VIII

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

Alig osztottuk ki a vacsorát, parancs jött: azonnal indulás tovább. Talán jobb is. Az őrnagy úr állandóan a század körül ólálkodott, ha zsidó munkaszolgálatos került a közelébe vagy belerúgott, vagy végigvágott rajta lovaglópálcájával. Biztosan Spóner úr ugratta ellenünk, hogy ellensúlyozza Somogyi százados fellépésének jó hatását.

Még azt is érdemes feljegyezni, hogy a tábori posta központja is ebben a faluban volt. A postások egész nap a század közelében tartózkodtak. Aranygyűrűért, óráért, esetleg pénzért, egy-két esetben még bonért is szalámitól kezdve mindenféle élelmiszert árultak. Cukor, kenyér, dzsem, konyak és minden kapható volt.

Volt nekik bőven. A hazai csomagok itt tűntek el. Itt ürültek ki a kis dobozok, melyek megérkezését olyan epedve vártuk nemcsak mi, hanem a frontkatonák is.

Ezek a hiénák dögre keresték magukat.

Omega óra, egy fél kiló szalonnára, egy fél kiló cukorra és két komiszkenyérre változott. Aránylag itt még sokat adtak érte. Később lement a gyűrűk és órák ára. Felment a kenyéré.

Egész éjjel úton voltunk. A fiúk egymás után lettek rosszul. Kivételesen most csak az ételtől. A kiéhezett gyomrok nem bírták ki, hogy egyszerre megtelítődjenek.

Egy fél esztendő múlva is, amikor nagy éhezéseink közepette mindig csak az evésről beszéltünk, mint valami soha felül nem múlható gyönyörűségre emlékeztünk vissza erre a lakomázásra.

Popovka.

Erőltetett menet. Késő éjjel van, mire egy faluba érünk.

Nem állunk meg, továbbmegyünk. Egyszer csak oldalt egy erdőbe letérünk. Erősen meredek úton lefelé. A lovak nem bírják a kocsikat visszatartani. Minden kocsihoz beosztanak tíz-tizenkét muszost, nehogy a kocsik megszaladjanak.

Jó darabon ereszkedünk már lefelé a hegyi úton, amikor őrség állít meg bennünket. Nem lehet továbbmenni. Visszafordulni. Itt, ezen a keskeny hegyi úton.

Vissza kell fordulni. Ez a parancs. A lovakat kifogjuk. Egyenként a kocsik mellett, a kocsi hátsó részéhez vezetjük őket. Azután borzalmas erőlködéssel, szinte a levegőbe emelve, órákig tartó küszködés után megfordítottuk a kocsikat.

Hajnalfelé járt az idő, mire visszatértünk a faluba.

A századot egy nagy csűrben helyezték el. Mi meg a konyhával egy házba költöztünk be. A házigazdánk egy öreg házaspár volt. Négy-hat-nyolc-tizenkét éves gyerekek tartoztak a családhoz. Feltűnt nekem, hogy ilyen öreg házaspárnak milyen apró gyermekei vannak. Először azt mondták, unokák. Néhány nap múlva, amikor Ónodi segítségével összebarátkoztunk, s amikor a század konyhájáról nemcsak a gyerekeknek, de az öregeknek is állandóan adtunk enni – elmesélték, hogy a németek bevonulásakor a gyerekek szüleit kivégezték sok-sok más lakossal együtt, mert mindjárt az első éjszakán partizántámadás volt a faluban.

Innen, ebből a faluból is aknaszedésre jártak ki a fiúk.

A front csak öt-hat kilométernyire volt a falutól. Minden lövés ide hallatszott. Egy-egy nagyobb becsapódás után, szinte rengett a föld alattunk.

A konyhán Kalla mellett Ónodi, Németh IX. és én dolgoztunk. Egyik este az örökké hasmenős Spóner hadapród jött hozzám, hogy szerezzek számára tejet. No, ez nem is olyan nagy dolog.

Mindjárt a házhoz tartozó kert mögött hatalmas kolhozakol volt, ahová éjszakára a front után lábon hajtott, a lakosságtól összerabolt marhákat terelték be.

