(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XII.
December első napjaiban valamennyi német csoportosítás tevékenységén és a csapások erején érződött, hogy az ellenség kifulladóban van, és támadáshoz nincs sem kellő ereje, sem eszköze.
Az ellenség azzal, hogy csapásmérő csoportosításait széles arcvonalon bontakoztatta szét és páncélos öklével messzire sújtott le, annyira széthúzta csapatait a moszkvai csatában, hogy azok a közvetlenül Moszkvába vivő utakon a végső ütközetekben elvesztették átütőerejüket. A hitlerista hadvezetés a Moszkváért vívott csatában nem számított ilyen nagy veszteségekre. A pótláshoz nem volt ereje, nem tudta megerősítem a Moszkva alatt álló csoportosítását.
A foglyok vallomásaiból megállapítottuk, hogy egyes századokban 20-30 ember maradt, a német csapatok harci szelleme erősen romlott, és már nem hisznek abban, hogy el tudják foglalni Moszkvát.
A Nyugati Front csapatai is nagy veszteségeket szenvedtek, kifáradtak, de sehol sem engedték áttörni a védelmet, és tartalékokkal megerősítve, a párt felhívásaitól lelkesítve, erejük megtízszereződött a Moszkva megközelítési útjain vívott harcban.
A németek Moszkva elleni támadásuk második szakaszának 20 napja alatt halottakban és sebesültekben több mint 155 000 embert, mintegy 800 harckocsit, legalább 300 löveget és jelentős mennyiségű repülőgépet vesztettek. A súlyos veszteségek és az, hogy nem sikerült teljesíteniük a hadászati feladatokat, elhintette a német csapatok között a kételyt: vajon sikeres lesz-e az egész háború kimenetele? A fasiszta katonai és politikai vezetés a világ közvéleményének szemében elvesztette a legyőzhetetlenség presztízsét.
A volt hitlerista tábornokok és tábornagyok megpróbálják Hitlerre hárítani a felelősséget azért, hogy Moszkva elfoglalásának a terve és a haditervek általában meghiúsultak. Hitler állítólag nem fogadta meg tanácsaikat, és augusztusban leállította a „közép” hadseregcsoport Moszkva felé való előrenyomulását, s csapatainak egy részét Ukrajna ellen fordította.
Így F. Mellentin ezt írja: „A Moszkva elleni csapás, amelynek híve Guderian volt, és amelyről augusztusban átmenetileg lemondtunk, úgy döntve, hogy először Ukrajnát foglaljuk el, talán meghozta volna a döntő sikert, ha azt mindig a főcsapásnak tekintettük volna, amelytől az egész háború kimenetele függ. Az Oroszország szívén halálos sebet ejtett volna.”42 F. Mellentin: Páncélos ütközetek 1939-1945-ben. M., 1957. 140. old. (oroszul). *
Guderian és Hoth tábornokok – másokkal együtt – csapataik Moszkva alatti vereségének okát Hitler hibái mellett a kegyetlen orosz időjárásban látják.
Az időjárás és a természet minden harctevékenységben szerepet játszik. Igaz, ez nem egyenlő mértékben hat az egymással szemben álló felekre. Valóban, a hitleristák a lakosságtól elrekvirált meleg holmikba burkolóztak, maguk készítette rút szalma „kalocsnikban” jártak. A rövid suba, a nemezcsizma, a lélekmelegítő és a meleg fehérnemű szintén fegyver. A mi országunk felöltöztette és melengette saját katonáit. A hitlerista vezetés viszont arra készült, hogy „könnyűszerrel” végigsétál Oroszországon, hetekben, hónapokban számolta a hadjárat idejét. Vagyis a dolog lényege az, hogy a fasiszta felső vezetés mind politikailag, mind hadászatilag elszámította magát.
Más tábornokok, polgári történészek mindenért a sarat és a rossz utakat hibáztatják. Én viszont saját szememmel láttam, amikor ugyanabban a sárban és úttalan utakon a nehéz utászmunkákhoz általában nem szokott moszkvaiak ezrei és ezrei, elhagyva kényelmes városi lakásukat,ásták a harckocsiárkokat, lövészárkokat; harckocsiakadályokat állítottak, barikádokat, műszaki zárakat építettek, homokzsákokat cipeltek. A sár ráragadt a lábukra, a talicskák kerekére, amelyeken a földet tolták, hihetetlenül megnehezítette a női kezek számára amúgy is szokatlan lapátot.
