1966

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

1

Az aktákat most már nem tették irattárba. Hátha mások is élnek még az országban a zuglói banditák közül?! Újra és újra kezdték a nyomozást, de mindahányszor eredménytelenül. 1965 közepén váratlan fordulat következett; Kröszl Vilmos a Duna-parton sétált, amikor valaki ismét felismerte, és a rendőrségnek bejelentette:

„Igen! Ő kínzott meg engem. Ő volt a vezető, a neve Kröszl Vilmos!”

A bejelentés most már név szerinti volt. Kröszl Vilmos zuglói nyilas kerületvezető, aki embereket kínzott és ölt meg, a Duna-parton sétál …

A nyomozó csoportot — amely felderítésre és vizsgálatra megkapta a személy szerinti bejelentést — meglepte az a tény, hogy egy sokszoros gyilkos a fővárosban sétál, s nem disszidált. A logikus ez lett volna. Akiket súlyos bűnök terheltek, a zavaros hónapokban Nyugatra távoztak. Ám a 19 zuglói nyilas úgy gondolta — mint ez később kiderült —, hogy az idő betemette bűneiket, az áldozatok pedig nem beszélnek, hiszen halottak … Aki meg éppenséggel látta, úgysem ismeri fel őket … Így alakul minden gyilkos pszichológiája az idők múlásával … A nyomozóknak azonban az a dolguk, hogy felderítsék a bűnöst, vagy bűnösöket, s most is ezt kellett tenniük. Ezúttal viszonylag könnyebben láthattak munkához: adva volt egy név, s ennek viselőjét kellett kikutatniuk. De nem szokványos mai bűntettről volt szó. Ahhoz, hogy elfogják a bűnöst, s bizonyítani tudják a bűnösségét, előbb meg kellett ismerkedniük a korszakkal, amelyben ezek a bűncselekmények lejátszódtak. Alaposan át kellett tanulmányozniuk azoknak a nyilasoknak az ügyiratait, akiket a felszabadulás utáni években vontak felelősségre. Ez sem volt kis munka. Eközben került a kezükbe Bükkös György volt zuglói nyilas propagandista nyomozati és bírósági aktája is, amelyből adatszerűen az is kitűnt, hogy Kröszl sok gyilkosságot követhetett el a zuglói nyilasházban.

Mint említettük, Bükköst már közvetlenül a felszabadulás utáni napokban elfogták, de csak nyilas propagandatevékenységéért tudták felelősségre vonni. Így aztán 10 évi fegyházra ítélték, s 1956-ban szabadult.

A nyomozók számára fontosnak tűnt Bükkös felkutatása, hiszen már a 20 évvel előbbi kihallgatási anyagában is vallomást tett Kröszl Vilmosra — valószínű, hogy fontos tanúja lehet az újonnan megindult vizsgálatnak. Miközben néhány nyomozó Bükkös előkerítésével foglalkozott, mások az országos lakcímnyilvántartónál kezdték munkájukat.

Megállapították, hogy legalább 18 Kröszl nevű ember él az országban. Aztán szűkítették a kört: a gyanúsítottak közül kiestek azok, akik koruknál fogva nem lehettek a zuglói nyilasház vezetői. Még mindig maradt 12—13 számba jöhető személy. Ezek közül is kihullottak azok, akik soha nem laktak a fővárosban. Azt a feltevést, hogy Kröszl pusztán a zavaros hónapokra jött fel Budapestre, könnyű volt elejteni, mivel Bükkös felszabadulás utáni vallomása szerint Kröszl már évek óta itt lakott Zuglóban.

Végül öten maradtak olyanok, akiknek kora és fővárosi illetősége ébren tartotta a gyanút. A nyomozóknak akkor személyesen is meg kellett nézniük, hogy az 1957-ben és 1965-ben adott személyleírás közül kire illenek az adatok. A vörös haj végül is perdöntő lett a kiválasztásban. Megtalálták azt, akit 1957-ben hiába kerestek.

Az őrizetbe vételtől egyelőre még eltekintettek. Fel kellett ugyanis deríteni: nincsenek-e Kröszl környezetében olyanok, akikkel annak ideién együtt követte el a bűncselekményeket? E nyomozati fázisban terelődött a figyelem egy másik volt nyilasra. Kröszl Vilmos többször találkozott vele, s amikor ellenőrizték a személyi adatokat, a név már ismerősen csengett a nyomozók fülében. A felszabadulás utáni ügyiratokban ugyanis gyakran előfordult a Baráth család neve: az apáé, akit a felszabadulás után felelősségre vontak, és aki nem sokkal ezt követően meghalt, valamint a két fiúé, Baráth Kálmáné és Baráth Jánosé, akik a nyomozati anyagok szerint szintén rendszeresen a nyilasházban tartózkodtak 1944 végén, s maguk is részt vettek emberek megkínzásában. A két Baráth testvért annak idején nem tudták felelősségre vonni: Baráth János amerikai, Baráth Kálmán szovjet fogságba került, s csak évekkel később tértek haza. Hazaérkezésük után gyorsan eltűntek a láthatárról, mindketten vidéken vállaltak munkát, s csak később jöttek vissza a fővárosba. Az is csak 1966-ban derült ki, hogy mindazok az életben és szabadlábon maradt nyilasok, akik együtt követték el Zuglóban bűncselekményeiket, még annak idején megállapodtak egymással: soha, senkinek nem beszélnek, s ha véletlenül egyiküket el is fognák, mélyen hallgatniuk kell társaikról. Ám e körből kiesett Bükkös György, aki igen hamar börtönbe került és akinek így nem volt módja kapcsolatot teremteni bűntársaival …

A nyomozás aprólékos munkát követelt. Jellemző erre Monostori (Michalik) Gyula felderítése. A nyomozás vezetője erről a következőket mondja:

„Amikor már vagy 12 gyanúsítottunk volt, olyanok, akikről tudtuk, hogy bűnösök a gyilkosságokban, de felelősségre még nem vonták őket, és itt élnek az országban, utána néztünk annak is: ki az a »kisfiú«, akinek személye annyiszor előfordult a vallomásokban, különösen a felszabadulás utáni eljárások során. Elég nehéz volt azonosítani, mert a »kisfiú«-ról korábban csak azt vallották, hogy 15—16 éves lehetett. Ilyen 15—16 éves fiúk jó néhányan voltak a zuglói nyilas pártházban. Így például Hortobágyi László, akit a felszabadulás után felelősségre vontak, s fiatal kora miatt — noha a gyilkosságokban részt vett — 15 évi tégy házbüntetésre ítéltek, s akit tanúként szintén igénybe akartunk venni. Rábukkantunk egy olyan vallomásrészletre, hogy az említett »kisfiú«, apja temetését követő éjszakán, rendkívül kegyetlen volt, több embert sajátkezűig megölt. Egy másik anyagban viszont egy olyan utalást találtunk, hogy bizonyos »Mihalylikot«, aki szintén nyilas pártszolgálatos volt, a nyilas kormány hősi halottként temettetett el. Ismét egy másik vallomásban, pontosabban az egyik Vigh fiú nyomozati vallomásában ez állt:

»A kis Michalik is részt vett kegyetlenkedésekben és gyilkosságokban. « A név itt másként szerepelt, de az egyeztetésre nem kerülhetett sor, hiszen Vighet kivégezték. Kröszl és 11 társát már őrizetbe vettük, de név szerint erről a »kisfiú«-ról sokáig nem beszéltek. Vallomásaikból azonban kitűnt, hogy ez a fiatalkorú azonos lehet azzal, akinek az apja szintén a zuglói nyilas székházban tevékenykedett, s aki a szovjet csapatok elleni harcban esett el, s akinek temetését a Szálasi-kormány propagandacélokra használta fel. Ezért ott megjelent és beszédet mondott az akkori nyilas belügyminiszter is. A terheltek vallomásaiból kiderült, hogy ez a díszes pompával eltemetett »hős«, a XIV. kerület, Istvánfi utca 9. sz. alatt lakott, Pesti Rozáliával közös háztartásban, aki szintén nyilaskeresztes párttag volt. Hosszas munkával sikerült előkerítenünk az eredeti nyilas listát, s ennek alapján azonosítottuk Pesti Rozália személyi adatait, valamint lakhelyét, majd megállapítottuk, hogy 1946-ban Nyugatra távozott. Ilyen előzetes adatok alapján két irányban folytattuk a kutatást. Az volt a feltevésünk, hogy egy olyan eseményről, amelyen az akkori belügyminiszter is részt vett, minden valószínűség szerint cikkek jelenhettek meg a sajtóban. A Széchényi Könyvtárban áttanulmányoztuk az 1944 november-december hóban megjelent nyilas újságokat. E cikkek nyomán a »hős« nevét kívántuk azonosítani. Meg is találtuk a Magyarság 1944. november 28-án megjelent számában a temetésről szóló tudósítást, ezzel a címmel: »Eltemették a Fegyveres Nemzet Szolgálat két hősi halottját«. A cikkekből megállapítottuk, hogy az egyik »hősi« halott Mihalylik Gyula volt. A dátum más vonatkozásban is rendkívül hasznos volt. A korábbi vallomásokban ugyanis az szerepelt, hogy a temetés napján, a késő esti órákban, a pártház pincéjében nagy vérengzés volt, s ennek során a »kisfiú« egymaga több személyt gyilkolt meg. Így pontos dátumot tudtunk kapni egy tömegkivégzésről, amelynek során hozzávetőleges megállapításaink szerint a zuglói nyilasházban több mint 30 embert gyilkoltak meg.

A másik feltételezésünk az volt, hogy ha a megjelölt nyilas valóban itt élt Pesti Rozáliával, akkor erről hozzátartozói feltétlenül tudnak. Ezért a kutatást kiterjesztettük a rokoni körre is. Felderítettük Pesti Rozália Magyarországon élő fiát, aki kihallgatása során elmondotta: anyja 1944 végén valóban közös háztartásban élt egy bajai származású nyilassal, s ennek 15—16 éves fiával. Az ily módon beszerzett adatok alapján most már volt egy nevünk, egy körülbelüli lakóhelyünk (Baja) és egy születési évünk. Próbáltuk keresni Mihalylikot, de nem találtuk. Ezért a sajtóban megjelent Mihalylikot névelírásnak vettük. E feltevésünk helyességét a későbbi nyomozás egyértelműen bizonyította. Szűkítettük a kört, s így, az adatok alapján, a gyanú a kecskeméti légierőknél szolgálatot teljesítő Monostori (Michalik) Gyulára esett. Őszintén mondom, nagyon meghökkentünk e valószínűsítésnél. Lehetséges, hogy a néphadsereg egyik tisztje tömeggyilkos? Elképzelhetetlennek tűnt, de már az első bizonyítékok ellene szóltak. Környezettanulmányt készítettünk, amelynek alapján megállapítottuk, hogy a kiválasztott Michalik Gyula szüleivel együtt a 30-as évek végén Budapesten lakott. A Michalik család élete rendezetlen volt. Az asszony Baján élő testvérei abban az időben arról beszéltek, hogy Michaliknak szeretője van és ezért romlott meg családi életük. Michalik rendszeresen bántalmazta a feleségét, aki ezért 1938—1939-ben férjét Budapesten hagyva, visszatért fiával Bajára. Michalikné 1945-ben ismeretségi körében arról beszélt, hogy a férje meghalt. Az elhalálozás körülményeit azonban soha nem részletezte, arról nem beszélt, hogy katonaként harcban, vagy más módon hunyt volna el. Időközben beszereztük Monostori (Michalik) Gyula önéletrajzát, aki erről a tényről szintén szűkszavúan nyilatkozott. »Apám 1944-ben a fronton meghalt.«

Monostori Gyula a bajai polgári fiúiskola évkönyve szerint 1942-ben végezte el a 4. polgárit. Az iskola hivatalos évkönyve és egyéb okmányok szerint Michalik Gyulának hívták. Ettől az időponttól 1945-ig rendkívül hiányos az életrajza. A szűkszavú fogalmazásból érződik, hogy nem szívesen számol be ezekről az évekről. Azt írja, hogy a polgári iskola után vasas szakmát akart tanulni, de erre nem volt lehetősége. Megállapítottuk, hogy ez nem valószínű, mert 1945-től Nebojsza János bajai lakatosmesternél tanult, aki anyai ágról közeli rokona, így tanulóként a felszabadulás előtt is elhelyezkedhetett volna nála. A környezettanulmányból az is kiderült, hogy ifj. Monostori Gyula 1944 második felében nem tartózkodott Baján, s anyjához csak a felszabadulás után tért vissza. A beszerzett életrajzi adataival összehasonlítva, megállapítottuk, hogy Monostori erről a tényről nem írt és egyetlen mondattal sem említette, hogy a háború alatt, vagy azt megelőzően Budapesten lakott volna.

