(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

VII.

A nagy japán csoportosítás szétverése a Bain-Cagan hegyen, valamint a Halhin-Gol folyó keleti partján a védelem megtartása számottevően javította csapataink és a mongol egységek politikai-erkölcsi állapotát. A harcosok, tisztek, az egységek parancsnokai őszintén, tiszta szívből köszöntötték barátaikat s egymást a győzelem alkalmából.

A Bain-Cagan-i csatában a fő szerepet a 11. harckocsidandár, a 7. páncélgépkocsidandár, a 8. mongol páncélos osztály és a velük együttműködő tüzérség és repülőerők játszották. A Bain-Cagan körzetében lefolyt ütközet tapasztalata azt mutatta, hogy ha rendelkezünk a légierővel és a gépesített tüzérséggel hozzáértően együttműködő harckocsi- és páncélgépkocsi-csapatokkal, akkor döntő eszköz van a kezünkben a gyors, határozott célú hadműveletek megvalósításához.

Az ellenség egyelőre beérte a katonai felderítő tevékenységgel. Augusztus 12-én azonban egy gyalogosezred, amelyet tüzérséggel, páncélgépkocsikkal és részben harckocsikkal erősítettek meg, 22 bombázó repülőgép támogatásával megtámadta a 22. mongol lovasezredet, és elfoglalta az arcvonal déli szakaszán a „Nagy Homok” magaslatot.

Az ellenség az egész arcvonalon aktívan építette védelmét: faanyagot szállított, fedezéket készített, a védelem műszaki kiépítésével foglalkozott. Légiereje, amely érzékeny veszteségeket szenvedett (július 23-tól augusztus 4-ig 116 repülőgépét lőttük le), felderítő repülésekre és a központi átkelőhely, a tüzérségi állások és a tartalékerők elleni kisebb bombázásokra korlátozta tevékenységét.

A szovjet-mongol csapatok parancsnoksága alaposan felkészült, hogy legkésőbb augusztus 20-ig általános támadó hadműveletet kezdjen a Mongol Népköztársaság területére behatolt csapatok végleges szétverése céljából.

Ennek megvalósítása érdekében a haditanács kérésére az 1. hadseregcsoporthoz a Szovjetunióból sürgősen új erőket és eszközöket, anyagi-technikai tartalékokat dobtak át. Két lövészhadosztály, egy harckocsidandár, két tüzérezred és más egységek is érkeztek kiegészítésül. Megerősítették a bombázó- és vadászrepülőket.

A küszöbönálló igen bonyolult hadművelet végrehajtásához az ellátó bázistól földutakon kellett a Halhin-Gol folyóig, 650 km távolságra szállítanunk

– 18 ezer tonna tüzérségi lőszert,

– 6500 tonna repülő lőszert,

– 15 ezer tonna kenő- és üzemanyagot,

– 4000 tonna élelmiszert,

– 7500 tonna fűtőanyagot,

– 4000 tonna egyéb terhet.

Ahhoz, hogy a fenti súlyt a hadművelet kezdetéig elszállíthassuk, 3500 gépkocsira és 1400 tartálykocsira lett volna szükség. Ám a hadseregcsoportnak csak 1724 gépkocsija és 912 tartálykocsija volt. Augusztus 14-e után a Szovjetunióból még 1250 gépkocsi és 375 tartálykocsi érkezett. Hiányzott tehát 576 gépkocsi és 113 tartálykocsi.

A szállítások zöme a szállítógépkocsikra és a csapatgépkocsikra hárult, beleértve a tüzérségi vontatókat is. Ilyen szélsőséges intézkedésekre azért határoztuk el magunkat, mivel egyrészt más lehetőségünk nem volt, másrészt úgy véltük, hogy csapataink védelme elég szilárd.

A gépkocsivezetők, ezek a nagyszerű hősök, megtették a lehetetlent. A fullasztó hőségben, száraz szélben 1200-1300 km-es távolságon 5 napon át megszakítás nélkül folyt a szállítás.

A hadtáp felépítésében és a szállítások megszervezésében nagyon sokat segített a Bajkálontúli Katonai Körzet, amelynek közreműködése nélkül valószínűleg nem tudtuk volna ilyen rövid határidő alatt biztosítani a hadművelethez szükséges anyagi-technikai tartalékokat.

A küszöbönálló hadművelet sikere egyik döntő tényezőjének a harcászati hadműveleti meglepést tartottuk, amelynek olyan helyzetbe kell hoznia az ellenséget, hogy ne tudjon ellenállni megsemmisítő csapásunknak, és ne legyen képes ellenmanőverre. Nagyon számítottunk arra, hogy a japán fél, mivel nincsenek jó harckocsiegységei és gépesített csapatai, egységeit nem tudja gyorsan átdobni a másodrendű irányokból és a mélységből a mi csapásmérő csoportosításaink ellen, amelyek az ellenfél védelmének szárnyain tevékenykednek, a 6. japán hadsereg bekerítése céljából.

