(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XIII.
Országunkat 1942-ben több oknál fogva újabb súlyos megpróbáltatások érték. Ám, éppen úgy mint 1941-ben, a moszkvai csatában, a szovjet nép és fegyveres erői a lenini párt vezetésével, bátran leküzdve a nehézségeket, a Don és a Volga között is szét tudták zúzni a német csapatok nagy hadászati csoportosítását, és ezzel megkezdődött a német fasiszta csapatok kiűzése hazánk földjéről.
Hogy jobban megérthessük az országunk déli részén lezajlott eseményeket, nagy vonásokban meg kell ismerkednünk az 1942 nyár eleji katonapolitikai helyzettel.
1942 tavaszán némileg javult a Szovjetunió belső és nemzetközi helyzete. Az antifasiszta front tovább szélesedett és erősödött. Januárban aláírták 26 ország deklarációját, amelyben az aláíró felek kijelentették, hogy minden erővel és eszközzel harcolnak az agresszív államok ellen, és nem kötnek velük különbékét vagy fegyverszünetet. Az Egyesült Államokkal és Angliával megegyezés jött létre arra vonatkozóan, hogy e két ország 1942-ben megnyitja a második frontot. Mindezek és egyéb körülmények, különösen a német csapatok moszkvai veresége és a Szovjetunió elleni hitlerista villámháborús terv meghiúsulása valamennyi országban jelentősen aktivizálta az antifasiszta erőket.
A szovjet-német arcvonalon ideiglenesen elhallgattak a fegyverek. Mindkét fél védelembe ment át. A védőállásokban levő csapatok árkokat ástak, fedezékeket építettek, aláaknázták a peremvonalhoz vivő utakat, drótakadályokat húztak és egyéb erődítési munkákat végeztek.
Csapataink parancsnokai és törzsei kidolgozták a tűzrendszert, megszervezték a fegyvernemek együttműködését és egyebeket.
A főhadiszálláson, a vezérkarnál és a csapatoknál értékelték a háború addigi eredményeit, kritikailag felülvizsgálták és átgondolták a csapatok sikeres és sikertelen tevékenységét, alaposabban tanulmányozták az ellenség hadművészetét, annak erős és gyenge oldalait.
A szovjet nép a háború döntő fordulatát előkészítő, Moszkvánál aratott nagy győzelemtől lelkesítve sikeresen átállította a népgazdaságot hadivágányra. A szovjet csapatokhoz egyre nagyobb mennyiségben kezdtek érkezni új harckocsik és repülőgépek, lövegek és sorozatvetők, valamint lőszerszállítmányok.
A hátországban valamennyi fegyvernemből új hadászati tartalék alakulatokat szerveztek. Harckocsi- és repülőgépgyártásunk sikerei lehetővé tették a Legfelsőbb Főparancsnokság számára, hogy megkezdje a harckocsihadtestek és hadseregek létrehozását, és az akkoriban legkorszerűbb felszereléssel lássa el azokat.
A csapatok korszerű 45 mm-es páncéltörő ágyúkat és új 76 mm-es ágyúkat kaptak. Új tüzéregységek és magasabbegységek alakultak. Átszervezték a csapat- és a honi légvédelmet. A légierő lehetőséget kapott arra, hogy légi hadseregeket szervezzen. Júniusban már nyolc légi hadseregünk volt. Jelentős mértékben kezdtek feltöltődni a távolsági repülők magasabbegységei és a főparancsnokság tartalékában levő hadtestek. Harcoló hadseregünk összlétszáma öt és fél millió főre emelkedett; a harckocsik száma 4065, a lövegeké és aknavetőké 43 642, a repülőgépeké pedig 3164 volt.46 A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja 1941-1945. Rövid összefoglalás. M., 1965. 152.old. (oroszul). * A csapatoknál nagy lendületet vett a harckiképzés, a háborús tapasztalatok és az új harci technika kezelésének sokoldalú elsajátítása.
A német fasiszta hadvezetés is készülődött a nyári hadjáratra, és továbbra is a szovjet arcvonalat tekintette a legfontosabbnak. A hitlerista vezetés egyre újabb és újabb szövetséges csapatokat küldött a keleti arcvonalra. A fasiszta Németországnak és szövetségeseinek a Barents-tengertől a Fekete-tengerig terjedő arcvonalon 217 hadosztálya és 20 dandára volt, és ebből 178 hadosztály, 8 dandár és 4 légiflotta teljesen német volt. A többi arcvonalon és a megszállt országokban Németország a második front hiányában fegyveres erőinek legfeljebb 20 százalékát tartotta.
