(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
*
Az emberiség óriási megelégedéssel fogadta a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek a hitlerista klikk fölött kimondott ítéletét.
A nürnbergi ítélet nemcsak a múltnak, hanem a jövőnek is szólt. Szigorú figyelmeztetésül kellett szolgálnia mindazok számára, akik új körülmények között a népek békés élete ellen próbálnának tömi.
„A fasiszta terror sok millió ártatlan áldozatának szent emléke nevében — mondotta R. A. Rugyenko, a Szovjetunió főügyésze vádbeszédében —, a világbéke megszilárdítása érdekében, a népek jövőbeni biztonsága érdekében a vádlottak elé terjesztjük teljes és igazságos bűnlajstromukat. Az egész emberiség számláját, a szabadságszerető népek akaratának és lelkiismeretének számláját terjesztjük eléjük. És most jöjjön az igazságszolgáltatás.”
Amikor I. T. Nyikitcsenko, a Nemzetközi Katonai Törvényszék szovjet tagja, aláírta a nürnbergi ítéletet, kénytelen volt kiegészíteni saját különvéleményével, amely akkor — 1946-ban — egyesek szemében fölöslegesnek, ha ugyan nem „túlságosan szigorúnak” tűnt. A szovjet küldöttség leszögezte, hogy nem ért egyet az ítéletnek azzal a részével, amelyben a Nemzetközi Katonai Törvényszék a hitlerista vezérkart nem bűnös szervezetnek minősítette.
Emlékszünk a Törvényszéki Palota folyosóin zajló heves vitára. A tárgyalás éppen hogy befejeződött. Nürnberg még háborgott. A nyugati országok küldöttségeinek egyes képviselői, akikkel a szovjet jogászok a per folyamán teljes egyetértésben működtek, sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy szerintük a szovjet bírák különvéleményükkel „egészen szükségtelenül oly kellemetlen disszonanciát” vittek be az ítéletbe.
„Miért volt szükség erre a különvéleményre? — kérdezte a szovjet küldötteket egy angol újságíró. — Hiszen a német militarizmus el van tiporva … Hát nem világos, hogy a németek ilyen lecke után legkevesebb száz esztendeig még a »katona« szótól is irtózni fognak?”
Az angol újságíró korántsem volt az egyetlen, aki ezekben a napokban, 1946 őszén, így gondolkodott.
A történelmi tapasztalat azonban megmutatta, hogy a Szovjetunió különvéleménye nem volt fölösleges, hogy igenis nagyon, de nagyon előrelátó volt.
Egyáltalán nem volt szükség száz esztendőre ahhoz, hogy a német militarizmus új erőre kapjon. Csak néhány év telt el, és Nyugat-Németországból riasztó hírek kezdtek szállingózni. Bizonyos hatalmak, az agresszív, szovjetellenes törekvések ösztökélésére, akárcsak az emlékezetes müncheni időkben, újra különös gondoskodást kezdtek tanúsítani a német militarizmus újjáélesztése iránt.
Napjainkban Nyugat-Németországban ismét színre léptek a háború és a rombolás sötét erői, amelyek a XX. század folyamán már két ízben sodorták az emberiséget világháború örvényébe. A német imperialisták, nyugati pártfogóik segítségével, létrehozták az agresszív Bundeswehrt.
Újra felhangzanak az agresszív háborúra, más országok meghódítására és leigázására buzdító felhívások. És a német militaristák újra rekedtre ordítják magukat a „keleti hadjárat” hirdetésével.
Strauss bonni hadügyminiszter, a leggátlástalanabb és leghangosabb revansista, a német militaristák agressziós törekvéseit megszólaltatva, nemrégiben azzal fenyegetőzött, hogy „letörlik a térképről a Szovjetuniót”. Adenauer és Strauss ellenségesen fogad a nemzetközi feszültség enyhítésére és egy újabb világháború veszélyének elhárítására irányuló minden kísérletet.
Európa szívében létrejött egy állam, amelynek politikai és katonai vezetői nyíltan revánsháborúra szólítanak fel a keleti és nyugati határok felülvizsgálása céljából. Újból felhangzanak az „élettér” szerzésére és a szomszédos népek leigázására uszító felhívások.