Az álcázás és intézkedéseink legszigorúbb titkosságának megőrzése érdekében a hadseregcsoport haditanácsa a küszöbönálló hadművelet tervének kidolgozásával egyidőben elkészítette az ellenség megtévesztésének hadműveleti-harcászati tervét, amely magában foglalta:

– a Szovjetunióból a hadseregcsoport erősítésére érkező csapatok rejtett mozgását és összpontosítását,

– a Halhin-Gol folyó mögött védőerők és -eszközök rejtett átcsoportosítását,- a csapatok és anyagi eszközök rejtett átszállítását a Halhin-Gol folyón,

– a terep felderítését a csapatok megindulási körleteiben, szakaszain és tevékenységük irányában,

– a küszöbönálló hadműveletben részt vevő valamennyi fegyvernem feladatainak szigorúan titkos kidolgozását,

– a rejtett felderítést minden haderő- és fegyvernem segítségével,

– az ellenség hamis informálását és szándékaink felőli megtévesztését.

Ezekkel az intézkedésekkel olyan benyomást igyekeztünk kelteni az ellenségben, hogy részünkről nem folyik semmiféle támadás előkészítése. Meg akartuk az ellenséget győzni arról, hogy széles körű munkát folytatunk a védelem erősítése érdekében, és csak a védelem kiépítésére fordítjuk figyelmünket. Ezért elhatároztuk, hogy mindenféle mozgást, összpontosítást, csoportosítást csak éjjel hajtunk végre, amikor az ellenség légi felderítése és optikai eszközökkel történő megfigyelése megbénul.

Augusztus 17-18 előtt határozottan megtiltottuk, hogy csapatokat szállítsanak azokba a körzetekbe, ahonnan csapást akartunk mérni azzal a céllal, hogy csapataink kijussanak az ellenséges csoportosítás szárnyaira és hátába. A terepfelderítést végző parancsnoki állomány sorkatonai egyenruhában és csak teherautón mehetett ki a terepre.

Tudtuk, hogy az ellenség rádiófelderítést folytat, lehallgatja a telefonbeszélgetéseket. Megtévesztése érdekében a rádió- és telefonközlemények egész rendszerét dolgoztuk ki. A beszélgetések csak a védelem kiépítéséről és az őszi-téli időszakra való felkészítésről folytak. A megtévesztő rádióadások olyan rejtjelkulcson alapultak, amelyet könnyen meg lehetett fejteni.

Több ezer röpiratot és néhány emlékeztetőt adtunk ki a katonák számára, amelyek a védelemről szóltak. Ezeket az anyagokat az ellenséghez is átdobtuk, hogy lássák, milyen irányban folyik a szovjet-mongol csapatok politikai felkészítése.

A szárnyak ellen csapásmérő erők összpontosítását és a megindulási körletbe való előrevonásukat augusztus 19-éről 20-ára virradó éjjelre terveztük. Virradatra mindennek rejtve kellett lennie a folyó menti cserjésben, a különlegesen előkészített fedezékekben. A tüzérség lövegeit, az aknavetőket, a vontatóeszközöket és a különféle technikát alaposan álcáztuk, a helyi anyagokból készített álcázóháló alatt. A harckocsiegységek kis csoportokban különböző irányból foglalták el megindulási körleteiket, közvetlenül a tüzérségi és légi előkészítés kezdete előtt. E megoldást sebességük tette lehetővé.

Az éjszakai mozgásokat zajjal is álcáztuk, amelyet a repülőgépek zúgása, a tüzérségi és aknavető tűz, a géppuskák és kézifegyverek tüze szolgáltatta. Mindez szigorúan megállapított rend szerint, a mozgásoktól függően történt.

A mozgás álcázásának érdekében hanggerjesztő berendezéseket is használtunk, amelyek jól utánozták a kerekek csikorgását, a repülőgépzúgást, a harckocsik zaját stb. A mesterséges zajhoz 12-15 nappal a csapásmérő csoportosítások mozgásának megkezdése előtt kezdtük hozzászoktatni az ellenséget. A japánok az imitációt eleinte a csapatok valóságos tevékenységének vélték, és lőtték azokat a körzeteket, ahol ilyet észleltek. Később, vagy mert hozzászoktak, vagy mert rájöttek, hogy miről van szó, általában nem fordítottak figyelmet semmiféle zajra, ami igen fontos volt számunkra a valódi átcsoportosítások és összpontosítások időszakában.

Hogy az ellenséghez semmiféle hír ne szivárogjon ki a támadó hadműveletről, a fő támadás tervét a hadseregcsoport törzsében személyesen a parancsnok, a haditanács tagja, a politikai osztály vezetője, a törzsfőnök és a hadműveleti osztály vezetője dolgozta ki. A parancsnokok, a fegyvernemi főnökök és a hadosztályparancsnokok a hadseregcsoport-parancsnok által jóváhagyott terv szerint csak a különleges kérdéseket dolgozták ki. A hadműveleti tervet, a parancsokat, a harcintézkedéseket és az egyéb hadműveleti okmányokat egyetlen személy gépelte le.

Ahogy a kitűzött idő közeledett, a különböző fokozatú parancsnokokkal fokozatosan megismertettük a hadműveleti tervet. Ezt a harctevékenység megkezdése előtt 4 nappal kezdtük, és 24 órával a hadművelet kezdete előtt fejeztük be. A katonák és tiszthelyettesek a támadás megindulása előtt három órával kapták meg a harcfeladatot.