Gondoltam, odamegyek tejért. Majd kérek a katonáktól. A kerten mentem végig. Ahogy a kertet bezáró sövényhez értem, földbe gyökerezett a lábain. Az istállóhoz hordott hatalmas szalmakazal tövében egy alak éppen azzal foglalkozott, hogy azt felgyújtsa. Abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy a sövényből font, szalmával fedett istálló is azonnal lángra fog kapni.

Átugrottam a sövényt, hogy megakadályozzam a gyújtogatást. Már csak tíz méterre lehettem a még mindig guggoló alaktól, amikor hirtelen felállt, és felém fordult. A házigazdánk legkisebb „unokája” volt.

Megfordult. Megismert. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Mint az erdőben megriadt őz, mely nem tudja, merre meneküljön a vadász puskája elől. Nagy őzikeszeméből a félelem tükröződött. Csak egy pillanatig tartott az egész. Azután, ahogy csak lábai bírták, futott, futott, minél messzebbre.

Én meg csak állottam, hitetlenkedve. Aztán észbe kaptam. Most már én is futottam, de visszafelé. Be a konyhába. A tűz már az egeket csapdosta. Perceken belül lángtenger volt az istálló, ahonnan a beszorult, égő marhák borzalmas ordítása hallatszott.

Nagy buzgalommal szorgoskodtam a konyhán, nehogy észrevegyék izgatottságomat. Fél szemmel és füllel azt figyeltem, mi történik kint. Óriási riadalom. Oltásról, mentésről szó sem lehetett a lángtenger miatt.

Az egész falu, már mint a német, magyar katonaság, ott csődült össze az égő istálló körül. Tenni nem sokat tudtak. Tisztek, altisztek ordítoztak összevissza. Egy óra múlva csak az égett pernyeszag meg az égett hússzag tanúskodott arról, hogy mi történt. Remegtem a félelemtől. Mi lesz most?

Ónodinak elmondtam, amit láttam.

– Senkinek egy szót se!

De máris kiabálták a sorakozót. Mindenkit, aki odahaza tartózkodott a körletben, kihallgatásra vittek. Az orosz lakosságot is összeterelték.

A kihallgatások eredménytelenek voltak. Mindenki alibit igazolt. Másnap híre terjedt, hogy a lakosságot meg a századunkat is megtizedelik, megtorlásképpen. Belém döbbent a kérdés: szabad-e hallgatnom, – szabad-e tűrnöm, hogy ártatlan emberek tucatjait végezzék ki egy gyerek miatt?

Megint Jóska bácsihoz fordultam kétségeimmel. Mit tegyek? Hallgassak tovább? Vagy mondjam el, amit tudok?

Ónodi rám nézett azzal az oktató, de mégis parancsoló nézésével, melynek segítségével olyankor is utasítást tudott adni, ha nem volt módunkban élőszóval érintkezni egymással.

– Hallgass! Majd meglátjuk, mi lesz.

Hallgattam.

Újra eltelt egy nap, a munkán levő csapatokat nem hozták haza. Este kocsin kellett kivinni utánuk az ebédet, ami egyúttal vacsora is volt. Az egyetlen étkezés egész nap. Minden este én mentem ki a vonalba a konyhakocsival. Szerettem volna a fiúk között maradni. Kérni nem mertem, nehogy feltűnő legyen, nehogy gyanút fogjanak ellenem.

Már harmadik napja a tűzesetnek, és még mindig semmi eredménye a nyomozásnak. Délután nagy lótás-futás az egész faluban. A tisztek izgatottan tárgyalnak. Az altisztek is csoportosulnak. Valami készül. Bizonyára tizedelés lesz, ez váltotta ki az izgalmat.

Aztán néhány óra múlva megtudjuk az izgalom okát. Az éjjel nagy támadás indul. Át akarják tömi a frontot. Már a támadás megindulásának óráját is tudjuk. Hajnali három óra harminc perc.

1942. június 28. Holnap Péter és Pál napja. Odahaza az aratás, a kenyér ünnepe.

Délután bevonulnak a szállásra a különböző helyeken dolgozók. Hat órakor az egész század sorakozik. Szakácsok, csicskások, kocsisok sem kivételek. Létszámolvasás.

– Jobbra át, indulj!

Hova megyünk? Senki sem tudja.

Kimegyünk a faluból. Az országút mellett menetelünk. Közben az oroszok lövik az utat. Sokszor vágódunk hasra. Néhány kilométer után álljt vezényelnek. Leülünk a fűre. Várunk.

