A zuglói nyilas per – 1967

Előszó

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

 

Az előszót mindig a könyv elején közlik, de a szerzők csak akkor írják meg, amikor már elkészültek kötetükkel. Mi is így tettünk.

Nehezen mozog már a tollunk, elfáradtunk a tengernyi szenvedés, szörnyűség leírásában, amit e kötetben kézhez kap az olvasó.

1967. január 18-án olyan bűnügyet kezdett tárgyalni a Budapesti Fővárosi Bíróság, amelynek 19 vádlottja gaztetteit 22 évvel ezelőtt követte el. A főváros egyetlen kerületéből, a XIV. kerületből 1944. október 15. és 1945. január 11. között több ezer ártatlan embert hurcoltak haláltáborokba, és több mint ezer embert gyilkoltak meg a zuglói nyilasok.

Az idősebb korosztály jól emlékezhet még e napokra. 1944. október 15-én a rádióban beolvasták vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzójának proklamációját. Fellélegzett az ország, mindenki azt hitte, hogy végre egyszer s mindenkorra megszabadulunk a náci hordák gyilkos „szövetségétől”. Nem sokkal később azonban egy másik proklamációt közölt a rádió: Horthy lemondott! E két rádióhír között a budai Várat körülvették a német tigrispáncélosok, és Ottó Skorzeny, ez a fanatikus náci gyilkos egy SS ejtőernyős vadászzászlóaljjal rajtaütésszerűen áttört a magyar testőrök védőláncán. Foglyul ejtették Horthyt, aki Hitler parancsszavára átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek, s teljhatalmat kapott hazánkban a nyilaskeresztes párt. A zuglói nyilasper hiteles dokumentumai is bizonyítják, hogy e naptól kezdve a szadizmus, a téboly, az eszeveszett gyilkos őrület lett úrrá az országon, s állattá aljasult az ember.

A fasizmus történeti előzményei azonban messzebbre nyúlnak. Hitler még semmi és senki nem volt, amikor hazánkban a szegedi gondolat megszülte: a fasizmust. 1919, a Tanácsköztársaság leverése után már elszabadult hazánkban a pokol: a kommunisták, a hazájukhoz és népükhöz hű férfiak és asszonyok ellen követtek el bestiális gonosztetteket. Horthyék végeláthatatlan sorokban küldték áldozataikat a pusztulás felé.

Még egyetlen német katona sem tartózkodott Magyarországon, amikor már napvilágot láttak az első zsidótörvények. Még nem kerültek uralomra a nyilasok, amikor már elkezdődtek a deportálások, és marhavagonokban védtelen gyermekek, asszonyok, öregek és betegek ezrei indultak el a haláltáborok krematóriumai felé.

A nyilasak rémtettei csak következményei voltak a 25 esztendős Horthy-terrornak.

E kötetben — amely az eseményeket történelmi hűséggel, tárgyilagosságra törekedve mutatja be — ma már hihetetlennek, elképzelhetetlennek tűnő borzalmakkal ismerkedhet meg az olvasó. A zuglói nyilas pártszolgálatosok tettei azonban csak töredékei a nyilaskeresztes rémuralomnak. E bűnök megsokszorozódva, talán még vandálabb módon ismétlődtek szerte az országban. Vérkönnyeket sírnának a hajdani gettók, a Bécs felé vezető halálút kövei, ha megelevenednének és szólni tudnának a téboly napjairól — mint hiteles tanúk. A zuglói nyilasok perében százak és százak szenvedéséről, haláláról tárgyalt a bíróság. A nyilaskeresztes rémuralomhoz százezrek ártatlanul kiontott vére tapad.

