ELSŐ RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
A Tanácsköztársaság bukása óta az állandó kormányválság és a pártok harca a hatalomért lehetetlenné tesz úgyszólván mindenféle átfogó kormányintézkedést. A legsúlyosabb háborús nélkülözéseket is felülmúló a rettenetes nyomor. A tanácskormány bukása az aratás idejére esik, a Friedrich-kormány mégsem tudja megoldani a városok élelmezését. A gyáripari termelés alig éri el a háború alatti egynegyedét. A munkanélküliek száma a fővárosban és környékén megközelíti a százötvenezret. A kormány mégis megszünteti a tanácskormány által intézményesített munkanélküli segélyt.
A tőkések a munkabéreket a Tanácsköztársaság idején megállapított minimális bérek ötven-hatvan százalékára szorítják vissza. A nyomdászok a kommün idején fizetett havi négyszáznyolc koronás bér helyett kétszázötvenet kapnak. A téglagyári munkások száznegyvenötöt.
Somogy megye kormánybiztosa azzal hatálytalanítja a gazdasági cselédekkel kötött kollektív szerződést, hogy az abban foglalt magas bérekkel a gazdálkodást nem lehet fenntartani. A Tanácsköztársaság által megállapított férfinapszám harmincöt-negyven korona volt, most tizenöt. Az uradalmak visszaveszik a Károlyi-kormány idején hadirokkantaknak és kisembereknek használatra kiadott földeket. A kormány nemhogy eleget tenne a paraszti tömegek földkövetelésének, engedi, hogy a földbirtokosok visszavegyék a nincstelenek használatában levő kevés földet is. A földbirtokosok és nagybérlők eme mohósága az ellenforradalmi földreform-demagógia teljes lelepleződését jelenti.
Súlyosbítja a helyzetet az egyre gyorsuló infláció, az árak ijesztő növekedése.
A proletariátus elkeseredett harcot folytat helyzete megjavításáért. Szeptember első hetében a bányászok leteszik a szerszámot. Tiltakoznak a bányák katonai megszállása, a munkaidő napi tizenkét órára kiterjesztése, a bérek csökkenése ellen. A sztrájk kiterjed Tatabányára, Felsőgallára, Nagymányokra, Szászvárra, Komlóra.
Schnetzer tábornok honvédelmi miniszter a hatóságokhoz és külön Horthyhoz intézett táviratában súlyosan veszélyesnek jelzi a helyzetet, mert a bányászok vonakodnak beszolgáltatni fegyvereiket. Becslése szerint a munkásságnál országosan mintegy százezer fegyver, sok lőszer, kézigránát, géppuska és egyéb hadianyag van elrejtve. A román csapatok és a Horthy egységei által végrehajtott fegyverbeszedés siralmas eredményű. Csak a fegyverek huszadrésze kerül elő.
Tatabányára Schnetzer csendőrosztagot rendel ki, amely sortüzet nyit a letartóztatott társaik szabadon engedését követelő munkásokra. Hét bányász holtan marad a vérengzés színhelyén. A sebesültek közül kettő belehal sérüléseibe.
A komlói és szászvári bányatelepekre Horthy büntető osztagai vonulnak, fojtják vérbe a megmozdulást. A lázongó bányászokat behívják katonának.
A bányászok részben elérik követelésüket. A tatabányai vérengzés mindenképp szemlélteti számukra a keresztényszocializmust, amelyet az ellenforradalom ígér a munkásoknak. Jellemző az is, hogy a komlói és szászvári sztrájk letörése után a miniszterelnökhöz intézett táviratában Horthy súlyosabb rendszabályokat követel a kommunisták ellen.
Javasolja: a minisztertanács által már elhatározott, de a románok közbelépése miatt még ki nem hirdetett statáriumot az egész Dunántúlra terjesszék ki, a hadsereg elleni izgatás és a fegyverek jogtalan elrejtése miatt. Kijelenti: a katonai karhatalmak túlkapásai csak akkor szűnnek meg, ha az elfogott kommunisták akkor is megkapják büntetésüket, ha nem lehet közönséges bűntettet bizonyítani rájuk.
Az ilyen eljárás szükségességét Horthy elrettentő példaadás szempontjából hangsúlyozza, ami egyben ismét felelet a tiszti különítmények vérengzései ellen emelt kifogásokra.
