MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

17

MÁRCIUS 15

Mi mindent el nem hajigáltak a Trijueque felől rendetlenül visszaözönlő intervenciósok és lázadók! Az országút tele van lövegvontatásra szolgáló Fiat-traktorokkal, hatalmas Lancia teherkocsikkal, Isettá-Fraschini személyautókkal, kenyérzsákokkal, táskákkal, tárakkal és töltényekkel.

A teherautók zsúfolásig meg vannak rakva, egyszerűen elképesztő, mennyire felkészültek a harcos kedvű olaszok a madridi hadjáratra. Éjszaka a mieink mindezt hátraszállítják. Egyik-másik teherautóban és traktorban annyi benzin maradt, hogy egész Guadalajaráig elég. A halálra rémült vezetők még az indítókulcsokat is otthagyták. Egy felhevült ifjú igyekszik rábeszélni az arra haladókat, hogy vigyenek magukkal fél-féltucat kézigránátot és minél több kétszersültet. A katonák menet közben telirakják zsákjukat gránáttal és kétszersülttel.

– Caramba! Csakhogy Mussolininak is eszébe jutott gondoskodni rólunk!

Az olaszok több mint negyvenezer gránátot hagytak el. Igen könnyűek ezek a gránátok. Miért? Azért, mert nem szilárd robbanóanyaggal vannak töltve, hanem gázzal. Mindegyiket precízen és szépen zsírpapírba csomagolták, mint a csokoládétojást, olasz nyelvű felirattal és részletes, illusztrált használati utasítással látták el. A Garibaldi-zászlóalj olasz antifasisztái majd lefordítják bajtársaiknak ezt a használati utasítást.

Az olasz antifasiszták nagy ünnepet ülnek. Arcuk szinte sugárzik a boldogságtól. Véletlen vagy nem véletlen, de nekik, a forradalmi munkásoknak, akik a fekete appennini diktatúra elől menekültek külföldre, sikerült részt venniük az intervenciós hadtesttel való összecsapásban, és sikerült rámérniük az első és talán nem is az utolsó vereséget. Értékelnünk kell kitartásukat és öntudatosságukat: foglyul ejtett ellenségeikkel humánusan és nagylelkűen bánnak. Az olasz hadsereg katonái, különösen a fiatalok, a parasztok és a munkások, miután magukhoz térnek az első rémületből, nagyon szívesen és nagyon aprólékosan adnak felvilágosítást csapataik elrendezésének és szervezetének minden részletéről. Mohón vetik magukat az antifasiszta olasz sajtóra, s igyekeznek megtudni belőle az igazságot országukról. Sőt ők maguk vállalkoznak arra, hogy beszélnek a rádión át a fasiszta hadosztályokban maradt barátaikhoz és bajtársaikhoz. Andrea Pipitoni szemünk láttára lép a tábori hangszóró mikrofonja elé, és határozott hangon mondja:

– Expedíciós hadtest katonái, ide figyeljetek! Bajtársatok, Andrea Pipitoni szól hozzátok. Olyanokhoz kerültem fogságba, akiket nálunk vörösöknek neveznek, s nagyon boldog vagyok, hogy közöttük lehetek. Nemes lelkű, becsületes és bátor emberek. Vannak köztük olaszok is, akik önkéntesen, nem pedig, mint mi, kényszerből és félrevezetve jöttek ide. Idejöttek, hogy harcoljanak a fasiszták és az idegen hódítók ellen. Bajtársak! Nem igaz, hogy a foglyokat itt agyonlövik! Ellenkezőleg, szívélyesen fogadják őket, a sebesülteket pedig gondosan ápolják! Barátaim! Dobjátok el a fegyvert, csatlakozzatok hozzánk! Mondjátok meg apámnak és anyámnak, hogy élek, egészséges vagyok, s mint becsületes munkás kötelességemnek tartom, hogy azt mondjam, amit mondok …

