NEGYEDIK RÉSZ *

* A Pravda 1937 július—novemberi számaiban közölt tudósításokból.*

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

1

JÚLIUS 26

Húsz napja megszakítás nélkül kegyetlen légiharcok folynak Madrid és környéke fölött. A fasiszta beavatkozók hatalmas légiereje egyre újabb gépekkel gyarapszik. A német hadseregnek nem okoz semmiféle fejtörést, hogy miképpen küldjön bombavetőket a spanyol hadszíntérre. Egy fogságba esett német pilóta vallomása szerint a repülőgépek egész egyszerűen átrepülnek a francia terület fölött, egyenesen Francóhoz.

A köztársasági pilóták erejüket és életüket nem kímélve védik Madridot a légikalózok siserahadától. Az éjjel egy köztársasági vadászgép az Escorial körzetében megtámadott és lelőtt egy hárommotoros Junkerst – éjszaka eddig ilyesmire még nem volt példa. A bombavető az éj sötétjében lángolva zuhant le, és köztársasági területen ért földet. Ma reggel megtalálták a gép roncsait és három német pilóta holttestét. Carlos Castejón repülőt hőstettéért századossá léptették elő.

Ma kora reggel a légvédelmi tüzérség Villanueva de Canada közelében lelőtt még egy Junkerst. Ennek a gépnek a személyzete is elpusztult.

A fasiszták válaszképpen 40 bombázó és 40 vadászgép bevetésével ismét hevesen támadták Canada és Quijorna falut. Az újabb légiharcban a köztársaságiak két Fiatot lőttek le. Egy másik összecsapás során egy köztársasági könnyű bombavetőnek sikerült felgyújtania és elpusztítania egy vadászgépet.

Délután a fasiszták némi szünet után ismét nehéz ágyúkkal kezdték lőni Madridot. Ez alkalommal a Cuatro Caminos munkásnegyedet szemelték ki célpontul. Itt nincs semmiféle katonai objektum, ezzel szemben van sok ágyútöltelék: sok szegény ember, jobbára öregek, nők és gyerekek sűrűn összezsúfolva a nyomorúságos, rozoga kis házakban. Cuatro Caminos fölött most sűrű füst gomolyog. Egymás után robbannak a lövedékek. Mentőautók hordják a szűk utcákból a felismerhetetlenségig összeroncsolt holttesteket és a súlyos sebesülteket.

AUGUSZTUS 3

A Madrid körüli fronton viszonylagos csönd honol. A fasiszták most megint közvetlenül a városra irányítják a tüzet. Ma éjjel olyan ágyútüzet zúdítottak Madridra, amilyenre már jó két hónapja nem volt példa. Éjféltől hajnali fél háromig több mint kétszázötven robbanást számoltam össze, ez alkalommal a város központjában. A városra zúdított lövedékek száma elérte a négyszázat. Soha még tüzérek előtt nem állt olyan nagy és kedvező céltábla, mint 1937-ben Spanyolországban. Lőhetnek, ahogy akarnak, valamilyen házat így is, úgy is eltalálnak … Egy lövedék valahol egészen közel csapódott be, házunkban több ablak betört, reggel a madridi takarítónők élénken csevegve takarították el a lehullott vakolatot – őket semmi sem hozza ki a sodrukból.

A madridi kórházakat és hullaházakat a sebesültek és halottak újabb százai töltik meg. Ezeknek az ártatlan áldozatoknak csupán azért kellett vérükkel és életükkel fizetniük, mert a köztársasági, antifasiszta Madridban merészeltek élni és lélegzeni. Vannak, akik a csodával határos módon, szerencsésen megmenekültek. Beszéltem egy villamosvezetővel, akinek az igazak álmát alvó népes családját betemették a felülről rájuk hulló téglák. A három felső emeleten felrobbant egy százötven milliméteres lövedék. Amikor nagy nehezen kimásztak a törmelékhalmaz alól, kiderült, hogy a családnak mind a kilenc tagja, még a csecsemő is él, sőt sértetlen maradt.

Az egyik belvárosi utcában öt találat ért egy angol zászlókkal teletűzdelt házat. Hogy ezek a lövedékek milyen udvariatlanok!

AUGUSZTUS 12

A harckocsizok nemrég megnézték a belorusszijai hadműveletekről szóló Csapás csapás után című filmet, és nagyon sokat beszélnek róla.

