MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

1

NOVEMBER 7

Éjszaka két óra tájban Miaja tábornok megérkezett a parancsnokságra. Madrid védelmére irányuló tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy szolgálati bűncselekményt követett el.

Tegnap este hat órakor ugyanis Asensio tábornok, a hadügyminiszter helyettese, mielőtt elhagyta a fővárost, magához hívatta Miaját, és átnyújtott neki egy lepecsételt borítékot a következő felirattal: „Nem bontható fel 1936. november 7-én reggel 6 óráig.”

Miaja hazament. A boríték égette a kezét. Telefonon megtudta barátaitól, hogy a kormány és a legfelsőbb parancsnokság elhagyta a várost. Barátai azt is közölték vele, hogy a hírek szerint őt bízták meg azzal, hogy átadja Madridot a fasisztáknak.

Ez nem volt messze az igazságtól. Miaja tábornok olyan egyszerű, provinciális ember hírében áll, akinek semmi sem sikerül, aki előkelő katonai pozícióra törekszik, de hasztalan. A fiatal tábornokok, különösen Franco, Queipo de Llano, Varela, mindig gúnyolódtak vele ügyefogyottsága, faragatlansága miatt, kinevették, hogy nem tudja semmire sem vinni. Már a neve is (miaja = morzsa) tréfálkozásra adott alkalmat. Júliusban, a lázadás idején sokan mulattak Miaja hadügyminiszteri kinevezésén. A madridi szalonokban nagy komolyan mondogatták: – Hát bizony, nem is állhat más egy ilyen méretű hadsereg élén, csak Miaja! – A szerencsétlennek mindössze néhány óra hosszat tartott a minisztersége. Megpróbált telefonon megkeresni egyes egységeket, megpróbálta valahol megfogni a dolgot, megpróbált felhívni egyes parancsnokokat – hasztalan. Senki sem volt otthon, néhány lakásban nyíltan belenevettek a kagylóba, amikor meghallották, hogy Miaja tábornok, hadügyminiszter beszél. Miután semmi sem sikerült neki, teljesen megzavarodott, és még aznap beadta lemondását.

Ez a mostani eset, hogy Miaját hagyták itt, az elhagyott, védtelen Madrid katonai vezetőjének, ugyancsak bizonyos fajta gúnyolódásnak tekinthető. Nem kétséges, hogy ezt az ötletet Asensio sugallta, ez a papíron köztársasági tábornok, aki azonban gyakorlatilag Francóval, Varelával, Yagüéval pendül egy húron, nevelését, stílusát és ízlését tekintve velük egyívású.

Néhány órai ingadozás után Miaja elhatározta, hogy felbontja a borítékot anélkül, hogy bevárná a reggelt.

A boríték a hadügyminiszter rendeletét tartalmazta:

„A kormány, hogy teljesíthesse legfontosabb feladatát, a köztársaság védelmét, elhatározta, hogy elhagyja Madridot és megbízza Excellenciádat a főváros bármi áron való védelmével. Nehéz munkájának támogatására a rendes közigazgatási apparátuson kívül megalakul Madridban a Védelmi Junta, melynek tagjai a kormányban résztvevő összes politikai pártok képviselői, mégpedig ugyanabban az arányban, amilyenben a kormányban részt vesznek. A Junta elnökségével Excellenciádat bízzuk meg. A Védelmi Junta felhatalmazást kap a kormánytól, hogy igénybe vegyen minden eszközt, amely Madrid védelméhez szükséges. A védekezést a végsőkig kell folytatni. Ha a fővárost minden erőfeszítés ellenére is el kell hagyni, ugyanez a szerv lesz köteles megmenteni minden katonai jellegű vagyont és minden egyebet, ami értéket jelenthet az ellenség számára. Ebben az esetben a csapatoknak Cuenca irányában kell visszavonulniuk, hogy védelmi vonalat teremtsenek azon a helyen, melyet a központi front parancsnoka jelöl majd ki. Excellenciád a központi front parancsnokának van alárendelve, állandó kapcsolatot kell tartania vele a hadműveleti kérdéseket illetően. Ugyancsak tőle kapja majd meg a védelemre vonatkozó parancsokat és az ellátással kapcsolatos kiutalásokat. A törzsnek és a Védelmi Juntának a Hadügyminisztériumban kell berendezkednie. Törzs gyanánt rendelkezésére bocsátjuk a vezérkart annak a résznek kivételével, amelyet a kormány szükségesnek tart magával vinni.”

Miaja lázasan hozzáfogott, hogy megkeresse a rendelkezésére bocsátott törzset és a központi front törzsét. Nem találta sem ezt, sem azt. Mindenki futott, amerre látott. A Hadügyminisztériumban egy lélek sem volt. Feltárcsázta az otthoni számokat. Senki sem jelentkezett. Egyes lakásokban, amikor meghallották, hogy „Miaja tábornok, Madrid Védelmi Juntájának elnöke” beszél, válasz helyett óvatosan letették a kagylót.

Megpróbálta megkeresni a Védelmi Juntát – semmit sem talált. A pártoknak a Juntába kinevezett képviselői a kommunista Mije kivételével önkényesen elhagyták Madridot. Mindez kísértetiesen hasonlított ahhoz a megaláztatáshoz, amely Miaját júliusban, hadügyminiszteri kinevezése során érte.

Végül a népi milícia 5. ezredéhez fordult. Itt azt a választ kapta, hogy az 5. ezred teljes mértékben rendelkezésére bocsátja nemcsak egységeit, tartalékait, lőszerét, hanem törzsének egész apparátusát, a parancsnokokat, politikai biztosokat is. Checa és Mije a Központi Bizottság nevében teremtett vele kapcsolatot. Késő éjjel megjelent néhány tiszt, hogy munkát vállaljon a törzsben: Rojo alezredes, Fontán alezredes, Matallana őrnagy. Az 5. ezred Ortegát, a KB tagját, a vezérkar egyik osztályának vezetőjét küldte a törzsbe.

Mindezt a hatalmas miniszteri fogadószoba közepén állva, maga Miaja meséli el az elhagyott épületbe lassanként gyülekező embereknek. Miaja magas, pirospozsgás, teljesen kopasz öreg ember, arca petyhüdt és duzzadt, nagy, szarukeretes szemüveget visel. Olyan, mint egy bagoly. Idegeskedik, bosszankodik, a mellét meg a gyomrát csapkodja.

A törzs tisztjei megpróbálják felvenni a kapcsolatot azokkal az osztagokkal, amelyek tegnap a város belsejébe vonultak. Próbálkozásuk teljesen eredménytelen. Senkit sem lehet felkutatni. Rojo alezredes, aki magára vállalta a törzsparancsnok funkcióit, elküld néhány tisztet és politikai biztost, hogy nézzenek szét a városban, a kaszárnyákban, a barikádokon, keressék meg az egységeket és hozzák magukkal a parancsnokokat meg az összekötőket.

A rendelkezésre álló tüzérségi lövedék négy órai tűzhöz elegendő. Egész Madrid tölténykészlete százhuszonkét láda. A valóságban lövedék is, töltény is sokkal több van, talán tízszer ennyi, de nem tudni hol, s ez annyi, mintha nem is volna.

A Manzanares partján, a város hídjainál bizonyos egységek helyezkedtek el és tüzelnek saját kockázatukra. Rojo mindenekelőtt ezekkel igyekszik kapcsolatot teremteni. Lőszert, géppuskákat kell adni nekik, és ellenőrizni kell, vajon előkészítették-e a hidakat arra, hogy bármely pillanatban felrobbanthassák. Alá kell aknázni a közeli házakat és irányítani a robbantásokat. Ez utóbbi feladatot Xanti, egy mindenre elszánt kommunista önkéntes vállalja el.

A harckocsik is még mindig a város körül cirkálnak. Tegnap, miután megszakadt kapcsolatuk a parancsnoksággal, önálló működésbe kezdtek. Parancsnokuk saját kezdeményezésére vagy a védekező egységek kérésére rövid ellentámadásokat hajt végre a Casa del Campóban és a Nyugati Parknál. Éjszaka, a jól megérdemelt pihenő helyett, a katonák kérésére azt a látszatot keltették, mintha nagyerejű tüzérség segítené a város védelmét, és egyszerűen vaktában lövöldöztek a sötétbe, a fasiszták irányában. A harckocsizok kapitánya három óra tájt elcsigázottan, sápadtan, holtfáradtan megjelent a Hadügyminisztériumban.

– Hol vagy, munkavédelem? Azt hiszem, így mondják önöknél Moszkvában. A dicső köztársasági csapatok november 6-án este benyomultak a szeretett Madridba …

Keserű tréfálkozással próbálta elűzni fáradságát:

– Ilyen esetekben Clausewitz és Nagy Sándor is konyakot ajánlott.

Konyak akadt a minisztériumban. Két üveg állt Asensio elhagyott lakosztályának fürdőszobaablakában. Általános derültséget keltett, amikor azt javasoltam, hogy a borítékon talált felirat értelmében reggel hat óráig ne nyissuk ki az üvegeket. Ittunk a jó Asensio egészségére, aki konyakkal biztosította Madrid védelmét. Szívünket összeszorította valami …

Miguel Martinez elment a Központi Bizottságba.

Kívülről a ház elhagyottnak és halottnak tűnt, belül, a szorosan összehúzott függönyök mögött pezsgett az élet. Checa szünet nélkül intézkedett. A kerületi pártbizottságok titkáraival együttműködve megszervezte a harcképes és munkaképes antifasiszta lakosság általános mozgósítását. A pártmunkások a megbízható elemekkel karöltve, lakásról lakásra végigjárják a házakat, összeírják az önkénteseket, megalakítják a házak katonai bizottságait, melyeknek feladata a végsőkig védeni minden egyes épületet és csak akkor elhagyni, amikor már romokban hever. A dolgozó lakosság egy része a közvetlen fegyveres harcban vesz majd részt, másokat az erődítési munkákhoz osztanak be, a többiek pedig az ellátás és haditermelés folyamatosságát fogják biztosítani.

A kerületi pártbizottságokon kívül öt körleti katonai pártbizottságot alakítottak. Ezek tisztán katonai jellegű funkciót töltenek be, és politikailag biztosítják a négy városi körlet védelmét. A rendes kerületi pártbizottságok szervezik meg a polgári lakosság védelmi munkáját. A munkaképtelen öregeket és a családanyákat a gyerekekkel együtt haladéktalanul el kell szállítani a városból.

Miguel megkérdezte, mi lesz a bebörtönzött fasiszták evakuálásával. Checa azt válaszolta, hogy mindeddig semmi sem történt, és most már késő. Nyolcezer ember elszállításához rengeteg szállítóeszköz, nagy létszámú őrség, egész apparátus szükséges – honnan vegyék mindezt ezekben a nehéz napokban?

Nincs is értelme, hogy mind a nyolcezret eltávolítsák – jegyezte meg Miguel -, van köztük sok jelentéktelen és ártatlan fogoly is. Ki kell válogatni a legveszedelmesebb elemeket, és ezeket is legfeljebb kétszázas csoportokban, gyalog kell a hátországba irányítani.

– Megszöknek.

– Nem szöknek meg. Parasztokat kell megbízni az őrzésükkel, azok valószínűleg megbízhatóbbak lesznek a börtönőröknél, akik eléggé korruptak. Ha pedig egy részük meg is szökik, egye meg a fene, később el lehet fogni őket. Csak Francóhoz ne kerüljenek. Akármennyit sikerül is útnak indítani, kétezret, ezret, ötszázat, tiszta haszon. Valenciáig kell hajtani őket.

Checa elgondolkozott, majd helyeslően bólintott. A dolog lebonyolításával három elvtársat bíztak meg, akik nyomban el is mentek a két nagy börtönbe.

A foglyok kitűnő hangulatban voltak. Mosolyogva mondogatták a börtönszemélyzetnek: – Ez az utolsó éjszakánk, amit itt töltünk. Holnap már más klienseik lesznek. – Nem fenyegették a börtön személyzetét. Spanyolországban a börtönök alkalmazottai mint nélkülözhetetlen szakemberek minden rezsimben a helyükön maradnak. Csupán a foglyok változnak.

A fasisztákat kivezették az udvarra, egyenként szólították őket. Meghökkentek és megrémültek. Azt hitték, agyonlövetés vár rájuk. Arganda felé irányították őket. Az első csoporttal elment egy felügyelő is, hogy megszervezze az ideiglenes állomáshelyet …

Öt óra után a hidakhoz mentünk. A fegyverropogás kissé elcsendesült. Az emberek szenderegnek. Minden megmerevedett a komor, elkeseredett várakozásban. De hát tulajdonképpen mire várnak? Madridot megmenteni lehetetlen, feladni nem szabad. Márpedig éppen a feladását készítették elő, és semmit sem tettek a megmentése érdekében. A történelem megbélyegzi azokat, akik ezt a szerencsétlenséget előidézték. Szegény történelem, mennyi dolgot adunk neki!

