(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
10. A népfront különböző típusai
A fasizmus és a háború ellen Európában kialakult népfront-mozgalmak között jelentős különbségek voltak az egyes országok sajátos történelmi, társadalmi és politikai viszonyainak megfelelően. Abban, hogy a magyar népfront sajátosságait tisztán lássuk, segít, ha az Európában ismert népfrontok két jellemző típusát közelebbről megvizsgáljuk.
A népfront-politika egyik típusának szinte klasszikus példája a francia népfront — az 1935—1938-as években.
Franciaország polgári demokratikus állam volt, melynek alapjait még a nagy francia forradalom rakta le. A szabadságot és a függetlenséget rajongásig szerető francia nép a nagy forradalom polgári vívmányait véres polgárháborúkban és dicsőséges forradalmakban védelmezte meg és állandóan gyarapította. A világ népei Franciaországra úgy tekintettek, mint a forradalmak és a demokratikus szabadságjogok klasszikus földjére.
A francia népfront a polgári demokratikus köztársaság talaján s a demokratikus szabadságjogok védelmében született meg. Ennek a népfrontnak a lelke a munkásosztály és annak élcsapata, a Francia Kommunista Párt volt, mely a marxizmus-leninizmus nagy tanítómestereitől megtanulta, hogy a proletariátus számára a kapitalizmusban a legjobb és harcainak legkedvezőbb államforma a parlamentáris demokratikus köztársaság. A francia népfront ennek megfelelően védte a köztársaságot, a demokrácia intézményeit és a nép alapvető jogait. Tevékenysége azonban nem merült ki a puszta védelemben. Nemcsak azért harcolt, hogy a demokratikus köztársaságot és a népjogokat elsöpréssel fenyegető fasiszta hullámot megtörje, hanem azért is, hogy a népfrontban kedvező kiindulópontot teremtsen a további politikai és szociális fejlődés számára.
A francia népfront az ország antifasiszta pártjainak és szervezeteinek harci szövetsége volt. Ezek a pártok és szervezetek, felismerve a közös érdekeiket egyaránt fenyegető veszélyt, egységokmányokban is megpecsételt szövetségre léptek egymással: parlamenti és kormányzati koalícióba tömörültek. A francia népfrontban kommunisták, szocialisták, radikálisok, régi köztársasági harcosok, az Általános Munkásszövetség, a Népi Segély, az Emberi Jogok Ligája, a parasztok, a kispolgárok és a katolikus munkások sorakoztak fel a fasizmus és a háború elleni harcra. A népfrontnak ez a típusa tehát az összes antifasiszta erőket a polgári demokrácia talaján, egységokmányokkal is megerősített parlamenti és kormányzati koalícióban fogta össze.
A francia népfronttól lényegesen különbözik az a típus, amelynek klasszikus példájaként a jugoszláv népfrontot említhetjük — az 1941—1944-es években.
A népfrontnak ez a típusa egy reakciós rendszer állami, közigazgatási, katonai és rendőri szerveinek szétzúzása közben született meg. A jugoszláv népfront megalakulását megelőzte az ország reakciós vezetőinek gyalázatos árulása a néppel szemben, és gyáva behódolása a fasizmus előtt. Megelőzte az ország teljes katonai megszállása, a falvak és a városok kifosztása, a jugoszláv nép legjobb fiainak embertelen lemészárlása. Jugoszláviában „a fegyveres népfelkelés megkezdése előtt — írta Tito — nem volt a pártok között semmiféle koalíció, mert a régi pártok vezetőinek egy része a megszálló fasiszták szolgálatába szegődött, más vezető politikusok pedig tétlenül várták a fejleményeket”*. Társadalmi Szemle, 1946 november. * A jugoszláv népfront tehát nem a meglevő demokratikus szabadságjogok talaján, a meglevő demokratikus pártok és szervezetek parlamenti és kormányzati koalíciója útján jött létre, hanem nyílt harcban az ország elnyomóival és azok hazai ügynökeivel.
A magyar függetlenségi mozgalom lényegesen különbözött a népfrontnak mind az első, mind a második típusától.
