Alekszandr Fagyejev

Második rész

44.

Vanya Zemnuhovnak a törzs engedélyére lett volna szüksége, hogy néhány napra ellátogasson Nyizsnye-Alekszandrovszkijba.

– Nemcsak arról van szó, hogy a kislányt meglátogassam – mondta Olegnek. – Már régen foglalkozom azzal a tervvel, hogy rábízom a kozáktanyák egész ifjúsági szervezetének vezetését – tette hozzá kicsit zavartan.

De Oleg alighanem elengedte a füle mellett Vanya halaszthatatlan indokait.

– Várj néhány napig – mondta. – Lehet, hogy más megbízatást kapsz … Jó … jó, ugyanott – tette hozzá széles mosollyal Oleg, mert látta, hogy Vanya arca hirtelen zárkózott lett. Vanya arca mindig ilyenné vált, amikor nem akarta, hogy kitalálják, mit érez.

Polina Georgijevna az utóbbi napokban állhatatosan követelte Olegtől, hogy küldjön egy értelmes fiút Lutyikov rendelkezésére. A fiúnak összekötőnek kellene lennie a Krasznodon-Nyizsnye-Alekszandrovszkij-i különleges útvonalon. Oleg Vanyára gondolt.

Polja néni, amikor közölte Filipp Petrovics kívánságát, többször hangoztatta:

– De igazán értelmes, nagyon kötelességtudó fiú legyen. A legértelmesebb és a legmegbízhatóbb.

És az Oleggel folytatott beszélgetés másnapján a rövidlátó Vanya meztelen lábán vászoncipővel, fejére kötött zsebkendővel – melynek négy füle négyfelé ágaskodott – már ott ballagott a sztyeppi úton, a langyos napsugárban, a betakarítatlan, csenevész gabonaföldek között.

Vanya, megbízatása fontosságának teljes tudatában, új feladatán gondolkodva – ez a töprengésre való hajlamosság jellemezte leginkább a rövidlátó fiút – ment, mendegélt a sztyeppen, ment lakott helyeken keresztül, és szinte észre sem vette, mi akad útjába.

Ha történetesen idegen ember – már amennyiben szó lehet ilyesmiről – a német megszállás alatt levő kerületekbe toppan, elámult volna az eléje táruló szokatlan, hol megrendítően komor, hol váratlanul ellentétes képeken. Tízével, százával talált volna elhamvadt utcasorokat, ahol falvak, sztanyicák és tanyák helyén csak kormosán ágaskodó kemencekürtők, hideg, üszkös fa hevert, s csak egy-egy elhagyott macska kóborolt, sütkérezett a félig leégett és burjánnal benőtt, napos tornácon. Talán olyan tanyára is bukkant volna, ahová a német be sem tette a lábát, egy-két magányosan csatangoló német martalócot nem számítva.

De akadtak olyan helységek is, ahol a német rendszer úgy szilárdult meg, ahogy legelőnyösebb és leghasznosabb volt az ő szempontjukból, ahol a nyílt katonai garázdálkodás, az átvonuló csapategységek rablása, legváltozatosabb erőszakoskodása, bestialitása sem nagyobb, sem kisebb méretű nem volt, mint amennyit Oroszország történelme a német katonai megszállóuralom részéről általában megszokott, és ezeken a területeken a német garázdálkodás úgyszólván a legjellegzetesebben nyilvánulhatott meg.

Ilyen hely volt a Nyizsnye-Alekszandrovszkij tanya is, ahol Klava Kovaljova és anyja menedéket találtak rokonaiknál.

A kozák gazda, anyja édestestvére, a háború kitöréséig egyszerű kolhozparaszt volt. Se brigádvezető, se lovász. Olyan egyszerű kolhozparaszt volt, aki családjával együtt az artyel közös földjén dolgozott valamelyik brigádban, és abból éltek, amit munkaegységeikért megkerestek, és amit a háztáji gazdaság megtermett.