Nem szabad feladni Madridot. Küzdeni kell a végsőkig, az utolsó töltényig, majd az utolsó csipetnyi dinamitig, azután szuronyokkal, majd útburkoló kövekkel, majd ököllel, végül pedig, a fasiszták kezei között, foggal-körömmel. Tudják meg, mi az, elfoglalni egy ilyen várost. Carabanchelbe túlságosan gyorsan nyomultak be, most másszanak egy kicsit – minden utca húsdaráló lesz számukra. Lehet így küzdeni két hétig, egy hónapig – míg elfoglalják az egész várost.

Az egyik mellékutcában sor áll: csak nők és serdülő lányok. Még sötét van, de már állnak. Lepényre várnak. A sor nagyon lassan halad előre, mert a lepényt meg kell sütni. Az elárusító nénike maroknyi kukoricapépet vesz ki egy cseréptálból, tenyerével lepényt formál belőle, majd egy sörösüvegből olívaolajat önt a serpenyőbe, a lepényt pedig az olajba dobja. A serpenyőben három nagy és egy kisebb lepény fér el. A nénike ügyes mozdulattal ránt egyet a serpenyőn, a lepények bukfencet vetnek a levegőben, a hátukra esnek és tovább sülnek. A kis lepényt a nénike elrakja magának egy tálba, a többi hármat eladja. Egy kis darab újságpapírral megfogja a lepényt és kiadja az ablakon. Egy lepény ára egy real, igazán nem drága. Az öregasszonyt nem lehet spekulációval vádolni. A vevők hármasával jönnek. A lepényt hazaviszik, megeszik a kávé mellé. A néni egynek csak egy lepényt ad. Mi is beálltunk a sorba a sofőrrel – két férfi a sok nő között. Nagyon megkívántam a lepényt, sofőröm pedig már egy álló napja nem evett …

Ahhoz azonban, hogy harcoljanak, hogy utolsó leheletükig harcoljanak az emberek, hinniük kell valamiben, érezniük kell, hogy van értelme a harcnak. Hogy Madridot meg lehet tartani. Talán valóban meg lehet tartani … Ha, tegyük fel, kitartanak addig, míg megérkeznek a tartalékok, ördög tudja, talán egyszer valóban megérkeznek … Azt mondják, útban vannak már, hat teljes brigád. Valahol a főváros körül lehetnek. Egy brigád állítólag már eljutott Vallecasba. Fedezi a visszavonulást a valenciai úton. Minek a visszavonulást fedezni?! Fedezzék maguk a visszavonulók! Össze kellene vonni a hat brigádot, ha többet nem lehet, hátbatámadni a lázadókat, bekeríteni őket, Madrid falaihoz szorítani, csapdába ejteni, szétverni … Volt már „csoda a Marneon”. Mi kell ahhoz, hogy csoda történjen a Manzanaresen? Ó, bárcsak történne! Történnie kell …

Már egészen világos van, az utcák benépesülnek, a forgalom fokozatosan nő, míg végül a város déli és délnyugati része felől poggyászokkal, mindenféle cókmókkal és állatokkal megrakott emberek egyre félelmetesebb áradata hömpölyög végig.

Csak most, reggel tudta meg a főváros, hogy a kormány elköltözött, hogy a város igazi védelmét nem szervezték meg, hogy az ellenség a kapukat döngeti, már be is törte őket, átlépte a küszöböt.

Az áradat két óra leforgása alatt eltorlaszolja a főútvonalakat, majd a mellékutcákat, a sikátorokat is. A sűrű embermassza forr, sistereg, jajveszékel. Itt is, ott is elakadt gépkocsik, teherautók, üres villamoskocsik, mindenféle limlomokkal megrakott kétkerekű kocsik emelkednek ki a tömegből. Amott egy páncélkocsi, melynek tetejéhez szemérmetlenül matracokat, vánkosokat, dézsákat, fehérneműs bugyrokat kötöztek. Amott meg egy halottaskocsi, melyet mindenki elhagyott, még a kocsisa is.

A pánik most elemi erővel tör ki. Az emberek ide-oda szaladgálnak, zokognak, beszédbe elegyednek ismeretlenekkel, az anyák gyermekeik nevét kiabálják, mint a földrengések idején. Egy kapzsi kereskedő egész raktárát felpakolta egy kétkerekű kocsira; a különféle színű kelmék közül egy vég selyem legömbölyödött, beleakadt valamibe. A kereskedő kiabál, valaki pedig egykedvűen leszakít egy csíkot a fényes, csillogó selyemből, mintha csak papírszalag volna.

Özönvíz, világvége, Pompeji pusztulása, páni tömegőrület. Mellesleg, az őrületnek is megvan a maga törvényszerűsége. A mérhetetlen embertömeg eltorlaszolja ugyan az utcákat, mégis, ha lassan is, de keleti irányban mozog.

Otthagytam a kocsit és a sofőrömet, s meghagytam neki, hogy ha ritkul a tömeg, hajtson a Hadügyminisztériumhoz, jómagam pedig, könyökömmel utat törve, a Palace felé indultam. Simont szerettem volna meglátogatni.

Több mint egy órába tellett, míg elvergődtem a Plaza de las Cortesig. A szálloda bejáratánál rengeteg mentőkocsi állt, bennük sebesültek – senki sem rakta ki őket. Egyáltalán, szükség van a kirakásukra? Hiszen mindenekelőtt a sebesülteket kell evakuálni.

Beszaladtam abba a kórterembe, ahol Simon feküdt. Az ágyak között az utcáról bejött emberek tolongtak, beszélgettek a sebesültekkel, meghányták-vetették, mitévők legyenek. Egyesek maguk-készítette hordágyakkal jöttek, és hazavitték a sebesült rokonokat, madridiakat, hogy elrejtsék őket a fasiszták elől.

Simon nem volt a helyén. Szomszédai közölték, hogy egy órával ezelőtt meghalt, rögtön levitték a hullakamrába.

A hullakamra bejárata a mellékutcából nyílik – azelőtt garázsként szolgált a gazdag turisták számára. Rengeteg a holttest, már két sorba rakják őket. Simon a falnál feküdt, fölötte nagy gépkocsikerék függött. Arca nyugodt volt.

Az utcán felbúgott a sziréna. Megjelentek a Junkersek. Messziről tompa robbanás zaja hallatszott. Kisvártatva azonban az emberek ahelyett, hogy szétfutottak volna, érdeklődve és örömtől csillogó szemmel kémlelték az eget.

A bombavetők irányt változtattak, nyugatnak fordultak és gyorsan eltávolodtak. A bombavetők helyén köröző vadászgépekre oldalról, zárt rendben, nagyon gyors és mozgékony kis gépek támadtak.

A Heinkelek megfutamodtak, a harc csoportos jelleget öltött. Az egyik repülőgép lángbaborulva lezuhant, fekete füstvonalat húzva az égen. Az emberek lent lelkesen éljeneztek, tapsoltak, sapkájukat a levegőbe dobálták.

– Chatos! – kiabáltak. – Viva los chatos!

Madrid népe alig két nappal az új köztársasági vadászgépek megjelenése után már igen találó nevet adott nekik: chatos – vagyis piszék. Valóban, a gépnek az a része, ahol a légcsavar van, kissé kiemelkedik a szárnyak előtt.

A Heinkelek megfutamodtak. A „piszék”, hogy nagyobb nyomatékot adjanak ennek a ténynek, két kört írtak le a főváros fölött, közben gyönyörű zuhanórepülést végeztek, bukfenceket vetettek, és alacsonyan repülve mutatták háromszínű köztársasági jelzésüket. Az utcákon a tömeg boldog izgalommal figyelte a baráti motorok hangos zúgását. A nők zsebkendőjükkel integettek, és lábujjhegyre állva, nyakukat nyújtogatva, csókokat dobáltak a levegőbe, mintha legalábbis ezt észrevehették volna ott fönt.

Moszkvában most javában folyik a novemberi díszszemle. Éppen most vonulnak vagy talán már el is vonultak a katonai akadémiák. Azután jön a Proletár-hadosztály, a Honvédelmi Sportszövetség, a lovasság, a tüzérség. A Hadtörténeti Múzeum két oldaláról talán most gördülnek ki nagy dübörgéssel a harckocsik. És ugyanebben a pillanatban megjelennek az égen a repülőgépek első csoportjai. A közönség tapsol, tekintetét hol fölfelé, hol a súlyos és gyors acél-teknősökre fordítja …

A Palace bejáratánál tegnap óta ott áll egy vadonatúj, ötüléses Buick. Kértem, keressék meg a sofőrjét. A sofőr alacsony, középkorú, gondosan öltözött ember, még nyakkendő is van rajta.

– Mi van a kocsijával? Rendben van?

– Igen. A főnökömet várom. – Megnevezte a hadmérnöki hivatal egyik magasrangú tisztviselőjét.

– A főnöke tegnap egy másik autón Valenciába utazott.

– Lehetetlen. Megmondta volna nekem.

– Azt nem tudom. De az biztos, hogy láttam a feleségével meg a gyerekeivel. A feleségén kék kalap volt, nagyobbik fia húszéves lehet, nyakában fényképezőgép. A kocsi, azt hiszem, nagyobb a magáénál.

Elkomorodva hallgatta szavaimat.

– Lehet, hogy igaza van. Van még egy hétüléses Packardja is. Kék kalap, fényképezőgép … pontosan így van. A Packarddal bizonyára sok poggyászt tudtak magukkal vinni … Nekem is van családom. Egyes gépkocsivezetők otthagyták a főnöküket, és elvitték a családjukat. Én nem. Három napja elbúcsúztam a családomtól, bár itt van Madridban …

– Hogy hívják?

– Dorado.

– Legyen a gépkocsivezetőm. Jó?

Nagyon lassan körüljárta az autót, mintha először látná. Megnézte a kerekeket, a hűtőt, a rajta levő kis figurát, az ajtó fogantyúját, a hátsó csomagtartót. Minden új volt, takaros és tiszta. Kinyitotta az első ajtót, leült a volánhoz, begyújtotta a motort, és egyszerűen azt kérdezte:

– Hová megyünk?

Délután Miguel Martinez megpróbált elintézni valamit a főbiztosságban. A vezetőségből senki sem maradt itt, csak Mije, ő pedig a Védelmi Juntában van elfoglalva. Három gépírónő, akiket tegnap nem értesítettek az evakuálásról, bejött dolgozni az üres szobákba. Egyiküket titkárnővé léptették elő, beült a dolgozószobába az íróasztal mellé. Megjelent Gómez politikai biztos és még két-három ember. Folytatták a munkát, mintha mi sem történt volna. Telefonáltak Checának, s arra kérték, küldjön vagy negyven embert politikai munkára a hidakat védő alakulatokhoz. Checa azt válaszolta, hogy nincs egyetlen szabad kommunistája sem – de félóra sem telt bele, küldött öt embert. Adtak nekik megbízólevelet, fejenként egy jegyzetfüzetet, három tintaceruzát, egy-egy csomag cigarettát, ellátták őket Madrid színes térképével, és megadták nekik a telefonszámokat: minden két órában tegyenek jelentést telefonon a frontszakasz helyzetéről. Az egyik osztagból motoros küldönc érkezett, írást hozott a parancsnoktól: haladéktalanul adjanak neki egy politikai biztost, a motoros vigye magával az oldalkocsijában. Ez mindenkinek tetszett, jobb lett a hangulat. Gómez és Martinez komolyan sétált fel-alá; jobban érezték magukat felettesek nélkül, most ők voltak a gazdák. Nem lehet tudni, meddig tart ez a helyzet … Checa még kilenc embert küldött. Milyen derék fiú! – Mit csináljunk, mivel foglalkozzunk? – kérdezték az újonnan kinevezett politikai biztosok. Jobbára építőmunkások voltak. Hát ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat arra, hogy előadást tartsanak nekik a politikai munkáról. Miguel röviden beszélt: – Először: javítsátok meg a katonák harci szellemét. Egy lépést sem hátra. Másodszor: javítsátok meg a parancsnokok harci szellemét. Harmadszor: szervezzetek robbantó és tankelhárító osztagokat. Negyedszer: erősítsétek meg a második és harmadik védelmi vonalat, a házak lakói is építsenek barikádokat. Ötödször … – A politikai biztosok szorgalmasan jegyeztek új ceruzájukkal új jegyzetfüzetükbe. – Mi az ötödik? – kérdezték. Miguel nem tudta, mi legyen az ötödik. – Ötödször – mondta némi gondolkozás után -: erősen tartsátok magatokat, egy lépést sem hátra, míg meg nem érkeznek a hatalmas erősítések, és Francót ízzé-porrá nem zúzzuk Madrid kapui előtt. – „… míg meg nem érkeznek a hatalmas erősítések” – írták örömmel a politikai biztosok az új jegyzetfüzetekbe. És ha nem érkeznek meg? – futott át Miguel agyán. – Ha túlságosan későn érkeznek?

