(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

IV.

Eljött ezredünkhöz Alekszandr Iljics Jegorov, a Belorusz Katonai Körzet parancsnoka is. A korábban vele együtt dolgozó elvtársak elbeszéléséből tudtam, hogy paraszti családból származik, és hogy kovácssegéd volt. Saját erejéből tanult, a cári hadseregbe való behívása után pedig katonaiskolába iratkozott be és tiszti rangot kapott. A régi hadsereg utolsó időszakában alezredesi rangban szolgált. Jegorov 1918 júliusában lépett be a bolsevik pártba és élete végéig a párt hű és állhatatos tagja volt.

A polgárháború éveiben Jegorov tehetséges hadvezérnek bizonyult. A Déli Frontot irányította Gyenyikin fehér hadainak teljes szétveréséig, azután pedig a Dél nyugati Frontnál harcolt, amely a fehér lengyelek ellen küzdött.

A polgárháború sikeres befejezése után Jegorov, a híres hadvezér, a Vörös Zászló érdemrendjének négyszeres és a „Forradalmár fegyvere” elnevezésű kitüntetésnek a tulajdonosa több katonai körzetet vezetett és 1931-ben a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke lett. 1935-ben megkapta a Szovjetunió marsallja címet.

Jegorov váratlanul érkezett ezredünkhöz. Ez 1927-ben történt, miután befejeződött a Belorusz Kommunista Párt Központi Bizottságának plénuma, amelyen ő is részt vett.

Harcászati foglalkozást vezettem, amikor jelentették az elöljáró érkezését.

Jegorov ott akart lenni a foglalkozáson, amelynek témája „A lovasezred rejtett kijutása az ellenség szárnyára és hátába, valamint az ellenség gyors megtámadása” volt. Minden eléggé simán ment, az alegységparancsnokok elhatározásai bátrak és önállóságot mutatók voltak. A parancsnok jó hangulatban volt, sokat tréfált, ami elősegítette a jelenlevők közvetlen magatartását.

Értékelő szavaim után Jegorov több észrevételt tett és tanácsokat adott. Különösen emlékezetes maradt számomra az az útmutatása, amely szerint nem elég parancsnokainkat csak harcászatra tanítanunk, feltétlenül be kell avatnunk őket a hadműveleti művészetbe is, arra számítva, hogy ha hazánk ellenségei háborút robbantanának ki, sokaknak feltétlenül szükségük lesz hadműveleti ismeretekre is.

A parancsnok a foglalkozás után megkérdezte:

– Hol tartanak az ezred mozgósítási tervének kidolgozásában?

– Sokat elvégeztünk már, de vannak bizonyos kérdéseink, amelyekre nem kaptunk választ az elöljáró parancsnokságtól – feleltem.

– Nos, akkor nézzük meg az ezred mozgósítási tervét és halljuk a kérdéseit – mondta Jegorov.

Körülbelül egy órát vett igénybe a törzsfőnök és az én jelentésem a mozgósítási terv kidolgozásáról és válaszadásunk a körzetparancsnok kérdéseire, amely után így szólt:

– Nem rossz, nem rossz. De hát mit nem értenek?

– Helyzetünket az bonyolítja, hogy közel vagyunk az államhatárhoz. Riadó után nagyon hiányosan gyülekezhetnénk. Ezenkívül az ezred tényleges állományából jelöltük ki a második lépcső létrehozásához szükséges kereteket is. A csökkentett létszámmal vívott első harc a személyi állomány erkölcsi állapotának rovására mehet – fejeztem be.

– Ez igaz – mondta Jegorov -, de nincs más megoldás. A csapatok második lépcsőinek a kialakítása feltétlenül szükséges. Az ellenséget nem szabad lebecsülnünk. Komolyan kell készülnünk egy okos, ügyes és erős ellenséggel viselendő háborúra. Ha pedig az ellenség a valóságban gyengébbnek és kevéssé okosnak bizonyul, az csak nekünk kedvez.

Jegorov sok minden iránt érdeklődött: az érinthetetlen tartalékok állapota, a katonák szállása, valamint az iránt is, hogyan rendezkedett be a parancsnoki állomány. Jelentettük, hogy a parancsnokok általában magánlakásokban laknak, átlagosan egy szoba jut egy családra.

Emlékszem, hogy abban az időben önként adtuk oda fölösleges személyes értékeinket az ország aranyalapja javára, gyárak és üzemek építésére. Jegorov ez iránt is érdeklődött.

– És az ezredparancsnok mit adott? – kérdezte.

– Négy jutalmul kapott ezüst cigarettatárcát, amelyeket a lovasversenyeken nyertem, meg a feleségem aranygyűrűjét és fülbevalóját.

Tulajdonképpen mindenki így tett.

A parancsnok végigmért bennünket és ezt mondta: „Nagyon jól van, elvtársak, másképp ez nem is lehet.”

A hadosztálynál nagyon megélénkültek a dolgok, amikor Smidt hadosztályparancsnokot a szerb Danyilo Szergyics váltotta fel, aki az 1. Lovashadsereg egyik legendás parancsnoka volt. Szergyics azonnal aktív tevékenységbe kezdett és tekintélyre tett szert az egységparancsnokok körében. Nekem különösen tetszett, mert magas követelményeket állított elénk és szüntelenül gondoskodott a harci és politikai kiképzés állandó tökéletesítéséről. Szergyics aktívan avatkozott be a pártélet minden kérdésébe és így teljes értékű egyszemélyi parancsnok volt. A magánéletben rendkívül szerényen élt.

Szergyics vezetése alatt a hadosztály tábori kiképzése és a körzeti hadgyakorlatokon való részvétele tanulságos volt és öregbítette a 7. „Szamarai” lovashadosztály megérdemelt dicsőségét. Mindannyian éreztük hadműveleti-harcászati fejlődésünket és tudtuk, hogy ebben nagy a hadosztályparancsnokunk személyes érdeme. Egyszóval, tiszteletreméltó parancsnok és rátermett nevelő volt.

1929-ben K. K. Rokosszovszkijt nevezték ki a 7. „Szamarai” lovashadosztály parancsnokává, Szergyics hadosztályparancsnok pedig hadtestparancsnok lett Tyimosenko helyett. Valamivel később, 1930 májusában, engem neveztek ki a 7. „Szamarai” lovashadosztály 2. lovasdandárának parancsnokává.

Mint már említettem, Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkijjal együtt tanultunk 1924-1925-ben Leningrádban a tanfolyamon és jól ismertük egymást. Velem nagyon tapintatos volt. Ami engem illet, nagyra értékeltem katonai érzékét, nagy tapasztalatát a harckiképzés irányításában és a személyi állomány nevelésében. Örültem kinevezésének, és meg voltam győződve arról, hogy Rokosszovszkij folytatni fogja Szergyics tradícióit a hadosztálynál. Így is történt.

Majdnem hét évig voltam a 39. lovasezred parancsnoka.

Jó iskola volt. A gazdag gyakorlati tapasztalaton kívül ebben az időben fontos elméleti és hadműveleti-harcászati kiképzést kaptam, amikor részt vettem a körzeti hadgyakorlatokon, a hadosztály- és hadtestgyakorlatokon és hadijátékokon. Mint egyszemélyi parancsnok jobban megértettem pártunk vezető és szervező szerepét a Vörös Hadsereg fejlesztésében és a csapatok mindennapos tevékenységében.