A kör tehát teljesen leszűkült. Beszereztük Monostori Gyula polgári iskolai tablóját, az azon levő fiatalkori képet kinagyíttattuk, s a képet a letartóztatásban levő többi terheltnél azonosítottuk. Sok más fénykép közül határozottan Michalik Gyulát választották ki. Az így nyert nyomozati anyagok most már megnyugtatóan bizonyították előttünk, hogy az 1944 végén elkövetett gyilkosságokkal gyanúsított személy azonos Monostori Gyula honvédtiszttel, aki a felszabadulás után változtatta meg a nevét. Természetesen őrizetbe vettük …”

Ilyen körültekintő, aprólékos, szinte sziszifuszi munkát kellett végeznie a megbízott nyomozó csoportnak. Ez azonban csupán a kezdet volt: nemcsak Monostori Gyulánál kellett olyan adatokat összeszedniük, amelyek megnyugtatóan bizonyítják a letartóztatáshoz feltétlenül szükséges bűnök alapos gyanúját, és a személyazonosságot, vagyis azt, hogy valóban az a személy kerüljön őrizetbe, aki a zuglói nyilasházban bűncselekményeket követett el. Kezdetben csak egy személyre volt alapos gyanú, végül is 19 olyan személy neve került felszínre, akik többrendbeli gyilkosságot követtek el, de elkerülték a felelősségre vonást.

Hónapokig tartó előkészítő munka után 1966. február 16-án vette őrizetbe a rendőrség Kröszl Vilmost, Bükkös Györgyöt, s még néhány társukat, s ahogy a nyomozás újabb bűnösöket hozott napvilágra, úgy került folyamatosan sor a többiek letartóztatására. A nyomozás nehézségeit mutatja, hogy Kraut József őrizetbevételére például csak májusban, Michalik letartóztatására pedig csak júniusban került sor. A tizenkilencedik gyanúsítottat 1966 júniusában vették őrizetbe …

A bűnösök felderítése a nyomozásnak csak egy részét képezte. Ezzel együtt fel kellett kutatni azokat a terhelő bizonyítékokat, amelyek kétségtelenül igazolják az őrizetbe vettek bűnösségét, s egyben vallomásra is tudják késztetni őket. Példának okáért olyan írásos anyagokat kellett felkutatni — amennyiben voltak ilyenek —, amelyek megdönthetetlenül bizonyítják a gyanúsítottak nyilas pártszolgálatosi mivoltát. Ennek során találták meg a korabeli nyilas főkerület irattárából a megmaradt anyagok között azt a dokumentumot, amely katonai felmentések címén tartalmazta a neveket.

Rendkívül nagy erőfeszítést követelt az élő tanúk felkutatása is. Már hetek óta keresték a nyomozók a tanúkat, amikor a Nácizmus Üldözöttei Magyarországi Bizottságának a segítségét kérték, hogy bocsássák rendelkezésükre azokat a neveket és adatokat tartalmazó listákat, amelyeket kártérítési követelés céljából állítottak össze. Ez a több tízezer oldalnyi anyag tartalmazta azt is, hogy kit, hol bántalmaztak, vagy fosztottak meg értékeitől. Először természetesen megint ki kellett szűrni azokat a személyeket, akiket nem a fővárosból hurcoltak el. Aztán kiestek azok, akik elhunytak időközben. Végül mindössze 8—10 személy adatai maradtak meg. Ezeket megkeresve azonban csak kettő volt olyan, aki megfordult a zuglói nyilasházban is. Egyikőjük még aznap továbbkerült a KISOK-pályán felállított gyűjtőtáborba, és csak a másik szemtanú élt át borzalmas éjszakákat a Thököly út 80-ban. De a tanú már meg tudott nevezni több más egykori üldözöttet, akiket szintén a zuglói nyilasházban kínoztak meg, s akik életben maradtak.

Részletes elemzésnek vetette alá a nyomozás a felszabadulás utáni perek tanúvallomásait, s így állapították meg a még élő tanúk jelenlegi lakhelyét; felkérték őket, hogy adataikkal és felvilágosításaikkal segítsenek a nyomozásban.

Amíg korábban a gyanúsítottak körét szűkíteni kellett, hogy eljussanak a tényleges bűnösökig, most a tanúk körének bővítése volt a feladat. Így találták meg a Thököly út 80. számú ház egykori házfelügyelőjét, a Mexikói úti Nyomorék Gyerekek Otthonának egykori gondnokát, azt a hullaszállítót, aki 1944 novemberében és decemberében, illetve 1945 januárjában a főváros területén a holttestek szállításában részt vett. Ő mondta el, hogy annak idején a Stefánia útról, a Városligetből, a bolgárföldekről és egyéb helyekről összeszedett holttestek jelentős részét a Bonctani Intézetbe vitték, ahol azokat mindig feljegyezték. Ez újabb nyom volt a bizonyítékok göröngyös útján. Ráadásul eredményes nyom, mert amikor megnézték a Bonctani Intézet korabeli nyilvántartásait, kiderült néhány újabb helyszín is. Fotókópiákat készítettek a nyilvántartásról, amely tartalmazta a beszállított halott nevét — ha névtelen volt, akkor N. N.-nel jelölték —, a nemét, a haláleset idejét, a holttest feltalálásának helyét, feltehető korát és a haláleset okát.

Íme, példaként a hivatalos nyilvántartás egy — a Zugló területéről beszállított holttestek adatait tartalmazó — részlete, amely a bűncselekmények helyének megállapításához szintén hozzájárult:

 

Lábszám	Név		A haláleset ideje, helye, oka
3055	Lajti Endre	–	XI. 4.	Hungária krt. 108.	fejlövés
	(Megjegyzés: Richtmann S. az igazi neve)
3090	Herzog Nándor	–	XI. 8.	Városliget	fejlövés
3174	Krausz Mayer Manó		XI. 12.	Zsálya u. 24.	„
3192	NN nő,	35-40 éves	XI. 13.	Pascal malom	„
3193	NN nő,	–	XI. 13.	„	„
3594	NN nő,	25-30 éves	XI. 13.	„	„
3195	NN nő,	25-30 éves	XI. 13.	„	„
3196	NN nő,	35-40 éves	XI. 13.	„	„
3197	NN nő,	35-40 éves	XI. 13.	„	„
3198	NN nő,	–	XI. 13.	„	„
3199	NN nő,	–	XI. 13. „	„	„
3178	NN férfi,	–	XI. 13.	Csömöri-Öv u. sarok	„
3179	NN férfi,	55-60 éves	XI. 13.	„	„
3182	NN férfi,	–	XI. 13.	„	„
3183	NN férfi,	45-50 éves	XI. 13.	„	„
3188	NN férfi,	–	XI. 13.	„	„
3189	NN férfi,	–	XI. 13.	„	„
3207	NN férfi,	35-40 éves	XI. 13.	„	„
3338	Schwarz Mór	–	XI. 18.	Thököly út 45.	„
3452	Frebrich József	–	XI. 21.	Czobor u. 124.	mellkaslöv.
3475	NN nő,	50-55 éves	XI. 27.	Dráva u. Duna-part	fejlövés
3633	Gál Sándorné		XII. 3.	Mexikói út 60.	emeletről kiugrás
3642	Dr. Weisz Árpád		XII. 4.	„	tüdőlövés
3778	NN férfi,	20-25 éves	XII. 11.	Csömöri u. Rákos-patak	fejlövés
3779	NN férfi,	35-40 éves	XII. 11.	„	„
3470	NN nő,	60 éves	XII. 14.	Thököly út 83.	„

 

Lábszám	Név		A haláleset ideje, helye, oka
3871	NN nő,	60-65 éves	XII. 14.	Thököly út 83.	fejlövés
3872	NN nő,	70-75 éves	XII. 14.	„	„
3873	NN nő,	60-65 éves	XII. 14.	„	„
3874	NN nő,	–	XII. 14.	„	„
3492	NN férfi,	50 éves	XII. 20.	Stefánia u. 32.	„
3977	NN férfi,	70-75 éves	XII. 22.	Francia u. 39/b.	„
4057	NN férfi,	25 éves	XII. 26.	Stefánia u. 57.	„
4059	NN férfi,	20-25 éves	XII. 26.	„	„
4060	NN férfi,	40-45 éves	XII. 26.	„	„
4061	NN férfi,	40-50 éves	XII. 26.	„	„
4062	NN férfi,	20-25 éves	XII. 26.	Stefánia u. bombatölcsér	„
4063	NN férfi,	18-20 éves	XII. 26.	„	„
4064	NN férfi,	20-25 éves	XII. 26.	„	„
4065	NN férfi,	50 éves	XII. 26.	„	„
4066	NN férfi,	18-20 éves	XII. 26.	„	„
4067	NN férfi,	40-50 éves	XII. 26.	„	„
4068	NN férfi,	30-40 éves	XII. 26.	„	„
4069	NN férfi,	60-70 éves	XII. 26.	Stefánia úti pad	„
4070	NN nő,	25-30 éves	XII. 26.	Stefánia u. bombatölcsér	„
4071	NN nő,	20 éves	XII. 26.	„	„
4072	NN nő,	8-10 éves	XII. 26.	Stefánia úti pad	„
4073	NN nő,	25-30 éves	XII. 26.	„	„
4074	NN nő,	30-40 éves	XII. 26.	„	„
4092	Gerő Bella	–	XII. 27.	Amerikai u. 61.	„
	Schell József	–	XII. 27.	Szatmári u. 15.	„
4094	NN férfi,	50 éves	XII. 27.	XIV. virágkiállítás mögötti épület	„

A kivonat hiteles: Budapest, 1966. július 8.

1. H.

Budapesti Orvostudományi Egyetem
Igazságügyi Orvostani Intézete
aláírás

A Nácizmus Üldözöttéinek Magyarországi Bizottsága más irányú segítséget is adott a nyomozáshoz. Felhívást tett közzé a lapokban, hogy jelentkezzenek mindazok, akiket 1944. október 15-től 1945. január 13-ig bezárólag Zuglóból hurcoltak el, akár a nyilasházba, akár a rendőrségre vagy máshová. A felhívás alapján több száz egykori üldözött jelentkezett. A nyomozáshoz a jelentkezett tanúk nagy része nem tudott adatokat, felvilágosításokat nyújtani. A közel fél évig tartó kiterjedt kutatás így is több mint 150 tanú vallomását tudta bizonyítékként használni. E tanúk között voltak olyanok is, akik csak néhány mozzanatra emlékeztek már, akadtak olyanok, akik kínzóik nevét nem tudták, de a korabeli fényképen felismerték őket, s ily módon azonosítani lehetett a bűnösök személyét. Természetesen voltak olyanok is, akik nevekre emlékeztek, de az arcokat már nem tudták felismerni, még a korabeli fényképeken sem … Ne feledjük, a szörnyűségek óta több mint két évtized telt el, bár igaz, hogy aki átélte a poklok kínját, emlékezetében sokkal pontosabban őrzi a történteket, a látottakat, a hallottakat — így például azt, hogy milyen keresztnéven vagy gúnynéven szólították egymást a nyilasok —, mint az, aki esetleg csak hallomásból szerzett tudomást a borzalmakról …

A nyomozók megtalálták az ügy egyik koronatanúját is, Kálmán Imre személtében, akinek az egész családját Kröszl Vilmos és társai végezték ki, s aki maga is több lövést kapott, de sikerült megmenekülnie.

