Spanyolországi napló

MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

1

NOVEMBER 7

Éjszaka két óra tájban Miaja tábornok megérkezett a parancsnokságra. Madrid védelmére irányuló tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy szolgálati bűncselekményt követett el.

Tegnap este hat órakor ugyanis Asensio tábornok, a hadügyminiszter helyettese, mielőtt elhagyta a fővárost, magához hívatta Miaját, és átnyújtott neki egy lepecsételt borítékot a következő felirattal: „Nem bontható fel 1936. november 7-én reggel 6 óráig.”

Miaja hazament. A boríték égette a kezét. Telefonon megtudta barátaitól, hogy a kormány és a legfelsőbb parancsnokság elhagyta a várost. Barátai azt is közölték vele, hogy a hírek szerint őt bízták meg azzal, hogy átadja Madridot a fasisztáknak.

Ez nem volt messze az igazságtól. Miaja tábornok olyan egyszerű, provinciális ember hírében áll, akinek semmi sem sikerül, aki előkelő katonai pozícióra törekszik, de hasztalan. A fiatal tábornokok, különösen Franco, Queipo de Llano, Varela, mindig gúnyolódtak vele ügyefogyottsága, faragatlansága miatt, kinevették, hogy nem tudja semmire sem vinni. Már a neve is (miaja = morzsa) tréfálkozásra adott alkalmat. Júliusban, a lázadás idején sokan mulattak Miaja hadügyminiszteri kinevezésén. A madridi szalonokban nagy komolyan mondogatták: – Hát bizony, nem is állhat más egy ilyen méretű hadsereg élén, csak Miaja! – A szerencsétlennek mindössze néhány óra hosszat tartott a minisztersége. Megpróbált telefonon megkeresni egyes egységeket, megpróbálta valahol megfogni a dolgot, megpróbált felhívni egyes parancsnokokat – hasztalan. Senki sem volt otthon, néhány lakásban nyíltan belenevettek a kagylóba, amikor meghallották, hogy Miaja tábornok, hadügyminiszter beszél. Miután semmi sem sikerült neki, teljesen megzavarodott, és még aznap beadta lemondását.

Ez a mostani eset, hogy Miaját hagyták itt, az elhagyott, védtelen Madrid katonai vezetőjének, ugyancsak bizonyos fajta gúnyolódásnak tekinthető. Nem kétséges, hogy ezt az ötletet Asensio sugallta, ez a papíron köztársasági tábornok, aki azonban gyakorlatilag Francóval, Varelával, Yagüéval pendül egy húron, nevelését, stílusát és ízlését tekintve velük egyívású.

Néhány órai ingadozás után Miaja elhatározta, hogy felbontja a borítékot anélkül, hogy bevárná a reggelt.

A boríték a hadügyminiszter rendeletét tartalmazta:

„A kormány, hogy teljesíthesse legfontosabb feladatát, a köztársaság védelmét, elhatározta, hogy elhagyja Madridot és megbízza Excellenciádat a főváros bármi áron való védelmével. Nehéz munkájának támogatására a rendes közigazgatási apparátuson kívül megalakul Madridban a Védelmi Junta, melynek tagjai a kormányban résztvevő összes politikai pártok képviselői, mégpedig ugyanabban az arányban, amilyenben a kormányban részt vesznek. A Junta elnökségével Excellenciádat bízzuk meg. A Védelmi Junta felhatalmazást kap a kormánytól, hogy igénybe vegyen minden eszközt, amely Madrid védelméhez szükséges. A védekezést a végsőkig kell folytatni. Ha a fővárost minden erőfeszítés ellenére is el kell hagyni, ugyanez a szerv lesz köteles megmenteni minden katonai jellegű vagyont és minden egyebet, ami értéket jelenthet az ellenség számára. Ebben az esetben a csapatoknak Cuenca irányában kell visszavonulniuk, hogy védelmi vonalat teremtsenek azon a helyen, melyet a központi front parancsnoka jelöl majd ki. Excellenciád a központi front parancsnokának van alárendelve, állandó kapcsolatot kell tartania vele a hadműveleti kérdéseket illetően. Ugyancsak tőle kapja majd meg a védelemre vonatkozó parancsokat és az ellátással kapcsolatos kiutalásokat. A törzsnek és a Védelmi Juntának a Hadügyminisztériumban kell berendezkednie. Törzs gyanánt rendelkezésére bocsátjuk a vezérkart annak a résznek kivételével, amelyet a kormány szükségesnek tart magával vinni.”

Miaja lázasan hozzáfogott, hogy megkeresse a rendelkezésére bocsátott törzset és a központi front törzsét. Nem találta sem ezt, sem azt. Mindenki futott, amerre látott. A Hadügyminisztériumban egy lélek sem volt. Feltárcsázta az otthoni számokat. Senki sem jelentkezett. Egyes lakásokban, amikor meghallották, hogy „Miaja tábornok, Madrid Védelmi Juntájának elnöke” beszél, válasz helyett óvatosan letették a kagylót.

Megpróbálta megkeresni a Védelmi Juntát – semmit sem talált. A pártoknak a Juntába kinevezett képviselői a kommunista Mije kivételével önkényesen elhagyták Madridot. Mindez kísértetiesen hasonlított ahhoz a megaláztatáshoz, amely Miaját júliusban, hadügyminiszteri kinevezése során érte.

Végül a népi milícia 5. ezredéhez fordult. Itt azt a választ kapta, hogy az 5. ezred teljes mértékben rendelkezésére bocsátja nemcsak egységeit, tartalékait, lőszerét, hanem törzsének egész apparátusát, a parancsnokokat, politikai biztosokat is. Checa és Mije a Központi Bizottság nevében teremtett vele kapcsolatot. Késő éjjel megjelent néhány tiszt, hogy munkát vállaljon a törzsben: Rojo alezredes, Fontán alezredes, Matallana őrnagy. Az 5. ezred Ortegát, a KB tagját, a vezérkar egyik osztályának vezetőjét küldte a törzsbe.

Mindezt a hatalmas miniszteri fogadószoba közepén állva, maga Miaja meséli el az elhagyott épületbe lassanként gyülekező embereknek. Miaja magas, pirospozsgás, teljesen kopasz öreg ember, arca petyhüdt és duzzadt, nagy, szarukeretes szemüveget visel. Olyan, mint egy bagoly. Idegeskedik, bosszankodik, a mellét meg a gyomrát csapkodja.

A törzs tisztjei megpróbálják felvenni a kapcsolatot azokkal az osztagokkal, amelyek tegnap a város belsejébe vonultak. Próbálkozásuk teljesen eredménytelen. Senkit sem lehet felkutatni. Rojo alezredes, aki magára vállalta a törzsparancsnok funkcióit, elküld néhány tisztet és politikai biztost, hogy nézzenek szét a városban, a kaszárnyákban, a barikádokon, keressék meg az egységeket és hozzák magukkal a parancsnokokat meg az összekötőket.

A rendelkezésre álló tüzérségi lövedék négy órai tűzhöz elegendő. Egész Madrid tölténykészlete százhuszonkét láda. A valóságban lövedék is, töltény is sokkal több van, talán tízszer ennyi, de nem tudni hol, s ez annyi, mintha nem is volna.