Természetesen mindez nem volt könnyű, a munkában hibák is voltak. De ki nem hibázik? Talán az, aki csak felülről jövő utasítás alapján dolgozik, és munkájában nincs alkotó kezdeményezés. Véleményem szerint a hiba okozta kár általában attól függ, hogy milyen hamar veszik észre és küszöbölik ki.

Engem amiatt hibáztattak, hogy túl sokat követelek, én viszont ezt a bolsevik parancsnok szükséges tulajdonságának tartottam. Visszapillantva azt hiszem, hogy néha valóban túlságosan követelődző voltam, s nem mindig fegyelmezett és türelmes alárendeltjeim botlásaival szemben. Kibillentett egyensúlyomból valamely lelkiismeretlenség a munkában, vagy a katona magatartásában. Voltak, akik nem értették ezt, és én valószínűleg nem voltam elég türelmes az emberi gyengeségekkel szemben.

Ezek a hibák természetesen most nyilvánvalóbbak, az élettapasztalat sok mindenre megtanít. Ma is azt tartom azonban, hogy senkinek sincs joga az élet élvezetéhez mások munkájának rovására. Különösen a katonáknak fontos ezt tudniuk, akiknek a harcmezőn, életük kockáztatásával, elsőként kell a hazát védelmezniük.

A 2. dandár, amelynek parancsnoka lettem, két lovasezredből állt: a 39.-ből és a 40.-ből. Alaposan tanulmányoznom kellett a 40. lovasezred helyzetét, amelyet abban az időben a cári hadsereg egykori tisztje, Ivljev vezetett, ez a zárkózott ember. Nem szerette a lovasságot, de a lőkiképzést jól értette és ezzel alaposan foglalkozott. Ilyen vonatkozásban ezrede mindig az élen állt.

Talán a sokéves megszokás tette, amely annyira közel vitt a 39. lovasezred embereihez, de úgy tűnt, hogy ez az ezred harci vonatkozásban felkészültebb és szervezettebb. Tudtam azonban, hogy a 40. lovasezred parancsnokai és politikai munkásai, akiknek szintén drága ezredük becsülete, érzékenyen reagálnának, ha én a 39. lovasezredet mintaképül állítanám, amelyhez igazodniuk kell.

Igyekeztem észrevenni mindent, ami jó náluk, még az apróságokat is, és példaként állítottam a többiek elé. Gyakran rendeztünk mindkét ezrednél különféle bemutató foglalkozásokat harcászatból, lőkiképzésből, lovaglásból, valamint a politikai kiképzés és a nevelőmunka módszereiről. E módszer pozitív eredményei hamarosan megmutatkoztak. A 2. dandár vezető helyre került a 7. „Szamarai” lovashadosztályon belül. Ezt többször említették, ami mindannyiunknak örömet szerzett.

Röviden szólva, jó egyetértésben és lelkesen dolgoztunk. A parancsnokok munkájukban okosan támaszkodtak a pártszervekre, a személyi állomány aktivitását és energiáját a harckészültség szüntelen fokozására irányították.

Sok példát sorolhatnék fel, de azt hiszem, erre nincs szükség. Csak arra szorítkozom, ami élénken maradt meg emlékezetemben.

Egyszer a 39. ezred párttitkára jött be hozzám azzal a javaslattal, hogy terjesszük ki az ezredek tapasztalatcseréjét az egész dandárra.

Az ezredek pártirodáinak közös ülésén elhatározták, hogy módszertani foglalkozást vezetnek le egy csoport harcossal, s azon bemutathatják, hogyan kell a legelmaradottabb vöröskatonáknak megmagyarázni a párt irányvonalát a bonyolult kérdésekben.

Az első foglalkozást Borisz Afanaszjevics Zsmurov, a 39. ezred lovasszázad-parancsnokának helyettese tartotta – és mondjuk meg – kiválóan.

Aztán a 40. ezred politikai munkásainak kezdeményezésére összegyűjtötték a legfegyelmezetlenebb vöröskatonákat, hogy nyílt beszélgetés során hozzuk felszínre vétségeik okát. Kiderült, hogy sok rendbontás nem annyira a vöröskatonák hibájából történt, hanem inkább azért, mert parancsnokaik és a politikai munkások nem ismerték harcosaik jellemét és egyéni tulajdonságait, nem értékelték mindig helyesen magatartásukat, s ennek következtében elvesztették tekintélyüket. A vöröskatonák gyakran bosszantani akarták az ilyen parancsnokokat.

Meg kell mondanom, hogy ezek a nyílt beszélgetések igen hasznosak voltak mind a vöröskatonák, mind a parancsnokok számára.

1929 végén Moszkvába vezényeltek, magasabb parancsnoki tanfolyamra. A „CDKA” szállóban helyeztek el bennünket. A foglalkozásokat a Frunze utcában, a Honvédelmi Népbiztosság épületében tartották, itt voltak az osztály- és bemutatótermek. A magasabb parancsnoki tanfolyamon rendkívül magasszintű oktatás folyt. Csoportvezetőnk Bljuher marsall helyettese, az igen művelt, hadtestparancsnoki rendfokozatot viselő Mihail Vlagyimirovics Szangurszkij volt. Hadtudományi kérdésekkel kapcsolatos előadásait és magyarázatait az első világháborúból és a polgárháborúból vett példával támasztotta alá. Többi tanáraink is a harcászat és a hadműveleti művészet kiváló szakemberei voltak.

A magasabb parancsnoki tanfolyamon, de később is, mindannyian lelkesedtünk a katonai elméletért, minden új könyvet felkutattunk, mindent gyűjtöttünk, ami gyűjthető volt a katonai kérdésekkel foglalkozó irodalomból, hogy magunkkal vihessük a csapathoz. Az első hely jogosan illette meg Frunze műveit. Abban az időben már születőben volt a szovjet hadtudomány.

Összegyűjtött műveiben, amelyek 1929-ben jelentek meg, olyan kérdésekről van szó, mint az ember és a technika viszonya egy eljövendő háborúban, e háború jellege, a haderőnemek arányos fejlesztése, a hátország és az arcvonal szerepe. Frunze síkraszállt egy olyan egységes katonai doktrínáért, amely meghatározza a fegyveres erők építésének jellegét, a csapatok harckiképzési módszereit, s azok vezetését a harcfeladatok megoldásának az országban uralkodó nézetek szerinti módjától és jellegétől függően. Frunze kitűnően általánosította a polgárháború tapasztalatait, tételeket dolgozott ki, amelyek később alapjai lettek ama szabályzatok és utasítások rendszerének, amelyek nélkül egy új típusú hadsereg – a szovjet Vörös Hadsereg – létezése lehetetlen lett volna.

A húszas évek végén jelent meg B. M. Saposnyikov jelentős műve, „A hadsereg agya”, amelyben nagy történeti anyagot elemez, és sokoldalúan rajzolja meg a vezérkar szerepét, valamint néhány fontos tételt dolgoz ki a hadászattal kapcsolatban. Ugyanő írta a „Lovasság” és „A Visztulán” című híres műveket is. A. I. Jegorov tollából néhány nagyszabású hadtörténeti mű látott napvilágot, köztük a „Gyenyikin szétverése” című.