Magyarország államformája a Horthy-korszakban nem a polgári demokrácia köztársasági államformája volt. A Horthy-korszakban az „alkotmányosság” és a „parlamentarizmus” nem a népjogok biztosítéka, hanem a magyar fasizmus fügefalevele volt. Az ország legális ellenzéki pártjai vagy az ellenforradalmi rendszer szánalmas kreatúrái és kitartottjai voltak, vagy forradalmi szellemükben megtört pártok, de semmi esetre sem a néptömegek politikai harci szervei. A Horthy-fasizmus s az ellenzéki pártok megalkuvó, behódoló és áruló politikája volt az oka annak, hogy Magyarországon a második világháború előtt nem tudott kialakulni a demokratikus erők parlamenti és kormányzati koalíciója és harci frontja a fasizmus és a háború ellen.
De nem fejlődhetett a magyar függetlenségi mozgalom az antifasiszta népfront második típusa irányában sem. Ennek hosszú ideig hiányoztak az objektív és szubjektív előfeltételei. Magyarországot a németek a háború kezdetén formailag nem szállták meg. Ez a körülmény újabb ürügyet szolgáltatott az ellenzéki pártok vezetőinek a tömegekben erjedő fasisztaellenes nemzeti szabadságharc szabotálására, s egyben sok hamis látszatot és veszedelmes illúziót keltett magukban a tömegekben is.
Az antifasiszta népfront ismertetett két típusa, s a magyar függetlenségi mozgalom között más lényegbevágó különbségek is adódtak.
Franciaországban az 1940. június 22-i fegyverletétel után az ország demokratikus erői a föld alá kényszerültek.
Magyarországon alapvetően más volt a helyzet. A Kommunisták Magyarországi Pártja a Horthy-korszakban mindvégig „törvényen kívül” állott, s a legmélyebb illegalitásban harcolt; ezzel szemben az ellenzéki pártok csak 1944 márciusában kényszerültek a fold alá. Ebből a helyzetből a népfront-politika alakulása szempontjából az következett, hogy a legális ellenzéki pártok vezetői magatartásuk igazolására állandó ürügyként hozhatták fel, hogy a „törvényen kívül” álló, mélyen a föld alá kényszerített Kommunisták Magyarországi Pártja és a törvényesség alapján álló ellenzéki pártok között politikai harci koalíció lehetetlen.
Kétségtelen, annak a ténynek, hogy a magyar demokratikus erők fő ereje, a Kommunista Párt illegalitásban, s a többi erők legalitásban voltak, volt némi szerepe abban, hogy Magyarországon hosszú ideig a pártok szövetsége és közös fellépése alapján nem alakult ki olyan antifasiszta koalíció, mint 1934-ben Franciaországban, s akadályozta azt is, hogy Magyarországon a háború alatt a demokratikus erőknek olyan szilárd harci frontja alakuljon ki, mint a németek által megszállt országokban. Része volt ennek abban is, hogy Magyarországon a két munkáspárt nem közös harcai kezdetén, hanem csak a háború legvégén pecsételte meg egységokmánnyal harci szövetségét.
A magyar függetlenségi mozgalom tehát más típusú népfront lehetett csak. Olyan ország népfrontja, ahol a reakció sértetlen hatalmi ereje birtokában mindvégig uralmon maradt, s melynek uralkodó osztályai a külpolitikában az európai fasizmus fő erőire, a belpolitikában az ellenzéki pártok lakájpolitikusaira támaszkodtak az emberi jogok és saját népük szabadságának eltiprására. Olyan ország népfrontja, melynek uralkodó osztályai féktelen demagógiával a tömegek jó részével el tudták hitetni, hogy rendszerük nem fasizmus, hanem alkotmányos és parlamentáris rend.
A mi népfront-mozgalmunk, mint csepp a tengert, tükrözte mind a demokratikus erők fejlődésének, mind a magyar fasizmusnak összes sajátosságait.
11. Harc a munkásegységért.
A jobboldali szociáldemokraták nézeteinek leleplezése.
A Kommunisták Magyarországi Pártja
a munkásosztály élén
— a munkásosztály a nemzeti szabadságharc vezetője
A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1937 áprilisában megállapította:
„A fasiszta diktatúra visszaverése és a béke megvédése, a munkásosztály egységének helyreállítása, a demokratikus Magyarországért harcoló népfront kialakítása az a nagy feladat, amelyért ma a Kommunisták Magyarországi Pártjának harcolnia kell.”* Dolgozók Lapja. 9. old. *
E feladat megvalósítása felé az első gyakorlati lépés a munkásegység megteremtése volt.