Már erősen alkonyodik, mikor a kísérő keretlegényekkel egy utászhadnagy végigmegy a század sorfala előtt. Ekkor a sor első tíz emberét kiolvassák. Én a tizenegyedik vagyok. Oláh Feri a tíz között van.

Mi ez? Tizedelés?

Még csak néhány perc, és már tudjuk, mi lesz.

Közlik, hogy a kiválasztott tíz ember az éjjel kint marad aknát szedni, a többi visszamegy.

A tíz között van dr. Grünwald Géza, az Egyesült Izzó matematikusa. Jó elvtárs, aki szorosan tartotta velünk a kapcsolatokat, de gyenge fizikumú. Mielőtt elválnánk, egy gyors lépéssel helyet cseréltem vele. Aztán még egy pillantás a visszaindulókra, és megindulunk bizonytalan sorsunk felé.

A keret tagjai közül csak Paulini Károly szakaszvezető maradt velünk, aki szervezett munkás, pincér volt a Kőműves-étteremben. Jól besötétedett, amikor álljt vezényeltek. Kísérőnk jelentette, hogy kik vagyunk.

Az előbbi utászhadnagyhoz vezettek bennünket. Szakaszvezetők, tizedesek jöttek. Öten. Utászok. Magyarázták tennivalóinkat. Mindegyikünknek egy-egy szuronyt adtak, ezzel kell majd felásni azt a területet, amelyet ki fognak jelölni. Aknákat fogunk keresni. Azért kell minden négyzetmétert felásni, nehogy egyetlen akna is rejtve maradjon. Megmagyarázták, hogyha megtaláltunk egy aknát, azt vegyük fel, húzzuk ki belőle a gyújtószeget, és a kijelölt helyre kell lerakni. Csak éppen azt nem tudtuk, hogy hol van a gyújtószeg. Hiszen eddig aknával még nemigen dolgoztunk; Aztán meg vaksötét is volt.

Az öt utász kíséretében megindultunk. Mögöttünk jöttek lövésre kész fegyverekkel. A senki földjére mentünk, a két vonal közé.

Ott egymás mellé állítottak bennünket könyöktávolságra, szembe az orosz állásokkal. Le kellett térdelnünk.

Itt a vég – gondoltam. Az egész cirkuszt csak azért rendezték, hogy itt kint végezzenek velünk, nehogy a század megtudja.

De nem, mégsem!

Parancsot kaptunk, hogy mindenki az előtte levő földsávot ássa fel. Irtózatos kemény munka, bajonettel ásni a kemény, agyagos, ukrajnai földet. Már néhány perc múlva érzem, hogy a tenyeremen vérhólyagok keletkeztek. Aztán a nyers húst marja a szurony markolata.

Singer bácsi találta meg az első aknát. Most már gyors egymásutánban kerültek elő a tányéraknák, amilyeneket még nem láttunk. Az éjszaka vaksötét. Egy lépésnyire nem lehet ellátni. Őreink az út oldalán lőállást vettek fel. Figyelmeztettek bennünket, nehogy szökést kíséreljünk meg, mert azonnal lőnek. Hátunk mögött öt géppisztoly. Előttünk elaknásított terület. Nem kecsegtető alkalom a szökésre.

Szedjük az aknát. Már mindenki talált egyet, csak a kis Hegedűs nem, akinek az apját a tápiósülyi bevonuláskor megverték. Fried Sanyi, a borbély mar a kilencedik aknát találta. Mikor hátravitte, az utászok megizenték vele, hogy akinek nem lesz kiásott aknája, azt agyonlövik. Megegyeztünk, hogy bárki is talál legközelebb aknát, azt Hegedűsnek „ajándékozzuk”. Volt akna bőven.

Egyszer csak a földút, melyet aknátlanítottunk, összeszűkült, és nem találtunk több aknát. Egy fahídhoz értünk, amelyről nem tudtuk, hogy mit ível át. Jelentettük az utászoknak a helyzetet.

– Jól van, végeztünk az ásással. Most álljanak fel sorba ott, ahol elkezdték az ásást, és karoljanak egymásba.

No, most itt a vég. Még utoljára felhasználtak bennünket. Még hasznosítottak bennünket. Most jön a sortűz.

Mégsem.

– Kétszer oda-vissza a hídig sétáljanak végig. Ha aknát hagytak benne, legalább megdöglenek.