Ivan Nyikanorovicsnak – Klava nagybátyjának – családja a németek megjelenése óta nem szenvedett sem többet, sem kevesebbet, mint amennyit általában a történelem során közönséges, egyszerű parasztházak szenvedtek a német megszállás alatt. Az előnyomuló német hadsereg elrabolta jószágát, baromfiját, élelmiszerkészleteit, mindent, ami szeme elé került, szóval igazán alaposan kifosztotta, de mégsem teljesen, mert nincs a kerek világon olyan paraszt, aki, mint az orosz, több évszázados tapasztalattal rendelkeznék, miként kell zord időkben javait elrejteni.

Miután a német hadsereg továbbvonult, és az „új rend”, az Ordnung lassacskán megalakult, Ivan Nyikanorovicsnak meg a többi parasztnak tudtára adták, hogy a Nyizsnye-Alekszandrovszkij-i kolhoz örök használatra kiutalt földje, csakúgy, mint a többi föld, a német állam tulajdona lett. De – tette hozzá a kijevi Reichskomissar útján az „új rend”, az Ordnung – a földet, amelyet nehéz munkával és vesződséggel sikerült egyetlenegy hatalmas szövetkezetté egyesíteni, ezt a földet megint felosztják apró gazdaságokra, s ezek egy-egy kozák egyéni használatába mennek át. De! Ez a rendszabály csak abban az esetben lép életbe, ha minden kozáknak és földművesnek meglesz a maga mezőgazdasági szerszáma és igásállata. És mert az adott pillanatban nem rendelkeznek ezzel, a föld megmarad előbbi állapotában, de már mint a német állam tulajdona. Megmunkálására egy-egy sztarosztát állítanak a tanya élére, orosz embert, akit természetesen a németek neveznek ki – ki is nevezték őket -, a parasztokat pedig tíz gazdaságonként osztják fel. Minden tíz gazdaság élére orosz tizedesparaszt kerül, orosz, de természetesen a németek nevezik ki – ki is nevezték őket -, a parasztok a földeken végzett munkáért bizonyos mennyiségű gabonát fognak kapni. És hogy a parasztok jól dolgozzanak, vegyék tudomásul, hogy csak azok kapnak majd magánhasználatra földet, akik most dolgoznak.

Hogy jól dolgozzanak a nagy darab földön, e célra a német állam jelenleg nem tud sem gépet, sem üzemanyagot adni. És persze jószágot sem. Ezért kaszával, sarlóval, kapával kell dolgozniuk, és igásállat híján fogják be saját teheneiket. Aki pedig sajnálja a tehenét, aligha számíthat arra, hogy valamikor földet kap magángazdálkodásra. Eltekintve attól, hogy ilyen munka nagyon nagy erőfeszítéseket követel, a német nemcsak nem igyekezett együtt tartani ezt az erőt, hanem mindent latba vetett, hogy a lakosság legegészségesebb, legmunkaképesebb részét Németországba hajtsa.

Minthogy a német állam ebben a pillanatban még nem tud számot adni arról, hogy saját szükségleteire mennyi hús, tej, tojás kell, bevezetésül a következőket szedte be Nyizsnye-Alekszandrovszkij tanyán: öt udvaronként egy tehenet, udvaronként egy sertést, ezenkívül ötven kiló burgonyát, húsz darab tojást és háromszáz liter tejet. De mert még többre is szükségük lehet- és ez a szükséglet állandóan fennállt -, azért a kozákok és parasztok nem vághatják le saját céljaikra a jószágot és a baromfit. Ha pedig végszükség esetén mégis le akarják vágni a disznajukat, akkor négy udvar együtt levághat egy-egy disznót, mely esetben három disznót a német államnak kötelesek beszolgáltatni.

