(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XIII.

Általában meg kell mondanom, a legfelsőbb főparancsnok tudta, hogy az 1942 nyarán kialakult kedvezőtlen helyzet az ő személyes hibájának is következménye, amelyet akkor követett el, amikor csapataink 1942. évi nyári hadjáratának a haditervét jóváhagyta. És nem keresett más bűnbakokat a főhadiszállás és a vezérkar vezető beosztású személyei között.

1942. augusztus 27-én, amikor Pogoreloje Gorogyiscse környékén tartózkodtam, ahol támadó hadműveletet folytattunk, felhívott A. N. Poszkrebiscsev. Közölte, hogy tegnap, vagyis augusztus 26-án, az Állami Honvédelmi Bizottság, megtárgyalva az ország déli részének helyzetét, elhatározta, hogy kinevez a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé.

Alekszandr Nyikolajevics figyelmeztetett, hogy 14.00-kor legyek a parancsnoki harcállásponton és várjam Sztálin hívását. Rendkívül szűkszavú volt, minden kérdésemre ezzel válaszolt: „Nem tudom. Erről nyilvánvalóan személyesen fog beszélni”. De ezekből a szavakból is megértettem, hogy az Állami Honvédelmi Bizottság nagyon aggódik a Sztálingrád környéki harcok kimenetele miatt.

Nemsokára közvetlen vonalon felhívott a legfelsőbb főparancsnok. A Nyugati Front helyzetéről kérdezősködve azt mondta:

– Amilyen gyorsan csak tud, utazzék a főhadiszállásra. A törzsfőnököt bízza meg a helyettesítésével. – Majd hozzátette: – Gondolja meg, kit kellene kinevezni parancsnoknak maga helyett.

Ezzel véget ért a beszélgetés. Sztálin nem említette, hogy kineveztek a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé. Nyilvánvalóan ezt a személyes találkozásnál akarta közölni. Általában a legfelsőbb főparancsnok telefonon csak azt mondta, ami az adott pillanatban a legszükségesebb volt. Tőlünk megkövetelte, hogy telefonbeszélgetéskor a lehető legóvatosabbak legyünk, különösen a harcoló csapatok övezetében, ahol nem voltak berendezéseink a beszélgetések lehallgatása elleni védelemre.

Anélkül, hogy a front törzsszállását érintettem volna, elutaztam Moszkvába.

Aznap késő este a Kremlben voltam. Sztálin a szobájában dolgozott. Az Állami Honvédelmi Bizottság néhány tagja szintén nála tartózkodott.

A legfelsőbb főparancsnok azt mondta, hogy délen rosszul mennek dolgaink, és megeshet, hogy a németek beveszik Sztálingrádot. Nem jobb a helyzet Észak-Kaukázusban sem. Az Állami Honvédelmi Bizottság úgy határozott, hogy Zsukovot kinevezi a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé és Sztálingrád körzetébe küldi. Jelenleg Sztálingrádban tartózkodik Vaszilevszkij, Malenkov és Malisev. Malenkov ott marad Zsukovval, Vaszilevszkijnek viszont Moszkvába kell repülnie.

– Mikor repülhet el? – kérdezte Sztálin.

Azt feleltem, hogy egy teljes napra van szükségem a helyzet tanulmányozására, és 29-én elrepülhetek Sztálingrádba.

– No, így jó. De nem éhes? – kérdezte hirtelen Sztálin. – Nem ártana egy kis erőt gyűjteni.

Teát és tucatnyi szendvicset szolgáltak fel. Sztálin a tea mellett röviden ismertette az augusztus 27-i 20 órai helyzetet. Elmondta, hogy mi történt Sztálingrádnál, és azt, hogy a főhadiszállás átadja a Sztálingrádi Frontnak a 24., az 1. gárda- és a 66. hadsereget.

– A sztálingrádi súlyos helyzettel kapcsolatban – mondta a legfelsőbb főparancsnok – megparancsoltuk, hogy az 1. gárdahadsereget, amelynek Moszkalenko a parancsnoka, sürgősen dobják át Loznoje körzetébe, és szeptember 2-án hajnalban e hadsereg a Sztálingrádi Front más csapataival együtt mérjen ellencsapást a Volgáig előretört ellenséges csoportosításra és egyesüljön a 62. hadsereggel. Egyidejűleg a Sztálingrádi Front állományának adjuk át Malinovszkij tábornok 66., és Kozlov tábornok 24. hadseregét.

Önnek gondoskodnia kell róla, hogy Moszkalenko tábornok 1. gárdahadserege szeptember 2-án ellencsapást mérjen és ennek fedezete alatt foglalja el megindulási körleteit a 24. és 66. hadsereg – mondta hozzám intézve szavait. – Ezt a két hadsereget haladéktalanul vessék ütközetbe, különben elveszítjük Sztálingrádot.

Világos volt, hogy a sztálingrádi csatának roppant katonapolitikai jelentősége van. Ha Sztálingrád elesik, az ellenséges hadvezetés az ország déli részét elvághatja a központtól. Elveszíthetjük a Volgát, ezt a rendkívül fontos vízi-ütőeret, amelyen hatalmas árutömeg áramlott a Kaukázusból.