A további események és támadó hadműveletünk egész menete bebizonyította, hogy az ellenség megtévesztésére és az álcázásra tett különleges intézkedések, valamint a meglepetésszerű hadművelet egyéb előkészületei rendkívül fontos szerepet játszottak, és az ellenséget valóban váratlanul érték.

Az augusztusi hadművelet előkészítésekor különös figyelmet fordítottunk az ellenség alapos felderítésének megszervezésére. A harctevékenységek kezdetekor több parancsnok, a törzsek és a felderítő szervek munkájában megmutatkozott a tapasztalat hiánya. A felderítő szervek elé túl sok feladatot állítottak, gyakran olyanokat, amelyeket lehetetlen volt teljesíteni, vagy nem volt elvi jelentőségük. Ennek következményeképp a felderítő szervek erőfeszítései szétforgácsolódtak, ami a fő felderítési célok rovására ment. Gyakran maguk a felderítők tévesztették meg a parancsnokságot feltevésszerű jelentéseikkel, amelyek csak bizonyos jelekre vagy következtetésekre támaszkodtak.

A csaták, ütközetek és hadműveletek történetében természetesen adódtak olyan esetek is, hogy a feltételezések igaznak bizonyultak, de mi nem alapozhattunk egy nagyarányú hadműveletet kétségbevonható adatokra. Az ellenséges erők bekerítése és megsemmisítése céljából indítandó hadműveletekben bennünket főként a japánok elhelyezkedése és létszáma érdekelt.

Az adatszerzés csak bonyolultabbá vált amiatt, hogy az ellenséges körzetben nem volt polgári lakosság, amelytől bizonyos adatokat meg lehetett volna tudni. Japán katonaszökevények sem voltak. A hozzánk menekülő bagrutok pedig általában semmit sem tudtak a japán egységek és magasabbegységek elhelyezkedéséről, létszámáról.

A legértékesebb adatokat harcfelderítéssel szereztük. Ezek azonban csak a peremvonalra, a tüzérség és az aknavetők legközelebbi tűzállásaira vonatkoztak.

Felderítő repülőgépeink jó felvételeket készítettek a védelem mélységéről, de tudtuk, hogy az ellenség általában széleskörűen alkalmaz maketteket és más megtévesztő tevékenységet, ezért óvatosnak kellett lennünk következtetéseink levonásakor, és többszörös ellenőrzéssel kellett megállapítanunk, mi a valódi és mi a megtévesztés.

Kisebb felderítő csoportoknak ritkán sikerült behatolniuk az ellenség védelmének mélységébe, mivel a japánok igen jól szemmel tartották csapataik elhelyezési körzeteit.

E kedvezőtlen körülmények ellenére is sikerült megszerveznünk a felderítést, és több értékes adatot kapni.

Jól dolgozott a 149. gépesített lövészezred felderítése. Itt közvetlenül I. M. Remizov őrnagy, ezredparancsnok, a Szovjetunió Hőse foglalkozott szervezésével, aki sokoldalúan ismerte a felderítés sajátosságait. Láttam Remizov őrnagyot egy harcászati foglalkozáson, ahol bemutatta a felderítőknek, hogyan kell lesállásból foglyot ejteni, éjjel áthatolni az ellenség védelmén. Az őrnagy a felderítő trükkök kitalálásának nagy mestere volt. A felderítőknek tetszett, hogy maga az ezredparancsnok foglalkozik velük, tisztelték és szerették őt.

A japán csoportosítás legnagyobb gyengéjének a védelem szárnyait és a gyorsanmozgó tartalék hiányát tekintettük. Ami a terepet illeti, ez a támadó csapatok számára mindenhol előnytelen volt.

A hadművelet pártpolitikai biztosítását is a konkrét feladatokból kiindulva terveztük meg. Két részből állt, felkészítésből és végrehajtásból.

Az előkészítő szakaszban főképp azoknak az intézkedéseknek a biztosítását irányoztuk elő, amelyeket a hadseregcsoport haditanácsa foganatosított a küszöbönálló hadművelethez szükséges erők és eszközök összpontosítása, az ország határterületéről érkező csapatok soraiban folytatott munka és a harci tapasztalatok részükre történő átadása területén. E fontos feladatok teljesítése minden kommunistától, politikai munkástól és parancsnoktól megkövetelte, hogy munkáját közvetlenül a rajoknál, szakaszoknál és századoknál végezze. Nagy figyelmet kellett szentelnünk a hadtápszerveknek, amelyektől nagymértékben függött a hadművelet anyagi-technikai biztosítása.

A szovjet csapatok tudták: proletár internacionalista kötelességünk, hogy ne hagyjuk magára a mongol népet a súlyos megpróbáltatás óráiban.

Nagy politikai munkát végzett a „Hős Vöröskatona” című újság. Minden számában népszerűsítette a hadseregcsoport csapatainak, katonáinak, tiszthelyetteseinek, parancsnokainak harci tetteit és a Vörös Hadsereg katonáinak hagyományait.

A lap aktív munkatársai voltak: V. Sztavszkij, K. Szimonov, L. Szlavin, B. Lapin Z. Hacrevin, V. Visnyevszkij, J. Petrov írók, és a mindenütt jelenlevő M. Bernstejn és V. Tyemin fotoriporterek. Külön szeretnék megemlékezni Vlagyimir Sztavszkijról. A kitűnő író és propagandista ugyanúgy élt, mint a harcosok. Szerintem kitűnő haditudósító volt. Nagy kár, hogy ez az igazi „csatakép-festő” 1941-ben a Moszkva alatti harcokban közkatonaként elesett. Az újság szerkesztője, D. Ortenberg, tehetséges, tettre kész ember volt, aki értett ahhoz, hogy összefogja a lap munkatársainak kollektíváját, és aktívan bevonjon munkájába több katonát, parancsnokot, pártpolitikai munkást.