Az Alcalá utcán azt mondtam új sofőrömnek, hogy forduljon be abba az utcába, ahol az Alianza székháza van. Az öreg villa nehéz kapuja sarkig tárva.

– Mind elmentek? – kérdeztem a portástól.

– Nem, nem mind …

– Hogyhogy?

Belül üresség, csönd. A márvány mellszobor kísértetiesen fehérlett a félhomályban. A télikertben senki, a szalonban senki, az ebédlőben senki.

Felmentem az első emeletre. Egymás után nyitottam ki és csuktam be egy sereg ajtót; senkivel sem találkoztam. Biztos tévedett az öreg.

Még egy emelettel feljebb mentem. Itt a márki-család fiatal nemzedékének tagjai laktak azelőtt. Most itt sem volt senki.

– Halló! – kiáltottam el magam.

Gyönge hang válaszolt messziről.

A legutolsó szobához siettem.

A vetetten ágyon ott ült Rafael Alberti és María Teresa León. Előttük egy kis asztalon két csésze kávé maradványai meg egy kis ezüst pisztoly, melyet még a talaverai útról ismertem: ezzel a pisztollyal állította meg María Teresa szeptemberben a szertefutó katonákat. Megállította őket és könyörgött, hogy térjenek vissza a tűzvonalba.

Felálltak. Rafael a pisztoly után nyúlt, de keze megállt a levegőben, mikor rám ismert.

– Nicsak! Te itt?! Mit jelent ez?

– Ti még itt vagytok? Miért nem mentetek el?

– Nem megyünk el. Maradunk.

– Miféle ostobaság ez?- Ez nem ostobaság!

Sohasem láttam őket ilyennek. Rafael arca beesett. Szeme, mellyel mindig úgy nézte a világot, mint valami színjátékot, most megmerevedett, és nem akart többé semmit sem látni. María Teresa meglepetten nézett – megijesztették, kizökkentették dermedtségéből. Két kis gödröcskét rejtő kedves, kerek arca most kellemetlenül gipsz-szerű volt, mint az a maszk, melyet Moszkvában készítettek róla. A moszkvai írókongresszuson ugyanis valakinek eszébe jutott, hogy gipszmaszkot készít az összes íróvendégről. Az ötlet nagyon mulatságos volt, mindenki a szobrász-műterem felé tódult, de a maszkok valahogy hátborzongatóak voltak, senkinek sem tetszettek, összetörték és eldobálták őket.

– Mi az ördögnek maradtok itt?

– Nekünk már nincs hová mennünk. A saját városunkban vagyunk, a saját házunkban. Védekezni fogunk, ha majd ránk kerül a sor. Igaz, a védekezés nem fog soká tartani. – Halványan elmosolyodott, s az ezüst pisztolyra mutatott. – Három golyó nekik, a többi kettő nekünk.

– Esztelenség!

– Mi spanyolok vagyunk, antifasiszták, forradalmárok. Agitáltunk Madrid védelméért, vezettük az írók antifasiszta szövetségét, együtt kell tehát pusztulnunk a várossal. Mi ítéltük erre önmagunkat, s az ítéletet végre kell hajtani.

– És az Alianza többi tagja?

– A legtöbben szintén a városban maradtak, ugyanilyen elhatározással.

– De hiszen ez őrültség! Elképesztő ostobaság! Nagyképű értelmiségi álromantika! Madrid még nem védekezik … El kell mennetek, amíg nem késő. Elmenni és elvinni magatokkal, megmenteni az egész becsületes madridi értelmiséget, megmenteni a lemészárlástól, a pogromtól, a fasiszta gyalázattól.

– Mi úgy gondoltuk, helyesebb, ha demonstratíve meghalunk, hogy példát mutassunk a világnak a tömeges önfeláldozásból …

– Őrültség! Ostobaság! Szép kis önfeláldozás! A marokkói mészáros lemészárol téged meg María Teresát porlepte könyvek, vacak márvány mellszobrok és egy öreg, impotens márki nadrágtartói között. A forradalmár nem vágómarha, nem alázatos fanatikus, nem öngyilkos. Amíg lehet, harcol, támad, ellenáll. Amikor nem lehet, visszavonul, megőrizve erőit, elrejtőzik, elmenekül. És a legelső adandó alkalommal megint felveszi a harcot, folytatja a küzdelmet, megint támad. Nagyon tragikus ez, amit ti itt elgondoltatok, de a legkevésbé sem szép. Ami pedig elvtársaitokat, az Alianza többi tagját illeti, velük szemben egyenesen bűncselekmény.

Elégedetlenül, szinte ellenségesen néztek rám, majd egymásra. Elhatározásuk sírontúli harmóniája megbomlott. Alberti bizonytalanul mondta:

– Ezt különféleképpen lehet értelmezni.

Dühbe jöttem:

– Miért különféleképpen? Ha úgy tetszik nektek, hogy golyót eresztetek a fejetekbe ebből a szánalmas kis lövőalkalmatosságból, ám tegyétek, én nem parancsolhatok nektek. De legyetek szívesek és teljesítsétek előbb vezetői kötelességteket: antifasiszta fegyelemmel és egyáltalán teljes rendben szállíttassátok el a madridi Alianza egész tagságát, írókat, képzőművészeket, zeneszerzőket, feleségükkel és gyermekeikkel egyetemben. Bocsássatok meg a tapintatlanságomért, de a baj, ami a nyakunkba szakadhat, nem merül ki az antifasiszta értelmiség meggyilkolásában és megkínzásában. Akadhatnak olyanok, akiknek akaratát a fasiszták megtörik, akiket térdre kényszerítenek, akik hajlandók lesznek csúszni-mászni előttük, bűnbocsánatért esdekelni, kiszolgálni őket – hol van rá garancia, hogy nem akadnak majd ilyenek? És ennek oka az lesz, hogy nem segítettek nekik eltávozni Madridból. Ki felel ezért?

Most mindketten hallatlanul izgatottan járkáltak fel-alá a szobában. María Teresa a kezét tördelte.

– Na és te? Tőlünk megköveteled, hogy menjünk el, te pedig orosz létedre itt maradsz …

– Szó sincs róla! Én azért vagyok még itt, mert … nos, mert még él bennem valami remény. Lehet, hogy a város talán mégis védekezni fog. Ha csak rövid ideig is … Ha pedig mindennek vége lesz, ha az utolsó barikád is elesik, bizonyosak lehettek benne, nem fogok itt maradni, elmegyek én is. Egyetlen porcikám sem kívánja Franco tábornok fizimiskáját látni.

– És mi … Mi is mehetünk az utolsók között?

– Hát persze. Senki sem sürget benneteket. De először irányítsátok el a többieket. Szállítsátok el az öregeket, a testben vagy lélekben gyöngéket, hogy kit, azt döntsétek el magatok.

Merevségük kezdett felengedni.

– Csak egyetlen kis teherautónk van …

– Találunk még két kocsit a főbiztosságon. És harmadiknak itt az enyém. Kitűnő Buick, ma kaptam ajándékba, bele lehet ültetni négy akadémikust vagy egy Nobel-díjast …

María Teresa könnyein keresztül mosolygott:

– Még most is tréfálkozik.

– Egyáltalán nem fontos, hogy mindenkit Valenciába vagy Cuencába vigyenek. Alcalá de Henaresbe kell szállítani az embereket, ez huszonöt kilométernyire van. A kocsik egy óra alatt fordulhatnak. A kérdés, hány óra áll még rendelkezésünkre … Na mindegy, majd meglátjuk.

Rafael a telefon felé indult, félúton kétkedve megfordult, aztán mégis felvette a kagylót és tárcsázott. Amikor megszólalt, hangja már szinte hivatalosan csengett:

– Elhatároztuk, hogy az értelmiség jelentős részét evakuáljuk … Hogy?.. Igen. Mondd meg, hogy a kormány biztosít minden kényelmet, rendelkezésre bocsátja a legjobb autókat, mindenki utazhat a családjával együtt … Hogy? Szó sem lehet róla!

Összeráncolta homlokát, és most már a főnök kemény hangján folytatta:

– Írók és művészek megmentéséről van szó. Hozz egy darab papírt és írd a neveket, majd én diktálom.

… Délután ötkor fasiszta alakulatok megkísérelték bekeríteni a Casa del Campót. Igen erélyes géppuska- és tüzérségi tűz fogadta őket (a „tüzérséget” négy harckocsi képviselte). Carabanchelben marokkói lovasság jelent meg. Két páncélos a Vágóhíd tér felől erős tüzet nyitott az utca hosszában. A lovasság visszavonult.

Sőt a Toledói-hidat fedező egységek elhatározták, hogy ellentámadást hajtanak végre, és meg is tették. Alkonyatkor a katonák az udvarokon keresztül Carabanchel déli részéhez lopóztak, és kézigránátokkal felrobbantottak egy kis olasz harckocsit. A harckocsi legénysége szörnyethalt. Magát a harckocsit a katonák csak úgy kézzel eltolták vagy száz lépésnyire, majd hoztak egy teherautót, és átvontatták a zsákmányt a Toledói-hídon. A szétroncsolt olasz gépet lelkes üdvrivalgások közepette hurcolták végig a főváros utcáin.

Az ellenség többfelől támadott, de egyelőre még nem nagy erőkkel, szemmel láthatóan tapogatózott, mennyire szánta el magát és egyáltalán elszánta-e magát az ellenállásra a madridi helyőrség, létezik-e ilyen helyőrség.

A köztársasági katonák mindenütt a helyükön maradtak a barikádoknál. Rojo kinevezte a város különböző szakaszaira az osztagparancsnokokat: Barceló, Galán, Escobar, Lister, Prada, Clairac, Bueno. Ezek részint hivatásos tisztek, részint pedig milíciaparancsnokok az 5. ezredből.

Olyan támadást, amelyet Madrid megrohanásának lehetett volna nevezni, a fasiszták egészen estig nem indítottak. Nyilván összevonják fő erőiket, hogy holnap határozott lökéssel behatoljanak a város központjába.

A menekültek hatalmas áradata lassan keresztülvonul a városon. Egy kevéssel már el is hagyta a város keleti részét. A valenciai műúton az anarchisták járőröket szerveztek, akit akarnak, átengednek, akit nem akarnak, nem. Nagyon tetszik nekik ez az útelzáró szolgálat. Mesélik, hogy tegnap feltartóztattak néhány magas rangú hivatalnokot a felsőbb kormányszervekből, gúnyolódtak rajtuk, és kis híján agyonlőtték őket. Madrid város polgármesterét, a kövérségéről híres Pedro Ricót arra kényszerítették, hogy visszatérjen a fővárosba. A megrémült Rico valamelyik külföldi követség épületében bújt meg – micsoda szégyen!

A Castellana sétányra nyíló utcákon több véres összetűzésre került sor. Az „ötödik hadoszlop” fasisztái a padlásokról lövöldöznek a katonákra vagy egyszerűen a járókelőkre. Magányosokra puskából lőnek, csoportokra géppuskából. Kisebb bombákat dobnak, néha csak kézigránátokat. Meg kell vallani, ennek a harci módszernek nagyon demoralizáló hatása van. A Goya utcában mentünk, és néhány házzal előttünk felvillant egy becsapódó lövedék, többen nyögve, jajveszékelve terültek el a kövezeten. Kinn a harcmezőn mindez sokkal egyszerűbb. Itt az emberek elvesztik a fejüket, félnek kimenni az utcára, ha pedig kimennek, nagyon félénken, a házfalakhoz lapulva haladnak előre. De az „ötödik hadoszlop” tevékenysége szörnyű haragra gerjesztette a lakosságot. Az emberek behatoltak azokba a házakba, amelyekből lőttek, házkutatást tartottak az összes lakásokban, s közben sokakat megöltek, ártatlanokat és bűnösöket egyaránt, törtek-zúztak mindent, ami a kezük ügyébe került. Egy házat fel is gyújtottak. Valakinek eszébe jutott, hogy mindezt hírül adja a rádió útján, és figyelmeztesse a lakosságot, hogy ugyanígy járnak majd el minden házzal és lakóival, ahol fasiszta terroristákat és diverzánsokat találnak. Hadd nézzen körül mindenki a maga portáján: mindenki felel önmagáért is, meg a többiekért is.