A Legfelsőbb Főparancsnokság Sztálingrád környékére irányított mindent, ami csak lehetséges volt, kivéve az újonnan alakuló hadászati tartalékokat, amelyeket a későbbi harcokra szánt. Sürgős intézkedések történtek a repülőgép-, harckocsi-, fegyver- és lőszergyártás fokozása és egyéb anyagi eszközök gyártásának megjavítása érdekében, hogy idejében fel lehessen használni őket a Sztálingrád körzetébe előretört ellenséges csoportosítás megsemmisítésére.

Augusztus 29-én a moszkvai központi repülőtéren szálltunk fel, és négy óra múlva egy tábori repülőtéren Kamisin környékén, a Volga mellett értünk földet. Vaszilevszkij fogadott és azonnal tájékoztatott a legutóbbi eseményekről. Rövid beszélgetés után Malaja Ivanovkába, a Sztálingrádi Front törzséhez hajtattunk.

A front törzséhez tizenkét óra tájban érkeztünk meg.

V. N. Gordov altábornagy az első állásokban tartózkodott. A helyzetről D. N. Nyikisev, a törzsfőnök és I. N. Ruhle, a hadműveleti osztály vezetője tett jelentést. Hallgatva őket, úgy tűnt, korántsem biztosak benne, hogy Sztálingrád körzetében meg lehet állítani az ellenséget.

Telefonon felhívtam az 1. gárdahadsereg törzsét, ahol abban az időben Gordov tábornok tartózkodott, és közöltem vele, várjon bennünket Moszkalenko hadseregparancsnok törzsénél, ahova Vaszilevszkijjel együtt mennünk kellett.

Az 1. gárdahadsereg harcálláspontján találkoztunk Gordov tábornokkal és Moszkalenkóval. Jelentéseik és ők maguk is vigasztaló benyomást keltettek bennünk. Éreztük, hogy jól ismerik az ellenség erejét és a saját csapataik lehetőségeit.

A helyzetet és csapataink állapotát megbeszélve arra a következtetésre jutottunk, hogy az összpontosuló 24. és 66. hadseregek csapatait legfeljebb szeptember 6-ra tudjuk felkészíteni az ellencsapásra. Ezt közvetlen vonalon azonnal jelentettem a legfelsőbb főparancsnoknak. Végighallgatta jelentésemet és azt mondta, hogy nincs ellenvetése.

Mivel Vaszilevszkij azt a parancsot kapta, hogy sürgősen térjen vissza Moszkvába, ő, ha emlékezetem nem csal, szeptember 1-én repült el Sztálingrádból.

Az 1. gárdahadsereg támadása, amelyet a főhadiszállás szeptember 2-re tűzött ki, azért nem indulhatott meg akkor, mivel a hadsereg csapatai üzemanyaghiány és a széttagoltság miatt szeptember 2-án hajnalra nem érték el a megindulási körleteket. Moszkalenko kérésére másnapra halasztottam a rohamot, amiről jelentést tettem a főhadiszállásnak. A jelentés így hangzott:

„Az 1. g. hadsereg szeptember 2-án nem tudta megkezdeni a támadást, mivel csapatai képtelenek voltak elfoglalni megindulási helyzetüket, végrehajtani a lőszer-, üzemanyag utánszállítást és megszervezni a harcot. Hogy elkerüljük a csapatok szervezetlen harcbavetését, és hogy emiatt ne szenvedjünk fölösleges veszteségeket, személyes helyszíni ellenőrzés után a támadást szeptember 3-án 5 órára tettem át.

A 24. és 66. hadsereg támadását szeptember 5-6-ra tűzöm ki. Most folyik a parancsnokok részletes eligazítása, továbbá gondoskodunk a hadművelet anyagi biztosításáról …”⁴⁹ A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára f. 132-A, op. 2642, d. 13. 1. 21. *

Szeptember 3-án hajnalban az 1. gárdahadsereg csapatai tüzérségi előkészítés után támadást indítottak, de csak néhány kilométert nyomultak előre Sztálingrád irányában, jelentéktelen veszteséget okozva az ellenségnek. A hadsereg további előre nyomulását megállították a szakadatlan légitámadások, valamint az ellenséges harckocsik és gyalogság Sztálingrád körzetéből tüzérségi tűzzel támogatott ellenlökései.

Szeptember 3-án Sztálin aláírásával táviratot kaptam, amelyben ez állt: „Sztálingrád helyzete rosszabbodott. Az ellenség három versztnyire van a várostól. Sztálingrádot ma vagy holnap elfoglalhatják, ha az északi csoport nem nyújt azonnal segítséget. Utasítsa a Sztálingrádtól északra és északnyugatra álló csapatok parancsnokait, azonnal mérjenek csapást az ellenségre és siessenek a sztálingrádiak segítségére. Mindenféle késlekedés megengedhetetlen. A késedelem most egyenlő a bűncselekménnyel. Az összes repülőerőt vesse be Sztálingrád megsegítésére. Magában a városban kevés a repülő.”⁵⁰ Dokumenti i matyeriali Isztorii Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. inv. No. 9988. 1. 7. *

Azonnal felhívtam a legfelsőbb főparancsnokot és jelentettem, hogy már holnap reggelre megparancsolhatom a támadás megindítását, de mindhárom hadsereg csapatai kénytelenek lesznek úgyszólván lőszer nélkül felvenni a harcot, mert a lőszert a tüzérség tüzelőállásaiba szeptember 4-én esténél előbb nem tudják kiszállítani. Ezenkívül 4-én esténél előbb nem tudjuk megszervezni a csapatok együttműködését a tüzérséggel, harckocsikkal és repülőkkel, márpedig enélkül semmit sem érünk el.