E perben a vádlottak közül többen is azzal védekeztek, hogy ők szintén áldozatok: Szálasi nyilaskeresztes eszméjének! A legfőbb bűnük az, hogy hittek és ennek jegyében cselekedtek: raboltak és öltek, zsidókat éppúgy, mint kommunistákat, antifasiszta ellenállókat ugyanúgy, mint a Nyomorék Gyermekotthon kis lakóit. Ma, több mint két évtizeddel Szálasiék bukása után sem állíthatjuk, hogy a nyilaskeresztes párt tagjainak egy része nem volt valóban megtévedt, egyszerű kisember. Nem lett közülük mindenki gyilkos! De a szadista-fasiszta fenevadak, akik képesek voltak a gyermekek szemét kiszúrni: a falhoz csapni őket, úgy, hogy kiloccsanjon az agyvelejük, akik bajonettel metszették fel tizenhat éves lányok mellét; s akik kéjjel öltek— azok nem egy eszme megtévedt áldozatai.

Amikor e per elkezdődött, sokakat megdöbbentett a hír: hogyan lehetséges, hogy csak 22 év után állítják bíróság elé a zuglói nyilas pártszolgálatosokat?! Miért nem kerültek korábban e banditák a vádlottak padjára? E könyv történelmi hűséggel választ ad e kérdésre, mint ahogy bizonyítja majd a zuglói nyilasper tulajdonképpen már felszabadulásunk első percében elkezdődött! De e per azt is tanúsítja lehet, hogy népellenes gonosztevők, sokszoros fasiszta gyilkosok egy évig, tíz évig vagy még hosszabb ideig valamilyen úton-módon elkerülik az igazságszolgáltatás büntető kezét, de nincs és nem lehet megbocsátás számukra! Az évtizedek múlása sem feledteti el velünk gonosz tetteiket. Hazánkban a háborús bűnök soha sem évülhetnek el! S ha e perben van valami különösen figyelemre méltó, akkor az így hangzik: ne feledjük a fasizmus poklát!

Önmagunk számára is fájdalmas felidézni a szörnyű múltat. Fájdalmas feltépni a régi sebeket — és e per tárgyalási napjának minden percében újra és újra emlékezni. Mégis, emlékeznünk kell! Kötelességünk felidézni egy embertelen, szörnyű korszak minden kegyetlenségét; önmagunkért és a fiatal nemzedékért. Emlékezve könnyebb elszántan harcolni a múlt minden felgyülemlő árnya ellen. Így szinte fizikailag is tapinthatóvá válik a fajgyűlölő fasizmus feléledésének veszélye, bárhol is történjék az a nagyvilágban.

Az itt összegyűjtött valamennyi dokumentum, hiteles tanúvallomás, a kötet minden oldala szörnyű emlékeket idéz. Először elborzad az ember, üvölteni, zokogni szeretne … Egykor élő emberek jajkiáltásai idéződnek fel előtte, asszonyoké s gyermekeké, akik ma is itt élhetnének közöttünk. Miattuk sem szabad felejteni.

Vádbeszédében a per ügyésze is ezt az érzést igyekezett felébreszteni: „A második világháború befejezése, 1945 májusa óta közel huszonkét év telt el. Az idő múlásával e világháború szörnyűségei és pusztításai már történelemmé váltak. Eltemettük és meggyászoltuk halottainkat, sebeink behegedtek, eltakarítottuk a romokat, a pusztításért felelősöket elítéltük. A háború eseményei a békés építő munka közben lassan elszürkültek emlékezetünkben, rossz emlékké váltak.

De most, e tárgyalóteremben az eltelt két hónap alatt ismét felmorajlott a világháború, a fasizmus szörnyűségeinek pusztító vihara. Felszakadtak a sebek, vér és vér folyt, jajgatás, halálhörgés és gyermeksikoly hallatszott. Az emlékezés ereje áttörte az időt, a meggyászolt holtak feltámadtak, hogy a huszonkét éve Janus-arcát hordó gyilkosaikra rámutassanak. A holtak, és a bíróság előtt szenvedéseiket felidéző, ismét könnyeiket hullató életben maradottak most mindannyian vádolnak: vádolják emberi voltuk meggyalázóit.

Nem lehet felejteni, nem szabad felejteni!

A fasiszta bűnösöknek bűnhődniük kell!”