Mialatt beszél, a mikrofonnál rengetegen jelentkeznek, hogy ők is szólni akarnak. Mussolini katonái, miután túljutottak az első rémületen, és meggyőződtek róla, hogy életük nem forog veszélyben, lelkesedésben törnek ki, s ezt szerfölött viharosan juttatják kifejezésre. Különösen nagy az öröm, amikor a köztársaságiak a tőlük maguktól zsákmányolt cigarettával kínálják őket …

Az olasz expedíciós hadtestre azért sikerült már a legelső napokban olyan súlyos csapásokat mérni, mert a köztársaságiak valamennyi fegyverneme szorosan együttműködött. A külföldi csapatok tömeges beözönlése Spanyolországba rákényszerítette a guadalajarai frontszakasz parancsnokságát, hogy rendet teremtsen és megmutassa, milyen pontosan és összehangoltan tudnak működni a csapatok, amikor érzik a felelősséget és a pillanat komolyságát. Nehéz volna megmondani, kik harcoltak jobban ezekben a napokban, a harckocsizók-e, akik egymás után némították el az olaszok tűzfegyvereit, a repülők-e, akik az állandóan szakadó esőben támadták az ellenséget, vagy a gyalogos rohamzászlóaljak, amelyek, élükön parancsnokaikkal és politikai biztosaikkal, önfeláldozóan rohamoztak. Érdekes, hogy a köztársaságiak Guadalajaránál csak jelentéktelen veszteségeket szenvedtek.

Természetesen könnyelműség volna a háromnapos guadalajarai harc tapasztalataiból messzemenő következtetéseket levonni. Az olasz parancsnokság és maga a római kormány mindent el fog követni, hogy rendbeszedje szétzüllött, köznevetség tárgyává lett csapatait. Az intervenciósoknak nagyon sok a tűzfegyverük, rengeteg az ütegük és a vegyi harceszközük.

Madrid továbbra is ostrom alatt van. Ám a Mussolini-féle hadsereg, mely olyan nagyra volt a Kelet-Afrikában aratott győzelmeivel, jókora pofont kapott.

 

MÁRCIUS 16

A tegnapi nap folyamán és ma reggel óta valamelyest nyugodtabb a helyzet a hegyek között. Az olaszok az utóbbi napok kudarcai és veszteségei után jónak látták beásni magukat, rendet teremteni soraikban, s bevárni az erősítéseket.

Az új foglyok – összesen ötvenkilencen vannak – elmondják, hogy az olasz parancsnokság marokkói rohamalakulatokat kért a maga szektorára. A tisztek tegnap így próbáltak lelket önteni a katonákba: – Hamarosan jönnek a mórok, ők lesznek elöl, mi mögöttük haladunk, majd akkor meglátjuk, ki húzza a rövidebbet!

Afrikai zászlóaljak mögött menetelni – ez aztán dicsőség a büszke római fasiszták és Hitler „tiszta vérű árja” harcosai számára!

Az olasz tankok egyelőre nem mutatkoznak. Nagy erejű tüzérségük azonban – csaknem száz különféle kaliberű löveg – fokozottan működik, s mivel kitisztult az idő, működik a légierejük is. Hajnal óta az egész fronton pillanatra sem csitul a motorzúgás, szünet nélkül hangzanak a robbanások. Junkersek, Heinkelek, Fiatok jönnek-mennek hármasával, nyolcasával, kilencesével, szüntelenül bombázzák a falvakat, a tornyokat, az egyes házakat, az olajligeteket – itt keresik általában a katonai alakulatokat a gépkocsikat az utakon. A köztársasági légierő nem nagyon törődik velük, maga is az olaszok háta mögött vadászik. Alig néhány perce húzott el fölöttünk egy egész repülőraj – hetven köztársasági repülőgép s máris halljuk a robbanásokat a fasiszta vonalak mögül.

A katonák cseppet sem bánják, hogy jobbra fordult az idő. Még azt sem bánják, ha Junkersek röpködnek fölöttük, csak végre leheveredhessenek a napon, megszáríthassák a ruhájukat és cipőjüket.

