(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

1

Alfa és Ómega

Újabb háború szörnyű veszélye fenyegette a világot. Az emberek óriási nyugtalansággal figyelték, hogy az események vészjóslóan alakulnak Európa kellős közepén, Németországban, ahol Hitler jutott hatalomra.

A hitlerista klikk a Göring által felgyújtott Reichstag tüzét világháború tűzvészévé igyekezett felszítani.

A hitleri Németország lázasan fegyverkezett, mégpedig egyáltalán nem suttyomban, mint a weimari köztársaság idején. A fegyvergyárak teljes kapacitással dolgoztak. Országszerte repülőtereket építettek. A hitleri Németország fegyverkezése olyan gyors ütemben folyt, amely — mint később kiderült — lehetővé tette számára, hogy öt év alatt felkészüljön egy nagy hódító háborúra.

Hogyan reagáltak erre a nyugati hatalmak, amelyek nem sokkal azelőtt nagy áldozatok és gazdasági veszteségek árán fejezték be a német militarizmus ellen viselt véres háborút?

Szó se róla, Németország gyors talpraállása, egy nagy hadsereg létrehozása, a német nép körében elterjedt háborús pszichózis nyugtalanságot keltett a versailles-i szerződés bábáiban. Mindamellett a Nyugat bámulatos nyugalommal nézte Németország újrafegyverkezését, sőt, minden lehető módon segítette a német imperialistákat.

A nürnbergi tárgyaláson vallomást tett Hjalmar Schacht, Hitler egykori gazdasági minisztere és a Birodalmi Bank elnöke. Nagyon ingerült volt amiatt, hogy a nyugati hatalmak számos terhelő körülmény folytán letartóztatták és a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé állították, s ezért leleplezte a hitleri Németország irányában követett nyugati politika igazi lényegét.

„Meg kell mondanom — jelentette ki —, hogy amikor megkezdődött Németország fegyverkezése, más országok semmit sem tettek ellene. A versailles-i szerződésnek Németország részéről történt megszegését egészen nyugodtan fogadták: beérték tiltakozó jegyzékkel, de egyetlen lépést sem tettek annak érdekében, hogy újból felvessék a leszerelés kérdését … Németországba katonai bizottságokat küldtek a fegyverkezés szemmel tartására, meglátogatták a német hadiüzemeket. Mindent megtettek, csak éppen nem a fegyverkezés megakadályozása érdekében.”¹ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 22. köt. 29. old. (oroszul).*

Ezután Schacht elmondta, hogy találkozott a Nyugat tekintélyes képviselőivel, akik teljes megelégedésüket fejezték ki a németországi események alakulását illetően.

Abban a pillanatban, amikor ezt mondta, szólásra emelkedett Jackson amerikai fővádló, és kijelentette: „Bíró urak, nem tudom-megérteni, hogyan igazolhatja a vádlott tetteit, vagy hogyan segíthetne a vádlotton az a tény, hogy tekintélyes külföldieket meg tudott téveszteni a rendszer (az én kiemelésem — A. P.), amelyet a vádlott reklámozni igyekezett, s amelyet nevével és tekintélyével fedezett.”² – Ugyanott, 17. old.*

Jackson szavaiban sok az igazság, hiszen Schacht, aki Németország több kormányában a német monopoltőke felelős képviselője volt, csakugyan mindent elkövetett Hitler reklámozása érdekében, sőt — ami még fontosabb —, segítette a hatalom megszerzésében. Ami viszont azokat a „tekintélyes külföldieket” illeti, akiket Jackson szavai szerint „meg tudott téveszteni a rendszer”, az igazság kedvéért meg kell állapítani: senki sem akarta olyan szenvedélyesen, hogy Münchenben „megtévesszék”, mint Chamberlain és Bonnet, valamint óceánon túli irányítóik.

A helyzet sokkal bonyolultabb, s ugyanakkor sokkal egyszerűbb volt.