A Manzanares partján, a város hídjainál bizonyos egységek helyezkedtek el és tüzelnek saját kockázatukra. Rojo mindenekelőtt ezekkel igyekszik kapcsolatot teremteni. Lőszert, géppuskákat kell adni nekik, és ellenőrizni kell, vajon előkészítették-e a hidakat arra, hogy bármely pillanatban felrobbanthassák. Alá kell aknázni a közeli házakat és irányítani a robbantásokat. Ez utóbbi feladatot Xanti, egy mindenre elszánt kommunista önkéntes vállalja el.

A harckocsik is még mindig a város körül cirkálnak. Tegnap, miután megszakadt kapcsolatuk a parancsnoksággal, önálló működésbe kezdtek. Parancsnokuk saját kezdeményezésére vagy a védekező egységek kérésére rövid ellentámadásokat hajt végre a Casa del Campóban és a Nyugati Parknál. Éjszaka, a jól megérdemelt pihenő helyett, a katonák kérésére azt a látszatot keltették, mintha nagyerejű tüzérség segítené a város védelmét, és egyszerűen vaktában lövöldöztek a sötétbe, a fasiszták irányában. A harckocsizok kapitánya három óra tájt elcsigázottan, sápadtan, holtfáradtan megjelent a Hadügyminisztériumban.

– Hol vagy, munkavédelem? Azt hiszem, így mondják önöknél Moszkvában. A dicső köztársasági csapatok november 6-án este benyomultak a szeretett Madridba …

Keserű tréfálkozással próbálta elűzni fáradságát:

– Ilyen esetekben Clausewitz és Nagy Sándor is konyakot ajánlott.

Konyak akadt a minisztériumban. Két üveg állt Asensio elhagyott lakosztályának fürdőszobaablakában. Általános derültséget keltett, amikor azt javasoltam, hogy a borítékon talált felirat értelmében reggel hat óráig ne nyissuk ki az üvegeket. Ittunk a jó Asensio egészségére, aki konyakkal biztosította Madrid védelmét. Szívünket összeszorította valami …

Miguel Martinez elment a Központi Bizottságba.

Kívülről a ház elhagyottnak és halottnak tűnt, belül, a szorosan összehúzott függönyök mögött pezsgett az élet. Checa szünet nélkül intézkedett. A kerületi pártbizottságok titkáraival együttműködve megszervezte a harcképes és munkaképes antifasiszta lakosság általános mozgósítását. A pártmunkások a megbízható elemekkel karöltve, lakásról lakásra végigjárják a házakat, összeírják az önkénteseket, megalakítják a házak katonai bizottságait, melyeknek feladata a végsőkig védeni minden egyes épületet és csak akkor elhagyni, amikor már romokban hever. A dolgozó lakosság egy része a közvetlen fegyveres harcban vesz majd részt, másokat az erődítési munkákhoz osztanak be, a többiek pedig az ellátás és haditermelés folyamatosságát fogják biztosítani.

A kerületi pártbizottságokon kívül öt körleti katonai pártbizottságot alakítottak. Ezek tisztán katonai jellegű funkciót töltenek be, és politikailag biztosítják a négy városi körlet védelmét. A rendes kerületi pártbizottságok szervezik meg a polgári lakosság védelmi munkáját. A munkaképtelen öregeket és a családanyákat a gyerekekkel együtt haladéktalanul el kell szállítani a városból.

Miguel megkérdezte, mi lesz a bebörtönzött fasiszták evakuálásával. Checa azt válaszolta, hogy mindeddig semmi sem történt, és most már késő. Nyolcezer ember elszállításához rengeteg szállítóeszköz, nagy létszámú őrség, egész apparátus szükséges – honnan vegyék mindezt ezekben a nehéz napokban?

Nincs is értelme, hogy mind a nyolcezret eltávolítsák – jegyezte meg Miguel -, van köztük sok jelentéktelen és ártatlan fogoly is. Ki kell válogatni a legveszedelmesebb elemeket, és ezeket is legfeljebb kétszázas csoportokban, gyalog kell a hátországba irányítani.

– Megszöknek.

– Nem szöknek meg. Parasztokat kell megbízni az őrzésükkel, azok valószínűleg megbízhatóbbak lesznek a börtönőröknél, akik eléggé korruptak. Ha pedig egy részük meg is szökik, egye meg a fene, később el lehet fogni őket. Csak Francóhoz ne kerüljenek. Akármennyit sikerül is útnak indítani, kétezret, ezret, ötszázat, tiszta haszon. Valenciáig kell hajtani őket.

Checa elgondolkozott, majd helyeslően bólintott. A dolog lebonyolításával három elvtársat bíztak meg, akik nyomban el is mentek a két nagy börtönbe.

A foglyok kitűnő hangulatban voltak. Mosolyogva mondogatták a börtönszemélyzetnek: – Ez az utolsó éjszakánk, amit itt töltünk. Holnap már más klienseik lesznek. – Nem fenyegették a börtön személyzetét. Spanyolországban a börtönök alkalmazottai mint nélkülözhetetlen szakemberek minden rezsimben a helyükön maradnak. Csupán a foglyok változnak.

A fasisztákat kivezették az udvarra, egyenként szólították őket. Meghökkentek és megrémültek. Azt hitték, agyonlövetés vár rájuk. Arganda felé irányították őket. Az első csoporttal elment egy felügyelő is, hogy megszervezze az ideiglenes állomáshelyet …

Öt óra után a hidakhoz mentünk. A fegyverropogás kissé elcsendesült. Az emberek szenderegnek. Minden megmerevedett a komor, elkeseredett várakozásban. De hát tulajdonképpen mire várnak? Madridot megmenteni lehetetlen, feladni nem szabad. Márpedig éppen a feladását készítették elő, és semmit sem tettek a megmentése érdekében. A történelem megbélyegzi azokat, akik ezt a szerencsétlenséget előidézték. Szegény történelem, mennyi dolgot adunk neki!

Nem szabad feladni Madridot. Küzdeni kell a végsőkig, az utolsó töltényig, majd az utolsó csipetnyi dinamitig, azután szuronyokkal, majd útburkoló kövekkel, majd ököllel, végül pedig, a fasiszták kezei között, foggal-körömmel. Tudják meg, mi az, elfoglalni egy ilyen várost. Carabanchelbe túlságosan gyorsan nyomultak be, most másszanak egy kicsit – minden utca húsdaráló lesz számukra. Lehet így küzdeni két hétig, egy hónapig – míg elfoglalják az egész várost.

Az egyik mellékutcában sor áll: csak nők és serdülő lányok. Még sötét van, de már állnak. Lepényre várnak. A sor nagyon lassan halad előre, mert a lepényt meg kell sütni. Az elárusító nénike maroknyi kukoricapépet vesz ki egy cseréptálból, tenyerével lepényt formál belőle, majd egy sörösüvegből olívaolajat önt a serpenyőbe, a lepényt pedig az olajba dobja. A serpenyőben három nagy és egy kisebb lepény fér el. A nénike ügyes mozdulattal ránt egyet a serpenyőn, a lepények bukfencet vetnek a levegőben, a hátukra esnek és tovább sülnek. A kis lepényt a nénike elrakja magának egy tálba, a többi hármat eladja. Egy kis darab újságpapírral megfogja a lepényt és kiadja az ablakon. Egy lepény ára egy real, igazán nem drága. Az öregasszonyt nem lehet spekulációval vádolni. A vevők hármasával jönnek. A lepényt hazaviszik, megeszik a kávé mellé. A néni egynek csak egy lepényt ad. Mi is beálltunk a sorba a sofőrrel – két férfi a sok nő között. Nagyon megkívántam a lepényt, sofőröm pedig már egy álló napja nem evett …