 

MÁRCIUS 17

A parancsnokságokon még mindig az ellenségtől zsákmányolt katonai holmikkal bajlódnak. Lövegeket, géppuskákat osztanak ki a brigádok közt, tanulmányozzák az okmányokat, a névjegyzékeket, az olasz tábornokok parancsait. Itt van egy találomra kiválasztott olasz katonakönyv:

„Olasz hadsereg, Bottini Francesco személyi igazolványa; született 1915-ben, anyakönyvi száma 1424 (63).”

Egy sokszorosított napiparancsban Manzini tábornok üdvözli a csapatokat Málaga bevétele alkalmából, s kijelenti:

„Hálámat és elragadtatásomat fejezem ki nemcsak a parancsnokság és a magam nevében, hanem annak nevében is, aki ideküldött benneteket.”

 

MÁRCIUS 18

Éjjel, miután Trijuequéből visszatértem Guadalajarába, a rádióban hallottam Franco salamancai főhadiszállásának kijelentéseit, melyek szerint Trijueque változatlanul a francóista csapatok kezén van, és hogy a fronton semmiféle olaszok nincsenek.

Ma újra Trijuequében vagyok; igaz, nem valami kellemes itt az állandó ágyúzás miatt, de a fasisztákat távcső nélkül már nem lehet látni.

Ami az olaszokat illeti, csupán az utóbbi napokban ejtett foglyokból, saját kezdeményezésükre, teljes olasz antifasiszta zászlóalj alakul Madridban.

Éppen ma találkoztunk a foglyul ejtett Giuseppe Volpi kapitánnyal. Ez az érdemes tiszt letépte magáról a vállbojtot, és sokáig tagadta igazi rangját, váltig erősítgetve, hogy csak őrmester. A politikai biztos türelmesen végighallgatta, majd az orra alá dugta az irattárcájában talált fényképet. A fényképen Volpi kapitány teljes díszben kezét fasiszta köszöntésre lendíti, egyenruháján vállbojt, mögötte pedig egy fa, melyen egy abesszin holtteste lóg. A kapitány elsápadt. – Romantikus hajlamom okozza vesztemet – mondta.

Részt vettem azon az ünnepélyen, amely kicsiny volt ugyan és szerény, de szíve szerint való „annak”, aki távolról kíséri figyelemmel az expedíciós hadtestet. Enrique Lister hadosztályparancsnok és Carlos politikai biztos személyesen adott át a fronton Miaja tábornoknak egy olasz fasiszta zászlót, melyet a Madrid meghódítására küldött alakulattól zsákmányoltak.

 

MÁRCIUS 19

Ez már valóban nem egyszerűen siker, hanem a köztársasági hadsereg igazi, jelentős győzelme. Az éjszaka a köztársaságiak rövid tüzérségi és légi előkészítés után két oldalról megrohanták és elfoglalták Brihuega városát; több mint 200 foglyot ejtettek, majd a környező hegyek mögé vetették vissza az olasz expedíciós hadosztályokat.

Reggel, szakadó esőben értem be Brihuegába. Az országút most is, mint az előző napon, tele olasz ágyúkkal, mozsarakkal, teherautókkal (70 darab), szögesdróttal, lövedékeket, töltényeket és kézigránátokat tartalmazó ládákkal s egyéb hadfelszereléssel. Csupán benzinből százezer liter került a köztársaságiak kezére. A köztársaságiak most a gyakorlatban látják, mit jelent zsákmányolni: több brigádot teljesen felfegyvereztek és tetőtől talpig felöltöztettek az olaszok jóvoltából.

Nem messze a város bejáratától, az országút kanyarulatánál megrendítő kép tárul elénk. A köztársasági repülőgépekről elképesztő pontossággal ledobott bombák felrobbantottak négy lőszerrel megrakott teherautót. Az egész rakomány felrobbant, aztán magától lőtt minden irányba.