1967 május

A szerzők

1945

 

Elmúlt a pusztító, szörnyű vihar. Az öröm és a gyász napjai köszöntenek ránk. Milliók arcára csal örömteli, boldog, felszabadult mosolyt a szabadság első perce. Ugyanez a pillanat százezreket késztet szívtépő jajkiáltásra: férjek kiáltanak hitvesük, asszonyok élettársuk, anyák és apák gyermekeik után. E percekben összekeveredik az öröm és a bánat, maradéktalanul nem tud boldog lenni senki. A felzaklatott lelkű emberek, a szüleiket sirató gyerekek, a hozzátartozóikat gyászoló férfiak és nők fogadalmat tesznek, hogy soha nem felejtenek. Nem felejtik el, ami velük, szeretteikkel történt. És bosszút esküsznek. Kérlelhetetlen bosszút, hogy a föld alól is előkaparják, a vádlottak padjára ültetik mindazokat, akik állati sorba süllyesztették őket, akik kegyetlen kéjjel gyilkolták le ártatlan emberek ezreit.

Ugyanezekben az órákban megalakul a felszabadult ország új rendjének védelmezője, a rendőrség is. Az idősebbek talán emlékeznek e napokra. Emlékeznek, hogy rendőreink éhezve, fázva, akárcsak a többi, pincéből kiszabadult embermillió, elszántan látott önként vállalt feladata teljesítéséhez. E napokban a spárga pótolta a puskaszijat, a karszalag az egyenruhát és a közrendőrtől a főkapitányig olyan emberek vették kezükbe a rend fenntartását, a bűnösök felkutatását, akik néhány hónappal előbb a fasiszták ellen küzdöttek, vagy a munkapadok mellett a gyárakban, üzemekben dolgoztak. Ez a fiatal rendőri apparátus nyomozói rutin, kriminalisztikai szaktudás nélkül, de elszántan keresi, kutatja a hazaárulókat, a gyilkosokat, a nácikat szolgáló nyilas bitangokat. Bejelentések érkeznek az újonnan létrehozott rendőrőrsökre, hogy itt is, ott is feltűntek az életre-halálra keresett banditák. Zuglóból is érkeznek jelentések. A rendőrségen listák készülnek, gyűlnek az olyan emberek nevei, akikre százak, ezrek vallják: ártatlanok vére tapad a kezükhöz. Az akkori állapotokhoz mérten a lehető legszélesebb körben bővül a nyomozás, a rendőrökkel együtt igyekeznek a civilek is elfogni a bujkáló gyilkosokat.

E napokban ezernyi gonddal kell megküzdeni. Nagy még a zűrzavar. Újabb és újabb bűncselekményeket követnek el, s az ország fiatal rendjének elszánt őrei kénytelenek ezek felderítésével is foglalkozni. Az egész ország számára élet-halál kérdés, hogy az orvgyilkosok, a letűnt korszak itt maradt hívei ne tudják visszaforgatni a történelem kerekét. Mert szervezkedik ismét a fasizmus, s később helyükre lépnek a tőkések, a kizsákmányolok. Összeesküvést összeesküvés követ. Ugyanekkor rengeteg munkát adnak a rendőrségnek a gazdasági kártevők is: a feketézők, az árdrágítók, a manipulánsok. Az alvilág se tétlen: a felszabadulást követően nincs olyan nap, amikor ne szólna gyilkosságokról, rablásokról, betörésekről is a rendőri jelentés.

Mindezt el kellett mondani, hogy megértse az olvasó: milyen körülmények voltak 1945 tavaszán, amikor elfogták Hortobágyi Lászlót, az egyik fiatalkorú zuglói nyilast; majd fényes nappal az utcán az egyik áldozat hozzátartozója felismerte a zuglói nyilasház legvérengzőbb fenevadát; Komlósy Elemér repülős törzsőrmestert. Ez a minden emberi érzésből kivetkőzött vadállat 1944. október 15. után a nyilas rémuralom egyik vezető alakja volt Zuglóban és szóval ki nem fejezhető bestiális gyilkosságokat hajtott végre. Meglepően hamar sikerül a nyomozói tapasztalatokkal nem rendelkező rendőrségnek kiderítenie Komlósy korábbi lakhelyét, s ezen a nyomon elindulva felderíteni, letartóztatni a bujkáló volt repülős törzsőrmestert.