– Ez már igen!

– Látjátok, oda kellene mennünk, a szovjet harckocsizókhoz, tőlük aztán tanulhatnánk!

– És micsoda vidék!

Bölcselkedve, tréfásan magyarázzák:

– Nekünk, spanyol harckocsizóknak elég nehéz a dolgunk. Itt minden tankelhárító. A terep, az éghajlat, az ágyúk, az emberek.

Nehéz ezzel vitába szállni. Valóban aligha található a földön olyan terep, amely ennyire alkalmatlan a tankok számára. Ha igazi hegyek volnának itt, nem szólna az ember egy szót sem. A falra mászni igazán nem köteles a harckocsi. Errefelé azonban, különösen a központi fronton, minden csupa szikla és erdő. A völgy fél kilométeren át völgy, de aztán szűk hasadékká szorul össze, majd nagy, sík mezővé szélesedik, de erre a mezőre sem olyan egyszerű kijutni: a hegy oldalában az ellenség szeme láttára kell kacskaringózni. Aztán meg rögtön újabb emelkedő következik, nem nagyon magas, csak borzasztóan meredek. Míg felkapaszkodsz rajta, megint szinte csábítóan mutogatod tankod pocakját az ellenségnek. Tankcsapdákat nemigen kell itt ásni: a természet olyan bőségesen gondoskodott róluk, hogy azt a világ összes árkásza sem tudná utána csinálni. A harckocsi vezetőjének valóságos művésznek és még annál is türelmesebbnek kell lennie.

Az éghajlat is ellensége a harckocsinak Spanyolországban. Erről sokat írtak az európai sajtó hasábjain, és neves katonai szakértők azt jósolták, hogy a nyár beálltával a Pireneusokon túl a harckocsik teljesen beszüntetik működésüket. Abesszíniát hozták fel példának, ahol leálltak a harckocsik, mihelyt beköszöntött a hőség; nem bírták se az emberek, se a gépek. Itt kibírják az emberek is, a gépek is. De micsoda áron! A hőmérséklet a mozgó harckocsiban a hatvanöt fokot is eléri, az olaj hőmérséklete meg százöt fokig emelkedik! És a gépek mégis kifogástalanul működnek, a harckocsikban ülő emberek pedig támadják és áttörik az ellenséges vonalakat, megközelítik és megsemmisítik a tüzelőállásokat. Pedig már az is csodálatot érdemel, hogy egyáltalán vezetni tudják a tankot, hogy egyáltalán meg tudnak maradni ebben az izzó fémládában.

– Őszintén szólva, egyszer már azt hittük, hogy nem bírjuk ki – meséli az egyik harckocsizó. – Éreztük, hogy még néhány pillanat és elájulunk, mert egyszerűen nem kapunk levegőt. Mindannyian éreztük, de mindannyian külön-külön. De addig nem tehettünk semmit, míg a parancsnok nem szólt. Egyszer csak, miután kilőttünk egy sorozatot, megszólal a parancsnok: Menjünk levegőt felvenni. Elmentünk vagy nyolcszáz méternyire, egy olajfa alá, kimásztunk a harckocsiból, és gyerünk azzal a lélegzéssel. De mekkorákat lélegeztünk! Soha életemben nem szívtam még olyan mohón magamba a levegőt. Szinte dúskáltunk benne! Közvetlenül mellettünk két lövedék hevert, de ez a legcsekélyebb mértékben sem zavart bennünket a lélegzésben. Aztán újra elfoglaltuk a helyünket, és visszamentünk harcolni. Ez persze igénybe vett tizennyolc percet, de biztosíthatom róla, hogy nem volt hiábavaló …

A tankelhárító tüzérség persze egyáltalán nem spanyol sajátosság. De éppen a spanyol hadjáratban lépett színre első ízben ez a fegyvernem. A kis méretű ágyúk, amelyek kényelmesen elvihetők egészen az első vonalakig, s nagyszerűen elrejthetők a repülőgépek és a szárazföldi csapatok elől, nagy károkat tudnak okozni. Elrejtőzködni nemigen lehet előlük, különösen a nehéz spanyolországi terepen. A leghatékonyabban úgy lehet felvenni velük a harcot – amint a tapasztalat mutatja -, hogy az egyik harckocsi magára vonja az ágyútüzet, mialatt másik kettő a gyalogság segítségével vagy anélkül két oldalról harapófogóba szorítja a tankelhárító ágyúkat és kilövi őket.

