IX

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

Kétnapi erőltetett menet következett. Alig hagytuk el a falut, újra találkoztunk az óriás orosszal. Vitte a hasán összekulcsolt kezében borzalmas terhét.

– Tarts ki, pajtás. Még öt kilométer a kórház. Talán segítenek rajtad – súgta oda Ónodi bácsi oroszul. – Vizet meg az istennek se igyál. – A nagy darab szovjet katona hálásan bólintott.

A mellettünk elvonuló menetoszlopok hangosak, lármásak voltak.

– Megsemmisítettük őket!- Döntő győzelem!

– Most már hamarosan Moszkvában leszünk.

– Nemsokára megyünk haza.

A gyalogosok inkább tántorogtak, mint meneteltek. Egyik-másik csoport még dúdolgatott is. A szesz éreztette hatását. Úgy látszik, nagy mennyiséget osztottak ki.

Útközben – amíg a lovak pihentek, s mi az ebédet főztük – a fiúknak a volt orosz állásokat kellett átkutatniok. Hadizsákmányt kellett gyűjteniök. Kilométerszám kutatták át a lövész- és futóárkokat, de bizony ott néhány csajkán, üvegkulacson kívül legfeljebb kézigránátokat találtak. Néhány kenyérzsák, apró használati vagy felszerelési tárgy, semmi más.

Ma halottakat temetünk. Rengeteg magyart. Itt-ott néhány oroszt is. Az egyik futóárokban hatalmas orosz holtteste fekszik. Próbáljuk kiemelni. Nem megy. Fejlövést kapott, s beleszorult a futóárokba. Megoldjuk azért a temetést. Otthagyjuk, és a futóárkot döntjük rá.

Nem engedik, hogy az orosz halottak sírját megjelöljük. A halottak átkutatását keretünk tagjai vagy az utászok végzik. Majdhogy össze nem törik magukat, hogy egymást megelőzve egy-egy halottat feltaláljanak. Zsákmányra vadásznak. Kiforgatják a zsebeket. Óra, gyűrű, pénz, minden jó nekik.

Hullarablók!

Eleinte elszedik az oroszok halotti céduláit is. Rotyits eldobatja.

– A fene se tartja ezeket számon!

Később már a magyarokét sem szedik el.

A lövészárkok előtt elhúzódó hatalmas rozsvetésben magyar szakaszvezető oszlásnak induló holtteste fekszik. Két könyökére támaszkodik, üveges szemeivel úgy bámul a világba, mintha csak élne. A zöld döglegyek milliós rajban lepik el.

Most az óriási rozstáblából vagy inkább rozstengerből a robbanó palackokat kell összeszednünk. Veszélyes dolog. Tankok, ellen rakták le.

Hatalmas gödröt ásunk. Abba rakjuk be nagy óvatosan. Egy sor palack, egy sor vastag földréteg.

Nem mindegyik veszélyes, csak amelyikben – mint a szikvizes üvegekben – egy kis vékony üvegpálcika van. Ez a robbantórúd. Helyesebben a gyújtószerkezet, mely a tank által széttaposott üvegekből kifolyó anyagot meggyújtja.

Körülbelül ötezer palackot szedtünk össze. Még be sem fejeztük, újabb munkát kaptunk.

Aknát szedni.

Dús, zöld füvű rét. Milliónyi tenyérnyi margaréta és pipacs. Fehér, piros, kék, sárga és más színű virág milliárdjai. Festő kellene ide. Ezt a gyönyörű, selymes fényű rétet kell átkutatnunk az országút két oldalán. A bajai utászokhoz osztottak be bennünket. Veszprémi nevű őrmester a parancsnok. Kivételesen rendes embernek hisszük az első percekben. Csak húzókötéllel engedi felemelni az aknát.

Gelber Bandi, Kellner György, Fehér, Kovács Miklós és a fiatalok valóságos aknaszedő művészek már. Fél nap alatt közel kétszázat szedtek fel. Mi többiek, remegve botorkálunk, botjainkkal piszkálva a földet ott, ahol gyanús, ahol aknát sejtünk.

Délután borzalmas szerencsétlenség történt. A fiúk elbízták magukat. Eddig minden akna, amit csak találtunk, nyomásra volt beállítva. Nyugodtan fel lehetett emelni kézzel is, mert csak akkor robbant, ha megfelelő súlyú nyomást kapott.

Hiába volt még az őrmester intő, óvó szava is, a fiúk most már húzókötél nélkül szedték az aknát.

Kellner Gyuri is talált egyet. Lehajolt, hogy kiássa és felemelje. Amint felemelte, abban a pillanatban óriási dörrenés, és Kellner holtan zuhant le. Egész testét felszakította az akna.