1942 májusában az ellenségnek a szovjet-német arcvonalon több mint hatmilliós hadserege (ebből 810 000 volt a szövetséges csapatok létszáma), 3230 harckocsija és rohamlövege, majdnem 43 ezer lövege és aknavetője, valamint 3400 harci repülőgépe volt. A német csapatok élőerők tekintetében továbbra is felülmúlták csapatainkat. Mi viszont bizonyos mennyiségi fölényben voltunk harckocsik tekintetében, viszont minőségi szempontból harckocsi-állományunk nagy része még mindig elmaradt a németeké mögött.
Hitler politikai stratégiája és hadászata az 1942. év legközelebbi időszakára nagy vonalakban az volt, hogy délen szétzúzza csapatainkat, elfoglalja a Kaukázust, előre nyomul a Volgáig, elfoglalja Sztálingrádot (ma Volgograd) és Asztrahanyt, s ezzel megteremti a feltételeket a Szovjetunió államiságának megsemmisítéséhez.
Amikor a német hadvezetés az 1942. évi nyári támadást megtervezte, élőerő tekintetében ugyan fölényben volt a szovjet fegyveres erőkkel szemben, de már nem volt lehetősége arra, hogy egyszerre támadjon minden hadászati irányban, mint1941-ben, a „Barbarossa-terv” szerint.
1942 tavaszáig a német csapatok a Barents-tengertől a Fekete-tengerig húzódtak szét. Ennek következtében hadműveleti sűrűségük erősen csökkent.
A hitlerista hadvezetésnek több totális intézkedéssel sikerült jól feltöltenie a „Dél” hadseregcsoportot és olyan erőket összpontosítania benne, amelyek délnyugati irányban jelentősen felülmúlták a mi csapataink lehetőségeit.
Hitler 1942. április 5-i 41. sz. direktívája szerint a Szovjetuniótól el kell ragadni gazdag mezőgazdasági és iparvidékeit, további gazdasági erőforrásokat kell szerezni (elsősorban a kaukázusi olajat) és a katonapolitikai célok elérése végett uralkodó hadászati helyzetet kell elfoglalni.
Hitler és környezete azt remélte, hogy amint a német csapatok országunk déli részén sikereket érnek el, más irányokban is csapásokat mérhetnek, és újból megrohamozhatják Leningrádot és Moszkvát.
A moszkvai irányban azt tervezték, hogy részleges támadó hadműveletekre szorítkoznak, s ezekkel felszámolják a német csapatok védelmébe mélyen beékelődött szovjet erőket. Ennek kettős célja lett volna. Először, csapataik hadműveleti helyzetének megjavítása, másodszor, a szovjet hadvezetés figyelmének elterelése a déli hadászati irányról, ahol a főcsapást készítették elő.
A hitleristák a Kaukázus és a Volga-vidék elfoglalását tervezve arra törekedtek, hogy a Szovjetuniót megfosszák azoktól a közlekedési vonalaktól, amelyek a Kaukázuson keresztül a szövetségesekhez vezettek.
1942 tavaszán gyakran megfordultam a főhadiszálláson. Számos elvi hadászati kérdés megvitatásában vettem részt a legfelsőbb főparancsnoknál, és jól tudtam, hogyan értékeli a kialakult helyzetet és az 1942. év kilátásait.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a legfelsőbb főparancsnok nem hisz maradéktalanul Churchillnek és Rooseveltnek azokban az ígéreteiben, hogy megnyitják az európai második frontot, de nem is veszti el azt a reményét, hogy valamivel majd megpróbálkoznak más területeken.
A legfelsőbb főparancsnok véleménye az volt, hogy a németek 1942 nyarán egy időben két hadászati irányban lesznek képesek nagy támadó hadműveletekre: a moszkvai irányban és az ország déli részén. Ami az északi és az északnyugati irányt illeti, mondta Sztálin, ott jelentéktelen német aktivitás várható. Lehetséges, hogy megkísérlik levágni védelmi vonalunk kiszögelléseit és megjavítani saját csoportosításaik helyzetét.
A két irány közül, amelyekben az ellenség a legfelsőbb főparancsnok véleménye szerint hadászati támadó hadműveleteket indíthatott, ő leginkább a moszkvaitól félt, ahol az ellenségnek több mint 70 hadosztálya összpontosult.
