(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XX.
Krebs gyalogsági tábornokot, a német szárazföldi haderő vezérkari főnökét, május 1-én 3 óra 50 perckor előállították a 8. gárdahadsereg harcálláspontjára. A tábornok bejelentette: felhatalmazták, hogy felvegye a közvetlen kapcsolatot a Vörös Hadsereg Főparancsnokságával és tárgyalásokat kezdjen a tűzszünetről.
4 órakor V. I. Csujkov tábornok távbeszélőn jelentette nekem, hogy Krebs tábornok közölte: április 30-án 15 óra 50 perckor Hitler öngyilkos lett. Csujkov azonnal be is olvasta Goebbelsnek a szovjet főparancsnoksághoz intézett levelét. Ebben a következő állt:
„A körünkből távozott Führerünk végakarata szerint felhatalmazzuk Krebs tábornokot az alábbiakra. Közölje a szovjet nép vezérével, hogy a mai napon 15 óra 50 perckor a Führer önként megvált életétől. Törvény adta joga alapján a Führer minden hatalmát – az általa hátrahagyott végrendelkezés értelmében – Dönitzre, rám és Bormannra ruházta. Én felhatalmaztam Bormannt arra, hogy kapcsolatot teremtsen a szovjet nép vezérével. Ez a kapcsolat elengedhetetlen azon két nagyhatalom közötti béketárgyalásokhoz, amely a legtöbb veszteséget szenvedte. Goebbels.”
Goebbels leveléhez csatolták Hitler végakaratát, mely az új birodalmi kormány névjegyzékét is tartalmazta. A végrendelkezést Hitler írta alá és tanúk hitelesítették (Keltezése: 1945. április 29-én 4 óra).
A közlés fontosságára való tekintettel helyettesemet, Szokolovszkij hadseregtábornokot, nyomban Csujkov tábornok harcálláspontjára küldtem azzal a feladattal, hogy kezdje meg a tárgyalásokat a német tábornokkal. Szokolovszkij olyan utasítást kapott, hogy követelje Krebs tábornoktól a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációját.
Közben kapcsolatot kerestem Moszkvával és távbeszélőn Sztálint kértem. A nyaralójában tartózkodott. Az ügyeletes tábornok jelentkezett, s közölte velem:
– Sztálin éppen aludni tért.
– Kérem, ébresszék fel. Az ügy sürgős, nem halaszthatjuk holnap reggelre.
Sztálin hamarosan a távbeszélőhöz jött. Jelentettem a Hitler öngyilkosságáról kapott közleményt, Krebs bejelentését és javasoltam, hogy a tárgyalások felvételével Szokolovszkij tábornokot bízzuk meg. Kértem további utasításait.
Sztálin így válaszolt:
– Eljátszotta hát Hitler kisded játékait. Kár, hogy nem sikerült élve elfognunk.
Hol van a holtteste?
– Krebs közlése szerint máglyán égették el.
– Közölje Szokolovszkijjal, hogy a feltétel nélküli kapituláción kívül semmiféle tárgyalásokba sem Krebsszel, sem más hitleristával nem bocsátkozhat – utasított a főparancsnok. – Ha semmi rendkívüli nem jön közbe, reggelig ne csöngessen, szeretnék egy kicsit pihenni. Holnap nálunk május elsejei díszszemle lesz.
Május elsejei díszszemle … Május elsejei felvonulás … Mindez milyen közeli és milyen drága minden egyes szovjet embernek, de különösen azoknak, akik hazájuktól távol vannak! Pontosan magam előtt láttam, hogyan sorakoznak fel a Vörös téren a moszkvai helyőrség csapatai. Korán reggel elfoglalják helyüket és a díszelgést fogadó beszéde után díszmenetben vonulnak el a Lenin Mauzóleum előtt, a kormány és a párt vezetői előtt, elhaladnak a Kreml ódon falai mentén, feszesen lépnek, büszkén demonstrálják a szovjet fegyveres erők győzelmét, az Európát a fasiszta elnyomás alól felszabadító hadsereg erejét …
Reggel 5 óra körül távbeszélőn jelentkezett Szokolovszkij tábornok és beszámolt a Krebs tábornokkal folytatott első tárgyalásról.