– Gondolja, hogy az ellenség várni fog, amíg maguk összeszedik magukat? … Jerjomenko azt állítja, hogy az első nyomásra beveheti Sztálingrádot, ha azonnal nem mérnek rá csapást északról.

Azt feleltem, hogy nem osztom ezt a véleményt és engedélyt kérek, hogy a támadást 5-én kezdjük, úgy ahogy eleve elhatároztuk. Ami pedig a repülőket illeti, éppen most adom ki a parancsot, hogy teljes erővel bombázzák az ellenséget.

– No, jó, – egyezett bele a legfelsőbb főparancsnok. – Ha az ellenség általános támadást indít a város ellen, azonnal indítsák meg a rohamot, ne várják meg, amíg a csapatok teljesen felkészülnek. Az ön fő feladata az, hogy elvonja a német erőket Sztálingrádtól, és ha sikerül, felszámolja azt a német folyosót, amely a Sztálingrádi és a Délkeleti Frontot elválasztja egymástól.

Szeptember 5-én reggelig, úgy, ahogy arra számítottunk, Sztálingrádnál nem történtek különös események. A legfelsőbb főparancsnok éjjel három órakor hívatta G. M. Malenkovot, és érdeklődött, készen állnak-e a támadásra a Sztálingrádi Front csapatai. Miután meggyőződött róla, hogy parancsát teljesítjük, engem már nem kért a telefonhoz.

Szeptember 5-én hajnalban a 24., az 1. gárda- és a 66. hadsereg egész arcvonalán megkezdődött a tüzérségi-aknavető és légi előkészítés. A tüzérségi tűz sűrűsége még a hadseregek fő csapásainak az irányában sem volt nagy és nem járt kellő eredménnyel. A „Katyusák” sortüzei után megindult a roham. Az eseményeket az 1. gárdahadsereg parancsnokának harcálláspontjáról figyeltem. A tűz erejéből, amellyel az ellenség rohamozó csapatainkat fogadta, látható volt, hogy a tüzérségi előkészítés nem volt elég eredményes, és hogy nem számíthatunk támadó csapataink mély előrenyomulására.

Körülbelül másfél-két óra elteltével az egységparancsnokok jelentéseiből kitűnt, hogy az ellenség több szakaszon tüzével megállította előrenyomulásunkat, és gyalogsággal, valamint harckocsikkal ellenlökéseket hajt végre. A légi felderítés megállapította, hogy Gumrak-Orlovka-Bolsaja Rosszoska környékéről nagy ellenséges páncélos, tüzér és gépkocsizó gyalogos erők vonulnak északi irányban. A megjelenő ellenséges repülők elkezdték bombázni harcrendjeinket. A nap második felében új ellenséges csapatok léptek harcba és egyes szakaszokon csapatainkat visszaszorították megindulási terepszakaszukra.

Az egész nap tartó heves tűzharc estére elcsendesült. Értékeltük az eredményeket. Egy napi ütközet alatt csapataink mindössze 2-4 km-t nyomultak előre, a 24. hadsereg pedig majdnem a megindulási állásaiban maradt.

Estére a csapatokhoz további gránát-, akna- és egyéb lőszerszállítmányok érkeztek. Az egynapos harc alatt az ellenségről szerzett adatok alapján elhatároztuk, hogy éjjel újabb rohamot készítünk elő, a lehetőségek határain belül végrehajtva a szükséges átcsoportosítást.

Késő este felhívott a legfelsőbb főparancsnok.

– Mi a helyzet Sztálingrádnál?

Jelentettem, hogy egész nap igen súlyos ütközet folyt. A várostól északra az ellenség új csapatokat vetett harcba, amelyeket Gunirak környékéről dobott át.

– Ez már jó. Ez nagy segítség Sztálingrádnak.

Folytattam a jelentést.

– Csapataink előrenyomulása jelentéktelen, több esetben megmaradtak megindulási terepszakaszaikon.

– No, és mi ennek az oka?

– Időhiány miatt csapataink nem tudták jól előkészíteni a támadást, tüzérségi felderítést végezni, felfedni az ellenség tűzrendszerét, és ezért azt természetesen le sem tudták küzdeni. Amikor pedig csapataink támadásba mentek át, az ellenség tüzével és ellenlökéseivel meg tudta állítani őket. Ezenkívül az ellenség repülői egész nap fölényben voltak és egész nap bombázták csapatainkat.

– Rohamozzanak tovább – parancsolta Sztálin. – Az ön fő feladata az, hogy minél több ellenséges erőt vonjon el Sztálingrádtól.