Néhány hónap alatt a spanyol köztársasági harckocsizok a saját bőrükön próbálták ki mindazokat a tankelhárító tűzfegyvereket, amelyeket ma a világ haditechnikája ismer.

– Hát a légitámadásokra hogyan reagálnak?

– Szerencsére szinte egyáltalán nem reagálunk rá. Mi háromnegyedrészben mentesülünk attól a félelemtől, ami a repülőgépek láttán elfogja a harcoló katonákat. Látni egyáltalán nem látjuk, s ha a motor működik, nem is halljuk őket. A bomba szilánkjait a harckocsi páncélja nem engedi át. Magát a bombát persze átengedi, de ehhez telitalálat kell, ez pedig az egész háború alatt csak egyszer-kétszer fordult elő. Gyakran törnek ránk fasiszta vadászgépek. Az ember úgy érzi, mintha jégeső kopogna a vastetőn. Ezt azonban egész jól el lehet viselni …

A harckocsizok a maguk gyalogságát is sokáig tréfásan „tankelhárítónak” nevezték: sehogy sem tudtak vele együttműködni. A rohamoknál a gyalogos egységek elmaradoztak, sőt nemegyszer el is vesztették szem elől a harckocsikat. Nem tudták megvetni a lábukat ott, ahol a tankoknak sikerült áttörniük, nem fogták fel a gépek mozgékonyságának értelmét, hanem csak velük együtt haladó ütegeket láttak bennük. Ha egy harckocsiszakasz, vagy akár csak egy gép hátrament, hogy benzint vagy lőszert vegyen fel, rögtön azt hitték, visszavonulásról van szó, és fürgén lépkedtek utána. Amikor a tank felvette az üzemanyagot, a gyalogság megint fürgén lépkedett előre …

Most a helyzet, ha nem is teljesen, de lényegesen megváltozott. A harcokban és csendes napokon a harcászati gyakorlatokon a gyalogosok és a harckocsizok összeszoktak és megértették egymást. Ma már a gyalogság gyakran szorosan követi a harcoló tankokat.

A harckocsizok félig tréfásan beszélnek gondjaikról és igényeikről, mintha legalábbis a legártatlanabb időtöltésről lenne szó. A valóságban ezek a hősök száz meg száz órát töltöttek már halálos veszedelemben. Gyakran mélyen benyomulnak a fasiszták területére, vállalva azt a kockázatot, hogy bármely percben bekerítik őket, vagy pedig fémládájukba zárva megrekednek valamilyen természetes akadálynál; ilyenkor csak határtalan bátorságuknak, hidegvérüknek és találékonyságuknak köszönhetik, ha épen és sértetlenül térnek vissza (sajnos nem mindig). És minden harcban van olyan pillanat, amikor a katona és a parancsnok nem támaszkodhat se utasításokra, se instrukciókra, se szabályzatra, se intelmekre. Egyedül a saját vakmerősége és józan paraszti esze biztosíthatja a roham sikerét, csak ez segítheti ki őt, bajtársait és gépét a bajból. És itt mutatkozik meg az ember természete, hűsége az ügy iránt, amelyért harcol és forradalmi nevelése.

A köztársasági harckocsizok különösen egy látszólag másodrendű dologban mutatkoztak be fényesen: a kilőtt gépek elvontatásában és kijavításában. A katonák és a parancsnokok megbecsülik a rájuk bízott javakat, kincset érő gépeiket, melyeket oly nehéz volt előteremteni a háború és a fasiszta blokád körülményei között. Ha a csatatéren elakad vagy tüzérségi tűz következtében harcképtelenné válik egy harckocsi, a katonák minden veszéllyel szembenézve megpróbálják elvontatni. Az ellenség minden egyes álló tankot nyomban belő. Ezért az elvontatásra legalkalmasabb idő az alkonyat vagy az éjszaka. Van a harckocsizóknak egy önkéntesekből álló állandó csoportjuk. A katonák több száz métert kúsznak hangtalanul a tankhoz. Az egyik helyreigazítja a kiugrott lánctalpat, a másik lehetőleg zajtalanul kijavítja a megsérült motort, a harmadik készenlétben áll az ágyúnál vagy a géppuskánál, hogy azonnal válaszolhasson az ellenséges tűzre, mihelyt a tank megindul.