Erre az időre esik egyik legtehetségesebb katonai teoretikusunk, M. N. Tuhacsevszkij munkáinak a közreadása is. Több jövőbe látó gondolat származik tőle egy eljövendő háború jellegéről. Tuhacsevszkij új elméleti, harcászati, hadászati, hadműveleti művészeti tételeket dolgozott ki, rámutatott a hadseregfejlesztés elveinek és gyakorlatának a társadalmi rendszerrel és az ország termelési bázisával való megbonthatatlan kapcsolatára.

Viharos vitát váltott ki nálunk V. K. Triandafillovnak, a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg törzsfőnökhelyettesének „A korszerű hadseregek hadműveletének jellege” című könyve, amely azonnal igen népszerű lett. A könyv bátor és mély nézeteket tartalmaz az akkori idők hadseregfejlesztésének állapotáról és perspektíváiról, megrajzolja a hadsereg technikai ellátásának és szervezésének fő útjait. A harckocsiknak egy elkövetkező háborúban játszott szerepéről Triandafillov ezt írta:

„A harckocsik hatalmas harcászati jelentőségében – egy elkövetkező háború esetén – most senki sem kételkedik. Az a tény, hogy az elkövetkező időben növekszik majd az automata fegyverek száma a gyalogságnál, valamint hogy kirajzolódik ezen fegyverek további elterjedésének és minőségi javulásának tendenciája, a mesterséges akadályok széles körű elterjedése a védelemben és a lefogás eszközeinek (tüzérség) lemaradása a védelem eszközeitől – a harckocsit egy elkövetkező háború egyik leghatékonyabb támadó eszközévé teszi.”²⁰ V. K. Triandafillov: „A korszerű hadseregek hadműveletének jellege” M.-L. Goszizdat 1929. 19. old. (oroszul). *

Triandafillov munkájának második részében hadművészeti problémákat vizsgált. Így a hadosztály, a hadtest, a hadsereg, a hadseregcsoport támadó és védelmi lehetőségeit, az ütközet színhelye megközelítésének, a hadművelet időtartamának és mélységének, a támadási szélességnek és a védelmi hadműveleteknek a kérdéseit stb. Triandafillov, sajnos, 1931-ben tragikus körülmények között – egy légi szerencsétlenség során – meghalt és nem tudta befejezni műveit, amelyek egy elkövetkező háborúról, a szovjet hadászat és hadműveleti művészet legfontosabb tételeiről szóltak volna.

Sz. Sz. Kamenyev, A. I. Kork, I. P. Uborevics, I. E. Jakir és más jelentős katonai vezetőink és teoretikusaink művei is sok értéket és igazi érdekességet tartalmaztak minden hivatásos katona számára. Egyszóval, szellemi táplálékunk volt elegendő, csak időnk volt kevés ahhoz, hogy magunkhoz vegyük.

A magasabb parancsnoki tanfolyam foglalkozásain alkotó légkör uralkodott, gyakran lángoltak fel viták is. Emlékszem, hogy legtöbbet Alekszandr Vasziljevics Gorbatovval vitatkoztunk. Abban az időben ő a 2. lovashadtesthez tartozó dandár parancsnoka volt. Gorbatovval, a jól felkészült és tudományos képzettséggel rendelkező parancsnokkal érdekes volt vitázni.

Itt, a magasabb parancsnoki tanfolyamon a hallgatók több igen fontos hadműveleti-harcászati és szaktémát dolgoztak fel alaposan, megismerkedtek az új harci eszközök és fegyverek mintapéldányaival, amelyek a Vörös Hadsereg csapataihoz kerültek.

Hogyan volt akkor a Vörös Hadsereg technikailag felszerelve? 1920-tól 1925-ig meg kellett elégednünk a gyenge és elmaradott régi cári hadseregtől örökölt fegyverzettel. Az ipar még nem volt képes arra, hogy korszerű harci technikai eszközökkel lássa el a Vörös Hadsereget. Minden lehetséges módon törekedtek azonban a hadsereg és a flotta technikai ellátottságának javítására.

A szovjetek III. összoroszországi kongresszusán külön vitatták meg a védelem szilárd gazdasági bázisának megteremtéséről és a Vörös Hadsereg új harci technikai eszközökkel való felszereléséről szóló kérdést. Ugyanakkor kezdődött meg a párt útmutatása alapján a régi rendszerű lövész-, tüzér- és repülőfegyverzet felülvizsgálata abból a célból, hogy kiválasszák a legjobbat és azt korszerűsítsék. Növekedett a hadsereg technikai ellátását biztosító hitelkeret, újjáépítették a fémfeldolgozó ipart, vállalatokat, közöttük a hadiipart is.

A pártnak sikerült a hazai légierő és haditengerészet létrehozását kezdettől fogva szinte az egész nép ügyévé tennie. A Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács már 1921-ben külön határozatot hozott a légiflotta építésével kapcsolatos minimális program kidolgozásáról. Fejlesztésére több millió aranyrubelt fordítottak. 1923 tavaszán létrejön a légiflotta barátainak önkéntes társasága, amely két év alatt 6 millió aranyrubelt gyűjtött. Ebből több mint 300 harci repülőgépet gyártottak. Lényegében már 1925-ben megszüntették a külföldi repülőgépek vásárlását. 1922-től kezdve a Komszomol lett a Haditengerészeti Flotta patrónusa. Három önkéntes felhívás alapján 8 ezer komszomolista érkezett a flottához, újjáalakultak és szervezetileg megerősödtek a haditengerészeti erők, amelyek akkor a Balti-tengeri és Fekete-tengeri Flottából, a Barens-, a Káspi- és Fehér-tengeren levő hadihajók csoportjaiból álltak. A Balti-tengeren korszerűsítették és teljesen felújították az „Októberi forradalom” (volt „Gangut”) nevű sorhajót és hét torpedónaszádot, teljesen felépült a „Profintern” nevű cirkáló. A Fekete-tengeren megkezdte szolgálatát a „Cservona Ukraina” nevű cirkáló, továbbá körülbelül 60 kijavított hadihajó és kisegítő hajó. A Haditengerészeti Flotta felújítása és korszerűsítése 1928-ra lényegében befejeződött.

Ahhoz, hogy hazai harci technikai eszközöket és új korszerű fegyvertípusokat dolgozhassunk ki, feltétlenül szükséges volt az alkotói, tervezői elképzelések ösztönzésére. 1924-ben a Szovjetunió Forradalmi Haditanácsa határozatot hozott egy katonai találmányokkal foglalkozó bizottság létesítéséről és annak összetételéről. A bizottság tagjai: Sz. Sz. Kamenyev, M. N. Tuhacsevszkij, I. Sz. Unsliht és mások voltak. Több tudományos kutató és tervező szerv jött létre. A különleges tüzérségi kísérletek bizottságának munkáját olyan neves tudósok segítették, mint A. P. Krilov és Sz. A. Csapligin. A híres Központi Aerohidrodinamikai Intézetben új hazai repülőgépmodellek és hajtóművek kísérleti építését szervezték. N. N. Polikarpov, A. N. Tupoljev és mások tervezték itt a vadászgépek és bombázók, köztük a TB-1-es gép kísérleti modelljeit, amelyek technikai mutatóik alapján felülmúlták az ilyen típusú külföldi repülőgépeket.