A kommunista és munkáspártok 1960 novemberi értekezletének Nyilatkozata megállapítja: „A nyugatnémet imperializmus mind nagyobb mértékben veszélyezteti az európai népek békéjét és biztonságát. A nyugatnémet revansisták nyíltan hangoztatják, hogy felül akarják vizsgálni a második világháború után megállapított határokat. A nyugatnémet militaristák, akárcsak annak idején a hitlerista klikk, háborút készítenek elő a szocialista országok és más európai országok ellen, saját agresszív terveik megvalósítására törekszenek.”2 – A békéért, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért, a szocializmusért. Kossuth Könyvkiadó 1960. 36—37. old.*
Nyugat-Németország reakciós körei lényegében ugyanazt az utat követik, amelyen az imperialisták 1918 után haladtak. És a világ napjainkban is megdöbbentő látvány tanúja lett: hírhedt hitlerista gonosztevők, a náci Führer volt tábornokai a Bundeswehr élén állanak, s maga a több mint 300 000 főnyi Bundeswehr létszámát tekintve már most a második helyet foglalja el a NATO haderői között.
Adenauer nyugatnémet kancellár időről időre nagy hangon kijelenti, hogy a Német Szövetségi Köztársaság nem felelős a hitleri Németország bűneiért. Ugyanakkor igyekszik elhitetni, hogy a nyugatnémet Bundeswehrbe nem engednek be hitleristákat.
Hruscsov elvtárs Adenauer efféle kijelentéseivel kapcsolatban a Magyar Szocialista Munkáspárt VII. kongresszusán tartott beszédében a következőket mondotta: „Adenauer kancellárnak illik tudnia, hogy ő most Nyugat-Németország kormányát képviseli, amelynek kötelessége emlékezni Hitler gaztetteire. A kancellár azt mondja, hogy ő nem felel a hitleri Németország tetteiért. De hol vannak azok az emberek, akik fasiszta katonákat vezettek a Szovjetunió ellen, akik Sztálingrádban voltak, akik háborút viseltek más országok ellen? Nem kell távcső vagy egyéb optikai eszköz megtalálásukhoz. Mindenki tudja, hogy ezeket az embereket nem a Német Demokratikus Köztársaságban kell keresni. Nyugat-Németországban ütötték fel sátorfájukat, és sokan közülük tekintélyes tisztséget töltenek be. Egyesek közülük a nyugatnémet hadsereget szervezik, mások már NATO-csapatok parancsnokai.”3 – N. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. Kossuth Könyvkiadó 1960. 595. old.*
A német militarizmus újjáéledésének óriási veszélyét tovább növeli az, hogy a Bundeswehr kezébe rakéta- és atomfegyvert adnak. A második világháború elején Kammhuber hitlerista tábornok vad provokációt hajtott végre — bombáztatta Freiburg német várost, hogy ezzel ürügyet teremtsen az angol városok elleni terrorista légitámadásokhoz. Ki kezeskedik azért, hogy Kammhuber, aki a múltban Göringnek, a hitleri légi haderő főparancsnokának jobbkeze volt, ma pedig a Bundeswehr légi haderejének főparancsnoka, nem használja fel az atomfegyvert ugyanilyen provokációk végrehajtására? Az emberiség még nem felejtette el a német militaristáknak a második világháborúban elkövetett szörnyű gaztetteit, s éppen ezért tudja, milyen óriási veszélyt rejteget az új német hadseregnek atom- és rakétafegyverrel való felszerelése.
A világ népei erélyesen síkraszállnak egy újabb München ellen, mert a münchenista politika egyszer már tengernyi áldozatot követelő világháborúra vezetett. Ez a háború, amelyet Európában a fasiszta Németország, keleten pedig az imperialista Japán robbantott ki, a világ lakosságának több mint 80 százalékát sújtotta: 61, összesen 1700 millió lakost számláló állam vett részt benne, 110 millió embert hívtak be katonai szolgálatra, csaknem 50 millió ember vesztette életét, és sok ország népgazdasága óriási anyagi károkat szenvedett.
Nehéz elképzelni, mi történt volna az emberiséggel, ha a szovjet hadsereg hősies erőfeszítések árán nem zúzza szét a hitlerista hordákat. 1945-ben a hitleri Reichstagra felröppent a demokrácia és a béke erőinek a fasizmus fölötti győzelmét megtestesítő vörös zászló. A népek szabadon lélegzettek fel.