A tanúk felkutatásával, a bizonyítékok összegyűjtésével párhuzamosan folyt a kihallgatás. Az első napokban még nem volt őszinte vallomás, beismerés. Még Bükkös is tagadott, aki pedig később, őszinte, részletes vallomást tett a nyomozó hatóság, majd az igazságszolgáltatás előtt. Az első hetekben ő is igyekezett mellébeszélni, saját magát ártatlannak feltüntetni. Később, amikor a bizonyítékok sokasodtak, Bükkös is és a többiek is többé-kevésbé őszinte vallomást tettek.

A nyomozás vezetője erről a következőket mondja:

„Törvényszerű minden terheltnél, hogy kezdetben tagadja az általa elkövetett bűncselekményeket. Ez emberileg érthető is, hiszen a legtöbben úgy gondolják, így kibújhatnak a felelősségre vonás alól. A mi dolgunk a bizonyítás, olyan dokumentumok, tanúk felkutatása, helyszíni szemlék lefolytatása, amelyek alátámasztják, vagy éppenséggel elvetik a bűnösséget. A kihallgatásoknak is vannak azonban nyomra vezető metódusai. A különböző esetek többszöri elmondatása, az adatok kontrollálása — aztán a szembesítések, s nem utolsósorban az önvallomások, amelyeket a terheltek maguk, kézzel írnak stb. — feltétlenül eljuttatják a nyomozót odáig, hogy világosan lássa az igazságot, a történtek összefüggéseit, tényeit. Így volt ez Bükkössel és a többiekkel is. Különben is azt tapasztaltuk, hogy egymásra minden további nélkül vallottak, csak éppen a saját bűneiket akarták kezdetben elhallgatni, vagy kicsinyíteni. Természetesen a bíróság előtt még a beismerő vallomás sem elegendő bizonyíték, csupán enyhítő körülménynek számít …

Bükkös például elmondta, tudja, hogy számára csak az őszinte, beismerő vallomás az egyetlen enyhítő körülmény, hiszen annyi egyéb bizonyítékot hoztunk fel ellene — ezért tett töredelmes vallomást. Közrejátszott azonban az is — ő mondta —, hogy társai tulajdonképpen »megúszták«, miközben ő már 10 évet töltött a börtönben.”

Íme, Bükkös György 1966. május 17-i kihallgatásán tett vallomása:

„Nyomozó: ön úgy- nyilatkozott, hogy a nyilasuralom alatti cselekményeit megbánta, több mint 10 esztendőt töltött börtönben, úgy érzi, hogy őszinte, felderítő vallomást kell tennie, amellyel a jelenlegi büntető ügy nyomozását segíti, s amely a bíróság előtt majd enyhítő körülménynek számít. Kérem, kíséreljen meg összefüggő vallomást tenni.

Bükkös: Mint önök tudják, 1945 március utolsó hetében engem már a politikai rendőrség kihallgatott. Az akkori vallomásaimat a bírósági tárgyaláson visszavontam — bár azok a többségükben megfeleltek a tényeknek. De ekkor tudomásomra jutott, hogy a bíróság előtt végig egyedül leszek, s azt is tapasztaltam, hogy engem a társaimmal sem a rendőrségi kihallgatáson, sem a bíróságon nem szembesítettek. Arra gondoltam, hogy nem tudják majd a dolgokat bizonyítani. Így a bíróság háborús propaganda miatt jogerősen 10 évi fegyházbüntetéssel sújtott. A börtönben számtalanszor gondoltam arra, hogy társaim java része elkerülte az igazságszolgáltatást, bár azok többsége jóval több törvényellenes dolgot követett el, mint én. Most már döntöttem végleg. A körülmények tisztázásához — akár a történelem számára is — a legjobb emlékezetem szerint hozzá akarok járulni. Az eseményeken alkalmam volt nagyon sokat gondolkodni. A továbbiakban az általam előadottak a valóságnak megfelelnek. Tehát 1944. október 15. után részt vettem a hatalom átvételében. A Pasaréti úti gyülekezőhelyen, ahol több mint 8 ezer ember jelent meg, mi, a XIV. kerületi nyilas párttagok, Szelepcsényi László vezetésével fegyvert és karszalagot kaptunk. Másnap új párthelyiséget foglaltunk el a Thököly út 80. szám alatt. Én mint propagandavezető tevékenykedtem itt, de egyben bekapcsolódtam a razziázásokba a kihallgatásokba és a kivégzésekbe is. A kiemelkedő események sorrendje — emlékezetem szerint — a következő volt: berendezkedtünk a Thököly út 80-ban, majd utána azonnal megkezdődött a pártszolgálat, a nyomozó, a felderítő, a kihallgató csoportok felállítása. A kerület vezetője Szelepcsényi László, a helyettese id. Hollós Zoltán, ifjúsági vezető Szőke Antal, a számonkérő csoport vezetőjét pedig Bálinak hívták. A keresztneve talán József volt, de erre nem emlékszem pontosan. A pártszolgálat vezetője rövid ideig, talán október végéig, vagy november elejéig egy Dajka nevezetű volt, majd őt katonai szolgálatra behívták, aztán Szloboda Vilmos lett, akivel közvetlenül együttműködött egy Ónodi nevezetű is, aki helyettesi funkciót látott el a pártszolgálatnál. Azt azonban már nem tudom, hogy hivatalosan is helyettes volt-e. A pártszolgálaton kívül három csoportvezető működött: Nagy Elek, Erős János és Szepecséri Gyula. A kezdeti időben talán csak 50 fegyveres pártszolgálatos tartozott a három csoportba. E csoportokból választotta Szelepcsényi a közvetlen testőrséget, akik közül Vigh Józsefre, Vigh Sándorra, Vigh Istvánra, Tallós Józsefre és idős Michalik Gyulára emlékszem.

Amikor nagyjából elintéztük a szervezési feladatokat, azonnal megkezdtük az akkori kormányrendeletek értelmében, a különböző helyeken bujkáló személyek felderítését és elfogását. Az általános nyilas propaganda elhitette velem — a front is közel volt —, hogy mindazok a személyek, akik részben a zsidótörvényeket, részben a katonai parancsokat nem hajtják végre, illetve nem látják el maradéktalanul, azok a haza és a nyilas rendszer ellenségei …

Már november elején lehettünk, amikor egyre több olyan személyt fogott el a pártszolgálat, akiket mi előzetesen már egyszer átadtunk a XIV. kerületi rendőrségnek. Világos volt előttem, hogy a rendőrségről valamilyen úton-módon megszabadulnak a foglyok. így Szelepcsényi és közvetlen törzskara — amelyhez funkcióim ellenére Szelepcsényi velem szembeni bizalmatlansága miatt nem tartoztam — Komlósy Elemér, a három Vigh testvér, Szloboda, a két Hollós, Tallós József és mások — elhatározták, hogy az általunk elfogott személyeket a saját hatáskörünkben likvidáljuk. Ebben az időben a likvidálásra vonatkozó elhatározás még teljesen önkényes volt és erre a körülményre én felhívtam Szelepcsényi és törzskara figyelmét is. Én meggyőződéses nyilas voltam és a rendeletek értelmében kívántam eljárni. Talán éppen ezért kerültem szembe Szelepcsényi magatartásával.

1944. november 12-én, vasárnap a XIV. kerületi nyilasszervezet párthelyiséget avatott a Thököly út 80. szám alatt. Az avatáson megjelent Wirth Károly, az országos munkásság széktartója (nyilas képviselő), Kerekes Béla államtitkár, dr. Tóth Béla és helyettese, Rechtmann Kurt, a főkerület vezetői. A pártház-avatásról és az ott elhangzott beszédekről az »Összetartás« című napilapban cikk jelent meg. A pártházavatást az tette igazán ünnepélyessé, hogy csaknem egybeesett a hatalom átvételének első havi fordulójával. Az ünnepségek után a pártházban levő pártszolgálatosok és tisztségviselők nagy mennyiségű italt fogyasztottak. Ma már nem tudom pontosan, hogy a beszédek hatása alatt-e, vagy más ötlet alapján, de az éjszakai órákban Szelepcsényi parancsára az aznap délután elfogott 10—15 főt — férfit, nőt vegyesen — a Rákos-patakhoz vitték kivégezni. Emlékezetem szerint én kapuőrséget álltam (ilyen őrséget Szelepcsényi kivételével minden fegyveres adott a legkülönbözőbb időkben), amikor Szelepcsényi parancsa értelmében a foglyokat a pártház pincéjéből felkísérték. Itt kívánom megjegyezni, hogy a pártház pincéjének óvóhelyi részében tartottuk foglyainkat. Ha jól emlékszem, egy teherautóra rakták fel őket és a Thököly úton, a Bosnyák tér irányába mentek el. A pártszolgálatosok közül Tallós József, az ifj. Hollós, Nagy Elek, Surányi, a Vigh testvérek, (közülük az egyik vezette a gépkocsit, valószínű, hogy a legidősebbik), Bugár, Baráth János, és még mások is felszálltak a gépkocsira. Jóval éjfél után, talán 1—2 óra körül érkeztek vissza a pártszolgálatosok. Azt is tudom, hogy nem mindegyik pártszolgálatos jött vissza a pártházba. Lehet, hogy hazamentek, ugyanis akkor még viszonylag kevesen laktak benn a pártházban. Nagy Elek csoportvezető (Mária nevezetű lányának én már akkor udvaroltam) nagy hangon számolt be Szelepcsényinek arról, hogy a foglyokat a Rákos-patak mentén kivégezték …

Határozottan emlékszem arra, hogy ebben az időben a XIII. kerületi nyilasvezető felkereste Szelepcsényit és jelenlétemben vonta felelősségre azért, hogy az ő területükön hagyják a hullákat. Parázs veszekedés volt, míg végül abban állapodtak meg, hogy a XIV. kerületi pártszolgálatosok kerülni fogják a XIII. kerületben történő kivégzéseket …

1944 november második felében történt (én ekkor már többnyire bent laktam a pártházban), hogy Szelepcsényi és vezetősége utasítást adott a pártház pincéjében fogva tartott 20—25 személy kivégzésére. Emlékezetem szerint Szloboda Vilmos rendelkezése alapján én, Hollai Józseffel együtt mentem le a pincébe. Leérkezésünkkor a mosókonyhai részben (amelyből következett az óvóhely, ahol a foglyokat őrizték) Komlósy, Tallós József, Baráth Kálmán tartózkodtak. Ekkor már a mosókonyha cementpadlóján több agyonlőtt ember feküdt. Az óvóhelyről az ott tartózkodó pártszolgálatosok — köztük Németh Lajos, Szőke Antal, Erős János és mások — egyenként engedték be a foglyokat a mosókonyhai részbe. Valamelyik jelenlevő az érkezőre ráparancsolt, hogy feküdjön le a földre a hullák mellé, majd Tallós odalépett és közvetlen közelről az arccal felfelé fekvő személy fejébe lőtt. Ilyen módon további személyeket agyonlőtt egy kisméretű pisztollyal Komlósy is, a szemünk láttára.