Szörnyen megijedtünk és megdöbbentünk. Többen odaszaladtunk hozzá. Még akkor nem tudtuk, mi történt vele.

Újabb szerencsétlenség, Récsei Ernő is rálépett egy aknára. Szerencsére egészen kicsi, gyalogság elleni akna volt, és „csak” a bokáját szakította le.

Most már a fiúk lelépni sem mertek az útról. Récseit rögtönzött hordágyra tettük, és bevittük a segélyhelyre. Odatámogattuk Herczka Sanyit is, aki súlyos légnyomást kapott a Kellnert szétvágó aknától. Herczka viharkabátját cafatokká tépte a felrobbant akna. A kenyértarisznyára csatolt csajka, mint rózsa nyílott szét egy aknaszilánktól. Csodálatos véletlen folytán a légnyomáson kívül sérülés nem érte.

Futva jöttek az utászok hozzánk.

– Mi történt?

A szétroncsolt testű Kellnerre mutattunk.

Néhányan óvatosan újra megközelítettük a robbanás színhelyét, útközben újra apró, gyalogság elleni aknák tucatjait találtuk. Csak most hívták fel erre az egyébként nem nagyerejű aknára a figyelmünket. Úgy néztek ki, mint a dominós dobozok.

Eddig még egyetlen olyan aknát sem találtunk, amilyennek a kezelésére kioktattak bennünket. Mindig más és más formájú aknákat találtunk. Arról pedig itt hallottunk először, hogy vannak kétszeresen rögzített aknák is: nyomásra és húzásra beállítottak.

A nyomásra rögzített csak akkor robban, ha megfelelő súlyú teher nehezedik rá. Ezek között van olyan, mely ha egy ember lép rá, nem robban, de ló, kocsi nyomására már robban. Vannak egészen nehéz súlyra beállítottak, azaz harckocsik elleni aknák is. Ezeken ember, állat, könnyebb kocsi, sőt, autó is áthaladhat, anélkül hogy felrobbanna.

Ilyen robbant ma délután az országút kellős közepén. Gyalogosok ezrei, kocsik százai haladtak át rajta, sőt, személyautók is.

Hatalmas, pótkocsis lőszeres teherautó jött. Alatta robbant az akna. Csoda tűzijáték volt negyedórán át. Az egész környék tele volt szétrepült ágyúhüvelyekkel. Sofőr és kezelőszemélyzet persze úgy eltűnt, hogy még cafatok sem maradtak belőlük.

Mi a robbanás pillanatában azonnal az országúti töltés oldalára hasaltunk le. Valósággal rengett a föld alattunk, amíg a sorozatos robbanások tartottak.

Délben az ebéd elmaradt. Nem engedtek „haza” bennünket. Indokolás. Az úton most veszélyes járni, mert az oroszok belőnek.

Gyanús, ha ilyen nagyon féltenek bennünket. Nem értettük, miért ez a jó indulat. Mi inkább egy kis rizikót vállaltunk volna az ebédért. Egy üres feketével vagyunk reggel óta.

Ebéd helyett egy óra pihenés. Az út menti árokba húzódva pihenünk le, vágyódva gondolunk arra, hogy mögöttünk néhány kilométerre vár a kész ebéd.

Letelt az egy óra. Mielőtt indulnánk, újabb szörnyűség szemtanúi lettünk. Három munkásszázad vonszolja magát a front felé. Az út mentén elterülő hatalmas rét szélén menetelnek. Az első század már elhaladt mellettünk, amikor a nyomukban menetelő század első sorai alatt akna robban.

Már nem emlékszem, hány halott volt, arra sem, hány sebesülés történt, de elfelejthetetlenül emlékszem az egyik sebesültre. Nem volt már fiatal ember, térden alul szakította le egyik lábát az akna. A csonkból ömlött a vér.

Bajtársai közül az orvosok azonnal odarohantak, hogy bekötözzék. Mi is odamentünk, megdöbbenve, halálsápadtan álltuk körül nagy csoportban a halottakat és sebesülteket. A gyengébb idegzetűek hüppögve sírtak.

A robbanásra felbomlott mind a három században a rend, mindenki látni akarta azt, hogy ki sebesült és ki halt meg.

A csoportosulást persze arra is felhasználtuk, hogy ismerkedjünk az idegen századbeliekkel. Erre ritkán volt alkalmunk, mert ha egymás közelébe értünk, valahol útközben, őreink gondosan vigyáztak arra, hogy még csak jelekkel se érintkezhessünk egymással.

