(idézet: Szálasi naplója – A nyilasmozgalom)

7

„A Kállay-kormánynak
eleget tanácsoltak,
tőle eleget kértek…”

Sztálingrád és Voronyezs, valamint az afrikai német-olasz összeomlás nem maradhatott hatás nélkül 1943 tavaszán és nyarán a „Berlin-Róma-tengely” és szövetségesei körében. Erősen megromlott a német-magyar viszony, nem utolsósorban a keleti fronton bevetett és ott megsemmisült 2. magyar hadsereg teljesítménye körüli vita nyomán. (A német hadvezetőség azt állította, hogy a magyar csapatok nem tartottak ki, elhagyták állásaikat, ezzel a német védelmi vonalakat is veszélybe sodorták. Hitler 1943. április 17-én Horthynak Klessheimben: „A magyarok rosszul harcoltak az oroszok téli offenzívája alatt.” Horthy válasza: „A magyar 2. hadsereg halottakban 33 000 embert, sebesültekben 30 000 embert és 30 000 embert eltűntekben, fogságba kerültekben vesztett. Nem lehet azt mondani, hogy rosszul harcoltak.” Horthy 1943. május 7-i, Hitlerhez intézett levele: „Ami a tiszta magyar ezredeket illeti, ezek hagyták el a Dont utoljára az Oroszországban harcoló összes nemzet közül, január 26-án, akkor is parancsra, és két magyar ezred [a kecskeméti és az egri] fedezte hátvédként a német csapatokat. Egyébként önmagáért beszél az a tény, hogy 200 000 emberből 80 000 halottunk és 63 000 sebesültünk volt.”)

A két fél közötti nézeteltéréseket mutatta az is, hogy az 1943. évi klessheimi Hitler-Horthy-találkozó után, Berlinben és Budapesten kiadott kommüniké szövege nem volt ugyanaz; amíg a magyar jelentés csak a látogatás tényére szorítkozott, addig a berlini közlemény szólt a „hagyományos német-magyar barátság és bajtársiasság szelleméről”, továbbá arról, hogy „a Führer és a kormányzó annak a szilárd elszántságuknak adtak kifejezést, hogy a bolsevizmus és az angol-amerikai szövetségesei elleni harcot állhatatosan, a végső győzelemig folytatják”.

Ribbentrop a klessheimi tárgyaláson Horthynak részletes, írásbeli memorandumot adott át, amely felsorolta a magyar kül- és belpolitika ellen emelt német kifogásokat. A legfontosabb: a „Kállay-kormány defetista magatartást tanúsít. Kállay úr szemmel láthatólag elvesztette a háromhatalmi egyezmény hatalmainak győzelmébe vetett hitét, és ezért hozzájárul olyan politikai lépésekhez, amelyek azt célozzák, hogy Magyarország részvétele a háromhatalmi egyezmény országainak hadviselésében a lehető legkisebb mértékre korlátozódjék, ha ugyan nem azt, hogy az ellenséggel érintkezésbe jutva, előkészítsék Magyarországnak a háromhatalmi egyezmény egységes tömbjéből való kiválását.”

Szálasi a magyar-német viszony alakulása szempontjából oly fontos 1943. április 17—18-1 klessheimi tárgyalásokról – a Napló tanúsága szerint – csak másodlagos értékű, nem is pontos információkat kapott.

A Kormányzó megbeszélése Hitlerrel a német főhadiszálláson. A megbeszélésen csak magyar katonai személyek vettek részt, feltűnő, hogy a miniszterelnök és a külügyminiszter nem kaptak meghívást. A magyar sajtó nem fűz a hivatalos német jelentéshez megjegyzéseket, egyedül április 18-án, a reggeli híradásban, a rádió beolvassa a német hivatalos jelentést.

Hírek, hogy a Kormányzó látogatása alkalmával Hitlernél felvetődött volna a Hungarista Mozgalom és teljes élességében a zsidóság magatartásának kérdése. Mindkét esetben a Kormányzó igen idegesen viselkedett volna, és komor hangulatban lett volna a német főhadiszálláson.

A fentiekhez annyit: Hitler és Ribbentrop e tárgyalásokon elsősorban Magyarország „kiugrási kísérletei” miatt tett szemrehányást Horthynak, továbbá azért, hogy Magyarország nem veszi ki kellően részét a közös küzdelemből; kifogásolták ezenkívül, hogy Magyarország szívesen csatlakoznék egy Törökország vezetése alatt álló délkelet-európai blokkhoz, amely mögött az angolok állnak; kritizálták Kállay miniszterelnöknek a külügyi bizottság 1943. február 15-i ülésén kifejtett álláspontját, amely szerint Magyarország csak a Szovjetunió ellen viselt háborúban áll a németek mellett, de „a tengelyhatalmaknak Angliával és Amerikával való viszályához Magyarországnak semmi köze nincs”.

A zsidókérdés „megoldási” módja is felvetődött. (Horthy a német külügyminisztérium feljegyzése szerint megkérdezte: „Mit csináljon a zsidókkal, miután majdnem az egész életlehetőséget megvonta tőlük, agyonütni mégse tudja őket!” – Hitler: „Úgy kell kezelni őket, mint tüdővészbacilusokat, amelyektől az egészséges test megfertőződhetik. Ez nem kegyetlenség, ha meggondolja az ember, hogy ártatlan természetű lényeket, mint a nyulakat vagy őzeket is, meg kell ölni, hogy kár ne keletkezzék.”) Éppen csak a Hungarista Mozgalom nem került napirendre, mert egyszerűen nem volt tárgyalásra méltó téma …

Szálasit tehát magyar és német informátorai nem méltatták arra, hogy a tárgyaláson felmerült lényeges problémákról tájékoztassák, amiről pedig utólag értesült, az mindenre inkább alkalmas volt, csak a helyes politikai tájékozódásra nem.

A Naplóban a klessheimi Hitler-Horthy-találkozó utórezgéseiről a következőket olvassuk:

Német körök, kérdést intéznek PV-hez, nem gondolja-e, hogy belpolitikai kihatása lesz annak a ténynek, hogy a miniszterelnök nem kapott meghívást a főhadiszállásra, csak a Kormányzó.