Brihuegában, ebben a költői hangulatú középkori városkában csak most kezdődik valami félénk mozgolódás. Az emberek előbújnak, óvatosan körülnéznek, s amikor meghallják a köztársasági katonák üdvözlő kiáltásait, felderül az arcuk. Két fekete szemöldökű, csupaszem anyóka szipogva, szenvedélyesen egymás szavába vágva mondja el, mi mindenen mentek keresztül a nyolcnapos fasiszta uralom alatt. Az olaszok kifosztottak minden raktárt, minden pincét, levágtak minden szarvasmarhát és baromfit, sok nőn erőszakot követtek el, 36 embert agyonlőttek, köztük két öreg tanítót, mert azzal vádolták őket, hogy rokonszenveznek a népfronttal. A városkában az olasz katonai parancsnok volt az úr, ő volt a felettese a helyi spanyol fasiszta szervezetnek is. A város elfoglalásakor néhány család, amely korábban köztársaságinak vallotta magát, kitűzte házára a monarchista zászlót, s virággal fogadta a hódítókat. Most persze eltakarodtak, de két erkélyen még mindig áztatja az eső a fasiszta zászlók foszlányait.

Az olaszok a szó szoros értelmében pánikszerűen menekültek el Brihuegából, csaknem mindenük ottmaradt. Még arról a tizenkét lóról is megfeledkeztek, amelyet a gyönyörű, korai román stílusú templomba kötöttek be.

Belépünk a kolostor szemináriumának épületébe: itt volt a II. olasz hadosztály parancsnoksága. Bútorok, papírok, térképek, ételmaradékok – minden a feje tetején áll.

A hadosztályparancsnokság okmányai között találtuk az alábbi parancsot, melyet pontosan, betűről betűre, minden kommentár nélkül közlünk:

„1937. március 13. A fasizmus 15. esztendeje.
Tárgy: a Duce távirata.
Közlöm a Ducétól kapott következő táviratot:

»Útban Líbia felé, a Pola cirkáló fedélzetén értesültem a Guadalajaránál indított nagy csatáról. Teljes bizalommal figyelem a harc egyes mozzanatait, mélyen meggyőződve, hogy légionáriusaink harci szelleme és bátorsága meg fogja törni az ellenség ellenállását. A nemzetközi erők összezúzása óriási jelentőségű siker, elsősorban politikai siker lesz. Közölje a légionáriusokkal, hogy óráról órára követem hadműveleteiket, melyeket siker fog koronázni.

Mussolinin

Manzini hadosztályparancsnok.”
(pecsét)

Az íróasztalon egy újság hever. A Giornale d’Italia ez év március 9-i száma. Az első oldalon, a legfeltűnőbb helyen ordító címek adnak hírt a guadalajarai „nemzeti” támadásról. A címek alatti közleményből nem derül ki, hogy miféle nemzeti alakulatok támadnak, spanyolok-e vagy olaszok. Azt viszont megtudjuk, hogy Brihuega száz löveg kegyetlen ágyútüzében áll.

A lap friss, mégis elavult. Az olaszok kénytelenek voltak a Brihuegát bombázó száz löveg közül sokat a veszteségszámlára könyvelni. Veszteségszámlára kellett könyvelniük magát Brihuegát is.

 

MÁRCIUS 20

Egyre újabb foglyokkal beszélek. Ebből soha sincs elegem.

Az olaszok megerősítik, hogy alakulataik reguláris jellegűek, hogy kötelező volt Spanyolországba jönni, hogy nyoma sem volt a legcsekélyebb önkéntességnek sem, vagyis pontosan az ellenkezőjét mondják annak, aminek elhitetésére a hazugságon ért olasz sajtó törekszik.

Egy foglyul ejtett olasz őrnagy, Luciano Silvia arra a kérdésre, hogy miért jött Spanyolországba, kereken kijelentette:

– Engedelmeskedem kormányom parancsainak, s harcolok a hazámért. Olasz vagyok, aki a maga Olaszországáért küzd.

– Tudta-e, hogy Spanyolországba jön, amikor elhagyta Olaszországot?- Igen, tudtam. Ezt valamennyi elöljárónk, minden ezred- és zászlóaljparancsnok tudta. Ez hadparancs volt. Sabaudiában hajóztunk be, és Cádizban szálltunk partra.

– Mi a véleménye a spanyolországi háborúról? Kik vívják ezt a háborút?

– Spanyolok vívják spanyolok ellen.

– Akkor miért avatkoznak be önök ebbe a háborúba?