A hadművelet megkezdésekor a szerkesztőségnek főleg röplapokat kellett gyorsan kiadnia és terjesztenie, hogy tájékoztassa a katonákat, tiszthelyetteseket és parancsnokokat.

1939. augusztus 20-án a szovjet és mongol csapatok megkezdték az ellenség bekerítésére és megsemmisítésére irányuló általános támadó hadműveletet.

Csendes, meleg vasárnap volt. A japán parancsnokság, amely meg volt győződve arról, hogy a szovjet-mongol csapatok nem gondolnak támadásra és nem is készülnek rá, a tábornokoknak és főtiszteknek vasárnapi szabadságot engedélyezett. Ezen a napon több tiszt távol volt csapataitól, ki Hajlarban, ki Kanzsurban vagy Dzsin-Dzsin-Szuméban. Számoltunk ezzel a fontos körülménnyel, mikor meghoztuk az elhatározást, hogy a hadműveletet vasárnap kezdjük.

5 óra 45 perckor tüzérségünk váratlanul erős tüzet nyitott az ellenség légvédelmi tüzérségére és légvédelmi géppuskáira. Egyes lövegek ködgránátokkal lőtték azokat a célokat, amelyeket repülőinknek bombázniuk kellett.

A Halhin-Gol folyó körzetében egyre erősödött a közeledő repülőgépek zaja. 150 bombázó és csaknem 100 vadászgép emelkedett a levegőbe. Csapásaik nagy hatásúak voltak, s ez fokozta a katonák és parancsnokok harci kedvét.

8 óra 15 perckor a tüzérség és az aknavetők technikai lehetőségeik teljes kihasználásával tűzcsapást mértek az ellenséges célokra.

8 óra 30 perckor ismét megjelentek repülőink. Valamennyi távbeszélő vonalon és rádióállomáson kiadták a korábban meghatározott rejtjelezett utasítást: 15 perc múlva meg kell kezdeni az általános támadást.

Pontban 8 óra 45 perckor, miközben repülőgépeink támadták az ellenséget, bombázták tüzérségét, vörös rakéták kúsztak az égre, jelezve a csapatok rohamának kezdetét. A tüzérségi tűzzel kísért támadó egységek lendületesen nyomultak előre.

Repülőink és tüzérségünk csapása nagyszabású és sikeres volt. Az ellenség erkölcsileg, fizikailag megbénult, és az első másfél órában nem volt képes tüzérségi választüzet nyitni. A japán tüzérség figyelőpontjait, összeköttetéseit és tüzelőállásait szétzúztuk.

A támadás pontosan a hadműveleti és a harcászati terv szerint folyt, és csak a 6. harckocsidandár – amelynek nem sikerült teljes létszámban átkelni a Halhin-Gol folyón – vett részt nem teljes létszámmal az augusztus 20-i ütközetben. Estére teljesen befejeződött a dandár átkelése és erőinek összpontosítása.

Augusztus 21-én és 22-én makacs harcok folytak, különösen a „Nagy-homok” körzetében, ahol az ellenség erősebb ellenállást tanúsított, mint amilyenre számítottunk. Az elkövetett hiba kijavítása érdekében a tartalékból harcba kellett vetnünk a 9. páncélgépkocsi-dandárt, és meg kellett erősítenünk a tüzérséget.

Miután harckocsi- és gépesített egységeink befejezték az ellenség szárnycsoportosításainak szétzúzását, augusztus 26-án alkonyatkor megtörtént az egész 6. japán hadsereg bekerítése. E naptól fogva megkezdődött az ellenség bekerített csoportosításának részekre tagolása és megsemmisítése.

A harcot megnehezítette a futóhomok, a homokbuckák és a mély völgykatlanok.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

 

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

VII.

Ezerkilencszázharminckilenc májusának végén a Belorusz Katonai Körzet parancsnokhelyetteseként Minszk környékén parancsnoki és törzsvezetési gyakorlatot tartottam munkatársaim segítségével. Ezen a lovasmagasabbegységek és a körzet néhány harckocsi-magasabbegységének parancsnokai, törzsfőnökei és a törzsek hadműveleti tisztjei vettek részt.

A törzshadijáték befejeztével, június elsején Minszkben, a 3. lovashadosztály törzsénél tartottuk az értékelést. A körzet haditanácsának tagja, I. Z. Szuszajkov hadosztálykomisszár váratlanul közölte velem, hogy épp most telefonáltak Moszkvából: az a parancs, hogy nyomban utazzam a fővárosba, és másnap jelentkezzem a honvédelmi népbiztosnál.

Az első alkalmas vonattal elindultam Moszkvába, és június 2-án reggel beléptem a népbiztos fogadószobájába.

A népbiztos mellett különleges megbízatást teljesítő Hmelnyickij fogadott s azt mondta, hogy Vorosilov már vár

.- Menjen be, addig intézkedem, hogy csomagoljanak be önnek mindent, ami egy hosszú útra szükséges.

