25 éve: a NATO agressziós háborúja Jugoszlávia ellen
Az Orosz Föderáció Ukrajna elleni katonai agresszióját kritizálva senkinek sem szabad elfelejtenie, hogy a NATO a második világháború után Európában vívta az első agressziós háborút. 1999. március 24-én a NATO-erők ENSZ-mandátum nélkül kezdték meg bombázni Jugoszláviát. Ez volt a szövetség első európai harci küldetése és 1945 óta a német fegyveres erők első háborús bevetése. A
NATO a nacionalista konfliktusokat a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság államainak és régióinak szétválasztására használta fel ürügyként. Az NSZK-kormány aktív közreműködésével törekedtek Szlovénia és Horvátország, később Bosznia-Hercegovina és más köztársaságok elszakadására. Az egyes régiók soknemzetiségű alkotmányát most nacionalista módon az erőszakos konfliktusterületekre helyezték. A szerbiai Koszovó tartomány sajátos konfliktusterületté vált, ahol a nyugati államok támogatták az albán UÇK katonai erőit a szerb államhatalommal szemben, amelyek többek között terrortámadásokat hajtottak végre szerb rendőrőrsök ellen. 1998 nyarán polgárháború dúlt Koszovóban, amelyre az EBESZ megkísérelte a tűzszünet megteremtését. Richard Holbrooke amerikai diplomata az EBESZ képviselőjeként utazott az országba, hogy ellenőrizze a tűzszünet betartását. Ezzel egy időben az USA katonai beavatkozást tervezett Jugoszlávia ellen, míg az európaiak 1999 februárjában ismét tárgyalásra hívták Párizsba a jugoszláv központi kormányzat és az albán UÇK képviselőit. A tárgyalások helyett az albán tárgyalópartner, Hashim Thaci, később ” a Koszovói Köztársaság elnöke” – akadályozta meg a megállapodást.
Holbrooke ezután azt követelte, hogy Slobodan Milošević jugoszláv elnök végül is járuljon hozzá Koszovó függetlenségéhez. Amikor elutasította, a NATO a háború mellett döntött. Anélkül, hogy ENSZ-mandátumot kért volna, vagy az ügyet a Biztonsági Tanácsban megvitatták volna, a NATO 1999. március 24-én hatalmas légicsapásokat kezdett. A háború igazolására a német kormány akkor azt állította, hogy le kell állítani egy „szerb kiutasítási tervet”. Joschka Fischer („Zöldek”) akkori külügyminiszter még azt is bejelentette, hogy a cél az „új Auschwitz” megakadályozása. Az antifasiszta harc veteránjai és a náci rezsim által üldözöttek ezért „új auschwitzi hazugsággal” vádolták.
A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elleni háború 75 napig tartott. Különösen hatalmas légitámadások voltak, amelyeknek „kizárólag katonai célpontokat” kellett volna elérniük. A Belgrád közepén álló állami televízió máig látható romjai jól mutatják, hogy a cél az állami infrastruktúra lerombolása volt. Jamie Shea NATO-képviselő elővigyázatosságból kifejtette, hogy a „járulékos károkért” Milošević elnök is felelős, mivel ő ellenállt a NATO ragaszkodásának.
Ez a kár jelentős volt. Április elején bombák hullottak Aleksinac városára, tizenkét civil meghalt és százötven otthon rombolt le. Április közepén 73 ember halt meg Nyugat-Koszovóban, amikor a NATO repülőgépei bombáztak egy menekültvonatot. A Varvarin melletti híd ellen 1999. május 30-án történt támadás jól ismert. Sok évvel később a megölt civilek hozzátartozói megpróbáltak kártérítést követelni az NSZK ellen indított polgári perben, amelyet a német bíróságok elutasítottak.
A NATO katonai fölénye több mint két hónapig nem tudta katonailag legyőzni az országot. A helyzetet bizonyítja, hogy a jugoszláv légvédelemnek sikerült lelőnie egy „lopakodó bombázót”, a NATO akkori legmodernebb hadigépezetét. Tony Blair brit miniszterelnök még szárazföldi csapatok bevetését is fontolgatta. 1999. június elején azonban a jugoszláv kormány úgy döntött, hogy saját lakossága védelme érdekében enged a NATO-zsarolásnak. A jugoszláv hadsereg és a szerb rendőrség kivonult Koszovóból; A NATO-egységek bevonultak a szerb tartományba, és öt megszállási zónára osztották fel. Ezzel a bombázásnak is vége lett.
A borzasztó eredmény: 1999. március 24. és június 12. között mintegy tizenötezer ember esett áldozatul a NATO légicsapásainak. A
NATO háborús bűneinek bizonyítékai ma is láthatók Belgrádban. Világosan mutatják, hogy a polgári lakosság az ilyen fegyveres konfliktusok áldozata. Arra is szeretnénk emlékeztetni, hogy a konfliktus még mindig nem oldódott meg. Koszovó tartomány nemzetközi jogi státuszát nem ismerték el nemzetközileg, és nem biztosították a szerb lakosság jogait sem.