A harmincas években Németország gazdaságilag erősen előretört, s lényegében a kapitalista Európa első hatalma lett. Az ipari termelés színvonalát tekintve jelentősen túlszárnyalta imperialista versenytársait. Elősegítette ezt az is, hogy az 1937 őszén kirobbant gazdasági válság főként az Egyesült Államokat, Angliát és Franciaországot sújtotta, s nem érintette az agresszív imperialista országokat — Németországot, Olaszországot és Japánt, amelyek abban az időben állították át gazdaságukat haditermelésre. Németország a nyersvas-, acél- és alumíniumgyártás terén 1937-ben jelentősen megelőzte Angliát és Franciaországot, s ipari termelésének növekedésével együtt járt kivitelének rohamos növekedése, mégpedig versenytársai rovására.

Németország nagy és egyre növekvő ipari potenciálja folytán nemcsak az európai tőkés hatalmakra nézve volt veszélyes, hanem az Egyesült Államokra nézve is. Sikeresen szorította ki amerikai konkurrenseit az európai, sőt — a latin-amerikai piacokról. Az egyre növekvő német konkurrencia veszélye még nagyobb lett azáltal, hogy Németország katonai és politikai szövetséget kötött az imperialista Japánnal, amely a Távol-Keleten és Ázsiában tudvalevőleg az Egyesült Államok fő konkurrense volt.

Mindamellett a nyugati hatalmak — az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország — az éles gazdasági ellentétek dacára, s talán bizonyos mértékben ezek következtében, elősegítették Németország és Japán agressziós politikáját, jóllehet ennek kétségtelenül a német és a japán gazdasági és katonai potenciál további fokozódására kellett vezetnie.

Min alapult a nyugati hatalmaknak ez a politikája? Kétségtelenül azon a törekvésen, hogy ellentéteiket az akkor még egyetlen szocialista állam — a Szovjetunió rovására oldják meg. Amikor a nyugati hatalmak a fasiszta agresszorok bátorításával és szovjetellenes egységfront kialakításával háborúra ösztökélték Németországot és Japánt a Szovjetunió ellen, arra számítottak, hogy a háborúban a szovjetállam megsemmisül, ugyanakkor pedig imperialista konkurrenseik — Németország és Japán — erősen meggyengülnek, s ilyenformán a háborús konfliktus az ő javukra válik.

Siettették Németországnak és Japánnak a Szovjetunió ellen uszítását a szocialista építés óriási sikerei is, amelyek a nyugati reakciós körökben nagy riadalmat keltettek.

Az amerikai reakció céljai ebben a „nagy játszmában” a Szovjetunió megsemmisítését illetően megegyeztek a többi nyugati hatalom céljaival, de voltak bizonyos sajátos vonásaik. Az Egyesült Államok egyrészt arra törekedett, hogy megakadályozza a külön angol—német közeledést, amelynek amerikaellenes éle is lehetett, s magának biztosítsa a vezető erő, a döntőbíró szerepét, másrészt megegyezésre igyekezett jutni Németországgal és Olaszországgal, hogy ilyenformán ezt a két országot elszakítsa fő távol-keleti konkurrensétől — Japántól.

De más okok is közrejátszottak abban, hogy a nyugati hatalmak bűnrészességet vállaltak a hitleri agressziós politikában — a münchenista politikában.

A második világháborút közvetlenül megelőző évek folyamán a német kérdést illetően a nyugati hatalmak politikájának kialakítására hatással volt az Európában és a világ más részein előállt forradalmi helyzet. Tudjuk, milyen riadalmat keltett mind az angol, mind pedig az amerikai imperialisták körében a kínai nép egyre hatalmasodó nemzeti felszabadító mozgalma. Természetesen az Egyesült Államok és Anglia egyaránt reménykedve szemlélte, hogyan nyomják el a japán imperialisták a kínai népet, bár ez kétségtelenül azzal a veszéllyel járt, hogy Japán pozíciói a távol-keleti piacokon megerősödnek.