PV válasza:

Belpolitikai válságot nem fog ez előidézni, legfeljebb azt, hogy Kállay még szemtelenebb lesz, mint volt eddig. A magyar alkotmány értelmében a Kormányzónak nincs joga ahhoz, hogy akár csak szóbeli megállapodásokat is kössön külállamokkal, az érdekelt magyar miniszter jelenléte és tudta nélkül. Kállayt és egész kormányát így egyáltalában nem kötik és nem érintik a Kormányzó esetleges megállapodásai Hitlerrel. A kérdést előbb kellett volna a németeknek felvetniök, így bepillantást nyerhettek volna a magyar közjogi útvesztőbe, és nem kezdeményeztek volna olyan lépést, mely nem hozta meg azt az eredményt, amit vártak tőle.

Nem tudjuk, milyen fajsúlyú német körök intézték a fenti kérdést Szálasihoz, de az tény, hogy az illetékes német tényezők, mint például Ribbentrop, nem Szálasi politikai karrierjének útját akarták akkoriban egyengetni. Klessheimben Ribbentrop Szombathelyi vezérkari főnököt kérte fel, hogy vállalja el a miniszterelnökséget. (Szombathelyi: „Ribbentrop megígérte, hogy részükről a legnagyobb támogatásban fogok részesülni, csak oldjam meg a zsidókérdést, az SS-kérdést és a háborúban való hathatósabb közreműködést. Én ezt a horgot, amit Szálasi másfél évvel utánam nagy élvezettel bekapott, ekkor kiköptem.”)

Másfelől, Szálasi a kapott információkból, „érdeklődésekből” levonhatta azt a következtetést, hogy Kállay pozíciója megingott, a német hivatalos körök bizalma megrendült a miniszterelnök kül- és belpolitikai vonalvezetésében. (Talán nem túlzás, ha azt állítjuk: Szálasi ennek tudatában szólította fel lemondásra Kállayt május 4-i idézett levelében, de a Klessheimben megtárgyalt kérdésekről nem sokat tudott.)

Szálasi rosszul informáltságára vall a Napló alábbi részlete is. A dátum 1943. június eleje:

Egy magas rangú tisztet Németországba küldtek a rendszer részéről hivatalos megbízatással, hogy német döntő politikai személyeknél kipuhatolja Németország hivatalos véleményét a hivatalos Magyarországról és Magyarországról általában. Küldetésének egyáltalában nem tudott eleget tenni. Megtudta azonban a következőket: eddig a Kállay-kormánynak eleget tanácsoltak, tőle eleget kértek, vele eleget beszéltek, a jövőben nem fognak se tanácsolni, se kérni, se beszélni.

Talán nem szorul részletesebb taglalásra: Németország „hivatalos véleményét” maga Hitler közölte Horthyval, aligha valószínű, hogy Hitler véleményének „kipuhatolására” egy magas rangú tiszt kiküldetését tartották volna szükségesnek …

*

A PV 1943. július 2-án újabb levelet intézett Kállay miniszterelnökhöz:

Pártunk és Mozgalmunk kötelességszerűen rögzíti a helyzetet és az ebből kivezető utat, de nem azért, mintha eredményt várna tőle, [hanem] azért, mert Nemzetünknek és az utódoknak, valamint a jelenkornak és az utókornak tisztán kell látniok, hogy a nagy időkben milyen magatartást tanúsított az úgynevezett felelős kormány és milyent az úgynevezett felelőtlen Nyilaskeresztes Párt és Hungarista Mozgalom.

Ez a levél befejező része. Ami tartalmát illeti, Szálasi a következő észrevételeket teszi:

a Hazánkban megtűrt zsidó-marxista bűnszövetkezet elérkezettnek látja az időt a cselekvésre és a rend fellazítására Délkelet-Európa kulcsterületében. A zsidóságnak tehát hazánkban se a régi, se az új rend nem kell, hanem csak a felborított, mert ez felel meg legjobban a zsidó-marxista kétségbeesett világhelyzetnek. Ezzel a zsidó-marxista kezdeményezéssel szemben a kormányzat tehetetlenül áll …

… Nemzetünk más alapot, célt és utat keresett és talált meg belső és külső bajainak orvoslására, mint amilyen alapokon, céllal és úton a jelenlegi kormányzat akar segítséget hozni és orvosolni. A belső kapcsolat így megszűnt s így Nemzetünk, mint a rendszer külön-külön utakon akarja elérni céljait, melyek egymást nem fedik.

Mindebből következik, hogy igenis, Nemzetünket kell megkérdezni, de Nemzetünk megkérdezése egyúttal a félreérthetetlen, megalkuvás nélküli kibontakozást is kell jelentse. De következik az is, hogy Nemzetünket már azoknak kell megkérdezniök, akiknek egész múltjuk biztosíték, hogy egyrészt Nemzetünk és egyedül Nemzetünk érdekeit szolgálták és szolgálják, másrészt, hogy Nemzetünk szabad akaratának megnyilvánulását a legteljesebb és legtökéletesebb mérvben lehetővé teszik.

A kormányzat jelenlegi személyi összetétele, valamint a jelenlegi választójogi törvény a megadott alapkövetelményeknek megfelelni nem tudnak …

Szálasit a levél megírására ezek szerint az új választások kiírásáról szóló híresztelések ösztönözték. Politikai érzékére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy komolyan elhitte, vagy hinni akarta: a világháború negyedik évében egy hadban álló ország kormánya komolyan foglalkozik az általános választások kiírásával, vagy egy ilyen elgondolást a Harmadik Birodalom helyesléssel fogadhat.

E levél megfogalmazásával egyidőben Szálasi alkalmasnak találta az időpontot, hogy újból írásban forduljon Ambrózy kabinetirodai főnökhöz, kormányzói kihallgatása céljából. Miután kronológiai felsorolást nyújtott eddigi ez irányú próbálkozásairól, meglehetősen durva kritikával illette Kállay miniszterelnöknek e kérdésben tanúsított magatartását, vagyis elutasító válaszát.

Ami figyelemre méltó és új Szálasinak ebben az írásművében, az a leplezetlen fenyegetés, amelyet ebben a formában vet fel.

Nem Pártunkon és nem Mozgalmunkon fog múlni, ha az 1937. október 24-én a Budai Vigadóban tartott nagygyűlésünk alkalmával rögzített új alaptörvényünk: célunk a hatalom átvétele az Államfő és a Nemzet közös akaratából – nem valósítható meg abban a tisztaságában, ahogyan azt minden erőnkkel és hűségünkkel tartani akarjuk.