Hogy mindezt Ivan Nyikanorovics és a többi paraszt gazdaságából kifacsarhassák, a tanyatizedeseken és a sztarosztákon kívül megszervezték a kerületi mezőgazdasági kommandatúra hivatalát, élén Sanders Sonderführerrel. Ez a Sonderführer, tekintettel a forró éghajlatra, Oberleutnant Sprickhez hasonlóan egyenruha-kabátban és rövid bőrnadrágban utazta be a falvakat és a tanyákat. A kozákasszonyok keresztet vetettek, ha meglátták őket, és köptek, mintha a sátán toppant volna eléjük. Ez a kerületi mezőgazdasági kommandatúra a sokkal népesebb körleti mezőgazdasági kommandatúra alá tartozott, melynek Sonderführer Glücker volt a parancsnoka, aki ugyan hosszú nadrágban járt, de már olyan magas állást töltött be, hogy onnan sehova sem ereszkedett le. A körleti kommandatúra fölött – Stander őrnaggyal az élen – a Landwirtschaftsgruppe vagy röviden „La” állt. Ez a csoport azonban, bár már olyan elérhetetlenségben lebegett, hogy egyszerűen senki sem látta, mégiscsak a 9. számú Wirtschaftskommandónak, rövidítve a „Wikdo 9”-nek egyik osztálya volt, doktor Lüde parancsnoksága alatt, mely egyrészt a Vorosilovgrádban székelő Feldkommandatúra – magyarán a csendőrhivatal -, másrészt a kijevi Reichskomissar hatáskörében álló állami földbirtok-főigazgatóság egyik szerve volt.

Ivan Nyikanorovics és a falujabeli kozákság nyakán érezte e naplopó és zsivány hivatalnokok mindinkább terhesedő ranglétráját. Érthetetlen nyelven beszéltek, de azért etetni kellett őket. Ivan Nyikanorovicsék saját bőrükön érezték az urak tevékenységének gyümölcseit, és megértették, hogy a német hatalom nemcsak baromian kegyetlen – ezt már az első pillanatban tapasztalhatták de nem is komoly, hanem tolvaj, mondhatni ostoba hatalom.

Amiért is Ivan Nyikanorovics és falubelijei, valamint a környékbeli sztanyicák és tanyák – Gundorovszkaja, Davidov, Makarov Jar és más helyek – lakosai úgy kezdtek viselkedni a német hatalommal szemben, ahogy önérzetes kozákoktól várni lehetett, ha ilyen ostoba zsarnoksággal kerülnek szembe – vagyis lóvá tették a németeket.

A német államhatalom becsapása leginkább abban nyilvánult meg, hogy igazi munka helyett látszatmunkát végeztek; ha lehetett, elherdálták a javakat, a kevés kis termést meg suttyomban udvaraikba hordták, a jószágot, a baromfit, élelmiszert elrejtették. És hogy könnyebben lóvá tehessék a németet, a kozákok és a parasztok azon voltak, hogy a tanyatizedesek és a falusztaroszták saját embereik közül kerüljenek ki. Mint minden vérszívó rendszer, ha hatalomra jut, a német is talált elegendő fenevadat, hogy sztarosztáknak tegye meg őket, de mint mondani szokás: az ember nem él örökké. Volt sztaroszta, nincs sztaroszta – eltűnt, mint a kámfor …

Klava Kovaljova tizennyolc éves volt, és igen távol állt ezektől a dolgoktól. Csak azért szenvedett, mert a szabad életnek vége, tanulni nem lehet, barátnője nincs, nem tudni, mi van az apjával. Azzal szépítgette idejét, hogy Vanyáról ábrándozott, éspedig világos, határozott képekben – hogy ez az átkozott zűrzavar egyszer véget ér, férjhez megy, gyerekei lesznek, és nagyon-nagyon jól fognak élni együtt a gyerekeikkel.

És azzal is szépítgette napját, hogy olvasott. De Nyizsnye-Alekszandrovszkijban nagyon nehéz volt könyvhöz jutni. Amikor meghallotta, hogy a tanyára a még idejében evakuált, régi tanítónő helyére új, már a német kerületi hatóságtól kinevezett tanítónő érkezett, Klava úgy vélte, hogy nincs abban semmi elítélendő, ha könyvet kér az új tanítónőtől.