Akárcsak Tatabánya és Komló bányászai, harcolnak a dolgozók az északi területek bányáiban és ipari gócpontjaiban. Nagy Pál altábornagy a kormány megbízásából ellenőrzi az északi részeken szervezett karhatalmakat. Jelentést tesz a munkásság ellenállásáról. Felkeres több járási és megyei székhelyet. Az a tapasztalata, hogy a nyugalom csak látszólagos. Nyugtalanságot, bizalmatlanságot, tartózkodó viselkedést tapasztal a községek utcáin, terein, az életben. Általános a panasz és a türelmetlenség a vasúti forgalom nehézségei, az áruhiány, a nehéz megélhetés miatt. A közbiztonsági és karhatalmi szervek megalakulásával és működésével kapcsolatban jelenti: e szervezetekbe a nép vagyonos, jó érzésű elemei örömmel jelentkeznek, de nem a munkásság. Javasolja: az ipari üzemekből nagy számban elbocsátott és munkanélküli tömeget hívják be munkásszázadokba.
Beszámol a közigazgatás fokozatos megindulásáról. Erélyes és kérlelhetetlen igazságszolgáltatást sürget a kommunisták és különösen a néptanítók ellen. Nem maradhat megtorlatlanul a néptanítók nagy részének ellenállása.
A hatalmát vesztett, megkínzott proletariátus nem adja fel harcát. A szakszervezetek – a Nemzeti Hadsereg által megszállt, de a meg nem szállt területeken is – az üldözés ellenére működnek. Harcolnak a nyomor és az üldöztetés ellen. Kommunisták és szociáldemokraták a terrorral dacolva jelentős munkát végeznek a szakszervezetek védelmében. A dolgozók alig-alig kapnak támogatást a Szociáldemokrata Párttól, amely teljesen az osztálybéke álláspontjára helyezkedik.
Magukra hagyatottak a kommunisták is. Számukra nemcsak a fehérterror üldözése okoz szinte áthidalhatatlan nehézséget, hanem az, hogy nem támaszkodhatnak kommunista pártszervezetekre. A diktatúra kikiáltása előtt a Kommunisták Magyarországi Pártjának nem voltak jelentős pártszervezetei. A nagyon fiatal, 1918 novemberében alakult párt 1919-es hatalmas tömegbefolyása ellenére még Budapesten sem tudta elérni pártszervezeti erejének jelentős növekedését. Vidéki szervezeteinek egy része a Károlyi-kormány és a Szociáldemokrata Párt részéről indított 1919 januári rendőrségi támadás idején megsemmisült. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor a két párt egyesülésével az amúgy is gyenge kommunista szervezetek beolvadtak a régi, erős szociáldemokrata szervezetekbe. A Tanácsköztársaság bukásakor emiatt ténylegesen nincsen kommunista párt.
Amikor a diktatúra bukásával a kommunisták részéről Kun Béla elnökletével megszületik az a határozat, hogy a kommunista vezetők közül kiknek kell elhagyniuk Magyarországot, döntés születik a Kommunisták Magyarországi Pártja újjászervezéséről, az illegális pártépítő munkáról. E fontos és veszélyes munkát a párt három ismert nevű vezetője, az önként jelentkező Korvin Ottó, Lukács György és Hirossik János kapja.
Bátor és önfeláldozó elhatározásuk csak részben jár sikerrel. A Peidl-kormány bukásával, az ellenforradalmi Friedrich-kormány uralomra jutásának egyik első, a kormánylapban örömmel meghirdetett fegyverténye Korvin Ottó letartóztatása. Lukács Györgynek menekülnie kell. A kommunista párt elveszti újjászervezésének két vezetőjét. Csak Hirossik folytatja a földalatti szervező munkát.
1919. augusztus 3-án a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége választ illegális Központi Bizottságot. Nincsen illegális tapasztalatuk, már a fehérterror első hullámában letartóztatják őket.
Párt- és ifjúmunkás-vonalon emiatt csak kevésnyi, kis létszámú kommunista szervezet működik.
Ausztriában az odamenekült kommunista pártvezéreket, Kun Bélát és társait internálják. Mégis találnak ott módot, hogy hozzákezdjenek a kommunista pártépítés munkájához. Az osztrák kommunisták rendelkezésükre bocsátják napilapjukat, a Bécsben megjelenő Die Rote Fahné-t, a Vörös Zászlót. A fő feladat az egymástól függetlenül, Ausztriában és itthon meginduló kommunista szervezkedés összehangolása, a kapcsolatok kiépítése. Ebben a megszálló román hadsereg kommunistái is segítik őket. Legendás a híre egy Rozsu nevű román kommunistának.