Persze, ha Ambrózy arra az álláspontra helyezkednék, hogy minderről jelentést tesz az Államfőnek, akkor ő a „legnagyobb készséggel” áll rendelkezésére.

Még csak annyit a levél hangjáról és stílusáról: amíg Kállay magatartását, „rövidlátó, merev és egyoldalú” jelzőkkel ékesíti, önmagát szerényen „az Államfő és a Nemzet életösszhangját építő férfiak” közé sorolja.

Ami a két írásmű további sorsát, vagy pontosabban, elintézését illeti, Kállay miniszterelnök nem válaszolt Szálasinak, Ambrózy pedig a kormányzói kihallgatás ügyében hozzá intézett levelét megküldötte „a véleménynyilvánításra hivatott magyar királyi miniszterelnök úrnak”.

Amiről azonban nem szabad megfeledkezni: a miniszterelnökhöz és a Kabinetiroda főnökéhez intézett levél erélyes, követelődző hangját érthetővé teszi, hogy a beadványokról, memorandumokról, levelekről a címzetteken kívül mások is tudomást szereztek. Szálasi ugyanis hivatásos levélváltásait szóról szóra felolvasta a Nyilaskeresztes Pártban a vezető garnitúrának, az időszakos tájékoztató értekezleteken, de az sem lehetetlen, hogy még illetékes náci tényezőkhöz is eljuttatta, bizonyítani akarván a Kállay-kormánnyal szemben tanúsított kemény és meg nem alkuvó magatartását.

*

1943. július 9-ére virradólag amerikai és brit csapatok partra szálltak Szicíliában. Szálasi a katonai akcióról – amely ha korlátozott formában és mértékben is, de mégis azt jelentette, hogy a hadműveletek a tengely egyik „alapító” országának területére kerültek át -, a következő véleményt alakította ki:

Az itáliai nép lélektanilag kerül igen nehéz helyzetbe, katonailag a partraszállásnak súlya nincs. Katonai súlyt kap, ha az itáliai nép nem bírja a partraszállást követő megrázkódtatást.

Alig két héttel később, 1943. július 25-én Rómában a Fasiszta Nagytanács leszavazta a Ducét. Szálasit ez a fordulat módfelett felháborította, bár optimizmusát sikerült megőriznie:

Az olasz királyi klikk reakciós puccsal lemondásra kényszerítette Mussolinit, akit vagy fogva tart, vagy pedig már meggyilkolt.

Vélemény: az angolszászok az Adriai- és az Égei-tenger birtokába jutottak. Az olasz király legteljesebben veszélyeztette az olasz nép történelmi elhívatását. Az itáliai nép vezetői a piszkos kényelem és a hitvány gyávaság alapjára helyezkedtek, éppen ezért ne csodálkozzanak, ha úgy a németek, mint az angolszászok részéről meg fogják kapni azokat a nyakleveseket, amelyeket ezek a vezetők ilyen aljas eljárással a legteljesebben meg is érdemeltek. Németek valószínűleg meg fogják szállni Észak-Itáliát, itt maguk köré fogják gyűjteni azokat a fasisztákat, akik ezt a szörnyű csorbát újra ki fogják küszöbölni, vissza tudják adni az itáliai népnek önbecsülését. Az itáliai impérium szükségszerű megépítését a múlt tapasztalatainak igen komoly figyelembevételével úgy fogják megindítani, hogy az szilárd alapja lehessen Itáliának, Európának és az új világrendnek is. Mussolini már nem halhat meg, halhatatlanná az aljasság tette, ahogyan vele szemben eljártak.

A Napló olvasója, különösen az 1943-as év második felének bejegyzését tanulmányozva, arra az érdekes megállapításra juthat, hogy Szálasi az idő előrehaladtával egyre jobban elrugaszkodik a valóságtól, jóllehet minden tájékozott embernek ekkor már a Berlin-Róma-Tokió „háromszög” harctéri helyzetének kétségtelen romlását kellett tapasztalnia (gondoljunk az említett dél-olaszországi hadműveleteken kívül a német páncéloshadosztályok kurszki kudarcára, amelyet az OKW, a német véderő főparancsnoksága sem titkolt, vagy a japán tengeri flotta vereségére, amelyet a Salamon-szigetek körüli csatában szenvedett el). Szálasi nem a szemben álló felek, a fasiszta és antifasiszta koalíció tényleges erőviszonyait mérlegeli, nem a frontvonalak mozgását értékeli, nem is a szovjet, az angol, az amerikai, illetve a német és a japán hadiipar teljesítőképességét hasonlítja össze. A térképen jól tanulmányozható „rugalmas” visszavonulásokat, a statisztikákban a két koalíció haditermelési arányainak megváltozását a maga vágyainak megfelelően látja; a kétségbevonhatatlan tényeket nem a maguk valóságában, hanem vágyai szerint szemléli és értelmezi. (Ez pusztán azért meglepő, mert képzettségét tekintve vezérkari tiszt.) Szálasi Naplójában például a következő helyzetmegítélést olvassuk 1943. augusztusi dátummal:

Európa ellen az ellenség részéről kereken 450 hadműveleti egységet állítottak be.

Németország ezzel szemben kereken 436 hadműveleti egységet tud állítani Európában, míg [a] Távol-Keleten Japán ugyanennyit a nálánál lényegesen gyengébb USA- és Nagy-Britannia-i [így!] erőkkel szemben. Katonapolitikailag tehát határozottan a Hármashatalmak állnak jobban, annak dacára, hogy az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy súlyt képezzen akár Németország, akár Japán ellen. Németország és Japán külön-külön is olyan erős, hogy az ellenséges szövetségesek teljes összefogása sem tudná őket katonailag legyőzni.

Anyagi szempontból Németország és Japán ugyancsak nem győzhető le, mert rendelkeznek a háborús szükségletet jelentő összes nyersanyagokkal.