A tanítónő az iskolaépületben, ugyanabban a kis szobában lakott, melyben annak idején a régi tanítónő, és a szomszédok szerint annak bútorait és holmiját használta. Klava kopogtatott, és választ nem várva, erős, kerek kezével felnyitotta az ajtót. Belépett a lefüggönyözött szobába, mely a ház árnyékos oldalán volt, és lopva körülnézett, ki van a szobában. A tanítónő éppen tollseprűvel tisztogatta az ablakpárkányt. A zajra megfordította a fejét, miközben erősen ívelt, sűrű szemöldökét felhúzta, maga meg visszatorpant, és az ablakpárkányhoz simult. Aztán felegyenesedett, és figyelmesen szemügyre vette Klavát.

– Maga …

Nem mondta végig, bocsánatkérően elmosolyodott, és a lány elé ment.

Csinos, világosszőke asszony volt. Ruhája egyszerű, szürke szeme nyílt, szigorú tekintetű, szája éles vonalú. De annál kedvesebb volt tiszta mosolya, mely időnként végigsuhant az arcán.

– Az iskolai könyvtár szekrénye összetört. Az iskolában németek laktak, kitépett könyvlapok hevertek az illemhelyen, de valami megmaradt, majd megnézzük együtt – mondta a szőke asszony, és oly szabatosan, kifogástalanul ejtette ki a szavakat, ahogyan csak igazi, jó orosz tanítónő beszélhet. – Maga idevalósi?

– Mondhatni, hogy idevalósi – szólt Klava bizonytalanul.

– Miért szólta el magát?

Klava zavarba jött.

A tanítónő mereven a szemébe nézett.

– Üljünk le.

Klava állva maradt.

– Én láttam magát Krasznodonban – mondta a tanítónő.

Klava konokul, szótlanul nézett rá.

– Azt hittem, elutazott – folytatta a tanítónő, és arcán ismét megjelent tiszta mosolya.

– Sehová sem utaztam.

– Szóval csak elkísért valakit.

– Honnan tudja? – Klava ijedt kíváncsisággal meredt rá.

– Tudom … De ne nyugtalankodjék … Biztosan azt gondolja, hogy a németek neveztek ki és …

– Semmit se gondolok.

– De igen, ezt gondolja – a tanítónő felnevetett, még az arca is kipirult. – Kit kísért el?

– Apámat.

– Ugyan, dehogy az apját!

– Igenis, apámat.

– Hát jó, és ki az apja?

– A tröszt alkalmazottja – mondta Klava pipacsvörösen.

– Üljön hát le, ne féljen tőlem.

A tanítónő gyöngéden megérintette Klava kezét. Klava leült.

– A barátja elutazott?

– Miféle barátom? – Klavának még a szíve is gyorsabban kezdett dobogni.

– Ne titkolózzék, mindent tudok … – a tanítónő szeméből teljesen eltűnt minden szigorúság, jólelkű, huncut nevetéstől ragyogott.

„Ha megölsz, akkor sem mondom meg” – gondolta magában Klava, és egyszerre dühbe gurult.

– Fogalmam sincs, miről beszél … Nem is jó így beszélni – mondta és felállt.

A tanítónő nem bírta tovább, csengő nevetésben tört ki. Napbarnított kezét összecsapta, és szőke fejét hol jobb, hol bal oldalra hajtotta.

– Drága gyermekem … bocsásson meg … de hiszen úgy látom a szívét, mint a tenyeremet – mondta, gyorsan felállt, és kemény kis kezével magához vonta, sőt kissé megszorította Klavát. – Csak tréfálok, maga pedig ne féljen tőlem. Én közönséges, egyszerű orosz tanítónő vagyok. Élni kell, nemde? És nem kell feltétlenül rosszat tanítani, még a németek alatt sem …

Az ajtón hangosan kopogtak.

A tanítónő elengedte Klavát, odasietett az ajtóhoz, és félig kinyitotta.

– Marfa … – mondta halkan, de örömmel.

