(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

9. A politikai válság reakciós megoldása.
A Kállay-kormány hintapolitikája

Magyarország 1942. március 10-től, a Kállay-kormány megalakulásától 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig terjedő két esztendejét a történetírás legtalálóbban a hintapolitika időszakának nevezi.

Említettük már azokat az okokat, melyek 1942 első hónapjaiban súlyos politikai válságot idéztek elő az országban. A válságot előidéző okok között a legnyomósabbak a háború menetében bekövetkezett változások voltak.

1941 decemberében a németek Moszkva alatt súlyos vereséget szenvedtek. A villámháború csődöt mondott, s a németek legyőzhetetlenségének legendája szertefoszlott. A háború az összes frontokon gyógyíthatatlan sebeket ejtett a fasiszta rendszereken. Az elnyomott népek szabadságmozgalmai aláaknázták Hitler bevehetetlennek hirdetett „Európa-erődjét”. A magyar reakció háborús politikájának összes számításait a frontokon elszenvedett vereségek húzták keresztül. A nyílt németbarát politika katasztrófával fenyegetett.

Kétségtelen, hogy a magyar uralkodó osztályok vezető köreinek egy része nem értett mindenben egyet Hitlerrel. A horthysta reakció másképp képzelte el az „új európai rendben” a helyét, mint Hitler. Szemük előtt az „önálló és független” magyar fasizmus képe lebegett, amelynek „joga” van más népeket elnyomni, és amelyet nem foszt meg a maga külön imperialista céljainak megvalósításától egy nála erősebb fasizmus. Mélyen sértette őket, hogy Hitler nem akarta elismerni a magyar fasizmus önálló jellegét és a magyar uralkodó osztályok külön érdekein nyugvó politikáját. Nem akarta elismerni a magyar fasizmus egyenrangúságát a némettel, ellenkezőleg, azt a német világuralmi törekvések puszta eszközévé akarta tenni. De Horthyék úgy ítélték meg, hogy rendszerük nem akármilyen, nem újsütetű, nem konjunktúra-fasizmus, hanem a legrégibb fasiszta rendszer, amelynek Európában példamutató és úttörő szerepe volt.

Ezenkívül: a magyar ellenforradalmi rendszer fennállásának ideje alatt új „nemzeti” öntudatot és büszkeséget fejlesztett ki, sőt már új „nemzeti” hagyományokat is. A magyar fasizmus elsőszülöttségi jogánál fogva — ahogy Kállay mondta — „ennek a gondolatnak jövőjében az első hely illeti meg”. Nos, Hitler éppen ezt az első helyet tette alaposan kétségessé. Ez volt az, ami az ellenforradalmi rendszer vezetőinek örömébe ürömöt kevert.

Horthy és Hitler „nézeteltérései” tehát nem abból fakadtak, mintha a fennálló magyar és német uralmi rendszer között alapvető ellentétek lettek volna, hanem megfordítva: a két rendszer alapjaiban azonos voltából.

A fasizmus a legvadabb imperializmus, s mint ilyen, nemcsak a nemzeti élet keretein belül, hanem nemzetközi viszonylatban is egyeduralomra, vagy ha elég erős, éppenséggel világuralomra tör. A fasizmus mindig hódítani és rabolni akar. Ez a legközvetlenebb oka annak, hogy a különböző országok fasiszta rendszerei nem tudtak tartósan egy gyékényen árulni. Az erősebb elnyomja, kirabolja és a végén felfalja a gyengébbeket. Ez magyarázza meg azt is, miért voltak a második világháború alatt Hitlernek — a közte és szövetséges társai között fennálló érdekközösség ellenére is — csupa megbízhatatlan szövetségesei. A Horthy és a Hitler közötti „ellentét” lényegében a banditák nézeteltérése volt, akik a rablást közösen hajtják végre, az osztozkodásnál azonban hajbakapnak, esetleg pisztolyt szegeznek egymás mellének.

Ez a kétségtelenül fennálló ellentét azonban a magyar ellenzék nagy részének és a közvélemény jelentős részének elegendő volt arra, hogy úgy lássa: a magyar ellenforradalmi korszak rendszere alapvetően más, mint Hitler fasizmusa. Elegendő volt arra is, hogy Horthy politikája sokak előtt a „németellenesség” színében tetszelegjen.