Az áldozatok száma ekkor már 10 vagy 12 volt és Komlósy — úgy emlékszem, hogy Szloboda parancsára — átadta a fegyvert Hollai Józsefnek, és felszólította, hogy a következőket már ő végezze ki. Hollai Komlósyhoz hasonlóan az egymás után érkező két férfira — középkorúak lehettek, korukat egyébként is nehezen lehetett volna megállapítani, hiszen erősen szakállasak voltak — közvetlen közelről rálőtt.

Hollai ezután Szloboda parancsára nekem adta át a kisméretű pisztolyt, amellyel én is két férfit lőttem agyon ugyanúgy, ahogy azt a többiektől láttam. Áldozataink egyáltalán nem ellenkeztek, hanem parancsszóra nyugodtan lefeküdtek a már halott társaik mellé.

Ez az eset volt életem legborzalmasabb napja. Ekkor döbbentem rá, hogy embert öltem. Azzal nyugtattam magam, hogyha nem én teszem, akkor az ellenség végez velünk. Foglyainkat ellenségnek tartottuk! Egyébként tisztségemnél fogva, de a kialakult közhangulat miatt sem vonhattam ki magamat a kivégzések alól …

Szelepcsényi utasítása az volt, hogy a holttesteket a város különböző pontjaira szórják szét. Határozottan emlékszem arra, hogy a tehergépkocsival Németh Lajos, Báli, Baráth, Tallós, Komlósy és a gépkocsit vezető Vigh és rajtuk kívül még néhány, a kivégzésben ugyancsak részt vevő pártszolgálatos ment el. Itt kívánom megjegyezni, hogy a Danuvia-gyár gépkocsijai állandóan rendelkezésünkre álltak és tudok arról is, hogy a gépkocsikat véresen küldtük vissza …”

A nyomozó a kihallgatást itt megszakította, majd Bükkös a jegyzőkönyvet elolvasta, aztán külön-külön minden oldalát aláírta. Ez egyébként más gyanúsítottaknál is szabály — így igazolják, hogy az a valóságnak megfelel és a vallomást pontosan tartalmazza.

A következő napokban Bükkös tovább folytatta vallomását, újabb bűntényekről számolva be a nyomozó hatóságoknak. A kihallgató tiszt azonban — mint ilyenkor ez szokás — elölről kezdette vele a vallomást, hogy ellenőrizze: nem kitalált dolgokról, s egyáltalán őszintén beszél-e.

Érdemes megfigyelni, hogyan használja fel a nyomozó az írásos bizonyítékot egy kihallgatás során, amikor Bükkös látszólag közömbösnek tűnő megjegyzést tesz. Idézzük május 30-i vallomását:

„Mint mondtam, én Hollai kezéből kaptam a pisztolyt és utána lőttem agyon két embert. Az első kivégzést követő lelkiállapotomból nehezen szabadultam meg, de az események során már számomra is újabb és újabb kivégzések következtek. Mai emlékezetem szerint én 20 személyt végeztem ki 1944. október 15-ét követően az összeomlásig, tehát 1945 februárig. Nekem, mint propagandavezetőnek hivatalból tájékozódnom kellett az egyes akciókról és így én minden kivégzésről tudomást szereztem még akkor is, amikor annak közvetlen részvevője nem voltam. Az egyes akciók propagandisztikus felhasználása, a harci szellem ébrentartása elsőrendű feladataim közé tartozott. E körülmény is kötelezően, szabta meg számomra, hogy ne vonjam ki magam az egyes akciókból. Az általam végrehajtott cselekmények sorrendje, emlékezetem szerint így volt:

1944 november közepe körül — már a pártház avatása után — több ízben is ellenőriztük a Thököly úton levő zsidó imaház lakóit. Ellenőrzésünk célja az volt, hogy a hamis papírokkal ott bujkáló személyeket elfogjuk. Így több alkalommal is hozott át a pártszolgálat erről a helyről foglyokat. Az említett időben 15 férfit szállítottak kihallgatásra a pártházba, majd ugyanezeket a személyeket még beszállításuk napjának éjszakáján, Szloboda Vilmos parancsára a Zsolnay-gyár mögötti bolgárföldeken kivégeztük. A kivégzés, amelyben én is részt vettem, a következőként zajlott le: a pártház pincéjében fogva tartott foglyokat az éjszakai órákban teherautóra raktuk és Vigh Sándor gépkocsivezető, valamint Komlósy Elemér (repülős őrmester) irányításával a Zsolnay-gyár mögötti térségre szállítottuk. Velünk volt az a kisfiú, akiről már korábban beszéltem, s akinek az apját hősként temettük el …”

A kihallgatást vezető nyomozó tiszt közbeszól: „Megállapítottuk, hogy ifj. Michalik Gyuláról van szó …„

Bükkös: Igen, már én is emlékszem! Tehát akkor ifj. Michalik Gyula, Németh Lajos, Surányi József, Hollai József, Tallós József, Kröszl Vilmos, Hortobágyi László, Szőke Antal és Sándor Alajos meg én, hátul helyezkedtünk el a gépkocsin, elöl feküdtek a foglyok. A helyszínre érve a ruháiktól megfosztott foglyokat a gépkocsiról leszállítottuk és egymás mellett, háttal a kivégzőknek, sorbaállítottuk őket. Ezt a felállítást azért alkalmaztuk, mert így az esetleges szökésüket figyelemmel tudtuk kísérni. Mégis előfordult ennél az esetnél, hogy mielőtt a kivégzésre parancsot kaptunk volna, az egyik fogoly szökni próbált, és ezért a felállított kivégzendő csoporttól távolabb lőtte agyon az egyik pártszolgálatos. Azt hiszem, Surányi József volt.

A kivégzésnél már minden pártszolgálatosnak géppisztolya, volt. Az én géppisztolyom egyes lövésre lett állítva és ugyanígy tettek a többiek is. Megítélésem szerint a kivégzésre felállított foglyok mögött 2—3 méterre helyezkedtünk el és Szloboda parancsára nyitottunk tüzet. A lövéseket követően Komlósy — ismert szokásához híven — a már lelőtt áldozatokhoz közelhajolva egy-egy lövést adott le a fejükre úgy, hogy közben valamelyik pártszolgálatos, talán Szloboda zseblámpával világította meg az agyonlőtt foglyokat.

A kivégzetteket — miután megállapítottuk, hogy ténylegesen meghaltak — a helyszínen hagytuk, mi pedig gépkocsival visszaindultunk a pártházba. Több esetben is előfordult, hogy egy-egy kivégzés előtt ifj. Hollós Zoltán, a nyomozó iroda vezetője, előre ellátott bennünket címekkel, hogy a kivégzés után ne menjen üresen vissza a teherautó, hanem újabb foglyokat is szedjünk össze. A front közeledtével az események gyorsan peregtek. Az első hungarista hősi halott id. Michalik Gyula volt, aki a párt alapító tagjai közé tartozott. Úgy tudom, hogy neki és néhány embernek volt a hatalom átvételéig hűségpróbája. A későbbiekben a hűségpróba értelme megváltozott, és a hatalom átvételét követően hűségpróbát kellett tennie minden pártszolgálatosnak. Ez alatt azt értettük, hogy a nyilas tagság előtt »az ellenség közül« valakit le kellett lőni. Így tett hűségpróbát id. Michalik Gyula is. Őmaga egy önkéntes bevetés kapcsán, valahol Csepel környékén, emlékezetem szerint 1944. november 20. körül, az úgynevezett Szálasi-röppentyű (ködvető gránát) kezelése közben lelte halálát. Katonai díszpompával temették el a Farkasréti temetőben, ahol nemcsak a főkerület, de a nyilas kormányzat is képviseltette magát. Én is jelen voltam a temetésen. A halottat Vajna Gábor belügyminiszter búcsúztatta. A temetés napjának estéjén a Thököly út 80. szám alatt bosszúálló kivégzést hajtottunk végre. A pártház pincéjében (korábban óvóhelynek használták) levő foglyok körében szembetűnően nagy verést rendeztünk. A verésből minden jelenlevő nyilas kivette a részét, ezzel is igazolva együttérzését a jelenlevő ifj. Michalik Gyulával és annak Pesti Rózsi nevezetű nevelőanyjával. A verésben, s az ezt követő kivégzésben az ifj. Michalik Gyula őrjöngve vett részt. Felfokozott lelkiállapotát (hiszen fiatal gyerek volt) tovább feszítették a jelenlevő pártszolgálatosok biztatásai. Buzdították: üsd őket, mert ezek apád gyilkosai! A verést követően a mosókonyhában kezdődött a kivégzés. Ez alkalommal is a foglyok közül 14—15 személyt lőttünk agyon. A kivégzés úgy történt, hogy az óvóhelyi részből egyesével hozták át a mosókonyhába a foglyokat és amikor azok beléptek a mosókonyhába, valamelyik pártszolgálatos megragadta és közvetlen közelről tarkón lőtte. Ennél az esetnél emlékezetem szerint a legtöbb embert ifj. Michalik Gyulának kellett agyonlőni. A fiú saját, vagy mástól kapott pisztolyával lőtte agyon az áldozatokat. Én magam is jelen voltam ennél a kivégzésnél, én is biztattam ifj. Michalik Gyulát, de akkor nem lőttem agyon senkit. A kivégzésben ifj. Michalikon kívül részt vett még Tallós József, Vigh Sándor, Surányi József, Szőke Antal, Bugár, Erős János, Kovács János, Kovács István, Kröszl Vilmos, id. Baráth János és két fia (Kálmán és János) és még mások is. akiknek a nevére már nem emlékszem. Azt határozottan tudom, hogy akkor a pártházban tartózkodó nyilasok mindegyike szerepet vállalt id. Michalik Gyula megbosszulásában. Magam nem láttam, de a pártházban többen beszélték, hogy a holttestek egy részét, a pártházzal szemben levő, úgynevezett Schlachta-ház Thököly úti oldalának külső kerítésére akasztották fel, s aztán a hullaszállítók vitték el.

Talán idetartozik, hogy a Schlachta Margit rendházban tudomásunk szerint számtalan bujkáló személy volt. Ez számunkra nagyon zavaró volt és több esetben is razziát tartottunk és hoztunk is el foglyokat, akiknek egy részét ugyancsak kivégeztük. Egyébként ebben az épületben többnyire pápai menlevéllel rendelkező személyek voltak. A pápai menlevelet a nyilas kormányzat és ennek megfelelően mi magunk sem túlságosan tiszteltük, sőt Szelepcsényi László még a svéd, vagy svájci menlevelekkel rendelkezőkkel szemben is atrocitásokat hajtott végre. A Stefánia úton, közel az Ajtósi Dürer sorhoz, volt a svájci konzulátus és amellett a svéd királyi követség. Egy alkalommal valahonnan svéd menlevéllel rendelkező személyeket hozott be a pártszolgálat, akiket a Duna-parton végeztek ki. Szelepcsényi mindnyájunkkal közölte, hogy amennyiben az elfogott személyek után érdeklődnének, közölni kell, hogy a gettóba szállítottuk őket. Az érdeklődésre sor is került, és jelenlétemben az egyik svéd követségi alkalmazott megkísérelte felelősségre vonni Szelepcsényit, magából kikelve kikérte a követség nevében, hogy nem tartjuk tiszteletben az általuk kiadott menlevelek birtokosait. Szelepcsényi az ilyen természetű vitákat egy kézlegyintéssel intézte el és továbbra is fenntartotta eredeti álláspontját, miszerint a menlevelekkel rendelkezők mind olyan személyek, akiknek vagyonukkal, vagy az ellenséggel való paktálásuk alapján sikerült ilyen védettséget szerezniük.