Azok számára, akik hajlamosak rá, hogy a rossz idővel leplezzék a Moszkva alatti vereség igazi okait, még azt is hozzátehetem, hogy 1941 októberében viszonylag rövid ideig tartottak a rossz útviszonyok. November első napjaiban lehűlt az idő, hó esett, a terep és az utak mindenütt járhatók voltak. A hitlerista csapatok „általános támadásának” novemberi napjaiban a moszkvai irányban általában 7-10 fok hideg volt, és ilyen időben, amint az köztudomású, nincs sár.
Nem! Nem az eső és a hó állította meg a fasiszta csapatokat Moszkva alatt. A válogatott hitlerista csapatok több mint egymilliós csoportosítása azoknak a szovjet csapatoknak az acélos kitartásán, bátorságán és hősiességén zúzódott porrá, amelyek mögött ott állt a szovjet nép, a főváros és a haza.
Arról az állításról pedig, hogy a németek átmenetileg lemondtak a Moszkva elleni támadásról és az erők egy részét Ukrajna ellen fordították, elmondhatjuk, hogy e hadművelet végrehajtása nélkül a középső német csoportosítás helyzete talán még rosszabb lett volna, mint ahogy az a valóságban kialakult. Hiszen a főhadiszállás tartalékait, amelyeket szeptemberben arra használtunk fel, hogy a délnyugati irányban betömjük a hadműveleti réseket, novemberben pedig a közvetlenül Moszkvába vezető utak védelmére alkalmaztunk, ez esetben arra használhattuk volna fel, hogy oldalba és hátba támadjuk a „Közép” hadseregcsoportot, mialatt Moszkva ellen támad.
Hitler, aki őrjöngött a Moszkva elleni támadás kudarca, a villámháborús terv meghiúsulása miatt, megtalálta a bűnbakokat, és leváltotta a szárazföldi csapatok főparancsnoki beosztásából Brauchitsch tábornagyot, von Bock tábornagyot, a „Közép” hadseregcsoport parancsnokát, Guderiant, a 2. páncélos hadsereg parancsnokát és még sok olyan tábornokot, akiket másfél-két hónappal ezelőtt bőkezűen kitüntetett lovagkeresztekkel. Hitler maga vette át a szárazföldi csapatok főparancsnokságát, nyilvánvalóan arra számítva, hogy ennek bűvös hatása lesz a csapatokra.
Nemegyszer kérdezték tőlem: hogyan sikerült a szovjet csapatoknak Moszkva alatt szétzúzniuk a legerősebb német fasiszta csoportosítást, és a kemény télben nyugat felé visszavetni maradványait? A németek moszkvai vereségéről sokat írtak, és az, amit írtak, véleményem szerint lényegében helyes. Ám mint a Nyugati Front volt parancsnoka, én is szeretném elmondani a véleményemet erről.
Mint ismeretes, a német hadvezetés arra számított, hogy a moszkvai irány „Tájfun” fedőnevű hadműveletével a vjazma-moszkvai és brjanszk-moszkvai irányban szétzúzza a szovjet csapatokat, és Moszkvát észak és dél felől megkerülve, lehetőleg rövid idő alatt elfoglalja. Az ellenség ezt a hadászati célt egymást követő, kettős átkarolással akarta elérni. A szovjet csapatok első bekerítését és szétzúzását Brjanszk és Vjazma körzetében tervezte; a második bekerítést és Moszkva elfoglalását pedig úgy szándékozott végrehajtani, hogy páncélos csapatokkal északnyugatról Klinen keresztül, délről pedig Tulán és Kasirán keresztül mélyen átkarolja Moszkvát, hogy azután Noginszk környékén befejezhesse a hadászati bekerítést.
A hitlerista főparancsnokság azonban, amely ilyen bonyolult, nagy hadászati hadműveletet tervezett, mint amilyen a „Tájfun” hadművelet volt, súlyos hibát követett el, amikor az élőerőket és az eszközöket számba vette. Erősen lebecsülte a Vörös Hadsereg lehetőségeit és nyilvánvalóan túlbecsülte saját csapataiét.
Azok az erők, amelyeket a német fasiszta hadvezetés összpontosított, csupán arra voltak elegendők, hogy Vjazma és Brjanszk körzetében áttörjék védelmünket és a Nyugati, valamint a Kalinyini Front csapatait visszaszorítsák a Kalinyin-Jahroma-Krasznaja Poljana-Kurjkovo-Nara és Oka folyó-Tula-Kasira-Mihajlov vonalra. Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy az ellenség fő hadászati céljának elérését – Moszkva elfoglalását – erősen akadályozta az a harc, amelyet Vjazmától nyugatra a hősiesen védekező bekerített szovjet csapatok ellen kellett vívnia.