Nem éppen kellemes érzés volt így a két vonal között sétálgatni abban a tudatban, hogy hátha mégis ottmaradt egy akna. Gyöngyözött a veríték rólunk.

Ezen is túl vagyunk. Hátramegyünk az utászhadnagyhoz. Közben megered az eső. Mintha dézsából öntenék. Pillanatok alatt bőrig áztunk. Feltámadt a szél. A hideg eső csontig hatol az átázott ruhákon keresztül.

A hadnagy úr és az utászok bunkerbe menekülnek az ég áldása elől.

Az egyik esőcsuklyába bújt utász lapátokat hoz. Mindegyikünknek egyet. Zuhogó esőben, hideg szélben, koromsötétben mutogatja, hogy a hidra vezető úton levő gödröket kell betöltenünk. Elerőtlenedünk. Úgy fázunk, hogy a fogaink vacogását hallani. Egyetlen lapát földet nem tudunk odábbtenni. A lapát nyele kifordul a kezünkből.

Megkeresem Paulini szakaszvezetőt. Kérem, menjen be a hadnagy úrhoz, kérje meg, hogy engedjen haza bennünket, úgysem tudunk dolgozni. Képtelenek vagyunk rá. Vagy engedjenek be valahova az eső, a szél elől.

Nem mer bemenni a hadnagyhoz. Próbál rábeszélni, hogy csak dolgozzunk. Elkeseredetten megyek vissza a többihez. Egy sem dolgozik. Egyik-másik sír.

Újra vissza a szakaszvezetőhöz. Addig erőszakoskodom, míg végre bemegy a hadnagyhoz, de ez az emberbőrbe bújt fenevad, nem ismer kegyelmet. Ordít a bunkerben. Hallom minden szavát.

– Dögöljenek meg! Kit érdekel, hogy fáznak vagy nem fáznak? Azért vannak itt, hogy dolgozzanak, aztán dögölhetnek rakásra. Az útnak reggelre készen kell lenni!

Kiparancsolja a szakaszvezetőt, aki közölni akarja az eredményt.

– Nem kell. Hallottam.

– Bestia!

Elmondom a fiúknak. Mindenki arról beszél, hogy induljunk meg az oroszok felé. Legfeljebb agyonlőnek bennünket. Inkább a halál, mint ez a kínszenvedés. Tanácstalan vagyok.

Egyszer csak lépéseket hallok. A hadnagy jött a szakaszvezetőnkkel. No, lesz, ami lesz: eléje álltam.

– Hadnagy úr, az Isten áldja meg, láthatja, hogy egyikünk sem tud megmozdulni. Megdermedtünk egészen. Engedjen be a szállásunkra bennünket: Kérünk száraz ruhát kölcsön, és visszajövünk. Talán az eső is alábbhagy addigra. Így semmit sem ér a munkánk.

– Fogd a pofád, te rühes! Hogy mersz megszólítani? Ez, ugye, kommunista? – fordult oda a szakaszvezetőnkhöz.

Az néma maradt.

– Itt maradtok holnap délig, amíg át nem vonulnak a csapatok, ha egy aknát is bent hagytatok, mind megdögöltök!

Ilyenkor júniusban arrafelé az éjszakák már igen rövidek, három-négy óra hosszat tart csak a sötétség. Már nem sokat dolgozhatunk, mert nemsokára pirkad. Akkor pedig felfedeznek bennünket az oroszok. Ezt a hadnagy sem akarhatja. Neki lesz rossz.

Úgy látszik, ő is erre gondolt, és ezért kegyesen megengedte, hogy abba az agyagpartba, melybe az ő bunkere volt beásva, mi is vájhatunk magunknak egy kis vackot, és oda behúzódhatunk az eső elől.

A fiúkkal együtt mint a megszállottak estünk neki az agyagpartnak. Már félórája vájtuk, kapartuk a kemény agyagot, de még akkora lyukat sem tudtunk kivájni, melybe egy ember félig belefért volna.

Azt tanácsoltam, hagyjuk abba az egészet. Nincs semmi értelme, hiszen rövidesen úgyis reggel, lesz. Legfeljebb agyondolgozzuk magunkat, és nem lesz még jártányi erőnk sem.