Ahhoz azonban, hogy harcoljanak, hogy utolsó leheletükig harcoljanak az emberek, hinniük kell valamiben, érezniük kell, hogy van értelme a harcnak. Hogy Madridot meg lehet tartani. Talán valóban meg lehet tartani … Ha, tegyük fel, kitartanak addig, míg megérkeznek a tartalékok, ördög tudja, talán egyszer valóban megérkeznek … Azt mondják, útban vannak már, hat teljes brigád. Valahol a főváros körül lehetnek. Egy brigád állítólag már eljutott Vallecasba. Fedezi a visszavonulást a valenciai úton. Minek a visszavonulást fedezni?! Fedezzék maguk a visszavonulók! Össze kellene vonni a hat brigádot, ha többet nem lehet, hátbatámadni a lázadókat, bekeríteni őket, Madrid falaihoz szorítani, csapdába ejteni, szétverni … Volt már „csoda a Marneon”. Mi kell ahhoz, hogy csoda történjen a Manzanaresen? Ó, bárcsak történne! Történnie kell …

Már egészen világos van, az utcák benépesülnek, a forgalom fokozatosan nő, míg végül a város déli és délnyugati része felől poggyászokkal, mindenféle cókmókkal és állatokkal megrakott emberek egyre félelmetesebb áradata hömpölyög végig.

Csak most, reggel tudta meg a főváros, hogy a kormány elköltözött, hogy a város igazi védelmét nem szervezték meg, hogy az ellenség a kapukat döngeti, már be is törte őket, átlépte a küszöböt.

Az áradat két óra leforgása alatt eltorlaszolja a főútvonalakat, majd a mellékutcákat, a sikátorokat is. A sűrű embermassza forr, sistereg, jajveszékel. Itt is, ott is elakadt gépkocsik, teherautók, üres villamoskocsik, mindenféle limlomokkal megrakott kétkerekű kocsik emelkednek ki a tömegből. Amott egy páncélkocsi, melynek tetejéhez szemérmetlenül matracokat, vánkosokat, dézsákat, fehérneműs bugyrokat kötöztek. Amott meg egy halottaskocsi, melyet mindenki elhagyott, még a kocsisa is.

A pánik most elemi erővel tör ki. Az emberek ide-oda szaladgálnak, zokognak, beszédbe elegyednek ismeretlenekkel, az anyák gyermekeik nevét kiabálják, mint a földrengések idején. Egy kapzsi kereskedő egész raktárát felpakolta egy kétkerekű kocsira; a különféle színű kelmék közül egy vég selyem legömbölyödött, beleakadt valamibe. A kereskedő kiabál, valaki pedig egykedvűen leszakít egy csíkot a fényes, csillogó selyemből, mintha csak papírszalag volna.

Özönvíz, világvége, Pompeji pusztulása, páni tömegőrület. Mellesleg, az őrületnek is megvan a maga törvényszerűsége. A mérhetetlen embertömeg eltorlaszolja ugyan az utcákat, mégis, ha lassan is, de keleti irányban mozog.

Otthagytam a kocsit és a sofőrömet, s meghagytam neki, hogy ha ritkul a tömeg, hajtson a Hadügyminisztériumhoz, jómagam pedig, könyökömmel utat törve, a Palace felé indultam. Simont szerettem volna meglátogatni.

Több mint egy órába tellett, míg elvergődtem a Plaza de las Cortesig. A szálloda bejáratánál rengeteg mentőkocsi állt, bennük sebesültek – senki sem rakta ki őket. Egyáltalán, szükség van a kirakásukra? Hiszen mindenekelőtt a sebesülteket kell evakuálni.

Beszaladtam abba a kórterembe, ahol Simon feküdt. Az ágyak között az utcáról bejött emberek tolongtak, beszélgettek a sebesültekkel, meghányták-vetették, mitévők legyenek. Egyesek maguk-készítette hordágyakkal jöttek, és hazavitték a sebesült rokonokat, madridiakat, hogy elrejtsék őket a fasiszták elől.

Simon nem volt a helyén. Szomszédai közölték, hogy egy órával ezelőtt meghalt, rögtön levitték a hullakamrába.

A hullakamra bejárata a mellékutcából nyílik – azelőtt garázsként szolgált a gazdag turisták számára. Rengeteg a holttest, már két sorba rakják őket. Simon a falnál feküdt, fölötte nagy gépkocsikerék függött. Arca nyugodt volt.

Az utcán felbúgott a sziréna. Megjelentek a Junkersek. Messziről tompa robbanás zaja hallatszott. Kisvártatva azonban az emberek ahelyett, hogy szétfutottak volna, érdeklődve és örömtől csillogó szemmel kémlelték az eget.

A bombavetők irányt változtattak, nyugatnak fordultak és gyorsan eltávolodtak. A bombavetők helyén köröző vadászgépekre oldalról, zárt rendben, nagyon gyors és mozgékony kis gépek támadtak.

A Heinkelek megfutamodtak, a harc csoportos jelleget öltött. Az egyik repülőgép lángbaborulva lezuhant, fekete füstvonalat húzva az égen. Az emberek lent lelkesen éljeneztek, tapsoltak, sapkájukat a levegőbe dobálták.

– Chatos! – kiabáltak. – Viva los chatos!

Madrid népe alig két nappal az új köztársasági vadászgépek megjelenése után már igen találó nevet adott nekik: chatos – vagyis piszék. Valóban, a gépnek az a része, ahol a légcsavar van, kissé kiemelkedik a szárnyak előtt.

A Heinkelek megfutamodtak. A „piszék”, hogy nagyobb nyomatékot adjanak ennek a ténynek, két kört írtak le a főváros fölött, közben gyönyörű zuhanórepülést végeztek, bukfenceket vetettek, és alacsonyan repülve mutatták háromszínű köztársasági jelzésüket. Az utcákon a tömeg boldog izgalommal figyelte a baráti motorok hangos zúgását. A nők zsebkendőjükkel integettek, és lábujjhegyre állva, nyakukat nyújtogatva, csókokat dobáltak a levegőbe, mintha legalábbis ezt észrevehették volna ott fönt.

Moszkvában most javában folyik a novemberi díszszemle. Éppen most vonulnak vagy talán már el is vonultak a katonai akadémiák. Azután jön a Proletár-hadosztály, a Honvédelmi Sportszövetség, a lovasság, a tüzérség. A Hadtörténeti Múzeum két oldaláról talán most gördülnek ki nagy dübörgéssel a harckocsik. És ugyanebben a pillanatban megjelennek az égen a repülőgépek első csoportjai. A közönség tapsol, tekintetét hol fölfelé, hol a súlyos és gyors acél-teknősökre fordítja …

A Palace bejáratánál tegnap óta ott áll egy vadonatúj, ötüléses Buick. Kértem, keressék meg a sofőrjét. A sofőr alacsony, középkorú, gondosan öltözött ember, még nyakkendő is van rajta.

– Mi van a kocsijával? Rendben van?

– Igen. A főnökömet várom. – Megnevezte a hadmérnöki hivatal egyik magasrangú tisztviselőjét.

– A főnöke tegnap egy másik autón Valenciába utazott.

– Lehetetlen. Megmondta volna nekem.

– Azt nem tudom. De az biztos, hogy láttam a feleségével meg a gyerekeivel. A feleségén kék kalap volt, nagyobbik fia húszéves lehet, nyakában fényképezőgép. A kocsi, azt hiszem, nagyobb a magáénál.