1. E. Ciolkovszkij és F. A. Cander a rakétahajtómű és az űrrepülés területén kifejtett kiváló munkájukkal gazdagították a szovjet tudományt. N. I. Tyihomirov, F. V. Tokarjev és más tehetséges feltalálók is megkaptak minden támogatást. 1927-ben V. A. Gyegtyarjev V. G. Fjodorovval együtt egy új rendszerű golyószórót alakított ki, amely szerkezeti és harcászati tulajdonságainál fogva felülmúlta a külföldi típusokat. Akkoriban láttak el bennünket a hazai 76 milliméteres ezredágyúval, azután pedig légvédelmi ágyúval.

Egészében véve azonban a Vörös Hadsereg technikai ellátottsága a 20-as években természetesen alacsony szintű volt. Meglátszott, hogy az ország nehéz gazdasági helyzetben van, és hogy hadiipara nem elég fejlett. Nem volt elegendő géppuskánk, de főleg golyószórónk, még nem volt automata puskánk, a régi puskát pedig már korszerűsíteni kellett. A tüzérség, konstrukcióját tekintve, elavult volt és erősen elhasználódott. A 20-as évek végén csak 7 ezer, elsősorban könnyű tüzérségi ágyunk volt. Légvédelmi, páncélozott és páncéltörő tüzérségünk egyáltalán nem volt. 1928-ban csak ezer, általában régi szerkezetű harci repülőgép, mindössze 200 harckocsi és páncélgépjármű állt rendelkezésre. A hadsereg nagyon gyengén volt gépesítve. Szinte nevetségesen hangzik, hogy 1928 végén a csapatok 350 teher- és 700 személygépkocsival, 67 lánctalpas traktorral rendelkeztek! De hiszen 1928-ig nem volt sem gépkocsi-, sem traktoriparunk.

Ugyanebben az időben a nagy imperialista államok növelték fegyveres erőiket. Egy háború esetén Anglia például 2500 harckocsit gyárthatott volna havonta, Franciaország 1500-at. Légierejük több tízezer repülőgépet számlált, s gyors ütemben gépesítették csapataikat. Egyszóval közelmúltbeli (és potenciális) ellenségeink nagyot haladtak előre a fegyverkezés területén az első világháborúhoz képest.

Ismételten szembeállítva ezeket az adatokat, arra gondol az ember, hogy milyen különböző, a történelem által objektíve meghatározott helyzetből kezdtük el versenyünket a kapitalista világgal! Ezt nézve természetes az a büszkeség, amelyet ama társadalmi rend iránt érzünk, amelynek katonai vonatkozásban a legrövidebb időn belül sikerült elérnie és túlszárnyalnia a legfejlettebb nagyhatalmakat, az iránt a nép és hadsereg iránt, amely képes volt később szétzúzni a legerősebb imperialista ellenséget.

Nyilvánvaló volt tehát, hogy a Vörös Hadsereg és Flotta számára korszerű fegyvereket csakis az országban megteremtett fejlett ipar képes adni. Csak az iparosítás fokozhatta a Szovjetunió védelmi képességét. A technikának kellett mindent megoldania. Akkori katonai vezetőink nem csalatkoztak számításaikban, pontosak voltak egy elkövetkező háború jellegére és sajátosságaira vonatkozó elképzeléseik.

Frunze már 1925-ben, amikor az OK(b)P Központi Bizottságának plénumán beszámolt a katonai reform eredményeiről, ezeket mondotta: „Sok elvtársunk, és azt hiszem főleg azok, akik megjárták a polgárháború frontjait, minden bizonnyal a polgárháborús korszak szülte hangulatban élnek. Állítom, hogy ez a hangulat nagyon veszélyes, mivel egy elkövetkező háború nem fog hasonlítani a polgárháborúra. Természetes, hogy a polgárháborúhoz hasonlóan osztályjelleget visel majd, olyan értelemben, hogy akadnak majd nálunk az ellenség oldalán álló fehérgárdisták és fordítva, ellenségeink táborában lesznek szövetségeseink. De a harci technikai eszközöket és a vezetési módszereket véve alapul, az a háború nem hasonlít majd a mi polgárháborúnkra. Egy kiváló, a legújabb technikai vívmányokkal felszerelt hadsereggel fogunk szembekerülni, és ha hadseregünk nem rendelkezik majd korszerű eszközökkel, akkor a kilátások számunkra nagyon-nagyon kedvezőtlenek lehetnek. Számításba kell ezt vennünk, amikor eldöntjük az ország védelmére való általános felkészülés kérdését.”²¹ M. V. Frunze Válogatott művei i. köt. M.-L. Goszizdat 1929 211. o. (oroszul). *

… 1930 tavaszán a magasabb parancsnoki tanfolyamról egységeinkhez tértünk vissza.

A 2. lovasdandárnak akkor már több mint egy éve voltam a parancsnoka, és meg kell mondanom, hogy ez a munka sok újat hozott számomra és jelentős mértékben kiegészítette elméleti és gyakorlati ismereteimet.

1930 végén megtudtam, hogy jelöltek a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg lovassági szemlélője helyettesének tisztségére. A szemlélői tevékenységet abban az időben nagyra értékelték a lovascsapatoknál. Bevallom, hogy egyáltalán nem örültem e hírnek. Nagyon megszoktam hadosztályomat és a szamaraiak nagy testvéri családja tagjának éreztem magam.

A kérdést azonban már eldöntötték, és készülődnöm kellett Moszkvába. Őszintén szólva csak a köpenyt és néhány fehérneműt kellett becsomagolnom. A család minden holmija kényelmesen elfért egy bőröndben. Más java akkor senkinek sem volt, és ezt teljesen normálisnak tartottuk.

Egyik este felhívott Rokosszovszkij és elmondta, hogy megjött Moszkvából az áthelyezésemre vonatkozó parancs.

– Mennyi időre van szüksége az úti előkészületekre? – kérdezte.

– Két órára – feleltem.

– Nem engedjük csak úgy el – mondta Rokosszovszkij. – Hisz ön a 7. hadosztály veteránja. Elbúcsúztatjuk, amint illik, ez a második dandár parancsnoki és politikai állományának a közös kívánsága.

Bevallom, ez nagyon jól esett.

Néhány nap múlva a 39. és a 40. lovasezred egész parancsnoki és politikai állománya részére ebédet rendeztek, amelyen jelen voltak a hadosztályparancsnokság tisztjei is. Sok szép, meleg szót intéztek hozzám. Tiszta szívből jöttek a szavak, és egész életemben emlékezetesek maradtak.

A következő nap reggelén készen álltam az elutazásra. Még egyszer elmentem az alegységekhez, elbúcsúztam a harcosoktól és parancsnokoktól.

Hazafelé tartva lakásomra, újból megnéztem Minszket, amelyet nagyon megszerettem. Itt éltem nyolc évig, közelről ismertem meg a jólelkű, munkaszerető belorusz népet. Belorusszija szemem láttára számolta fel két háború következményeit.