Magas, erős csontú asszony lépett a szobába, fején vakító fehér kendő, hóna alatt kis batyu, meztelen lába poros volt az úttól.

– Adjisten – mondta, és kérdően nézett Klavára. – Szinte a szomszédban lakunk, és már régen meg akartam látogatni – mondta hangosan a tanítónőnek, s úgy mosolygott, hogy erős fogai kifehérlettek.

– Hogy is hívják magát? … Klava! Bevezetem a tanterembe, keressen valamilyen könyvet, csak ne menjen el. Én nemsokára szabad leszek

.- Nos, mi van? – kérdezte Jekatyerina Pavlovna izgatottan az asszony felé fordulva.

Marfa erős, dolgos, lebarnult kezével betakarta a szemét, és még fiatalos szája sarkára komor ránc ült.

– Nem tudom, jó-e, rossz-e – kezdte, és leengedte kezét. – A Pogorelij tanyáról jött egy ember, azt mondja, él az én Gorgyij Kornyijenkóm. Fogságban van. Katyerina, adj tanácsot! – mondta, és felemelte a fejét. – Pogorelijben, az erdőgazdaságban foglyok dolgoznak. Persze, németek vigyáznak rájuk. Vagy hatvan ember vágja a fát a német hadsereg számára: az én Gorgyijom is ott van. Barakkban laknak, odébbállni lehetetlen … Már felpuffadt a sok éhségtől. Mit gondolsz, menjek el oda?

– Hogy tudtad meg?

– Mások is dolgoznak ott a foglyokon kívül. Így esett, hogy egy tanyabeli emberrel tudott beszélni. A németek nem is sejtik, hogy idevalósi.

Jekatyerina Pavlovna egy darabig szótlanul nézte. Olyan esettel áll szemben, amikor nem lehetett igaz tanácsot adni. Marfa hetekig ott élhet a Pogorelij tanyán, kibújhat a bőréből, és lehetséges, hogy mégsem találkozhat férjével. A legjobb esetben csak messziről láthatnák egymást, de ezzel csak azt érné el, hogy férjét a testi kínokon kívül még elviselhetetlen lelki gyötrelmeknek is kitenné. Még ennivalót sem juttathat hozzá. El lehet képzelni, hogy milyen egy hadifogoly-barakk.

– Azt tedd, amit a lelkiismereted mond.

– Te elmennél? – kérdezte Marfa.

– Elmennék – mondta mélyet sóhajtva Jekatyerina Pavlovna.

– És elmész te is, csakhogy hiába …

– Azt gondolom én is, hogy hiába … Nem megyek – mondta Marfa, és kezével eltakarta szemét.

– Kornyij Tyihonovics tud a dologról?

– Azt mondja, ha engedélyt kapna rá, ki tudná szabadítani …

De Jekatyerina Pavlovna arca elkomorodott. Tudta, hogy a Kornyij Tyihonovics parancsnoksága alatt álló partizáncsoportét nem szabad mellékes célra felhasználni.

A német hadsereg legfontosabb közlekedési vonalai most a Vorosilovgrád-területen vittek keresztül. Minden, kivétel nélkül minden, ami Ivan Fjodorovics Procenko rendelkezésére állott, minden, amit újra létesített, arra irányult, hogy megnyerjék a Donyec-medencétől száz és száz kilométerre zajló nagy sztálingrádi csatát.

A terület partizáncsapata számtalan apró csoportra oszlott, valamennyi partizánosztaga most az országutakon, sztyeppi utakon és a kelet meg dél felé tartó három vasútvonalon tevékenykedett. Mégis kevés volt ez az erő. És Ivan Fjodorovics, akinek tartózkodási helyéről csak Jekatyerina Pavlovna, a felesége, Marfa Kornyijenko és Krotova, az összekötő tudott, a terület összes földalatti kerületi pártbizottságainak munkáját kártevésre és szabotázsra kapcsolta át a közlekedési vonalakon.