1939-ben, amikor Európa népei valamennyien a háborús feszültség fojtogató légkörében éltek, halaszthatatlanul szükségessé vált a Kommunisták Magyarországi Pártja szervezeti hálózatának további kiépítése.
A Horthy-rendszer fokozódó támadásai a munkásosztály ellen, a nyilas agitáció növekedése, az ellenzéki pártok tehetetlensége vagy éppen aktív behódoló politikája — mindez előre jelezte azt, hogy ha idejekorán nem történik semmi a helyzet megváltoztatására, a Horthy-rendszer olyan lejtőre viszi az országot, amelyen feltartóztathatatlanul zuhanunk a pusztulásba.
Ebben az időben a kommunisták előtt álló feladat a munkásság meglevő legális tömegszervezeteinek politikai és szervezeti megerősítése volt. A kommunistáknak arra kellett törekedniük, hogy a demokratikus erők további felmorzsolódását megakadályozzák, hogy a demokratikus erőket a reakció tömegbefolyása alól kivonják s széles egységfrontban tömörítsék a fasizmus és a háború elleni harcra.
Ezek a teendők határozták meg a párt szervezeti felépítését.
A Kommunisták Magyarországi Pártja igyekezett az összes legális lehetőségeket a legmesszebbmenően kihasználni. Bátran és mind több területen kezdte alkalmazni a legális és az illegális munka kombinációját. A legális munkásszervezetekben: a Szociáldemokrata Párt kerületi szervezeteiben, az Országos Ifjúsági Bizottságban és csoportjaiban, a szakszervezetekben, a Népszava szerkesztőségében, a munkás kultúr- és sportegyesületekben új alapszervezeteket alakított.
Ez meglehetősen nehéz és bonyolult munka volt.
A rendőrség politikai osztálya a párt két évtizede folytatott illegális harca során a régi vezető kommunistákat személy szerint ismerte, fényképeiket a bűnügyi nyilvántartóban őrizte. A legalitásra törekvő nemzeti egységfront-politika folytatásához a pártnak olyan káderekre volt szüksége, akiket a rendőrség még nem ismert. Az eredményes munka azonban feltétlenül megkövetelte azt is, hogy a Szociáldemokrata Pártban, a szakszervezetekben és a különböző munkásegyletekben a párt politikai irányvonalát olyan mozgalmi emberek képviseljék, akik szervezeteikbe mélyen be vannak ágyazva, akiknek a munkásság előtt súlya és tekintélye van.
A magyar kommunisták a legális és illegális munka kombinációját nem most alkalmazták először. A háború kitörése előtt egymást követő szociáldemokrata agitációs kampányok, tagtoborzások és Népszava előfizetésgyűjtések irányítói és legaktívabb résztvevői kommunisták vagy kommunisták mozgósította szociáldemokrata munkások voltak.
A harc a háború kitörésének előestéjén a Szociáldemokrata Párton, a szakszervezeteken és a különböző munkásegyesületeken belül a munkásság egységes, forradalmi fellépéséért: a munkásegység kialakításáért folyt. Ehhez azonban a megalkuvó, behódoló, a reakcióval együttműködő jobboldali szociáldemokraták politikai vezetése ellen folytatott kíméletlen harcon keresztül vezetett az út.
1939 második felében, a szovjet—német megnemtámadási szerződés megkötése után, a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek jobboldali vezetői csatlakoztak ahhoz a nemzetközi kampányhoz, amelynek célja a Szovjetunió befeketítése és megrágalmazása volt a világ munkássága előtt. A kerületi pártnapokon s a szakszervezeti politikai beszámolókon az előadók egy része szovjetellenes uszító beszédeket tartott. „A Szovjetunió elárulta a munkásosztályt!”, „A Szovjetunió külpolitikája a vörös imperializmus” — ezek voltak jelszavaik. A nemzetközi reakció magyar szekértolói a munkásosztályban szovjetellenes hangulatot akartak szítani.