Az 1942. évi tavaszi és nyár eleji terveinket illetően Sztálin úgy vélte, hogy még nem rendelkezünk elég élőerővel és eszközzel ahhoz, hogy nagy támadó hadműveleteket indítsunk. Szerinte a közeli jövőre meg kell elégedni az aktív hadászati védelemmel, de emellett több részleges támadó hadműveletet kell lefolytatnunk a Krím-félszigeten, Harkov környékén, a lvov-kurszki és a szmolenszki irányban, továbbá Leningrád és Gyemjanszk környékén.
Tudtam, hogy Borisz Mihajlovics Saposnyikov elvileg egyetért Sztálinnal, de csapataink tevékenységi tervét illetően az az álláspontja, hogy aktív hadászati védelemre kell szorítkozni, a nyár elején fel kell őrölni és el kell véreztetni az ellenséget, és utána erőt gyűjtve széles arcvonalon ellentámadásba kell átmenni. Ebben támogattam Saposnyikovot, de az volt a véleményem, hogy a nyugati irányban a nyár elején okvetlenül szét kell zúznunk a rzsev-vjazmai csoportosítást, ahol a németeknek nagy hídfőjük és erőik voltak.
A főhadiszállás és a vezérkar különösen veszélyesnek az orjol-tulai és a kurszk-voronyezsi irányt tekintette, számolva azzal a lehetőséggel, hogy az ellenség délnyugati megkerülő hadművelettel csapást mér Moszkvára. E feltételezés folytán, hogy Moszkvát délnyugat felől megvédjék, olyan határozat született, miszerint a főhadiszállás tartalékának egy részét a tavasz végén a Brjanszki Front sávjában összpontosítják.
A Brjanszki Front jelentős élőerőket és eszközöket kapott. Május közepén állományába osztottak be négy harckocsihadtestet, hét lövészhadosztályt, tizenegy önálló lövészdandárt, négy önálló harckocsidandárt és nagy mennyiségű tüzérséget. Ezenkívül a Brjanszki Fronthoz osztották be a főhadiszállás 5. harckocsihadseregét, amelynek erős ellencsapást kellett mérnie abban az esetben, ha az ellenség a Brjanszki Front sávjában támadna.
Alapjában véve egyetértettem a legfelsőbb főparancsnok hadműveleti-hadászati prognózisával, de nem tudtam egyetérteni vele a részleges fronthadműveletek számában, mert úgy véltem, hogy ezek elnyelik tartalékainkat, és ezzel megnehezül a szovjet csapatok későbbi általános támadásának az előkészítése.
Elképzeléseimet jelentve azt javasoltam Sztálinnak és a vezérkarnak is, amit már említettem: elsősorban a nyugati hadászati irányban mérjünk erős csapásokat, hogy szétzúzzuk az ellenség rzsev-vjazmai csoportosítását. Erre a célra a Nyugati, a Kalinyini és a legközelebbi frontok erőit, valamint a Legfelsőbb Főparancsnokság és a moszkvai légvédelem repülőerőit vegyük igénybe.
Az ellenség szétzúzása a nyugati irányban számottevően meg fogja gyengíteni a német erőket és arra kényszeríti őket, hogy lemondjanak a nagy támadó hadműveletekről, legalábbis a közeljövőben.
Természetesen, ha most visszatekintve értékeljük az eseményeket, ez a következtetés nem volt vitathatatlan, de abban az időben, mikor nem rendelkeztünk teljes adatokkal az ellenségről, meg voltam győződve igazságomról.
A kérdés bonyolultsága miatt Sztálin megparancsolta, hogy vitassuk meg az általános helyzetet és csapataink tevékenységének lehetséges változatait a nyári hadjárat idején.
A megbeszélésen, amely az Állami Honvédelmi Bizottságban március végén zajlott le, jelen volt Vorosilov, Tyimosenko, Saposnyikov, Vaszilevszkij, én és Bagramjan.
Saposnyikov igen részletes beszámolót tartott, amely alapjában véve megegyezett Sztálin prognózisával. Ám az ellenség számbeli fölényére és az európai második front hiányára való tekintettel Saposnyikov azt javasolta, hogy szorítkozzunk aktív védelemre. A fő hadászati tartalékokat ne vessük be, hanem összpontosítsuk a középső irányban és részben Voronyezs környékén, ahol a vezérkar véleménye szerint 1942 nyarának a fő eseményei játszódhatnak le.