Elkomorodva hallgatta szavaimat.

– Lehet, hogy igaza van. Van még egy hétüléses Packardja is. Kék kalap, fényképezőgép … pontosan így van. A Packarddal bizonyára sok poggyászt tudtak magukkal vinni … Nekem is van családom. Egyes gépkocsivezetők otthagyták a főnöküket, és elvitték a családjukat. Én nem. Három napja elbúcsúztam a családomtól, bár itt van Madridban …

– Hogy hívják?

– Dorado.

– Legyen a gépkocsivezetőm. Jó?

Nagyon lassan körüljárta az autót, mintha először látná. Megnézte a kerekeket, a hűtőt, a rajta levő kis figurát, az ajtó fogantyúját, a hátsó csomagtartót. Minden új volt, takaros és tiszta. Kinyitotta az első ajtót, leült a volánhoz, begyújtotta a motort, és egyszerűen azt kérdezte:

– Hová megyünk?

Délután Miguel Martinez megpróbált elintézni valamit a főbiztosságban. A vezetőségből senki sem maradt itt, csak Mije, ő pedig a Védelmi Juntában van elfoglalva. Három gépírónő, akiket tegnap nem értesítettek az evakuálásról, bejött dolgozni az üres szobákba. Egyiküket titkárnővé léptették elő, beült a dolgozószobába az íróasztal mellé. Megjelent Gómez politikai biztos és még két-három ember. Folytatták a munkát, mintha mi sem történt volna. Telefonáltak Checának, s arra kérték, küldjön vagy negyven embert politikai munkára a hidakat védő alakulatokhoz. Checa azt válaszolta, hogy nincs egyetlen szabad kommunistája sem – de félóra sem telt bele, küldött öt embert. Adtak nekik megbízólevelet, fejenként egy jegyzetfüzetet, három tintaceruzát, egy-egy csomag cigarettát, ellátták őket Madrid színes térképével, és megadták nekik a telefonszámokat: minden két órában tegyenek jelentést telefonon a frontszakasz helyzetéről. Az egyik osztagból motoros küldönc érkezett, írást hozott a parancsnoktól: haladéktalanul adjanak neki egy politikai biztost, a motoros vigye magával az oldalkocsijában. Ez mindenkinek tetszett, jobb lett a hangulat. Gómez és Martinez komolyan sétált fel-alá; jobban érezték magukat felettesek nélkül, most ők voltak a gazdák. Nem lehet tudni, meddig tart ez a helyzet … Checa még kilenc embert küldött. Milyen derék fiú! – Mit csináljunk, mivel foglalkozzunk? – kérdezték az újonnan kinevezett politikai biztosok. Jobbára építőmunkások voltak. Hát ez nem éppen a legalkalmasabb pillanat arra, hogy előadást tartsanak nekik a politikai munkáról. Miguel röviden beszélt: – Először: javítsátok meg a katonák harci szellemét. Egy lépést sem hátra. Másodszor: javítsátok meg a parancsnokok harci szellemét. Harmadszor: szervezzetek robbantó és tankelhárító osztagokat. Negyedszer: erősítsétek meg a második és harmadik védelmi vonalat, a házak lakói is építsenek barikádokat. Ötödször … – A politikai biztosok szorgalmasan jegyeztek új ceruzájukkal új jegyzetfüzetükbe. – Mi az ötödik? – kérdezték. Miguel nem tudta, mi legyen az ötödik. – Ötödször – mondta némi gondolkozás után -: erősen tartsátok magatokat, egy lépést sem hátra, míg meg nem érkeznek a hatalmas erősítések, és Francót ízzé-porrá nem zúzzuk Madrid kapui előtt. – „… míg meg nem érkeznek a hatalmas erősítések” – írták örömmel a politikai biztosok az új jegyzetfüzetekbe. És ha nem érkeznek meg? – futott át Miguel agyán. – Ha túlságosan későn érkeznek?

Az Alcalá utcán azt mondtam új sofőrömnek, hogy forduljon be abba az utcába, ahol az Alianza székháza van. Az öreg villa nehéz kapuja sarkig tárva.

– Mind elmentek? – kérdeztem a portástól.

– Nem, nem mind …

– Hogyhogy?

Belül üresség, csönd. A márvány mellszobor kísértetiesen fehérlett a félhomályban. A télikertben senki, a szalonban senki, az ebédlőben senki.

Felmentem az első emeletre. Egymás után nyitottam ki és csuktam be egy sereg ajtót; senkivel sem találkoztam. Biztos tévedett az öreg.

Még egy emelettel feljebb mentem. Itt a márki-család fiatal nemzedékének tagjai laktak azelőtt. Most itt sem volt senki.

– Halló! – kiáltottam el magam.

Gyönge hang válaszolt messziről.

A legutolsó szobához siettem.

A vetetten ágyon ott ült Rafael Alberti és María Teresa León. Előttük egy kis asztalon két csésze kávé maradványai meg egy kis ezüst pisztoly, melyet még a talaverai útról ismertem: ezzel a pisztollyal állította meg María Teresa szeptemberben a szertefutó katonákat. Megállította őket és könyörgött, hogy térjenek vissza a tűzvonalba.

Felálltak. Rafael a pisztoly után nyúlt, de keze megállt a levegőben, mikor rám ismert.

– Nicsak! Te itt?! Mit jelent ez?

– Ti még itt vagytok? Miért nem mentetek el?

– Nem megyünk el. Maradunk.

– Miféle ostobaság ez?- Ez nem ostobaság!

Sohasem láttam őket ilyennek. Rafael arca beesett. Szeme, mellyel mindig úgy nézte a világot, mint valami színjátékot, most megmerevedett, és nem akart többé semmit sem látni. María Teresa meglepetten nézett – megijesztették, kizökkentették dermedtségéből. Két kis gödröcskét rejtő kedves, kerek arca most kellemetlenül gipsz-szerű volt, mint az a maszk, melyet Moszkvában készítettek róla. A moszkvai írókongresszuson ugyanis valakinek eszébe jutott, hogy gipszmaszkot készít az összes íróvendégről. Az ötlet nagyon mulatságos volt, mindenki a szobrász-műterem felé tódult, de a maszkok valahogy hátborzongatóak voltak, senkinek sem tetszettek, összetörték és eldobálták őket.

– Mi az ördögnek maradtok itt?

– Nekünk már nincs hová mennünk. A saját városunkban vagyunk, a saját házunkban. Védekezni fogunk, ha majd ránk kerül a sor. Igaz, a védekezés nem fog soká tartani. – Halványan elmosolyodott, s az ezüst pisztolyra mutatott. – Három golyó nekik, a többi kettő nekünk.

– Esztelenség!

– Mi spanyolok vagyunk, antifasiszták, forradalmárok. Agitáltunk Madrid védelméért, vezettük az írók antifasiszta szövetségét, együtt kell tehát pusztulnunk a várossal. Mi ítéltük erre önmagunkat, s az ítéletet végre kell hajtani.

– És az Alianza többi tagja?

– A legtöbben szintén a városban maradtak, ugyanilyen elhatározással.

– De hiszen ez őrültség! Elképesztő ostobaság! Nagyképű értelmiségi álromantika! Madrid még nem védekezik … El kell mennetek, amíg nem késő. Elmenni és elvinni magatokkal, megmenteni az egész becsületes madridi értelmiséget, megmenteni a lemészárlástól, a pogromtól, a fasiszta gyalázattól.