A Kommunisták Magyarországi Pártja felismerte a jobboldali szociáldemokraták újabb manőverét, és harcot indított ellene. A pártnapi és szakszervezeti beszámolókat követő vitákban a kommunisták ellentámadásba mentek át. Gyakran előfordult, hogy egyszerűen elkergették a Szovjetuniót rágalmazó jobboldali szociáldemokrata szónokokat. A pártnapokon és szakszervezeti üléseken a kommunisták kifejtették és a munkássággal megérttették, hogy a Németországgal kötött megnemtámadási egyezménnyel a Szovjetunió keresztülhúzta a nyugati kapitalista köröknek, az angol és francia reakciónak azt a számítását, hogy a háborút a Szovjetunió elleni intervenciós háborúvá változtassák át. A kommunisták megérttették a munkássággal, hogy — a kialakult helyzetben, amikor a nyugati imperialista hatalmak következetesen visszautasították a Szovjetunió által ajánlott kollektív biztonság elvét, az együttes fellépést a fasizmus ellen, s minden igyekezetükkel Keletre igyekeztek terelni a fasiszta agressziót — nemcsak a Szovjetunió, hanem a világ összes dolgozóinak az érdekei is azt kívánják, hogy a Szovjetunió kívül maradjon a háborún és felkészülhessen az imperialista hatalmak későbbi támadásainak visszaverésére.
A kommunistáknak a szovjet—német megnemtámadási szerződés kapcsán szembe kellett szállniuk a Szociáldemokrata Párton és a szakszervezeteken belül egy másik veszélyes, reakciós híreszteléssel is.
A reakció munkáspárti ügynökei az öntudatlan és a fasiszta ideológia felé hajló munkásrétegeknek a szovjet—német megnemtámadási szerződést úgy magyarázták, mintha az a fasizmus és a kommunizmus eszmei szövetségét jelentené, mintha ez a két ideológia ugyanazon cél megvalósítására törekedne — csak más utakon. A kommunistáknak meg kellett győzniük a munkásságot arról, hogy a szocializmus és a fasizmus kiengesztelhetetlen ellenségei egymásnak.
A szovjet—finn háború kitörése a Szociáldemokrata Pártban és a szakszervezetekben újabb szovjetellenes hullámot indított el. A reakció ügynökei ekkor a háború kitörésének okait elhallgatva vagy tudatosan elferdítve, a munkásságnak ezt mondották: „íme, igazunk volt! A Szovjetunió előtt még a demokratikus államforma sem szent, nem kíméli a kis népek szabadságát és függetlenségét sem!” A szociáldemokrata párttagság és a szakszervezeti munkásság azonban már okult a korábbi rágalomhadjáratokból, s nem ült fel az újabb szovjetellenes szólamoknak, sőt egyenesen szembeszállt velük.
A Kommunisták Magyarországi Pártja a szovjet—német megnemtámadási szerződést nemcsak a Szovjetunió szempontjából tartotta nagy jelentőségű lépésnek, hanem Magyarország szempontjából is. A párt már 1937-ben megállapította, hogy a magyar békepolitika egyetlen járható útja: barátsági és megnemtámadási szerződés a Duna-medence népeivel és mindenekelőtt az európai béke és biztonság bástyájával, a Szovjetunióval. Ha Délkelet-Európa népei ekkor szakítottak volna a tengelyhatalmakkal, szövetségre léptek volna egymással s a Szovjetunió köré csoportosulva támogatták volna annak következetes békepolitikáját, megakadályozhatták volna, hogy a háborús tűzvész Európának ezt a részét is lángba borítsa.
A Kommunisták Magyarországi Pártja, kihasználva a szovjet-magyar diplomáciai kapcsolat megteremtésével kialakult kedvezőbb légkört, komoly, tervszerű munkát fejtett ki a szovjet—magyar barátság érdekében, s ez jelentősen fokozta azt a nagy érdeklődést, amely a Szovjetunió iránt a magyar közvéleményben mutatkozott. A baloldali írókkal és újságírókkal meglevő kapcsolatai révén a párt elérte, hogy a napisajtóban és a folyóiratokban cikkek és tanulmányok jelentek meg, amelyek ismertették a szovjet ipar fejlődését, a Szovjetunió katonai felkészültségét, a bolsevik párt nemzetközi politikáját, a szovjet értelmiség helyzetét s a tudományos és kulturális élet eredményeit. A szovjet szépirodalom néhány nagy alkotását is kiadták magyar nyelven — például Panfjorov „Ég a Volga”, Gladkov „Cement”, Solohov „Csendes Don” című műveit. Ezek a cikkek, kiadványok és szépirodalmi művek széles tömegekben keltették fel az érdeklődést a Szovjetunió nagy forradalma és békepolitikája iránt.