– Ravaszkodnak – mondotta Szokolovszkij. – Krebs közölte, nincs felhatalmazva arra, hogy döntsön a feltétel nélküli kapituláció kérdésében. Erre, szavai szerint, csak Németország Dönitz vezette új kormánya hivatott.
Krebsnek azért fontos a fegyverszünet, hogy időt nyerjen a Dönitz-kormány Berlinben való ülésezéséhez. Úgy vélem, küldjük el őket az ördögbe, ha még most sem akarnak beleegyezni a feltétel nélküli megadásba.
– Helyes, Vaszilij Danyilovics – válaszoltam. – Közöld velük, hogy ha 10 óráig nem szerzik meg Goebbels és Bormann beleegyezését a feltétel nélküli kapitulációhoz, olyan erős csapást mérünk reájuk, amely egyszer s mindenkorra elveszi kedvüket a húzódozástól. Ideje már, hogy a hitleristák gondoljanak a német nép értelmetlen áldozataira és a kalandorságért viselt személyes felelősségükre is.
A meghatározott időben azonban nem érkezett válasz Goebbelstől és Bormanntól.
10 óra 40 perckor csapataink gyilkos tüzet zúdítottak a városközpont különleges védelmi szektorának maradványaira. 18 órakor Szokolovszkij jelentette, hogy a német parancsnokság követet küldött, aki közölte, hogy Goebbels és Bormann elutasította a feltétel nélküli megadásról szóló követelésünket.
Válaszul 18 óra 30 perckor szinte elképzelhetetlen erővel indítottuk meg az utolsó rohamot a város központja ellen, ahol a Birodalmi Kancellária állt és az utolsó hitlerista csoport tartózkodott.
Nem emlékszem pontosan az órára, de amint besötétedett, távbeszélőn jelentkezett Kuznyecov tábornok, a 3. csapásmérő hadsereg parancsnoka és izgatott hangon közölte:
– Ezekben a pillanatokban az 52. gárdahadosztály szakaszán mintegy 20 harckocsiból álló német páncélos csoport tört át, és nagy sebességgel nyomul előre a város északnyugati széle felé.
Nyilvánvaló volt, hogy valaki meg akar szökni Berlinből.
A legkellemetlenebb feltételezések kaptak szárnyra. Volt, aki azt mondotta, lehetséges, hogy az áttört harckocsicsoport Hitlert, Goebbelst és Bormannt menti.
Szinte pillanatok alatt riadóztattuk a csapatokat, azzal a feladattal, hogy egyetlen élőt se engedjenek ki Berlin körzetéből. Haladéktalanul utasítottuk a 47. hadsereg parancsnokát, Perhorovics tábornokot, a 61. hadsereg parancsnokát, Belov tábornokot, az 1. Lengyel Hadsereg parancsnokát, Poplavszkij tábornokot, hogy megbízhatóan zárják le a nyugat és északnyugat felé vezető utakat és átjárókat. Bogdanov tábornok, a 2. gárda-harckocsihadsereg parancsnoka, és Kuznyecov tábornok, hadseregparancsnok azt a feladatot kapta, hogy haladéktalanul szervezze meg az ellenség üldözését valamennyi irányban, kutassa fel és semmisítse meg az áttört harckocsikat.
Május 2-án hajnalban Berlintől mintegy 15 km-re északnyugatra derítettük fel az ellenséges páncélos csoportot és ezt követően harckocsijaink hamarosan megsemmisítették azt. A páncélosok egy része elégett, a többit katonáink felrobbantották. Megállapítottuk, hogy az elhunytak között egyetlen rangosabb hitlerista vezető sem volt. Ami viszont az elégett harckocsikban maradt, mindörökre felismerhetetlenné vált.
Május 2-án éjszaka 1 óra 50 perckor a berlini védelem törzsének rádióállomása német és orosz nyelven az alábbiakat közölte, többször ismételve:
„Parlamentereket küldünk a Bismarck Strasse-i hídhoz. Beszüntetjük a további harctevékenységet.”