Egyik óráról a másikra kialakult a városban a belső front. A front mögötti negyedekben amolyan lakóbizottság-féléket, helyesebben: antifasiszta bizottság-féléket szerveznek. Ezek őrszolgálatot teljesítenek, szemmel tartják a lakókat, kapcsolatot tartanak a kerületi hatóságokkal. Mintha valamilyen görcs rángatná az egész várost, méghozzá nem is rossz görcs – talán mégis derekasan fog küzdeni Madrid, lakónegyedről lakónegyedre. A rettegés és a kiszolgáltatottság dermesztő érzése lassan felenged, s helyét elfoglalja a dac, az engesztelhetetlen harag, a harci elszántság.

Hét óra tájban egy kis szürke lapon megjelent a Mundo Obrero. A szerkesztőség közleménye: „Ma rajtunk kívül álló okokból kénytelenek voltunk csökkenteni lapunk terjedelmét. Amint a madridi frontokon tisztázódik a helyzet, a Mundo Obrero újra a rendes formátumban fog megjelenni.”

Egy vastagbetűs cím: „Harcosok! Szívós ellenállással ünnepeljétek meg a dicső orosz forradalom 19. évfordulóját!”

Távirat Moszkvából: „A Szovjetunió nagy pompával és vidáman ünnepli a forradalom 19. évfordulóját. A városok és a kolhozok szerte az országban ünnepi díszbe öltöztek. Este mindenütt ünnepi gyűléseken emlékeztek meg a forradalom évfordulójáról. A moszkvai Nagy Színházban a fővárosi szovjet a párt- és a szakszervezetekkel karöltve ünnepi ülést tartott. Az elnökségben megjelent párt- és kormány vezetőket lelkes tapsvihar fogadta. Kalinyin, a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke részletesen beszámolt a Szovjetuniónak az élet valamennyi területén elért sikereiről. (Fabra Hírügynökség)”

Még egy távirat:

„Fasiszta veszély Brazíliában.”

Más: a Hadügyminisztérium tegnapi tájékoztatója az északi és az aragóniai fronton történt kisebb összetűzésekről.

Még egy távirat: Barcelonából közli Sandino ezredes, az ottani katonai tanácsadó, hogy Bujaraloznál három katona átállt a mi oldalunkra.

Hirdetések: „Látogassa meg a Gutierrez-divattermet”; „Casa Donato: bor, likőr, vermut. Galilei utca 18”; „Benito-bár: tejeskávé, eszpresszókávé.”

Értesítések: „A polgári minisztériumok őreinek és portásainak szakszervezete holnap reggel tíz órakor tartja közgyűlését, Abada utca 9.”; „Egy aktatáska és két Timoteo Luna névre szóló igazolvány átvehető a Bank- és Tőzsdealkalmazottak Szakszervezetében.”

Jól van, nincs még veszve minden … Jó, hogy mégis megjelent a lap. Egyidejűleg árusítják az utcákon a Mundo Obrero egy másik, korábban kinyomtatott, harminckét oldalas illusztrált külön számát is, mely a szovjethatalom 19. évfordulója alkalmából jelent meg.

Hát rólunk mit tudnak Moszkvában? A fasiszták világgá kürtölték, hogy november 7-én behatoltak Madridba. Innen Madridból semmiféle hírt nem kapott a világ. Elmentem a távíróhivatalhoz – a kaput zárva találtam. A főbiztosságról felhívtam az interurbán telefonközpontot. Megkérdeztem, kivel van kapcsolatunk. Csak Barcelonával. Nagyszerű! Kérem kapcsolni! A Hotel Majesticet kértem, jelentkezett. Liza Kolcovát hívattam a telefonhoz, a napokban érkezett Barcelonába.

– Te még ott vagy Madridban?

– Igen. És köszöntelek az ünnep alkalmából.

Nem kérdezett többet.

– Kezemben a ceruza, diktálj.

Röviden, időrendi sorrendben tudósítást adtam az elmúlt tizennyolc óráról.

Semmit sem kérdezett vissza.

– Máris továbbítom Moszkvába – mondta, amikor befejeztem a diktálást.

A szerkesztőség nem dolgozik, ünnep van. De vannak ügyeletesek. Aki akarja, felhívja az ügyeleteseket, és megtudja, hogy Madrid november 7-én a nép kezében volt.

Ismét a hidakhoz mentem. Elszórt tüzérségi tűz. A harcosok száma minden barikádnál jelentősen növekedett. Pánik nem érződik. Ellenkezőleg, az emberek hozzáértően és nyugodtan géppuskafészkeket építenek, homokzsákokat hordanak. Megjelent néhány ágyú, ezeknek fedezékeket építenek. A katonák egy része takarójába burkolózva a járdán alszik.

A törzset hihetetlen izgalomban találtam. Kiderült, hogy a zsákmányolt olasz harckocsi parancsnoki gép volt. Az elesett spanyol fasiszta tisztnél megtalálták Varela tábornoknak Madrid elfoglalására vonatkozó operatív parancsát. Rojo alezredes kimért hangon olvasta fel a parancsot már másodízben, közben meg-megállt, és piros meg kék ceruzával kipipált minden pontot. Az asztalokon és székeken ülő osztagparancsnokok szinte habzsolták minden szavát.

Varela megjelöli a feladatot a „D-napra”: „elfoglalni a kiinduló állást Madrid megtámadásához, elfoglalni és tartani a balszárnyunkat fedező vonalat.”

Így fogalmazza meg a hadművelet koncepcióját: „Megtámadni az ellenséget a Segoviai- és az Andalúziai-híd közötti fronton, hogy lekössük erőit. Egy rohamcsoportot északnyugat felé irányítani azzal a feladattal, hogy elfoglalja az Egyetemi Városrész és az Espana tér közti területet, amely kiindulópontja lesz a Madrid szívébe való további előnyomulásnak.”

Ehhez Varela a következő feladatokat tűzi ki:

A balszárny, „az idegenlégió ezredesének közvetlen parancsnoksága alatt”, biztosítsa a hadműveleti szárnyat „a vörös egységek észak és északnyugat felől történő esetleges támadása ellen”, a következő irányban haladva előre: Mérnöktábor – Rodajos-kapu – Garabitas-magaslat – Új híd (átkelés) – Körtér – Egyetemi Város klinikája. Indulás hat órakor.

A rohamcsoport indítson frontális támadást a város központi része ellen. Ennek érdekében:

Az 1. osztag, a falat áttörve, hatoljon be a Casa del Campóba, nyomuljon előre a 4. (balszárnyi) osztag fedezete mellett, gázoljon át a folyón, folytassa az előrenyomulást a Nyugati Parkon át, foglalja el a Carcel Modelót és a kaszárnyákat. Ezután folytassa az előrenyomulást a Marqués de Urquijo utcáig. Biztosítsa a börtönből a tüzelési együttműködést a balszárnnyal, amikor az eléri az Egyetemi Várost. Tartsa tűz alatt a hatókörébe eső összes utcákat.

A 3. osztag a Négy Szél repülőtér felől nyomuljon be a Casa del Campóba. Géppuskás századdal kutassa át a parkot a déli falig, foglalja el a Puerta del Angelt és a Puerta del Reyt. Pontonhidat építve keljen át a Manzanaresen. Intézzen támadást a Montana-kaszárnya ellen, foglalja el a karmeliták templomát az Espana téren, tartsa géppuska- és tüzérségi tűz alatt a Királyi Palotát és a Gran Víát.

A 2. osztag rohamozza meg Carabanchel Bajót, hogy elvonja az ellenség figyelmét. Carabanchel Bajo elfoglalása után haladjon előre a Segoviai-híd irányában, de parancs nélkül ne menjen át rajta. A nagyobb veszteségek elkerülése végett ne bocsátkozzék döntő küzdelembe, hanem csupán vonja el az ellenség figyelmét, hogy megkönnyítse az első három osztag támadását.

Az 5. osztag rohamozza meg a Toledói-hidat a 2. osztaghoz hasonló (demonstratív) feladattal.

A 9. és a 6. osztagot, amely marokkói lövészekből és ifni géppuskásokból áll és a polgárőrséget Varela közvetlenül neki alárendelt tartaléknak hagyja meg.

A parancsnak ez a része sok topográfiai részletet tartalmaz, ezeket nem tudtam olyan gyorsan feljegyezni, ahogyan Rojo a szöveget olvasta.

A kísérő és a támogató tüzérségre vonatkozóan utalás történik egy külön parancsra. A tüzérség központosított csoportja azt a feladatot kapja, hogy tartsa tűz alatt az ellenséges ütegeket, vegye zárótűz alá a Madridból kiinduló országutakat és az Andalúziai-hídtól kiinduló utakat, fokozza a rohamosztagok közvetlen támogatását, és tüzeljen később megnevezendő, előre nem látható célpontokra.

A csoport elhelyezési körletei: Villaverde, a Garabitas-magaslatok és a Négy Szél repülőtér. A százötven milliméteres lövegek csoportjai Varela vagy Yagüe ezredes parancsára nyitnak tüzet, a többiek az osztagparancsnokok közvetlen parancsára.

A légierőre, harckocsikra és páncélosokra vonatkozóan a parancs külön parancsokra utal.

Minden tüzérségi csoport légvédelmi géppuskás-szakaszt kap.

A továbbiakban részletes hírközlési utasítások következnek: tüzérségi és egyéb lőszerek utánpótlási központjainak címei, gazdasági hivatalok, egészségügyi központok címei és más részletek.

Félelmetes parancs. Nincs benne semmiféle ingadozás, nincsenek variánsok. Madrid megrohanásáról és teljes bevételéről van szó – még az az épület is, melyben tartózkodunk, szerepel a nap harci feladatai között. És ezzel az acélfergeteggel úgyszólván semmit sem tudunk szembeállítani. Néhány elszigetelt, tarka-barka, nem teljes létszámú, rongyos osztag. Különösen a Casa del Campo irányában. Itt Escobar osztaga tevékenykedik, a főváros felé menekülők soraiból verbuvált csoportok együttese.

És mégis, az ellenséges hadparancs megszerzése megjavította a hangulatot. Most legalább tudjuk, mi vár ránk.

Valami fennakadás történhetett az ellenség táborában. Mindössze a 2. és az 5. osztag teljesítette ma feladatát: a Segoviai- és a Toledói-hídnál indított lekötő támadást. De még ezt is csak ímmel-ámmal. Túl buzgón hajtották végre a parancsnak azt a pontját, hogy „nagyobb veszteségek elkerülése végett ne bocsátkozzanak döntő küzdelembe”. Mitől ijedtek meg? Két páncélautónktól és három harckocsinktól? … A többi osztagnál úgyszólván semmi mozgás sem volt észlelhető.

Igaz, hogy Varela parancsában szó sincs arról, hogy a rohamot éppen november 7-én kell végrehajtani. A „D-napra” kitűzött feladatról beszél. A „D-napot” bizonyára holnapra helyezték át.

Rojo kérte, hogy ne zavarják. Leült a kis asztalhoz, arccal a fal felé fordulva, és alaposan átgondolta a parancsot. Időnként odahívott egy-egy osztagparancsnokot, és tanácskozott velük. Ceruzájával néha Varela tábornok parancsa felé bökött. Mindenkit kellemes érzéssel töltött el, hogy a munkásosztagok kidöntöttek a sorból egy olasz harckocsit és kezükbe került ez a pimasz napiparancs, amely már sajátjaként rendelkezik a madridi utcákkal.

Kimentem, elindultam felfelé, az Espana térhez. A Gran Via még nem állt a 3. osztag tüzérségi és géppuskatüze alatt, amint azt Varela parancsa előirányozta. Az utca végén, a Capitol mozi bejáratánál kék festékkel bemázolt lámpa égett, emberek álldogáltak.

– Mi van ott?

– A Csapajevet vetítik.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, bementem. A hatalmas nézőtér zsúfolásig megtelt. Sok a nő, de még több a katona. Tulajdonképpen a barikádokon kellene most lenniök – no de mindegy …

A feszültség elérte tetőfokát. Vaszilij Ivanovicsot éppen most érték utol. Kelepelni kezd a géppuska, a nézőtéren ülők megszokásból a fegyverükhöz kapnak – annyira reflexszerűvé vált már náluk ez a mozdulat … Az égő házat ágyúval lövik, még a bátor Petyka is kezdi magát kényelmetlenül érezni.

– Megette a fene, Vaszilivanics … Vissza kell vonulni!

– Csapajev sohasem vonult vissza.