Másnap még nagyobb elkeseredettséggel lángolt fel a harc. Repülőink szeptember 6-ra virradó éjjel bombázták az ellenséget. A frontrepülőkön kívül egész éjszaka bombáztak a távolsági bombázók is, amelyek parancsnoka, A. J. Golovanov velem együtt az 1. gárdahadsereg-parancsnok harcálláspontján tartózkodott.

Az ellenség szeptember 6-án újabb csapatokat vont el Sztálingrád körzetéből. Több uralkodó magaslaton harckocsikat és rohamlövegeket ásott be és alaposan megszervezte a támpontokat, amelyeket csak igen erős tüzérségi tűzzel lehetett megsemmisíteni. Tüzérségből azonban annak idején igen kevés állt rendelkezésünkre.

Az ütközet harmadik és negyedik napján a tűzeszközök összecsapására és légi harcokra került sor.

Szeptember 10-én, még egyszer bejárva a hadsereg egységeit és magasabbegységeit, arra a következtetésre jutottam, hogy a meglevő erőkkel és csoportosításban lehetetlenség áttörni az ellenség harcrendjeit és felszámolni a folyosót. Ugyanígy vélekedtek Gordov, Moszkalenko, Malinovszkij és Kozlov tábornokok is.

Aznapi jelentésemben a következőket mondtam Sztálinnak:

– Azokkal az erőkkel, amelyekkel a Sztálingrádi Front rendelkezik, nem sikerül áttörni a folyosót és egyesülni a Délkeleti Frontnak a városban levő csapataival. A német csapatok védelmi arcvonalát jelentősen megerősítették a Sztálingrád környékéről újonnan érkezett csapatok. A további rohamok ugyanazokkal az erőkkel és azonos csoportosításban céltalanok lesznek, és a csapatok elkerülhetetlenül nagy veszteségeket szenvednek. További erőkre és időre van szükség az átcsoportosításhoz, hogy koncentráltabb frontméretű csapást mérhessünk. Hadseregméretű csapásokkal nem lehet kivetni állásaiból az ellenséget.

A legfelsőbb főparancsnok azt felelte, nem lenne rossz, ha Moszkvába repülnék és személyesen jelenteném neki mindezeket.

Szeptember 12-én délelőtt a fővárosba repültem, és négy óra múlva már a Kremlben voltam, ahova Vaszilevszkijt, a vezérkari főnököt is hívatták.

Alekszandr Mihajlovics jelentette, hogy Sztálingrádhoz Kotyelnyikovo környékéről új ellenséges csapatok érkeztek, továbbá beszámolt a Novorosszijszk körzetében folyó ütközet menetéről, úgyszintén a grozniji irányban folyó harcokról.

A legfelsőbb főparancsnok figyelmesen hallgatta Vaszilevszkij jelentését és a végén összegezte a lényeget:

– Hanyatt-homlok rohannak a grozniji olajért. De most hallgassuk meg Zsukovot Sztálingrádról.

Én megismételtem mindazt, amit már telefonon jelentettem, és ezen kívül elmondtam, hogy a 24., az 1. gárda- és a 66. hadsereg, amelyek részt vettek a szeptember 5-11-i támadásban, harcképes seregtesteknek bizonyultak. Fő gyengeségük, hogy nincs elég megerősítő eszközük, kevés a tarackos tüzérségük és a harckocsicsapatuk, amelyekre szükség van a gyalogság közvetlen támogatására.

És a Sztálingrádi Front szakaszán, csapataink támadása szempontjából a terep is rendkívül kedvezőtlen: nyílt terep, mély horhosok szegdelik át, amelyekben az ellenség jól meg tud bújni a tűz elől. Több uralkodó magaslatot tart megszállva, amelyekről messzebb tud tüzérségi megfigyelést folytatni és minden irányban manőverezni tud a tűzzel. Ezenkívül az ellenségnek módjában van nagy hatótávolságú lövegekkel tüzelni Kuzmicsi-Akatovka-„Opitnoje polje” körzetéből. Ilyen körülmények között a 24., az 1. gárda- és a 66. hadsereg nem tudja áttörni az ellenség védelmét.

– Mi kell a Sztálingrádi Frontnak ahhoz, hogy felszámolja az ellenséges folyosót és egyesüljön a Délkeleti Fronttal? – kérdezte Sztálin.

– Legkevesebb még egy teljesen feltöltött összfegyvernemi hadsereg, egy harckocsihadtest, három harckocsidandár és legalább 400 tarack. Ezenkívül a hadművelet idejére még legalább egy légi hadsereget kellene összpontosítani.

Vaszilevszkij teljes mértékben támogatta számvetéseimet.

A legfelsőbb főparancsnok elővette térképét, amelyen rajta voltak a főhadiszállás tartalékainak elhelyezési körletei, s hosszan és figyelmesen szemlélte. Mi, Alekszandr Mihajloviccsal félrevonultunk és halkan arról beszéltünk, hogy úgy látszik valami más megoldást kell találni.

– No, és milyen „más” megoldást? – kérdezte hirtelen Sztálin, fejét felvetve.

Sohasem gondoltam, hogy Sztálinnak ilyen jó hallása van. Odamentünk az asztalhoz.