Este feleségemmel és kétéves kislányommal, Érával, elindultunk Moszkvába.

SaLa

A balrad.ru kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

IV.

1924 júliusának végén Gaj hadosztályparancsnok magához rendelt és megkérdezte, mit teszek ismereteim gyarapítása érdekében. Azt feleltem, hogy sokat olvasok és az első világháború hadműveleteit tanulmányozom. Sok foglalkozási anyagot készítettem elő az ezred beosztott parancsnoki állománya számára.

– Ez mind jó és dicséretes – mondta Gaj de most nem elegendő. A hadtudomány nem topog egy helyben. A katonai vezetőknek a felmerülő problémák tanulmányozásához komolyabb tanulásra van szükségük. Úgy vélem, hogy el kell utaznia ősszel a leningrádi felsőfokú lovassági iskolába. Igen hasznos lesz ez jövőbeli tevékenysége szempontjából.

Megköszöntem, és azt mondtam, mindent megteszek majd, hogy a bizalmat igazoljam.

Miután visszatértem az ezredhez, nem vesztegettem az időt, elővettem a tankönyveket, szabályzatokat meg az utasításokat és készülni kezdtem a felvételi vizsgákra. A vizsgák könnyűek, sőt bizonyos fokig formálisak voltak, és besoroltak az első csoportba. Ugyanakkor került a tanfolyamra K. K. Rokosszovszkij, I. H. Bagramjan, A. I. Jerjomenko és több más ezredparancsnok.

Mint ahogy a hallgatók többsége, én is első ízben voltam Leningrádban. Nagy érdeklődéssel ismerkedtünk a város nevezetességeivel, jártunk az 1917-es októberi harcok történelmi nevezetességű helyein. Ki gondolhatta volna akkor, hogy 17 év múltán a Leningrádi Front csapatait én vezetem majd, Lenin városát védelmezve a fasisztáktól.

A felsőfokú lovassági iskola vezetője V. M. Primakov, annak a cservonnai kozákokból álló 8. lovashadosztálynak a legendás parancsnoka volt, amely a polgárháború éveiben rémületben tartotta a fehérgárdista csapatokat. Primakov erős, középtermetű ember volt, szép haja, okos szeme és kellemes arca rokonszenvet keltett a hallgatókban. Széles körű műveltséggel rendelkezett. Röviden beszélt, pontosan fogalmazva meg gondolatait.

Kis idő múlva Primakovot kinevezték egy kozák-hadtest parancsnokává Ukrajnába. Utódja M. A. Batorszkij lett, a lovasság neves teoretikusa. Mindannyian örültünk Primakov feljebbjutásának, és meg voltunk győződve arról, hogy tehetsége folytán nagy hadvezér lesz.

Felsőfokú lovassági iskolánkat hamarosan a Lovassági Parancsnokok Továbbképző Tanfolyamává szervezték át, és a tanulmányi időt két évről egy évre csökkentették.

A megterhelés igen nagy volt. Az előadások után sokat kellett egyénileg tanulnunk. Most, életem alkonyán, időnként elcsodálkozom akkori szívósságunkon és roppant akaratunkon, amellyel a katonai ismeretanyagot tanultuk.

Emlékszem egy esetre, amikor utasítottak, hogy készítsek el egy a Hadtudományi Társaságnál tartandó előadást „A hadművészet elméletére ható fő tényezők” címmel. Most ez a téma nem okozna nehézséget, de akkoriban egyszerűen nem tudtam, honnan közelítsem meg, mivel kezdjem és fejezzem be. A pártszervezetünkhöz tartozó elvtársak segítettek. Az előadás még meg is jelent a tanfolyam hallgatói számára összeállított időszakos kiadványban.

Jól emlékezetembe vésődött, hogy a társadalmi és politikai munkában milyen baráti segítséget nyújtottak egymásnak a leningrádi pártszervezet és tanfolyamunk pártszervezetei. Gyakori vendégeink voltak a nagy októberi események résztvevői, a leningrádi üzemek és gyárak munkásai. Feszült figyelemmel hallgattuk a Leninnel való találkozásukról, a Téli Palota ostromáról szóló elbeszéléseket. Mi a magunk részéről előadásokat tartottunk az üzemi munkásoknak és meséltünk nekik a külföldi intervenciósok és fehérgárdisták ellen vívott harcról. Közülünk többen nemrég még ugyanolyan munkások voltak, úgyhogy félszóból is értettük egymást és szilárd barátság szövődött közöttünk.

Gyakran rendeztek nálunk lovasversenyt, amelyre mindig sok leningrádi jött el. Különösen a műlovaglás, a díjlovaglás, a szálfegyverek forgatásával egybekapcsolt lovaglás örvendett népszerűségnek. Nyáron kedveltük az ugratást és a vadászlovaglást. Ezeken a versenyeken mindig részt vettünk Rokosszovszkijjal, Szaveljevvel, Bagramjannal és a tanfolyam más sportolóival.

Őszi és téli időszakban elsősorban katonaelméleti és politikai foglalkozások voltak. Gyakran folytak elméleti foglalkozások terepasztalon, valamint vázlatok és térképek alapján. Sokat foglalkoztunk a lovasság kérdéseivel – a lovaglással és a hajtással. A csapatparancsnokoknak abban az időben mindezt kiválóan kellett tudniuk. Nagy figyelmet szenteltünk a kard- és tőrvívásnak, de mindezt már inkább öntevékenyen, szabad időnkben.

1925 nyarán elsősorban tábori harcászati kiképzés folyt, amelyet Mihail Alekszandrovics Batorszkij tanfolyamparancsnok személyesen vezetett. Sok ismeretet és tapasztalatot adott át nekünk.

Tanfolyami kiképzésünk erőltetett menettel fejeződött be, amelynek célja a Volhov folyó volt. Itt oktattak bennünket az átúsztatásra és a vízi akadályok leküzdésére.

Az átúsztatás elég bonyolult dolog. Ehhez kevés, ha tudunk ruhában úszni, meg kell tanulni az úszó ló irányítását is. A lovasság felkészítésekor nagy figyelmet szenteltek e jártasságok kialakításának. Felidézek egy mulatságos történetet az ottani kiképzésünkből.

Amikor a foglalkozások befejeződtek, Misa Szaveljev, csoportunk egyik hallgatója, ki akarván tűnni mint vakmerő lovas, azt ajánlotta, hogy bemutatja az átkelést a nyergen állva, nehogy ruházatát és felszerelését bevizezze.

Vezetőink beleegyeztek, de utasítást adtak, hogy mindenesetre két mentőcsónak legyen a vízen. Misa átvetette a kengyelt a nyergen, azután bátran belegázolt a folyóba. A ló miután túlment a sekély vízen, úszni kezdett, a lovas pedig magabiztosan állt a nyergen és a kantárszárat fogta. Először minden jól ment, de a folyó közepe táján a ló valószínűleg elfáradt és nyugtalankodni kezdett. Bárhogy egyensúlyozott is a lovas, végül is kényszerű fejest mutatott be és elmerült. Ha nem lettek volna biztosító csónakok, balul is végződhetett volna virtuskodása. A ló egyedül úszott ki a partra, hamarosan pedig a csónak is kikötött Szaveljevvel együtt, aki úgy festett, mint a kiöntött ürge. Természetesen hangos nevetéssel és tréfálkozva fogadták, de neki nem volt nevethetnékje, felsült az átkeléssel, és még a csizmáját is elvesztette a vízben. A csizmát ugyanis az átkelés idejére nyakába vette. Így is ment a laktanyáig, zokniban …

A tanfolyam befejezése után Szaveljev a 42. lovasezred parancsnoka, Ribalkin a 37. „Asztrahányi” ezred egyik lovasszázadának parancsnoka és én úgy határoztunk, hogy szolgálati helyünkre, Minszkbe nem vonattal, hanem lovon térünk vissza. 963 kilométert kellett megtennünk mezei utakon.