– Mi úgy gondoltuk, helyesebb, ha demonstratíve meghalunk, hogy példát mutassunk a világnak a tömeges önfeláldozásból …

– Őrültség! Ostobaság! Szép kis önfeláldozás! A marokkói mészáros lemészárol téged meg María Teresát porlepte könyvek, vacak márvány mellszobrok és egy öreg, impotens márki nadrágtartói között. A forradalmár nem vágómarha, nem alázatos fanatikus, nem öngyilkos. Amíg lehet, harcol, támad, ellenáll. Amikor nem lehet, visszavonul, megőrizve erőit, elrejtőzik, elmenekül. És a legelső adandó alkalommal megint felveszi a harcot, folytatja a küzdelmet, megint támad. Nagyon tragikus ez, amit ti itt elgondoltatok, de a legkevésbé sem szép. Ami pedig elvtársaitokat, az Alianza többi tagját illeti, velük szemben egyenesen bűncselekmény.

Elégedetlenül, szinte ellenségesen néztek rám, majd egymásra. Elhatározásuk sírontúli harmóniája megbomlott. Alberti bizonytalanul mondta:

– Ezt különféleképpen lehet értelmezni.

Dühbe jöttem:

– Miért különféleképpen? Ha úgy tetszik nektek, hogy golyót eresztetek a fejetekbe ebből a szánalmas kis lövőalkalmatosságból, ám tegyétek, én nem parancsolhatok nektek. De legyetek szívesek és teljesítsétek előbb vezetői kötelességteket: antifasiszta fegyelemmel és egyáltalán teljes rendben szállíttassátok el a madridi Alianza egész tagságát, írókat, képzőművészeket, zeneszerzőket, feleségükkel és gyermekeikkel egyetemben. Bocsássatok meg a tapintatlanságomért, de a baj, ami a nyakunkba szakadhat, nem merül ki az antifasiszta értelmiség meggyilkolásában és megkínzásában. Akadhatnak olyanok, akiknek akaratát a fasiszták megtörik, akiket térdre kényszerítenek, akik hajlandók lesznek csúszni-mászni előttük, bűnbocsánatért esdekelni, kiszolgálni őket – hol van rá garancia, hogy nem akadnak majd ilyenek? És ennek oka az lesz, hogy nem segítettek nekik eltávozni Madridból. Ki felel ezért?

Most mindketten hallatlanul izgatottan járkáltak fel-alá a szobában. María Teresa a kezét tördelte.

– Na és te? Tőlünk megköveteled, hogy menjünk el, te pedig orosz létedre itt maradsz …

– Szó sincs róla! Én azért vagyok még itt, mert … nos, mert még él bennem valami remény. Lehet, hogy a város talán mégis védekezni fog. Ha csak rövid ideig is … Ha pedig mindennek vége lesz, ha az utolsó barikád is elesik, bizonyosak lehettek benne, nem fogok itt maradni, elmegyek én is. Egyetlen porcikám sem kívánja Franco tábornok fizimiskáját látni.

– És mi … Mi is mehetünk az utolsók között?

– Hát persze. Senki sem sürget benneteket. De először irányítsátok el a többieket. Szállítsátok el az öregeket, a testben vagy lélekben gyöngéket, hogy kit, azt döntsétek el magatok.

Merevségük kezdett felengedni.

– Csak egyetlen kis teherautónk van …

– Találunk még két kocsit a főbiztosságon. És harmadiknak itt az enyém. Kitűnő Buick, ma kaptam ajándékba, bele lehet ültetni négy akadémikust vagy egy Nobel-díjast …

María Teresa könnyein keresztül mosolygott:

– Még most is tréfálkozik.

– Egyáltalán nem fontos, hogy mindenkit Valenciába vagy Cuencába vigyenek. Alcalá de Henaresbe kell szállítani az embereket, ez huszonöt kilométernyire van. A kocsik egy óra alatt fordulhatnak. A kérdés, hány óra áll még rendelkezésünkre … Na mindegy, majd meglátjuk.

Rafael a telefon felé indult, félúton kétkedve megfordult, aztán mégis felvette a kagylót és tárcsázott. Amikor megszólalt, hangja már szinte hivatalosan csengett:

– Elhatároztuk, hogy az értelmiség jelentős részét evakuáljuk … Hogy?.. Igen. Mondd meg, hogy a kormány biztosít minden kényelmet, rendelkezésre bocsátja a legjobb autókat, mindenki utazhat a családjával együtt … Hogy? Szó sem lehet róla!

Összeráncolta homlokát, és most már a főnök kemény hangján folytatta:

– Írók és művészek megmentéséről van szó. Hozz egy darab papírt és írd a neveket, majd én diktálom.

… Délután ötkor fasiszta alakulatok megkísérelték bekeríteni a Casa del Campót. Igen erélyes géppuska- és tüzérségi tűz fogadta őket (a „tüzérséget” négy harckocsi képviselte). Carabanchelben marokkói lovasság jelent meg. Két páncélos a Vágóhíd tér felől erős tüzet nyitott az utca hosszában. A lovasság visszavonult.

Sőt a Toledói-hidat fedező egységek elhatározták, hogy ellentámadást hajtanak végre, és meg is tették. Alkonyatkor a katonák az udvarokon keresztül Carabanchel déli részéhez lopóztak, és kézigránátokkal felrobbantottak egy kis olasz harckocsit. A harckocsi legénysége szörnyethalt. Magát a harckocsit a katonák csak úgy kézzel eltolták vagy száz lépésnyire, majd hoztak egy teherautót, és átvontatták a zsákmányt a Toledói-hídon. A szétroncsolt olasz gépet lelkes üdvrivalgások közepette hurcolták végig a főváros utcáin.

Az ellenség többfelől támadott, de egyelőre még nem nagy erőkkel, szemmel láthatóan tapogatózott, mennyire szánta el magát és egyáltalán elszánta-e magát az ellenállásra a madridi helyőrség, létezik-e ilyen helyőrség.

A köztársasági katonák mindenütt a helyükön maradtak a barikádoknál. Rojo kinevezte a város különböző szakaszaira az osztagparancsnokokat: Barceló, Galán, Escobar, Lister, Prada, Clairac, Bueno. Ezek részint hivatásos tisztek, részint pedig milíciaparancsnokok az 5. ezredből.

Olyan támadást, amelyet Madrid megrohanásának lehetett volna nevezni, a fasiszták egészen estig nem indítottak. Nyilván összevonják fő erőiket, hogy holnap határozott lökéssel behatoljanak a város központjába.

A menekültek hatalmas áradata lassan keresztülvonul a városon. Egy kevéssel már el is hagyta a város keleti részét. A valenciai műúton az anarchisták járőröket szerveztek, akit akarnak, átengednek, akit nem akarnak, nem. Nagyon tetszik nekik ez az útelzáró szolgálat. Mesélik, hogy tegnap feltartóztattak néhány magas rangú hivatalnokot a felsőbb kormányszervekből, gúnyolódtak rajtuk, és kis híján agyonlőtték őket. Madrid város polgármesterét, a kövérségéről híres Pedro Ricót arra kényszerítették, hogy visszatérjen a fővárosba. A megrémült Rico valamelyik külföldi követség épületében bújt meg – micsoda szégyen!