Letérdeltünk az agyagfal tövébe, amely, ha az esőtől nem is, de legalább a széltől óvott bennünket. Térdelő helyzetben azután párosával egymásnak támasztottuk hátunkat. Össze-összedörzsölőcködtünk, így próbáltunk védekezni az átfázás, a tüdőgyulladás ellen. Nem tudom, melyikünk találta ki ezt a betegségmegelőző módszert. Nem is volt olyan nagy butaság. Kicsit felengedett a dermedtségünk. Az eső is alábbhagyott, és ahogy pirkadt teljesen elállt.

Reggelre egy, a hídhoz közel húzódó mesterséges árokba tereltek bennünket. A nap kisütött. Jó melegen. Átázott ruhánk gőzölt. Homályos pára borított mindent. Újra visszatért az élet belénk. Ázott ürgeként süttettük magunkat, az áldott napon, mely szinte simogatta melegségével didergő testünket. Meggémberedett, elhalt kezünket, lábunkat újra éreztük. Éreztük, hogy a mienk. Új életet adott az arany nap.

Ma sem tudom, mi volt ennek a célja, de innen, ebből az árokból, mint egy színház páholyából néztük végig mi szerencsétlenek a második világháború – azt hiszem – egyik legdrámaibb epizódját.

Az út, amelyet mi aknátlanítottunk, tulajdonképpen aknakapu lett, amelyen most már a tankok veszély nélkül közelíthették meg a hidat, mely egy meglehetősen mély szakadék felett húzódott.

A híd szerkezete között utászok semlegesítették a robbantószereket.

Egyszer csak, mintha a végítélet következett volna be. Rengett, recsegett, bömbölt, sivított, zúgott, égett, harsogott itt az ég és a föld. Ezer és ezer ágyú okádta a tüzet magából. Lövedékeik ott csapódtak be a szakadék túlsó oldalán emelkedő dombok peremén. Száz és száz repülőgép keringett sorban, le-le- bukva ontották magukból a pusztulást. Lépésnyiről sem hallottuk egymás szavát. Tucatnyi tank dübörgött át a hídon. Utánuk gyalogosok loholtak. Másfél órát tartott ez a pokoli színjáték. De csak egyoldalú volt. A másik oldalról egyetlen lövés sem dördült.

Velünk szemben a domboldalra szerpentinút vezetett. Ott húzódtak felfelé a tankok. A domb hosszában pedig hason csúszva kúszott a magyar és német gyalogság. A tankok közül az első már majdnem fent volt a domb peremén, és a gyalogosokat is csak pár méter választotta el tőlük.

Ekkor egyszerre megdördült a túlsó oldal is, és az első tank kettőt pördülve saját tengelye körül, lángba borult. Nekiütődött az utána következőnek. A katonák pedig, akik eddig kúszva, szökdécselve húzódtak fel a dombtetőre, most egyszer-egyszer felemelkedtek, hogy aztán végleg fekve maradjanak.

Már a harmadik és negyedik tank ég. Kettő-három pedig megfordul, és lefelé tart. Az úttal szemben a dombtetőn friss földrakás látszik. Onnan okádják a gyilkos tüzet. A még ép tankok visszahúzódnak a völgybe. Ott eltűnnek a szemünk elől. Úgy látszik, ott valami fedezékük lehet. A hegyoldalt, ameddig szabadszemmel ellátható, száz és száz, de inkább ezer és ezernyi halott borítja.

Az áttörés nem sikerült. Fried Sanyival egymás kezét szorongatjuk. Pedig inkább odaátra küldenénk egy üdvözlő kézszorítást.

Most harminckét nehéz bombázó jön. Kétszer-háromszor körülrepülik nagy ívben azt a nyomorúságos földhányást ott a domb tetején. Aztán az egyik hirtelen egészen alacsonyra ereszkedik a földhányás felett, és kiönti magából gyilkos terhét.

Ideát alattunk reng a föld. Minden harmadik repülőgép ugyanígy tesz. A többiek addig köröznek. Végül azok is megszabadulnak terhüktől. Az egész nem tart negyedóránál tovább, de odaát a föld égmagasságig csap fel. Láng, föld, füst tölt be mindent. Most újra rohamra indulnak a tankok. Csak két tank kúszik az úton felfelé, és a holttesteken keresztül újra ezer és ezer gyalogos próbálkozik azzal, hogy elérje a peremet.