A háborús mérleg tehát Szálasi szerint ilyenformán vonható meg:

… hadászatilag a Hármashatalmak állanak jobban, fölényes erejük nyilvánvaló;

anyagilag egyforma erősek, mert nem az a lényeges, hogy mennyit tudnak gyártani, hanem hogy a háborús szükségletnek megfelelő mennyiségben tudnak gyártani, és amit legyártottak, tényleg alkalmazni is tudják a rendelkezésre álló kiképzett szakszemélyzet révén;

Diplomáciai téren a helyzet így alakul:

… az angolszászok állanak jobban, ezt azonban ellensúlyozza a kiváló japáni diplomácia és a kíméletlenül türelmetlen szovjet diplomácia.

*

Szálasi bizakodása Skorzeny SS-ejtőernyőseinek vakmerő és látványos akciója nyomán természetesen megszilárdult:

Szeptember 12-én Mussolini kiszabadult fogságából, Hitler hűséges és bajtársias közbelépése segítségével. Kiszabadult családja is. Az angolszászok elvesztették itáliai játszmájukat, nem tudták azt elérni Itáliával, még királyi és császári árulással sem, amit a németek elértek becsületes harccal a franciákkal szemben. Mussolini kiszabadításával a helyzet erőteljesen javult a németek javára. Az angolszászok által különösen 1942. november 7. óta – az angolszászok észak-afrikai partraszállásának ideje – megindított blöff háború, mely kimondottan hazugságra és árulásra volt alapozva, összeomlott, itáliai kudarcukat semmiféle hazugsággal és blöfföléssel leplezni többé nem lehet.

Ehhez csak annyit: 1943. szeptember 21-én a brit csapatok elfoglalták Potenzát, szeptember 22-én sikeres partraszállást hajtottak végre Bari térségében, szeptember 24-én az 5. brit hadsereg új offenzívát kezdett Salernótól északra, szeptember 29-én az 5. hadsereg áttörte a német állásokat Nápoly körül és elérte Pompejit.

Valami oknál fogva Szálasi mindezt nem tekintette baljós ómen-sorozatnak.

Mussolini kiszabadulásához tartozik egyébként az az értesülés, amely Szálasihoz Sombor-Schweinitzer Józsefnek, a politikai rendőrség főnökének környezetéből jutott el, és amelyet a pártvezető – minden kommentár nélkül – a következőképpen rögzített:

Schweinitzer kétségbe van esve a Duce kiszabadítása miatt. Szerinte az angolok disznók, hogy ilyesmi megtörténhetett; az ember már azt sem tudja, hogy angolbarát vagy németbarát legyen-e?

*

1943. szeptemberi bejegyzés a Naplóból:

Hír, hogy nem adunk csapatokat a Balkánra, de az Ukrajnában levő erőket visszaköveteljük. Szombathelyi ehhez hasonló utasítást kapott volna, és kétségbe van esve, hogyan indokolja a németek előtt ezt a váratlan fordulatot. Kijelentette: szégyenli magát, hogy ezzel kell kimennie. A Kormányzót eredeti elhatározásában Bethlen és társai ingatták meg. A németek előtt Szombathelyi hivatkozni akar a magyar nép kedvetlenségére, a nyomasztó gazdasági életre.

A németektől szeptember 5-én jött állítólag a kérdés, hogy a Balkánon három hadosztálynyi erővel vegyünk részt. Szombathelyi-Csatay elfogadta, a Kormányzónak javasolták, aki ugyancsak elfogadta. Ezzel a döntéssel szemben Ghyczy ellenészrevételt terjesztett fel írásban a Kormányzóhoz, melyben kifejti, hogy nem vállalja a Kormányzó ebbeli döntéséért a felelősséget mint külügyminiszter, és szabadságra is távozott. Ghyczy ellenészrevételei után Bethlen István, Perényi Zsigmond és Esterházy Móricz felmentek a Kormányzóhoz és a Balkánon való részvételről lebeszélték. Meghallgatásuk után a Kormányzó úgy döntött, hogy az egész ügyet koronatanács elé fogja vinni, és itt fognak végleg dönteni.

Szálaisi információja ezúttal sem volt pontos, elsősorban azért nem, mert a német hadvezetőség ,,a szerb területek megszállásához” már jóval korábban, 1943. március elején kért magyar csapatokat.

Az 1943. március 10-i minisztertanácsi ülésen Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter támogatta a német kérést, amíg Kállay miniszterelnök és Keresztes-Fischer belügyminiszter ellenezte a magyar csapatok bevetését a balkáni hadszíntéren. Keresztes-Fischer lemondással fenyegetőzött a német kérés elfogadásának esetére. Ezután a Külügyminisztérium az 1943. április 17-18-i németországi tárgyalásokra, Horthy kormányzó számára készített feljegyzésben a balkáni akció tekintetében a következő álláspontot rögzítette:

„A magyar vezérkarra bízták, hogy a szerb területek megszállásához bocsásson rendelkezésre június 1-ig 2-3 hadosztályt. A magyar kormány ezt a javaslatot beható és lelkiismeretes vizsgálat alá vette és indíttatva érezte magát, hogy elutasító választ adjon.”

Ez az elutasító állásfoglalás még Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztersége alatt született. Az új honvédelmi miniszter, Csatay Lajos, a minisztertanács 1943. augusztus 24-i ülésén beszámolt a Vezéri Főhadiszálláson tett látogatásáról, és bejelentette:

„A Balkán partjainak védelmét a németek veszik át [ti. az olaszoktól – A szerk.]. Azt szeretnék, ha a magyarok vennék át a németek hátának megvédését és biztosítását. Ennek megbeszélésére és letárgyalására Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a honvédvezérkar főnökét várják a német főhadiszállásra.”

A vita során Keresztes-Fischer belügyminiszter – a jegyzőkönyv szerint – leszögezte:

„Ami a németeknek azon kívánságát illeti, hogy mi hátvédként a Balkánon a német hadsereg mögött működjünk, az ellen a leghatározottabban állást foglal. Ezt katasztrofálisnak tartaná. Ez reánk nézve a teljes, végső pusztulást jelentené. Ehhez sohasem adná hozzájárulását. Egy magyar katona se lépje át a Duna vonalát.”

Ezzel az állásponttal szemben Csatay honvédelmi miniszter rámutatott: „… nekünk szükségünk van a németek jóindulatára. Mi minden fontos fegyverünket a németektől kapjuk … Nekünk 100 000 emberünk van Oroszországban. Felveti a kérdést, nem volna-e előnyösebb, ha onnan elvonnánk azt a 100 000 embert és Jugoszlávia területén alkalmaznánk.