A sebesültekkel és egymással voltunk elfoglalva, amikor egyszerre éktelen ordítás, káromkodás közben támadt ránk a három század keretlegénysége. Zuhogtak a bot- és puskatus-ütések. A gyáva fickók a robbanáskor nem a sebesültek segítségére siettek, hanem felrohantak az országútra, megijedve attól, hogy lent az út menti rét még nincs aknátlanítva.

Most azután nem volt kímélet. „Rendet” teremtettek. A három század újra sorakozott. A halottakat az árokba dobálták, és odadobták a járni nem tudó, súlyos sebesülteket is, akik mellől az orvosokat éppúgy puskatussal kergették el, mint a többieket. A fél lábát vesztett bajtárs is odakerült az árokba. Segélykiáltását még jó darabig hallottuk.

A mi „jószívű” parancsnokunk is hamar indulást vezényelt nekünk. Mikor már jó messze voltunk, akkor pihenőt engedélyezett. A pihenő alatt alaposan megmosta a fejünket, amiért délelőtt húzózsinór nélkül szedtük az aknát. Határozottan elhárította magáról a felelősséget Kellner haláláért és a sebesültekért. A jó, megértő ember szerepében tetszelgett.

Vajon miért nem engedett akkor segítséget nyújtani az árokba dobott sebesülteknek?

Persze, azok már nem tudnak aknát szedni! Ránk még szükség van. Óriási rétek aknátlanítása vár még ránk, ahol méteresre nőtt fű közül kell felkutatnunk az aknákat.

Ha nem lennének munkaszolgálatosok: zsidók meg kommunisták, akkor nekik, utászoknak kellene ezt a munkát is elvégezni. Őértük pedig kár lenne. Nem bennünket véd, kímél, hanem saját magát és társait.

A pihenő után eltemetjük Kellnert. Ott ástunk sírt, ahol az akna felrobbant, mindjárt a holttest mellett. Ne kelljen messzire cipelni. Nem is lehetett volna: darabokban volt. Belei a forró napon valósággal odaégtek a szétroncsolt testrészekhez, melyeken milliónyi zöld légy döngicsélt.

Goldmann Gyuri rövid beszéddel búcsúzott a halottól. Búcsúzott a jó baráttól, a jó elvtárstól. Kimondta a szót: Elvtárs! Szótlanul, komoran álltuk körül a sírt. Úgy tettünk, mintha egy tőlünk független, velünk semmi kapcsolatban nem levő eseményt figyelnénk. Lepleztük érzelmeinket. Játszottuk a kemény, erős férfit, akit az események nem hatnak meg. Pedig ott bent, a zubbony alatt valami nagyon felkívánkozott. Erőbe került visszatartani, hogy csak a torkunkig juthasson fel, hogy ki ne buggyanjon belőlünk. Pedig talán úgy jobb lett volna. Talán könnyebb lett volna.

Még magasan járt a nyári nap, amikor újra temettünk. Fiatal fiú volt. Nem emlékszem a nevére már. Hiába böngészem át száz és százszor a század névsorát, nem tudok a nevére emlékezni. Csak arra emlékszem, hogy jókedvű fiatal elvtárs volt. Sokszor átkozta sorsát. Annyi napos nős volt, ahány napos munkaszolgálatos. Amikor bevonultunk, hamarjában megesküdtek a pap előtt. Anyakönyvvezetőhöz elmenni már nem volt idejük. Most az volt a főproblémája, hogy odahaza a felesége asszonynak számít-e vagy nem, s kapja-e utána a segélyt? Viselheti-e a nevét? Utoljára már nem napokkal, hanem hónapokkal mérte a házasságának idejét. Kéthónapos házas volt.

Nászágyat vetettünk neki.

Ez a rét is, ahol az akna szétvetette, virágerdő volt. Ezernyi színben pompázott. Tenyérnyi margaréttal, kék szarkalábbal, óriási, piros pipaccsal, sárga gólyahírrel béleltük ki a sírt. A szemfedője is virághalom volt.

Ónodit biztattuk, hogy tartson néhány szavas búcsúbeszédet. Leintett bennünket.

– Talán arról beszéljek, hogy a magyar hazáért halt meg? Vagy a hősről? Amit itt el kellene mondani az neki semmit se használna, nekünk pedig nemigen lenne jó.

Mi meg sok-sok vörös pipacsot szedtünk. A felhantolt sírt egészen elborítottuk vele. Mintha vörös lepel takarná el a kíváncsi szemek elől.

Jelentettük az őrmesternek a szörnyű szerencsétlenséget, csóválta a fejét:

– Ejnye-ejnye, hát mégsem tudnak vigyázni?