A gyilkos Komlósyt 1945. május 25-én vették őrizetbe. Foglyulejtésének első órájában megkezdődik a kihallgatása. Mai mércével mérve nagyon kezdetleges kihallgatás ez. A rendőrségnek nem áll rendelkezésére bűnügyi nyilvántartó, ahol szakképzett, jól felkészült, iskolázott tisztek a lyukkártyák segítségével pillanatok alatt bármelyik bűnöző múltját precízen dokumentálva átnyújtják a nyomozó csoportnak. Komlósy kézrekerítése után a rendőröknek elsősorban azt kellett volna ki vallatni a gyilkosból, hogy kik voltak bűntársai, s ezek hol bujkálnak. Így, ezen a szálon már 1945 májusában vagy az azt követő hónapokban el lehetett volna fogni és bíróság elé állítani valamennyi zuglói gyilkost. A kihallgatás azonban másképp történt. A nyomozók elsősorban azt akarták megtudni, hogy Komlósy mit tett, milyen bűnök terhelik. Ezt bizonyítják a megsárgult, kihallgatási jegyzőkönyvek. Érdemes felidézni, hogy huszonkét év távlatából is megérthessük, láthassuk és önmagunk számára is bizonyítva érezzük: új rendőrségünk fiatal nyomozóinak a nép iránti hűsége vitathatatlan volt, de a szenvedélyes gyűlölet a letűnt világ ellen, nem pótolhatta a kriminalisztikai tapasztalatokat. Íme, Komlósy vallomása foglyulejtésének első napján:

„1944. november 10. körül Csaba Lajos nevű barátommal, aki a XIV. kerületi nyilaskeresztes pártban is igen ismert ember volt — tekintettel arra, hogy ő volt az országos sajtópropaganda vezetője —, bementem a zuglói nyilas pártban tartott gyűlésre. Ezen a gyűlésen meggyőződésemmé vált, hogy a korábbi helytelen politika, mellyel az országot Szálasi uralomra jutásáig vezették, tényleg káros volt Magyarországra és Szálasiék azok, akik hivatottak a magyarság boldogabb jövőjét megalapozni. Ettől az estétől kezdve, már úgyszólván rendszeresen feljártam a pártba, vacsorákra és beszélgetésekre. Így kerültem egészen közeli jó viszonyba Szelepcsényi László kerületvezetővel és miután felajánlottam neki szolgálataimat, ő engem a nyomozó osztály egyik vezetőjévé nevezett ki. Ifj. Hollós Zoltánnal és Báli Lászlóval irányítottuk ennek az osztálynak a működését, amely hivatva volt azokat a zsidókat, akik a gettórendeletnek nem tettek eleget, és azokat a baloldali elemeket, akik politikai ellenségeink voltak, eltüntetni a főváros utcáiról. Én ennek a hivatásomnak azzal a rendíthetetlen hittel tettem eleget, hogy minden egyes zsidó, vagy kommunista élete károsan befolyásolja a magyarság előrehaladását. Pártszolgálatomat főleg esténként végeztem, mert nappal a budaörsi repülőtéren teljesítettem szolgálatot. Nagyon nehezen tudok pontos számot adni azoknak az embereknek a számáról, akiknek kihallgatását én vezettem le. A szokás az volt, hogy megvártuk, amíg 20—25 zsidó vagy kommunista összegyűlik.”

A kérdésre, hogy milyen korúak, neműek voltak áldozataik, ezt válaszolja:

„… nők, férfiak, gyerekek, különféle korúak (rendszerint éjszaka elszállítottuk). Egy ilyen alkalommal, amikor kb. 17—18 hölgyet és urat vittünk a Népligetbe teherautón, azoknak kivégzésében, a Ferenc József lovassági laktanyával szemben, a vasúti töltésnél, Vigh Sándorral, Vigh Józseffel, Vigh Istvánnal és egy pár másik pártszolgálatossal együtt magam is részt vettem. Egy másik alkalommal pedig négy embert vittünk Vigh Sándorral kettesben egy személyautón a Megyeri csárda alá és ott közösen végeztünk velük …”

A gyilkos hölgyekről, urakról beszél, akik valamennyien az áldozatai voltak. A nyomozást vezető tisztből kirobban:

„Azt hiszi, megtéveszthet szenteskedő meséjével?! Hölgyekről és urakról fecseg, mintha karonfogva sétált volna velük a korzón. Vallja be, hogy kegyetlenül bántalmazta, gyötörte a szerencsétlen embereket!”