A Kommunisták Magyarországi Pártja azonban a tömegek felvilágosításának és mozgósításának nemcsak a legális lehetőségeit használta ki, hanem megteremtette ennek az illegális eszközeit is. 1940-ben több információs anyagot adott ki. Ezekben ismertette a Szovjetunió békepolitikáját. Elemezte a belpolitikai és a nemzetközi helyzetet, s kijelölte azt az utat, amelyen a magyar dolgozóknak a béke megmentéséért folyó küzdelemben haladniuk kell.
„Magyarország csak úgy menekülhet meg a háborútól — írta a párt egyik ilyen anyaga —, ha függetleníti magát az imperialista hatalmaktól és külpolitikájában a Szovjetunióra támaszkodik, mely egyedül biztosítja számára a békét. A mai reakciós kormányzat Magyarországon nem biztosítéka ennek az igazi békepolitikának. Ellenkezőleg, a »semlegesség« jelszava alatt Magyarország bevonását készítik elő a háborúba.”
Az információs anyagokban a párt rámutatott arra, hogy milyen óriási jelentősége van a szovjet—magyar gazdasági kapcsolatok megteremtésének mind a magyar ipar önálló fejlesztése, mind pedig a dolgozó tömegek életszínvonalának megjavítása szempontjából.
A Kommunisták Magyarországi Pártja szervezeti megerősödését azonban erősen hátráltatta az állandó rendőrségi üldözés. 1940 tavaszán tömegesen tartóztatták le a párt tagjait, s hurcolták az alagi csendőrségi laktanya kínzókamráiba. Ekkor tartóztatták le Kulich Gyulát, a fiatal szabómunkást, a kommunista ifjúmunkások később mártírhalált halt egyik vezetőjét. Tömeges letartóztatások voltak az idecsatolt Dél-Szlovákiában és Észak-Erdélyben. Súlyos réseket ütöttek a párt sorain az egymást követő katonai behívások is.
A párt azonban a rendőrségi üldözés és a katonai behívások ellenére is tovább folytatta a munkát. A munkásság béremelésre és ellátásának javítására irányuló követeléseit egybekapcsolta a fasizmus elleni harccal. Ebben az időben egyre több ipari üzemet és gyárat nyilvánítottak hadiüzemmé, s helyezték katonai parancsnokok felügyelete alá. A párt befolyása alatt álló gyárak és üzemek munkássága tiltakozott a hadiüzemmé való nyilvánítás ellen, s ahol ennek keresztülvitelét nem tudták megakadályozni, követelték az üzemi ellátás biztosítását. Ezekenkívül a sztrájkjog és a demokratikus szabadságjogok kiharcolására szólították fel a munkásságot. „Békét, kenyeret, szabadságot!” — ezek voltak a munkásság jelszavai 1940-ben az üzemekben.
1940 szeptemberében töltötte ki a szegedi Csillag-börtönben a Magyar Tanácsköztársaság volt népbiztosa, a magyar kommunista mozgalom egyik vezetője, Rákosi Mátyás, büntetésének tizenötödik évét.
A Kommunisták Magyarországi Pártja 1940 júniusában széles körű kampányt indított, hogy a tizenöt év letöltésével Rákosi Mátyás büntetését szakítsák meg és bocsássák szabadon. A munkásság az akció mellé állt. A Szociáldemokrata Párt ifjúsági csoportjaiban, valamint a szakszervezetekben rajzoló-csoportok alakultak, s Budapest utcáin megjelentek a feliratok: Bocsássák szabadon Rákosit! Amnesztiát Rákosi Mátyásnak!
A Szovjetunió kormánya, kihasználva a Magyarországgal meglevő diplomáciai viszonyt, javaslatot tett a magyar kormánynak, hogy engedje ki Rákosi Mátyást a Szovjetunióba. A szovjet kormány fellépése, a nemzetközi és a magyar munkásság követelése arra kényszerítette a magyar kormányt, hogy Rákosit szabadlábra helyezze, kiengedje a Szovjetunióba. Rákosi Mátyás Moszkvába érkezése után bekapcsolódott a moszkvai magyar kommunista emigráció munkájába.