Sajnos, nem sokáig. A nyugati hatalmak kormánykörei, amelyeket ugyanazok a törekvések vezetnek, mint Münchenben, a nemzetközi kötelezettségek durva megsértésével mar a háborút követő első években a német militarizmus gyorsított újjáélesztésének útjára léptek. Ez a politika természetesen nagy nyugtalansággal és felháborodással tölti el az emberek millióit, akiknek emlékezetében elevenen élnek a hitleri fasizmus súlyos gaztettei.
A nyugati reakciós körök tudják ezt, s propagandájukban mindenképpen leplezni igyekeznek a népek előtt, hogy a német militarizmus bátorítása egyszer már borzalmas következményekkel járt az emberiségre nézve. S azonnal segítségükre siettek a történelemhamisítók, akik a tények kiforgatásával, hamis beállításával a reakció szája íze szerint igyekeznek átírni a második világháború keletkezésének történetét.
A második világháború igazi, valósághű története bizonyos erkölcsi akadály azok számára, akik egy harmadik világháborút szeretnének kirobbantani, s bizonyos akadály a nyugatnémetországi militarizmus és fasizmus újjáélesztése szempontjából is. Ezért vonultak olyan erővel hadba a nyugati reakciósok az igazság ellen.
Hogy milyen méreteket öltött a második világháborút illetően a történelemhamisítók tevékenysége, azt Baritz amerikai polgári történész következő beismerése alapján is megítélhetjük: „A középkor óta sohasem működtek olyan szervezett és hatalmas erők, amilyenek manapság működnek annak megakadályozása érdekében, hogy az amerikai nép megtudja, kiket terhel a felelősség a második világháborúért.”4 – Az idézet forrása Voproszi Isztoriji KPSZSZ, 1959. 4. sz. 36. old.*
A leghírhedtebb történelemhamisítók fő erőfeszítése arra irányul, hogy mentegessék az agresszió imperialista politikáját, s a második világháború kirobbanásáért a Szovjetunióra hárítsák a felelősséget.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a Szovjetunió ellen felhozott vádak nem csupán egyes polgári történészek felelőtlen kijelentései, hanem gyakorta a nyugati hatalmak hivatalos álláspontját is tükrözik. Ezzel kapcsolatban elég utalni az Egyesült Államok külügyminisztériumának „Szovjet jegyzék Berlinről. Elemzés” címmel 1959 nyarán közzétett igen terjedelmes nyilatkozatára, amely 1959. július 6-án rövidített formában a „United States News and World Report” című folyóirat hasábjain is megjelent. A nyilatkozat szerint a hitleri agresszió elindítását egyáltalán nem a nyugati hatalmak segítették elő, hanem — a Szovjetunió, holott tudvalevőleg a nyugati hatalmak voltak azok, amelyek politikájukkal lényegében lehetővé tették Hitler hatalomra jutását, később pedig gazdaságilag és politikailag közreműködtek terveinek megvalósításában. A történelemhamisítók szemérmesen megkerülik azokat, az égvilágon mindenről, csak nem a béke megszilárdítására irányuló törekvésről tanúskodó szerződéseket és paktumokat, amelyeket a nyugati hatalmak Hitlerrel kötöttek, s összpontosított támadást intéznek a szovjet—német megnemtámadási szerződés ellen.
A történelemhamisítók minden igyekezetükkel azon vannak, hogy mentesítsék a német militarizmust a háború kirobbantásáért rá háruló felelősségtől, és fehérre mossák azokat a hitlerista tábornokokat, akik ma is a Bundeswehr élén állnak. A háború elvesztéséért személyesen Hitlert okolják, aki szerintük egyéni tulajdonságai folytán nem volt alkalmas véghezvinni a „kommunizmus szétzúzását”, de erre Hitler életben maradt utódai, úgymond, teljes mértékben alkalmasak.
Újra felbukkant az a náci dajkamese, amely szerint a hitleri Németországnak a Szovjetunió ellen indított háborúja „preventív” háború volt.
A Nyugat-Németországban ágáló hitlerista tábornokok elárasztották a könyvpiacot különféle „tanulmányokkal”, amelyekben váltig azt „bizonyítják”, hogy nem a fasiszta Németország tört rá hitszegően a Szovjetunióra, hanem ellenkezőleg, a Szovjetunió készített elő támadást Németország ellen, s hogy Hitler ilyen körülmények között kénytelen volt preventív háborút indítani. A Német Szövetségi Köztársaság fasiszta húrokat pengető történészeinek kórusában nemritkán hallatják hangjukat az ország hivatalos vezetői is, akik a Szovjetunió politikáját agressziós politikának igyekeznek feltüntetni.