Még a nevét sem kérdezte meg.

1942. július 2. Sarlós Boldogasszony napja. Ma két halottunk, egy súlyos és két könnyű sebesültünk volt.

Másnap újra aknaszedés. Most az aknarakás újabb típusával ismerkedünk meg. Tíz-tízméternyi távolságban apró cövekeket fedeztünk fel. Most már óvatosak vagyunk. Oda akarjuk hívni Veszprémi őrmestert, nézze meg, mi a csodának van beverve ide ez a sok apró cövek. Az őrmester úr elsápadt.

– Csak menjenek. Legyenek óvatosak. Nem lesz ott semmi különös.

Mi visszamegyünk, de nem merünk a cövekeken túlmenni. Végre dühösen odajött az őrmester is. Óvatosan megtisztítjuk a cövekek környékét a gaztól, fűtől. Most már látjuk, mi célt szolgálnak. Véghetetlen hosszúságban drótháló borítja a rétet. Annak a széleit rögzítették a cövekek. A dróthálót még a kora tavasszal fektethették le, amikor nem borította fű a rétet. Most, hogy a fű benőtte, teljesen felismerhetetlen volt. Csak nagy óvatosságunk segített hozzá, hogy nem léptünk rá, mert alatta széles, sűrűn telepített aknamező terült el.

Előbb óvatosan fel kellett húzkodnunk a cövekeket, lebogozva a drótköteleket, melyekkel a dróthálóhoz voltak erősítve, csak azután lehetett óvatosan a dróthálót felgöngyölíteni. Persze, minden esetben az aknát a hálóhoz kötő zsinórt is előbb el kellett úgy szakítanunk, hogy az akna fel ne robbanjon a húzásnál.

Mire beesteledett, a réten nagy kupacokban álltak a felszedett aknák.

Végre megint este van. Ebéd ma se volt. Legalább vacsoránk lesz. Mindenkit csak egy gondolat foglalkoztatott: enni. Legfeljebb csak azon vitatkoztunk még, hogy megkapjuk-e a délben elmaradt ebédet is vagy csak a vacsorát.

Mire sorba álltunk, odaérkezett az egyik tizedes. Ne vonuljunk be a szállásra, mert a század úgyis továbbmegy. Erre fognak jönni, itt várjuk meg őket.

Erősen sötétedett, amikor megérkeztek. Azt hittük, az lesz az első, hogy enni adnak. Vágyón figyeltük a konyhakocsit. A századkocsik azonban nem álltak meg, hanem továbbmentek, és mi éhesen meneteltünk mellettük még jó néhány kilométert.

Végre lekanyarodott az országútról az első kocsi, és egy parányi erdőcskében vertünk szállást. A vacsorát nem ettük, felfaltuk. Tízszer annyi is csak csillapítani tudta volna éhségünket.

A forró nappal után kezdődött a hűvös éjszaka. Kettesével, hármasával bújtunk a bokrok tövébe aludni. Az álom nemigen jött. Szédült a fejünk az éhségtől. Vacogott a fogunk a hidegtől, dideregtünk.

Megváltás volt a reggel. Csak most vettük észre, hogy a harmattól teljesen átáztunk. Mintha ruhástól vettünk volna fürdőt.

A reggeli mosdás itt könnyen ment. Csak két marokkal végig kellett egy-egy csomó füvet húznunk; annyi harmat maradt a kezünkön, hogy azzal ledörzsölhettük egy kicsit a piszkot arcunkról.

Délelőtt újra aknaszedés. Most már órákig bolyongtunk a mezőkön, mire egy-egy aknatelepet találtunk. Egy domboldal aknátlanítása után elhagyott kis falucskába értünk. Csak néhány házból állott. Mind lakatlan volt. A házak előtt kiszórva könyvek, iratok, rongyok. Bent is fosztogatás, rablás nyomai.

A falu túlsó végén jól gondozott konyhakertészet terült el.

Csak két kerettag volt velünk, és így meglehetősen szabadon mozogtunk. Én Ónodi bácsival tartottam. A konyhakertészet jól ápoltsága mutatta, hogy itt kell lenniök valahol azoknak, akik gondozzák.

Meg is találtuk őket egy félig föld alatti bunkerben. Mikor benyitottunk, két asszony, egy csomó gyerek és egy öregember egyszerre tartották fel a kezüket. Azt hitték, mi is katonák vagyunk.

Ónodi megmondta nekik oroszul, hogy ne féljenek, mi nem katonák vagyunk, mi aknát szedünk.

– Itt nincs akna, itt csak hagyma, káposzta, répa van – kiáltották egyszerre.