Megismétlődik az előbbi jelenet. Az első tankot kilőtték. A másik megfordul, és már nem is jön, hanem gurul lefelé a lejtőn, és a domboldal most még sűrűbben van bevetve magyarok és németek hulláival.

Most már az éhség is gyötört bennünket. Tegnap dél óta nem ettünk. Még odahaza, normális táplálkozás mellett is hiányzik, ha két étkezés kiesik étrendünkből. Ezerszeresen hiányzott itt, ahol egy gondolat volt csak, amely teljesen lefoglalt bennünket: az evés.

Egyszerre csak az utászok között nagy mozgolódás támadt. Néhányan átszaladnak a mi árkunkba is. Onnan távcsöveznek. Izgatottan magyaráznak egymásnak. Tőlünk északra és délre sikerült az áttörés. A szemközti erőket most kerítik be. Hátulról magyar kerékpárosok érkeznek vad vágtában. Lehetnek vagy kétezren. Kis autókon valami furcsa szerszámokkal száguld át egy német osztag a hídon.

Újabb izgalmas várakozás. Kerékpárosaink a kerékpárjaikat is magukkal húzva kúsznak fel a domboldalon. A földrakás irányában pedig hat furcsa felszerelésű német katona húzódik felfelé. Már egészen közel vannak a kerékpárosok is meg az a bizonyos hat német is. Még mindig egyetlen lövés sem hangzott el felülről. A torkom elszorult. Mi történt odafent?

A kerékpárosok elérték a peremet, és felállva mennek tovább. A hat német kezéből pedig óriási lángsugár célozza meg a földrakást. Lángszórók voltak. A lángszórósok közül kettő elvágódik. Több lövés nincs.

Vesztettünk. De hát mi történt? Sírni volna kedvem. Jó félóra múlva kilenc feltartott kezű szovjet katonát kísérnek el előttünk. Ruhájuk összeégve, arcuk koromfekete. A korom alatt az égett hús látszik. Most már az utászhadnagy úr is előmerészkedett ürgelyukából. Megnézi a foglyokat. A szeme szinte lángol a gyűlölettől. Odacsődülnek a többi utászok is. Piszkos, becsmérlő, leírhatatlan szavak röpködnek a foglyok felé.

Szégyellem magam.

A foglyokat kissé odábbterelik. Azok leülnek a földre. Egyéb sem kellett a hadnagy úrnak. Őrjöng a merészségükön. Őrjöngése átragad a többiekre is. A szitkok özöne árad a foglyok felé. Egyszer csak valaki az utászok közül kézigránátot dob a foglyok közé.

Eláll a lélegzetem. Rosszullét környékez.

A gránát nem robbant fel.

A foglyok értelmetlenül néznek a szitkozódok felé. Én meg fellélegzem. hála Istennek!

De újra kezdődik. Most az egyik utász géppisztolyát szegezi a foglyokra. Azok ülve feltartják a kezüket. Talán ez lepte meg az utászt, vagy talán leintették, de nem lő. Most veszekedés kezdődik az utászok között. Az egyiket többen is ráncigálják jobbra-balra. Az meg kiszakítja magát a kezeik közül, és a foglyokra lő.

Az egyik fogoly, az, amelyiknek olyan szörnyen égett az arca, hirtelen feláll, és az előbb fel nem robbant kézigránát már repül is vissza. Pontosan a csomóban álló utászok közé. A füsttől, lángtól most még nem látjuk, mi történt. Négyen ott fetrengenek a földön, a többiek pedig a foglyokhoz rohannak.

Rosszul lettem. Hányás fogott el. A fejem az árok hideg földfalának támasztottam. A géppisztoly ropogása az agyamat cibálta, rángatta. Mintha valaki benyúlt volna a koponyámba kézzel, és marcangolta, gyúrta, marta volna az agyamat.

Nem is hallottam, amikor a szakaszvezető értünk jött, hogy végre visszakísérjen a századhoz bennünket. A fiúk támogattak.

Ott mentünk el a foglyok holtteste mellett. A sapkához emeltem kezemet: tisztelegtem.

Ekkor már kisebb-nagyobb csoportokban hozták a foglyokat. Hátulról pedig megindult az autók, kocsik, ágyúk végeláthatatlan áradata előre: Tim felé.