Május 2-án reggel 6 óra 30 perckor jelentést kaptunk arról, hogy a 47. gárdahadosztály szakaszán megadta magát Weidling tábornok, az 56. páncélos hadtest parancsnoka. Vele együtt a fogságot választotta törzsének egész tisztikara. Az előzetes kihallgatás során a tábornok közölte, hogy őt néhány nappal azelőtt Hitler személyesen nevezte ki a berlini védelem parancsnokává.
Weidling tábornok rögtön beleegyezett abba, hogy parancsot ad ki csapatainak az ellenállás beszüntetésére, az alábbi szöveggel, amelyet május 2-án reggel írt alá és személyesen olvasott be a rádióba:
„Április 30-án a Führer megvált életétől és így bennünket, akik hűséget esküdtünk neki, magunkra hagyott. A Führer parancsa értelmében nekünk, német csapatoknak, még tovább kellett volna harcolnunk Berlinért, függetlenül attól, hogy készleteink kimerültek, függetlenül attól, miképp alakult az általános helyzet, amely értelmetlenné teszi további ellenállásunkat.
Megparancsolom az ellenállás azonnali beszüntetését. Aláírás: Weidling (tüzértábornok, a berlini védelmi övezet volt parancsnoka).”
Ugyanezen a napon 14 órakor jelentették nekem, hogy dr. Fritsche, a propagandaminiszter önként fogságot választó helyettese javasolta: a rádióban felhívja a német csapatokat, hogy szüntessenek be mindenfajta ellenállást. A kilátástalan küzdelem beszüntetésének meggyorsítása érdekében beleegyeztünk, hogy rádióállomást biztosítunk a miniszterhelyettes számára.
Miután felhívását elmondotta, a miniszterhelyettes megjelent nálam. A kihallgatás során elismételte mindazt, ami már általában ismert volt számunkra a Krebs tábornokkal folytatott beszélgetésekből. Tudvalevő, hogy Fritsche egyike volt a Hitlerhez, Goebbelshez és Bormannhoz legközelebb álló személyeknek.
Közölte velünk, hogy április 29-én Hitler értekezletre hívta össze közvetlen környezetét. Jelen volt Bormann, Goebbels, Aksmann, Krebs és a fasiszta vezetés más felelős személyei. Ő maga, Fritsche, úgymond, nem volt jelen ezen az értekezleten, de Goebbels részletesen tájékoztatta őt az ott történtekről.
A miniszterhelyettes szavaiból ítélve az utolsó napokban, de különösen április 20-a után, amikor a szovjet tüzérség lőni kezdte Berlint, Hitler majdnem állandóan letargikus állapotban volt, amelyet csupán hisztérikus kitörései szakítottak meg. Időnként összefüggéstelenül a közelgő győzelemről kezdett polemizálni.
Kérdésemre, hogy mik voltak Hitler legutolsó tervei, a miniszterhelyettes azt válaszolta, hogy pontosan nem ismeri azokat, de úgy hallotta, hogy az orosz csapatok Odera-menti támadásának kezdetekor néhány vezető Berchtesgadenbe és Dél-Tirolba indult. Valamilyen csomagokat vittek magukkal. Ide kellett volna érkeznie repülőgépen a fővezérségnek is, Hitler vezetésével. A legutolsó pillanatban, amikor a szovjet csapatok már elérték Berlint, szó esett a Schleswig-Holstein-ba való áttelepülésről. A repülőgépeket teljes készenlétben tartották a Birodalmi Kancellária körzetében, de azokat a szovjet légierő hamarosan megsemmisítette.
Mást a miniszterhelyettes nem tudott velünk közölni.
A következő napon Moszkvába irányítottuk, egy sokkal alaposabb kihallgatás céljából.
Néhány szót a Berlinben folyó utolsó, befejező harcról.
Berzarin hadseregének 248. hadosztálya (parancsnok N. Z. Galaj tábornok) és 230. hadosztálya (parancsnok D. K. Siskov ezredes) május 1-én rohammal elfoglalta az Országos Postaigazgatóságot és megkezdte a harcot a Birodalmi Kancellária épületével szemközti Pénzügyminisztériumért. Május 1-én a 301. hadosztály (parancsnok V. Sz. Antonov ezredes) a 248. lövészhadosztállyal együttműködve bevette a Gestapo és a Légügyi Minisztérium épületét.