1944 december első napjaiban egy vasárnapi napon a nyilas kormányzat országos nagygyűlést hirdetett a Városi Színház épületében. E nagygyűlésre mi, a XIV. kerületi pártszervezet vezetői is hivatalosak voltunk. Ahogy visszaemlékszem, Szelepcsényi gépkocsijával akartunk a nagygyűlésre menni, de még készülődtünk, amikor hír érkezett, hogy a Városi Színházban az ellenállási mozgalom tagjai bombát robbantottak. Csaknem egyidejűleg ezzel tudomásunkra jutott, hogy a Mexikói út 60. szám alatti, a zsidók kezelésében levő, úgynevezett Nyomorék Gyerekek Otthonában az elszállításra kerülő foglyok rálőttek a hungarista katonákra. Szelepcsényi általános riadót rendelt el. Mi, a pártházban levő pártszolgálatosok, személygépkocsival, teherautóval indultunk a helyszínre. Közben olyan értelmű utasítást is adott Szelepcsényi, hogy a lakásukon tartózkodó fegyvereseket is azonnal riasszuk, és a helyszínre kell őket irányítani. Az utasítás értelmében a XIV. kerület pártszolgálatához tartozó személyek csaknem mindegyike részt vett az akcióban. Emlékezetem szerint a kora déli órákban érkeztünk a Mexikói út 60. szám alá, ahol Szelepcsényi tudomására hozta az elszállítást végző rendőrparancsnoknak: a zsidók KISOK-pályára való irányítása, majd onnan a gettóba történő szállítása reggel óta folyik, de valahonnan a főépület padlásteréből, fél órával érkezésünk előtt, rálőttek az elszállítást végző fegyveresekre. Arról nincs tudomásom, hogy ez a lövés valakit ténylegesen megsebesített volna. Tény az, hogy mi azonnal tüzelőállásba helyezkedtünk és fegyvereinkkel tűz alá vettük az utcai és udvari frontról is a főépületet. Ezt követően behatoltunk a főépületbe, és ott szobáról szobára járva kerestük a fegyvert, illetve a merénylőket. A szobákban részben kórházi ágyak, részben fából készített emeletes fekhelyek voltak, és egyikén-másikán beteg emberek is feküdtek. Szobáról szobára járva kerestük a fegyvert és közben az ott levő személyeket kikergettük a folyosóra, illetve az udvarra. Az épület egyik emeletén rendőrségi szállás volt, ezt a részt nem kutattuk át. Emlékezetem szerint Vigh Sándor, Komlósy Elemér, Tallós József és még mások összeszedtek mintegy 10—12 járni tudó személyt és fedezetük mögött nyomultak a padlástér irányába. Az előrehaladás kiabálással, hangoskodással történt miközben arra lettem figyelmes, hogy újabb lövések hangzanak el a padlástér irányából. Erre a jelre én is a padlásra szaladtam, ahol a következőknek voltam szemtanúja: Tallós József kezében még füstölgött a pisztoly és előtte egy magas termetű férfi feküdt holtan. A padlástérben — oda korábban elszállásolt — indulásra kész, de fekhelyükön tartózkodó 2—300 ember várakozott. Vigh Sándor, Komlósy, Tallós József, Surányi József, Hollai József, ifj. Michalik Gyula és Sándor Alajos (aki éppen a főkerületből volt kinn), Baráth Kálmán és öccse, ifj. Baráth János, Erős János — ezekre határozottan emlékszem — és a pártszolgálat többi tagja egymás után érkeztek fel a padlástérbe. Megkezdődött a fekvőhelyek és csomagok átvizsgálása. Az itt levő személyeket rugdosással és ütlegeléssel ösztökéltük arra, hogy adják elő a fegyvert, illetve nevezzék meg azt, aki a lövést leadta. Az átkutatás eredménytelenül végződött és Szelepcsényi utasítására a tábor zsidó vezetőségének jelenlevő tagjait összeszedték és a padlástérben az összes jelenlevők szeme láttára közvetlen közelről agyonlőtték. Emlékezetem szerint 8—9 holttest maradt a padlástéren. Ezt a kivégzést a három Vigh testvér, Komlósy, Szloboda, Surányi, Bugár, Baráth Kálmán, Nagy Elek, Erős János hajtották végre, de rajtam kívül a kivégzésnél jelen volt még Hollai József, ifj. Michalik Gyula, Pintér László, Hortobágyi László, Szőke Antal, Kovára János, Kovács István és többen mások is.

A kivégzéseket követően a padlástérben levő zsidó személyeket letereltük az udvarra, ahol Szelepcsényi személyesen válogatott ki 10—12 foglyot azzal, hogy kísérjék be őket a pártházba. A padlástérben történt kivégzés és lövöldözés kapcsán emlékezetem szerint két vagy három ember még megsebesült, akiket társaik — utasításunkra — az épület kerti kijáratának kapujától néhány méterre lefektettek az utcai járdára. Ezeket a személyeket valószínűleg a rendőrség intézkedése alapján még ott-tartózkodásunk idején, mentőautóval elszállították. A főbejáratnál viszont egy fiatalember holtteste feküdt, akit menekülés közben lőtt le az egyik hozzánk tartozó nyilas, Szőke Antal. Amikor a kiválogatott 10—12 foglyot, kezüket a fejükre téve a mi pártszolgálatosaink gyalogosan elkísérték … A Mexikói útról behozott foglyok kihallgatását ifj. Hollós vezette Szelepcsényi Lászlóval együtt, melybe én is bekapcsolódtam. A foglyokat ütöttük, de ez sem hozott eredményt. A kihallgatásban részt vett Sándor Alajos is, aki felvette a kapcsolatot a főkerülettel. Telefonon beszélt valakivel, majd közölte velünk, hogy a főkerület pártszolgálatának az a véleménye, hogy a Városi Színházban történt robbantás miatt megtorló intézkedés szükséges, és a kivégzett személyeket közszemlére kell kitenni. Ezt követően még az esti órákban Szloboda Vilmos közvetlen utasítására megkezdtük a pártház mosókonyhájában az elfogott személyek kivégzését. Ez alkalommal nemcsak a Mexikói útról behozott foglyokat, de a már korábban őrizetünkben levőket is kivégeztük. A kivégzésben én is részt vettem és ekkor a mosókonyhában saját pisztolyommal egy középkorú férfit lőttem agyon. A megtorló intézkedésben minden jelenlevő fegyveres pártszolgálatos részt vett. A bosszúállás fűtötte őket és az a kudarc, amely a Városi Színházban tervezett nagygyűlést érte. Egyébként is az a hír járta ekkor közöttünk, hogy a nagygyűlésen nyilas testvéreink közül többen is meghaltak. A mosókonyhában kivégzett személyek holttestét a Városi Színházhoz, illetve annak közvetlen környékére szállítottuk ki és a holttestekre cédulákat akasztottunk fel — ha jól emlékszem a következő felirattal: »A merényletért!« …

Tudomásom szerint a VIII. kerületi nyilas pártszolgálatosok jártak az élen a megtorló intézkedésekben. Ez érthető is volt, hiszen a Városi Színház biztosítása az ő hatáskörükbe tartozott …

1944. december 10. körül az általános mozgósítási parancs végrehajtása értelmében a 18 és 55 év közötti férfiaknak be kellett vonulni. A parancs egyrészt szóbeli utasítás, másrészt a rádión és plakátokon történő felhívások alapján lett végrehajtva. A mozgósítási parancs egyértelműen kimondta, hogy a korábban bármilyen mentesítés alapján katonai szolgálatot nem teljesítőknek is be kell vonulniuk a megtorlás kilátásba helyezése mellett. A városparancsnok, Hindy Iván írta alá a plakátot.

Mi, a XIV. kerületi nyilaskeresztes párt vezetősége, a parancsot követően összeállítottuk az esetlegesen felmentendők névsorát. A rendelkezésre álló rövid idő ellenére a főkerületnek készítettünk egy listát, amelyen, azt hiszem, 30 személy felmentését javasoltuk. A felmentendők névsorába elsősorban a tisztségviselőket vettük fel, majd a fegyveres pártszolgálat vezetőit és a pártszolgálat azon tagjait, akik aktívan részt vettek a hatalom átvételében, és magatartásukkal, a különböző akciókban való részvételükkel egyértelműen bizonyították a hungarista mozgalomhoz való hűségüket. A listára csak olyan személyek kerülhettek fel, akik már több kivégzésben is részt vettek. Ebben az időben a kivégzésekben való részvételek száma minősítő körülményként hatott. Arra emlékszem, hogy a listát nekem is megmutatták, és az ott szereplő személyekkel én is egyetértettem.

Nyomozó: Felmutatok önnek egy gépírásos szöveget, amelyen 31 név található. Az 1-es sorszámmal ellátott Szelepcsényi László kerületvezető, a 31-es sorszámmal ellátott Nagy Elek csoportvezető. A lista 1944. december 12-én kelt Budapesten. Aláírása Hollós, kerületvezető helyettes.

Bükkös: Igen, ez az! Állítom, hogy ez az a lista! Vegyék kérem jegyzőkönyvbe! A nekem átadott és 31 nevet tartalmazó, a XIV. kerületben esetleg felmentendők névjegyzéke című írást átnéztem és határozottan állítom, hogy azonos azzal, amelyet nekem Hollós átadott annak idején tudomásulvételre, illetve egyetértői jóváhagyásra. Igen, ez az eredeti. A felmentés kérdésében végül is a főkerület döntött … A listán a kerület magja és az adott viszonyoknak megfelelően a legmegbízhatóbb, legharcosabb személyek szerepeltek, akiknél továbbra is számítani lehetett arra, hogy a hatalom megtartásáért életüket is hajlandók feláldozni …

Nyomozó: Folytassa kérem …

Bükkös: A legszembetűnőbb tömegkivégzést 1944. december 24-én, karácsony szent estéjén, illetve annak éjszakáján hajtottuk végre. Ez alkalommal a kivégzettek száma meghaladta az 50-et is. A holttestek a Stefánia úti bombatölcsérekben feküdtek, amelyek olyan csíkos útelzáró deszkákkal voltak körülvéve.

Nyomozó: Átadok önnek négy fényképet, amelyek a kivégzett férfiak és nők holttestét ábrázolják. Nyilatkozzon, mit ismer fel erről?

Bükkös: A fényképeket megnéztem és határozottan állítom, hogy azok az 1944. december 24-én történt kivégzés egyik színhelyét ábrázolják, a képek eredetiek. Állításomat már vallomásom fenti része is igazolja, hiszen az átadott négy fénykép közül három képen határozottan látni lehet, hogy a holttestek a gödörben fekszenek, amelyek útelzárásra alkalmas csíkozott deszkákkal vannak körülvéve …”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Előszó

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

 

Az előszót mindig a könyv elején közlik, de a szerzők csak akkor írják meg, amikor már elkészültek kötetükkel. Mi is így tettünk.

Nehezen mozog már a tollunk, elfáradtunk a tengernyi szenvedés, szörnyűség leírásában, amit e kötetben kézhez kap az olvasó.

1967. január 18-án olyan bűnügyet kezdett tárgyalni a Budapesti Fővárosi Bíróság, amelynek 19 vádlottja gaztetteit 22 évvel ezelőtt követte el. A főváros egyetlen kerületéből, a XIV. kerületből 1944. október 15. és 1945. január 11. között több ezer ártatlan embert hurcoltak haláltáborokba, és több mint ezer embert gyilkoltak meg a zuglói nyilasok.

Az idősebb korosztály jól emlékezhet még e napokra. 1944. október 15-én a rádióban beolvasták vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzójának proklamációját. Fellélegzett az ország, mindenki azt hitte, hogy végre egyszer s mindenkorra megszabadulunk a náci hordák gyilkos „szövetségétől”. Nem sokkal később azonban egy másik proklamációt közölt a rádió: Horthy lemondott! E két rádióhír között a budai Várat körülvették a német tigrispáncélosok, és Ottó Skorzeny, ez a fanatikus náci gyilkos egy SS ejtőernyős vadászzászlóaljjal rajtaütésszerűen áttört a magyar testőrök védőláncán. Foglyul ejtették Horthyt, aki Hitler parancsszavára átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek, s teljhatalmat kapott hazánkban a nyilaskeresztes párt. A zuglói nyilasper hiteles dokumentumai is bizonyítják, hogy e naptól kezdve a szadizmus, a téboly, az eszeveszett gyilkos őrület lett úrrá az országon, s állattá aljasult az ember.