A belügy- és földművelésügyi miniszter úr nem osztja a honvédelmi miniszter úr ezen véleményét.”

A döntés:

„A Minisztertanács nem határoz a németeknek balkáni katonai megszállás tekintetében nyilvánított óhajáról.”

A Kállay-kormány elutasító álláspontja tehát már 1943 tavaszán kialakult, és bár katonai körök kísérletet tettek a döntés megváltoztatására, magyar csapatok nem léptek a Balkán területére sem 1943 szeptemberében, sem később.

*

Rövid, de nem érdektelen információ a Naplóból: „Horvátországban megalakult az első nyilas légiós zászlóalj.”

Még 1941 elején – mint az idézett naplórészletből kitűnik – Szálasi ajánlatát „egy magyar és egy német ajkú önkéntes zászlóalj felállítására” Krapp német ezredes „hálás tudomásulvétele mellett” nem fogadta el, két és fél esztendő múltával azonban a Wehrmacht vagy a fegyveres SS illetékes tényezői már nem voltak olyan finnyásak.

A Napló tanulmányozásának egyik elgondolkoztató következtetése, hogy Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt vezérének, nemcsak a Posta telefonközpontjában vagy a politikai rendőrségen, hanem a legfelső katonai és polgári szervekben, hivatalokban, így a Külügyminisztériumban is voltak bizalmas informátorai.

1943. szeptember 9-én például a Márvány-tengeren létrejött a brit-magyar előzetes diplomáciai megegyezés, amely kiindulópontul szolgálhatott volna Magyarországnak a háborúból való kiválásához.

Szálasi erről tudomást szerzett, mert így ír:

Hír egy angol-magyar megegyezésről, amelynek értelmében Magyarországon angolbarát kormány jön, első tevékenységeként kinyilvánítaná Magyarország semlegességét. Ezzel kapcsolatban Bethlen és Baranyay [Lipót] nevét emlegették … Németek állítólag biztos tudomással bírnak minderről, és az árulás létrejöttének esetére megtették már az összes szükséges intézkedéseket és előkészületeket úgy, hogy semmi sem érné őket váratlanul. Ma a helyzetet úgy ítélik meg német körök, hogy Hitler beszéde, valamint Mussolini kiszabadulása után ezek az áruló magyar körök megijedtek és egyidőre elhallgattak, tisztában vannak azonban azzal, amint ez az ijedtség elmúlik, ezektől a személyektől mást, mint árulást nem várhatnak, ennélfogva készenlétben maradnak minden eshetőségre. [De] Nem sokáig fogják tűrni az immár világosan bebizonyított angolbarát magyarországi rendszer garázdálkodását, hanem első adandó alkalomkor közbe fognak lépni. Ez sokáig nem fog magára váratni.

Ez a bejegyzés még akkor is figyelemre méltó, ha Szálasit informátorai nem tudták részletesen tájékoztatni a Knatchbull-Hugessen isztambuli brit nagykövet által a magyar küldöttnek eljuttatott feltételekről – vagy pedig a Magyarország német megszállására vonatkozó tervekről.

Úgy is mondhatjuk: a PV megbízható forrásokból értesült mind a Márvány-tengeren lezajlott angol-magyar tárgyalásokról, mind a fenyegető – vagy a várva várt! – német megszállásról, csak éppen értesülései nem voltak egészen pontosak.

Az előzetes, a Kállay-kormány által aláírandó feltételek értelmében Magyarországnak csökkentenie kellett volna katonai és gazdasági együttműködését Németországgal, visszavonnia csapatait a keleti hadszíntérről, elősegítenie a németországi hadicélpontokat támadó szövetséges légierő átrepüléseit Magyarország légterében. Magyarországnak szembe kellett volna szegülnie minden német megszállási kísérlettel, az „adott pillanatban Magyarország összes erőforrásait, közlekedési hálózatát és légitámaszpontjait a szövetségesek rendelkezésére bocsátja a Németország elleni harc folytatására” – továbbá „alkalmas pillanatban a szövetségesek légi úton küldöttséget dobnak le Magyarországra, amelyik Magyarország kapitulációjára vonatkozólag megteszi majd a szükséges előkészületeket”; végül: „rendszeres rádióösszeköttetést létesítenek a szövetségesek és a magyar kormány szervei között. A szövetségeseket rendszeresen tájékoztatják majd a német és a magyar helyzetről.”

A Kállay-kormány kinyilvánította hajlandóságát, hogy leteszi a fegyvert az angolszász csapatok előtt, amint azok elérik a magyar határt, viszont a fenti előzetes megállapodást nem írta alá, bár egyes kikötéseinek eleget tett.

Másfelől: 1943. szeptember 28-án Hitler – attól tartva, hogy az olasz, példát Délkelet-Európában is követik a kisebb csatlósok, az OKW-t utasította, hogy dolgozzon ki tervet Magyarország és Románia esetleges megszállására.

A szövetséges csapatok szicíliai partraszállása, Palermo elfoglalása, Mussolini bukása, továbbá a Wehrmacht kurszki katasztrófájának várható következményei, súlyos aggodalmakat keltettek kormánykörökben éppúgy, mint a szélsőjobboldali pártokban és kisebb csoportokban. A Kállay-kormány bel- és külpolitikai vonalvezetését egyre növekvő gyanakvással figyelték a tengelyhatalmak győzelmében még mindig bízó politikai erők. A Kisgazdapárttal és a Szociáldemokrata Párttal folytatott nem is nagyon titkos tárgyalások, az ezen pártoknak tett kisebb politikai engedmények, a semleges országokban működő magyar diplomaták valóságos vagy vélt lépéseiről érkező hírek, a királyi Olaszország diplomatáinak budapesti háborítatlan jelenléte – nemcsak illetékes német politikai tényezők ellenzését váltotta ki, hanem arra ösztönözte a hazai szélsőjobboldali köröket – a kormánypárt jobbszárnyától a Nyilaskeresztes Pártig -, hogy fokozzák a nyílt és a színfalak mögött szervezett politikai ellenakciókat a Kállay-kormánnyal szemben.