Amikor a Délnyugati Irányparancsnokság által előterjesztett támadó hadművelet tervét, amelyet a Brjanszki, Délnyugati és a Déli Front erőivel kellett végrehajtani, megtárgyaltuk, Saposnyikov marsall megpróbált rámutatni a hadművelet megszervezésének a nehézségeire, de a legfelsőbb főparancsnok nem engedte befejezni mondókáját és közbevágott:
– Ne üljünk tán ölbe tett kézzel a védelemben és várjuk, hogy a németek előbb támadjanak? Egy sor megelőző csapást kell mérnünk a széles arcvonalon, és ki kell tapogatnunk az ellenség felkészültségét. Zsukov azt javasolja, támadjunk a nyugati irányban, a többi arcvonalszakaszon pedig védekezzünk. Szerintem ez félmegoldás.
Tyimosenko vette át a szót. A délnyugati irány helyzetét jelentve, ezt mondta:
– Ennek az iránynak a csapatai most olyan állapotban vannak, hogy csapást mérhetnek és kell is, hogy megelőző csapást mérjenek a németekre a délnyugati irányban és ezzel szétzilálják a Déli és Délnyugati Front elleni támadó terveiket, mert ellenkező esetben megismétlődik az, ami a háború elején történt. Ami pedig a nyugati irányban indítandó támadást illeti, támogatom Zsukovot. Ez le fogja kötni az ellenség erőit.
Vorosilov támogatta Tyimosenkót.
Én ismét jelentettem, hogy nem értek egyet a több támadó hadművelet tervével. Borisz Mihajlovics Saposnyikov, aki tudomásom szerint szintén nem volt híve a részleges támadó hadműveleteknek, ezúttal, sajnos, hallgatott. A megbeszélés azzal végződött, hogy a legfelsőbb főparancsnok kiadta az utasítást: készítsük elő és a közeljövőben hajtsunk végre részhadműveleteket a Krím-félszigeten, a harkovi irányban és más körzetekben. A főhadiszálláson tartott megbeszélés után visszatértünk helyünkre.
A májusi és júniusi események bebizonyították, hogy a főhadiszállás rosszul számított. Fegyveres erőink délen ismét súlyos megpróbáltatásoknak voltak kitéve. Április végén csapataink krími támadása kudarccal végződött. D. T. Kozlov altábornagy Krími Frontjának csapatai nem érték el céljukat és nagy veszteségeket szenvedtek. A főhadiszállás utasította a front parancsnokságát, hogy menjen át szilárd védelembe.
Az ellenség május 8-án a Krími Front ellen fordítva csapásmérő csoportosítását, nagy repülőerők támogatásával áttörte a védelmet. A nehéz helyzetbe kerülő csapataink kénytelenek voltak kiüríteni Kercset.
A kercsi vereség komoly bonyodalmakat okozott Szevasztopolban, ahol a város védői október óta megfeszített erővel harcoltak. Kercs elfoglalása után a német hadvezetés minden erejét Szevasztopol ellen összpontosította.
Július 4-én, kilenc hónapi ostrom, hosszú és elkeseredett ütközetek után, amelyekben a szovjet tengerészek és a szárazföldi csapatok harcosai halhatatlan dicsőséget szereztek, csapataink Szevasztopolt kiürítették. A Krím teljesen elveszett, ez nagyban súlyosbította általános helyzetünket, és természetesen könnyítette az ellenség helyzetét, amelynek így egy harcképes hadserege és jelentős megerősítő eszközei szabadultak fel.
Május 3-án az Északnyugati Front Gyemjanszk körzetében támadást indított a 16. német hadsereg csapatai ellen. Az egész hónapon át tartó ütközet nem hozott sikert. Igaz, az ellenség nagy veszteségeket szenvedett.
Egyszer, amikor telefonon beszéltem a legfelsőbb főparancsnokkal a Krími Frontról és a délnyugati irányról, a következőket mondta:
– Látja, mire vezet a védelem … Szigorúan meg kell fenyítenünk Kozlovot, Mehliszt és Kulikot nemtörődömségükért, hogy a többiek kedvét elvegyük a szájtátiságtól. Tyimosenko hamarosan megkezdi a támadást. És ön, nem változtatta meg a déli irányban folytatandó tevékenységünk módjáról alkotott véleményét?
– Nem. Az a véleményem, hogy az ellenséget délen légitámadásokkal és hatalmas tűzzel kell fogadnunk, szívós védelemmel vereséget kell rá mérnünk, majd utána átmenni támadásba.