De nem mindig lehet éjszakáig várni ezzel a művelettel. Ilyenkor a harckocsizok még sokkal többet kockáztatva, világos nappal kúsznak a géphez. Néha órákig tartó lassú előrehaladás után sikerül bejutniuk a gépbe, s akkor a látszólag halott acélgyík egyszerre feléled. A fasiszták heves tűz alá veszik, de a harckocsi viszonozza a tüzet, és siet vissza az első vonal mögé, hogy másnap megjavítva ismét támadásra indulhasson.

A spanyol nép és hadserege tiszteli, szereti harckocsizóit, nagyon értékeli kínzóan nehéz és hősiesen bátor munkájukat. Ők maguk hihetetlenül szerények. Valószínűleg éppen harcos hétköznapjaik feszültsége, komolysága és nehézsége az, ami távol tartja tőlük mindenféle tetszelgésnek, feltűnéskeltésnek, dicsekvésnek még a gondolatát is. Amikor a hétköznapokat nagy ritkán megszakítja egy-egy pihenőnap két hadművelet között, akkor is szerényen és egyszerűen szórakoznak, akár a gyerekek.

Ott ülnek most is a tisztáson, hatalmas platánfák alatt elhelyezett hosszú asztalok körül, és beszélgetve, jókedvűen vacsoráznak. Sok katona mellett ott van a „neveltje” is: az egyiknél kismacska, a másiknál házinyúl, a harmadiknál hatalmas kutya. A barátságot megpecsételte a közös veszély: a négylábú neveltek együtt vannak a harckocsizókkal a tankokban, elkísérik őket a harcba. Vacsora után megindul a dalos, táncos vetélkedés. Tüzes madridi kuplék, féktelen andalúziai bolerók és nehézkes, fojtott szenvedélyű aragóniai joták váltogatják egymást. Az erőteljes fiatal hangoknak ebből az eleven, megbonthatatlan harmóniájából megfellebbezhetetlen, megmásíthatatlan, megsemmisítő ítélet csendül ki: az ellenségnek előbb vagy utóbb el kell pusztulnia.

AUGUSZTUS 19

Újabb nagy lépéssel haladt előre a spanyol munkásosztály és az összes spanyol dolgozók egyesítésének ügye. Aláírták és közzétették a szocialista és a kommunista párt közös akcióprogramját, ezt a rendkívül fontos okmányt. A programot a két párt közti kapcsolat fenntartására alakított országos bizottság dolgozta ki.

A közös program első pontja követeli a köztársasági hadsereg harcképességének fokozását, a vasfegyelem megteremtését, a hadseregnek az ellenséges elemektől való radikális megtisztítását, a politikai biztosok gyakorlati és erkölcsi támogatását, a katonai előképzés megszervezését és erős tartalékcsapatok létesítését.

A következő pontokban a program követeli a hadiipar haladéktalan államosítását, a vasúti és gépkocsiközlekedés rendbehozását, mintaszerű műszaki és légelhárító alakulatok szervezését a fronton és a hátországban.

A hatodik pont hangsúlyozza, hogy már most, a háború idején harcolni kell a városi és a falusi proletariátus munkafeltételeinek és életkörülményeinek megjavításáért.

A parasztságra vonatkozóan a program igyekszik megvédeni mind az egyénileg dolgozó földművesek, mind pedig a mezőgazdasági kollektívák jogait, s hangsúlyozza a teljes önkéntesség elvét a munkarendszer megválasztásában.

A program erélyes harcot követel a köztársasági hátországnak a kémektől, provokátoroktól, kártevőktől és a nép ellenségeitől való megtisztításáért.

Számos programpont foglalkozik a népfront erősítésével, a szakszervezeti és ifjúsági szervezetek egységének megszilárdításával.

A nemzetközi egységgel foglalkozó pontban a két párt kijelenti: küzdeni fognak a közös akciókért, hogy ez a harc végső soron az Internacionálék egyesítését eredményezze, mert ez a békének és a dolgozók forradalmi vívmányainak legszilárdabb biztosítéka.