Már megint régen elmúlt dél, és mi rettenetesen éhesek voltunk. Jó lenne valamit enni.

– Kérjünk tőlük? – kérdezte Ónodi.

– Mit tehetünk mást? Hát ha adnak. Mondd meg nekik, hogy barátaik vagyunk.

Előbb kimentünk a bunkerből körülnézni, hogy merre vannak a többiek. Csak miután senkit sem láttunk, mentünk vissza.

Ónodi Jóska hosszasan beszélt az öregemberrel. Az öreg kézmozdulatát megértettem, hogy itt nincs más, csak ami a kertben van.

– Mondd meg nekik, hogy megfizetjük. Van rubelunk meg márkánk is.

Az öreg egyre csak szabadkozott, hogy nincs.

– No, akkor mondd meg nekik, hogy odaadom a zsebkésemet – és már vettem is elő.

Az öregnek felcsillant a szeme a kitűnő kés láttára. Odaszólt valamit az egyik asszonynak. Az intett, hogy kövessük. Elvezetett a kert végén levő lakóházba.

Ott a kemence felett egy zsákot vett le, és abból kőkeményre szárított kenyérkarajokat szedett elő.

Akkor még nem tudtam, hogy a „szuhari”-nak – ahogy az oroszok nevezik a kiszárított kenyeret – milyen jelentősége van ebben a kemény telű országban. Az éhség nagy úr. Az éhség parancsol. És mi mohón rágcsáltuk a kőkemény kenyeret.

Teleraktuk „szuhari”-val zsebünket. Oda akartam adni az asszonynak a kést. Nem fogadta el. Akkor gyerünk vissza a bunkerhez, az öreghez. Ezzel alkudtunk meg. Az sem fogadta el. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene.

Zavarban voltunk. Mit tegyünk. Akkor már ismertük az orosz nép végtelen jó szívét. Mégis, mikor a kést először felkínáltam, és láttam az öreg szemét felcsillanni, azt hittem, hogy ez a kapzsiság villanása. Nem tudtam, hogy ez a megértés fénye volt.

Az egyik asszony közben valahonnan savanyú tejet hozott egy köcsögben. Mutatták, hogy áztassuk bele a „szuhari”-t. így már egész jó volt.

Ónodi közben oroszul pusmogott az öreggel. Én meg csak ettem, ettem. A tejjel együtt elfogyott a „szuhari” is a zsebemből. Az asszony észrevette, és a bunker sarkában felhalmozott szalma alól új, idei sárgarépát vett ki, és egy jó köteggel adott. Mutatta, hogy egyek. Miért ne ettem volna? Aztán egy zsákból napraforgó-maggal tömte meg zsebeimet.

Engem csak az evés érdekelt. Sárgarépa után a szemecskét majszoltam, amikor az öreg Ónodival együtt a szalmarakást elhúzta, és a sarokban egy csapóajtót nyitott fel.

Lementek. Lentről beszélgetés hallatszott fel. Tudtam, hogy valami rendkívüli, ami odalent történik. Olyan, amit a keret tagjainak nem szabad megtudniok. Kimentem a bunker elé figyelni, nehogy meglepjenek bennünket.

Mire visszamentem, párnákon egy tíz év körüli kislány feküdt. A szalma már megint a régi helyén volt.

Jóska bácsi elmondta, hogy a kislányt egy eltévedt golyó eltalálta. Haslövése van.

– És a többiek, akik lent vannak?

– Semmi. Ne érdekeljen. Meg kell kérnünk a szakaszvezetőt, hogy engedje ide Politzer doktort. Adjon legalább elsősegélyt a gyereknek.

Elbúcsúztunk az oroszoktól. Már sok időt töltöttünk itt. A többiek már bizonyára messzire lehetnek.

A kést észrevétlenül otthagytam a padkán, amelyen ültem. Nem fizetségül, emlékül hagytam ott.

Siettünk a többiek után. Ónodi odament Bedő szakaszvezető úrhoz. Szabályosan jelentkezett, és elmondta, hogy egy gyermeknek orvosra lenne szüksége. Engedje vissza Politzer doktort. Bedő csak hallgatott. Meregette borjúszemét. Aztán hatalmas pofont kent le Józsi bácsinak.

Az orvos nem mehetett vissza.

A fiúknak kínáltuk a szemecskét. Nem kellett nekik, mert ők is szereztek a magtárból.

Végre esteledett. Egy magányos major mellett mentünk el. Ott Rotyits őrmester várt ránk másik három kerettaggal.