A tervezett lovaglás útvonala Vityebszk-Orsa-Boriszov volt.

Bemutattuk tervünket a tanfolyam parancsnokságának, engedélyt kaptunk az útra, de sajnos nem tudták megszervezni számunkra az ellenőrző állomásokat, úti étkezésünket és ellátásunkat. Mégsem mondtunk le elhatározásunkról, bár előre számoltunk a nehézségekkel, amelyekkel majd szembe találjuk magunkat, annál is inkább, mert már beköszöntött a hideg és esős ősz. A 963 kilométeres távolságot 7 nap alatt akartuk megtenni. Ilyen sportkísérlet sem nálunk a Szovjetunióban, sem más országban nem volt még akkor. Szerencsés körülmények között arra számítottunk, hogy világrekordot állítunk fel a csoportos lovaglásban.

A kísérlet fő célja az volt, hogy ellenőrizzük, mennyire felel meg a sportlovak tréningje egy megerőltető feladatot jelentő hosszú távon.

1925 kora őszének reggelén, Leningrád moszkvai sorompójánál gyűltek össze barátaink és a tanfolyamparancsnokság képviselői, hogy szerencsés utat kívánjanak nekünk.

Amikor útra keltünk, úgy döntöttünk, hogy váltakoztatott jármodban, azaz lépésben, majd ügetésben megyünk és ritkán vágtában. Az első nap a tervezettnél 10 kilométerrel rövidebb utat tettünk meg, mivel éreztük, hogy a lovak elfáradtak, sőt az én lovam, Gyira sántítani kezdett. Telivér kancám már 12 éves volt és egy lónál ez már magas kor.

Alaposan elfáradtunk, mielőbb pihenni akartunk. A parasztok szívélyesen fogadtak, ellátták lovainkat, bennünket pedig bőségesen megvendégeltek.

A reggel rosszul kezdődött számomra, lovam még mindig sántított. Miután viasszal beöntöttem a patarepedést és bekötöztem, elhatároztam, hogy Gyirát kantárszáránál fogva vezetem majd. Szerencsére a ló hamarosan abbahagyta a sántítást. Felültem rá. Nem, nincs baj, nem sántít. Ügetésre fogtam, jól ment. Hogy csökkentsem a beteg jobb lábára nehezedő terhet, csak lépésben és ballábas vágtában mentem.

Barátaim sokkal könnyebben haladtak egészséges lovaikon: én gyakrabban szálltam le a lóról, többet vezettem gyeplőjénél fogva és természetesen fizikailag jobban elfáradtam. Viszont barátaim gondoskodtak a pihenőhelyeken a lovak etetéséről és ápolásáról.

Utunk hetedik napján, magunk mögött hagyva Boriszovot, elértük Minszket. A város külterületén vörös zászlókat és transzparenseket vivő embertömeget pillantottunk meg. Kiderült, hogy ezredtársaink és a helyi lakosok bennünket várnak. Megsarkantyúztuk lovainkat, és vágtában mentünk az emelvényhez, ahol jelentést tettünk a helyőrség parancsnokának és a városi tanács elnökének sikeres utunk befejezéséről. Éljenzéssel üdvözöltek bennünket.

Két nap múlva kétkilométeres ellenőrző akadályversenyt, orvosi vizsgát és mérést hajtottunk végre. Az eredmények jók voltak és utunkat pozitívan értékelték. A 7 nap alatt lovaink 8-12 kg-ot, mi pedig 5-6 kg-ot vesztettünk súlyunkból.

Kormánykitüntetést kaptunk, a parancsnokság köszönetét fejezte ki. Ezután rövid szabadságra mentünk. Elutaztam falumba, hogy viszontlássam anyámat és nővéremet.

Anyám távollétem éveiben észrevehetően lefogyott, de továbbra is sokat dolgozott. Nővéremnek már két gyereke volt, ő is megöregedett. Bizonyára a háború utáni esztendő és az 1921—1922-es éhség hagyott súlyos nyomokat rajtuk.

Az unokaöcséimmel hamarosan közel kerültünk egymáshoz. Elfogódottság nélkül nyitották ki bőröndömet és kivettek belőle mindent, ami tetszett nekik.

A falu szegény volt, a nép rosszul öltözött, az állatállomány erősen megcsappant, több helyen nem is maradt háziállat az 1921-es ínséges esztendő után. De ami csodálatos volt, kevés kivételtől eltekintve, senki sem panaszkodott. A nép megértette a háború utáni nehézségeket.

A kulákok és a kereskedők visszahúzódtak. Bizonyára reménykedtek még a letűnt idők visszatérésében, különösen az új gazdasági politika meghirdetése után. Ugodszkij Zavodban, a területi központban újra kinyitottak a kocsmák és a magánüzletek, amelyekkel a kezdődő szövetkezeti rendszer igyekezett konkurálni.

Amikor a hadosztályhoz visszatértem, megtudtam, hogy új szervezetre térnek át. Ezentúl a hat lovasezred helyett csak négy lesz a hadosztályban. Az én 39. „Buzuluki” lovasezredem beleolvadt a 40. ezredbe. A 41. és 42. lovasezredekből pedig egy új, a 39. „Melekesszko-Pugacsevszki” lovasezred alakul meg.

Minket Szaveljevvel, aki a 42. lovasezred parancsnoka volt, ez a kérdés személyünkben is érintett. Egyikünknek meg kellett kapnia a 39. ezredet, a másiknak pedig egy másik magasabbegységhez kellett átkerülnie. Mindegyikünk szeretett volna ennél a hadosztálynál maradni, amelyet úgy megszoktunk már, mint a családunkat.

A parancsnokság választása rám esett, Szaveljev pedig máshová kapott kinevezést. Megértettem bánkódását, de barátságban váltunk el, és később régi barátokként találkoztunk.

A hadosztály korábbi lovasezredei négy századból álltak, az újak pedig – a katonai reformnak megfelelően – hatból. Két század alkotott egy lovasosztályt. Ezenkívül az ezredhez a következők tartoztak: 16.géppuskával felszerelt géppuskás század, egy ezredüteg, egy önálló híradó, utász és vegyivédelmi szakasz, meg egy ezrediskola, az altiszti állomány felkészítésére.

Számomra és az ezred egész kollektívája számára ismét beköszöntött a nagy munkák ideje.

A katonai reform legfontosabb intézkedése az egyszemélyi vezetés gyakorlati megvalósítása volt a szovjet fegyveres erőknél. Ez két fő formában történt. Abban az esetben, ha a parancsnok kommunista volt, rendszerint egyidejűleg komisszár is lett, összefogva a harckiképzés, az adminisztratív-gazdasági tevékenység és a pártpolitikai munka irányítását.