A közös program 16. pontja rámutat arra, hogy a Szovjetunió népei segítséget nyújtanak a nemzetközi munkásmozgalomnak, így Spanyolországnak is. Az egész emberiség javát szolgáló szovjet békepolitika kivívta az igaz spanyolok rokonszenvét; az igaz spanyolok ma a Szovjetunióban a nemzetközi fasizmus ellen, a demokráciáért, a népek szabadságáért vívott küzdelem legodaadóbb harcosát látják. Ezért Spanyolország kommunista és szocialista pártja úgy véli, hogy a Szovjetuniónak, a szocializmus országának védelme nemcsak a kommunistáknak és szocialistáknak, hanem minden becsületes antifasisztának szent kötelessége. A két párt minden erejével harcolni fog a Szovjetunió ellenségei ellen, le fogja leplezni őket a nyilvánosság előtt, és meg fogja akadályozni nyílt és burkolt aljas, szovjetellenes hadjárataik végrehajtását.

A két párt parlamenti, szakszervezeti és egyéb frakcióinak, vidéki bizottságainak mostantól kezdve együtt kell működniük az új program végrehajtásában.

Az összekötő bizottság folytatja a munkát: máris hozzáfogott a kidolgozott program valóraváltását célzó gyakorlati intézkedésekhez.

Az új programot nagy örömmel fogadja majd minden spanyol dolgozó. Egyetlen ellenzője a Largo Caballero-féle csoport lesz, amely minden úton-módon akadályozni próbálja a munkástömegek politikai egységét. És ezzel természetesen esküdt ellenségük: a fasizmus kezére játszik. De Caballero híveinek mesterkedései már régen kudarcra vannak ítélve.

A spanyol szocialista párt széles körei támogatják a szocialisták országos bizottságát abban a törekvésében, mely a kommunista párttal való egyesülésre irányul.

AUGUSZTUS 24

Az n. hadosztály harci feladata megrohamozni és elfoglalni Quinto megerősített körzetét. E feladat teljesítésétől sok minden függ. Quinto nélkül nem lehet megközelíteni Zaragoza külvárosait és tűz alá venni a várost, amely a polgárháború tizenhárom hónapjából immár tíz hónapja minden veszélyen kívül érzi magát.

Hosszú szünet után vége szakadt az aragóniai pusztákon uralkodó csöndnek. Ismét dörögnek az ágyúk, ismét napbarnított, porlepte katonák menetelnek, lövegek és sebesültszállító kocsik gördülnek az utakon.

Nehéz itt harcolni. Itt is, ott is sivár homokdombok. Egyik-másik hegynek is beillik. Rajtuk vörhenyes, kiégett fűcsomók. Ez minden. Sehol egy fa, sehol egy bokor, semmiféle oltalom a perzselő hőségtől. Víz sincs. Egy húszkilométerre folydogáló patakból ciszternákban szállítják ide az undorítóan langyos, zavaros vizet. Borral keverjük, de a bor sem tudja elvenni az utálatos sós, földes mellékízt. De egye meg a fene a mellékízt! Minden korty drága még ebből a vízből is, amikor az ember kívül-belül majd kiszárad, amikor a test minden pórusát eltömi a homok. Ez a forró homok betelepszik az ember orrába, szájába, fülébe; mocskos ujjaddal megdörzsölöd a szemed – gyulladásba jön, a nap kiégeti a sebet, s bármerre nézel, körös-körül minden narancssárgában és lilában játszik.

Mindenki irigyli az n. brigádot: azt a feladatot kapta, hogy éjszaka gázoljon át az Ebrón. Éjszaka és átgázolni! Tehát felfrissülhetnek, vízben lesznek nyakig, vízben! Kiderült, hogy az utászoknak van idejük a hídveréshez. A híd el is készült. De a gyalogság egyetlen harcosa sem használta. Csak ágyúkat és egyéb harci eszközöket vontattak keresztül rajta. A brigád, parancsnokaival együtt, szinte mámorosan gázolt bele a folyóba.

Egyébként éjszakánként, ha nem kell folyón átgázolni, semmivel sem könnyebb a helyzet Ha aludni akarunk, takarónkkal egyenesen a porba kell feküdnünk. A fáradtság közömbössé teszi az embert minden iránt. De alighogy behunyjuk a szemünket, kezdődik a legrosszabb. Óriási, veszett moszkitók marják a nyakunkat, orrunkat, bokánkat – ahol legjobban ízlik nekik. Irigyeljük azokat, akik bent vannak a sátrakban, pedig ott fullasztó a hőség, kopog az írógép, és verejtékben fürdő emberek kiabálnak a tábori telefonba.