A fasizmus történeti előzményei azonban messzebbre nyúlnak. Hitler még semmi és senki nem volt, amikor hazánkban a szegedi gondolat megszülte: a fasizmust. 1919, a Tanácsköztársaság leverése után már elszabadult hazánkban a pokol: a kommunisták, a hazájukhoz és népükhöz hű férfiak és asszonyok ellen követtek el bestiális gonosztetteket. Horthyék végeláthatatlan sorokban küldték áldozataikat a pusztulás felé.

Még egyetlen német katona sem tartózkodott Magyarországon, amikor már napvilágot láttak az első zsidótörvények. Még nem kerültek uralomra a nyilasok, amikor már elkezdődtek a deportálások, és marhavagonokban védtelen gyermekek, asszonyok, öregek és betegek ezrei indultak el a haláltáborok krematóriumai felé.

A nyilasak rémtettei csak következményei voltak a 25 esztendős Horthy-terrornak.

E kötetben — amely az eseményeket történelmi hűséggel, tárgyilagosságra törekedve mutatja be — ma már hihetetlennek, elképzelhetetlennek tűnő borzalmakkal ismerkedhet meg az olvasó. A zuglói nyilas pártszolgálatosok tettei azonban csak töredékei a nyilaskeresztes rémuralomnak. E bűnök megsokszorozódva, talán még vandálabb módon ismétlődtek szerte az országban. Vérkönnyeket sírnának a hajdani gettók, a Bécs felé vezető halálút kövei, ha megelevenednének és szólni tudnának a téboly napjairól — mint hiteles tanúk. A zuglói nyilasok perében százak és százak szenvedéséről, haláláról tárgyalt a bíróság. A nyilaskeresztes rémuralomhoz százezrek ártatlanul kiontott vére tapad.

E perben a vádlottak közül többen is azzal védekeztek, hogy ők szintén áldozatok: Szálasi nyilaskeresztes eszméjének! A legfőbb bűnük az, hogy hittek és ennek jegyében cselekedtek: raboltak és öltek, zsidókat éppúgy, mint kommunistákat, antifasiszta ellenállókat ugyanúgy, mint a Nyomorék Gyermekotthon kis lakóit. Ma, több mint két évtizeddel Szálasiék bukása után sem állíthatjuk, hogy a nyilaskeresztes párt tagjainak egy része nem volt valóban megtévedt, egyszerű kisember. Nem lett közülük mindenki gyilkos! De a szadista-fasiszta fenevadak, akik képesek voltak a gyermekek szemét kiszúrni: a falhoz csapni őket, úgy, hogy kiloccsanjon az agyvelejük, akik bajonettel metszették fel tizenhat éves lányok mellét; s akik kéjjel öltek— azok nem egy eszme megtévedt áldozatai.

Amikor e per elkezdődött, sokakat megdöbbentett a hír: hogyan lehetséges, hogy csak 22 év után állítják bíróság elé a zuglói nyilas pártszolgálatosokat?! Miért nem kerültek korábban e banditák a vádlottak padjára? E könyv történelmi hűséggel választ ad e kérdésre, mint ahogy bizonyítja majd a zuglói nyilasper tulajdonképpen már felszabadulásunk első percében elkezdődött! De e per azt is tanúsítja lehet, hogy népellenes gonosztevők, sokszoros fasiszta gyilkosok egy évig, tíz évig vagy még hosszabb ideig valamilyen úton-módon elkerülik az igazságszolgáltatás büntető kezét, de nincs és nem lehet megbocsátás számukra! Az évtizedek múlása sem feledteti el velünk gonosz tetteiket. Hazánkban a háborús bűnök soha sem évülhetnek el! S ha e perben van valami különösen figyelemre méltó, akkor az így hangzik: ne feledjük a fasizmus poklát!

Önmagunk számára is fájdalmas felidézni a szörnyű múltat. Fájdalmas feltépni a régi sebeket — és e per tárgyalási napjának minden percében újra és újra emlékezni. Mégis, emlékeznünk kell! Kötelességünk felidézni egy embertelen, szörnyű korszak minden kegyetlenségét; önmagunkért és a fiatal nemzedékért. Emlékezve könnyebb elszántan harcolni a múlt minden felgyülemlő árnya ellen. Így szinte fizikailag is tapinthatóvá válik a fajgyűlölő fasizmus feléledésének veszélye, bárhol is történjék az a nagyvilágban.

Az itt összegyűjtött valamennyi dokumentum, hiteles tanúvallomás, a kötet minden oldala szörnyű emlékeket idéz. Először elborzad az ember, üvölteni, zokogni szeretne … Egykor élő emberek jajkiáltásai idéződnek fel előtte, asszonyoké s gyermekeké, akik ma is itt élhetnének közöttünk. Miattuk sem szabad felejteni.

Vádbeszédében a per ügyésze is ezt az érzést igyekezett felébreszteni: „A második világháború befejezése, 1945 májusa óta közel huszonkét év telt el. Az idő múlásával e világháború szörnyűségei és pusztításai már történelemmé váltak. Eltemettük és meggyászoltuk halottainkat, sebeink behegedtek, eltakarítottuk a romokat, a pusztításért felelősöket elítéltük. A háború eseményei a békés építő munka közben lassan elszürkültek emlékezetünkben, rossz emlékké váltak.

De most, e tárgyalóteremben az eltelt két hónap alatt ismét felmorajlott a világháború, a fasizmus szörnyűségeinek pusztító vihara. Felszakadtak a sebek, vér és vér folyt, jajgatás, halálhörgés és gyermeksikoly hallatszott. Az emlékezés ereje áttörte az időt, a meggyászolt holtak feltámadtak, hogy a huszonkét éve Janus-arcát hordó gyilkosaikra rámutassanak. A holtak, és a bíróság előtt szenvedéseiket felidéző, ismét könnyeiket hullató életben maradottak most mindannyian vádolnak: vádolják emberi voltuk meggyalázóit.

Nem lehet felejteni, nem szabad felejteni!

A fasiszta bűnösöknek bűnhődniük kell!”

1967 május

A szerzők

1945

 

Elmúlt a pusztító, szörnyű vihar. Az öröm és a gyász napjai köszöntenek ránk. Milliók arcára csal örömteli, boldog, felszabadult mosolyt a szabadság első perce. Ugyanez a pillanat százezreket késztet szívtépő jajkiáltásra: férjek kiáltanak hitvesük, asszonyok élettársuk, anyák és apák gyermekeik után. E percekben összekeveredik az öröm és a bánat, maradéktalanul nem tud boldog lenni senki. A felzaklatott lelkű emberek, a szüleiket sirató gyerekek, a hozzátartozóikat gyászoló férfiak és nők fogadalmat tesznek, hogy soha nem felejtenek. Nem felejtik el, ami velük, szeretteikkel történt. És bosszút esküsznek. Kérlelhetetlen bosszút, hogy a föld alól is előkaparják, a vádlottak padjára ültetik mindazokat, akik állati sorba süllyesztették őket, akik kegyetlen kéjjel gyilkolták le ártatlan emberek ezreit.

Ugyanezekben az órákban megalakul a felszabadult ország új rendjének védelmezője, a rendőrség is. Az idősebbek talán emlékeznek e napokra. Emlékeznek, hogy rendőreink éhezve, fázva, akárcsak a többi, pincéből kiszabadult embermillió, elszántan látott önként vállalt feladata teljesítéséhez. E napokban a spárga pótolta a puskaszijat, a karszalag az egyenruhát és a közrendőrtől a főkapitányig olyan emberek vették kezükbe a rend fenntartását, a bűnösök felkutatását, akik néhány hónappal előbb a fasiszták ellen küzdöttek, vagy a munkapadok mellett a gyárakban, üzemekben dolgoztak. Ez a fiatal rendőri apparátus nyomozói rutin, kriminalisztikai szaktudás nélkül, de elszántan keresi, kutatja a hazaárulókat, a gyilkosokat, a nácikat szolgáló nyilas bitangokat. Bejelentések érkeznek az újonnan létrehozott rendőrőrsökre, hogy itt is, ott is feltűntek az életre-halálra keresett banditák. Zuglóból is érkeznek jelentések. A rendőrségen listák készülnek, gyűlnek az olyan emberek nevei, akikre százak, ezrek vallják: ártatlanok vére tapad a kezükhöz. Az akkori állapotokhoz mérten a lehető legszélesebb körben bővül a nyomozás, a rendőrökkel együtt igyekeznek a civilek is elfogni a bujkáló gyilkosokat.

E napokban ezernyi gonddal kell megküzdeni. Nagy még a zűrzavar. Újabb és újabb bűncselekményeket követnek el, s az ország fiatal rendjének elszánt őrei kénytelenek ezek felderítésével is foglalkozni. Az egész ország számára élet-halál kérdés, hogy az orvgyilkosok, a letűnt korszak itt maradt hívei ne tudják visszaforgatni a történelem kerekét. Mert szervezkedik ismét a fasizmus, s később helyükre lépnek a tőkések, a kizsákmányolok. Összeesküvést összeesküvés követ. Ugyanekkor rengeteg munkát adnak a rendőrségnek a gazdasági kártevők is: a feketézők, az árdrágítók, a manipulánsok. Az alvilág se tétlen: a felszabadulást követően nincs olyan nap, amikor ne szólna gyilkosságokról, rablásokról, betörésekről is a rendőri jelentés.

Mindezt el kellett mondani, hogy megértse az olvasó: milyen körülmények voltak 1945 tavaszán, amikor elfogták Hortobágyi Lászlót, az egyik fiatalkorú zuglói nyilast; majd fényes nappal az utcán az egyik áldozat hozzátartozója felismerte a zuglói nyilasház legvérengzőbb fenevadát; Komlósy Elemér repülős törzsőrmestert. Ez a minden emberi érzésből kivetkőzött vadállat 1944. október 15. után a nyilas rémuralom egyik vezető alakja volt Zuglóban és szóval ki nem fejezhető bestiális gyilkosságokat hajtott végre. Meglepően hamar sikerül a nyomozói tapasztalatokkal nem rendelkező rendőrségnek kiderítenie Komlósy korábbi lakhelyét, s ezen a nyomon elindulva felderíteni, letartóztatni a bujkáló volt repülős törzsőrmestert.