A külügyi bizottság összehívása alkalmával a PV a következő kérdések felvételét tartja szükségesnek:

1. a háromhatalmi és antikomintern egyezményt joghatályában teljes értékűnek tartja-e a kormány? Ha igen

a) mi az oka annak, hogy az Államfő legutóbbi németországi látogatása alkalmával kiadott német hivatalos közlemény más tartalmú volt, mint az, amely a magyar sajtóban megjelent;

b) mi az oka Mussolini köztársasági fasiszta kormányának késedelmes, kényszeredett és szokatlan megszövegezésű elismerésének;

c) mikor szándékozik a kormány felvenni a kölcsönös diplomáciai kapcsolatot a köztársasági fasiszta kormánnyal?

2. Van-e a kormánynak tudomása arról, hogy az angolszász hatalmak és Szovjet-Oroszország között Magyarországra vonatkozó érdekterületi vagy ellenőrzési megállapodás történt?

Bízik-e abban a kormány, hogy más eszközökkel is el tudja hárítani Magyarországnak szovjet, érdekterületté való válását, mint fegyveres erővel?

PV Szőllősi tv.-t bízza meg a kérdések előadásával. Fel kell hoznia Szőllősinek a magyar kormány habozó magatartását, ami miatt a Nemzet a bizonytalanság és tanácstalanság állapotába került; hogy Németország az egyetlen és utolsó európai nagyhatalom, amellyel baráti és szövetségi kapcsolatban állunk; a kormányt külpolitikájában a Párt eddig mindig támogatta, de ezentúl nem teheti, mert a kormány az ügyeskedés végzetes útjára tévedt, ami maga után fogja vonni Magyarország teljes külpolitikai elszigetelődését minden irányban.

Szálasi mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy a kormányzó 1943. áprilisi látogatása után kiadott magyar hivatalos jelentés – mint azt már fentebb említettük – nem tartalmazta a „közös harcra” való utalást; másodszor azt, hogy a Kállay-kormány nem sietett követni Németország, Japán, Románia, Bulgária, Horvátország, Szlovákia, Thaiföld, a kínai „nemzeti” kormány példáját, és hivatalosan nem üdvözölte a köztársasági fasiszta kormány megalakulását, elismerését pedig Ribbentrop birodalmi külügyminiszterhez intézett udvarias levéllel oldotta meg. (A valószínűleg kifogásolt rész: „Kölcsönös köszönettel vettem Nagyméltóságodnak azon közlését, mely szerint Benito Mussolini kormányt alakított. Ezen kormány fennállását a magyar királyi kormány elismerte.”)

Ami a c) pontot illeti, a Kállay-kormány a diplomáciai kapcsolatot a köztársasági fasiszta kormánnyal csak 1943. november 18-án vette fel.

A 2. pontban foglalt kérdés feltehetően azért érdekelte annyira Szálasit, mert ez idő tájt jelentek meg hírek a magyar és a külföldi sajtóban a „Három Nagy” külügyminisztereinek közeli moszkvai értekezletéről, természetesen az ilyenkor szokásos találgatásokkal együtt. (Egyébként a külügyi bizottság üléséről más forrásból nincs tudomásunk.)

*

Szálasit a kormánypárt belső helyzete is foglalkoztatta.

Lukács Béla vezetésével állítólag közel 120 MÉP-képviselő fellázadt a Duce visszatérése után Kállay ellen, követelik félreállítását, egy németbarát kormány kinevezését, természetesen Lukács vezetésével. Emlékiratot nyújtottak át a német képviselőknek is német nyelven, mely szerint ők Németország őszinte barátai, a szövetségi hűség mellett törnek lándzsát; Lukács megnyerte terveinek az Államfőt is, aki úgy bolsevista, mint angolszász győzelem esetén saját hatalmának megrendülésétől tart. Kijelentették, hogy az október 7-i rendszeres csütörtöki MÉP-értekezlet után nem távoznak el Budapestről, hanem másnap a Gellértben külön vacsorát fognak rendezni, melyre meghívják a kormány velük rokonszenvező tagjait is. Nem hívják meg Kállayt, Ghyczyt, Bornemisszát és Keresztes-Fischer Ferencet, valamint Csatayt, ez utóbbit azonban csak azért nem, mert nem akarnak személyéhez nyúlni. Ez a vacsora lenne a jel a Kállay elleni lázadás nyílt kitörésére.

*

Nyilván nem véletlen, hogy ez idő tájt a Nyilaskeresztes Párt megkettőzte erőfeszítéseit a Kállay-kormány azon tagjainak megnyerésére, akikről úgy tudták: szemben állnak a miniszterelnök politikájával. Erről tanúskodik az alábbi naplórészlet:

Halmai János nyilaskeresztes párti képviselő beszélgetése Csatay honvédelmi miniszterrel október 14-én:

Halmai – H – : Felhívja Csatay figyelmét arra, hogy a Szociáldemokrata Párt kinyújtotta kezét a honvédség felé, több ízben látta a Népszava újságot honvédek kezében.

Csatay – Cs – : Ingerülten veszi tudomásul a jelentést, és ígérte, hogy szigorúan intézkedni fog.

H: Tudomására hozza a miniszternek, hogy Szigetváron német hadifogságból szökött tizenegy angol tartózkodik gróf Andrássy kúriáján felügyelet nélkül, teljesen szabad mozgással. Az angolok kihívóan és szemtelenül viselkedtek az annak idején őrizetükre kirendelt őrséggel szemben, melynek parancsnoka emiatt jelentést is tett. Az ügy kivizsgálására megjelent egy ezredes, aki felsőbb utasításra hivatkozva az egész őrséget bevonta. Ez a furcsa állapot igen rossz vért szült a környéken.

Cs: Minderről tudomása van, ezzel kapcsolatban éles vitája volt már a külügyminiszterrel, azonban ez ügyben különösebbet tenni nem tud.

H: Felhívja a miniszter figyelmét arra a mérgező és mételyező hatásra, melyet a tiszti rendfokozatukat visszanyert kivételezett tartalékos zsidó tisztek váltanak ki.

Cs: Már intézkedés történt ezeknek azonnali leszerelésére.

H: Ígéretet tesz, hogy bárminő aggasztó tapasztalatát személyesen jelenteni fogja a miniszternek. Újra felhívja a miniszter figyelmét az erőteljes vörös szervezkedésre.