– Miféle útra?

– Menjen be a népbiztoshoz, ő minden szükségeset közöl önnel.

Amikor beléptem a dolgozószobába, jelentettem a népbiztosnak, hogy megérkeztem. K. J. Vorosilov néhány szóval érdeklődött egészségi állapotom felől, majd így szólt:

– A japán csapatok váratlanul behatoltak a baráti Mongólia területére. A szovjet kormány 1936. március 12-i szerződésében kötelezte magát, hogy Mongóliát megvédi minden külső agresszióval szemben. Itt a behatolás körzetének a térképe a május 30-ára virradóra kialakult helyzettel.

Odamentem a térképhez.

– Itt – mutatta a népbiztos – hosszabb ideje kisebb határprovokációk folynak a mongol határőrök ellen. A hajlari helyőrséghez tartozó japán csapatok itt hatoltak be a Mongol Népköztársaság területére. Megtámadták a mongol határőregységeket, amelyek a Halhin-Gol folyótól keletre levő terepszakaszt fedezték.

– Úgy vélem – folytatta a népbiztos -, hogy komoly katonai kalanddal kell számolnunk. Mindenesetre az ügy ezzel még nincs befejezve … Oda tud repülni haladéktalanul, és amennyiben szükséges, vállalni tudja a csapatok parancsnokságát?

– Kész vagyok ebben a percben repülni.

– Rendben van – mondta a népbiztos. – A központi repülőtéren 16 órára előkészítik a gépét. Menjen be I. V. Szmorogyinovhoz! Tőle megkapja a szükséges anyagokat. Beszélje meg vele, hogyan tart összeköttetést a vezérkarral! A repülőgépnél várja önt a rendelkezésére bocsátott szakértőkből álló kis tiszti csoport. Viszont látásra! Sok sikert!

Elbúcsúztam a népbiztostól, és elindultam a vezérkarhoz, hogy felkeressem Szmorogyinovot, a vezérkari főnök helyettesét, akit már korábbról ismertem. Asztalán ugyanolyan térkép volt szétterítve, amilyet a népbiztosnál láttam. Ivan Vasziljevics azt mondta, hogy a helyzetről, amivel a népbiztos megismertetett, semmi újat nem tud mondani, épp ezért csak azt beszéljük meg, hogyan tartjuk az összeköttetést.

– Kérem – mondta Szmorogyinov -, amint megérkezik, tisztázza, hogy mi történik ott, és őszintén jelentse nekünk véleményét.

Elbúcsúztam Szmorogyinovtól.

Repülőgépünk hamarosan felszállt, és Mongólia felé vette az irányt. Mielőtt országunk határait elhagytuk volna, Csitában leszálltunk. A körzet haditanácsa hívott meg bennünket, hogy tájékoztasson a helyzetről. A törzsnél V. F. Jakovlevet, a körzet parancsnokát és D. A. Gapanovicsot, a haditanács tagját találtuk. Ismertették velünk a legutóbbi eseményeket. Újdonság volt, hogy a japán repülők mélyen berepültek a Mongol Népköztársaság területe fölé, és a levegőből tüzeltek gépkocsijainkra.

Június 5-én reggel megérkeztünk Tamcag-Bulakba, az 57. különleges hadtest törzséhez, ahol találkoztunk a hadosztályparancsnoki rangban levő N. V. Feklenko hadtestparancsnokkal, az ezredkomisszári rangban levő M. Sz. Nyikisev hadtestkomiszárral, a dandárparancsnoki rangban levő A. M. Kuscsev törzsfőnökkel és másokkal.

Kuscsev jelentette a helyzetet, s rögtön hozzátette, hogy azt még nem elemezték kellőképp.

A jelentésből világossá vált, hogy a hadtestparancsnokság nem ismeri a való helyzetet. Megkérdeztem Feklenkót, mi a véleménye: lehet-e az arcvonaltól 120 km távolságban vezetni a csapatokat?- Hát igen, egy kicsit messze vagyunk – felelte -, de az események körzete hadműveletileg nincs előkészítve. Nincs előttünk egyetlen kilométer távbeszélő- vagy távíróvezeték, előkészített harcálláspont, leszállásra alkalmas terület sem.

– És mit tesznek azért, hogy legyen?

– Azt gondoltuk, hogy szerzünk faanyagot, és hozzáfogunk a harcálláspont építéséhez.

Kiderült, hogy a hadtestparancsnokság tagjai közül Nyikisev komisszáron kívül senki sem volt az események körletében. Javasoltam a hadtestparancsnoknak, hogy nyomban induljunk a peremvonalba és tisztázzuk a helyzetet. A parancsnok arra hivatkozva, hogy bármelyik pillanatban telefonhoz hívhatják Moszkvából, Nyikisev elvtársnak javasolta, utazzon velem.

Az úton a komisszár részletesen beszámolt a hadtest állapotáról, harckészültségéről, a törzsről, az egyes parancsnokokról és politikai munkásokról. Nyikisev nagyon jó benyomást tett rám: értette a dolgát, ismerte az emberek hibáit és erényeit.