A Bárdossy-kormány bukását a magyar függetlenségi mozgalom minden igaz híve komoly sikerként könyvelte el, és az is volt. Ebben a sikerben része volt a magyar nép fasizmus- és háborúellenes fellépésének. A kialakult helyzet a magyar reakciót erőinek átcsoportosítására és új taktikai irányelvek kidolgozására kényszerítette. A Bárdossy-kormány bukása azt mutatta, hogy a népmozgalom útja elvezethet a célhoz: a tömegek harcának erősítésével és kiszélesítésével újabb és újabb, egyre mélyebb, az ellenforradalmi rendszer szerkezetét őrlő, a rendszer éltető gyökereit alapjaiban pusztító válságokat lehet felidézni, s a Horthy-rendszert meg lehet dönteni. De megmutatta azt is, hogy a rendszert megdönteni csak egy feltétellel lehet: sokkal erősebb, szilárdabb, elszántabb harccal.

A politikai válság megoldása azonban elsősorban osztályharc kérdése. Ha a munkásosztály és a dolgozó tömegek nem ismerik fel érdekeiket, s nem szállnak szembe az osztályellenséggel, az objektíve legkedvezőbb helyzetből és a legsúlyosabb válságból sem lesz politikai fordulat; az uralkodó osztály a politikai válságot a maga érdekeinek megfelelően igyekszik megoldani.

A Bárdossy-kormány bukását kikényszerítő politikai válságot a magyar uralkodó osztályok igyekeztek a maguk javára előnyösen megoldani. Az új kormány kinevezésénél és az új kormányprogram taktikai irányelveinek kidolgozásánál az alapvető szempont az volt, hogy a nép minden megmozdulását csírájában elfojtsák, újabb politikai válságok kirobbanását megakadályozzák, hogy a reakció zavartalanul folytathassa rablóhadjáratát és meghosszabbíthassa véres népelnyomó uralmát.

Amikor Kállay Miklós elfoglalta a miniszterelnöki széket, a politikai életben nem volt ismeretlen ember. A Bethlen-kormányban kereskedelemügyi államtitkár, a Gömbös-kormányban földművelésügyi miniszter volt. Később a miniszteri bársonyszéket az Öntözésügyi Hivatal elnöki székével cserélte fel.

A kormányzónak jó barátja, vadásztársa és bridzspartnere volt. A honfoglaló vezérekig visszanyúló ezeréves családfájára dölyfösen büszke volt. Hogy ősei valamennyien csalhatatlanul urak voltak, mutatja az is, hogy a szabolcsi családi birtokot kártyacsatákon többször elherdálták. Kállay Miklós is úgy kezdte politikai pályafutását, hogy eladósodott családi birtokán kívül nem volt semmije. De mire való az úri politika? Ahogy Kállay Miklós rangban és politikai befolyásban emelkedett, úgy csökkentek a szabolcsi birtokra betáblázott terhek.

Miniszterelnöksége idején újra meggazdagodott, s a háború alatt rendezett költséges ebédei és fényes fogadásai a megbotránkozó közbeszéd tárgyai voltak. Igaz, hogy harácsoló, korrupt embernek tartották, de ez édeskeveset számított, hiszen ez az igazi magyar úrnak mindig lényeges vonása volt. Liberális gondolkodású ember hírében állott, amit szűkebb környezete fejlett üzleti érzékével magyarázott. Ugyanez az érv magyarázta meg „zsidóbarátságát” is. Politikáját baráti köre is egyszerűen kötéltáncosnak, őt magát sviháknak nevezte.

A „művelt magyar úri osztályok” tagjai műveletlennek, szűk látókörű embernek, kis kaliberű szolgabírónak tartották. De bármennyire is igaz volt mind e megállapítás, a magyar reakció alkalmasnak találta arra, hogy a nemzet életének legsúlyosabb napjaiban rábízza az ország vezetését. Sőt, igazán csak őt találta erre alkalmasnak! Ősmagyarsága, sviháksága, ravaszsága, korlátoltsága, a kártyacsatákban kifejlődött hazardírozása és nem utolsósorban „liberalizmusa” a reakció szemében mind-mind pótolhatatlan államférfiúi jellemvonásoknak tűntek. Kállay Miklós Horthy országlásának nélkülözhetetlen embere lett.

Mire vállalkozott ez az ember, s mi volt hintapolitikájának lényege?