Mi leszorulva az útról, térdig érő sárban vonszoltuk magunkat visszafelé. Alig mentünk néhány száz métert, újabb szörnyűség szemtanúi lettünk.

Közel kétméteres orosz katona vonszolta magát az út felé, két kezét a hasán összekulcsolva tartotta kilógó beleit.

Vízért könyörgött. – Voda! Voda! – nyögte.

Martos bácsi ránk szólt, ne adjunk neki. Haslövésesnek az ivás halált okoz. A szánalom és segítés viaskodott bennünk. Tanakodtunk: adjunk vagy ne adjunk? Nem adtunk. Egy könnyű lőszeres kocsi jött visszafelé. Kértük, vegye fel és vigye be a faluba, ott van az elsősegélyhely. Az öreg honvéd meg is állította lovait. Mi fel akartuk segíteni a sebesültet, amikor az útról vagy tízen is rohantak felénk. Elkergettek bennünket. Azt még láttam, hogy egy tisztféle kikapja a kocsis kezéből az ostort, és végigvágott az öreg honvéden a saját ostorával.

Munkaszolgálatosnak és fogolynak tilos volt kocsin ülni. Jány parancsa volt. Be is tartották egészen végig. Még a kocsis muszosok is csak a földről hajthatták a lovakat. Csak titokban ülhettek fel, amikor nem fenyegette őket az a veszély, hogy felettes parancsnokkal találkozhatnak.

Az egyik katona le akarta lőni a foglyot. Az orosz észrevette szándékát. A fejével intett a katonának, csak lőjön.

– Ezt nem kell, megdöglik ez magától is. Kár lenne egy golyóért – röhögött az előbbi tisztféle.

Odahaza a fiúk úgy néztek ránk, mintha a másvilágról tértünk volna vissza. Ők is azt hitték, hogy kivégezni vittek bennünket. Nos, és ahogy mi kinéztünk! Még a hajunk is összeragadt az agyagos sártól.

Hamar megmosdottam. Kalla bácsi, a főszakács leszidott, „amiért más miatt vállalkoztam ilyen kalandra”. Megengedte, hogy lefeküdjem aludni. Azt hiszem, soha ilyen halálosan mély álmom még nem volt.

Arra ébredtem, hogy Német IX. Pista meg Ónodi bácsi cibál, ráz, kiabál.

– Kelj fel, ébredj már! Gyere, indulás van!

Egy perc múlva már cipeltük, hurcoltuk a konyhafelszerelést a kocsira. A század már sorakozott. A kocsik felpakolva, indulásra készen álltak. Egykettőre mi is besorakoztunk a kocsik mögé.

A század elindult. A kocsik is. Ebben a pillanatban, valahonnan a kertek mögül előfutott a háziak legkisebb „unokája”, akit a gyújtogatás óta nem láttam. Megállt előttem. Újra rám emelte szelíd szemét. Hirtelen a nyakamba csimpaszkodott, s lerántva magához, jobbról is meg balról is megcsókolt, és ahogy jött, elfutott.

Azóta sokszor álmodtam erről a gyerekről. Újra végigálmodtam az egész történetet, és minden álmom után még reggel is érzem arcomon a meleg, puha gyerekcsókot.

Tíz év múlva, mikor újra ezen a tájon jártam, és kerestem a 401-es különleges büntető század nyomait, megtaláltam, felismertem a faluban a házat, melyben a konyha volt.

Csak az öreg mamóka élt.

Emlékezett a tűzre. Az őzszemű gyerekre is.

– Az tényleg az unokám volt. Jöjjön megmutatom magának.

A falusi szovjet épülete előtt márványba faragott fiatal fiú emelte győzelmesen magasra a szovjet zászlót.

– Az unokám – mutatott a szoborra az öreg anyó.

– És most hol van?

– Ezen a helyen akasztották fel a németek, amikor már vonultak visszafelé. Nem kevés kárt okozott nekik.

Kora tavasszal voltam látogatóban. A környék még lucskos, hófoltos volt. Egy szál virágot sem tudtam letenni Borisz Pável Gundobin szobrára.

A hideg talpkövet csókoltam meg.

Nagy nép az, melynek ilyen gyermekei vannak, akik így tudják szeretni hazájukat, akik nem sajnálják fiatal életüket, ha hazájuk, szabadságuk veszélyben forog.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!