A tereppel való megismerkedés az események színhelyén, csapataink és a mongol hadsereg egységeinek parancsnokaival, komisszárjaival, valamint a törzs beosztottjaival folytatott beszélgetésem lehetővé tette, hogy jobban megértsem a kialakult események jellegét, mérvét, a japán csapatok harcképességét. Felfigyeltem csapataink és a mongol csapatok tevékenységének hiányosságaira is, amelyek közül az egyik legfőbbnek az ellenség felületes felderítése bizonyult.

Minden jel arra mutatott, hogy ez nem egyszerű határkonfliktus. A japánok nem mondtak le a szovjet Távol-Kelettel és a Mongol Népköztársasággal kapcsolatos agresszív céljaikról, és a közeljövőben nagyobb méretű tevékenységre kell számítanunk.

A helyzet egészét értékelve, arra a következtetésre jutottunk, hogy azokkal az erőkkel, amelyekkel az 57. különleges hadtestünk a Mongol Népköztársaságban rendelkezik, lehetetlen véget vetni a japán katonai kalandoknak, méghozzá olyankor, amikor egyidejűleg más körzetekben és más irányokból is aktív tevékenység kezdődik.

Miután visszatértem a harcálláspontra és a hadtestparancsnoksággal megbeszéltük az ügyeket, jelentést küldtünk a honvédelmi népbiztosnak. Ebben röviden kifejtettük a szovjet-mongol csapatok tevékenységi tervét, vagyis, hogy szilárdan tartjuk a Halhin-Gol jobb partján levő hídfőt, ugyanakkor ellencsapást készítünk elő. Másnap megkaptuk a választ. A népbiztos teljesen egyetértett a helyzet értékelésével és a tervezett tevékenységgel. Ugyanezen a napon megkaptuk a népbiztos parancsát, amelyben felmentette Feklenko hadosztályparancsnokot az 57. különleges hadtest parancsnoksága alól, és helyére engem nevezett ki.

Megértve a helyzet komolyságát, azzal a kéréssel fordultam a honvédelmi népbiztoshoz, hogy erősítse meg repülőkötelékeinket, küldjön a harctevékenységek körzetébe legalább három lövészhadosztályt, egy harckocsidandárt, és adjon nagyobb tüzérségi megerősítést, mert enélkül, véleményem szerint, lehetetlen győzni.

A következő napon megkaptam a vezérkar értesítését, hogy javaslatainkat elfogadták. Hozzánk irányítottak újabb repülőkötelékeket és egy olyan pilótacsoportot, amelyben 21-en a Szovjetunió Hőse címet viselték. A csoportot a sok dicsőséget szerzett J. V. Szmuskevics vezette, akit jól megismertem a Belorusz Katonai Körzetből. Ugyanakkor megkaptuk a technikailag legjobb repülőgépeket, a korszerűsített I-16-osokat és Csajkákat.

A Szovjetunió Hősei nagy oktató-nevelő munkát végeztek nálunk azzal, hogy átadták harci tapasztalataikat a pótlásként ide érkezett fiatal pilótáknak. Az eredmények hamarosan megmutatkoztak.

Június 22-én a Mongol Népköztársaság területe fölött 95 vadászgépünk ádáz légiharcba bocsátkozott 120 japán géppel. A légi ütközetben a Szovjetunió több Hőse vett részt, akik „módszertani bemutatót” tartottak a japán repülőknek. Június 24-én a japán repülők megismételték összpontosított támadásukat, ám ismét súlyos vereséget szenvedtek. Ezután a japán hadvezetés szervezetlenül kivonta gépeit a küzdelemből.

Június 26-án mintegy hatvan repülőgép tűnt fel a Bujr-Nor tónál, a Mongolriba környékén. Heves, kegyetlen küzdelem kezdődött vadászgépeinkkel. Minden jel arra mutatott, hogy a harcban a tapasztaltabb japán repülők vesznek részt. A japánok azonban ennek ellenére sem tudtak győzelmet aratni. Mint később megállapítottuk, a japán hadvezetés a Kínában tevékenykedő repülőegységek legjobbjait vetette be ellenünk.

A június 22-től 26-ig folytatott légi harcokban az ellenség 64 repülőgépet vesztett.

A légi harcok, bár kisebb intenzitással, július 1-ig, csaknem mindennap folytak. Ezekben repülőink tökéletesítették tudásukat, és erősítették győzni akarásukat.

Gyakran emlékszem elismeréssel nagyszerű repülőinkre, Sz. I. Gricevec, G. P. Kravcsenko, V. M. Zabalujev, Sz. P. Gyenyiszov, V. G. Rahov, V. F. Szkobarihin, L. A. Orlov, V. P. Kusztov, N. Sz. Geraszimov és sok-sok más elvtársra. Szmuskevics, a csoport parancsnoka nagyszerű szervező volt, kitűnően ismerte a harci repülőtechnikát, és uralta a repülés művészetét. Rendkívül szerény ember, nagyszerű parancsnok és elvhű kommunista volt. Valamennyi repülő szívből szerette.

Az ellenség repülőinek fokozódó aktivitása nem volt véletlen. Sejtettük, hogy célja a repülőerőinkre mérendő komoly csapás, másrészt a légi fölény biztosítása a japán csapatok küszöbönálló, nagyszabású támadó hadművelete érdekében.