Ezen az éjszakán senki sem aludhat. Az egységek alig tudják elfoglalni állásaikat, amikor a harc már megkezdődik. Egyeseknek még egy-két órai pihenőjük sem marad a támadás előtt.

Szinte természetellenesen nagy hold világít a sápadt dombok felett. El-eltünedezik a menetoszlopok kavarta, majd lassan eloszló porfelhők mögött. Milyen elhagyatott ez a táj, milyen sivár pusztaság és csönd mindenütt! Mintha valahol Afrikában lennénk vagy Közép-Ázsiában, nem pedig Nyugat-Európában, három órányi repülőútra Párizstól!

… Már hajnalodik, de a tüzérségi előkészítés még nem kezdődött meg. Quinto itt fekszik közvetlenül előttünk, két és fél kilométernyire, a fennsíkon, mint valami színpadon. Az előtérben az erődítmények harmadik csoportja: széles betonfedezékek, rajtuk két sor lőrés a kemény homokkőbe vájva. Közöttük néhány ház, majd a temető hosszú kőfala és egy magas tornyú középkori templom. Hátul, a dombokon még két sor erődítés. Mindez uralkodik a nagy síkság fölött, melyen a köztársaságiak támadnak. Minden mozdulat, minden egyes mechanizmus és ember szabad szemmel látható.

A hátul elhelyezett ágyúk leadják az első lövéseket. Előttünk, a robbanások nyomán fekete és szürke füstgomolyagok törnek a magasba.

A nap kezdi átmelegíteni a dombokat. Idegfeszítő várakozás. Quinto hallgat. Még egyetlen lövéssel sem válaszolt.

Egymást érik a robbanások. Lövedékek csapódnak be a fedezékek körül, a temető környékén, a templomnál. Az egész falu az erődítményekkel együtt eltűnik a füstben. Elérkezett a lövészárkok megrohamozásának pillanata. Közben azonban történt egy kis kellemetlenség. A balszárnyról kerülő brigád egy zászlóalja belebotlott egy megerődített tanyába. Ágyúk voltak itt meg néhány gépfegyver. A tanyát be kellett keríteni, tűzharc alakult ki. Az emeletes kőház falain mint a jégeső kopognak és pattannak vissza a golyók. Néhány sebesültet visznek a város felé.

Több mint fél óra telt el. Quinto fölött rég eloszlott a füst. A szünetet a légierő szakítja meg. Öt köztársasági könnyű bombázó támadja a fedezékeket. Aztán egy vadászgép-osztag vonul át északnyugat felé, hogy a hadművelet másik részét végrehajtó köztársasági lovasságot és motorizált oszlopot fedezze.

… Délután egy kis epizód játszódott le. Pótkocsis teherautó gördül ki hátunk mögül a síkságra. Nem túlságosan gyors iramban, nyugodtan zötyög a homokbuckákon, és lassan tör előre az első vonalak felé. Először fel sem figyelnek rá, azután mindenki arra fordítja a tekintetét. A teherautó ágyút szállít, a pótkocsi pedig lövedékeket.

Távcsövön felismerjük a Thälmann-ütegből való csodálatos kombinátot: a XIX. századbeli hetvenmilliméteres löveget, melyet a múzeumból – igen, igen, a Madridi Hadtörténeti Múzeumból hoztak ki a polgárháború elején. Ma már jó, korszerű tüzérségük van a köztársaságiaknak. De a fiatal francia tüzérek nem akarnak megválni ettől az „őskori lelettől”. Kikönyörögték, hogy megtarthassák az ágyút és harcolhassanak vele mindaddig, amíg ki nem dől a sorból.

A teherautó csak halad tovább és tovább. Az emberek álmélkodva várják: vajon hol áll meg végre? A fasiszták is várnak – nyilvánvalóan egyetlen lövéssel akarják ellátni a szemtelenkedők baját. A kocsiból most kiválik két alak. Terepszemlét tartanak, majd visszatérnek. A kocsi felkapaszkodik egy dombra – most már 500 méterrel megelőzte az első gyalogosokat is és az ágyú közvetlen irányzással kegyetlenül lőni kezdi a fasiszta fedezékek lőréseit.