– Olaszország érdekében avatkoztunk be. Bennünket itt az érdekel, hogy az egyik oldalon fasiszták harcolnak, a másik oldalon antifasiszták. Bennünket Olaszország érdekei foglalkoztatnak.

– De miféle olasz érdekek miatt jöttek önök ide?

– Erről semmit sem mondhatok. Én a katonai fegyelem alapján, felsőbb parancsnak engedelmeskedve jöttem ide. Mindenekelőtt olasz vagyok és katona.

Egy másik fogoly, Sacci Achille alhadnagy ugyanilyen szellemben válaszol:

– Tudtam, hogy Spanyolországba jövök. De tilos volt erről a családomat értesítenem. Szüleim és menyasszonyom úgy tudja, hogy Afrikába kerültem.

– Ön fasiszta?

– Igen, fasiszta vagyok, mert Olaszországban mindenkinek, aki nyugodtan akar élni, a fasizmushoz kell tartoznia. Hivatásos katona vagyok, és az olasz kormány meg a király döntésének engedelmeskedve jöttem Spanyolországba.

– És hogyan hajtja végre ezeket a döntéseket? Lelkesedéssel?

– Azért jöttem ide, hogy védjem a hazámat s teljesítsem a kapott parancsot.

– De hogyan védi itt a hazáját? Spanyolország talán megtámadta Olaszországot?

Az alhadnagy hallgat, majd nemsokára kinyögi:

– Én parancsot hajtottam végre. Az olasz hadsereg katonája vagyok, aki köteles engedelmeskedni elöljáróinak. Nem vagyok és nem voltam tagja a fasiszta milíciának, csupán alhadnagya vagyok az olasz hadseregnek, s szolgálati kötelességemet teljesítettem.

Ugyanígy beszél Romano Salvatore, a hetvenötödik olasz gyalogosdandár közkatonája. Ő is mint katona, feletteseinek parancsára jött ide. Nem ismerte ki magát, nem gondolkodott rajta, ki kivel s miért harcol Spanyolországban. Csak azt tudja, hogy Olaszország érdekeiért küzdeni küldték Spanyolországba.

– Katona vagyok, akinek parancsolnak.

Mellesleg, az olasz hadsereg fegyelmezett katonái bizonyos kezdeményező készségnek is tanújelét adták a guadalajarai fronton: a foglyoknál régi pergameneket, miniatűröket s egyéb régiségeket és műtárgyakat találtak, melyeket a sigüenzai székesegyházból emeltek el.

Az egyik fogoly katonánál a következő írást találták:

„A király őfelsége parancsára Ön, Bessi Benzo, apja Giuseppe, 1910-es korosztály, bevonulni köteles. Jelentkezés a jelen parancs felmutatásával La Speziában, a 35. légió parancsnokságán 1936. november 25-én kora reggel. Ha a megjelölt időpontban elfogadható okok nélkül nem jelenik meg, a törvény értelmében haditörvényszék elé állíttatik.

Ciano Ferdinando”

A behívón a 90. légió parancsnokságának pecsétje és a hivatalos olasz állami címer látható.

 

MÁRCIUS 22

Az új parancsnoki helyen ültünk Lukácsnál, egy apró faluban, amely mint valami sasfészek függ a magas sziklák kiszögellésén. – Most saslikot fogunk enni, kedves Mihail Jefimovics – mondta otthonosan. Civil ruhában, kihajtott gallérú ingben járkált, az ürühús körül szorgoskodott, és fát rakott a tűzre. Amíg vártuk, hogy a hús megsüljön, Lukács bort készített az asztalra, feltette a gramofonra a „Kapitány, kapitány, fő a jókedv” kezdetű lemezt. Tűt is cserélt. Három német repülőgép körözött a falu fölött. A katonák elrejtőztek a barlangokban. A robbanások nagy visszhangot vertek a kősziklák között, de nem okoztak kárt.

– Haragszanak – mondta Lukács. – Nem tetszik nekik a dolog. Elpáholtuk őket. Mint a taknyos kölyköket. És még nincs vége. Kapnak még többet is. Még harcolunk, kedves Mihail Jefimovics!

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!