A politikai ügyek intézésére a parancsnoknak volt egy helyettese. A hadsereg harckészültségével és a fegyelem megszilárdításával kapcsolatban hozott eme fontos intézkedés azokban az években már teljes mértékben megvalósítható volt, mert a parancsnoki állomány számottevően fejlődött.

Ha a parancsnok pártonkívüli volt, csak a harckészültségért és az adminisztratív gazdasági tevékenységért tartozott felelősséggel, a pártpolitikai munkát pedig a komisszár irányította, aki a parancsnokkal együtt viselte a felelősséget az erkölcsi állapotért és az egység harckészültségéért.

Az akkori Forradalmi Haditanács egyik parancsa ezzel kapcsolatban kimondta: „Egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy a szovjethatalom feladata az egyszemélyi vezetés megvalósítása a hadseregben, a komisszár kötelessége egyfelől a vele együttműködő parancsnok bevonása a kommunista eszmék körébe, másfelől figyelmesen kell tanulmányoznia a katonai kérdéseket, hogy idővel képes legyen a parancsnoki vagy az adminisztratív tisztséget betölteni.”¹⁹ A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 32. op. 65582. d. 42.1. 394. *

Emlékszem, 1925 tavaszán kaptunk egy utasításul szolgáló, valamennyi pártszervnek szóló levelet a párt központi bizottságától: „Az egyszemélyi vezetésről a Vörös Hadseregben.” Ebben arról volt szó, hogy a pártnak, valamint a katonai szerveknek, a Vörös Hadsereg egészére és a parancsnoki állomány megszilárdítására irányuló korábbi munkája eredményeképpen igen kedvező feltételek alakultak ki az egyszemélyi vezetési elv megvalósításához.

Néhány elvtárs azt hitte akkor, hogy az egyszemélyi vezetés csökkenti majd a párt befolyását a hadseregben. De hiszen az egyszemélyi felelős parancsnok kommunista. Ezért tehát a párt szerepe nemcsak hogy nem gyengült, hanem ellenkezőleg, erősödött. Nőtt a parancsnok párt előtti felelőssége a hadseregben folyó élet minden területén. Eközben a fegyelem jelentősen megszilárdult és fokozódott fegyveres erőink harckészültsége.

A parancsnok és a komisszár, a politikai munkás viszonya a gyakorlati munkában egyre inkább megszilárdult és jobb lett. Kicsit előreszaladva emlékeztetek arra, hogy 1928-ban a párt központi bizottságának útmutatása alapján a Forradalmi Haditanács parancsa értelmében Szervi Határozvány jelent meg a komisszárokról, az egyszemélyi parancsnokokról és a politikai helyettesekről. Ez a határozvány a komisszárra ruházta a párt- és politikai vezetést, valamint az egység (magasabbegység) erkölcsi-politikai állapotáért való felelősséget, és teljesen mentesített az ellenőrző funkciók alól.

A lovassági továbbképző tanfolyam befejezése után könnyebben ment a munka. Biztonságot és önállóságot éreztem a harci és politikai kiképzés kérdéseiben és az ezred vezetésében.

Abban az időben ezredünknél egészen jól mentek a dolgok. 1926 telén magához rendelt A. P. Krohmal, a 3. lovashadtest komisszárja, és Sz. K. Tyimosenko hadtestparancsnok, aki ugyanazon év tavaszán vette át a hadtestet.

Amikor a dolgozószobámba beléptem, észrevettem, hogy jelen van K. D. Sztyepnoj-Szpizsarnij hadosztályparancsnok, G. M. Stern hadosztálykomisszár és L. I. Bocsarov, a politikai osztály vezetője.

Azért hívattuk önt, hogy felajánljuk: vállalja el az ezredparancsnoki kötelmekkel együtt az ezredkomisszár feladatát is, azaz hogy egyszemélyi parancsnok legyen – mondta Tyimosenko. A hadosztályparancsnokság és a politikai osztály alkalmasnak tartja önt erre. Mi a véleménye?

Azt hiszem a kelleténél kicsit tovább hallgattam, majd azt válaszoltam, hogy a hadosztályparancsnokság és a politikai osztály kellő segítségével remélem meg tudok birkózni új feladataimmal.

Néhány nap múlva egyszemélyi parancsnokká neveztek ki. A 7. lovashadosztálynál ez volt az első ilyen kísérlet, amely sokra kötelezett. A párttitkár és politikai helyettesem segített a szervezési és az ideológiai munkában. Nem szégyenkeztek, amikor pártszerűen meg kellett bírálniuk, vagy jó tanácsot kellett adniuk. Mivel az új munkakörben nem volt tapasztalatom, természetes, hogy eleinte bizonyos hibákat követtem el, és az ügy csak nyert, ha segítettek.

Ahhoz, hogy az elöljáró parancsnok helyesen irányíthassa a politikai nevelést, e téren sokkal műveltebbnek kell lennie alárendeltjeinél. Azokban a nevezetes esztendőkben mi, szakmai parancsnokok a harckiképzés területén lényegesen gyorsabban gyarapodtunk, és erősebbek voltunk, mint a marxi-lenini elmélet elsajátításában.

Ez azért történt így, mert egyfelől mindannyian túl voltunk terhelve adminisztratív munkával, harckiképzési problémákkal és katonai önképzésünkkel, másfelől, sokan nem értékelték eléggé a marxi-lenini elmélet és a hadseregben folyó párt szervezési munka alapos tanulmányozásának szükségességét. A politikai munkások ilyen vonatkozásban természetesen felkészültebbek voltak, mint mi, szakmai parancsnokok.

Hadosztályunk vezetését Sztyepnoj-Szpizsarnijtól hamarosan D. A. Smidt vette át, akit Ukrajnából helyeztek hozzánk. Az előd kapkodó volt, szeretett sokat beszélni, mondhatnám fölöslegesen fecsegni. Smidt okos volt, gondolatait röviden fejezte ki, de sajnos, nem szerette a részletmunkát.

1926 nyarán a hadosztály táborba vonult. Festői helyet jelöltek ki számunkra Zsdanovicsji körzetében, Minszktől körülbelül 20 kilométernyire. Most egy nagy tavat létesítettek ott.

A táborban megfeszített harckiképzés folyt. Különleges figyelmet fordítottunk az alegységek, a parancsnoki állomány, a törzs és általában az egység tábori harcászati kiképzésére. Meg kell mondanom, hogy a hadtudomány ágazatai közül a legjobban a harcászatot szerettem, és mindig különleges örömmel foglalkoztam vele.

Mint ismeretes, a hadsereg a háború eszköze, a haza ellenségei elleni fegyveres harc célját szolgálja, és erre a harcra mindenekelőtt harcászatilag kell felkészülnie. Ellenkező esetben az ütközetekben kell azt megtanulnia, nagy veszteségek árán.

A harcászati szemlélet kialakítása céljából ezredünknél sok bemutató és oktató módszertani foglalkozást tartottunk felderítésből, a harc megszervezéséből, és a technikai harceszközökkel való együttműködésből.