„Igen! Vertem … Aki zsidógyanús volt, behozták a pártházba. Két fiatalembert hozzám hoztak kihallgatásra. Vallatás közben megjelent az egyik Vigh fiú, kezében harapófogó volt, amelyben egy tüzes szöget tartott és ekkor Vigh, testvérének, Vigh Sándornak — aki különben is a verekedések vezetője volt — átadta ezt a szerszámot, és ő, a szemem láttára szúrta ki mindkét fiatalembernek a szemét. Egy másik alkalommal, hajnal felé, a pártszolgálatosokkal együtt szintén kivégzést rendeztünk a Korzó kávéházzal szemben levő Stefánia úti sétányon. Itt főleg nők voltak a kivégzettek. Elismerem, hogy szolgálataim fejében nagyobb mennyiségű készpénzt, ruhaneműt, ékszert kaptam … A kihallgatás úgy folyt, hogy amikor jól ki vallattuk a kihallgatandókat — persze a legkülönbözőbb vallatószerszámokkal —, akkor Szelepcsényi pártvezető volt az, aki szortírozta, hogy melyik megy a rendőrségre, melyik a városparancsnokságra és melyik a másvilágra. Jól emlékszem, hogy legelőször november 28-án dr. Berend Miklóst állítottam elő a pártházban. Itt a vallatás után, miután ez nagyobb ügynek ígérkezett, Szelepcsényi, az egyik Vigh és én, átkísértük a Naphegy utca 2-be, a belügy nyomozó osztályára. De itt a külsérelmi nyomok miatt nem vették át. Ekkor visszajövet Szelepcsényi és Vigh elöl ültek, én Berend doktor úrral hátul. Tagadom, hogy ekkor bántalmaztam volna, miután már nagyon össze volt verve. Így közösen vittük le a Dunához és én pisztollyal agyonlőttem. A holttestet, amikor a vízbe esett, még Vigh István sofőr beljebb rúgta, hogy a víz elvigye …”

De ez a vallomás az akkori nyomozás hiányosságaira is rámutat: Komlósyt alig néhány hónappal szörnyű vérengzései után hallgatják ki — akkor, amikor még pontosan emlékezne a dátumokra, adatokra, személyekre —, de tapasztalatlanságból nem faggatják bűntársai holléte felől. S ez a későbbiekben sok nehézséget okoz.

Körülbelül ez a helyzet a szemtanúk, az áldozatok hozzátartozóinak kihallgatásánál is. A nyomozók leszűkítik kérdéseiket az elfogott gyanúsított cselekményeire, s így a tanúk csak az előttük álló Komlósyra tesznek terhelő vallomást. Az- egyik tanú — Kelemen Lukács, aki 1944-ben rendőr volt — például elmondja, hogyan hurcoltak el a nyilasok Komlósy vezetésével egy honvédtisztet, s hogyan lőtték agyon a szeme láttára. De hogy ki volt még ott, afelől már nem tudakozódnak fiatal rendőreink.

Nézzünk egy korabeli tanúvallomást — ebből a szempontból. Breyer Gyuláné, született dr. Ábrahám Szerén vallja 1945. május 23-án:

