszorítására. De a munkanélküliség és a bérek leszorítása nyomán a belső piac elhelyezési lehetőségei is csökkentek. Az import az 1929-es 3,3 milliárd schillingről 1,4 milliárd schillingre, azaz 42 százalékra csökkent, a 2,2 milliárdos export 764 millió schillingre, azaz 30 százalékra. Ezenkívül a kivitelben is eltolódást lehetett tapasztalni a bér- és árigényesebb készáruk rovására, a szerényebb értéket képviselő nyersanyagok és félkész termékek javára. 1932 májusában a Rothschild-bank, amely a Földhitelintézet elnyelésével kissé megterhelte a gyomrát, a csőd szélére került. Az állam közbeavatkozott, hogy a bankházat megmentse a csődtől. Ez az úgynevezett Rothschild-szanálás újabb terheket rótt az osztrák dolgozókra, és azzal fenyegetett, hogy az ország túllépi saját gazdasági lehetőségeinek megengedett határát. A gazdaság volumene erősen csökkent, ennek megfelelően a pénzforgalom 20 százalékkal esett vissza. Egyharmadára csökkent az arany- és devizatartalék. Sikerült ugyan új külföldi kölcsönt szerezni, az úgynevezett lausanne-i kölcsönt, ennek ára azonban az osztrák szuverenitás új, érzékeny megnyirbálása volt. Ausztriának el kellett zálogosítania vasutait, s érzékeny leépítést kellett végrehajtania a vasutasok és az állami hivatalnokok állományában. A nácik agitációja különösen az ifjúság, a kispolgárok és a munkanélküliek körében ért el eredményeket. Az osztrák néprétegek elviselhetetlen nyomora újabb híveket toborzott a nemzetiszocialistáknak. A lakosság egy része hiányos táplálkozástól szenvedett; veszedelmes méreteket öltött a csecsemőhalandóság. A munkanélküliek képviselték az osztrák társadalom szociálisan leggyengébb részét, amúgy is nyomorúságos helyzetük most egyre romlott. A munkanélküliek gyakran voltak hajléktalanok. Számukra az Első Köztársaság szociálpolitikai vívmányai mintha nem is léteztek volna; nem volt érdekük a rendszer fennmaradása, ezért könnyű prédái lehettek a nácik „rendszerellenes” propagandájának, demagóg támadásainak. A Kommunista Párt megpróbálta létérdekeikért vívandó harcra szervezni a munkanélkülieket, és nem is egészen eredménytelenül. Munkanélküli-bizottságok alakultak, éhségmenetek szerveződtek. A kommunisták nyomást gyakoroltak a helyi szervekre, így sikerült is könnyíteni itt-ott a munkanélküliek helyzetén, de az összkép továbbra is reménytelen maradt.
A parasztok is megszenvedték a piaci válságot, nem tudták adósságaik kamatát s az adókhoz szükséges pénzt előteremteni; sok marhát, egész parasztudvarokat árvereztek el. A végrehajtások során egyes helyeken a szó szoros értelmében harcokra került sor a parasztok és a végrehajtók között.
A nácik fő tartalékát és erőforrását mindazonáltal a német nemzeti érzületű diákság és értelmiség jelentette; mind a diákok, mind az értelmiségiek körében ezek az elemek voltak többségben. A gazdasági válság, a bizonytalan jelen és jövő, akárcsak a kispolgárság körében, ezekben a rétegekben is fokozta a nácikhoz való csatlakozás tendenciáját.
A nemzetiszocialisták megkezdték terrorakcióikat a munkásság ellen, sorra rohamozták meg helyiségeiket. Ugyanakkor fokozták kormányellenes propagandájukat is.
Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