Cs: Tud mindenről, legyen meggyőződve, hogy a Nyilaskeresztes Párt iránt rokonszenvet érez. Megemlíti, hogy a legutolsó minisztertanács alkalmával felhívta Kállay miniszterelnök figyelmét a vörös szervezkedésre, és kérte őt, hogy ezzel szemben erősítse meg a Nyilaskeresztes Pártot. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy ő úgyis ezt teszi, hiszen most adott nemrég egy napilapot a Párt megerősítése céljából.

Vélemény: A honvédelmi minisztert orránál fogva vezetik minisztertársai, de elsősorban a miniszterelnök. Ha Csatay nem ügyel, úgy ő fogja a legszomorúbb szerepet játszani az 1918 óta honvédelmi miniszterséget vállalt személyek között.

Csatay szerint a MÉP-ben két csoport áll egymással szemben:

egy liberális-plutokrata, melynek vezetője Laky volt közélelmezésügyi miniszter, melynek állítólag megközelítően 80 képviselő tagja van;

a többiek a jobboldalhoz számíthatnak. Ez a csoportosulás kifejezésre jut az egyes minisztertanácsokon is, amelyeken a jobboldalt képviselik Csatay-Reményi-Schneller-Szász-Antal. Ez a csoport élesen összetűzött a másik csoporttal, melyhez a többi miniszterek tartoznak, az október hónap második hetében tartott egyik minisztertanácson, melyen a jobboldali csoport szóvá tette a baloldal erősödését, az ebből fakadó veszedelmet és a vele szemben való szükséges védekezést. Kállay tagadta, hogy a kormány segítené a baloldalt, mentegetődzött, hogy nem egészen úgy van, ahogyan azt a jobboldali miniszterek beállítják, ö szabad futást ad a jobboldalnak is, aminek legjobb bizonyítéka, hogy napilapot is adott a Nyilaskeresztes Pártnak, így ezzel is ellensúlyozni tudja a baloldalt.

Fischer kijelentette, hogy nem olyan nagy a veszedelem, ahogyan azt látják, lépéseket tesznek szükség esetén a baloldal túlságos szervezkedésével szemben.

Szakadás következett be tehát magában a kormányban is, ez pedig lényeges. Ezt elősegítette Németország diplomáciai magatartása, diplomáciai munkája így eredményes volt Magyarországgal szemben is, de elősegítette a Párt és a Mozgalom magatartása, szívós kitartása. Kállay és Fischer úgy gondolják, hogy ők olyan nagy művészek, és olyan erősek, hogy egyensúlyban tudják tartani a marxistákat és hungaristákat, ezek úgy fognak táncolni, ahogyan azt ők akarják, és csak olyan erősre fognak felduzzadni, ahogyan ők a kettőt adagolják. Hatalmasat tévednek, mert úgy a hungaristák, mint a marxisták fütyülnek az ő egyensúlyozási kísérleteikre, mert világos, hogy nem egyensúlyban akarnak maradni, hanem véglegesen le akarnak egymással számolni, a Hungarizmussal olyannyira, hogy még a liberális-plutokrata-demokrata és judaista falazói se maradjanak meg a marxistáknak. Fischer mindig derűlátó a marxistákkal szemben, kevésbé derűlátó a hungaristákkal szemben, úgy látszik esküszik, Payer-Szakasics [így] elvtársak garanciájára, mely szerint a szocdemek fogják megvédeni az országot a bolsevizmustól. De érthető okokból nem esküszik a hungaristákra, akik az országot egészen biztosan meg fogják védeni, de őt viszont nem, mert nem tartják az országba és nemzetbe valónak.

*

Szálasi zavaros politikai képletében a belpolitikai főellenség szerepét ezúttal is Kállay miniszterelnök és Keresztes-Fischer belügyminiszter kapta, most azért, mert – véleménye szerint – egyensúlyozni akartak a marxisták és a hungaristák között. A kétségtelen tények, a kommunisták és szociáldemokraták kíméletlen üldözése, a büntetőszázadok frontra küldése, a baloldali érzelműek módszeres háttérbe szorítása – nem érdekelte Szálasit, mindezt figyelmen kívül hagyta.

1943 októberének utolsó hetében és november elején a keleti front eseményei kerültek előtérbe. A német csapatok képtelenek voltak szilárd védelmi vonalat kiépíteni; amikor november 6-án a szovjet csapatok visszafoglalták Kijevet, Ukrajna fővárosát, a tervszerű elszakadó hadmozdulatokról és az arcvonal-rövidítésről szóló német katonai hírmagyarázatok már csak a szélsőjobboldal táborában találtak némi hitelre.

A kialakult helyzetről Szálasi a következőket jegyezte fel:

Csatay magatartása mind nagyobb csalódást vált ki. Úgy vélik, hogy korpa közé keveredett, kezd beállani a rendszerbe, és eléri ugyanúgy végzete, mint a többi honvédelmi minisztert.

Egyetemi hallgatók tüntetése a románok ellen november 5-én. A tüntetések mögött Antal István áll. A tüntető csoport azonban a Nemzeti Színháznál tüntetett a kormány és Fischer ellen is. Vesszen a kormány! Távozzon Kállay! Le a kriptaszökevényekkel! kiáltások hangzottak el. A lovas rendőrség szétzavarta emiatt a csoportot.

Kállay kijelentése Tildy és Bajcsy-Zsilinszky előtt: tulajdonképpen fel kellene oszlassa a Kisgazdapártot, de csak azért, mert őt is nyomják, az angolok miatt azonban nem teheti.

Bede [István] küm [külügyminiszteri] sajtófőnök a baloldali újságírók előtt beszélt arról a német jegyzékről, mely felhívja a magyar kormány figyelmét egy Magyarországon járt svéd újságírónak Svájcban megjelent, Magyarországról szóló cikkére, mely szerint Magyarország teljesen angolbarát. Kéri az újságírókat, legyenek elővigyázatosabbak kijelentéseikben és ezek közreadásában. Bejelentette, hogy a németek magyar jobboldali körökkel puccsot készítenek elő, de a kormány résen van.

A kormány részéről igen veszedelmes és pimasz játékot űznek.