– Átkutatni a majorságot! – Adta ki a parancsot. A keret tagjai lövésre készen tartott fegyverrel álltak az udvarban, az ajtókkal szemben. Bennünket pedig beküldtek, hogy az egész épületet kutassuk át. Padlást, istállót, csűrt, vermeket, ólakat pillanatok alatt megszálltuk.

Az egyik veremből egy töpörödött anyóka mászott elő. Rotyitsék megrohanták. Cibálták, rángatták, s a partizánok után érdeklődtek.

Nem volt a tanyán rajta kívül más, csak néhány tyúk az ólban.

Rotyits azonnal parancsot adott, hogy a tyúkokat szedjék össze. Néhány városi gyerek ugrott oda, hogy a parancsot teljesítse. Persze, a tyúkok mind elröppentek, és szerteszét futottak.

Rotyits a dühtől vörösödve rohant a fiúkhoz, és a bikacsökjével – mely nélkül soha egy lépést sem tett – ütötte, verte őket, ahol csak érte.

Rosszul végződött a nap.

Kettőnk számára Ónodival még nem végződött be.

Rotyits jött. Parancsot adott, hogy mi ketten, két kerettaggal együtt menjünk vissza a tanyára, és hozzuk el a tyúkokat. Most már este van, és azok bizonyára elültek az ólban.

– A tyúkok nélkül vissza ne merjetek jönni, mert kidöntöm a beleteket, az anyátok kutyaistenét! De ti is megdöglötök, ha tyúkok nélkül jöttök vissza! – Ez már a két keretnek szólt.

Mit tehettünk? Mentünk négyesben. A tanyához azonban csak ketten mentünk.

– Mi itt maradunk, és figyeljük magukat – mondták kísérőink —, ha esetleg partizánok vannak ott, akkor ki tudjuk szabadítani magukat.

Mi tudtuk, honnan fúj a szél. Gyávábbak voltak ezek a nyúlnál. Hősök, nagylegények csak akkor voltak, ha mi álltunk velük szemben. Akkor düllesztett mellel jártak, hangosak voltak, ocsmány szájúak. Ha baj volt, vagy ha ellenséget csak sejtettek is, mint a férgek húzták össze magukat, hogy minél észrevétlenebbek maradjanak. Dögök!

A tanyán egyenesen a veremhez mentünk, amelyből délután előbújt az öregasszony. Most nem találtuk ott. Átkutattuk újra a házat. Az egyik kamrában leltünk rá.

Ónodi megkérdezte tőle, megvannak-e a tyúkok.

Megvoltak. Ott ültek az ólban.

Jóska kinyitotta az ólajtót, és felriasztotta a tyúkokat. Azok a nyitott ajtón át ijedten röppentek ki.

Mi meg nagy hajkurászás közben kergettük be őket a közeli másfél méter magas kenderesbe. Jó hangosan csináltunk mindent, hogy a várakozó keretesek hallják.

Azután elbúcsúztunk az öreg mamától, aki Ónodinak kezet akart csókolni.

– Megint elröppentek a tyúkok – jelentette Ónodi.

– Hű a szentségit! Mi az Isten lesz velünk? Magukat agyonüti a Rotyits, minket meg megesz!

Mindegy! Gyerünk a századhoz. Túl kell esni ezen is. Mégsem leszünk rablók, még Rotyits miatt sem.

Rotyits éktelen ordításba csapott, de a verés elmaradt.

Az éjszakát ebéd, vacsora nélkül egy domboldalon levő mogyorósban töltöttük. A konyha lemaradt valahol. Az eső már estefelé is szemerkélt. Most meg szép csendesen, de kitartóan esett. Mit tehettünk. Kis csoportokat alakítottunk három-három emberből. Egy pokrócot üggyel-bajjal az ágakhoz kötözve kifeszítettünk. Közepén egy karóval megemeltünk, hogy az eső lefolyjon róla. Egy pokrócot a sátor alá, a vizes-földre terítettünk, és hárman összebújva próbáltunk aludni.

Az éhség nemcsak nagy úr, de rossz altató is. Mi ketten, akik jóllaktunk a kertészeknél, csakhamar elaludtunk. Oláh Ferkó, a csoportunk harmadik tagja azonban egyre forgolódott. Pedig ő feküdt középen. Gyönge tüdejű, egy szál belű gyerek volt. Féltettük, ahol csak lehetett, óvtuk. Most is azért fektettük középre, mert így ő felülről nem ázott, kétoldalt meg mi melegítettük testünkkel. Ketten szélről csak félig-meddig voltunk a sátor alatt.