„1944. november 4-én férjemet a nyilasok elvitték a lakásunkról. Még ennek a napnak a délutánján ismét kijöttek a házba és ekkor tíz embert, hét férfit és három nőt hurcoltak el. Így kerültem be én is a Stefánia útra, ahol mindannyiunkat anyaszült meztelenre vetkőztettek. Az ütlegelő nyilas pribékek parancsnoka Komlósy Elemér volt. Le vittek a pincébe, ahol szörnyű jajveszékelést hallottam, aztán utánunk jöttek és bennünket is borzalmasan megvertek. Hajnal felé lejött egy csomó nyilas, kivittek minket a Stefánia útra a Korzó kávéházzal szemben levő sétányra. Itt a padokon láttam ülni több nőt, az egyik kis csecsemőt szorongatott az ölében. Aztán megszólalt Komlósy, kezében a géppisztolyt rázta és ekkor nekem olyan gondolatom támadt, hogy el kell rohanni. Eszeveszetten szaladtam, lőttek utánam, de szerencsére csak a kabátomat lyukasztották át a lövések. Egy telefonfülkébe menekültem a sötétben és órákig itt kuksoltam. Így a tíz emberből csak nekem sikerült élve elmenekülnöm. Bemenekültem az Aréna út 17. sz. alatti védett házba, ahol az őrt sikerült lepénzelnem és befogadtak.”

Az áldozatok és az ütlegelő nyilasok nevét vagy személyleírását a tanútól nem kérdezték meg. A későbbiek során ugyan szisztematikusabbá és tapasztaltabbá válik a felderítő munka, de még mindig sok hiányossággal. Ez az egyik oka annak is, hogy bár jó néhány vérengző zuglói nyilas neve a felszínre kerül — nem tudják elfogni őket.

Nézzük azonban az eseményeket a zuglói nyilas terrorlegények felelősségre vonásának kronologikus sorrendjében.

A népbíróság 1945. augusztus 27-én kezdte el tárgyalni Komlósy Elemér bűnügyét, és még aznap ítéletet hozott. Komlósyra elegendő terhelő bizonyítékot gyűjtöttek össze a nyomozók, így a vádlott a népbíróság előtt mindössze azzal tudott védekezni — azt is védője kérdésére mondta —, hogy fiatal korában epilepsziája volt és két év óta szifilisszel kezelik … A népbíróság ítélt: a büntetés halál. A bírák nyomban zárt kegyelmi tanácskozást is tartottak és kihirdették, hogy az elítéltet nem találták kegyelemre méltónak, ezért az ítélet jogerős, két órán belül végre kell hajtani.

Komlósy Elemért 1945. augusztus 27-én kivégezték. Teljesen megalapozottan és jogosan, mint ahogy a többi zuglói nyilas brigantit is, akiket a felszabadulás utáni években ítélt halálra a bíróság. Csakhogy sem Komlósyt, sem a többit — haláluk után — már nem lehetett többé kifaggatni társaik felől … S mivel ezekben az években még korántsem dőlt el a hatalomért vívott harc — egyedül a rendőrség volt szilárdan a kommunisták kezében — a jobboldal, a régi rend hívei részéről hatalmas volt a nyomás, rengeteg a furfangosnál furfangosabb akció, hogy a háborús bűnösök, a nyilas hóhérok közül, akit lehet, megmentsenek a börtöntől, a bitófától. Ebben az időben teltek meg az elmegyógyintézetek „gyengeelméjű” nyilasokkal …

Még folyt Komlósy ügyében a bizonyítékok összegyűjtése, amikor 1945. július 9-én fiatal rendőrségünk felderített egy másik zuglói nyilas gyilkost: Gelencsér Sándor cipészt. Nyomban őrizetbe is vették, kihallgatták. A „kedélyes” hóhér szinte tőmondatokban beszél bűntetteiről. Vallomásában ezt mondja:

„Nem tagadom, elmeséltem Légrády Jánosnénak, hogy remekül szoktam szórakozni a Thököly úti pártházban, ahol kedélyesen múlnak az éjszakák. Tényleg mondtam, hogy állandóan hoznak be embereket, akik kommunisták, vagy zsidók és ezeknek a vallatása és kihallgatása igen szórakoztató. Magam egy őskeresztény asszony kínvallatásában vettem részt, aki mint kommunista került be. Nem tagadom, hogy egy vasrúddal elvertem … Igaz, hogy mondtam Légrádynénak, hogy azért nem utazom el Pestről, pedig már itt vannak az oroszok, mert a vörös patkányok újévig már a Kárpátokig lesznek visszaszorítva. December 25-én a Stefánia és a Thököly út sarkán 4 zsidó munkaszolgálatost lőttem agyon. December 3-án a Nyomorék Gyerekek Otthonában lőttem agyon valakit, aztán bevittük a többieket a Thököly út 80-ba és ott kivégeztük. Részt vettem a Rákos-pataknál is zsidók lelövésében.”