Kállay Miklós nemcsak súlyos nemzetközi, és a függetlenségi mozgalom erőteljes fejlődése nyomán a reakció számára nehézzé vált belpolitikai helyzetben vette át a kormányzást, hanem átvette a Bárdossy-kormány által vállalt háborús kötelezettségeket is: a németek kiszolgálását, a magyar iparnak a német hadigépezetbe való beállítását, az élelmezési szerződések teljesítését és a katonaság részvételét a németek háborújában.

Az adott helyzetben Kállaynak kettős feladata volt.

Belpolitikai téren az, hogy az egyre súlyosabb háborús gazdálkodást Magyarország rablóháborúban való önálló részvételének hangsúlyozásával elfogadtassa, a háború folytatásához szükséges jobboldali „nemzeti” egységet kialakítsa, a függetlenségi mozgalmat a maga befolyása alá vonja. Ennek megfelelően a függetlenségi mozgalom balszárnyát tűzzel-vassal irtotta, tagjait kivégeztette, bebörtönöztette, internáltatta, jobbszárnyát viszont igyekezett megnyerni reakciós politikája alátámasztására.

Ugyanezt csinálta Kállay külpolitikai téren is. Hitlerrel szemben néhány kérdésben védte a magyar fasizmus külön érdekeit, de ugyanakkor tudta, hogy a magyar fasizmus csak Hitlerre támaszkodva biztosíthatja fennmaradását, s ezért mindenben kiszolgálta Németországot. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy ügynökei — politikai megbízottak és angolszász orientációjú követek kiküldése és kinevezése — útján kapcsolatot építsen ki az angolszász hatalmakkal. Meg volt győződve arról, hogy a magyar reakció számára Hitler esetleges veresége után is van a válságból kivezető út, mert az angolszászok előbb-utóbb szembefordulnak a Szovjetunióval, s Magyarországnak nemcsak megbocsátanak a Hitler oldalán viselt rablóháborújáért, hanem még külön köszönetét is mondanak érte.

Kállay tehát nem más politikát folytatott, hanem csak másképpen folytatta ugyanazt a politikát, melyet már Bárdossy is követett. A kormányzat nem stratégiai célkitűzéseit, hanem csak taktikai módszereit változtatta meg.

Kállay Miklós mindjárt bemutatkozó beszédében nyíltan kiállt Bárdossy és politikája mellett. Hangsúlyozta, hogy Bárdossy programját magára nézve kötelezőnek tartja, majd a legteljesebb részvét hangján jelentette ki: „Sajnos, a kabinet nem teljes. Két ember hiányzik közülünk: Bárdossy László, a miniszterelnök, és Bárdossy László, a külügyminiszter.”

Bárdossyt, aki rövid háromnegyed év alatt háborúba sodorta Magyarországot Jugoszláviával, a Szovjetunióval, Angliával és az Egyesült Államokkal, és aki az újvidéki tömegmészárlással a magyar néven letörölhetetlen szégyenfoltot ejtett, Kállay nélkülözhetetlen nemzeti értéknek tartotta.

„Bárdossy, sajnos, aránylag rövid ideig vett részt az itthoni magyar politikai életben — mondotta —, de ez alatt a rövid idő alatt is olyan fokára emelkedett nemzeti értékeinknek, hogy őt többé nemzeti életünkben nélkülözni nem lehet.”

És mi volt Kállay véleménye a Bárdossy által megindított háborúról?

„Az első — mondotta bemutatkozó beszédében —, amit le kell szögeznem, az, hogy mi, akik bemutatkozunk, háborús kabinet vagyunk.” Majd: „Nem kényszerből megyünk háborúba, nem is sodródunk abba bele, hanem tudatosan vállaljuk, mert egyszer már megértük, hogy rólunk nélkülünk határoztak.” Vagy: „Ebben a harcban nekünk az utolsó erőnkig részt kell vennünk.” Végül: „Vérben, munkában, búzában minden tőlünk telhetőt áldozunk, ami ennek a háborúnak a megnyeréséhez szükséges.”

Kállay Miklós egy kis történelemhamisításért sem ment a szomszédba:

„Háborúba szállt az egész nemzet: a mi háborúnkba megyünk. Mert régi idő óta, 1848 óta most viselünk újra magyar háborút. Magyar háborúba viszem én a magyar katonát, mert más háborúba, olyanba, amelyet nem magyar érdek kíván, sem én, sem senki más ebben az országban fiainkat, véreinket nem engedheti.”