1919. szeptember 2-án megjelenik a Kommunisták Magyarországi Pártja kiáltványa a nemzetközi munkásosztályhoz: – A nemzetközi ellenforradalom Magyarországon működő csapatai legyőzték a magyar munkásosztályt. A románok az antantmisszió védőszárnya alatt, a magyar burzsoázia segítségével megszállták Budapestet s a nagyobb vidéki városokat … Felületes számítás szerint Magyarországon eddig hatezer munkást öltek meg, tekintet nélkül arra, hogy kommunisták vagy szociáldemokraták voltak … Elvtársak! A magyar munkásság forradalmának ügye a világforradalom ügye. Olasz, francia, angol munkások és katonák! Ha nem akartok munkástársaitok árulói lenni, ha nem akartok együttműködni bűnös kormányaitokkal, cselekedjetek! …
Szeptember 10-én a Szociáldemokrata Párt röpiratban elítéli a Tanácsköztársaságot, a kommunistákat. Megerősíti a Szociáldemokrata Párt osztálybéke álláspontját: – Szüneteljen most az osztályharc, némuljon el minden fajú nemzeti és felekezeti ellentét. Az ellenforradalmi koalícióval szemben alakuljon meg az állam újra-felépítését és fenntartását kívánó elemek koalíciója. Alakuljon meg az általános kiengesztelődés, a békés termelés és jóvátevés híveinek szolidáris egyesülése.
Ami ellentét van közöttünk, azt elintézhetjük később! Előbb mentsük meg az országot! …
Ez a politika nagyon megnehezíti a Kommunista Párt osztályharcot hirdető illegális munkáját. Nemcsak a fehérterror ellen kell harcolnia. Ébren tartva a munkásosztályban a szocialista tudatot, le kell küzdenie a Szociáldemokrata Párt által előidézett tespedést is.
Kaposvárott szeptember 16-án törvényszék elé állítják Somogy megye vezető kommunistáit. A tárgyaláson fehérterrorista tisztek követelik: ha nem végzik ki valamennyit, nem állnak jót katonáikért. Az ellenforradalmi törvényszék elnöke tiltakozik, hogy a katonaság beavatkozzék a bírói eljárásba.
A fehérterroristák válasza az, hogy a kaposvári törvényszéki fogházból elhurcolják Latinka Sándor kormányzótanácsi biztost, Tóth Lajost, Levin Samut, Szalma Istvánt, Farkas Jánost. A nádasdi erdőben levő lőtérre viszik őket. Megásatják velük sírjukat. Céltáblához kötözik valamennyit. Büszkén vallják magukat kommunistáknak. Kivégzik őket.
A Somogyban különösen népszerű Latinkáról szól majd a nagyon szomorú nóta:
Állt egyenest, mint a nyárfa,
Megsiratja sok száz árva.
Ellenzéki lapok nem jelenhetnek meg. Akárcsak a Latinkáról szóló gyászdalban, mindenütt szájról szájra adják a terrorista szörnyűségek hírét. A nép Horthyt eddig cattarói hóhérnak nevezte, mostantól az ország hóhéra nevet kapja.
A Horthy-legenda kialakítói majd mégis arról írnak: alig alakul meg sok nehézségek legyőzése után a Nemzeti Hadsereg, ennek tekintélyét, sőt létét máris veszélyezteti a politika. Egyes tisztek önhatalmúlag ítélkeznek a kommunizmussal vádolt egyének felett. Tápot adnak a világszerte elterjedt rémhíreknek. A fővezér átlátja ennek a nemzetközi politikai jelentőségét, szigorúan megtiltja a törvényes kellékek nélküli katonai ítélkezést.
Így a Horthy-legenda. A valóságban a Friedrich-kormányt és a budapesti antantmissziókat elárasztják a Dunántúlról érkező levelek és jelentések Horthy tiszti különítményeinek szörnyű gyilkosságairól és rablásairól. A letartóztatottak hozzátartozói könyörögnek, mentsék meg a még élőket a kivégzésektől és kínzásoktól. Budapesten a román hadsereg cenzúrázásával megjelenő Reggeli Hírek közli a dunántúli eseményeket, fényképeket. Sorban felkötött emberek előtt mosolygó tisztek állnak.