A Castellana sétányra nyíló utcákon több véres összetűzésre került sor. Az „ötödik hadoszlop” fasisztái a padlásokról lövöldöznek a katonákra vagy egyszerűen a járókelőkre. Magányosokra puskából lőnek, csoportokra géppuskából. Kisebb bombákat dobnak, néha csak kézigránátokat. Meg kell vallani, ennek a harci módszernek nagyon demoralizáló hatása van. A Goya utcában mentünk, és néhány házzal előttünk felvillant egy becsapódó lövedék, többen nyögve, jajveszékelve terültek el a kövezeten. Kinn a harcmezőn mindez sokkal egyszerűbb. Itt az emberek elvesztik a fejüket, félnek kimenni az utcára, ha pedig kimennek, nagyon félénken, a házfalakhoz lapulva haladnak előre. De az „ötödik hadoszlop” tevékenysége szörnyű haragra gerjesztette a lakosságot. Az emberek behatoltak azokba a házakba, amelyekből lőttek, házkutatást tartottak az összes lakásokban, s közben sokakat megöltek, ártatlanokat és bűnösöket egyaránt, törtek-zúztak mindent, ami a kezük ügyébe került. Egy házat fel is gyújtottak. Valakinek eszébe jutott, hogy mindezt hírül adja a rádió útján, és figyelmeztesse a lakosságot, hogy ugyanígy járnak majd el minden házzal és lakóival, ahol fasiszta terroristákat és diverzánsokat találnak. Hadd nézzen körül mindenki a maga portáján: mindenki felel önmagáért is, meg a többiekért is.

Egyik óráról a másikra kialakult a városban a belső front. A front mögötti negyedekben amolyan lakóbizottság-féléket, helyesebben: antifasiszta bizottság-féléket szerveznek. Ezek őrszolgálatot teljesítenek, szemmel tartják a lakókat, kapcsolatot tartanak a kerületi hatóságokkal. Mintha valamilyen görcs rángatná az egész várost, méghozzá nem is rossz görcs – talán mégis derekasan fog küzdeni Madrid, lakónegyedről lakónegyedre. A rettegés és a kiszolgáltatottság dermesztő érzése lassan felenged, s helyét elfoglalja a dac, az engesztelhetetlen harag, a harci elszántság.

Hét óra tájban egy kis szürke lapon megjelent a Mundo Obrero. A szerkesztőség közleménye: „Ma rajtunk kívül álló okokból kénytelenek voltunk csökkenteni lapunk terjedelmét. Amint a madridi frontokon tisztázódik a helyzet, a Mundo Obrero újra a rendes formátumban fog megjelenni.”

Egy vastagbetűs cím: „Harcosok! Szívós ellenállással ünnepeljétek meg a dicső orosz forradalom 19. évfordulóját!”

Távirat Moszkvából: „A Szovjetunió nagy pompával és vidáman ünnepli a forradalom 19. évfordulóját. A városok és a kolhozok szerte az országban ünnepi díszbe öltöztek. Este mindenütt ünnepi gyűléseken emlékeztek meg a forradalom évfordulójáról. A moszkvai Nagy Színházban a fővárosi szovjet a párt- és a szakszervezetekkel karöltve ünnepi ülést tartott. Az elnökségben megjelent párt- és kormány vezetőket lelkes tapsvihar fogadta. Kalinyin, a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke részletesen beszámolt a Szovjetuniónak az élet valamennyi területén elért sikereiről. (Fabra Hírügynökség)”

Még egy távirat:

„Fasiszta veszély Brazíliában.”

Más: a Hadügyminisztérium tegnapi tájékoztatója az északi és az aragóniai fronton történt kisebb összetűzésekről.

Még egy távirat: Barcelonából közli Sandino ezredes, az ottani katonai tanácsadó, hogy Bujaraloznál három katona átállt a mi oldalunkra.

Hirdetések: „Látogassa meg a Gutierrez-divattermet”; „Casa Donato: bor, likőr, vermut. Galilei utca 18”; „Benito-bár: tejeskávé, eszpresszókávé.”

Értesítések: „A polgári minisztériumok őreinek és portásainak szakszervezete holnap reggel tíz órakor tartja közgyűlését, Abada utca 9.”; „Egy aktatáska és két Timoteo Luna névre szóló igazolvány átvehető a Bank- és Tőzsdealkalmazottak Szakszervezetében.”

Jól van, nincs még veszve minden … Jó, hogy mégis megjelent a lap. Egyidejűleg árusítják az utcákon a Mundo Obrero egy másik, korábban kinyomtatott, harminckét oldalas illusztrált külön számát is, mely a szovjethatalom 19. évfordulója alkalmából jelent meg.

Hát rólunk mit tudnak Moszkvában? A fasiszták világgá kürtölték, hogy november 7-én behatoltak Madridba. Innen Madridból semmiféle hírt nem kapott a világ. Elmentem a távíróhivatalhoz – a kaput zárva találtam. A főbiztosságról felhívtam az interurbán telefonközpontot. Megkérdeztem, kivel van kapcsolatunk. Csak Barcelonával. Nagyszerű! Kérem kapcsolni! A Hotel Majesticet kértem, jelentkezett. Liza Kolcovát hívattam a telefonhoz, a napokban érkezett Barcelonába.

– Te még ott vagy Madridban?

– Igen. És köszöntelek az ünnep alkalmából.

Nem kérdezett többet.

– Kezemben a ceruza, diktálj.

Röviden, időrendi sorrendben tudósítást adtam az elmúlt tizennyolc óráról.

Semmit sem kérdezett vissza.

– Máris továbbítom Moszkvába – mondta, amikor befejeztem a diktálást.

A szerkesztőség nem dolgozik, ünnep van. De vannak ügyeletesek. Aki akarja, felhívja az ügyeleteseket, és megtudja, hogy Madrid november 7-én a nép kezében volt.

Ismét a hidakhoz mentem. Elszórt tüzérségi tűz. A harcosok száma minden barikádnál jelentősen növekedett. Pánik nem érződik. Ellenkezőleg, az emberek hozzáértően és nyugodtan géppuskafészkeket építenek, homokzsákokat hordanak. Megjelent néhány ágyú, ezeknek fedezékeket építenek. A katonák egy része takarójába burkolózva a járdán alszik.

A törzset hihetetlen izgalomban találtam. Kiderült, hogy a zsákmányolt olasz harckocsi parancsnoki gép volt. Az elesett spanyol fasiszta tisztnél megtalálták Varela tábornoknak Madrid elfoglalására vonatkozó operatív parancsát. Rojo alezredes kimért hangon olvasta fel a parancsot már másodízben, közben meg-megállt, és piros meg kék ceruzával kipipált minden pontot. Az asztalokon és székeken ülő osztagparancsnokok szinte habzsolták minden szavát.

Varela megjelöli a feladatot a „D-napra”: „elfoglalni a kiinduló állást Madrid megtámadásához, elfoglalni és tartani a balszárnyunkat fedező vonalat.”

Így fogalmazza meg a hadművelet koncepcióját: „Megtámadni az ellenséget a Segoviai- és az Andalúziai-híd közötti fronton, hogy lekössük erőit. Egy rohamcsoportot északnyugat felé irányítani azzal a feladattal, hogy elfoglalja az Egyetemi Városrész és az Espana tér közti területet, amely kiindulópontja lesz a Madrid szívébe való további előnyomulásnak.”