A FIR számára ez azt a történelmi felismerést eredményezi, hogy egy régióban az emberek önrendelkezési jogát nem lehet katonai erővel érvényesíteni, hanem csak tárgyalások és szerződések útján, az Egyesült Nemzetek felelőssége mellett. (Ulrich Schneider)
NATO a nacionalista konfliktusokat a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság államainak és régióinak szétválasztására használta fel ürügyként. Az NSZK-kormány aktív közreműködésével törekedtek Szlovénia és Horvátország, később Bosznia-Hercegovina és más köztársaságok elszakadására. Az egyes régiók soknemzetiségű alkotmányát most nacionalista módon az erőszakos konfliktusterületekre helyezték. A szerbiai Koszovó tartomány sajátos konfliktusterületté vált, ahol a nyugati államok támogatták az albán UÇK katonai erőit a szerb államhatalommal szemben, amelyek többek között terrortámadásokat hajtottak végre szerb rendőrőrsök ellen. 1998 nyarán polgárháború dúlt Koszovóban, amelyre az EBESZ megkísérelte a tűzszünet megteremtését. Richard Holbrooke amerikai diplomata az EBESZ képviselőjeként utazott az országba, hogy ellenőrizze a tűzszünet betartását. Ezzel egy időben az USA katonai beavatkozást tervezett Jugoszlávia ellen, míg az európaiak 1999 februárjában ismét tárgyalásra hívták Párizsba a jugoszláv központi kormányzat és az albán UÇK képviselőit. A tárgyalások helyett az albán tárgyalópartner, Hashim Thaci, később ” a Koszovói Köztársaság elnöke” – akadályozta meg a megállapodást.
Holbrooke ezután azt követelte, hogy Slobodan Milošević jugoszláv elnök végül is járuljon hozzá Koszovó függetlenségéhez. Amikor elutasította, a NATO a háború mellett döntött. Anélkül, hogy ENSZ-mandátumot kért volna, vagy az ügyet a Biztonsági Tanácsban megvitatták volna, a NATO 1999. március 24-én hatalmas légicsapásokat kezdett. A háború igazolására a német kormány akkor azt állította, hogy le kell állítani egy „szerb kiutasítási tervet”. Joschka Fischer („Zöldek”) akkori külügyminiszter még azt is bejelentette, hogy a cél az „új Auschwitz” megakadályozása. Az antifasiszta harc veteránjai és a náci rezsim által üldözöttek ezért „új auschwitzi hazugsággal” vádolták.
A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elleni háború 75 napig tartott. Különösen hatalmas légitámadások voltak, amelyeknek „kizárólag katonai célpontokat” kellett volna elérniük. A Belgrád közepén álló állami televízió máig látható romjai jól mutatják, hogy a cél az állami infrastruktúra lerombolása volt. Jamie Shea NATO-képviselő elővigyázatosságból kifejtette, hogy a „járulékos károkért” Milošević elnök is felelős, mivel ő ellenállt a NATO ragaszkodásának.
Ez a kár jelentős volt. Április elején bombák hullottak Aleksinac városára, tizenkét civil meghalt és százötven otthon rombolt le. Április közepén 73 ember halt meg Nyugat-Koszovóban, amikor a NATO repülőgépei bombáztak egy menekültvonatot. A Varvarin melletti híd ellen 1999. május 30-án történt támadás jól ismert. Sok évvel később a megölt civilek hozzátartozói megpróbáltak kártérítést követelni az NSZK ellen indított polgári perben, amelyet a német bíróságok elutasítottak.
A NATO katonai fölénye több mint két hónapig nem tudta katonailag legyőzni az országot. A helyzetet bizonyítja, hogy a jugoszláv légvédelemnek sikerült lelőnie egy „lopakodó bombázót”, a NATO akkori legmodernebb hadigépezetét. Tony Blair brit miniszterelnök még szárazföldi csapatok bevetését is fontolgatta. 1999. június elején azonban a jugoszláv kormány úgy döntött, hogy saját lakossága védelme érdekében enged a NATO-zsarolásnak. A jugoszláv hadsereg és a szerb rendőrség kivonult Koszovóból; A NATO-egységek bevonultak a szerb tartományba, és öt megszállási zónára osztották fel. Ezzel a bombázásnak is vége lett.
A borzasztó eredmény: 1999. március 24. és június 12. között mintegy tizenötezer ember esett áldozatul a NATO légicsapásainak. A
NATO háborús bűneinek bizonyítékai ma is láthatók Belgrádban. Világosan mutatják, hogy a polgári lakosság az ilyen fegyveres konfliktusok áldozata. Arra is szeretnénk emlékeztetni, hogy a konfliktus még mindig nem oldódott meg. Koszovó tartomány nemzetközi jogi státuszát nem ismerték el nemzetközileg, és nem biztosították a szerb lakosság jogait sem.
A FIR számára ez azt a történelmi felismerést eredményezi, hogy egy régióban az emberek önrendelkezési jogát nem lehet katonai erővel érvényesíteni, hanem csak tárgyalások és szerződések útján, az Egyesült Nemzetek felelőssége mellett. (Ulrich Schneider)
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