Európában az imperialistákat óriási nyugtalansággal töltötte el az a körülmény, hogy több országban erősödött a forradalmi mozgalom, évről évre erősödtek a demokratikus, a haladó erők pozíciói. Például Franciaországban a kommunisták megvalósították az akcióegységet a szocialista párttal, s az ily módon létrejött munkás-egységfront alapján harcot indítottak egy széles körű népfront kialakításáért. Maurice Thorez 1934. október 24-i beszédében „a reakció és a fasizmus frontjával szemben a szabadság, a munka és a béke népfrontjának” megteremtésére szólított fel.

Franciaországban a néptömegek szembefordultak a kormány reakciós intézkedéseivel. A népfront hónapról hónapra újabb sikereket ért el. 1935 tavaszán a községi választásokon a kommunista párt Párizsban az első helyre került. 1935. július 14-én a dolgozók — az egységes népfront hívei — hatalmas tüntetéseket rendeztek, amelyeken több mint kétmillió ember vett részt. Egyedül Párizsban több mint 500 000 ember vett részt a felvonuláson. Franciaország fővárosa még nem látott ilyen méretű népi megmozdulást. A francia nép a fasizmus- és háborúellenes harc zászlaja alatt hadba vonult elnyomói ellen, követelte, hogy a kormány létesítsen baráti kapcsolatokat a Szovjetunióval.

A Franciaországban és más országokban lejátszódó, s a proletariátus politikai tudatosságának és szervezettségének rendkívüli növekedéséről tanúskodó események nagy riadalmat idéztek elő az imperialista országokban. A nyugati reakciós körök örömmel használták volna fel a nácikat saját országaik demokratikus erőinek elnyomására.

Mindez természetesen nem maradhatott hatás nélkül annak a politikának alakulására, amelyet a nyugati hatalmak a hitleri Németország viszonylatában folytattak. Ilyen értelemben Németország militarista hagyományai, a demokrácia elleni harcban szerzett óriási tapasztalatai erősen vonzották a nyugati imperialista köröket.

A háború előtti időszakban a nyugati hatalmak politikájának alfája és ómegája az a törekvés volt, hogy a hitleri Németországot a Szovjetunió elleni támadásra ösztökéljék. Ezért adtak óriási pénzösszegeket a gigászi hitleri fegyverkezési program finanszírozására, ezért tanúsítottak teljes megértést az agresszív tervek iránt, ezzel magyarázható a teljes „be nem avatkozás” a nagy fegyveres erők újjáteremtésének politikájába. Úgy vélekedtek, hogy mindent meg kell adni Hitlernek a rabló német militarizmus kelet felé irányítása érdekében. Szerintük már egymagában az a tény, hogy a hitleristák hatalomra jutásuk után nyomban hozzáláttak a demokratikus szabadságjogok megsemmisítéséhez, terrort vezettek be és leszámoltak a kommunistákkal, arról tanúskodott, hogy Hitler „megérdemli” a nemzetközi reakció támogatását.

Labdázás

Míg azonban a nyugati hatalmak a Szovjetunió megtámadásának szerepét szánták Hitlernek, ő maga messzebbmenőknek képzelte el a német imperializmus feladatait: a világ radikális újrafelosztása, hatalmas német gyarmatbirodalom létrehozása, az amerikai és angol konkurrencia megszüntetése, a világuralom megszerzése lebegett szeme előtt. Persze Hitler, mint a fasizmusnak, a nemzetközi ellenforradalom ütésre emelt öklének megtestesítője, a szovjetállam megsemmisítésében és a Szovjetunió népeinek leigázásában a náci Németország politikájának szerves részét látta, s így könnyen ráállt az alkura. Ha a nyugati imperialistáknak annyira tetszik, akkor ő, Hitler, ideig-óráig különösen fogja reklámozni politikájának szovjetellenes irányzatát, annál is inkább, mert erre a Nyugat nagy előlegeket ad.