A magyar nép 1941 tavaszán két ízben is fényes tanúbizonyságát adta a Szovjetunió iránti baráti érzületének.
A baráti érzés kinyilvánítására az egyik alkalom az 1848-as szabadságzászlók visszaadása volt. Az antifasiszta magyar tömegek a Szovjetuniónak ezt a lépését úgy értékelték, mint Magyarország függetlenségének és szabadságának teljes elismerését. Bajcsy-Zsilinszky Endre az orosz gesztust vezércikkben állította követendő példaként a többi nagyhatalom elé. A zászlók Budapestre érkezésének napját a munkásság lelkesedése valóságos ünnepnappá avatta. A katonai díszszázadot, mely a Keleti pályaudvarról a magyar nép szabadságszeretetének élő szimbólumait a Várba vitte, Budapest dolgozói lelkes, örömteli hangulatban követték, s a hosszú útvonalon melegen tüntettek a magyar—szovjet barátság mellett. A Tanácsköztársaság bukása óta ekkor csendültek fel először Magyarországon nyilvánosan az Internacionálé hangjai.
Ennél is nagyobb hatású tüntetésre került sor a Szovjetunió mellett az év májusában a Budapesti Nemzetközi Vásáron. A szovjet pavilon iránt óriási érdeklődés mutatkozott. Budapest és Pest-környék munkássága szervezetten vonult fel a kiállítás megtekintésére. A főváros és a vidék dolgozói, haladó intelligenciája és kispolgári elemei — a kiállítás tartama alatt több mint egymillió ember — hosszú sorokban vonultak a szovjet pavilon elé, hogy a magyar nép szeretetét, barátságát és megbecsülését kifejezzék a Szovjetunió kormánya és népei iránt. Nem riasztotta el őket a lesben álló titkosrendőrök hada sem. Ez a zarándoklat sokkal több volt egyszerű szimpátia-tüntetésnél. Kiállás volt ez a béke mellett, tiltakozás volt ez a hitlerizmus gálád háborús tervei ellen, s félreérthetetlen kinyilvánítása volt annak, hogy a magyar nép kikkel akar egy úton haladni.
A Kommunisták Magyarországi Pártja az 1936-tól 1941-ig terjedő időben nagy és felelősségteljes munkát végzett az antifasiszta háborúellenes front megteremtése érdekében.
1. Politikájában gyökeres fordulatot hajtott végre. Elvetette korábbi helytelen stratégiai célkitűzését, amelyből sok szektás politikai döntés eredt. A nemzetközi és a hazai helyzet alapos tanulmányozása után, támaszkodva a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának világtörténelmi jelentőségű határozataira és a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának konkrét, Magyarországra vonatkozó ajánlásaira, kidolgozta új politikai irányvonalát, a fasizmus elleni harc stratégiáját és taktikáját. Ennek a politikának a gerince az antifasiszta népfront megteremtése, az ország demokratikus átalakítása, a munkásosztály és a parasztság demokratikus uralmának kivívása volt.
2. Mivel az antifasiszta népfront elképzelhetetlen a munkásosztály egysége nélkül, a párt az 1936—1941 között eltelt időben következetesen harcolt a munkásegység megteremtéséért. A Kommunisták Magyarországi Pártja állandóan kezdeményezte és napirenden tartotta az egység megvalósítását, az egységes fellépést a Szociáldemokrata Párttal. Teljes mértékben elvetette a Szociáldemokrata Párt korábbi sommás, általánosító megítélését, elvetette a „szociálfasizmus” káros jelszavát. Fenntartva a jobboldali opportunista szociáldemokrata vezetők iránti kritikáját, leleplezte Szovjetunió-ellenes uszításaikat és reakcióval való kapcsolataikat, de a szociáldemokrata tömegekkel és a munkásság becsületes vezetőivel őszinte együttműködésre törekedett.