És válaszul háromezer torok kiáltja:

– Viva Rusia, viva!

Ugyanígy kiabáltak az aragóniai szegényparasztok három hónapja, amikor Tardienta faluban a Csapajevet nézték. Az orosz partizánok, az orosz tengerészek haláluk után is lelkesítik a világ népeit az elnyomók elleni harcra.

A főbiztosságról újra felhívtam Barcelonát, és beolvastam mai utolsó telefongrammomat Moszkva számára:

„Húsz perc múlva éjfélt üt az óra. Jogosan mondhatjuk, hogy Madridban is ünnepnapot ültek ma. A fasiszta bandák ma behatoltak a fővárosba, de a madridi munkások keresztülhúzták a fasiszta tábornokok terveit. Ha véráldozatok árán is, de megvédték Madridot. Nem borult árnyék a világ dolgozóinak ünnepére! Bizonyos értesülések szerint holnap az ellenség számos osztagával, erős tüzérségi támogatással, nagy rohamra készül. De Madrid védelmi képessége is óráról órára növekszik.”

Rojo már elkészítette a parancsot. Elhatározták, hogy a kormány által ígért többi tartalék megérkezésének bevárása nélkül bevetik a Nemzetközi Brigádot. Lehet, hogy ez nem elég körültekintő lépés, és keresztülhúzza azt a számítást, hogy valahol hatalmas erőt kell összpontosítani a főváros megmentésére, de akár így van, akár nem, várni tovább nem lehet.

A madridi parancsnokság holnapra szóló parancsa sokkal rövidebb és szerényebb Varela tábornok parancsánál:

„Tájékoztatás az ellenségről. Az ellenség ma demonstratív támadásokat hajtott végre Madrid általános megrohanásának előkészítése jegyében.

A hadmozdulat terve: a központi és a Casa del Campó-i osztagok minden erejükkel tartják az általuk elfoglalt frontot, hogy visszatartsák az ellenséges támadást.

A jobbszárny legszélén levő osztag (Barceló) és a balszárny legszélén levő osztagok (Bueno és Lister) oldalba és hátbatámadják az ellenséget.

A tartalékosztagok (Nemzetközi Brigád és Álvarez Cove) elzárják az ellenség útját, hogy ne juthasson fel az Egyetemi Város, a Nyugati Park és a Rosales magaslatára.

Az osztagok feladatai:

Barceló: Oldalba és hátbatámadni a Casa del Campo felé előnyomuló ellenséges osztagot. Az osztagparancsnok rendelkezésére bocsátjuk a 3. egyesített brigádot (Galán).

Clairac: Hajnalban harci rendben felvonultatni az osztagot a Pozuelo állomás és a Carabanchel közti szakaszon, mégpedig úgy, hogy a jobbszárny az országút Pozuelo de Alarcóntól Carabanchel felé vezető elágazásán helyezkedjék el. A balszárny tartson kapcsolatot Escobar osztagával. Ha visszavonulás válik szükségessé, az egységek rendben vonuljanak át a Rodajos-kapun a Köztársaság-hídhoz, melyet szívósan védeni kell.

Escobar, Mena, Prada: A három osztag Alzugaray ezredes parancsnoksága alatt egyesül. Mindenáron tartani az elfoglalt frontszakaszt, és feltartóztatni az ellenség előrenyomulását.

Lister: A Vallecasi-híd körzetének keleti részéről megrohamozni Villaverdét.

Bueno: A Vallecasi-híd körzetének nyugati részéről megrohamozni Carabanchel Bajót.

Enciso: A Casa del Campo belsejében helyezkedik el; feladata megsemmisíteni a Casa del Campóba behatoló ellenséget.

Nemzetközi Brigád: Fedezi az Egyetemi Város és a Nyugati Park magaslataihoz vezető utakat.

Alvarez Cove: A rohamgárda egyik zászlóaljával fedezi a Rosales-sétányt és a Montana-kaszárnyákat.

Harckocsik: Barceló osztagához csatlakoznak.

Tüzérség: Tizenöt perces előkészítés hat óra negyvenöt perctől kezdődően. Közvetlen támogatás az osztagparancsnokok utasítására, a tüzérség parancsnoka útján. Parancsnoki harcálláspont a telefonközpont épületében.”

… Utána kell nézni, hogy valahol ledőljünk aludni. Legalább három-négy órára. Különben végleg le fogunk esni a lábunkról. Talán itt, a törzsben vagy a főbiztosságon, a díványon. Új sofőröm, Dorado felajánlja, hogy elvisz a lakására, a város szélére. Kissé kényelmetlen lesz, de tiszta.

– Nincs értelme, Dorado elvtárs, hogy nyugtalanítsuk és felizgassuk a családját. Ellenben megpróbálhatnánk talán megint a Palace-ban.

Elmegyünk a Palace-ba.

A portás mint egy kivert kutya szomorkodott a pult mögött, a hallban felhalmozott hordágyak, köpőcsészék és éjjeliedények káoszában. Kínosan elmosolyodik, tekintete mintha azt mondaná: Hát ez lett a fényűző szállodából …

– Alhatnánk itt ma éjjel?

Úgy kérdezem, mintha életemben először járnék itt.

– Azt hiszem, lehet … Meghagyták nekünk a második emelet balsarkát, minden eshetőségre. Néhány lakosztály …

Mit ért azon, hogy minden eshetőségre? Na de most ne firtassuk ezt.

– Rendben van, kérünk egyet. Mi az ára?

– Nem tudnám most pontosan megmondani. Már nincs igazgatóság … Azt sem tudom, kell-e most egyáltalán fizetni, s ha igen, kinek.

Kiválasztottam a száztízes lakosztályt: dolgozószoba, ebédlő, szalon és hálószoba két hatalmas ággyal.

– Együtt fogunk aludni, Dorado elvtárs. Az ajtót székekkel eltorlaszoljuk. Az ágyakat összetoljuk. A fegyvert az ágyra tesszük, kettőnk közé. Csak el ne aludjunk, ötkor ismét a hidaknál kell lennünk. Remélem, ötig békén hagynak bennünket.

– Én éber alvó vagyok, bármikor fel tudom kelteni, ha szükséges.

Valaki óvatosan bekopogott az ajtón. A portás cipelte fel a bőröndömet, melyet tegnap, november 6-án adtam le megőrzésre. Valóban tegnap volt ez? Mintha egy évvel ezelőtt történt volna. Szép kis nap volt, az ördög vinné el!

– Fölösleges, egyelőre nincs szükségem a bőröndre … Különben nem bánom, hagyja itt.

Hozzáláttunk a vetkőzéshez, aztán meggondoltuk, csak a cipőnket húztuk le és kigomboltuk a gallérunkat. Jobb felöltözve aludni.

– Ön még nem tudja – szólalt meg Dorado nem mondtam még, hogy kommunista vagyok, párttag. Azelőtt szocialista voltam, de nemrég beléptem a kommunista pártba.

– Nagyszerű! Igazán nagyon örülök, Dorado elvtárs! Kellemes meglepetés. Erre innunk kell!

Udvariasan elmosolyodott.

– Ne nevessen, valóban iszunk, méghozzá olyasvalamit, ami még álmában sem jutna eszébe! Nekem se!

Kinyitottam a bőröndöt, és kivettem a gondosan becsomagolt, 1821-es évjáratú burgundit, az Alba hercegek, a spanyol Bourbon királyi háznál is nemesebb és híresebb dinasztia pincéjéből való értékes palackot.

Megígértem az Alba-palota munkásőrségének, hogy a köztársasági csapatok első győzelmére iszom ki ezt a bort. Vajon nem lesz korai? … Nem. Igyunk! Ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot.

Bementünk a fürdőszobába, és leemeltünk a polcról két fogmosópoharat.

– Igyunk, Dorado elvtárs, mi, két kommunista, november 7. tiszteletére. És arra is, hogy ez a nap nem lett „D-nap”.

Nem értette. Hozzáfűztem.

– Arra iszunk, hogy ezt a napot mégis Madridban töltöttük, hogy nem félünk sem a holnapi, sem a holnaputáni, sem más jövendő harcoktól.

Koccintottunk a fogmosópoharakkal; a sofőr barátságosan mondta:- Nagyon örülök, hogy megismertem.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

17

NOVEMBER 3

A népi milícia maradványai egész napon át szívós harcban állnak a lázadók nagy erőivel, erős tüzérségével és légikötelékeivel.

A toledói úton a köztársaságiak öt zászlóaljat gyűjtöttek össze, hat harckocsi kíséretében előrenyomultak, és áttörték a fasiszták vonalait. Burillo egységei behatoltak Valdemoróba. Folytatni akarták még előrenyomulásukat, de a lázadók villámgyorsan erősítést kaptak, rárontottak a köztársaságiakra, és kiverték őket a faluból.

A harckocsikat ebben az időben a szomszédos frontszakaszra hívták. Urribari osztagát segítették, hogy harmadszor is benyomuljon Torrejónba. A heves küzdelem mintegy öt óra hosszat tartott.

A harcosok jól tartották magukat, már megtanulták, hogyan kell takarékoskodni a tölténnyel, kihasználni a terep adta lehetőségeket, nyugodtan feküdni a repülőgépek alatt. Nem, hogy nyugodtan, ezt nem lehet mondani, talán inkább állhatatosan. Háromszor repültek be a Junkersek a torrejóni romok fölé, háromszor borították nagy robajok közepette tűzbe és füstbe az egész vidéket – és a harcosok tartották magukat.

Fél órával azután azonban, hogy a harckocsik elmentek, a gyalogság elhagyta Torrejónt.

A harckocsik Leganés felé vonultak. Itt sokkal rosszabbul álltak a dolgok. Navalcarnerótól a fasiszták fenyegető lavinaként zúdultak előre, elérték Móstolest és elfoglalták. Fedezni kellett a teljesen védtelen Leganést.

Lister és Bueno ellentámadást intézett Pinto ellen, de nem sikerült bevenniük a helységet.

A nap nem hozott sikereket, mindenki kimerült, de a hangulat valahogy jobb lett. Megjelent a harci düh, ami annyira hiányzott az utóbbi hetekben.

A gyalogos parancsnokok még örülnek is veszteségeiknek. A halottak és sebesültek száma nagyon megnövekedett ebben a két napban. A carabancheli katonai kórház és az 5. ezred kórháza zsúfolásig megtelt. „Tehát mégis van harc! Tehát verekszünk, és nem futamodunk meg! Ej, ha tíz nappal előbb tartottunk volna itt! Ha most volna egy kis tartalékunk!”

De tartalék még nincs, amit kezdtek kialakítani, azt nyers állapotban vetették be ide, a húsdarálóba, a madridi visszavonulásba. Valahol útban vannak a katalánok Duruttival az élükön. Az anarchisták elhatározták, hogy egy hadoszlopot küldenek Madrid segítségére. Négy anarchista belépett a kormányba, García Oliver lett az igazságügyminiszter …

Miguel Martinez egész napját a harckocsi-szakasszal töltötte. A szakaszt kilencszer dobták át egyik helyről a másikra, mindig oda, ahol recsegtek, szakadoztak a köztársasági vonalak.

A fogadtatás mindenütt megható volt, a gyalogosok örömükben magasra dobálták a sapkájukat, tapsoltak, összeölelkeztek, még fel is ültek a harckocsikra, amikor azok rohamra indultak. De alighogy megérkezett a motoros összekötő, hogy más frontszakaszra hívja a páncélosokat, a hangulat egyszeriben gyászossá és elkeseredetté vált. A katonák lehorgasztott fővel, puskájukat a földön vonszolva vánszorogtak hátra, Madrid felé.

A harckocsizok reggel élénkek voltak, aztán elfáradtak, mogorvák, hallgatagok lettek. Hányadik nap telik már el pihenés nélkül, négy órai alvással! És mégis újra meg újra kimentek a dombokra, tüzeltek megállás nélkül, szétkergették a nagyobb csoportokba verődött ellenséges gyalogságot. Az ágyúk csöve, a géppuskák szerkezete áttüzesedett. Ivóvíz nem volt. Az ellenséges tűz kevéssé aggasztotta őket. A golyók úgy doboltak a vastetőn, mint a záporeső, de veszélyt csupán a nagy kaliberű lövedékek telitalálata jelentett. A harckocsik áttörtek a tüzérség tűzfüggönyén, nekimentek a lövegeknek és elhallgattatták őket.

Csupán azt kérdezgették:

– Harcol még valaki rajtunk kívül?

Miguel biztosította őket:

– Hát persze! Fokozatosan! Mindent a maga idejében! Még nem alakult ki az együttműködés. Majd megtanulják.