Hivatalos magyar körök november 10-ével a helyzetet a következőképpen ítélik meg: számolni kell a Szovjetnek előnyomulásával az Alduna-Prut vagy Szeret-Kárpátok-Visztula-Bug-Narew vonaláig. Ebbe a vonalba fognak a németek előreláthatóan visszamenni, ezért Magyarország számára a Kárpátok vonalának tartása életkérdés. Ez az előrelátható helyzet az 1944 tavaszára várt és tervezett románok elleni háborút nem teszi lehetővé, mert minden erővel a Kárpátokban kell felvonulni a Szovjet ellen. A helyzet megítélésében rögzítették, hogy teljesen tájékozatlanok a megszálló magyar csapatok helyzetét és a német vezetés célkitűzéseit illetően – emiatt igen súlyos nézeteltérések vannak a magyar és német vezetés között. A magyar szemére veti a németnek, hogy vállalt kötelezettségeinek, ígéreteinek nem tesz eleget, így a kívánt és megígért korszerű felszerelést nem kapta meg a magyar hadsereg se Harkovnál, se [a] Donnál, se Brjanszknál, emiatt igen súlyos veszteségeik voltak a magyar csapatoknak. E súrlódások okait erélyesen tisztázni kívánja a magyar vezetés, a német vezetés céljait illetően tiszta képet akar kapni, e célból Szombathelyi állítólag a német főhadiszállásra fog menni. A helyzet megítéléséből kifolyóan általános mozgósítást akarnak elrendelni.

A belpolitikai életben felmerülő súlyos problémák megoldására általános szempontok szükségszerű figyelembevétele miatt is olyan vélemény alakult ki, hogy kísérletet kell tenni katonai kormány kinevezésével abban az esetben, ha a jelenlegi magyar kormány nem akarná tovább vinni az ügyeket. Vélemény:

A keleti hadszíntéren bekövetkezett események teljesen megzavarták a kormányt, valamint az ország többi felelős tényezőit. Jelenlegi erkölcsi, szellemi és anyagi felkészültségével nem fog tudni helytállani a magyar hadsereg a szovjet rohamnak, ha a Vörös Hadsereg elérné a Kárpátokat, mert Magyarországnak jelenleg csak formailag van hadserege. Szombathelyi legfeljebb azt kérheti a németektől, hogy a németek védjék meg a Kárpátokat, ha erre sor kerülne. A Kárpátoknak a németek által való védését szükségessé teszi a romániai olaj és a magyar bauxit. Nem tételezhető azonban fel, hogy a német seregek kénytelenek volnának visszavonulni a kérdéses vonalra, mert egyelőre semmi okuk erre nincsen, a várható téli csata kialakulásáig pedig a németek már újra erősen kezdeményezhetnek. De a romániai olaj és a magyar bauxit sem nagyon szeretnek ilyen közeli harcvonalat.

*

Szálasi informátorai 1943 végén – más téren – vagy csődöt mondtak, azaz nem tudtak érdemleges értesüléshez jutni, vagy ilyen vagy amolyan okból jobbnak látták magukat a PV-től távoltartani.

Pedig politikai hírforrásainak ekkor lett volna igazán jelentenivalójuk: a Hungarista Mozgalom vezérét nyilván rendkívüli mértékben érdekelték volna Veesenmayer budapesti tárgyalásai Imrédyvel, Bethlennel és más, a „kibontakozás” szempontjából pozitív vagy negatív szerepet betöltő politikussal.

De katonatiszt bajtársai arról sem tájékoztatták, hogy már javában folynak a német katonai előkészületek a Magyarország ellen irányuló katonai akcióra.

Amiről ezúttal értesült, az csak másodlagos értékű információ volt.

*

A Nyilaskeresztes Párt súlya és befolyása 1943 végén a mélypontra süllyedt.

A Napló sem titkolja a helyzet komolyságát:

A képviselőházban MMP újra próbálkozik azzal, hogy a jobboldali egység megteremtése érdekének ürügyével a Nyilaskeresztes Párt képviselői közül egyeseket a Pártból való kilépésre bírjon. A kísérletekkel szemben az ellenlépések megtörténtek, de tény, hogy a Pártot újra megkísérlik szétszedni.

A Párttal kapcsolatosan aggályok merülnek fel. Ezek:

1. A taglétszám állandó csökkenése, úgy hogy megítélés szerint ez a létszám jóval alul van a százezren;

2. elkedvetlenedés és fáradtság országszerte nemcsak a tagok, hanem a vezető tisztségviselők között is;

3. a Pártban a propaganda és szervezési munka egyenlő a semmivel;

4. a Hűség Háza mostani összetételében nem alkalmas az országos Párt vezetésére;

5. újabb képviselői kilépések várhatók, amit újra a Párt ellen fognak kihasználni az ellenséges propagandában.

Mindezek miatt a várható kibontakozásnál a Pártot vagy egyáltalában nem fogják figyelembe venni, vagy nem kapja meg azt a helyet, amelyet megérdemelne, ha szervezésben és propagandában megfelelőképpen állana.

PV nem látja egyáltalában ilyen sötéten a helyzetet. Felhívja a figyelmet, hogy ez a mélyvonal nemcsak a Hungarista Mozgalomban van meg, hanem Európa összes nemzetiszocialista mozgalmaiban. Ez a mélyvonal tehát külpolitikai és katonapolitikai helyzetekből adódik és nem csupán abból, hogy a párttagok nem teljesítenék kötelességüket, elkedvetlenedtek volna és fáradtak lennének. Meggyőződése, amint a külpolitikai és katonapolitikai helyzet változni fog, amint megszűnnek azok a béklyók és gátlások, amelyeket a jelenlegi Kállay-Fischer-rendszer rak a Pártra és Mozgalomra; a csigaházukba önvédelemből visszavonult szervezetek erőteljesen ki fognak bontakozódni. Ettől eltekintve elrendeli PV, hogy 1944. január elejére részletes javaslatokat tegyenek ezeknek a hátrányoknak kiküszöbölésére.

Az eddig kialakult gyakorlat alapján a következő rendszeres értekezletek vannak a Pártban minden hónapban, melyben a PV elnököl és dönt: Pártvezető Tanács, Párt Országos Nagytanácsa, pártmozgalmi értekezlet, pártsajtóértekezlet, tájékoztató értekezlet minden Nagytanács előtti pénteken.

December 5-én a második országos parasztnagytanács zajlott le a Hűség Házában.

PV téli országjárással megszemléli az egyes munkásgócokat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!