Nem sokáig aludtunk. Alulról teljesen felfáztunk. Alánk tettük a harmadik pokrócot, amit eddig takarónak használtunk. Ez sem sokat használt. Egy félóra múlva ez is teljesen átázott. Mit tehettünk? A sötétben feljebb kötöttük a sátrat, és egész éjjel állva, egymásnak dőlve szundikálgattunk. Oláh meg alvás helyett egész éjjel szemecskét rágcsált, hogy az éhségét csillapítsa.

A reggeli ragyogó napsütés megváltás volt. Megengedték, hogy amíg a konyha utolér bennünket, addig a közeli patakban tisztálkodhassunk. A mosakodás hetes piszoktól szabadított meg bennünket. Gyorsan kimostuk a jéghideg vízben néhány holminkat is. Én még borotválkozásra is vetemedtem. Ez a borotválkozás később majdnem vesztemet okozta.

Rotyits is a közelemben mosakodott. Amikor észrevette, hogy borotválkozom, „szemrevételezte” a borotvámat, ami lévén a legkitűnőbb angol penge, felséges tetszését igen megnyerte. Mindjárt meg is kért, nem engedném-e meg, hogy megborotválkozhasson vele. Meg lehet ilyen udvarias kérést tagadni? Nem!

Tudtam, hogy keresztet vethetek borotvámra, de mivel fogok akkor én borotválkozni? Elhatároztam, hogy nem válók meg a késemtől.

Már jött is Rotyits.

– Na, te Beszkártista, nem adnád ide a késedet? Finom borotva, ilyen még nem is volt a kezemben. (No, azt gondoltam enélkül is.) Veszek neked érte egy önborotva-készüléket.

– Nem, nem adhatom őrmester úr, mert ez kedves emlékem.

– De mondom, hogy szerzek helyette egy készüléket.

Én tudtam, hogy nála mit jelent a „szerzés”. Valakitől egyszerűen elvette volna.

Mégsem adtam oda. Azóta, ha borotválkoztam, állandóan körülöttem settenkedett. Számtalanszor kölcsön is kérte.

Hónapok múlva a Don menti Archangelszkojéban történt. Akkor újra szakács voltam. Nyár volt, a konyha előtti sátorban borotválkoztam, és utána lavórban mosakodtam. Rotyits közelről figyelt. Amikor megmosakodtam, törülközőért beléptem a konyhába. A borotvát a padra tettem a mosdóedény mellé. Csak egy pillanatig tartott, amíg a konyhában tartózkodtam. Mikor kiléptem, Rotyits valamit éppen a zsebébe dugott. Mikor megtörölköztem, kerestem a borotvámat, hogy megtisztítsam. Nem találtam. A föld nyelte el? Rögtön tudtam, hogy Rotyits tette el.

Ott állt szétvetett lábakkal. Vérben forgó szemekkel figyelte, hogy mi lesz.

Nem szóltam egy szót sem. Úgy tettem, mintha nem is lett volna borotvám. Kiöntöttem a lavórból a vizet, és bementem a konyhába. Ott elpanaszoltam az esetet Kalla bácsinak, a keretszakácsnak. A kevesek egyikének, akik a keret tagjai közül emberséges emberek voltak.

– Agyonütöm ezt a rablót! Tudom, hogy aztán nekem is végem van, de nem hagyom.

– Ne tegye, István! Nem éri meg az a borotva, hogy odadobja magát érte. Tegyen úgy, mintha nem is érte volna kár.

Igaza volt. Ekkor már naponta vitték közülünk kivégezni az embereket. Egyiket azért, mert mellényt akartak csináltatni a teveszőr takarójából, a másikat meg a jó bakancsáért. A borotvát így is megszerezhette volna Rotyits.

Most még, ott a patakparti borotválkozás után megvolt a borotvám. De ahányszor Rotyitssal találkoztam, mindig rossz érzés fogott el.

Délfelé megjöttek a kocsik. Igazi cigánykaraván volt. Volt azokon minden. Rekamié, melyet valahol még Kurszkban raboltatott Spóner, és most faluról falura cipeljük. Ott volt Rotyits ágya is. Jó, finom lószőr-matracokkal. Ezt sem Pestről hozta magával. Ott voltak a ládák: tiszteké és altiszteké. Tele, az útközben a lakosságtól vagy a munkaszolgálatosoktól rablott holmikkal, melyek arra vártak, hogy postacsomagokban Magyarországra kerüljenek.

Végre úgy estefelé – két nap után – kaptunk enni. Utána indulás. A szokott alakulatban. Elöl munkaszolgálatosok, oldalt kerettagok, kezükben furkósbot, jobbik esetben jó mogyoróvessző. Utánuk a kocsik. Persze, a tisztek és tisztesek a kocsin.