Ehhez Varela a következő feladatokat tűzi ki:

A balszárny, „az idegenlégió ezredesének közvetlen parancsnoksága alatt”, biztosítsa a hadműveleti szárnyat „a vörös egységek észak és északnyugat felől történő esetleges támadása ellen”, a következő irányban haladva előre: Mérnöktábor – Rodajos-kapu – Garabitas-magaslat – Új híd (átkelés) – Körtér – Egyetemi Város klinikája. Indulás hat órakor.

A rohamcsoport indítson frontális támadást a város központi része ellen. Ennek érdekében:

Az 1. osztag, a falat áttörve, hatoljon be a Casa del Campóba, nyomuljon előre a 4. (balszárnyi) osztag fedezete mellett, gázoljon át a folyón, folytassa az előrenyomulást a Nyugati Parkon át, foglalja el a Carcel Modelót és a kaszárnyákat. Ezután folytassa az előrenyomulást a Marqués de Urquijo utcáig. Biztosítsa a börtönből a tüzelési együttműködést a balszárnnyal, amikor az eléri az Egyetemi Várost. Tartsa tűz alatt a hatókörébe eső összes utcákat.

A 3. osztag a Négy Szél repülőtér felől nyomuljon be a Casa del Campóba. Géppuskás századdal kutassa át a parkot a déli falig, foglalja el a Puerta del Angelt és a Puerta del Reyt. Pontonhidat építve keljen át a Manzanaresen. Intézzen támadást a Montana-kaszárnya ellen, foglalja el a karmeliták templomát az Espana téren, tartsa géppuska- és tüzérségi tűz alatt a Királyi Palotát és a Gran Víát.

A 2. osztag rohamozza meg Carabanchel Bajót, hogy elvonja az ellenség figyelmét. Carabanchel Bajo elfoglalása után haladjon előre a Segoviai-híd irányában, de parancs nélkül ne menjen át rajta. A nagyobb veszteségek elkerülése végett ne bocsátkozzék döntő küzdelembe, hanem csupán vonja el az ellenség figyelmét, hogy megkönnyítse az első három osztag támadását.

Az 5. osztag rohamozza meg a Toledói-hidat a 2. osztaghoz hasonló (demonstratív) feladattal.

A 9. és a 6. osztagot, amely marokkói lövészekből és ifni géppuskásokból áll és a polgárőrséget Varela közvetlenül neki alárendelt tartaléknak hagyja meg.

A parancsnak ez a része sok topográfiai részletet tartalmaz, ezeket nem tudtam olyan gyorsan feljegyezni, ahogyan Rojo a szöveget olvasta.

A kísérő és a támogató tüzérségre vonatkozóan utalás történik egy külön parancsra. A tüzérség központosított csoportja azt a feladatot kapja, hogy tartsa tűz alatt az ellenséges ütegeket, vegye zárótűz alá a Madridból kiinduló országutakat és az Andalúziai-hídtól kiinduló utakat, fokozza a rohamosztagok közvetlen támogatását, és tüzeljen később megnevezendő, előre nem látható célpontokra.

A csoport elhelyezési körletei: Villaverde, a Garabitas-magaslatok és a Négy Szél repülőtér. A százötven milliméteres lövegek csoportjai Varela vagy Yagüe ezredes parancsára nyitnak tüzet, a többiek az osztagparancsnokok közvetlen parancsára.

A légierőre, harckocsikra és páncélosokra vonatkozóan a parancs külön parancsokra utal.

Minden tüzérségi csoport légvédelmi géppuskás-szakaszt kap.

A továbbiakban részletes hírközlési utasítások következnek: tüzérségi és egyéb lőszerek utánpótlási központjainak címei, gazdasági hivatalok, egészségügyi központok címei és más részletek.

Félelmetes parancs. Nincs benne semmiféle ingadozás, nincsenek variánsok. Madrid megrohanásáról és teljes bevételéről van szó – még az az épület is, melyben tartózkodunk, szerepel a nap harci feladatai között. És ezzel az acélfergeteggel úgyszólván semmit sem tudunk szembeállítani. Néhány elszigetelt, tarka-barka, nem teljes létszámú, rongyos osztag. Különösen a Casa del Campo irányában. Itt Escobar osztaga tevékenykedik, a főváros felé menekülők soraiból verbuvált csoportok együttese.

És mégis, az ellenséges hadparancs megszerzése megjavította a hangulatot. Most legalább tudjuk, mi vár ránk.

Valami fennakadás történhetett az ellenség táborában. Mindössze a 2. és az 5. osztag teljesítette ma feladatát: a Segoviai- és a Toledói-hídnál indított lekötő támadást. De még ezt is csak ímmel-ámmal. Túl buzgón hajtották végre a parancsnak azt a pontját, hogy „nagyobb veszteségek elkerülése végett ne bocsátkozzanak döntő küzdelembe”. Mitől ijedtek meg? Két páncélautónktól és három harckocsinktól? … A többi osztagnál úgyszólván semmi mozgás sem volt észlelhető.

Igaz, hogy Varela parancsában szó sincs arról, hogy a rohamot éppen november 7-én kell végrehajtani. A „D-napra” kitűzött feladatról beszél. A „D-napot” bizonyára holnapra helyezték át.

Rojo kérte, hogy ne zavarják. Leült a kis asztalhoz, arccal a fal felé fordulva, és alaposan átgondolta a parancsot. Időnként odahívott egy-egy osztagparancsnokot, és tanácskozott velük. Ceruzájával néha Varela tábornok parancsa felé bökött. Mindenkit kellemes érzéssel töltött el, hogy a munkásosztagok kidöntöttek a sorból egy olasz harckocsit és kezükbe került ez a pimasz napiparancs, amely már sajátjaként rendelkezik a madridi utcákkal.

Kimentem, elindultam felfelé, az Espana térhez. A Gran Via még nem állt a 3. osztag tüzérségi és géppuskatüze alatt, amint azt Varela parancsa előirányozta. Az utca végén, a Capitol mozi bejáratánál kék festékkel bemázolt lámpa égett, emberek álldogáltak.

– Mi van ott?

– A Csapajevet vetítik.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, bementem. A hatalmas nézőtér zsúfolásig megtelt. Sok a nő, de még több a katona. Tulajdonképpen a barikádokon kellene most lenniök – no de mindegy …

A feszültség elérte tetőfokát. Vaszilij Ivanovicsot éppen most érték utol. Kelepelni kezd a géppuska, a nézőtéren ülők megszokásból a fegyverükhöz kapnak – annyira reflexszerűvé vált már náluk ez a mozdulat … Az égő házat ágyúval lövik, még a bátor Petyka is kezdi magát kényelmetlenül érezni.

– Megette a fene, Vaszilivanics … Vissza kell vonulni!

– Csapajev sohasem vonult vissza.

És válaszul háromezer torok kiáltja:

– Viva Rusia, viva!

Ugyanígy kiabáltak az aragóniai szegényparasztok három hónapja, amikor Tardienta faluban a Csapajevet nézték. Az orosz partizánok, az orosz tengerészek haláluk után is lelkesítik a világ népeit az elnyomók elleni harcra.

A főbiztosságról újra felhívtam Barcelonát, és beolvastam mai utolsó telefongrammomat Moszkva számára:

„Húsz perc múlva éjfélt üt az óra. Jogosan mondhatjuk, hogy Madridban is ünnepnapot ültek ma. A fasiszta bandák ma behatoltak a fővárosba, de a madridi munkások keresztülhúzták a fasiszta tábornokok terveit. Ha véráldozatok árán is, de megvédték Madridot. Nem borult árnyék a világ dolgozóinak ünnepére! Bizonyos értesülések szerint holnap az ellenség számos osztagával, erős tüzérségi támogatással, nagy rohamra készül. De Madrid védelmi képessége is óráról órára növekszik.”