– Jól van – folytatta menjenek a vezérkarhoz, s alaposan gondolják meg, mit kell tenni Sztálingrád környékén. Honnan és milyen csapatokat lehet átdobni a sztálingrádi csoportosítás megerősítésére, és egyúttal a Kaukázusi Frontról is gondolkozzanak. Holnap este 9 órakor itt találkozunk.

Másnap Vaszilevszkijjel egész nap dolgoztunk a vezérkarnál.

Minden figyelmünket arra összpontosítottuk, hogyan lehetséges egy nagyarányú hadművelet végrehajtása, amely nem használja el a szervezés alatt álló és a már kész tartalékokat részhadműveletekre. Októberben befejeződnék a hadászati tartalékok megalakítása és elrendezése. Addigra iparunk jelentősen növeli a legújabb repülőgépek és a tüzérségi lőszer gyártását.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

XIII.

Júniusban az egész délnyugati irányban folytatódott az elkeseredett ütközet. Csapataink az ellenség csapásai elől nagy veszteségeket szenvedve visszavonultak az Oszkol folyón túlra, igyekezve megvetni lábukat a mögöttes terepszakaszokon.

Június 28-án az ellenség szélesebb körű támadó tevékenységbe kezdett. Kurszk körzetéből a voronyezsi irányban támadást indított a Brjanszki Front 13. és 40. hadserege ellen. Június 30-án Volcsanszk környékéről Osztrogozsszk irányában támadásba ment át a 6. német hadsereg, amely át is törte a 21. és 28. hadsereg védelmét. A voronyezsi irányban erősen rosszabbodott csapataink helyzete. Egy részüket bekerítette az ellenség.

Nézzük, mit ír visszaemlékezéseiben Vaszilevszkij marsall.

„Július 2-án estére a voronyezsi irányban erősen rosszabbodott a helyzet. A Brjanszki és a Délnyugati Front csatlakozásán 80 km mélyen áttörték a védelmet. A frontok ez irányban levő tartalékai bekapcsolódtak a harcba. Az a nyilvánvaló veszély fenyegetett, hogy az ellenség csapásmérő csoportosítása előretör a Don felé és elfoglalja Voronyezst.

A főhadiszállás, hogy megakadályozza az ellenség doni átkelését és megállítsa csapatainak további előrenyomulását, két összfegyvernemi hadsereget (a 6. és 60. hadsereget – G. Zs.) adott át tartalékából a Brjanszki Frontnak, azt a parancsot adva nekik, hogy Zadonszk-Pavlovszk szakaszon bontakozzanak szét a Don jobb partján. Egyúttal a front rendelkezésére bocsátotta az 5. harckocsihadsereget, hogy a front harckocsi-magasabbegységeivel együtt ellencsapást mérjen a német fasiszta csapatok Voronyezs ellen támadó csoportosításának szárnyára és hátába … Az 5. harckocsihadsereg azonnali és döntő csapása erősen a mi javunkra fordíthatta a helyzetet.

A harckocsihadsereg azonban július 3-án nem kapott feladatokat a front parancsnokságától. Ezzel kapcsolatban a főhadiszállás megbízásából Jelec környékére kellett utaznom, hogy meggyorsítsam az 5. harckocsihadsereg ütközetbe vetését, miután előzetesen távírón közöltem a front parancsnokságával a feladatot, az ellencsapás végrehajtását, s utasítottam, hogy azonnal kezdje meg ennek előkészítését.

A főhadiszállás és a vezérkar nagy segítsége ellenére a Brjanszki Fronton napról napra bonyolultabbá vált a helyzet, amit jelentős mértékben súlyosbítottak a front és a hadseregek vezetésében mutatkozó hiányosságok. Ezzel kapcsolatban a főhadiszállás szervezési intézkedéseket tett, a Brjanszki Frontot két frontra osztotta. Az új, Voronyezsi Front parancsnokává Vatutyint, a Brjanszki Front parancsnokává pedig Rokosszovszkijt nevezték ki Golikov helyett.⁴⁷ „Vojenno-isztoricseszkij Zsurnal”, 1965. 8. sz. 7-8. old. *

A Voronyezs környéki harcokba bekapcsolódtak a főhadiszállás által adott 6. és 60. összfegyvernemi hadseregek, valamint az 5. harckocsihadsereg is, ami némileg javított a védelem állóképességén, de nem hárította el azt a komoly veszélyt, hogy az ellenség áttör a Donon és a Don mentén Sztálingrád irányában támad.

A Krím elvesztése következtében csapataink Barvenkovo környékén, a Donyec-medencében és Voronyezsnél vereséget szenvedtek, az ellenség ismét megragadta a hadászati kezdeményezést és friss tartalékokat vetve be, gyors előrenyomulásba kezdett a Volga és a Kaukázus felé. Július közepén, miután csapatainkat Voronyezstől Kletszkajáig és Szurovikinótól Rosztovig a Don mögé vetették vissza, az ellenség csapatai megkezdték a harcot a Don-kanyarban, igyekezve előretörni Sztálingrád felé.

Csapataink kényszerű visszavonulása folytán az ellenség kezére került a gazdag Don-vidék és a Donyec-medence. Az a közvetlen veszély állt elő, hogy az ellenség előrenyomul a Volgáig és az Észak-Kaukázusba, elvész Kubány és elvágja a Kaukázushoz vezető utakat, s ezzel azt a gazdaságilag szerfölött fontos területet, amely a hadsereget és az ipart olajjal látja el.