A borzalmaknak csak töredéke kerül nyilvánosságra. Mégis most már nemcsak Magyarország, a külföld is hangos a fehérterror szörnyűségeitől. Az antanthatalmak budapesti megbízottai vizsgálatot követelnek.
Beniczky Ödön, az új belügyminiszter igyekszik komolyan venni a „törvényeket”. Ennek megfelelően akar eljárni a kommunisták ellen. Keresztülviszi a minisztertanácson: küldjék el őt Siófokra, hogy figyelmeztesse és rávegye Horthyt: szüntesse meg a tiszti századok garázdálkodását.
Beniczky nem akar egyedül találkozni Horthyval. Úgy véli, minden kitelik tisztjeitől. Felkéri a monarchia volt külügyminiszterét, a nagy tekintélyű politikust, gróf Andrássy Gyulát, kísérje őt Siófokra. A fővezérrel történő kényes tárgyalásoknál legyen segítségére. Kettejük kérésére hozzájuk csatlakozik Bethlen István, Károlyi József gróf székesfehérvári kormánybiztos, Batthyány Lajos gróf földbirtokos, Pallavicini György őrgróf, dunántúli kormánybiztos.
Beniczky utóbb feljegyzést készít a siófoki tárgyalásokról. A többi résztvevő közléseiből is ismertek a bizalmas találkozás részletei.
A megbeszélés tárgyát Andrássy Gyula adja elő. Vázolja a bel- és külpolitikai helyzetet. Kéri a fővezért, szüntesse meg a tisztikar, különösen a tiszti századok önkényes garázdálkodásait, nehogy az országnak ebből súlyos kára származzék.
Horthy egyre nagyobb izgalommal hallgatja az előadottakat. Amikor Bethlen gróf veszi át a szót, akit politikai kapcsolatok fűznek hozzá, Horthy kitörő idegességgel kiált rá: – Még te is ellenem fordulsz?
Pedig Bethlen csak szerény észrevételt tesz – jegyzi fel Beniczky. Kifogásolja, hogy a fegyelmezetlen tisztek működése árt a hadsereg tekintélyének. Kéri, a tisztek ne tartsanak népgyűléseket. Ez a politikusok dolga.
Horthy idegességének nemcsak az az oka, hogy kérik tőle a tiszti különítmények kegyetlenkedéseinek megszüntetését. Azt hiszi, Bethlen megjegyzése a hatalomért dúló belső harcokkal kapcsolatos. Ebben Bethlen részéről nem az óvatosságra intést érti, hanem úgy látja, ellenzi politikai törekvését. Ezt nem várta volna titkos szövetségesétől.
Beniczky szerint Horthy annyira összevissza beszél, hogy alig lehet megérteni. Általában menti a tisztek eljárását, igazolni igyekszik őket. Beniczky, látva ily módon jövetelük elégtelen eredményét, azt kérdezi Horthytól: ha a Nemzeti Hadsereg bevonul a fővárosba, lesz-e pogrom?
– Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak! – válaszolja Horthy. Közben egy budapesti újság cikkét mutatja, mely hadserege dunántúli erőszakoskodásait írja le. A cikk szerzője a Beniczky előtt ismeretlen Roboz Imre és testvére.
Horthy felolvassa a cikket és hozzáteszi: – Akik ilyen cikkeket írnak, fürödni fognak!
Kellemetlen csend fogadja Horthy megjegyzését. Beniczky mégis figyelmezteti Horthyt, ígérje meg, semmit sem tesz az ő – mint belügyminiszter – tudta és megkérdezése nélkül. Horthy ezt megígéri. Végül is a megbeszélés barátságosabb hangulatban végződik, mint ahogyan indult – jegyzi meg Beniczky, és társaival együtt távozik Siófokról.
Horthy összevissza beszél a siófoki tárgyaláson, de utóbb kiderül, nem annyira, hogy meg ne értené a találkozás súlyos politikai jelentőségét. A nagybirtokos politikusok látogatása és intő szava olyan figyelmeztetés számára, amit, ha hatalomhoz akar jutni, meg kell fogadnia. Amiatt is, mert rövidesen újabb intés érkezik Horthyhoz az antant képviselőitől.