Ennek következtében az ellenség, miután október elején elérte közelebbi célját, a hadművelet második szakaszát már nem tudta végrehajtani.
A „Tájfun” hadművelet e második szakaszához szükséges csapásmérő csoportosítások megalakításánál szintén durva számítási hibákat követett el az ellenség. Szárnycsoportosításai, különösen azok, amelyek Tula körzetében tevékenykedtek, gyengék voltak, és nem rendelkeztek elég összfegyvernemi magasabbegységgel. Az adott feltételek között helytelen volt mindent egy lapra, a páncélos magasabbegységekre feltenni. Ezek nagy veszteségeket szenvedtek és elvesztették átütőerejüket. A német hadvezetés nem tudott egyidejűleg csapást mérni az arcvonal közepén, jóllehet ott elég erő állt rendelkezésére. Ez lehetővé tette számunkra, hogy az arcvonal közepéről minden tartalékot, a hadosztálytartalékokat is beleértve, a szárnyakra dobjuk át, és az ellenség csapásmérő csoportosításai ellen vessük őket.
Egyes hadtörténeti művek azt állítják, hogy a moszkvai csata hadműveleti szakaszához nem tartoznak hozzá a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Front októberi ütközetei; hogy az ellenséget először a mozsajszki védővonalon teljesen megállítottuk és utána a német hadvezetés állítólag új „általános támadó hadművelet” előkészítésére kényszerült. Mindaz, amit az imént a „Tájfun” hadművelet kudarcáról mondottunk, megcáfolja ezt az állítást. Az arra való hivatkozás, hogy a hitleristák novemberben kénytelenek voltak jelentősen feltölteni a csapatokat, az anyagi eszközöket, és bal szárnyukon némileg átcsoportosítani páncélos magasabbegységeiket, szintén nem meggyőző. Hiszen köztudomású, hogy ezek az intézkedések minden hadászati támadó hadműveletben szokásosak, és ezért nem lehetnek olyan tényezők, amelyek meghatározzák egy ilyen hadművelet kezdetét és végét.
November elején sikerült időben megállapítanunk az ellenség csapásmérő csoportosításainak az összpontosítását védelmünk szárnyain. Ennek eredményeként helyesen határoztuk meg az ellenség főcsapásainak irányát. Az ellenség csapásmérő öklével mi mélyen lépcsőzött, kellő mennyiségű páncéltörő és műszaki eszközökkel ellátott védelmet állítottunk szembe. Ugyanitt, a legveszélyesebb irányokban összpontosultak fő harckocsicsapataink.
December elejére a német fasiszta csapatoknak nagy veszteségeket okoztunk. Az ellenség több mint ezer kilométer hosszú hadtápvonalait állandóan támadták partizánosztagaink, amelyek hősi tevékenységükkel bomlasztották az ellenséges csapatok utánpótlását, hadtápszerveinek a munkáját.
A hitlerista csapatok nagy veszteségei, a hadjárat elhúzódása és a szovjet csapatok elkeseredett ellenállása – mindez nagy hatással volt a német fasiszta csapatok harcképességére, csüggedést keltett soraikban és megingatta a sikerbe vetett hitüket.
A moszkvai csatában a szovjet csapatok is nagy veszteségeket szenvedtek, de mindvégig megkapták a hazától a szükséges segítséget, és a védelmi ütközetek végéig megőrizték harcképességüket s a győzelembe vetett rendületlen hitüket.
A szovjet nép és fegyveres erői átvészelték a legnehezebb napokat és már megízlelték az első győzelmek örömét. A Vörös Hadsereg meghiúsította a hitleristáknak azt a tervét, hogy elfoglalják Leningrádot és a német fasiszta csapatok egyesüljenek a finn fegyveres erőkkel. Tyihvin körzetében ellentámadást indítva szétzúzta az ellenséget és visszafoglalta a várost. A Déli Front csapatai ez időben szintén ellentámadásba mentek át és visszafoglalták a Don menti Rosztovot.
Csapataink a győzelmi harcokban elért sikereken fellelkesülve, Moszkva alatt minden szünet nélkül ellentámadásba mentek át. Ezt a védelmi ütközetek közben készítettük elő, és végrehajtási módját véglegesen akkor állapítottuk meg, amikor a hitlerista csapatok minden jelből ítélve már nem állhatták ellencsapásainkat. Ez nagy és örömteli esemény volt, amely nemcsak az egész szovjet népet, hanem az egész haladó emberiséget is izgalomba hozta.