Mint később bebizonyosodott, június folyamán a japánok valóban összpontosították csapataikat a Halhin-Gol folyó körzetében, és azok felkészültek a „Hamonhani incidens második szakasza” fedőnevű hadműveletre. Mindez szerves részét képezte agresszív katonai tervüknek. A japán csapatok hadműveletének közelebbi céljai a következők voltak:

– a Halhin-Gol folyótól keletre elhelyezkedő szovjet és mongol csapatok bekerítése és megsemmisítése;

– átkelés a Halhin-Gol folyón, hogy annak nyugati partján megsemmisítsék tartalékainkat;

– hídfő létesítése és kiszélesítése a Halhin-Goltól nyugatra, a további harctevékenység biztosítása végett.

A hadművelet megvívásához az ellenség Hajlar körzetéből csapatokat dobott át, amelyeknek a szétbontakozó 6. hadsereg kötelékében kellett tevékenykedniük.

A küszöbönálló támadó hadművelet a japánok számításai szerint július első felében ért volna véget, hogy az ősz beállta előtt befejezhessenek a Mongol Népköztársaság területén minden hadicselekményt. A japánok annyira biztosak voltak a győzelmükben, hogy néhány külföldi tudósítót és katonai attasét is meghívtak a harctevékenység körzetébe, kísérjék figyelemmel a bekövetkező győzelmet. A meghívottak között voltak a hitlerista Németország és a fasiszta Olaszország tudósítói és katonai attaséi is.

Július 3-án kora hajnalban I. M. Afonyin ezredes, a mongol hadsereg tanácsadója a Bain-Cagan hegyhez ment, hogy ellenőrizze a 6. mongol lovashadosztály védelmét. Ott teljesen váratlanul japán csapatokat talált, amelyek – miután az éj leple alatt titokban átkeltek a Halhin-Gol folyón – megtámadták a Mongol Népköztársaság 6. lovashadosztályának alegységeit. Túlerejüket kihasználva július 3-án virradatkor elfoglalták a Bain-Cagan hegyet és a környező terepszakaszokat. A 6. mongol lovashadosztály a Bain-Cagan hegy északnyugati részére vonult vissza.

Felismerve az új helyzet veszélyességét Afonyin haladéktalanul a szovjet csapatok parancsnokának harcálláspontjára sietett (július 15-ével az 57. hadtest hadseregcsoporttá fejlődött) és jelentette a Bain-Cagan hegynél kialakult helyzetet. Világos volt, hogy ebben a körzetben senki sem tudja útját állni a japánoknak, akiknek az volt a céljuk, hogy csapást mérjenek csapataink szárnyára és főcsoportosításunk hátába.

Figyelembe véve a bonyolult helyzetet, haladéktalanul riadóztattuk valamennyi tartalékunkat és azt a feladatot adtuk nekik, hogy késedelem nélkül induljanak el a Bain-Cagan hegy irányába és rontsanak rá az ellenségre. Az M. P. Jakovlev dandárparancsnok parancsnoksága alatt álló 11. harckocsidandár azt a parancsot kapta, hogy menetből rohamozza meg az ellenséget. A tüzérosztállyal megerősített 24. gépkocsizó lövészezred, amelynek élén I. I. Fegyunyinszkij alezredes állt, azt a parancsot kapta, hogy a 11. harckocsidandárral együttműködve támadja meg az ellenséget. A 7. páncélgépkocsidandárt A. L. Leszovoj ezredparancsnoksága alatt a délről mérendő csapásra jelöltem ki. Ugyanebbe kapcsolódott be a 8. mongol lovashadosztály páncélos osztálya.

Július 3-án kora reggel a szovjet parancsnokság megérkezett a Bain-Cagan hegy körzetébe. A 185. tüzérezred nehéztüzérosztálya parancsot kapott, hogy küldjön ki felderítő járőrt a Bain-Cagan környékére és nyisson tüzet a japán csoportosításra. Egyidejűleg a Halhin-Gol folyó mögött elhelyezkedő tüzérség (amely a 9. páncélgépkocsi dandárt támogatta) parancsot kapott, hogy helyezze át tüzét a Bain-Cagan hegyen levő ellenségre. Valamennyi repülőgépünket riadóztattuk és a levegőbe emeltük.

Reggel 7 órakor érkeztek meg bombázóink és vadászrepülőink első csoportjai, amelyek bombázni és támadni kezdték a Bain-Cagan hegyet. Nagyon fontos volt számunkra, hogy a légi csapásokkal és tüzérségi tűzzel lekössük és feltartsuk az ellenséget a Bain-Cagan hegyen, míg meg nem érkeznek az ellencsapást mérő tartalékaink.

A további átkelés és az ellenséges erőknek a hegyi körzetbe történő összpontosításának megakadályozása céljából megparancsoltuk, hogy a Halhin-Gol folyón levő átkelőhelyet keresztben bombázzák, és szakadatlanul tartsák tüzérségi tűz alatt.

Reggel 9 óra körül kezdtek megérkezni a 11. harckocsidandár elővéd zászlóaljának előrevetett alegységei.

A Bain-Cagan hegy közvetlen közelében a következő erőviszonyok alakultak ki:

Az ellenségnek a Bain-Cagan hegyen több mint tízezer katonát sikerült összpontosítania; a szovjet csapatoknak valamivel több mint 1000 katona összpontosítására volt lehetőségük. A japánok mintegy 100 löveggel és 60 páncéltörő ágyúval rendelkeztek. Nekünk – a Halhin-Gol keleti partján levő tüzérséget is beleszámítva – alig több, mint 50 lövegünk volt.