Nem átallja ezt maga Adenauer kancellár sem, aki nemrégiben kijelentette: „Ebben az évszázadban egyetlen állam sem folytatott annyi háborút, egyetlen állam sem foglalt el annyi országot, mint a Szovjetunió.”
Hruscsov elvtárs az efféle hamisítások kipellengérezése során megjegyezte:
„Ha Adenauer kancellár beszédét olvassa az ember, azt gondolhatja, hogy nem a hitleri Németország, hanem a Szovjetunió robbantotta ki a második világháborút, amely emberéletek tízmillióiba és megszámlálhatatlan anyagi áldozatba került a népeknek; azt gondolhatja, hogy a Szovjetunió támadt Németországra, és nem a hitleri Németország követett el rablótámadást a mi országunk ellen.”5 – N. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. 595—596. old.*
A nyugati reakciós körök és a szolgálatukban álló történelemhamisítók, amikor ilyen gátlástalan szovjetellenes propagandát folytatnak, a régi hitleri recepthez folyamodnak, amely szerint „a hazugságnak ahhoz, hogy elhiggyék, óriásinak kell lennie”.
Éppen ezért oly fontos, hogy felelevenítsük a népek emlékezetében a második világháború igazi történetét. Ez a történet megmutatja, hová vezet a német militarizmus kímélésének politikája, leleplezi, hogy a kommunistaellenesség lényegében nem egyéb, mint eszköz az agressziós törekvések álcázására. Megmutatja, milyen végzetes volt magukra a nyugati hatalmakra nézve is a Hitlerrel való kacérkodás politikája. Ezt tudvalevőleg a nyugati hatalmak sok tekintélyes képviselője is kénytelen volt elismerni. Elismerte Roosevelt. Elismerte emlékirataiban Churchill. Elismerte de Gaulle francia elnök, aki a münchenista politikának Franciaországra nézve káros voltát illetően e politika francia szószólóiról a következőket írta: „Jobban törődtek azzal, hogyan mérjenek csapást Oroszországra…, mint azzal a kérdéssel, hogyan intézzék el Németországot.”
Még Kirkpatrick angol politikus is, akinek a lelkiismeretét nem kevés bűn terheli a német militarizmus feltámasztásának politikájával kapcsolatban, még ő is rákényszerült, hogy nemrégiben kiadott emlékirataiban a következőket írja: „A történelem még megkérdezi, miképpen történhetett meg, hogy az angol kormány oly nyilvánvalóan eltakarta a szemét és népének szemét a napnál világosabb fenyegető veszély előtt… Senki sem merészelhet védelmére kelni azoknak a mulasztásoknak és bűnöknek, amelyek szükségszerűen vezettek el bennünket a müncheni kapitulációhoz.”6 – Az idézet forrása Novoje Vremja, 1959. 41. sz. 30. old.*
A második világháború történetének jelenlegi meghamisítói különösen nagy figyelmet fordítanak a német militarizmus és a német monopoltőke rehabilitálására. A történelmi tények figyelmen kívül hagyásával vagy kiforgatásával a német militarizmust megpróbálják mentegetni, olyan erőnek feltüntetni, amely ellenezte a hitleri agressziós politikát. Szerintük a német tábornokok ezt a politikát nem helyeselték, sőt, azért harcoltak, hogy lehetetlenné tegyék Hitler számára Európának világháborúba döntését.
Ami a német imperialista monopóliumokat illeti, a történelemhamisítók ugyancsak a rehabilitálásukat, a németországi fasiszta rendszer létrehozásáért, annak agressziós politikájáért és tömeges bűncselekményeiért viselt felelősség alóli mentesítésüket tekintik feladatuknak. Nagy igyekezetükben odáig mennek, hogy még azokat is a hitleri rendszer ellenségeinek igyekeznek feltüntetni, akik a nácizmust nagyra növelték.
A második világháborúval foglalkozó marxista történészek egyik legfontosabb feladata az, hogy leleplezzék az efféle hamisításokat, kimutassák a német monopóliumok és a német militaristák igazi, reakciós szerepét a németországi fasizmus létrehozásában, az agresszív háborúk előkészítésében és kirobbantásában.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