A harckocsizok elmosolyodtak és semmit sem válaszoltak. Nagyon álmosak voltak. Lesoványodtak és olyan feketék lettek, mint a kéményseprők. Állandóan hideg víz és egy kis alvás után vágyakoztak. Nagyon megváltoztak ez alatt a hat nap alatt.

Simon állandóan fejfájásról panaszkodik:

– Nemcsak szaggat, hanem zakatol is. Szörnyű lárma van az agyamban, mintha kagyló búgna benne. Hihetetlen lárma. Mint amikor a telefonkagylót a fülemhez illesztem. Gondoljanak rólam amit akarnak, egy óra múlva, amikor besötétedik, átadom a szakaszt és lefekszem néhány órára. Úgy zúg itt, mint a távíróoszlop a mezőn. A százados már háromszor mondta, hogy menjek lefeküdni, hát szótfogadok és lefekszem … Na fiúk, még egyszer közibük csördítünk, nézzétek, ezek a bitangok már megint füstöt okádnak!

A robbanások közeledtek, egy fekete füstfelhő egészen közel, vagy negyven méternyire csapott a magasba. Simon előrement gépével, és megállt egy dombon. A harckocsiknak nem szabad így a dombra állniuk. Egyáltalán nem szabad állniuk a harcban.

Miguel semmit sem látott, csak két egymást követő robbanást hallott. Rendkívül erősek voltak. Azt gondolta, hogy átlövés.

– Átlövés! – kiáltotta ostobán.

Nem az volt. Telitalálat volt. Simon élen haladó harckocsiját érte. A másik lövedék közvetlenül Pedro harckocsija előtt robbant.

Miguel kiugrott gépéből, és Simon tankjához futott. Ez is ostobaság volt. A többiek követték a példáját, mind Simonhoz akartak rohanni.

– Vissza! – kiáltotta Simon tankjának vezetője.

A motor működött. A tank nagyot ugrott előre, megfordult és félreállt. A vezetőnek természetesen igaza volt. Alig telt bele néhány másodperc, és pontosan azon a helyen, ahol az előbb a harckocsi állt, még egy lövedék robbant.

Négy harckocsi előrement, hogy bosszút álljon Simonért. Simon úgy lógott a torony szegélyén, mint valami agyonütött bábu a bábszínházban. A másik két katona sértetlen volt, de mindketten telefröcskölődtek Simon vérével.

Óvatosan megfogták Simont, hogy kihúzzák, aztán hirtelen visszatántorodtak. Simon lába a toronyban maradt. Féllába a térdétől, másik fele tőből hiányzott.

Borzalmas volt a maga érthetetlenségében. A robbanás valószínűleg nem a tornyon, hanem a torony belsejében következett be. A harckocsi állapotából nehezen lehetett bármit is megállapítani, a szegélynél kissé elgörbült a fém.

Miután kicsit összeszedték magukat, ismét nekiláttak, hogy kihúzzák Simont. Lefektették egy takaróra. A kötés lecsúszott a fejéről. Megigazították, habár ez igazán nem volt fontos. Egyáltalán nem lélegzett, de egyszerre oldalt fordult széles testével. Megint valamennyien megborzadtak, de aztán néhánynak felragyogott az arca: tehát Simon él.

Visszafordították a hátára, és szorosan bekötötték lábcsonkjait. Lehetetlen volt megállítani ezt a hatalmas mennyiségű vért. A takaró pillanatok alatt megfeketedett, teleszívta magát vérrel. Mégis, Simon élt. Az ilyenekre mondják: hatalmas szervezet.

A motorost Leganésba küldték mentőkocsiért. Nagyon gyorsan visszajött: Leganésban nincs mentőkocsi. Vagyis van kocsi, de nem akar jönni. A sofőr azt mondja, hogy ide már lehetetlen eljutni. A szanitécek hajlandók lettek volna jönni, de a sofőr nem akart.

Minden szem a motorosra szegeződött. Keskeny válla és nagy füle gyűlöletesnek tűnt.

– Miért nem lőtted agyon a sofőrt és jöttél el magad a mentőkocsival?

A motoros válaszolt, de ezzel csak rontott a helyzetén:

– Úgyis sok már az áldozat.

A vérrel telefröcskölt Timoteo, Simon harckocsijának vezetője odalépett hozzá, és kezét ütésre emelte. Mindenki tudta, hogy nem üti meg, a motoros mégis elfutott. Ezzel aztán végleg elrontotta a dolgát.

– Tudod te, mi az, hogy parancsnok? – mondta keserűen Timoteo. – Honnan is tudnád, mit jelent az, ha a parancsnok elesik a harcban!

Szemét rávetette Simon testére, és kijavította magát:

– Ha súlyosan megsebesül.

A motorost elkergették; ott állt távol a többiektől egészen alkonyaiig, és nézett, de már csak messziről, kívülről, mint valami bámészkodó idegen. A motorkerékpáron két harckocsizó ment el Leganésba. Hamarosan visszatértek a mentőkocsival. A sofőr esküdözött, hogy álmában sem jutott eszébe megtagadni a szolgálatot. De mindenki látta rajta, hogy hazudik.

NOVEMBER 4

Lisszabonból, Rómából már azt jelenti a rádió, hogy Varela tábornok csapatai bevonultak a fővárosba és elfoglalták a központi épületeket. Én a következő táviratot küldtem a Pravdának:

„Madrid ma teljes egészében a dolgozók kezében van. A kormányszervek és a munkásszervezetek dolgoznak, az utcákon rend van, a város szélén barikádokat emeltek, és ezeket a barikádokat még senki sem támadta meg; amint látják, a madridi rádió is működik.”

Éjszaka a lázadók benyomultak Getaféba. A repülőtér melletti városrészben másfél órán át feltartotta őket a köztársaságiak egyetlen lövészárka. A marokkóiak és a „regularesek” vérfürdőt rendeztek.

A getafei kerületi telefonközpont egyik telefonos-lánykája nem akarta elhagyni a helyét, azt mondta, még ráér elmenni. Tartotta a kapcsolatot az utolsó pillanatig. Az utolsó félórában már maga számolt be arról, amit az ablakon keresztül látott.

Utolsó szavai ezek voltak:

– Hallom a mórok üvöltését.

Tíz perccel később a hívásra férfihang válaszolt.

Erősítés és tartalék nincs, a meglevő egységek ezen az éjszakán még jobban felbomlottak, még csak nem is futnak, szervezetlen csoportokban, közömbösen menetelnek a város felé. Ott, ahol a katonák még megőrzik a szervezettség némi látszatát, órák hosszat várnak, nem érkezik-e valamilyen parancs, nem kerül-e elő eltűnt tisztjük. Parancsok nem érkeznek, tisztek nem kerülnek elő. És az osztag szép csöndben elhagyja a frontot, a katonák fáradtan, csoportokban elindulnak valamerre, ahol ennivalót lehet találni, vagy csak úgy cél nélkül.

A legjobb a helyzet Guadarramában. Itt csaknem minden egység a helyén maradt. Igaz, hogy a nyomás sem túlságosan nagy; nincs semmi értelme, hogy a fasiszták most a hegyekben harcoljanak, amikor a völgyeken át is benyomulhatnak a városba.

Viszonylag csend van még délkeleti irányban is. Egy fasiszta hadosztály egycsapásra elvághatja a Valencia, Alicante és Albacete felé vivő utakat. Lehetséges, hogy ez holnap megtörténik, bár a lehallgatott rádió jelentések szerint az ellenséges parancsnokság elhatározta, hogy szabadon hagyja ezeket az utakat, „hadd fussanak a nyulak”. Ugyanaz a „réshagyó” módszer, mint Oviedóban, csak ezúttal a fasiszták alkalmazzák. Arra számítanak, hogyha lesz egy nyílás a visszavonulásra, a madridiak odatódulnak, és nem fogják védeni a várost.

A fasiszták rádión közölték ünnepélyes bevonulásuk rendjét. Mola tábornok, Franco helyettese a navarrai területi Requeté-szervezet által erre a célra ajándékozott fehér lovon vonul be a városba, megáll a központi fekvésű Puerta del Sol téren, mikrofont adnak neki, és csak ennyit mond: Itt vagyok. Aztán meghívja egy csésze kávéra a külföldi újságírókat a téren levő régi kávéházba.

Ez egyébként praktikus megoldás. A Puerta del Sol, habár a központban van, nagyon közel esik a város széléhez. Madrid határa délnyugaton mélyen betüremlik. Csak át kell menni a Segoviai-hídon vagy elmenni az Északi Pályaudvar mellett – és már ott vagyunk a Puerta del Soltól néhány utcányira.

A francia, angol és szovjet sajtóban kampány indult a védtelen madridi lakosságnak a fasiszta kegyetlenkedésektől való megmentése érdekében. Mindenütt emlékeznek a badajozi, toledói véres pogromokra. Franco, hogy moshassa kezeit az újabb mészárlással kapcsolatban, parancsot adott ki, melyben mértékletességre szólítja fel katonáit:

„A madridi bevonulás alkalmával minden csapattisztnek és a szolgálati ágak minden tisztjének komoly intézkedéseket kell foganatosítania a fegyelem megőrzésére, s meg kell tiltania minden egyéni akciót, amely csorbát ejthet jó hírünkön. Ha ezek az akciók széles körűvé válnak, előidézhetik azt a veszélyt, hogy csapataink szétzüllenek és elvesztik harcképességüket. Ajánlatos az egységeket kézbentartani és elkerülni, hogy egyes katonák a parancsnokok engedélye nélkül behatoljanak üzletekbe és más épületekbe.”

Hát a kormány? Mit csinál a kormány? Mindenki ezt kérdezi, senki sem tudja. Caballero továbbra is elzárkózik minden néven nevezendő döntés elől. Nem hajlandó kiáltványt intézni a néphez. Semmit sem enged evakuálni Madridból. És, mint környezetében beszélik, hajlik Asensio elmélete felé, mely szerint a dolog nem Madridon múlik, Madridot nincs is értelme védeni, el kell vonulni a hadsereggel, és a főváros elhagyása után kell folytatni a harcot.

A nyolcezer fasiszta továbbra is a madridi börtönökben van. Nyíltan beszélnek hamarosan bekövetkező szabadulásukról. A börtön személyzete már azt lesi, hogyan járhatna kedvükben. Már most minden nehézség nélkül el tudnának illanni a börtönökből, de úgy vélik, hogy ez nem volna előnyös számukra – veszedelmes az utcán mutatkozniuk.

Tíz harckocsi kering egész nap Madrid körül, szinte szakadatlan tüzeléssel, rövid ellentámadásokkal fékezi az ellenfél előrenyomulását. A fasiszták meg vannak róla győződve, hogy egész harckocsi-dandár tevékenykedik itt.

Dél körül Miguel Martinez az estremadurai úton találta őket. A tankok az országút szélén álltak, a harcosok mellettük üldögéltek a földön és cigarettáztak.

– Malmozunk – mondta a százados. – Nincs lőszerünk, már kétnapi lőszerellátmányt elhasználtunk ma. Most sehogy sem tudunk összeköttetést teremteni a bázissal. Malmozunk.

Miguel vállalkozott rá, hogy szerez lőszert, s ez igen fáradságos vállalkozásnak bizonyult.

A bázis még mindig az olajfaligetben volt, az Angeles hegynél, Vallecas mellett. Végig a fronttal párhuzamosan kellett haladni, a nagy főútvonalak közötti kis utakon tekeregve. A gépkocsivezető értelmetlen, ostoba ember volt, még annyira sem ismerte a vidéket, mint Miguel. Kénytelenek voltak visszafelé menni, be a városba, és a valenciai sugárúton át megközelíteni az Angeles hegyet.

A ligetben már ott állt a teherautó lőszerrel megrakva, de nem azzal a fajta lőszerrel, amelyre a tankoknak szükségük volt. Ki kellett rakni és újra megrakni az egészet. Erre ráment még tizenöt perc.

Miguel megmakacsolta magát, elhatározta, hogy időnyerés céljából mégis toronyiránt vág neki az útnak, nem megy a városon keresztül. Később aztán alaposan megbánta ezt. Az utazás valóságos kínszenvedéssé vált.

Senki sem tudta, hová és hogyan kell menni. A járókelők minden útkereszteződésnél másképp beszéltek: vagy azt mondták, hogy odébb már fasiszták vannak, vagy hogy az út teljesen szabad. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem lehetett hinni: tévedés is lehetett, provokáció is. Miguel elhatározta, hogy az ellenséges tüzérségi tűz irányát figyelve fog haladni. Tehát tulajdonképpen a lázadók vezették végig az egész front mentén. De így sem volt túlságosan könnyű dolog eligazodni.