Nagy hűhóval hirdette hát „a Kelet elleni hadjáratot”, hogy ilyenformán megnyerje Párizs, London és New York bizalmát, ugyanakkor azonban bennfenteseinek szűk körében kijelentette: „Labdáznom kell a kapitalizmussal, a bolsevizmus veszélyének hangoztatásával kell áltatnom a versailles-i hatalmakat, el kell hitetnem velük, hogy Németország az utolsó védőbástya a vörös áradattal szemben. Számunkra ez az egyetlen mód, hogy átvészeljük a kritikus időszakot, leszámoljunk Versailles-jal, és újra felfegyverkezzünk.”³ – K. Lüdecke: I knew Hitler. The Story of a Nazi who Escaped the Blood Purge (Ismertem Hitlert. Egy, a vérfürdőtől megmenekült náci története). New York 1938. 468. old.*

Az olvasó könnyen megállapíthatja, hogy lényegében ravasz játék kezdődött a nyugati hatalmak és Németország között. Arról volt szó, hogy a nyugati hatalmak járnak-e túl Németország eszén a hitleri agressziónak kelet felé irányításával, s így a német konkurrencia elhárításával, vagy Németország a nyugati hatalmak eszén, olyanformán, hogy a „kommunistaellenesség” hangoztatásával mindent kisajtol belőlük, amit csak lehet, majd megoldja az agresszió irányának kérdését, mégpedig egyáltalán nem feltétlenül a Nyugat számára kívánatos módon.

Aligha kell részletesen bizonyítani, hogy a náci Németország sikert aratott politikai játékában. A hitleri klikk — a nyugati imperialista reakció nagy örömére — a „Drang nach Osten”-t (Kelet felé törést) nyilvánította fő külpolitikai irányvonalának, s rövid idő alatt elérte a versailles-i szerződés valamennyi korlátozó rendelkezésének megszüntetését. Németország nyíltan megtagadta a versailles-i szerződés katonai cikkelyeit, s ezáltal legalizálta a hitleri Wehrmachtot. Az 1935-ben kötött angol—német egyezmény szentesítette a német tengeri hajóhadat. Így alakult ki az a politika, amelyet 1938-tól münchenista politikának neveznek.

„Visszavonulni, ha francia csapatok tűnnek fel”

Hitler elhatározta, hogy megszállja a rajnai demilitarizált övezetet. Ez nem a „Kelet felé törés” irányvonalból következett. Itt már minden ok megvolt arra, hogy a franciák és a belgák felfigyeljenek.

Hitler közölte elhatározását Blomberg tábornok hadügyminiszterrel, s azt mondta neki, hogy a megszállást előzetes figyelmeztetés nélkül szándékozik végrehajtani.

Néhány nappal később Hitler közölte szándékát a tábornoki karral. A forrófejű tábornokok kész örömmel tapsoltak a Führernek. De az optimisták kórusából nem hiányoztak egyes, óvatosságra intő hangok. Fritsch tábornok kételkedett ennek a lépésnek időszerűségében. Természetesen, mondotta, a lényeget illetően semmi kifogásom ellene. A német hadsereg azonban még nincs felkészülve, én igen nagy erőfeszítéseket teszek a Wehrmacht újjászervezése érdekében, minden gondom az, hogy képes legyen nagyobb arányú hadműveletekre, s így nem szeretném, ha időnek előtte kockázatos erőpróba elé állítanánk. Kereken kijelentette Hitlernek, hogy Németországnak a háborúra még fel nem készült fegyveres erői egyedül a francia hadseregtől is vereséget szenvedhetnek. Márpedig ki kezeskedhet azért, tette fel a kérdést, hogy Franciaország a Rajna-vidék megszállásának kísérletére nem válaszol ellenintézkedésekkel?

Hitler elutasította ezeket a megfontolásokat, s kijelentette, hogy az európai helyzetet ő jobban ismeri, mint Fritsch. Biztosította tábornokait, hogy Franciaország semmit sem fog tenni, és a német csapatok teljesen nyugodt légkörben hajthatják végre a tervezett akciót.

Az egyik tábornok megkérdezte, hogy mi legyen abban az esetben, ha Franciaország mégis ellenintézkedéseket tesz. Erre Hitler magából kikelve, színpadias pózban azt válaszolta:

— Akkor öngyilkossággal vetek véget életemnek, s önök kiadhatják majd a visszavonulási parancsot.