A legfelsőbb főparancsnok kiadta ismert 227. sz. parancsát. Ez szigorú intézkedéseket léptetett életbe a pánikkeltők és a fegyelemsértők ellen, határozottan elítélte a „visszavonulási” hangulatot. A parancs kimondta, hogy a harcoló csapatok számára vastörvény, hogy „Egy lépést sem hátrálunk!” A parancsot fokozott pártpolitikai munka támasztotta alá.

A párt központi bizottsága, értékelve a frontoknál és a flottáknál folyó pártpolitikai munka eredményeit, a csapatoknál folyó pártszervező és politikai tömegmunka megjavítása érdekében több intézkedést léptetett életbe. L. Z. Mehlisz helyett A. Sz. Scserbakovot, a központi bizottság és a moszkvai pártbizottság titkárát nevezték ki politikai főcsoportfőnökké. A központi bizottság a kommunisták és komszomolisták külön mozgósításával erősítette a fegyveres erőket. 1941 végén a hadseregnél és a flottánál már 1,3 millió kommunista volt, vagyis kétszer annyi, mint a háború elején. A központi bizottság utasította a frontok és a hadseregek haditanácsait, javítsák meg a katonák és parancsnokok körében végzett munkát, hogy erősen növekedjék a fegyelem, a csapatok állóképessége és harcképessége.

A párt központi bizottsága megvizsgálta a Vörös Hadseregben folyó egész politikai munkát és intézkedéseket dolgozott ki annak további javítása érdekében. Utasította a politikai szerveket, hogy még jobban bontakoztassák ki a csapatoknál folyó eszmei-politikai munkát. Felszólított minden parancsnokot és politikai munkást, köztük a legmagasabb beosztásúakat is, hogy végezzenek a katonák között személyesen agitációs és propagandamunkát. Megerősítette ennek a különlegesen fontos és nehéz munkának az irányító szervezetét. A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnökségéhez olyan tehetséges politikai munkások kerültek, akik kitűntek a harcoló csapatoknál. Értekezleteket tartottak a haditanácstagokkal, valamint a hadsereg és a flotta politikai szerveinek a vezetőivel. Ezeken a központi bizottság titkárai, M. I. Kalinyin, J. M. Jaroszlavszkij, D. Z. Manuilszkij és más vezető állami és párt-személyiségek szólaltak fel. A legsúlyosabb harcokat vívó csapatokkal több ízben találkoztak a kiváló propagandisták.

A Délnyugati Front csapatai a Harkovtól való visszavonulás során nagy veszteségeket szenvedtek és nem tudták sikeresen feltartóztatni az ellenség előrenyomulását. A Déli Front ugyanezen oknál fogva szintén nem tudta megállítani az ellenséget a kaukázusi irányban.

Feltétlenül el kellett torlaszolni a német csapatok útját a Volga felé. A főhadiszállás július 12-én megalakította az új, Sztálingrádi Frontot. Ennek rendelte alá a 62. hadsereget (parancsnok V. J. Kolpakcsi vezérőrnagy), a 63. hadsereget (parancsnok V. I. Kuznyecov altábornagy), a 64. hadsereget, továbbá a megszüntetett Délnyugati Front állományából a 21. hadsereget.

A volt Délnyugati Front haditanácsának minden tagját átvette az újonnan megalakult Sztálingrádi Front. A front erősítésként megkapta az alakulóban levő 1. és 4. harckocsihadsereget, továbbá a 28., 38. és 57. hadsereg harcképes egységeit. A Volgái Katonai Flottillát hadműveletileg szintén a front parancsnokságának rendelték alá.

A Sztálingrádhoz vezető utakon megkezdődött a védelmi terepszakaszok kiépítése és megerődítése. Akárcsak Moszkva védelménél, a lakosság ezrei vettek részt itt is a műszaki munkában, és önfeláldozóan készítették elő a várost a védelemre.

A sztálingrádi területi és városi pártbizottság nagy szervező munkát végzett a népfelkelő munkás önvédelmi osztagok megalakítása érdekében, a termelést a front szükségleteinek megfelelően szervezte át és elszállíttatta a városból a gyermekeket, öregeket, valamint az állami értékeket.

A Sztálingrádi Front július 17-én a következő védelmi vonalat foglalta el: Pavlovszktól a Don bal partján Szerafimovicsig, utána Kletszkaja, Szurovikino, egészen Verhnye-Kurmojarszkáig.

A Déli Front visszavonulás közben pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. Négy hadseregéből százezernél alig valamivel több embere maradt. Hogy az észak-kaukázusi irányban megerősítse a vezetést, a főhadiszállás megszüntette a Déli Frontot, és a front megmaradt egységeit átadta az Észak-kaukázusi Frontnak, amelynek parancsnokává Sz. M. Bugyonnij marsallt nevezték ki.

Az Észak-kaukázusi Front 37. és 12. hadserege azt a feladatot kapta, hogy a sztavropoli, a 18., 56. és 47. hadsereg pedig a krasznodari irányt fedezze.