Sorainkban azonban ott küzdött a hős 11. harckocsidandár, amelynek csaknem 150 harckocsija volt, a 7. páncélgépkocsi-dandár a maga 154 páncélgépkocsijával és a 8. mongol páncélos osztály, amely 45 mm-es ágyúkkal volt felszerelve.

Ily módon fő ütőkártyáink a páncélos magasabbegységek voltak. Elhatároztuk ezek haladéktalan felhasználását, hogy menetből semmisítsük meg a folyón nemrég átkelt japán csapatokat, anélkül, hogy időt hagynánk nekik a páncélelhárító védelem megszervezésére és arra, hogy beássák magukat. Az ellencsapással nem lehetett késlekedni, mert az ellenség, miután észrevette harckocsijaink és páncélgépkocsijaink közeledését, gyors védelmi intézkedéseket tett, és bombázni kezdte páncélos oszlopainkat, amelyek sehol sem tudtak elrejtőzködni, mivel körös-körül több száz kilométerre teljesen nyílt, még bokrokkal sem fedett terep volt.

9 óra 15 perckor találkoztunk Jakovlevvel, a 11. harckocsidandár parancsnokával, aki az elővéd zászlóalj főerőinél tartózkodott, és annak tevékenységét vezette. Értékelve a helyzetet, úgy határoztunk, hogy ide hívjuk az összes repülőt, meggyorsítjuk a harckocsik és tüzérség előremozgását, és legkésőbb 10 óra 45 percig megrohamozzuk az ellenséget. 10 óra 45 perckor a 11. harckocsidandár erői szétbontakoztak, és menetből rohamozták meg a japán csapatokat.

Ezekről az eseményekről július 3-án a következőket írta naplójába egy Nakamura nevű japán katona.

„Néhány tucat harckocsi váratlanul megtámadta egységeinket. Rettentő zűrzavar keletkezett. A lovak felhorkantak és szanaszét futottak, magukkal cipelve a löveg-mozdonyokat. A gépkocsik minden irányban rohangásztak. Két repülőgépünket a levegőben lelőtték. Az egész személyi állomány hangulata letört. A japán katonák szótárában egyre gyakrabban fordultak elő az olyan szavak, mint »rettenetes«, »szomorú«, »elcsüggesztő«, »borzalmas«.”

A harc július 4-én éjjel-nappal folyt, csak július 5-én hajnali 3-kor törtük meg végleg az ellenség ellenállását, s a japán csapatok sietve kezdtek visszavonulni az átkelőhelyekhez. Ezt azonban saját műszaki katonáik robbantották fel, mivel harckocsijaink áttörésétől tartottak. A japán tisztek teljes felszerelésben a vízbe vetették magukat, ahol harckocsizóink szeme láttára fulladtak meg.

A Bain-Cagan hegyet elfoglaló japán csapatok maradéka a hegy keleti lejtőin a Halhin-Gol folyó vízesésének körzetében semmisült meg. Több ezer holttest, rengeteg elpusztult ló, számtalan használhatatlanná vált löveg, aknavető, géppuska és gépkocsi borította a Bain-Cagan hegyet. A légi harcok során ezekben a napokban 45 japán repülőgépet, köztük 20 zuhanóbombázót lőttünk le.

A japán csapatok 6. hadseregének parancsnoka, Kamacubara tábornok (aki annak idején a Szovjetunióban katonai attasé volt) az események menetét látva, még július 4-én éjjel hadműveleti csoportjával együtt visszavonult a túlpartra. A japán parancsnoknak és közvetlen beosztottainak visszavonulását a harctérről így írta le naplójában törzsének egyik altisztje:

„Leoltott lámpákkal, óvatosan halad előre Kamacubara tábornok gépkocsija. A hold megvilágítja a síkságot, szinte nappali világosság van. Az éj ugyanolyan csendes és feszültséggel teli, mint mi. A Halhin-Gol folyó holdfényben úszik, vízében az ellenség által ledobott világítóbombák fénye tükröződik. Szörnyű látvány! Végül sikerült megtalálnunk a hidat és sikeresen befejeztük az átkelést. Azt mondják, hogy csapatainkat nagyszámú ellenséges harckocsi kerítette be, s teljes megsemmisülés vár rájuk. Óvatosnak kell lenni!”

Július 5-én reggel a Bain-Cagan hegyen és a Halhin-Gol folyó nyugati partján minden elcsendesedett. Az ütközet a japán csapatok főcsoportosításának megsemmisítésével végződött. Ez az ütközet csapataink aktív védelmének klasszikus példája volt, amely után a japán csapatok többet nem kockáztatták meg, hogy átkeljenek a Halhin-Gol folyó nyugati partjára.

Ugyanakkor a Halhin-Gol folyó keleti partján az ütközet változatlan erővel folytatódott. A Bain-Cagan hegyen megsemmisített ellenség csapatainak maradékát átmenekítette a keleti partra, és igyekezett segítséget nyújtani Jaszouka lekötő csoportjának, amely nagy veszteségeket szenvedett, de szintén nem ért el sikert.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!