1935. március 7-én, egy szombati napon, hitlerista katonai egységek néma csendben, szinte tétovázva, átkeltek a hídon, és elfoglalták a Rajna-vidéket. Hitler annyira biztos volt abban, hogy a Nyugat a jövendő „Kelet felé törés” kedvéért lenyeli a rajnai pilulát, hogy a német gyalogság egyetlen töltényt, a tüzérség pedig egyetlen lövedéket sem kapott.

Akkor ezeket a Nyugatra nézve megalázó részleteket hivatalosan nem közölték. Ellenkezőleg, a francia reakciós kapituláns körök azt a hírt terjesztették, hogy Hitler 90 000 katonával szállta meg a Rajna-vidéket, s így Hitler akciójának váratlansága folytán nehéz lett volna bármit is tenni.

Évekkel később Keitel német vezérkari főnök és szárnysegéde, Jodl, megcáfolták ezt a hírt. A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyvében erre vonatkozóan a következőket olvashatjuk:

„Exner (Jodl ügyvédje): Mondja, mekkora haderő volt a Rajna-vidéken a bevonulás után?

Jodl: A Rajna-vidéket mindössze egy hadosztállyal foglaltuk el. Emellett ebből a Rajna-vidék nyugati részébe csak három zászlóalj vonult be, egy-egy zászlóalj Aachenbe, Trierbe és Saarbrückenbe.”⁴ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 27. köt. 12670. old.*

Keitel tábornok Gilbert törvényszéki elmeszakértőnek ugyanilyen értelemben nyilatkozott:

„Képzelje el — mondotta, — a Rajna-vidéket három (az én kiemelésem — A. P.) zászlóaljjal szálltuk meg! Megkérdeztem Blombergtől: »Hogyan tudjuk ezt végrehajtani három zászlóaljjal? Mi lesz, ha a franciák ellenállnak?« — »Csak ne nyugtalankodjék — válaszolta Blomberg —, nem alaptalanul bízunk a szerencsénkben. «”⁵ – G. M. Gilbert: The Nuremberg Diary (Nürnbergi Napló). New York 1948. 93. old.*

Természetesen Hitler, amikor kalandorlépésére vállalkozott, meg volt győződve arról, hogy Franciaország nem indít ellenakciót. Mindenesetre a német parancsnokság a Rajna-vidékre bevonuló egységeknek kiadta a parancsot: harc nélkül azonnal visszavonulni, ha francia csapatok tűnnek fel.

„Franciaország nem engedheti meg, hogy Strasbourg-t német ágyúk fenyegessék!” „Nincs többé béke Európában!” — kiáltott fel patetikusan a francia miniszterelnök. De ezek csak szavak voltak. Erőt sem kellett volna bevetni, elég lett volna egy erélyes kiáltás, hogy Németország meghátráljon. De erre nem került sor.

Ellenkezőleg, Franciaországban és Angliában a reakciós körök minden erejükkel azokat támadták, akik hangoztatni merték aggályaikat a rajnai övezetben lejátszódott eseményekkel kapcsolatban. A hírhedt lord Astor óva intette az angol kormányt „a Németország elleni preventív harccal egyértelmű” akcióktól. Követelte, hogy nyújtsanak segítséget a nemzetiszocialista kormány vezetőjének, „mentsék meg Németországot és Európát a kommunista forradalomtól”.

Csak a Szovjetunió folytatott következetes békepolitikát és harcolt kitartóan egy újabb háború veszélyének elhárításáért. A szovjet kormány már néhány nappal a Rajna-vidék megszállása után kijelentette: „A Rajna-vidék remilitarizálása kétségtelenül fokozta a Németországtól keletre fekvő országokat, köztük a Szovjetuniót fenyegető veszélyt. Hiba lenne, ha ezt nem látnánk. Mindamellett a német csapatok bevonulása a Franciaországgal és Belgiummal határos Rajna-vidékre s bizonyos nemzetközi szerződések megszegésével erődítmények létesítése a francia—belga határ mentén — olyan veszélyt jelent, amely elsősorban a nyugati szomszédokat, Franciaországot és Belgiumot fenyegeti.”⁶ – Pravda. 1936. március 24.*