A párt beküldte tagjait a Szociáldemokrata Pártba, a szakszervezetekbe és a különböző munkásegyesületekbe. A kommunisták megérttették a munkássággal, hogy nem ellenzékieskedés céljából mennek be a legális munkásszervezetekbe, hanem azért, hogy azokat szervezetileg és politikailag megerősítsék és előkészítsék a munkásosztályt az egységes forradalmi fellépésre a fasizmus és a háború ellen. A dolgozók s egyben az egész ország legégetőbb kérdéseinek megoldásáért, a munkásság mindennapi követeléseiért folytatott harcukkal a kommunisták mély gyökeret vertek a legális munkásszervezetekben. Alig volt olyan szakszervezet, amelynek vezetőségében a kommunisták ne lettek volna szép számmal képviselve. Több szakszervezet titkára is kommunista volt.
A Kommunisták Magyarországi Pártja ezekben az években meghatározta a munkásosztály új történelmi feladatait, s szívós, következetes harcával megteremtette a magyar nép szabadságharcának előfeltételét: lerakta a munkásegység első alapköveit.
3. A háború kitörését megelőző években a Kommunisták Magyarországi Pártja nemcsak a munkásegység, hanem a demokratikus nemzeti egységfront alapjait is igyekezett megteremteni. Ennek érdekében határozottan törekedett a munkás-paraszt szövetség létrehozására. Összeköttetést teremtett az elnyomott, szolgasorban élő parasztság legöntudatosabb képviselőivel. A Márciusi Front keretében kapcsolatba lépett a parasztság vágyait megszólaltató falukutató írók csoportjával, segítette és támogatta a baloldali „népi írók” eszmei-politikai fejlődését, ösztönözte a szegényparasztság érdekeit képviselni hivatott párt, a Nemzeti Parasztpárt megteremtését.
4. A párt kapcsolatokat keresett és épített ki az értelmiség és a polgári rétegek antifasiszta elemeivel is.
5. A Kommunisták Magyarországi Pártját a Horthy-fasizmus teljes rendőri-csendőri apparátusa, besúgó- és spicli-hálózata üldözte.
A kommunistáknak állandóan számolniuk kellett azzal, hogy bármely pillanatban börtön és bitófa vár reájuk. Az illegalitás és a példátlan rendőri üldöztetés súlyos szervezeti helyzetet teremtett a pártban. Hogy a további letartóztatásokat elkerüljék, 1936-ban előbb felfüggesztették a párt alapszerveinek munkáját, majd feloszlatták az alapszerveket. 1938-tól kezdve a párt fokozatosan létrehozta sejtjeit a szakszervezetekben, a Szociáldemokrata Párt kerületi szerveiben, általában a legális munkásszervezetekben, kulturális és sportegyesületekben, a munkássajtónál. Létrejöttek a Kommunisták Magyarországi Pártjának illegális nagybudapesti, észak-magyarországi, észak-erdélyi területi bizottságai. 1940-ben idehaza létrejött az illegális Központi Bizottság, amelynek tagjai Gács László, Rózsa Ferenc, Schönherz Zoltán, Skolnik József és Szekeres Sándor voltak, és a Titkárság, amelynek élén 1940-től Skolnik József állott.
A párt szervezeti újjáépítése az 1936—1941-es időben befejeződött. Ez a nemzeti függetlenségi mozgalom fejlődése szempontjából döntő fontosságú tényező volt.
6. A régi szektás szellem maradványainak hatására a párttagság és a munkások egy része nem mindjárt ismerte fel a polgári pártokkal, társadalmi és kulturális egyesületekkel való kapcsolatok szükségességét, nem ismerte fel a demokratikus erőkkel való együttműködés forradalmi jellegét. Ahhoz, hogy ezt megértsék, ismertetni kellett előttük a magyar nép nemzeti függetlenségi harcainak történetét. Be kellett bizonyítani előttük, hogy az ország szabadságáért és függetlenségéért folytatott harc mindig a legszorosabban összefüggött az elnyomott néprétegek felszabadító küzdelmével. A felvilágosító munkában nagy segítséget jelentettek Révai Józsefnek Kölcseyről, Adyról és a magyar népiesekről szóló tanulmányai, amelyek vagy kéziratban, vagy a Moszkvában megjelenő Új Hang című folyóirat útján váltak idehaza ismeretesekké.
A Kommunisták Magyarországi Pártja 1936—1941 között folytatott harcával a magyar nép küzdelmének élére került. Megteremtette a magyar függetlenségi mozgalom sikerének előfeltételét: előkészítette a munkásosztályt a nemzeti szabadságharc vezetésére.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