Rojo már elkészítette a parancsot. Elhatározták, hogy a kormány által ígért többi tartalék megérkezésének bevárása nélkül bevetik a Nemzetközi Brigádot. Lehet, hogy ez nem elég körültekintő lépés, és keresztülhúzza azt a számítást, hogy valahol hatalmas erőt kell összpontosítani a főváros megmentésére, de akár így van, akár nem, várni tovább nem lehet.

A madridi parancsnokság holnapra szóló parancsa sokkal rövidebb és szerényebb Varela tábornok parancsánál:

„Tájékoztatás az ellenségről. Az ellenség ma demonstratív támadásokat hajtott végre Madrid általános megrohanásának előkészítése jegyében.

A hadmozdulat terve: a központi és a Casa del Campó-i osztagok minden erejükkel tartják az általuk elfoglalt frontot, hogy visszatartsák az ellenséges támadást.

A jobbszárny legszélén levő osztag (Barceló) és a balszárny legszélén levő osztagok (Bueno és Lister) oldalba és hátbatámadják az ellenséget.

A tartalékosztagok (Nemzetközi Brigád és Álvarez Cove) elzárják az ellenség útját, hogy ne juthasson fel az Egyetemi Város, a Nyugati Park és a Rosales magaslatára.

Az osztagok feladatai:

Barceló: Oldalba és hátbatámadni a Casa del Campo felé előnyomuló ellenséges osztagot. Az osztagparancsnok rendelkezésére bocsátjuk a 3. egyesített brigádot (Galán).

Clairac: Hajnalban harci rendben felvonultatni az osztagot a Pozuelo állomás és a Carabanchel közti szakaszon, mégpedig úgy, hogy a jobbszárny az országút Pozuelo de Alarcóntól Carabanchel felé vezető elágazásán helyezkedjék el. A balszárny tartson kapcsolatot Escobar osztagával. Ha visszavonulás válik szükségessé, az egységek rendben vonuljanak át a Rodajos-kapun a Köztársaság-hídhoz, melyet szívósan védeni kell.

Escobar, Mena, Prada: A három osztag Alzugaray ezredes parancsnoksága alatt egyesül. Mindenáron tartani az elfoglalt frontszakaszt, és feltartóztatni az ellenség előrenyomulását.

Lister: A Vallecasi-híd körzetének keleti részéről megrohamozni Villaverdét.

Bueno: A Vallecasi-híd körzetének nyugati részéről megrohamozni Carabanchel Bajót.

Enciso: A Casa del Campo belsejében helyezkedik el; feladata megsemmisíteni a Casa del Campóba behatoló ellenséget.

Nemzetközi Brigád: Fedezi az Egyetemi Város és a Nyugati Park magaslataihoz vezető utakat.

Alvarez Cove: A rohamgárda egyik zászlóaljával fedezi a Rosales-sétányt és a Montana-kaszárnyákat.

Harckocsik: Barceló osztagához csatlakoznak.

Tüzérség: Tizenöt perces előkészítés hat óra negyvenöt perctől kezdődően. Közvetlen támogatás az osztagparancsnokok utasítására, a tüzérség parancsnoka útján. Parancsnoki harcálláspont a telefonközpont épületében.”

… Utána kell nézni, hogy valahol ledőljünk aludni. Legalább három-négy órára. Különben végleg le fogunk esni a lábunkról. Talán itt, a törzsben vagy a főbiztosságon, a díványon. Új sofőröm, Dorado felajánlja, hogy elvisz a lakására, a város szélére. Kissé kényelmetlen lesz, de tiszta.

– Nincs értelme, Dorado elvtárs, hogy nyugtalanítsuk és felizgassuk a családját. Ellenben megpróbálhatnánk talán megint a Palace-ban.

Elmegyünk a Palace-ba.

A portás mint egy kivert kutya szomorkodott a pult mögött, a hallban felhalmozott hordágyak, köpőcsészék és éjjeliedények káoszában. Kínosan elmosolyodik, tekintete mintha azt mondaná: Hát ez lett a fényűző szállodából …

– Alhatnánk itt ma éjjel?

Úgy kérdezem, mintha életemben először járnék itt.

– Azt hiszem, lehet … Meghagyták nekünk a második emelet balsarkát, minden eshetőségre. Néhány lakosztály …

Mit ért azon, hogy minden eshetőségre? Na de most ne firtassuk ezt.

– Rendben van, kérünk egyet. Mi az ára?

– Nem tudnám most pontosan megmondani. Már nincs igazgatóság … Azt sem tudom, kell-e most egyáltalán fizetni, s ha igen, kinek.

Kiválasztottam a száztízes lakosztályt: dolgozószoba, ebédlő, szalon és hálószoba két hatalmas ággyal.

– Együtt fogunk aludni, Dorado elvtárs. Az ajtót székekkel eltorlaszoljuk. Az ágyakat összetoljuk. A fegyvert az ágyra tesszük, kettőnk közé. Csak el ne aludjunk, ötkor ismét a hidaknál kell lennünk. Remélem, ötig békén hagynak bennünket.

– Én éber alvó vagyok, bármikor fel tudom kelteni, ha szükséges.

Valaki óvatosan bekopogott az ajtón. A portás cipelte fel a bőröndömet, melyet tegnap, november 6-án adtam le megőrzésre. Valóban tegnap volt ez? Mintha egy évvel ezelőtt történt volna. Szép kis nap volt, az ördög vinné el!

– Fölösleges, egyelőre nincs szükségem a bőröndre … Különben nem bánom, hagyja itt.

Hozzáláttunk a vetkőzéshez, aztán meggondoltuk, csak a cipőnket húztuk le és kigomboltuk a gallérunkat. Jobb felöltözve aludni.

– Ön még nem tudja – szólalt meg Dorado nem mondtam még, hogy kommunista vagyok, párttag. Azelőtt szocialista voltam, de nemrég beléptem a kommunista pártba.

– Nagyszerű! Igazán nagyon örülök, Dorado elvtárs! Kellemes meglepetés. Erre innunk kell!

Udvariasan elmosolyodott.

– Ne nevessen, valóban iszunk, méghozzá olyasvalamit, ami még álmában sem jutna eszébe! Nekem se!

Kinyitottam a bőröndöt, és kivettem a gondosan becsomagolt, 1821-es évjáratú burgundit, az Alba hercegek, a spanyol Bourbon királyi háznál is nemesebb és híresebb dinasztia pincéjéből való értékes palackot.

Megígértem az Alba-palota munkásőrségének, hogy a köztársasági csapatok első győzelmére iszom ki ezt a bort. Vajon nem lesz korai? … Nem. Igyunk! Ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot.

Bementünk a fürdőszobába, és leemeltünk a polcról két fogmosópoharat.

– Igyunk, Dorado elvtárs, mi, két kommunista, november 7. tiszteletére. És arra is, hogy ez a nap nem lett „D-nap”.

Nem értette. Hozzáfűztem.

– Arra iszunk, hogy ezt a napot mégis Madridban töltöttük, hogy nem félünk sem a holnapi, sem a holnaputáni, sem más jövendő harcoktól.

Koccintottunk a fogmosópoharakkal; a sofőr barátságosan mondta:- Nagyon örülök, hogy megismertem.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!