A szovjet kormány annak figyelembevételével, hogy a rajnai övezet remilitarizálása Franciaország megtámadásának közvetlen veszélyét idézte elő, kijelentette: „A Szovjetunió Franciaországnak egy európai állam részéről ellene irányuló esetleges támadással kapcsolatban minden szükséges segítséget megadna, mivel ez a francia—szovjet szerződésből következik, amely a segítséget illetően semmilyen korlátozást nem tartalmaz.”

De a Szovjetuniónak — akkor még a világ egyetlen szocialista államának — a kollektív biztonsági rendszer létrehozására és a békét fenyegető veszély elhárítására irányuló minden erőfeszítése a nyugati kormánykörök makacs ellenállásába ütközött. Ezek ugyanis nem azt tekintették céljuknak, hogy a Szovjetunióval együtt szembeforduljanak az agresszorral, hanem — éppen ellenkezőleg — azt, hogy Hitlerrel egyesülve megsemmisítsék a világ első szocialista államát. A münchenista politika bajnokai — Chamberlain, Simon, Bonnet és mások, ettől a céltól elvakultan, konokul elutasították azt a gondolatot, hogy Hitler, miután megerősödött, az első csapást a Nyugatra mérheti, s tovább szövögették szovjetellenes hálójukat.

Az Ausztria elleni összeesküvés

Simon angol külügyminiszter 1935-ben Berlinbe utazott azzal a céllal, hogy egységfrontot hozzon létre a Szovjetunió ellen. Hitler igen szívélyesen fogadta. Később Bullitt amerikai diplomata — Moszkvából átutazóban — Berlinben megbeszélést folytatott Neurath náci külügyminiszterrel. Célja az volt, hogy közeledést hozzon létre Németország és Franciaország között — egységes szovjetellenes politika kialakítása érdekében.

Az amerikai, angol és német imperialisták minden lehető módon nyomást gyakoroltak az európai országokra avégett, hogy utasítsák el a kollektív biztonsági rendszer megteremtésére irányuló szovjet javaslatokat. Ugyanakkor az imperialista reakció arra törekedett, hogy Franciaországot és Csehszlovákiát, amelyekkel a Szovjetunió 1935-ben az agresszió ellen kölcsönös segítségi szerződést kötött, a szerződés felmondására késztesse. Franciaország és Csehszlovákia közvéleménye nem engedte meg a szerződés hatálytalanítását, de ez a francia és a csehszlovák kormányt nem akadályozta abban, hogy hitszegő magatartást tanúsítsanak a Szovjetunióval szemben.

A Szovjetunió ezekben a vészterhes háború előtti években, a fenyegető veszély láttán, erélyes lépéseket tett a Népszövetségnek a háború elhárítására és az agresszor megfékezésére való felhasználása érdekében. De minden hiábavalónak bizonyult, mert a Népszövetségben a vezető szerepet Anglia és Franciaország, vagyis azok az országok játszották, amelyeknek kormánykörei csak arra törekedtek, hogy a Népszövetség felhasználásával egyengessék a Kelet ellen irányuló hitleri agresszió útját. Ezzel magyarázható, hogy a Népszövetség, amely lényegében az angol és a francia imperialista diplomácia eszközévé vált, tüntetően elutasított a béke megszilárdítására irányuló minden szovjet javaslatot.

Hitler megértette, hogy a nyugati reakciós körökben a „Kelet felé törés” ígéretén alapuló politika nagy elismerésnek örvend, s ezért a Németország, Olaszország és Japán részvételével létrejött agresszív szövetséget „antikomintern paktumnak” nevezte. Aligha kell emlékeztetnünk arra, hogy az antikomintern paktum mindegyik részvevője tőkésországok megtámadásával kezdte agresszív tevékenységét. Erre azonban csak néhány évvel később került sor. Amikor a paktum létrejött, a nyugati vezető körök csak a szovjetellenes erők összefogására irányuló terveik megvalósulását látták benne. Az imperialista reakciónak nyilván sürgős volt a dolog… Már Hitler is készülődött.