A teherautó és a személykocsi sofőrje vitatkozott egymással. Elvesztették egymást szem elől. Erősen úgy látszott, hogy a lőszert szállító sofőr el akar tűnni a városban. Miguel elhatározta, hogy átül a teherautóra.

De a kocsi éppen az országút legszabadabb, a tűznek legjobban kitett szakaszán elakadt. Valami történt a motorjával. Az ördög tudja, miféle ember ez! Jól kiválasztotta, hol kell elakadnia! A lövedékek mind közelebb robbantak. Egyetlen találat – és az egész teherautó lőszerestül, mindenestül a levegőbe repül. Hogy valaki ilyen idióta legyen! Állt volna meg másutt, akár közelebb, akár messzebb. Micsoda félkegyelmű! Miguel és a másik sofőr a teherautónál állt és ordítozott. Mégiscsak jobb lett volna a városon át menni. Miguel arra gondolt, hogy a tankok már két órája lőszer nélkül vannak. Jól kifogta ezzel az ostoba sofőrrel. Ha legalább valahol egy ház mögött állt volna meg, ott nem látnák …

Már el akart menni egy másik teherautóért, de a kocsi hirtelen megindult.

Két és fél óra telt el, mire elvergődtek a tankokig.

– Kicsit soká tartott! – mondta a százados. – Mi meg itt malmozunk.

Elnyomta a cigarettáját és utasította a katonákat, hogy osszák el a lőszert.

Körülbelül ugyanazon a helyen álltak, mint két és fél órával ezelőtt, csak eltávolodtak egymástól. Az ellenséges tüzérség megtalálta őket, és lőni kezdett rájuk.

– Indulunk – mondta a százados.

És a harckocsik ismét elindultak.

Délután öt órakor, mint rendesen, összeült a főbiztosság. Miguel beszámolt a dezertálás elleni harcról. Javasolta, hogy alakítsanak ebből a célból egy központi bizottságot, tartományi bizottságokat, brigádbizottságokat. Büntetés: az agyonlövéstől a nyilvános dorgálásig, a távolmaradás indítóokait szem előtt tartva. Az alguacilok (rendőrtisztviselők) hirdessék ki a falusi tereken a falubeli hazaáruló katonaszökevények nevét. Ragasszák ki a katonaszökevények feketelistáját. Röplapokra is szükség van.

Senki se figyelt rá. Del Vayo súlyos betegen feküdt a díványon. Bilbao iratok között lapozgatott. Roldán írt valamit. Ángel Pestana a falat nézte, a szeme tele volt könnyel. Mije nem volt jelen.

– Röplapok! – mondta del Vayo.

Erőt véve fájdalmán, nagy nehezen elvonszolta magát az asztalhoz. Vastag kék ceruzát vett a kezébe.

– Főbiztos elvtárs – mondta Miguel. – Tudja, tegnap óta már van néhány vadászgépünk. Holnap megjelennek a főváros fölött. A repülőraj parancsnoka kérte, készítsünk számára röplapokat, megnyugtató hangú felhívásokat Madrid lakosságához.

– Nagyszerű! – mondta del Vayo. – Azonnal megírom. Kitűnő ötlet volt ez a repülőraj parancsnokától. Nagyon helyes, hogy ezt csináljuk. Kérem, ne menjenek el, azonnal megírom. Igazán remek ötlet! Ne menjenek el, kérem!

Senki sem szándékozott elmenni. Nem volt hová. Mindenki irigyelte Vayót, hogy ő írja meg a röplapot. Vastag kék ceruzája gyorsan szántotta a papirost. A teleírt papírszeleteket félretette. Nagyon nagy betűkkel írt, egy-egy papírlapra legfeljebb tíz szó jutott.

– Mi lesz a foglyokkal? – kérdezte Miguel. – Galarza semmit sem csinált. Nyolcezer ember. Komoly fasiszta hadoszlop.

– Mindent a maga idejében – mondta szelíden Vayo. – Mindjárt befejezem a röplapot. Kérem, ne menjenek el. Azt hiszem, a hosszú szöveg ebben az esetben nem helyénvaló.

– A hosszú szöveg még káros is lenne – mondta Pestana. – Ráadásul a szedők … Igyekszem egyszerre több nyomdában leadni. Hány példány kell?

Nem vette észre, hogy a szeme könnyben úszik.

– Egymillió – mondta találomra Miguel. – Egymilliótól egymillió-kétszázezerig. Ez nem olyan sok. Egy újságlapból kitelik harminckét darab.

– Olyan kicsik legyenek? – mondta Vayo elkeseredetten. – Nem egyezem bele.

– Minden a betűtípustól függ – mondta Bilbao. – Kis betűtípussal is lehet szedni.

Valamennyien szerettek volna minél tovább beszélni a röplapról.

A lázadók elhagyták Getafét, és benyomultak a Felső-Carabanchel nevű munkásnegyedbe, az első városi negyedbe. Megkezdődött a pogrom. A telefonösszeköttetés nem szakadt meg, az emberek Carabanchelben, Getaféban egyszerűen feltárcsázzák a kívánt madridi számot, és szörnyű dolgokat mesélnek. Ők már a barikád túloldalán vannak, a fasiszta oldalon, de városi telefonon beszélgetnek velünk! A lázadók felhívják rokonaikat és szeretőiket, üdvözlik őket: – Pepita, már itt vagyok Madridban. De ma még nem tudok eljönni hozzád, ölellek. A viszontlátásra holnap!

A kommunista párt és az 5. ezred kerületi és utcai osztagokat szervez a barikádharcokra. A párt jelszava: harc minden utcáért, minden házért.

Amikor késő este visszatértem, nem ismertem rá a szállodára. Közben sebtében átköltözött ide Carabanchelből az 1. sz. katonai kórház. A folyosók zsúfolva vannak ágyakkal, sebészeti szekrényekkel, kötszerrel, éjjeliedényekkel, kartotékos ládákkal. A kreozot átható szaga átjárja az egész épületet. Az ajtókról leszerelik a függönyöket, a padlóról felszedik a szőnyegeket és futószőnyegeket. A portás közölte, hogy a szálloda megszűnik, már majdnem minden vendég elutazott, a senor ma még itt alhat – még nem foglaltak el minden szobát a sebesültek -, holnapra majd elkészíti a senornak a számlát.

Simont a kórházzal a Palace szállóba vitték. Vérmérgezés lépett fel nála, a szállítástól rosszabbodott az állapota. Miguel Martinez megtalálta, eszméleténél volt, arra kérte Miguelt, lője agyon, de ne engedje a fehérek kezére jutni.

Az utcák ijesztően kihaltak. Az emberek bizalmatlanul méregetik egymást. Itt-ott már lövöldöznek a felső emeletekről, az utcasarkok mögül.

Ma napközben még négy légitámadás volt. Sok gyerek meghalt. Éppen most hoztak be és tettek az asztalra húsz fényképet. Nagy alakú, szép felvételek. Olyanok rajta a gyerekek, mint a babák.

Összetört babák. Homlokukon, nyakukon, a fülüknél nagy fekete lyukak tátonganak. Ha nem volnának ezek a halálos fekete lyukak, azt hinné az ember, hogy élnek. Néhányuknak még a szeme is nyitva van, mintha csodálkozna. Fürtjeik kócosak, ajkuk mosolyra nyílik, előcsillannak apró fehér fogacskáik.

Pusztulnak a gyerekek, mert egész napjukat az utcán töltik. Mindenütt ott lábatlankodnak, nyüzsögnek. A munkásnegyedekben, a Toledói-hídnál, Atochában. Segítenek a felnőtteknek barikádokat építeni. A pöttömnyi emberkék hosszas munkával kikaparnak az útburkolatból egy nagy követ, fonott kosárba rakják, s a kosarat két fülénél fogva méltóságteljesen cipelik a barikádhoz. Az öreg kőműves magához inti őket, berakja a követ a felső sorba, és beszórja homokkal. A gyerekek önérzetesen mennek újabb kőért.

NOVEMBER 5

Ma reggel, nem éppen időszerűen, mindenhová kiragasztották a Largo Caballerót dicsőítő plakátokat.

Két függőlegesen elhelyezett ágyúcső között Caballero hatalmas feje látható; a művész kissé Mussolini képmására mintázta meg, csupán tíz évvel öregebb kiadásban. Az aláírás: „Gobierno de la victoria”. A győzelem kormánya.

Reggel ismét megjelentek a repülőgépek, és meg akarták kezdeni a bombázást, de hirtelen egy csoport nagyon fürge kis vadászgépbe ütköztek. A város nyugati része fölött harc kezdődött. A fasiszta bombavetők megfutamodtak. A lakosság lelkesedése minden képzeletet felülmúlt. A madridiak tapsoltak, kezüket az ég felé emelték, a magasba dobálták a sapkájukat, a nők pedig a sáljukat.

Az összes külföldiek, akik közvetlenül vagy közvetve támogatták a köztársasági kormányt, elutaztak Madridból. Egy részük a követségekre költözött. A diplomáciai missziók a követség épületén kívül sérthetetlennek nyilvánítottak több, magánszemélyek, idegen állampolgárok tulajdonában levő házat, zászlókat és címereket akasztottak ki rájuk. Ezekben a házakban közös szállásokat rendeztek be a Francót váró fasiszták számára. Félnek, hogy a Madrid elestét megelőző utolsó órákban a „városi csőcselék”, különösen az anarchisták leszámolnak velük.

Ma megszólalt a telefon, és a központból a telefonoskisasszony közölte, hogy Moszkva jelentkezik.

Izgatottan vártam. Madrid, Barcelona, Párizs összevissza kiabált és vitatkozott egymással, aztán egyszerre egy távoli, de jól érthető, vidám hang nevemen szólított. Az Össz-szövetségi Rádióbizottság munkatársa beszélt, gratulált a közvetlen rádió-telefonösszeköttetés megteremtése alkalmából, kellemes ünnepet kívánt, majd miután meggyőződött róla, hogy jól hallom, megkért, mondjak néhány szót a november 7-i Vörös téri ünnepi közvetítés számára.

– Hetedikén estefelé ismét hívni fogjuk, majd megkérjük, mondja el, hogyan töltötte Madrid ezt a napot.

Hallgattam.

– Halló, halló! – hallatszott a kagylóból.

– Jól van! – kiabáltam. – Hívjanak csak! Jól van!

Sohasem volt olyan szép Madrid, mint most, ezeken az utolsó nappalokon és éjszakákon, amikor halálos öleléssel szorította az ellenség.

Azelőtt nem szerettem ezt a várost, de most szinte elviselhetetlenül fáj itthagyni. Száraz, tiszta ősz, lágy alkonyat, áttetsző, tiszta égbolt a régi cseréptetők fölött. Az ember úgy érzi, hogy a sztratoszférát látja mögötte.

Sohasem ismertük ezt a népet, távoli volt és idegen. Sohasem kereskedtünk, nem hadakoztunk vele, nem tanultunk tőle és nem tanítottuk.

Azért azelőtt is utaztak ide Oroszországból egyesek – különcök, akik kedvelték a vad, kesernyés egzotikumot.

A spanyol polc még a művelt orosz fejében is szinte teljesen üres, porlepte volt. Meg lehetett rajta találni Don Quijotét és Don Jüant (akinek nevét franciásan Don Zsuánnak ejtették), Sevillát és a seguidillát, Carment a torreádorral, néhány verssort és egy-két könyvcímet.

A régi Róma, az olasz reneszánsz kultúrája nagyszerű kultúra. Megtermékenyítette az egész világ művészetét, benne a mi országunkét is. De nem tudni, miért, közben elfedte előlünk Spanyolországot, a spanyol irodalmat, festészetet, muzsikát, az ország viharos történelmét, kimagasló férfiait. És a legfontosabbat: a népet, ezt a színes, bővérű, eredeti, közvetlen népet, amely – és talán ez a legmeglepőbb – sok vonásában bámulatosan emlékeztet egyes szovjet népekre.

És most egyszerre a száraz kasztíliai fennsíkoknak, a csapadékos asturiai hegyeknek, a rideg aragóniai domboknak ez a népe, mely sokáig tengette életét a kontinens bal alsó csücskében anélkül, hogy amúgy alaposan bárki is ismerte volna – most egyszerre ez a nép a maga teljes nagyságában áll a világ előtt.

Ez a nép az első, amely századunk harmincas éveiben felvette a fasizmus kihívó kesztyűjét, amely nem volt hajlandó térdre ereszkedni Hitler és Mussolini előtt, amely elsőnek szállt szembe fegyveresen a fasizmussal.