Május 1-én este az 5. csapásmérő hadsereg 301. és 248. lövészhadosztálya az utolsó harcokat vívta a Birodalmi Kancelláriáért. A környező utcákon és az épület belsejében vívott küzdelem rendkívül elkeseredett volt. Az 1050. lövészezred egyik rohamcsoportjának állományában kimagasló bátorsággal harcolt a 9. lövészhadtest politikai osztályának instruktora, Anna Vlagyimirovna Nyikulina őrnagy. I. Davidov és F. Sapovalov tisztekkel együtt tűzte ki a Vörös Zászlót a Birodalmi Kancelláriára.
A kancellária elfoglalása után annak katonai parancsnokává a 301. lövészhadosztály parancsnokhelyettesét, V. E. Sevcov ezredest nevezték ki.
Május 2-án 15 órára teljesen leszámoltunk az ellenséggel. A berlini helyőrség maradványa, a sebesülteken kívül több mint 70 000 ember esett a szovjet csapatok fogságába. Nyilvánvaló, hogy azok közül, akik az utolsó napokban fegyverrel harcoltak, sokan megszöktek, elrejtőztek.
1945. május 2-a népünk, fegyveres erőink, valamennyi szövetségesünk és a világ népeinek nagy győzelmi ünnepe volt. Ezen a napon a legfelsőbb főparancsnok parancsa leszögezte:
„Az 1. Belorusz Front csapatai, az 1. Ukrán Front csapatainak támogatásával, véres utcai harcokban befejezték a német csapatok berlini csoportosításának szétzúzását és ma, május 1-én, véglegesen birtokba vették Németország fővárosát, Berlint – a német imperializmus központját és a német agresszió tűzfészkét.”
A Birodalmi Kancellária elfoglalása után Berzarin vezérezredes, F. E. Bokov altábornagy, a hadsereg haditanácsának a tagja, és az ostrom több részvevőjének társaságában a helyszínre mentünk, hogy meggyőződjünk Hitler, Goebbels és a többi hitlerista vezető öngyilkosságáról.
Megérkezve, rendkívül nehéz helyzetbe kerültünk. Jelentették nekünk, hogy valamennyi holttestet eltemettek, de hogy hol és ki, azt pontosan senki sem tudta megmondani. Különböző feltételezések hangzottak el.
A foglyul ejtett és zömében sebesült német katonák Hitlerről és környezetéről semmit sem tudtak mondani. Arra hivatkoztak, hogy a hitlerista vezetők közül nem láttak és nem ismertek senkit, legfeljebb századparancsnokukat. Katonáink a Birodalmi Kancellária épületében kevés foglyot ejtettek, mindössze néhány tucat embert. Nyilvánvaló, hogy az életben maradt SS-ek, tisztek és vezetők a legutolsó pillanatban a titkos kijáratokon át megszöktek és elrejtőztek a városban.
Hasztalan kerestük azokat a máglyákat, amelyeken állítólag elégették Hitler és Goebbels tetemét. Az igaz, hogy láttunk máglyamaradványokat, de azok rendkívül kicsik voltak. Minden valószínűség szerint inkább vizet forraltak rajtuk a német katonák.
Már éppen befejeztük a Birodalmi Kancellária épületének megszemlélését, amikor jelentették, hogy a földalatti építményekben megtalálták Goebbels hat gyermekének a holttestét. Be kell ismernem, hogy nem volt lelkierőm lemenni és megnézni a szülőik által elpusztított gyermekek tetemeit. A bunker közelében hamarosan megtalálták Goebbelsnek és feleségének a tetemét is. Az azonosításba bevontuk dr. Fritschét is, aki igazolta személyazonosságukat.
A körülmények arra sarkalltak, hogy kételkedjem Hitler öngyilkosságában, annál is inkább, mivel Bormannt sem sikerült megtalálnunk. Akkor arra gondoltam: vajon nem szökött-e meg Hitler a legutolsó pillanatban, amikor már semmi remény sem volt arra, hogy Berlinbe kívülről érkezzen segítség?
Ezt a feltételezésemet a szovjet és külföldi újságíróknak tartott berlini sajtókonferencián is elmondottam.