A rendőrség ezúttal is kihallgat számos tanút, akiknek az emlékezetében még frissen élnek a történtek. Felismerik Gelencsért, de a terhelő tanúvallomásokban új névként mindössze Bükkös György kerül szóba, és a három Vigh testvér. Ám Bükkösre nincs olyan terhelő vallomás — sem vádlott társaitól, sem a tanúktól —, hogy embereket gyilkolt volna. A nyomozók nem is nagyon firtatják Bükkös szerepét. Bükkös később rendőrkézre kerül — akkor is véletlenül — s egy rafinált ügyvéd segítségével csak háborús propaganda címén ítélik el 10 évi fegyházra.

Közben húzódik Gelencsér ügye is: ügyvédje mindent kieszel a tárgyalás elnapolására, így csak 1947. május 8-án kerül a népbíróság elé. A bíróságnak egyetlen nap elég ahhoz, hogy teljesen bizonyítottnak lássa a vádlott bűneit: a bizonyítási eljárás alapján Gelencsér Sándort legalább 40 ember törvénytelen kivégzésében találja bűnösnek.

Az ítélet halál!

A rendőrség egymás után deríti fel a különböző kerületi nyilasházak hóhérait, köztük a zuglóiakat is … Újra és újra találkoznak a hírhedt Vigh testvérek nevével — mint akik tucatszám öldösték az ártatlan embereket —, mégis évekig sikerült bujkálniuk a felelősségre vonás elől. 1949 elején éri őket utol az igazságszolgáltatás. Egy, a zuglói nyilasházban megkínzott ember Prágában ismeri fel az egyik Vigh fiút … Azonnal megkezdődik a szélesebb körű nyomozás! Június 3-án el is fogják Vigh József és Vigh Sándor csehszlovák állampolgárokat, Karlovy Varyban, ahol a nácizmus bukása után letelepedtek.

A későbbiek megítéléséhez érdemes megismerkedni a két Vigh testvér vallomásával, amelyekben a gyilkosságok helye, a részvevők nagy száma, néhánynak a neve különösen figyelemre méltó. Vigh József így vall 1949. június 3-án:

„Érsekújváron behívót kaptam, de nem vonultam be, mert István bátyám, aki Budapesten a nyilaskeresztes pártban működött, Sándorral, a másik bátyámmal együtt hívtak, hogy menjek Zuglóba. Így kerültem 1944. november 2-án a XIV. kerületi nyilaskeresztes szervezethez, mint pártszolgálatos, illetve előbb mint sofőr. A havi fizetésem 1200 pengő volt. Két hét után lettem pártszolgálatos. Azzal a gondolattal mentem oda — mivel ezt már Érsekújváron láttam —, hogy ha alkalom nyílik, bútort és ruhaneműt szerzek. Az első tevékenységem mint sofőrnek az volt, hogy Szelepcsényi Lászlótól kapott utasítás szerint a pártszolgálatosokkal különféle zsidó ingóságokat gépkocsin a pártházba hordtunk. Nekem ekkor a pincébe még nem volt szabad belépni. De aztán engem is beengedtek … November vége felé, egyik este Szelepcsényi utasítására két bátyám, valamint Komlósy Elemér és még vagy 16—18 pártszolgálatos, 20 főt a Rákos-patak mellett levő egyik bolgárkertészet területére kísértünk, ahol aztán hasra fektettük őket. Nekem pisztolyom volt és én azzal lőttem, a többiek pedig géppisztollyal. Nemsokára ezután, szintén az esti órákban Szelepcsényi magához hívatta Kamlósyt, hogy szedje össze a pártszolgálatosokat, mert 15 személyt kell kivinni a Duna-partra és ott ki kell őket végezni. A két testvéremmel együtt és vagy 15 más pártszolgálatossal, felraktuk az embereket az autóra, amely ponyvával volt letakarva. A Pozsonyi út vége felé — ahol egy üres grund volt, és emlékezetem szerint sóderkitermelés — az autó leállt, az embereket lezavartuk, sorbaállítottuk és elindítottuk őket a Dunába. Amint mentek befelé a vízbe, lelövöldöztük őket. Többször előfordult, hogy a pártház udvarán