A gyilkos Komlósyt 1945. május 25-én vették őrizetbe. Foglyulejtésének első órájában megkezdődik a kihallgatása. Mai mércével mérve nagyon kezdetleges kihallgatás ez. A rendőrségnek nem áll rendelkezésére bűnügyi nyilvántartó, ahol szakképzett, jól felkészült, iskolázott tisztek a lyukkártyák segítségével pillanatok alatt bármelyik bűnöző múltját precízen dokumentálva átnyújtják a nyomozó csoportnak. Komlósy kézrekerítése után a rendőröknek elsősorban azt kellett volna ki vallatni a gyilkosból, hogy kik voltak bűntársai, s ezek hol bujkálnak. Így, ezen a szálon már 1945 májusában vagy az azt követő hónapokban el lehetett volna fogni és bíróság elé állítani valamennyi zuglói gyilkost. A kihallgatás azonban másképp történt. A nyomozók elsősorban azt akarták megtudni, hogy Komlósy mit tett, milyen bűnök terhelik. Ezt bizonyítják a megsárgult, kihallgatási jegyzőkönyvek. Érdemes felidézni, hogy huszonkét év távlatából is megérthessük, láthassuk és önmagunk számára is bizonyítva érezzük: új rendőrségünk fiatal nyomozóinak a nép iránti hűsége vitathatatlan volt, de a szenvedélyes gyűlölet a letűnt világ ellen, nem pótolhatta a kriminalisztikai tapasztalatokat. Íme, Komlósy vallomása foglyulejtésének első napján:

„1944. november 10. körül Csaba Lajos nevű barátommal, aki a XIV. kerületi nyilaskeresztes pártban is igen ismert ember volt — tekintettel arra, hogy ő volt az országos sajtópropaganda vezetője —, bementem a zuglói nyilas pártban tartott gyűlésre. Ezen a gyűlésen meggyőződésemmé vált, hogy a korábbi helytelen politika, mellyel az országot Szálasi uralomra jutásáig vezették, tényleg káros volt Magyarországra és Szálasiék azok, akik hivatottak a magyarság boldogabb jövőjét megalapozni. Ettől az estétől kezdve, már úgyszólván rendszeresen feljártam a pártba, vacsorákra és beszélgetésekre. Így kerültem egészen közeli jó viszonyba Szelepcsényi László kerületvezetővel és miután felajánlottam neki szolgálataimat, ő engem a nyomozó osztály egyik vezetőjévé nevezett ki. Ifj. Hollós Zoltánnal és Báli Lászlóval irányítottuk ennek az osztálynak a működését, amely hivatva volt azokat a zsidókat, akik a gettórendeletnek nem tettek eleget, és azokat a baloldali elemeket, akik politikai ellenségeink voltak, eltüntetni a főváros utcáiról. Én ennek a hivatásomnak azzal a rendíthetetlen hittel tettem eleget, hogy minden egyes zsidó, vagy kommunista élete károsan befolyásolja a magyarság előrehaladását. Pártszolgálatomat főleg esténként végeztem, mert nappal a budaörsi repülőtéren teljesítettem szolgálatot. Nagyon nehezen tudok pontos számot adni azoknak az embereknek a számáról, akiknek kihallgatását én vezettem le. A szokás az volt, hogy megvártuk, amíg 20—25 zsidó vagy kommunista összegyűlik.”

A kérdésre, hogy milyen korúak, neműek voltak áldozataik, ezt válaszolja:

„… nők, férfiak, gyerekek, különféle korúak (rendszerint éjszaka elszállítottuk). Egy ilyen alkalommal, amikor kb. 17—18 hölgyet és urat vittünk a Népligetbe teherautón, azoknak kivégzésében, a Ferenc József lovassági laktanyával szemben, a vasúti töltésnél, Vigh Sándorral, Vigh Józseffel, Vigh Istvánnal és egy pár másik pártszolgálatossal együtt magam is részt vettem. Egy másik alkalommal pedig négy embert vittünk Vigh Sándorral kettesben egy személyautón a Megyeri csárda alá és ott közösen végeztünk velük …”

A gyilkos hölgyekről, urakról beszél, akik valamennyien az áldozatai voltak. A nyomozást vezető tisztből kirobban:

„Azt hiszi, megtéveszthet szenteskedő meséjével?! Hölgyekről és urakról fecseg, mintha karonfogva sétált volna velük a korzón. Vallja be, hogy kegyetlenül bántalmazta, gyötörte a szerencsétlen embereket!”

„Igen! Vertem … Aki zsidógyanús volt, behozták a pártházba. Két fiatalembert hozzám hoztak kihallgatásra. Vallatás közben megjelent az egyik Vigh fiú, kezében harapófogó volt, amelyben egy tüzes szöget tartott és ekkor Vigh, testvérének, Vigh Sándornak — aki különben is a verekedések vezetője volt — átadta ezt a szerszámot, és ő, a szemem láttára szúrta ki mindkét fiatalembernek a szemét. Egy másik alkalommal, hajnal felé, a pártszolgálatosokkal együtt szintén kivégzést rendeztünk a Korzó kávéházzal szemben levő Stefánia úti sétányon. Itt főleg nők voltak a kivégzettek. Elismerem, hogy szolgálataim fejében nagyobb mennyiségű készpénzt, ruhaneműt, ékszert kaptam … A kihallgatás úgy folyt, hogy amikor jól ki vallattuk a kihallgatandókat — persze a legkülönbözőbb vallatószerszámokkal —, akkor Szelepcsényi pártvezető volt az, aki szortírozta, hogy melyik megy a rendőrségre, melyik a városparancsnokságra és melyik a másvilágra. Jól emlékszem, hogy legelőször november 28-án dr. Berend Miklóst állítottam elő a pártházban. Itt a vallatás után, miután ez nagyobb ügynek ígérkezett, Szelepcsényi, az egyik Vigh és én, átkísértük a Naphegy utca 2-be, a belügy nyomozó osztályára. De itt a külsérelmi nyomok miatt nem vették át. Ekkor visszajövet Szelepcsényi és Vigh elöl ültek, én Berend doktor úrral hátul. Tagadom, hogy ekkor bántalmaztam volna, miután már nagyon össze volt verve. Így közösen vittük le a Dunához és én pisztollyal agyonlőttem. A holttestet, amikor a vízbe esett, még Vigh István sofőr beljebb rúgta, hogy a víz elvigye …”

De ez a vallomás az akkori nyomozás hiányosságaira is rámutat: Komlósyt alig néhány hónappal szörnyű vérengzései után hallgatják ki — akkor, amikor még pontosan emlékezne a dátumokra, adatokra, személyekre —, de tapasztalatlanságból nem faggatják bűntársai holléte felől. S ez a későbbiekben sok nehézséget okoz.

Körülbelül ez a helyzet a szemtanúk, az áldozatok hozzátartozóinak kihallgatásánál is. A nyomozók leszűkítik kérdéseiket az elfogott gyanúsított cselekményeire, s így a tanúk csak az előttük álló Komlósyra tesznek terhelő vallomást. Az- egyik tanú — Kelemen Lukács, aki 1944-ben rendőr volt — például elmondja, hogyan hurcoltak el a nyilasok Komlósy vezetésével egy honvédtisztet, s hogyan lőtték agyon a szeme láttára. De hogy ki volt még ott, afelől már nem tudakozódnak fiatal rendőreink.

Nézzünk egy korabeli tanúvallomást — ebből a szempontból. Breyer Gyuláné, született dr. Ábrahám Szerén vallja 1945. május 23-án:

„1944. november 4-én férjemet a nyilasok elvitték a lakásunkról. Még ennek a napnak a délutánján ismét kijöttek a házba és ekkor tíz embert, hét férfit és három nőt hurcoltak el. Így kerültem be én is a Stefánia útra, ahol mindannyiunkat anyaszült meztelenre vetkőztettek. Az ütlegelő nyilas pribékek parancsnoka Komlósy Elemér volt. Le vittek a pincébe, ahol szörnyű jajveszékelést hallottam, aztán utánunk jöttek és bennünket is borzalmasan megvertek. Hajnal felé lejött egy csomó nyilas, kivittek minket a Stefánia útra a Korzó kávéházzal szemben levő sétányra. Itt a padokon láttam ülni több nőt, az egyik kis csecsemőt szorongatott az ölében. Aztán megszólalt Komlósy, kezében a géppisztolyt rázta és ekkor nekem olyan gondolatom támadt, hogy el kell rohanni. Eszeveszetten szaladtam, lőttek utánam, de szerencsére csak a kabátomat lyukasztották át a lövések. Egy telefonfülkébe menekültem a sötétben és órákig itt kuksoltam. Így a tíz emberből csak nekem sikerült élve elmenekülnöm. Bemenekültem az Aréna út 17. sz. alatti védett házba, ahol az őrt sikerült lepénzelnem és befogadtak.”

Az áldozatok és az ütlegelő nyilasok nevét vagy személyleírását a tanútól nem kérdezték meg. A későbbiek során ugyan szisztematikusabbá és tapasztaltabbá válik a felderítő munka, de még mindig sok hiányossággal. Ez az egyik oka annak is, hogy bár jó néhány vérengző zuglói nyilas neve a felszínre kerül — nem tudják elfogni őket.

Nézzük azonban az eseményeket a zuglói nyilas terrorlegények felelősségre vonásának kronologikus sorrendjében.

A népbíróság 1945. augusztus 27-én kezdte el tárgyalni Komlósy Elemér bűnügyét, és még aznap ítéletet hozott. Komlósyra elegendő terhelő bizonyítékot gyűjtöttek össze a nyomozók, így a vádlott a népbíróság előtt mindössze azzal tudott védekezni — azt is védője kérdésére mondta —, hogy fiatal korában epilepsziája volt és két év óta szifilisszel kezelik … A népbíróság ítélt: a büntetés halál. A bírák nyomban zárt kegyelmi tanácskozást is tartottak és kihirdették, hogy az elítéltet nem találták kegyelemre méltónak, ezért az ítélet jogerős, két órán belül végre kell hajtani.

Komlósy Elemért 1945. augusztus 27-én kivégezték. Teljesen megalapozottan és jogosan, mint ahogy a többi zuglói nyilas brigantit is, akiket a felszabadulás utáni években ítélt halálra a bíróság. Csakhogy sem Komlósyt, sem a többit — haláluk után — már nem lehetett többé kifaggatni társaik felől … S mivel ezekben az években még korántsem dőlt el a hatalomért vívott harc — egyedül a rendőrség volt szilárdan a kommunisták kezében — a jobboldal, a régi rend hívei részéről hatalmas volt a nyomás, rengeteg a furfangosnál furfangosabb akció, hogy a háborús bűnösök, a nyilas hóhérok közül, akit lehet, megmentsenek a börtöntől, a bitófától. Ebben az időben teltek meg az elmegyógyintézetek „gyengeelméjű” nyilasokkal …

Még folyt Komlósy ügyében a bizonyítékok összegyűjtése, amikor 1945. július 9-én fiatal rendőrségünk felderített egy másik zuglói nyilas gyilkost: Gelencsér Sándor cipészt. Nyomban őrizetbe is vették, kihallgatták. A „kedélyes” hóhér szinte tőmondatokban beszél bűntetteiről. Vallomásában ezt mondja:

„Nem tagadom, elmeséltem Légrády Jánosnénak, hogy remekül szoktam szórakozni a Thököly úti pártházban, ahol kedélyesen múlnak az éjszakák. Tényleg mondtam, hogy állandóan hoznak be embereket, akik kommunisták, vagy zsidók és ezeknek a vallatása és kihallgatása igen szórakoztató. Magam egy őskeresztény asszony kínvallatásában vettem részt, aki mint kommunista került be. Nem tagadom, hogy egy vasrúddal elvertem … Igaz, hogy mondtam Légrádynénak, hogy azért nem utazom el Pestről, pedig már itt vannak az oroszok, mert a vörös patkányok újévig már a Kárpátokig lesznek visszaszorítva. December 25-én a Stefánia és a Thököly út sarkán 4 zsidó munkaszolgálatost lőttem agyon. December 3-án a Nyomorék Gyerekek Otthonában lőttem agyon valakit, aztán bevittük a többieket a Thököly út 80-ba és ott kivégeztük. Részt vettem a Rákos-pataknál is zsidók lelövésében.”

A rendőrség ezúttal is kihallgat számos tanút, akiknek az emlékezetében még frissen élnek a történtek. Felismerik Gelencsért, de a terhelő tanúvallomásokban új névként mindössze Bükkös György kerül szóba, és a három Vigh testvér. Ám Bükkösre nincs olyan terhelő vallomás — sem vádlott társaitól, sem a tanúktól —, hogy embereket gyilkolt volna. A nyomozók nem is nagyon firtatják Bükkös szerepét. Bükkös később rendőrkézre kerül — akkor is véletlenül — s egy rafinált ügyvéd segítségével csak háborús propaganda címén ítélik el 10 évi fegyházra.