1937. szeptember 25-én találkozott két diktátor — Hitler és Mussolini. A nagy cécóval megrendezett találkozás Münchenben zajlott le. Mussolini nem panaszkodhatott a fogadás külsőségeire. Minden megtörtént, hogy kellemesen érezze magát. Az állomástól a város központjába vezető út két oldalát római császárok mellszobrai szegélyezték. Talán eljön az az idő, gondolta, amikor a római császárok mellszobrainak galériájában az övé is ott díszeleg majd …

Szeptember 27-én a két diktátor Berlinbe utazott. Mussolini itt is kedvét lelhette a fogadtatásban. A birodalmi kancellária épületétől az olimpiai stadionig nyitott gépkocsin megtett több kilométeres út valósággal diadalútnak tűnt a szemében — mögötte Adolf Hitler ült. Meg kell adni, a nácik értettek barátaik fogadásához. Minden házon ott lengett az olasz és a német állami lobogó. Az út két oldalán száz meg száz oszlop sorakozott, rajtuk hóhérbárdos vesszőnyaláb és horogkereszt.

1937. szeptember 28-án, München előtt pontosan egy évvel, Berlinben nagyszabású gyűlést tartottak, amelynek az volt a rendeltetése, hogy megmutassa a fasiszta diktátorok szilárd szövetségét, és bizonyos államokat kapitulációra késztessen. Hitler nem fukarkodott a dicsérő szavakkal. Magasztalta vendégét, hisztérikus hangon bizonygatta, hogy Benito Mussolini „minden idők egyik legnagyobb embere, egyike azoknak a ritka lángelméknek, akik nem a történelem szülöttei, hanem maguk csinálják a történelmet”. Azoknak, akiket kapitulációra akart késztetni, azt kiáltotta oda, hogy a két fasiszta állam szövetsége „150 millió embert képvisel, s ezeknek az embereknek eltökélt szándékuk váll váll mellett küzdeni a demokratikus internacionálé ragálya ellen és szembeszegülni minden bomlasztási kísérlettel…”

Mussolini nem maradt adósa. Minden ékesszólását latba vetve, de olaszos kiejtése folytán kevéssé érthető német nyelven megesküdött, hogy örökké barátja lesz a német birodalomnak. „Ha a fasizmusnak barátja van, mindvégig vele tart”— mondotta, s mintegy ébren álmodva kiáltotta: „Holnapra Európa fasiszta lesz!”

„Hirtelen — írja Geneviéve Tabouis ismert francia újságírónő visszaemlékezéseiben — hatalmas mennydörgés hallatszott. Szörnyű zivatar tört ki. Villámok cikáztak a vészjósló fellegekkel borított égboltozaton, s ez a kép a félhomályban tragikusan hatott. Zápor zúdult a tömegre, amely hanyatt-homlok rohant a villamosok felé.”

Francois-Poncet francia nagykövet ezzel kapcsolatban aznap este megjegyezte:

— Úgy látszik, maguk a természeti erők előre jelzik azokat a szerencsétlenségeket, amelyek a két diktátor szövetsége nyomán rövidesen az emberek fejére szakadnak.

Ugyanakkor szerényen elhallgatta, mennyi sokat tett azokban a napokban ő maga azért, hogy pontosan egy év múlva sor kerülhessen Münchenre, s hogy Franciaország lépésről lépésre kapituláljon a fasiszta diktátor előtt. Márpedig pontosan egy évvel később ott ült Hitler mellett, s Daladier-val együtt aláírta a müncheni egyezményt. Francois-Poncet ma is él. A második világháború után kifejtett tevékenységének újabb fényeivel egészíthetné ki visszaemlékezéseit. Más idők járnak, ő pedig ugyanaz, aki volt. Továbbra is az az álma, hogy a német imperializmus erői támadásra indulnak a Kelet ellen, a Szovjetunió ellen.