„Elébe megyünk az ellenségnek — mondotta július 4-én Kecskeméten. — A romlás és pusztítás átkát nem engedjük határainkhoz, odakünn kell megvívnunk vele a csatát, még mielőtt a mételyt, a teljes megsemmisülést idehoznák közénk.”

És ugyancsak ő mondotta:

„Minden eszközt igénybe fogok venni, hogy ennek a kitűzött célnak szabotálói, ellenzői vagy elgáncsolói ne lehessenek. Akik nem lesznek segítőtársak, pusztulniuk kell ebből az országból!”

Majd lírai hangon így folytatta:

„Nem tudom elhinni, hogy a magyar munkásság más legyen gondolkodásban, mint én vagyok, hogy gyermekének ne ugyanazt a jövőt akarja, mint én az én gyermekeimnek: életet, boldogulást, nagy, szabad, független és gazdag Magyarországot.”

Végül pedig magabiztosan kijelentette:

„Nyíltan hirdetem és vállalom a felelősséget ezért a háborúért, mert tudom, miért kell harcolni.”

Kállay Miklós szavai világosak és félreérthetetlenek. Szerinte a világ legtermészetesebb dolga, hogy Magyarország, mely „megindítója és előharcosa volt a ma Európában uralkodó gondolatnak”, részt vesz a Szovjetunió, a „romlás” és a „pusztítás” elleni keresztes hadjáratban. Ebben részt venni „magyar érdek”, tehát nemzeti érdek diktálta követelmény. Magyarországot nem is támadta meg senki, a háborúra az égvilágon senki nem kényszerítette. A magyar nép „megelőző háborút” folytat. S minthogy a háború folytatása „nemzeti érdek”, pusztulniuk kell mindazoknak, akik azt ellenzik, és abban a részvételt szabotálni akarják.

Kállay Miklós politikájának s a háború továbbfolytatásának alátámasztására két jelszót hangoztatott. Az egyik: Magyarországon nincs feudalizmus. A másik: Nem lesz még egyszer 1918!

Az első jelszóval a függetlenségi mozgalom egyik fő követeléséről, a magyar parasztság évszázados harcainak célkitűzéséről: a földkérdésről akarta elterelni a figyelmet. El akarta homályosítani a magyar parasztság és a nép tudatában azt az egyre erősödő felismerést, hogy az igazi magyar és igazi nemzeti érdek a nagybirtokrendszer felszámolása. Végeredményben azt mondta, hogy a nagybirtokrendszerhez nem lehet hozzányúlni, s a magyar parasztság évszázadok óta földre szegezett tekintetét egy hazug, valójában csak a nagybirtok és nagytőke közös ügyét szolgáló „nemzeti érdekre”, a Szovjetunió elleni háborúra akarta irányítani.

A másik jelszóval — Nem lesz még egyszer 1918! — a magyar reakció végeredményben azt mondotta, hogy ellentétben az első világháború végével, amikor az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlásával a magyar csapatok is „cserben hagyták” a német szövetségest, Vilmos császárt, most Hitler mellett tűzön-vízen keresztül ki fognak tartani. A magyar reakció minden áron el akarta kerülni, hogy a nemzeti erők elsöpörhessék az útból a nemzetgyilkos Horthy-rendszert, elszakítsák az országot a hitleri Harmadik Birodalomtól, szembeforduljanak a fasiszták háborújával, s Magyarország népét a haladó, szabadságszerető népek oldalára állítsák.

E jelszó azt jelentette: az uralkodó osztályok el akarják kerülni, hogy Magyarország még egyszer demokratikus köztársaság legyen, hogy a nép általános, egyenlő, titkos választójog alapján válassza meg képviselőit, hogy a szervezkedési, gyülekezési és szólásszabadság a nép legalapvetőbb jogai legyenek, hogy Magyarország demokratizálódjék.