A quintói ütegek eszeveszett tüzet nyitnak az öreg ágyúra és fiatal, önfeláldozó, bátor kezelőire. A vakmerő kis csoportot minden három-négy másodpercben füstoszlop takarja el a szemünk elől, szívünkbe pedig belemarkol az aggodalom. De íme, a füstben máris felvillan a láng – a Thälmann válaszol!

Negyven percig tart ez a megrendítő párviadal. Az ágyú kilövi egész lőszerkészletét: 120 lövedéket. Utolsó lövései belevesznek a köztársasági ütegek dörgésébe. A harmadik és utolsó hatalmas tűzroham füst- és porfelhőbe burkolja Quintót.

A gyalogság nem késlekedik. A harcosok felugranak a földről, és előreszegezett szuronyokkal, kézigránátokkal a lövészárkok első vonalára vetik magukat. A fasiszták néhány percig kaszálnak géppuskáikkal. De hátul, a dombok gerincén szintén emberek tűnnek fel: a másik köztársasági brigád, amelyik átkelt a folyón, elvágja a fasiszták elől a visszavonulás útját.

A lázadók lövegei elhallgatnak. Rendszertelen lövöldözés folyik, kézigránátok robbannak. A fedezékek kiürültek.

A köztársaságiak elfoglalják őket, és ott találnak mindent, amit a pánikba esett ellenség otthagyott – géppuskákat, tele tölténytárakat, még sapkákat is, tegnapi zaragozai újságokat, Franco arcképével díszített papírlegyezőket, holttesteket és néhány sebesültet. Az egyiknek egy lövedék leszakította a kezét. Egy rongydarabbal takargatja sebét a legyek ellen, és inni kér. Az összekötő árkokban széttépett iratok és a fasiszta Requeté Szövetség bíborvörös barettjei hevernek egymás hegyén-hátán.

Az ütegeknél két fiatalember tesz-vesz, hajuk fehér a portól. Franciák: Gaston Carré kapitány és Samoel hadnagy, akik a hat francia és belga ifjúkommunistával együtt oly hősiesen ostromolták Quintót az öreg ágyúval. A zsákmány egészen lázba hozza őket. A fasiszták teljesen ép állapotban, lőszertartalékkal együtt hagyták ott ágyúikat!

A falut elfoglalták, de még nem tisztították meg. Néhány száz fasiszta, géppuskákkal felszerelve, bezárkózott a templomba. Mások házakban rejtőzködnek. A mellékutcákban lövöldözés folyik. Az egészségügyi szolgálat parancsnoka az első sebesültszállító kocsival érkezett. Behajtanak a templomtérre, ott kiszáll, hogy összeszedje a sebesülteket. Egy golyó leteríti a toronyból. Holttestét beemelik a kocsiba.

A rohamban elesett nyolc köztársasági tiszt és komisszár és mintegy 60 katona. Éjszaka, amikor e sorokat elkezdtem írni, egyikükkel-másikukkal még beszélgettem, és most már nem élnek. A fasiszták 500 embert veszítettek.

De az élet diadalmaskodik a halál felett. Az utcákat menekültek lepik el. A fasiszták csak a harcképes lakosságot evakuálták. Az öregeket, a nőket és a gyerekeket otthagyták az ágyútűzben. Most a köztársasági hátországba irányítják őket az esetleges ellentámadás és bombázás elől. A harcosok amúgy fáradtan, porosan a lányokkal incselkednek.

A főutcán jókora csordát hajtanak. Az állatok is fogságba estek.

Aztán a lövöldözést, a sebesültek nyögését hirtelen örömujjongás, zajongás, nevetés harsogja túl. Mi történt? Kutat találtak, valódi, vízzel teli kutat, s egy szempillantás alatt hosszú sorba verődtek előtte az élénken beszélgető katonák. Valaki már ki is adta az utasítást: csak kulacsokban lehet vizet venni, nem vödrökben, mert akkor nem jut mindenkinek, és előbb kóstoltassák meg a vizet egy juhval, nincs-e megmérgezve.

A juh iszik – és nem történik semmi. A víz jó. Nem volt idejük megmérgezni.

Leszáll az éj. Itt lehet aludni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!