Jekatyerina Pavlovna jól tudta ezt, mert az összeköttetés számtalan szála az ő pontos kis kezében futott össze, tőle pedig csak egyetlen szál vezetett Ivan Fjodorovicshoz. Ez volt az oka, hogy Kornyij Tyihonovicsnak Marfa útján közvetített javaslatára semmit sem válaszolt, bár megértette, hogy Marfa éppen a javaslat miatt jött hozzá titkos reménységgel.

Jekatyerina Pavlovnának nem közvetlenül, hanem Marfa – jobban mondva Marfa lakása – révén volt kapcsolata a férjével.

Jekatyerina Pavlovna azonban még csak nem is kérdezősködött Ivan Fjodorovics felől: tudta, hogy ha Marfa nem szól, akkor nincs hír felőle.

Klava meg ott állt a könyvszekrény előtt. A könyvek gyerekkora könyvei: szomorú viszontlátás volt ez gyerekkori barátaival. És szomorú volt nézni az üres, fekete iskolapadokat is. Az alkonyati nap ferdén esett az ablakra, a csöndes, sűrű sugárban a búcsúzás bánatos, érett mosolya játszott. Klava olyan sivár-szomorúnak találta az életet, hogy még kíváncsiság sem gyötörte, honnan ismeri a tanítónő.

– Nos, választott valamit? – a tanítónő merőn Klavára nézett, kemény száját összeszorította, és szürke szemében valamilyen nagyon távoli bánat lappangott. – Látja: az élet belekap az emberbe, és olykor nagyon-nagyon kegyetlen – mondta. – Amíg fiatalok vagyunk, hiúk vagyunk, nem tudjuk, hogy az, amit kapunk tőle, örökre a miénk. Ha újra olyan lehetnék, mint maga most, akkor talán tudnám. De azt hiszem, nem fejeztem ki magam érthetően … Ha megjön a barátja, feltétlenül ismertessen meg vele …

Jekatyerina Pavlovna nem gondolhatta, hogy Vanya Zemnuhov ebben az időben már Nyizsnye-Alekszandrovszkijban volt, és egyenes megbízással megy hozzá.

Vanya átnyújtotta a Krasznodon-kerületi földalatti pártbizottság tevékenységéről szóló rejtjeles jelentést, Jekatyerina Pavlovna pedig élőszóval adta át neki Ivan Fjodorovics rendelkezéseit, hogy a krasznodoni földalatti szervezetet fejlesszék harcos partizánosztaggá, és fokozzák az útvonalakon kifejtett diverziós tevékenységet.

– Mondja el, hogy a fronton egyáltalán nem rossz a helyzet. Úgy lehet, nemsokára valamennyiünknek fegyverrel a kezében kell síkra lépnünk – mondta Jekatyerina Pavlovna, kutatóan nézve az előtte ülő kissé esetlen ifjúra: ugyan mi rejlik a szemüvege mögött?

Vanya szótlanul, magába roskadtan ült ott, és kezével szakadatlanul igazgatta széthulló hajfürtjeit. Ó, ha ez az asszony tudta volna, milyen hatalmas láng fűtötte az ifjú lelkét!

Aztán mégis beszélgetni kezdtek.

– Szörnyű az emberi sors! – mondta Jekatyerina Pavlovna, aki akkor tudta meg Vanyától, mint pusztult el Matvej Kosztijevics és Valko. – Osztapcsuk családja – ahogy maguk hívják – ott maradt a németeknél. Talán halálra kínozták, talán ott barangol szegény asszony a gyerekeivel valahol idegenek között, egyre reménykedve, hogy eljön majd, megmenti őt is, gyerekeit is, ő meg már régen nincs az élők között … Vagy teszem azt, volt nálam egy asszony … – Jekatyerina Pavlovna Marfáról és férjéről beszélt. – Pár lépés választja el őket, és még csak meg sem láthatják egymást. Aztán a férfit elhajszolják valahová az isten háta mögé, és ott pusztul el … Ugyan miféle halált érdemelnek ezek a németek? … – mondta, és erős kis keze ökölbe szorult.