Július végén-augusztus elején az észak-kaukázusi irányban nagyon kedvezőtlenül alakultak számunkra az események. A túlerejű ellenség szívósan nyomult előre. A német csapatok hamarosan elérték a Kubány folyót.

Augusztusban súlyos ütközetek lángoltak fel a majkopi irányban is. Augusztus 10-én az ellenséges csapatok elfoglalták Majkopot, augusztus 11-én pedig Krasznodart.

Augusztus közepén az ellenség elfoglalva Mozdokot, elérte a Tyerek folyót. Szeptember 9-re a német fasiszta csapatok visszavetették 46. hadseregünket és majdnem valamennyi hágót elfoglalták. Szuhumi komoly veszélyben forgott.

A kemény megpróbáltatásoknak és a halálos veszélynek ezekben a napjaiban a kaukázusi népek nem inogtak meg, nem vesztették el a szovjet népek családjának ereiébe vetett hitüket.

Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán pártszervezetei az Állami Honvédelmi Bizottság utasításait követve magukra vállalták a harcoló csapatok ellátását és kiszolgálását. A grúz, azerbajdzsán és örmény párt központi bizottságának felhívására fegyveres osztagok alakultak, önkéntesek léptek a Vörös Hadsereg soraiba. Ezek az intézkedések lehetővé tették a harcoló frontok megerősítését. A hitleristáknak az a számítása, hogy a német csapatok megérkezésekor a kaukázusi népek elszakadnak a Szovjetuniótól, teljesen meghiúsult.

Az ellenséggel harcoló csapatoknak nagy segítséget nyújtottak a kaukázusi népek partizánosztagai, amelyek jól ismerték a terepet. Merész rajtaütéseik rettegésben tartották az ellenséget, jelentős veszteségeket okoztak neki.

Július végén a Sztálingrádi Frontnak 38 hadosztálya volt, de ezeknek csupán a fele rendelkezett 6-8 ezer emberrel, a többieknek viszont csak 1-3 ezer harcosuk volt. Így ez az erő együtt 16 rendes létszámú hadosztálynak felelt meg. Ezeknek a kis létszámú magasabbegységeknek 530 km kiterjedésű arcvonalon kellett szétbontakozniuk.

A front állományában abban az időben összesen 187 000 ember, 360 harckocsi, 337 repülőgép, 7900 löveg és aknavető volt.

Az ellenség a fronttal szemben 250 000 embert, mintegy 740 harckocsit, 1200 repülőgépet, 7500 löveget és aknavetőt összpontosított. Ily módon az erőviszonyok a következőképp alakultak: emberben 1,4:1, lövegekben és aknavetőkben 1:1, harckocsikban 2:1, repülőgépekben 3,5:1 – az ellenség javára.

Később, miután csapataink Sztálingrád megközelítési útjain szívósan ellenálltak, az ellenség a Kotyelnyikovo felőli támadáshoz kénytelen volt a kaukázusi irányból átdobni 4. páncélos hadseregét, és ezenkívül még a csatlós hadsereg egy részét is felvonultatni.

A német főparancsnokság (OKW) 1942. július 23-i 45. sz. direktívája értelmében a „B” hadseregcsoport észak felől, a Don középső folyása mentén (ahol egymás után vonultak fel a magyar, olasz és román csapatok) fedezve magát, igyekezett gyorsan elfoglalni Sztálingrádot, Asztrahányt és szilárdan megvetni a lábát a Volgánál, hogy ezzel a Kaukázust elvágja a Szovjetunió központjától. E feladat biztosítására a 4. légiflotta erőinek zömét (1200 harci repülőgép) különítették ki.

Július 26-án a német páncélos és gépesített csapatok áttörték a 62. hadsereg védelmét és elérték Kamenszkij körzetét. Ellenrendszabályként a főhadiszállás parancsot adott az alakulóban levő és mindössze 240 harckocsival rendelkező 1. és 4. harckocsihadsereg és két lövészhadosztály azonnali bevetésére. Ezek bár nem tudták megállítani az ellenség előrenyomulását, némileg lassították.

Természetesen az alakulóban levő erők bevetését nem tarthatjuk helyesnek, de abban az időben a főhadiszállásnak nem volt más választása, mert a Sztálingrádba vezető utak fedezése gyenge volt. Súlyos ütközetek bontakoztak ki a 64. hadsereg szakaszán is, de az ellenségnek itt sem sikerült menetből betörnie Sztálingrádba. Augusztus első felében a városhoz vezető utakon elkeseredett ütközetek dúltak. A megerődített terepszakaszokra támaszkodó csapataink minden talpalatnyi földet hősiesen védelmeztek, ellencsapásokat mértek, felőrölték és elvéreztették a Sztálingrád felé előretörő ellenséges csapatokat.

Minthogy a Sztálingrádi Front csapatai 700 kilométeres arcvonalon húzódtak szét és a vezetésben nehézségek támadtak, a főhadiszállás elhatározta, hogy kettéosztja: Sztálingrádi és Délkeleti Frontra. Ez augusztus 5-én meg is történt.

A Sztálingrádi Front parancsnoka a Tyimosenko marsallt leváltó V. N. Gordov altábornagy lett, törzsfőnök pedig D. N. Nyikisev vezérőrnagy. A fronthoz a 63.,21. és 62. hadsereg, valamint a 4. harckocsihadsereg, továbbá Sz. I. Rugyenko vezérőrnagy alakulóban levő 16. légi hadserege tartozott.