Közben húzódik Gelencsér ügye is: ügyvédje mindent kieszel a tárgyalás elnapolására, így csak 1947. május 8-án kerül a népbíróság elé. A bíróságnak egyetlen nap elég ahhoz, hogy teljesen bizonyítottnak lássa a vádlott bűneit: a bizonyítási eljárás alapján Gelencsér Sándort legalább 40 ember törvénytelen kivégzésében találja bűnösnek.

Az ítélet halál!

A rendőrség egymás után deríti fel a különböző kerületi nyilasházak hóhérait, köztük a zuglóiakat is … Újra és újra találkoznak a hírhedt Vigh testvérek nevével — mint akik tucatszám öldösték az ártatlan embereket —, mégis évekig sikerült bujkálniuk a felelősségre vonás elől. 1949 elején éri őket utol az igazságszolgáltatás. Egy, a zuglói nyilasházban megkínzott ember Prágában ismeri fel az egyik Vigh fiút … Azonnal megkezdődik a szélesebb körű nyomozás! Június 3-án el is fogják Vigh József és Vigh Sándor csehszlovák állampolgárokat, Karlovy Varyban, ahol a nácizmus bukása után letelepedtek.

A későbbiek megítéléséhez érdemes megismerkedni a két Vigh testvér vallomásával, amelyekben a gyilkosságok helye, a részvevők nagy száma, néhánynak a neve különösen figyelemre méltó. Vigh József így vall 1949. június 3-án:

„Érsekújváron behívót kaptam, de nem vonultam be, mert István bátyám, aki Budapesten a nyilaskeresztes pártban működött, Sándorral, a másik bátyámmal együtt hívtak, hogy menjek Zuglóba. Így kerültem 1944. november 2-án a XIV. kerületi nyilaskeresztes szervezethez, mint pártszolgálatos, illetve előbb mint sofőr. A havi fizetésem 1200 pengő volt. Két hét után lettem pártszolgálatos. Azzal a gondolattal mentem oda — mivel ezt már Érsekújváron láttam —, hogy ha alkalom nyílik, bútort és ruhaneműt szerzek. Az első tevékenységem mint sofőrnek az volt, hogy Szelepcsényi Lászlótól kapott utasítás szerint a pártszolgálatosokkal különféle zsidó ingóságokat gépkocsin a pártházba hordtunk. Nekem ekkor a pincébe még nem volt szabad belépni. De aztán engem is beengedtek … November vége felé, egyik este Szelepcsényi utasítására két bátyám, valamint Komlósy Elemér és még vagy 16—18 pártszolgálatos, 20 főt a Rákos-patak mellett levő egyik bolgárkertészet területére kísértünk, ahol aztán hasra fektettük őket. Nekem pisztolyom volt és én azzal lőttem, a többiek pedig géppisztollyal. Nemsokára ezután, szintén az esti órákban Szelepcsényi magához hívatta Kamlósyt, hogy szedje össze a pártszolgálatosokat, mert 15 személyt kell kivinni a Duna-partra és ott ki kell őket végezni. A két testvéremmel együtt és vagy 15 más pártszolgálatossal, felraktuk az embereket az autóra, amely ponyvával volt letakarva. A Pozsonyi út vége felé — ahol egy üres grund volt, és emlékezetem szerint sóderkitermelés — az autó leállt, az embereket lezavartuk, sorbaállítottuk és elindítottuk őket a Dunába. Amint mentek befelé a vízbe, lelövöldöztük őket. Többször előfordult, hogy a pártház udvarán

nagyszámú csoportot, körülbelül 150—200 embert is összegyűjtöttünk. Ezeket ott az értékeiktől megfosztottuk, aztán levittük őket a pincébe, vagy a KISOK-pályára. December elején lehetett, hogy parancsot kaptunk: menjünk a Mexikói útra, a Nyomorék Gyerekek Otthonához, mert ott valami baj van. Csak az őrség maradt a pártházban. Velem jött Tóth Ervin, Komlósy, Szelepcsényi, az idős és az ifjabb Hollós, Szloboda, Sándor Alajos, Bükkös és még sokan mások. Ott 12 embert kiválasztottunk a nagy csoportból és ezeket bekísértük a Thököly úti nyilasházba. A pincében megvertük, aztán kivégeztük őket. A meggyilkoltakat még ezen az éjszakán a Dunába löktük. Véleményem szerint körülbelül 600 embert végeztek ki a zuglói pártszolgálatosok. Én a legjobb tudomásom szerint 6 ember kivégzésének vagyok a tettese. Védelmemre előadom, hogy nem voltam tagja a nyilas pártnak és csak a katonaságtól akartam mentesülni, meg egy kis bútort szerezni …”

A másik Vigh már tömörebben vall. íme:

„Én 1939-ben lettem tagja a nyilaskeresztes pártnak, de 1940-ben kizártak, mert loptam. A hatalom átvételekor mentem oda, vagyis Zuglóba. Kaptam karszalagot, egyenruhát és fegyvert … Arra emlékszem, hogy december 4. és 10. között Szelepcsényi Lászlótól parancsot kaptam — ha jól emlékszem, Komlósy volt ott, meg Sándor Alajos és még vagy tízen —, hogy vigyem ki a Duna-partra a letartóztatottakat és azokat ott lőjük agyon. Ezt az újpesti rakparton hajtottuk végre. Ez december hónapban történt, a pontos időre nem emlékszem, de egybeesik azzal az eseménnyel, amikor Wirth Károly nyilas képviselő életét vesztette, és Tallós József kijelentette, hogy bosszút fogunk állni. Ekkor én, Tallós József, egy Hollai József nevű szabó, meg mások, átmentünk a zsidó imaházba és ott elég sok embert kivégeztünk …”

E tömörség oka, hogy Vigh Sándor kezdetben még több bűncselekményt tagadott, s csak miután a tanúk rávallottak — akkor ismerte el részvételét más gyilkosságokban is. Az ő kihallgatásakor hangzott el először Kovács János postás, nyilas pártszolgálatos neve. Megindult a felderítő munka, de nem tudták megtalálni.

Szelepcsényi Lászlónak, a zuglói nyilasház első vezetőjének és egyik főhóhérjának a neve ugyancsak gyakran került szóba a kihallgatások során, de Szelepcsényi ekkor már Németország amerikai zónájában talált menedéket.

A Vigh testvérek vallomásából tudta meg a rendőrség Surányi József zuglói nyilas pártszolgálatos bűntetteit és tartózkodási helyét. S még nyomoztak a Vigh testvérek ügyében, amikor elfogták Surányit is, aki szintén több mint harminc embert végzett ki.

Mindhármuk tetteire tanúk sokaságát hallgatják ki. Az egyik koronatanú, Friedmann Ervin. Vallomása azért is figyelemre méltó, mert a nyilasok sortüze őt is érte, de életben maradt. (Friedmann 1957-ben kivándorolt Magyarországról.) Vallomásában elmondta, hogy egész családját — köztük őt is — bevitték a Thököly úti nyilasházba. Hogy kik voltak a fegyveres nyilasok, azokról csak személyleírást tudott adni. Az egyiknek azonban emlékezett a keresztnevére, egy 15—16 éves fiú volt, Gyuszinak hívták … (E perben kiderült: Monostori (Michalik) Gyula — A szerk.) A pincében Friedmann Ervint és apját rettenetesen elverték, aztán az esti órákban 10—12 másik üldözöttel együtt kocsira rakták és kivitték őket a Rákos-patakhoz.

Íme, Friedmann vallomása:

„… A nyilasok közül többen zseblámpával világítottak rám. Az egyik parancsolgatott, hogy ide még egy lövést, oda még egy lövést. Emlékszem, hogy egy kisgyerek is volt közöttünk, az elkezdett szaladni, és akkor lőtték le. Aztán lefektettek bennünket és lőttek ránk. Én is kaptam lövéseket. Körülöttem — úgy emlékszem — mindenkit legyilkoltak. Engem, mint mondottam, lövések értek, az egyik a karomat fúrta át. Aztán eltűntek a nyilasok és én feltápászkodtam. Láttam, hogy mindenki meghalt … Elindultam a Bosnyák tér felé az egyik rokonomhoz …”

Friedmann Ervin határozottan felismerte Vigh Sándort, mint aki jelen volt a kivégzésnél … A többiekről adott személyleírása nagyon ráillett Sándor Alajosra és Baráth Kálmánra …

A budapesti népbíróság 1949. augusztus 15-én kezdte meg Vigh József és Vigh Sándor háborús bűntetteinek tárgyalását. A bizonyítási eljárás után a bíróság a két Vigh testvért legalább 80 ember megölésében mondta ki bűnösnek, s ezért mindkettőjüket halálra ítélte. A fellebbezési tárgyaláson jóváhagyták az első fokú ítéletet és 1949. október 4-én Vigh Józsefet és Vigh Sándort kivégezték.

A bíróság elé került Surányi Józsefet ugyancsak halálra ítélték, s az ítéletet végrehajtották.

A Surányi-ügy derített fényt a zuglói nyilasok egy másik, itthon bujkáló nagyobb csoportjára, amely 1949 második felében került rendőrkézre. Az igazságszolgáltatási eljárás során a Népbíróság Országos Tanácsa Pethő Károlyt, Lucska Vilmost, Bónis Sándort, Tóth Ervint, Földi Bélát, Kovács Józsefet és K. Hajdú Imrét emberek megkínzásáért és törvénytelen kivégzéséért halálbüntetéssel sújtotta.

Ebben az időben tárgyalták a zuglói nyilas pártszolgálatos Nagy Elek bűnügyét is, akit a népbíróság ugyancsak halálra ítélt és akit szintén kivégeztek. Pintér László zuglói nyilas ítélete is halálbüntetés volt …

Összesen 22 zuglói fegyveres pártszolgálatost ítélt halálra a magyar igazságszolgáltatás 1949 végéig. Úgy látszott, hogy minden elérhető XIV. kerületi nyilas hóhér elnyerte büntetését. Csak 1957-ben, az ellenforradalom után terelődött a rendőrség figyelme ismét az 1944—1945-ös szörnyű bűncselekményekre. Miért? Hogyan?

A zuglói nyilasok aktái 1950 után irattárba kerültek, szörnyű rémtetteik pedig a feledés homályába. Ki gondolt volna arra, hogy a 60—70 tagú zuglói gyilkos bandából 19-en még itt lapulnak közöttünk? Mint ezt a nyomozó hatóságok később megállapították, a most felelősségre vont 19 vádlott nagy többsége a felszabadulás után vidéken bujkált, rendszeresen változtatta munkahelyét; s a fővárosban töltött néhány véres hónapról senki nem számoltatta el őket. Még akkor sem, amikor egyik-másik köztörvényi bűncselekményt követett el, s felelősségre vonták őket lopásért, csalásért …

A zuglói nyilasok ügye 1957 elején úgy került ismét elő az irattárakból, hogy bejelentés érkezett Kröszl Vilmosra, a XIV. kerületi nyilasház volt vezetőjére: az ellenforradalom idején fegyveresen megjelent egykori gyilkosságai színhelyén, Zuglóban. Körülnézett, megfenyegetett egy-két embert, aztán eltűnt. A bejelentő — egy idős asszony —, aki Kröszlt felismerte, nem tudta a nevét, de arra emlékezett, hogy ez a vöröses hajú, magas, vékony ember is ott volt 1944 végén azok között, akik őt a zuglói nyilasház pincéjében megkínozták. Az idős asszonytól kapott hozzávetőleges személyleírás alapján újra megkezdődött a nyomozás. Ám rövidesen abba kellett hagyni: minden jel azt mutatta, hogy a nyilas bandita — akinek még a nevét sem tudták — disszidált. A bejelentő is elhunyt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!