– Pogorelij nincs messze tőlünk, ott lakik egy fiú a mieink közül – mondta Vanya, és Viktor Petrov jutott az eszébe. Ködös, zavaros gondolata támadt. Olyan ködös, hogy még számot sem tudott adni róla magának. – Sok ott a fogoly? Nagy az őrség? – kérdezte.

– Próbáljon meg visszaemlékezni, hány emberünk maradt még Krasznodonban, aki alkalmas lenne szervező munkára – kérdezte hirtelen, rejtett összefüggéssel Jekatyerina Pavlovna.

Vanya megnevezte őket.

– És a katonák közül, akik a körülzárás miatt vagy más okból ott maradtak?

– Ilyen is akad … – Vanya azokra a sebesültekre gondolt, akiket magánlakásokon rejtettek el. Szerjozskától tudta, hogy Natalja Alekszejevna titokban orvosi segítséggel látja el őket.

– Mondjátok meg nekik, ki küldött titeket azért, hogy kapcsolatba lépjetek velünk, és bevonjátok őket … Hamar, nagyon hamar szükségetek lesz rájuk, mégpedig azért, hogy titeket, fiatalokat vezessenek. Jó gyerekek vagytok, de ők idősebbek nálatok – mondta Jekatyerina Pavlovna.

Vanya kifejtette tervét, amely szerint Klava lakásán összekötőpontot szándékozik teremteni, hogy az Ifjú Gárda kapcsolatot tarthasson a falusi ifjúsággal, és kérte, hogy Jekatyerina Pavlovna segítsen ebben Klavának.

– Jobb, ha Klava nem tudja, ki vagyok – mosolygott a tanítónő -, egyszerűen csak barátkozni fogunk.

– Mégis, honnan ismer maga minket? – Vanyán erőt vett a kíváncsiság.

– Ezt én soha meg nem mondom maguknak, mert nagyon, de nagyon zavarba jönnének – mondta Jekatyerina Pavlovna, és arcán pajkos mosoly villant fel.

– Miféle titkaitok lehetnek? – kérdezte Klava féltékenyen Vanyától, amikor teljes sötétben ültek Ivan Nyikanorovics és Klava anyjának szobájában, aki már régen, de különösen az átkelésnél lezajlott események óta családtagként kezelte Vanyát, és ebben a pillanatban nyugodtan aludt a tarka, dagadt, a megfulladásig forró, tollas kozák dunyha alatt.

– Tudsz titkot tartani? – kérdezte Vanya, Klava füléhez hajolva.

– Még kérdezed? …

– Esküdj meg!

– Esküszöm …

– Azt mondta a tanítónő, hogy egy krasznodoni ember itt a közelben bujkál, és kérte, közöljük ezt a hozzátartozóival, aztán megint csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk … Klava! – mondta most a fiú halkan, ünnepélyesen. – Szervezetet alakítottunk, a németek ellen harcolunk. Belépsz?

– Te tagja vagy?

– Természetesen.

– Akkor belépek! – odanyomta kis meleg ajkát a fiú füléhez.

– Hiszen a tiéd vagyok. Érted?- Akkor tedd le az esküt. Oleggel együtt fogalmaztuk meg, emlékezetből tudom, és neked is meg kell tanulnod.

– Megtanulom, hiszen egészen a tiéd vagyok …

– Meg kell szervezned a fiatalságot itt és a szomszédos tanyákon.

– Neked mindent megteszek.

– Ne nézd olyan könnyelműen a dolgokat. A bukás – halál …

– Számodra?

– Számomra is.

– Kész vagyok veled együtt pusztulni …

– Én azonban jobban szeretnék életben maradni veled.

– Ez persze sokkal jobb.

– Tudod, nekem a fiúknál ágyaztak, mennem kell, nem illik késni …

– De miért mész oda? Hiszen én a tied vagyok! Érted? Egészen a tied! – súgta Klava, és újra odaért meleg szájával Vanya füléhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!