A Délkeleti Front megkapta az 57., 51., 64. hadsereget és az 1. gárdahadsereget, valamint a 8. légi hadsereget. A front parancsnokává Jerjomenko vezérezredest nevezték ki.

A Sztálingrádnál harcoló csapatok tevékenységének egybehangolására az Állami Honvédelmi Bizottság augusztus 12-én Vaszilevszkij vezérezredest, a vezérkar főnökét küldte ki. A Sztálingrádi Front hadműveletileg a Délkeleti Front parancsnokának lett alárendelve.

Több napos elkeseredett harc után, az ellenség 14. páncélos hadteste betört Vertyacsij körzetébe és Latosinka-Rinok körzetében kettévágva a sztálingrádi védelmet, kijutott a Volgához. A 62. hadsereg elszakadt a Sztálingrádi Front erőinek zömétől, ezért átadták a Délkeleti Frontnak.

A német repülők barbárul bombázták Sztálingrádot és romhalmazzá változtatták. Pusztultak a békés lakosok, megsemmisültek az iparvállalatok és kulturális értékek.

Augusztus 24-én hajnalban az ellenség 14. páncélos hadtestének egy része támadást indított a Traktorgyár irányában, de eredménytelenül. Az ottani elkeseredett harcokban a sztálingrádi üzemek felfegyverzett munkásai is részt vettek.

Ezzel egyidőben a Sztálingrádi Front északnyugatra visszavonult csapatai észak-déli irányban rohamozták az ellenséget, arra kényszerítve, hogy tetemes erőket vonultasson fel velük szemben, amelyeket egyébként Sztálingrád elfoglalására szánt. Ez a manőver lényegesen gyengítette az ellenségnek a város elleni csapását, és elvágta a 14. német páncélos hadtestet a mögöttes területétől. Ezért e hadtestet néhány napon át légi úton kellett ellátni.

Az ellenség főerői átkeltek a Donon és hatalmas légitámadásoktól támogatva erélyes támadást indítottak.

Augusztus 30-án a Délkeleti Front csapatai az ellenséges túlerő nyomására visszavonultak a külső, majd utána a belső védelmi vonalra. A 62. és 64. hadsereg a Rinok-Orlovka-Gumrak-Peszcsanka-Ivanovka vonalon foglalt védelmet. Ebben az időben a 62. hadsereg parancsnoka Anton Ivanovics Lopatyin altábornagy volt. Ő mindent megtett, amit a katonai kötelesség megkövetelt tőle, sőt még többet is, hiszen köztudomású, hogy az ellenség számbelileg felülmúlta hadseregének csapatait. És ő ennek ellenére megőrizte a 62. hadsereget az ellenség elleni helységharc számára, amelyben később felőrölték, majd megsemmisítették a támadókat.

Sztálingrád e nehéz napjaiban a főhadiszállás elrendelte, hogy a nyugati irányban részleges támadó hadműveletet kell végrehajtani, hogy az lekösse az ellenség tartalékait és megakadályozza átdobásukat Sztálingrád körzetébe.

A Nyugati Frontnál, amelynek abban az időben én voltam a parancsnoka, az események a következőképpen alakultak. A front bal szárnyán június elején a 10., 16. és a 61. hadsereg a Kirov-Bolhov terepszakaszról támadást indított Brjanszk irányában. A jobb szárnyon Pogoreloje Gorogyiscse környékén a megerősített 20. hadsereg a Kalinyini Front bal szárnyával együttműködve augusztusban sikeres támadást hajtott végre a Szicsevka-Rzsev körzetében levő ellenség megsemmisítése céljából.

A német védelem áttörése és a rzsev-vjazmai vasútvonal elérése után a Nyugati Front csapatainak a támadását megállították és Rzsev városa az ellenség kezén maradt.

Pogoreloje Gorogyiscse környékén az ellenség nagy veszteségeket szenvedett. A német hadvezetés, hogy megállítsa a Nyugati Front csapatainak a támadását, kénytelen volt sürgősen több hadosztályt átdobni, amelyeket a támadás továbbfejlesztésére szánt a sztálingrádi és a kaukázusi irányban.

Tippelskirch német tábornok ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Az áttörést csak úgy sikerült megakadályozni, hogy három páncélos és több gyalogos hadosztályt, amelyek már készen álltak arra, hogy a Déli Frontra dobják át őket, visszatartották, és először az áttörés lezárására, majd utána ellencsapás céljára is bevetettek.⁴⁸ K. Tippelskirch: i. m. 241. old. (oroszul). *

Ha még rendelkezésünkre áll egy-két hadsereg, akkor a Konyev tábornok parancsnoksága alatt álló Kalinyini Fronttal együttműködve nemcsak a rzsevi csoportot, hanem az egész rzsev-vjazmai német csoportosítást is szét tudtuk volna zúzni és jelentősen meg tudtuk volna javítani a hadműveleti helyzetet az egész nyugati hadászati irányban. Sajnos, a Legfelsőbb Főparancsnokság nem használta ki ezt a reális lehetőséget.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!