Petőfi Sándor – aki Petrovics Sándor néven látta meg a napvilágot Petrovics István és Hrúz Mária elsőszülött gyermekeként Kiskőrösön, 1823. január 1. – én, magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és egyik legkiemelkedőbb alakja.
Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul.
Ő írt először verseiben a “világszabadságról”, és általa teljesen új hang szólalt meg a magyar irodalomban.
Közérthetően, egyszerűen szólt mindenkihez, hiszen a nép nyelvét beemelte az irodalomba, és a versek külső formája helyett a gondolatot állította középpontba.
Itt állok a rónaközépen…
Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően.
A pusztát síri csend födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
Nagymessze tőlem egy ember kaszál;
Mostan megáll,
S köszörűli a kaszát…
Pengése hozzám nem hallatszik át,
Csak azt látom: mint mozog a kéz.
És most idenéz,
Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…
Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Petőfi Sándor írta 1848-ban: “Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás-zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.”
“Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”- írta Németh G. Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész 1982 – ben.