Nem sokkal később a lefolytatott nyomozás, a Hitler környezetéhez tartozó orvosi testület kihallgatása és más adatok eredményeként sokkal meggyőzőbb bizonyítékokhoz jutottunk, amelyek igazolták Hitler öngyilkosságát. Meg vagyok győződve arról, hogy Hitler öngyilkosságához nem férhet kétség.
A fasiszta felső vezetők többsége, közöttük Göring, Himmler, Keitel és Jodl még időben elhagyták Berlint és különböző irányokban távoztak.
Hitlerrel együtt – hazárdjátékosokhoz híven – az utolsó percig hittek abban, hogy „jó kártyát húzhatnak”, amely megmentheti a fasiszta Németországot és őket magukat is. Április 30-án, de még május 1-én is megpróbálták elodázni a végső csődöt azzal, hogy tárgyalásokat kezdtek az újonnan kinevezett Dönitz-kormány Berlinbe való összehívásáról, azzal az ürüggyel, hogy az döntsön Németország kapitulációjáról.
Krebs tábornok, a tapasztalt katonai diplomata, minden eszközzel arra törekedett, hogy hosszadalmas tárgyalásokba vonja Csujkov tábornokot, de ravaszkodása nem járt sikerrel. Már említettem, hogy a tárgyalások vezetésével megbízott Szokolovszkij kategorikusan közölte Krebsszel: a haditevékenység beszüntetése csakis a német fasiszta csapatok teljes és feltétel nélküli, valamennyi szövetséges csapat előtti megadása esetén lehetséges. Ezzel a megbeszélés meg is szakadt. Mivel azonban a hitleristák akkor nem fogadták el a feltétel nélküli kapitulációt, csapataink parancsot kaptak az ellenség azonnali és teljes megsemmisítésére.
Május 3-án reggel Berlin katonai parancsnokával, Berzarin tábornokkal, az 5. hadsereg haditanácsának tagjával, Bokovval, a front haditanácsának tagjával, Tyelegin tábornokkal és más vezető beosztású személlyel megtekintettük a Reichstagot és a körzetében folyó harcok színhelyét. Kíséretünkben volt és magyarázatokkal szolgált Wilhelm Pieck fia, Arthur Pieck, aki a háború idején a szovjet hadsereg soraiban harcolt. Ő jól ismerte Berlint és hozzásegített bennünket, hogy tanulmányozzuk azokat a körülményeket, amelyek közepette csapatainknak harcolniuk kellett.
Itt minden egyes lépés, minden darabka föld, minden kő a szónál világosabban beszélt arról, hogy a Birodalmi Kancelláriához és a Reichstaghoz vezető utcákon, valamint az épületekben élet-halál harc folyt.
A Reichstag – ez a hatalmas épülettömb – olyan falakkal volt körülvéve, amelyeket a közepes űrméretű tüzérség lövedékei sem tudtak átütni. Itt már nehézlövegekre volt szükség. A Reichstag kupolája és a különböző, rendkívül szilárd felépítmények lehetővé tették az ellenség számára, hogy jól szervezett és több rétegű tüzet tudjon lőni az épülethez vezető utakra.
A Reichstag épületében vívott harc körülményei rendkívül nehezek és bonyolultak voltak. A bátorságon és önfeláldozáson kívül megkövetelték a harcosoktól a szinte villámgyors tájékozódóképességet és mozgást egyik fedezékből a másikba, a körültekintő elővigyázatosságot és a pontos tüzelést az ellenségre. Ezeknek a követelményeknek katonáink eleget tettek, de sokuk hősi halált halt.
A Reichstag bejárati oszlopai és az épület falai telis tele voltak katonáink aláírásaival. A lakonikus mondatokból, a katonák, tisztek és tábornokok egyszerű felirataiból érződött a szovjet emberek, a Szovjetunió Fegyveres Erői, a haza és a lenini párt iránti büszkeségük.
Amikor mi is bevéstük aláírásunkat, az ott levő katonák megtudván kilétünket, szoros gyűrűbe fogtak. Egy rövid órácskát töltöttünk velük szívből jövő beszélgetéssel. Sok kérdést kaptunk: a katonákat érdekelte, mikor lehet majd hazatérni, maradnak-e csapatok Németország megszállására, fogunk-e harcolni Japánnal stb.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