És végül: e két jelszó nyílt hadüzenet volt a függetlenségi mozgalomnak, mely kifelé a Hitlerrel való azonnali szakítást, befelé a Horthy-rendszer elsöprését s az ország demokratizálódását követelte.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Amikor 1963. december 20-án a frankfurti Römer plenáris termében megnyílt a 4 Ks 2/63 ügyiratszámú auschwitzi per „Mulka és mások ellen” 22 vádlott ellen, több mint 18 év telt el az egyik legsúlyosabb tömegbűn elkövetése óta. a náci rezsim német bíróság elé került, az auschwitzi megsemmisítő táborban történt bűncselekmény.
Hosszú évekig nem nyomozták Auschwitz elkövetőit. Csak a jeruzsálemi Eichmann-per 1961 áprilisában, amelyben az auschwitzi bűnöket ismét az egész világ elé tárták, vezetett politikai újragondoláshoz.
Fritz Bauer frankfurti főügyész, aki 1936-ban a náci rezsim politikai ellenfeleként száműzetésbe vonult, és zsidó családból származott, már a nyomozás mellett kampányolt. Amikor a parancsnokságtól terhelő iratokat kapott Auschwitz túlélőitől, kérte, hogy a Frankfurt/Main „Landgericht” rendelkezzen joghatósággal az auschwitzi tömeges bűncselekményekkel kapcsolatos valamennyi eljárásban.
Munkáját a FIR és tagszövetségei, pl. a VVN közvetlenül és közvetve is támogatták. Fontos szerepet játszott a Nemzetközi Auschwitz Bizottság akkori képviselőjével, Hermann Langbeinnel. Iratokat és elérhetőségeket adott át a vád tanúinak. A FIR-en keresztül Varsóban a ZBOWID akkori veteránszervezettel és a „Lengyelországi Német (1949-től: Nemzetiszocialista) Bűnözések Kivizsgálásának Főbizottságával” kerültek kapcsolatba, amely a náci háborús bűnösök elleni perekhez is szolgáltatott anyagot. Ezt a kapcsolatfelvételt a hidegháború idején diszkréten kellett kezelni, különben a vádlottak „a kommunista propaganda áldozatainak” lettek volna stilizálva.
Az eredmény egy hétszáz oldalas vádirat lett, amely egyebek mellett 1300 tanú kihallgatásán alapult. Magára a tárgyalásra több száz tanút idéztek be 15 európai országból és a tengerentúlról. Az egyik újságcikk így szólt a tárgyalásról:
„A túlélők vallomásai újra életre keltették Auschwitz elképzelhetetlen borzalmait és szörnyűségeit. Megdöbbentő jelenetek bontakoztak ki a tárgyalóteremben, ahogy az egykori foglyok szembesültek egykori kínzóikkal. Nemcsak a vádlottak bűneit dokumentálták – a per lenyűgözően napvilágra került. bizonyítékok a német fasizmus bűneiről és a mögötte álló erőkről, az állami és ipari vádlottak mögött és mögött, akik azonban hiányoztak a vádlottak padjáról.Tanúk és szakértők jellemezték az IG Farben Csoport felelősségét a tömegben Auschwitzban elkövetett gyilkosságok, nem utolsósorban a kényszermunkások kizsákmányolása során.”Becslések szerint körülbelül 20 000 látogató követte a tárgyalás 183 napját. Csak néhány újságíró és a Nemzetközi Auschwitz Bizottság (IAC) képviselője volt jelen a tárgyalás minden napján. A „Der Widerstandskämpfer” FIR magazin rendszeresen és részletesen beszámolt a tárgyalásról.
Az auschwitzi helyszíni meghallgatás jogi szenzáció volt annak ellenére, hogy az NSZK és Lengyelország között nem született kölcsönös jogsegély-egyezmény. A védelem azon próbálkozásait, hogy elítéljék a túlélő foglyok vallomását, elutasították. A bűncselekményeket minden szörnyűségükben és brutalitásukban leírták. 17 vádlottat hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Az ítéletet 930 oldalon igazolták – ez ritkaság a német igazságszolgáltatásban. A bűncselekményeket és a közvetlen érintettség bizonyítását aprólékosan részletezték.

A politikai jobboldal ennek az egyértelmű eredménynek ellenére úgy vélte, továbbra is megkérdőjelezi a tényeket. Az NSZK-ban a CSU akkori elnöke, Franz-Joseph Strauß 1969-ben kijelentette: „Annak a nemzetnek, amelyik elérte ezeket a gazdasági bravúrokat, joga van nem akar többet hallani Auschwitzról.”
A régi és új fasiszták nemzetközi szinten tagadták a gázkamrák létezését és Auschwitz bűneit. Ma az „Auschwitz-tagadás” kifejezetten bűncselekménynek számít – nem csak Németországban.
A FIR és tagszövetségei ismételten emlékeznek a megsemmisítő táborokban elkövetett fasiszta bűncselekményekre és azok áldozataira, de azokra a nőkre és férfiakra is, akik szembeszálltak a náci barbársággal.                              (Ulrich Schneider)