De térjünk vissza a történelemhez.

1937. november 5-én a birodalmi kancellárián tanácskozás volt Hitlernek, von Blomberg tábornagy hadügyminiszternek, von Fritsch vezérezredesnek, a hadsereg főparancsnokának, Raeder tengernagynak, a hajóhad főparancsnokának, Göring vezérezredesnek, a légi haderő főparancsnokának, Neurath birodalmi külügyminiszternek és Hossbach ezredesnek, Hitler szárnysegédének részvételével. A tanácskozásról készült jegyzőkönyvet, amelyet évek múlva a nürnbergi per során bemutattak, Hossbach ezredes őrizte meg. Hitler a tanácskozáson általános vonásokban beszélt a német külpolitika lehetőségeiről, s kérte, hogy „halála esetén kijelentéseit tekintsék végakaratának és utolsó kívánságának”. „Németország előtt — mondotta — most az a kérdés vetődik fel, hogy hol lehet a legkisebb áldozattal a legnagyobb eredményt elérni.”⁷ – A német háborús főbűnösök nürnbergi pere. Anyaggyűjtemény. 1. köt. Goszjurizdat 1957. 608—609. old. A továbbiakban: A nürnbergi per anyaga.*

A legfontosabb feladat, jelentette ki, „mindenekelőtt az legyen, hogy egyidejűleg elfoglaljuk Csehszlovákiát és Ausztriát”.⁸ – Ugyanott, 612 old.* De hogyan reagálnak majd a nyugati hatalmak, ha Németország hozzálát ezekhez az agresszív cselekményekhez? Nem teszik-e erélyes beavatkozásukkal lehetetlenné a végrehajtásukat? Ez a kérdés természetesen felmerült az összeesküvők előtt. A tanácskozás jegyzőkönyvében erre vonatkozólag Hitler következő sokatmondó kijelentését olvashatjuk: „A Führer: »Anglia és talán Franciaország is minden valószínűség szerint hallgatólagosan már lemondtak Csehszlovákiáról, s már hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy egy szép napon Németország megoldja ezt a kérdést.«”⁹ – Ugyanott.*

És csakugyan, a nyugati hatalmak reakciós kormánykörei nem várattak magukra sokáig …

1937. november 19-én Obersalzbergbe érkezett Halifax angol külügyminiszter, hogy „komoly” beszélgetést folytasson Hitlerrel. A háború után lehullt a lepel ennek a diplomáciai megbeszélésnek aligha nevezhető beszélgetésnek titkáról. A két „gentleman” minden formaság mellőzésével rendkívül őszintén váltott szót egymással. Bízvást elmondhatjuk, hogy a vevőnek és az eladónak nem kellett alkudoznia. Halifax teljesítette mindazokat a követeléseket, amelyeket Hitler Németország keleti hadjáratának feltételeként támasztott. Hitler szabad kezet követelt Ausztria, Csehszlovákia és Danzig tekintetében. Halifax erre a követelésre válaszolva kijelentette: „Valamennyi többi kérdést úgy foghatjuk fel, hogy az európai rend megváltoztatására vonatkoznak, ami előbb vagy utóbb valószínűleg bekövetkezik. Ezekhez a kérdésekhez tartozik Danzig, Ausztria és Csehszlovákia. Angliát csak az érdekli, hogy ezek a változások békés fejlődés útján menjenek végbe …”¹⁰ – Dokumentumok és anyagok a második világháború előzményeiről. I. köt. 1937 november—1938. Goszpolitizdat 1948. 35—39. old.* Világosabban már nem is lehet beszélni: foglaljátok el Ausztriát, szálljátok meg Csehszlovákiát, nem fogjuk megakadályozni, de könyörgünk, ne lövöldözzetek, mert nem szándékozunk rá válaszolni. Ausztriát illetően Halifax valamivel később egy még világosabb nyilatkozatot tett: „Az angol nép sohasem fogja megérteni, miért kellene hadat viselnie csupán amiatt, hogy két német állam egyesülni akar.”¹¹ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 30. köt. 14187. old.*

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!