Leégett falvakon át vonszoltuk magunkat. Az utak zsúfolva kocsikkal, katonasággal.

Német gépesített osztagok robognak szüntelenül. Mindenki, tiszt és közlegény, kocsival, autóval ijedten húzódik félre az útjukból.

Úgy pöffeszkednek, mintha már megnyerték volna a háborút. Sikerült a timi áttörés, és azt hiszik, most már nincs több akadály.

A hangulat közöttünk is vegyes. Vannak, akik már mindent elveszettnek látnak, de Fazekas Feri egyre magyarázza, hogy itt nem lehet áttörés. Sehol semmi nyoma a fejvesztett visszavonulásnak. A lövészárkokban is – amelyeket átkutattak velünk – a halottakon kívül nem találtunk mást, mint néhány tucat üvegkulacsot, csajkát és pár darab kézigránátot.

Az egész idő alatt, mióta hadianyagot gyűjtünk, csak robbanópalackokból és aknákból van szép eredményünk. Találtunk egy tankelhárítót is. Tengelytörése volt. A závárzatot azonban szétroncsolták, mielőtt otthagyták.

– Miféle győzelem ez – kérdezte Fazekas. – Semmi hadizsákmány?- Ahol nem marad ott a felszerelés, a hadianyag, ott előkészített a visszavonulás. Itt nem vereségről van szó, hanem visszavonulásról. – Ezt Ónodi Jóska állapította meg. Ő értett legjobban az ilyesmihez.

Estére Timbe értünk. Mondják, hogy nagy város. Mi a város szélén telepedtünk le egy gyümölcsösben.

Más munkásszázadok is voltak már ott. Eddig azt hittük, mi járunk legelöl a fronton.

Vacsorafőzéshez készülődtünk. Vízért megyek Némethtel a kútra, mely az országút mellett van, jó messze. Hatalmas tömeg veszi körül a kutat. Mindenki vizet akar. Konyhákra kell, lovakat itatni hordják a katonák. Bennünket nem engednek a kúthoz. Tucatnyian vagyunk ott munkaszolgálatosok is.

Próbálok vízhez jutni. A fiúk éhesek, főzni kellene. Hiába könyörgöm a katonáknak.

– Kuss, mert beléd rúgok!

Némethet visszaküldöm Kalla bácsiért!

Jelentse, hogy mi van itt, és hívja ki, mert máskülönben nem lesz főzés.

Magas, sok kitüntetésű százados áll meg a kútnál.

– Nem vagytok ti marhák? Ti dolgoztok, ezek a zsidók meg itt bámulnak csak benneteket?

– Oda a kúthoz! – ordított ránk, és az egyik munkaszolgálatost odalódította a kútkerékhez.

Istentelen mély kút volt. A vödör meg kicsi.

A szerencsétlen fiú már legalább tizedszer eresztette le villámsebesen a vödröt és húzta fel, amikor odaszólt könyörgőn a csoportjához:

– Attila, gyertek, váltsatok le.

Megegyeztünk; felváltva húztuk a vizet. Beszélgettünk.

Muszosok, ha találkoznak, ha beszélgetnek egymással, rögtön ezzel kezdik:

– Kik vagytok? Hányas század? Hová valók vagytok?

Öt perc múlva tudtuk, kik vannak ismerősök, barátok a másik században.

Attila: Petschauer Attila volt, a világhírű magyar olimpiai kardvívó bajnok. Másnap még kétszer találkoztam vele. Vízhordó volt a konyhán.

Inkább toprongyos, öreg koldusnak, mint kardvívó olimpiai bajnoknak nézett ki. Térdnadrág-félét hordott. Alsó lábszárát vastag sár, piszok, porréteg fedte. De ahogy a kútnál néhány csepp víz ráhullott, mint patakmeder kanyargott le lábáig, melyen egy ócska bakancs éktelenkedett.

Örömmel újságolta, hogy találkozott valaki ismerőssel. Sporttársával. Megígérte neki, hogy visszaviszi Kurszkba, hogy ott vívóleckéket adjon a tiszteknek.

Ő elhitte. Én nem.

A konyhán tűrhetően ment a sora. Vizet hordott, mosogatott. Ehetett. Széltől kifújt, cserepes kezét mutogatta.

– Mi lesz, ha vissza kell mennem Kurszkba? Ilyen kézzel nem tudok kardot fogni.

Többet nem láttam őt. Egyszer még Sztarioszkol előtt találkoztunk századával. Érdeklődtem utána, hogy visszavitték-e Kurszkba.

Nem.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!