Mint ismeretes, a csapatok harcászati kiképzésének mintegy koronája a hadgyakorlat. 1925-től kezdve a Belorusz Katonai Körzetben évente zajlottak le hadgyakorlatok a tábori időszak végén.

Ezeken a hadgyakorlatokon a 7. lovashadosztály is részt vett, és egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor rossz értékelést kapott volna elöljáróitól harcászati felkészültségből. Ehhez számottevően hozzájárult parancsnokainknak a harcászati foglalkozásokhoz való helyes hozzáállása. Meg kell mondanom, hogy hadosztályunk ezredparancsnokai mind eléggé jártasak voltak a harcászatban, és szívesen is foglalkoztak vele.

Abban az időben a 37. lovasezred parancsnoka V. T. Volszkij volt, ugyanaz, aki 1942 novemberében egy gépesített hadtestet vezetett a Sztálingrádi Front állományában és az 51., valamint a 64. hadsereggel együtt csapást mért Kalacs irányában, ahol egyesült a Délnyugati Front csapataival. A 38. lovasezred élén V. A. Gajdukov állt. A Nagy Honvédő Háború idején hadtestet és más magasabbegységeket is vezetett. Tapasztalt parancsnokok álltak a hadosztály más ezredei és szakcsapatai élén is.

Nagy figyelmet fordítottunk a sportra és a testnevelési kiképzésre is. Mi, volt katonák, mindenkinél jobban tudtuk, hogy csak edzett, erős harcosok képesek elviselni a háborús nehézségeket. Az egyes harcosok felkészültségétől függ az egész egység sikere. Háborúban – mint tudjuk – mindenféle időjárási viszonyok között, éjjel és nappal, úton és úttalan terepen hajtanak végre nagy erőfeszítést kívánó erőltetett meneteket és gyors manővereket, menetből bontakoznak szét harcrendbe az ellenség gyors megtámadása céljából, és harc után a teljes megsemmisítésig üldözik az ellenséget. Sikertelen kimenetelű ütközet esetén fontos a harcból való gyors kivonás, és az újabb átcsoportosítás. Minderre csak fizikailag jól felkészült egység képes. Ellenkező esetben gyorsan „kifullad”, mindenről lekésik, nagy veszteségei lesznek, sőt áldozatául is eshet felkészületlenségének.

El kell mondanom, hogy a 39. lovasezred a lovassport minden ágában felvette a versenyt a Belorusz Katonai Körzet legjobb lovasegységeivel. Sikerült az ezreden belül megszervezni egy aktív sportcsoportot, amelyben sok parancsnok is részt vett. Magam is állandóan foglalkoztam a lovassport minden ágával.

Kissé gyengébben ment az éleslövészet valamennyi fegyverfajtából. Ezen a téren mindig legyőztek bennünket a 40. lovasezred mesterlövészei. A lovassportban pedig fordítva volt, mi hagytuk magunk mögött a 40. ezredet.

Úgy látszik, vetélytársainkat ez igen „mardosta”, és igyekeztek bennünket minden áron „beérni”, még ravaszsághoz és meg nem engedett eszközökhöz is nyúltak.

Egyszer a körzeti lóversenyen a 6. lovashadosztályhoz tartozó egyik parancsnok, aki meg akarta csillogtatni mesterségbeli tudását és lova különleges fizikai állóképességét, a félúton, egy erdőben előre elrejtett egy másik lovat, amely külsőleg hasonlított arra, amellyel indult. Miután maximális gyorsasággal lefutotta a futam első felét, ez az ügyeskedő átadta küldöncének agyonhajszolt lovát, ő pedig átült az elrejtett lóra és vad iramban tette meg a távolság hátralevő részét. A közönség általános örömujjongása közepette átadták a körzet első díját, de a boldogság nem tartott sokáig. A csalást hamarosan felfedték és a bűnös megkapta, amit megérdemelt. A 6. lovashadosztálybeli ellenfeleink azonban mégsem nyugodtak: vagy leszorították a nyilvánvaló konkurenst a pályáról, vagy ugratáskor sajátjaiknak nyers fából készített gerendát, nekünk pedig teljesen kiszárítottat tettek az akadályra, hogy az egy kis érintéstől is leessék stb.

Emlékszem Szemjon Mihajlovics Bugyonnij ezredünkhöz való érkezésére. Korábban nem volt alkalmam találkozni vele. Jól ismertem azonban hazánk védelmében szerzett érdemeit a fehérgárdisták és intervenciósok elleni harcban, és nagyon szerettem volna megismerkedni az 1. Lovashadsereg legendás parancsnokával.

Egyik reggel (1927 őszén történt) megszólalt a telefon. Smidt hadosztályparancsnok telefonált.

– Ellátogat ezredükhöz Szemjon Mihajlovics Bugyonnij, fogadják őt.

– Mikor és hogyan fogadjuk? – kérdeztem.

– Először a harminchetedik ezredhez megy, azután a harmincnyolcasokhoz, majd magukhoz, harminckilencesekhez. A fogadást pedig oldja meg önállóan – ön a parancsnok.

Megértettem, hogy a hadosztályparancsnok nem valami különleges ünnepélyes ceremóniára gondol, és hogy Bugyonnijt úgy kell fogadnunk, ahogy azt a szabályzat a parancsnokra vonatkozóan előírja.

Délelőtt V. A. Gajdukov, a 38. ezred parancsnoka hívott fel:

– Fogadd a vendégeket, elindultak hozzád.

Nem volt időnk a beszélgetésre. Összegyűjtöttem legközelebbi munkatársaimat: Frolkovot, a politikai helyettest, A. V. Scselakovszkijt, az ezred párttitkárát, a törzsfőnököt és A. G. Malisevet, az ezred gazdasági vezetőjét. Kimentünk együtt a feljárathoz és vártunk. Körülbelül öt perc múlva két gépkocsi hajtott be a kapun. Az elsőből Bugyonnij és Tyimosenko szállt ki. Ahogy azt a szabályzat előírja, jelentést tettem és bemutattam munkatársaimat. Bugyonnij mindenkit üdvözölt.

Sz. M. Bugyonnijhoz fordultam:

– Kérem utasításait.

– Ön mit ajánl? – kérdezte Szemjon Mihajlovics.

– Jó lenne megnézni, hogyan élnek és dolgoznak harcosaink és parancsnokaink.

– Jól van, de mindenekelőtt azt akarom megnézni, hogyan élelmezik a katonákat.

Az ebédlőben és a konyhán Bugyonnij részletesen érdeklődött a nyersanyag minőségi feldolgozása és elkészítési módja iránt, majd írt az ebédlő könyvébe. Kifejezte köszönetét a szakácsoknak és az ezred élelmezési főnökének. Bugyonnij ezután a harckiképzés ellenőrzése kapcsán ezt mondta: „Most pedig mutassák meg nekünk az ezred lovait.”

Jelt adtam az ezrednek az „elővezetésre”. A századok tíz perc alatt felsorakoztak, és elkezdődött a lovak elővezetése. Az ezred lóállománya jó állapotban volt, patkolásuk kitűnő.

Bugyonnij megköszönte a vöröskatonáknak a lovak gondozását, azután elment a 6. „Csongari” hadosztályhoz.

SaLa