Május 12-én a Délnyugati Front csapatai támadásba mentek át Harkov irányában. Két csapást mértek: az egyiket Volcsanszk körzetéből, a másikat pedig a barvenkovói kiszögellésből.
A hadművelet biztosítását a Lozovaja-Barvenkovo-Szlavjanszk szakaszon a Déli Frontra bízták. Ámde a Délnyugati Irányparancsnokság nem számolt a Kramatorszk felől fenyegető veszéllyel. Ott éppen befejeződött egy nagy német támadó csoport összevonása.
A barvenkovói kiszögellésből támadásba menve át a Délnyugati Front csapatai áttörték az ellenség védelmét és három nap alatt valamennyi szakaszon 25-50 km-t nyomultak előre. A hadművelet azonban elakadt.
Május 17-én hajnalban a „Kleist” hadseregcsoport 11 hadosztálya Szlavjanszk-Kramatorszk körzetéből támadást indított a Déli Front 9. és 57. hadserege ellen. A védelem áttörése után az ellenség két nap alatt 50 km-t nyomult előre, és Petrovszkovo környékén a Délnyugati Front balszárny-csapatainak az oldalába került.
Május közepén jelen voltam azon a megbeszélésen, amelyet Sztálin tartott a frontparancsnokkal, és jól emlékszem, hogy komolyan aggasztotta őt az ellenség kramatorszki csoportja.
Ugyanaznap este a legfelsőbb főparancsnoknál beszélgettünk erről a témáról N. Sz. Hruscsovval, a haditanács tagjával, akinek ugyanaz volt a véleménye, mint a Délnyugati Front parancsnokának: a kramatorszki csoport részéről fenyegető veszély túlzott, és nincs ok a hadművelet megszakítására.
Május 18-án este a súlyosbodó helyzet komolyan nyugtalanítani kezdte Vaszilevszkijt, a vezérkari főnök helyettesét. Nyomban jelentette a legfelsőbb főparancsnoknak, hogy le kell állítani csapataink támadását, és a barvenkovói csoportosítás erőinek zömét az ellenség kramatorszki csoportja ellen kell fordítani.
A legfelsőbb főparancsnok a Délnyugati Front haditanácsának ama jelentéseire hivatkozva, hogy folytatni kell a támadást, elvetette Vaszilevszkij javaslatait. Az az állítás, hogy a Déli és Délnyugati Front haditanácsa aggodalmaskodó jelentéseket terjesztett a legfelsőbb főparancsnok elé, nem felel meg a valóságnak. Ezt azért állítom, mert személyesen jelen voltam a legfelsőbb főparancsnok megbeszélésein.
Május 19-én a Délnyugati Front haditanácsa felismerte az erősen bonyolódott helyzetet, és intézkedéseket tett az ellenséges csapatok visszaverésére, de ekkor már késő volt.
Május 23-án a 6. és 57. hadsereget, a 9. hadsereg egy részét és L. V. Bobkin tábornok hadműveleti csoportját teljesen bekerítette az ellenség. Sok egységnek sikerült kitörnie a bekerítésből, de egyeseknek nem, és ezek, nem akarván megadni magukat, az utolsó csepp vérükig küzdöttek.
Ezekben a harcokban pusztult el Fjodor Jakovlevics Kosztyenko tábornok, a frontparancsnok helyettese – a polgárháború és a Honvédő Háború hőse, a 4. „Doni” kozákhadosztály 19. „Manicsi” ezredének volt parancsnoka. Ugyancsak ott halt hősi halált K. P. Podlasz tábornok, a 6. hadsereg parancsnoka és L. V. Bobkin tábornok, a hadműveleti csoport parancsnoka, akikkel együtt vettem részt a magasabb parancsnokok továbbképző tanfolyamain. Nagyszerű parancsnokok, pártunk és hazánk hű fiai voltak.
Ha a harkovi hadművelet kudarcát elemezzük, könnyen rájövünk arra, hogy a délnyugati irány csapatai vereségének fő oka az volt, hogy lebecsülték azt a komoly veszélyt, amelyet a délnyugati hadászati irány hordozott magában, ahol a főhadiszállás nem rendelkezett a szükséges tartalékokkal.
Ha a délnyugati irány hadműveleti mélységében a főhadiszállás néhány tartalék hadserege áll, akkor 1942 nyarán nem került volna sor az ottani csapatok katasztrófájára.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