Hasonló kívánsággal azonban, hogy enyhítse a rendőrségi fehérterrort, Horthy is felkereshetné a „törvényesen eljáró” belügyminisztert. A budapesti ezer letartóztatottra méretezett Gyűjtőfogházban kétezer-ötszáz foglyot tartanak. Lehetetlen továbbiakat odaszállítani. A száznegyven letartóztatására épült szekszárdi törvényszéki fogházban négyszázat tartanak. A főügyész internáló táborok felállítását kéri a kormánytól, ahova elhelyezhetők lennének a bűncselekménnyel nem gyanúsítható, de egyébként a közre veszélyes bolsevisták. A rendőrség a politikai foglyokat éjjel-nappal válogatott kegyetlenségekkel gyötri. Sok fogoly nem bírja elviselni a kínokat, és a fogdában önkezével vet véget életének. Másokról, akik a kegyetlen bánásmódtól halnak meg, a rendőrség hivatalosan megállapítja: öngyilkosságot követtek el.
A fővezérségen lefolyt tanácskozás személyi összetétele azt mutatja, hogy ez tulajdonképpen a nagybirtokos osztály képviselőinek találkozása Horthyval. Felkeresik, mert még a nem kommunista tömegek is mélységes ellenszenvet tanúsítanak a Horthy által alkalmazott brutális terrorral szemben. Súlyosan hátrányos politikai helyzetbe hozza ez a nagybirtokot képviselő politikusokat. Akadályozza őket abban, hogy a hatalom megszerzésében nyíltan szövetségesüknek tekinthessék Horthyt. Emiatt kérik őt arra, vesse magát alá a törvényességnek. Működjék együtt a kormányban levő képviselőjükkel, Beniczky belügyminiszterrel.
A nagybirtokos osztály képviselői, e tárgyalás résztvevői tulajdonképpen két csoportot képviselnek. Az egyik a Bethlen-csoport, Ez a Horthy-Gömbössel kötött elvi megállapodása alapján máris számol azzal, hogy hatalomra jutásuk feltétele Horthy és környezetének követelése: nádorként vagy kormányzóként ő legyen Magyarország államfője. Az Andrássy-csoport is meg akarja nyerni magának Horthy, de nem államfőként. Az ő jelöltjük Apponyi Albert gróf, legitimista politikus, az 1914 előtti rendszer egyik pártvezére, minisztere. E csoport attól tart: ha Horthy valamilyen formában hozzájut az államfői tiszthez, később nem lesz hajlandó átadni a hatalmat a Habsburgoknak.
Hangoztatja pedig hűségét a Habsburg-ház iránt, de nem nyilvánosan.
Prónay írja naplójában: – Hunyadi József dunántúli nagybirtokos, Károly király volt főudvarmestere, a legitimisták egyik legfőbb vezetője, azon főurak egyike, akik szívvel és lélekkel, férfias bátorsággal kitartanak a Habsburg-dinasztia mellett. Prónay felkeresi a grófot kéthelyi kastélyában. Hosszan beszélgetnek Károly király hazahozataláról: – A király, sajnos, nem örvend népszerűségnek a parasztság körében – mondja Prónay. – Az elvesztett háború ódiumát, a nyomort, a szegénységet, mely az alsóbb rétegeket gyötri, az ügyes szabadkőműves propaganda kihasználja az uralkodó ellen. Ez nem lehet másképp – folytatja Prónay mert a szabadkőművesek nem építenek trónokat, hanem összedöntik azokat. Hunyadi világosítja fel a királyt, hogy a zsidóság és vele együtt a szabadkőművesség befolyását ki kell küszöbölni. Csak ezután gondolhat a trón újbóli elfoglalására.
Hunyady osztja Prónay nézetét, hogy a volt monarchia helyreállítása és a Magyarországtól elszakított és megszállt területek érdeke, hogy a koronás királyról lemondani és a legitimitás útjáról letérni nem szabad. Ha nem tartanak ki a legitimizmus mellett, a nemzetiségek miatt sohasem fogják az elrabolt országrészeket, Nagy-Magyarország területi integritását visszaszerezni.
Hunyady mindezekhez hozzáfűzi: erről Horthy fővezérrel szándékozik beszélni. Prónay megnyugtatja: Horthy hasonlóan nyilatkozott előtte, amikor legutóbb nála járt.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: NPO Lavochkina