A főhadiszállás, igyekezve kiaknázni a számunkra Moszkva környékén kialakult kedvező feltételeket, megparancsolta, hogy a Nyugati Fronttal egyidőben a Kalinyini Front és a Délnyugati Front jobbszárny-csapatai is menjenek át ellentámadásba. A Legfelsőbb Főparancsnokság november végén-december elején a Nyugati Front haditanácsával egyetértésben Moszkvától északnyugatra és a Moszkva-Volga-csatornától keletre összpontosította az 1. csapásmérő hadsereget. Rjazany körzetében addigra már befejezte az összpontosítást a 10. hadsereg.
November 29-én felhívtam a legfelsőbb főparancsnokot és a helyzetet jelentve kértem, rendelje a Nyugati Front alá az 1. csapásmérő és a 10. hadsereget, hogy az ellenségre erősebb csapásokat mérhessünk és minél messzebbre visszavethessük Moszkvától.
Sztálin figyelmesen hallgatott, majd megkérdezte:
– És ön meg van győződve róla, hogy az ellenség válságos helyzetbe került és nincs lehetősége rá, hogy valamilyen új, nagy csoportosítást vessen be?
– Az ellenség kimerült. Viszont az 1. csapásmérő és a 10. hadsereg bevetése nélkül a front csapatai sem tudják felszámolni a veszélyes beékelődéseket. Márpedig ha most nem számoljuk fel azokat, előfordulhat, hogy az ellenség a jövőben a Moszkva körzetében levő csapatait északi és déli csoportosítása rovására nagy tartalékokkal erősíti meg és akkor komoly bonyodalmak állhatnak elő.
Sztálin azt felelte, hogy megtárgyalja a vezérkarral a dolgot.
Megkértem Szokolovszkijt, a front törzsfőnökét (akinek szintén az volt a véleménye, hogy ideje bevetni az 1. csapásmérő és a 10. hadsereget), hogy lépjen érintkezésbe a vezérkarral és jelentse, miszerint célszerű minél hamarabb átadni a frontnak a tartalék hadseregeket. November 29-én késő este közölték velünk a főhadiszállásnak azt a döntését, hogy átadja a Nyugati Frontnak az 1. csapásmérő és a 10. hadsereget, valamint a 20. hadsereg összes magasabbegységét. A főhadiszállás egyidejűleg parancsot adott, hogy küldjük meg neki e csapatok alkalmazási tervét.
November 30-án reggel jelentettük elképzeléseinket a főhadiszállásnak. Ezek nagyjából a következők voltak.
Az 1. csapásmérő hadsereg V. I. Kuznyecov altábornagy parancsnoksága alatt összes erőivel Dimitrov-Jahroma körzetében bontakozik szét és a 30., valamint a 20. hadsereg erőivel együttműködve csapást mér Klin irányában és tovább, Tyerjajeva Szloboda általános irányban.
A 20. hadsereg Krasznaja Poljana-Belij Raszt körzetéből az 1. csapásmérő és a 16. hadsereggel együttműködve csapást mér Szolnyecsnogorszk általános irányban, a helységet délről átkarolva, és tovább Volokolamszk ellen; ezen kívül a 16. hadsereg jobb szárnya csapást mér Krjukovo felé és tovább, a helyzettől függően.
A 10. hadsereg az 50. hadsereg csapataival együttműködve Sztalinogorszk-Bogorogyick irányában fog csapást mérni és tovább folytatja a támadást az Upa folyótól délre.
Az ellentámadás közelebbi feladata a Nyugati Front szárnyain az volt, hogy szétzúzzuk a „Közép” hadseregcsoport csapásmérő csoportosításait és elhárítsuk a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszélyt. Ahhoz, hogy távolabbi és döntőbb célokat tűzzünk a csapatok elé, akkoriban még nem volt erőnk. Csupán arra törekedtünk, hogy az ellenséget minél messzebbre visszavessük Moszkvától, és minél nagyobb veszteségeket okozzunk neki.
Annak ellenére, hogy három hadsereget kaptunk kiegészítésként, a Nyugati Front számbelileg nem múlta felül az ellenséget (a légierő kivételével). Harckocsik és tüzérség tekintetében pedig az ellenség volt fölényben. Ez volt csapataink Moszkva alatti ellentámadásának a fő sajátossága.
Az ellentámadás első szakaszában a front közepén elhelyezkedő 5., 33. és 49. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy aktív tevékenységgel kössék le a velük szemben álló ellenséges csapatokat és készüljenek fel arra, hogy általános támadásba mennek át.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