A látszólag érzéketlenül közömbös, valójában azonban halálra rémült nézők hatalmas amfiteátruma előtt a fasiszta gyilkosok, mint gyakorlott torerók a falusi bikát, le akarják szúrni ezt a népet, végezni akarnak vele, ki akarnak ölni belőle minden méltóságérzetet, büszkeséget, becsületet, és csupán azokat szándékoznak életben hagyni, akik hajlandók visszatérni a rabszolgasorba, alázatosan megcsókolni gazdáik kezét.

A hóhérok tévednek: a nép nem állat, melyet le lehet mészárolni. Ha ezer sebből vérzik is, előbb-utóbb elsajátítja a harc művészetét, és széttapossa, eltiporja az esztelen hóhérokat.

Késő éjjel egy páncélos százados jött a kórház-szállodába három katonával. Simont keresték, beszéltek a sebésszel, megkérdezték, nem lehet-e elszállítani a sebesültet. A magas, elegáns, arisztokratikus külsejű, idős sebészorvos kijelentette, hogy Simon a legkisebb lökéstől meghal. – Van remény? – kérdezték a páncélosok. A sebész azt felelte, hogy semmi remény sincs, vérmérgezés lépett fel. – Nem lehetne megmérgezni? – kérdezték a páncélosok. A sebész kijelentette, hogy nem lehet, nincs joga hozzá, ez bűncselekmény. Hosszan, némán néztek egymásra. Miguel megkérdezte, nem lehetne-e megsemmisíteni Simon kórházi lapját. A sebésznek ellágyult és átforrósodott a tekintete. Azt válaszolta, hogy a lapot meg lehet semmisíteni, s hogy egyáltalán jó lenne elvinni és elégetni a sebesültek kartotékjait. Elhallgatott, majd hozzátette, hogy sebesültjei között még száztíz ugyanolyan reménytelen eset van, mint Simon; végeredményben nem válhat tömeggyilkossá.

A páncélosok elbúcsúztak az orvostól. Hosszan nézték bajtársukat. Simon aludt, arcát géz borította. Fején a seb szabadon volt, behegedt. A többit elfedte a takaró.

NOVEMBER 6

A városon meglehetősen sok menekült vonul keresztül. De nem madridiak, hanem a környező falvak és külvárosok lakói. Zsúfolásig megtöltik a fővárost. A Palace előtt, a parlament épülete előtt, a Castelar téren nagy juhnyáj vonult el. A juhok palaszíne teljes összhangban volt az aszfalttal. Senki sem lepődött meg, hogy juhok sétálnak a madridi sugárutakon és tereken, a város már kivetkőzött korábbi formájából, elvesztette régi, megszokott arculatát.

A madridi lakosok zöme – a munkások, alkalmazottak és családjaik – egyelőre sehová sem mennek. Valamennyien várják, mit mond majd a kormány, hogyan és mikor közli elhatározását: evakuálni vagy „maradni a végsőkig”, ahogy Largo Caballero mondotta. Döntés még nincs – nyilván a tartalékokat várják, vagy valamilyen más lehetőség van.

Öt óráig a Casa del Campóban, ebben a nagy külvárosi parkban voltam. A munkások a fegyveresekkel karöltve árkokat ástak. A hangulat elég jó. A közeli házakból az asszonyok korsókban vizet és bort hordtak nekik. Kenyér volt a katonáknál.

A Toledói-hídon túl, a második vagy harmadik carabancheli útkereszteződésnél, az alacsony, középen nyitott barikád mögött utcahosszat folyt a harc. A golyók pattogtak a házak falán. Kapualjról kapualjra futottunk, mint amikor esik az eső. Az utcán ágyúval felszerelt páncélautó cirkált ide-oda, keresztülment a barikádokon és tüzelt. Egy kis mellékutcában sebesültek feküdtek hordágyakon a járdán – fiatal munkások. Egy öreg szanitéc és asszonyok sürgölődtek körülöttük.

A híd alá volt aknázva, a padozatból dinamittöltetek fekete farkocskái meredeztek elő. A Manzanares jelentéktelen folyócska, csaknem mindig ki van száradva, nem nehéz keresztülgázolni rajta.

Visszatértem a szállodába, egymagam ebédeltem az üres étteremben. A camarero felszolgálta az ebédet, és közölte, hogy ezzel az étterem bezár.

A portás átadta a számlát, kifizettem november 6-ig bezárólag. Kifizettem a reggelit és az ebédet, s az ebédutáni kávét is. Borravalót is adtam. Megkérdezte, ne küldje-e a szobapincért a holmimért … Nem, még nem kell. Megkérdeztem, hová lehet átköltözni. Gondolkozott. Talán a Floridába. Bár nem biztos, hogy nyitva van. Az utóbbi napokban sok szálloda bezárt. Rendben van, megkértem, hogy egyelőre ne telefonáljon a Floridába. Hadd maradjon még itt a holmim. Nem sok: egy bőrönd, egy nagy, összehajtható térkép, egy írógép és egy rádió. Hadd maradjanak még. A portás udvariasan beleegyezett: természetes, maradhatnak. Végeredményben elhelyezhetik a ruhatárban.

Elmentem1 a Hadügyminisztériumba, a főbiztosságra. Két gépírónőn kívül senki sem volt ott. Azt mondták, del Vayo a minisztertanács ülésén van.

Elindultam Largo Caballero szobái felé. A fogadószobában kisemberek várakoztak. Türelmesen és nyugodtan vártak. Senki sem tessékelte ki őket. Ülés itt nyilvánvalóan nem volt.

Átmentem a miniszterelnökségre. A ház zárva, körülötte sehol egy lélek. Amikor ülés van, itt rendszerint sok gépkocsi áll, újságírók és fotoriporterek tolonganak.

Sötétedett. Elmentem a Külügyminisztériumba. Üres, őrök sétálnak fel-alá. A külföldi cenzúraosztályon egy ismerős előadót találtam hisztériás roham közepette. Zokogva, indulattól remegő hangon mesélte, hogy a kormány két órával ezelőtt reménytelennek nyilvánította Madrid helyzetét, elrendelte a kiürítést és evakuált. Largo Caballero megtiltotta, hogy közzétegyék a kiürítésről szóló közleményt, „nehogy pánikot keltsenek”. A sürgősség miatt úgy döntöttek, hogy a kiürítést decentralizáltan hajtják végre, vagyis minden hivatal intézi a saját evakuálását, és úgy költözik el, ahogy tud. Úgy hallotta, egyes miniszterek tiltakoztak, de a döntés hatályba lépett. A vezetők már mind elmentek. Mindez a hivatalos idő vége előtt történt – az alkalmazottak mit sem sejtve mentek haza, holnap bejönnek dolgozni, a kormány pedig már nincs itt.

Sírt és tördelte a kezét, fel akarta hívni telefonon a társait, hogy valamennyien együtt keressenek egy teherautót és szerezzenek kiutazási engedélyt. Azt mondják, valami engedélyre van szükség …

– Hagyja a fenébe az engedélyt – tanácsoltam. – Ha szereznek teherautót, az lesz az engedély.

Átmentem a Belügyminisztériumba – itt ugyanaz a kép fogadott. Az épület csaknem teljesen üres, csak a segédszemélyzet maradt itt. Kívülről minden olyan volt, mint rendesen. A Puerta del Solon csilingeltek a villamosok és tülköltek az autók a Belügyminisztérium homlokzata előtt.

Elmentem a Kommunista Párt Központi Bizottságába. A Politikai Bizottság éppen ülésezett, a létszám teljes volt, csupán Mije hiányzott: az 5. ezrednél tartózkodott.

Itt elmondták, Largo Caballero ma valóban váratlanul elhatározta az evakuálást, és ezt a döntést a minisztertanács többsége elfogadta. Már el is ment; a legtöbben elmentek. A kommunista miniszterek maradni akartak, mire közölték velük, hogy ez a kormány diszkreditálását jelentené, kötelesek a többiekkel együtt elhagyni a fővárost. A népfront valamennyi pártjának vezetősége is köteles ma elutazni.

Mindezt korábban, idejében lehetett és kellett volna megtenni, nem ebben a formában, de hát idevezetett az öreg makacssága, csökönyössége és demagógiája.

Mindmostanáig még a szervezetek, hivatalok és intézmények legtekintélyesebb vezetői sem értesültek a kormány elutazásáról. A vezérkari főnöknek a miniszter az utolsó pillanatban mondta meg, hogy a kormány elhagyja a fővárost, de nem mondta meg, mikor és hova költözik. A vezérkari főnök néhány tiszttel együtt a környékre utazott, hogy alkalmas menedékhely után nézzen. Galarza belügyminiszter és helyettese, Munoz állambiztonsági főigazgató mindenkit megelőzve hagyta el a fővárost. A nyolcezer bebörtönzött fasiszta közül egyetlenegyet sem szállítottak el. A város sem kívülről, sem belülről nem védekezik. A központi front parancsnoka, Pozas tábornok törzskara szétszéledt. Caballero aláírt egy iratot, amelynek értelmében Madrid védelmét egy külön juntára ruházzák át. A junta élén José Miaja brigádtábornok, egy alig ismert, idős ember áll. A tábornokot mindenütt keresik, hogy átnyújtsák neki a parancsot – de senki sem tudja, hol van. A Központi Bizottság határozatban kimondta: Madrid minden utcáját, minden házát védeni kell a munkások és valamennyi becsületes állampolgár segítségével. A fasisztáknak csak romokat engednek át, harcolnak az utolsó töltényig, az utolsó emberig. A madridi szervezet részéről a Központi Bizottság megbízottjává Pedro Checát, a KB titkárát nevezik ki azzal, hogy abban a pillanatban, amint szükségessé válik, illegalitásba vonul. Ezenkívül Antonio Mije belép a madridi Védelmi Junta tagjai sorába, és magára vállalja a katonai részleg vezetését.

Az udvarban becsomagolták az irattárat. Pedro Checához sorban jöttek a kerületi pártbizottságok, üzemi pártsejtek titkárai, s ő, mint mindig, nyugodtan megbeszélte velük a teendőket, közölte az illegális lakások és találkozóhelyek címét. Elmosolyodott és rámkacsintott: – Ideje lenne már elkocsikázni …

Tíz óra húsz perc. Moszkvában már éjjel egy óra húsz perc az idő. Az utcákon lázas sietséggel helyezik el az utolsó ünnepi dekorációkat, plakátokat, arcképeket. A házmesterek a járdát tisztítják. Lehet, hogy még véget sem ért a hangverseny a Nagy Színházban – ezek az ünnepi hangversenyek rendszerint késő éjszakáig elhúzódnak. Jó volna tudni, vajon milyen az idő, nagy-e már a hó, lesz-e holnap reggel köd?

Még egyszer elmentem a Hadügyminisztériumba. A kertkapu zárva volt. Senki sem jelentkezett a dudálásra, sem a reflektorjelzésekre. Magamnak kellett odamenni és kinyitni a kaput. A bejáratnál nincs őrség, az ablakok pedig mind világosak, nincsenek elfüggönyözve.

Felmentem az előcsarnok lépcsőjén – sehol egy lélek. A kis előtérben, ott, ahol egyik oldalon a miniszterhez, a másikon a főbiztoshoz kell bemenni, mint két viaszbábu ül két öreg altiszt livrében, simára borotvált képpel. Ülnek, kezüket a térdükre fektetik és várják, mikor hívja őket csengővel a főnökség – a régi vagy az új, mindegy.

Minden ajtó sarkig kitárva, a csillárok ontják a fényt, az asztalokon térképek, okmányok, jelentések hevernek, ceruzák, teleírt noteszok fekszenek. Ez a hadügyminiszter dolgozószobája, ez az íróasztala. A kandallón ketyeg az óra. Tíz óra negyven perc. Sehol egy lélek.

Tovább megyek: a vezérkar és osztályai, a központi front törzskara és osztályai, a hadsereg gazdasági hivatala és osztályai, a személyügyi parancsnokság és osztályai – az ajtók kitárva, a csillárok ontják a fényt, az asztalokon térképek, okmányok, jelentések hevernek, ceruzák, teleírt noteszok fekszenek. Sehol egy lélek.

Visszamegyek a lépcsőhöz. Elöl, a kerten túl, az Alcalá utcában vaksötétség. Lövések dörrennek, szörnyű jajveszékelés, majd nevetés. A sofőr nyugtalan, ő az ügyeletes gépkocsivezető, ma még nem váltották le, nem is evett, kérdezi, nem tudnám-e elengedni, hogy valami vacsora után nézzen. Karórámon világítanak a mutatók: tíz óra negyvenöt perc. Egy és negyed óra múlva november 7. Nem, ezen az éjszakán nem lehet elhagyni téged, kedves Madrid.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!