nagyszámú csoportot, körülbelül 150—200 embert is összegyűjtöttünk. Ezeket ott az értékeiktől megfosztottuk, aztán levittük őket a pincébe, vagy a KISOK-pályára. December elején lehetett, hogy parancsot kaptunk: menjünk a Mexikói útra, a Nyomorék Gyerekek Otthonához, mert ott valami baj van. Csak az őrség maradt a pártházban. Velem jött Tóth Ervin, Komlósy, Szelepcsényi, az idős és az ifjabb Hollós, Szloboda, Sándor Alajos, Bükkös és még sokan mások. Ott 12 embert kiválasztottunk a nagy csoportból és ezeket bekísértük a Thököly úti nyilasházba. A pincében megvertük, aztán kivégeztük őket. A meggyilkoltakat még ezen az éjszakán a Dunába löktük. Véleményem szerint körülbelül 600 embert végeztek ki a zuglói pártszolgálatosok. Én a legjobb tudomásom szerint 6 ember kivégzésének vagyok a tettese. Védelmemre előadom, hogy nem voltam tagja a nyilas pártnak és csak a katonaságtól akartam mentesülni, meg egy kis bútort szerezni …”

A másik Vigh már tömörebben vall. íme:

„Én 1939-ben lettem tagja a nyilaskeresztes pártnak, de 1940-ben kizártak, mert loptam. A hatalom átvételekor mentem oda, vagyis Zuglóba. Kaptam karszalagot, egyenruhát és fegyvert … Arra emlékszem, hogy december 4. és 10. között Szelepcsényi Lászlótól parancsot kaptam — ha jól emlékszem, Komlósy volt ott, meg Sándor Alajos és még vagy tízen —, hogy vigyem ki a Duna-partra a letartóztatottakat és azokat ott lőjük agyon. Ezt az újpesti rakparton hajtottuk végre. Ez december hónapban történt, a pontos időre nem emlékszem, de egybeesik azzal az eseménnyel, amikor Wirth Károly nyilas képviselő életét vesztette, és Tallós József kijelentette, hogy bosszút fogunk állni. Ekkor én, Tallós József, egy Hollai József nevű szabó, meg mások, átmentünk a zsidó imaházba és ott elég sok embert kivégeztünk …”

E tömörség oka, hogy Vigh Sándor kezdetben még több bűncselekményt tagadott, s csak miután a tanúk rávallottak — akkor ismerte el részvételét más gyilkosságokban is. Az ő kihallgatásakor hangzott el először Kovács János postás, nyilas pártszolgálatos neve. Megindult a felderítő munka, de nem tudták megtalálni.

Szelepcsényi Lászlónak, a zuglói nyilasház első vezetőjének és egyik főhóhérjának a neve ugyancsak gyakran került szóba a kihallgatások során, de Szelepcsényi ekkor már Németország amerikai zónájában talált menedéket.

A Vigh testvérek vallomásából tudta meg a rendőrség Surányi József zuglói nyilas pártszolgálatos bűntetteit és tartózkodási helyét. S még nyomoztak a Vigh testvérek ügyében, amikor elfogták Surányit is, aki szintén több mint harminc embert végzett ki.

Mindhármuk tetteire tanúk sokaságát hallgatják ki. Az egyik koronatanú, Friedmann Ervin. Vallomása azért is figyelemre méltó, mert a nyilasok sortüze őt is érte, de életben maradt. (Friedmann 1957-ben kivándorolt Magyarországról.) Vallomásában elmondta, hogy egész családját — köztük őt is — bevitték a Thököly úti nyilasházba. Hogy kik voltak a fegyveres nyilasok, azokról csak személyleírást tudott adni. Az egyiknek azonban emlékezett a keresztnevére, egy 15—16 éves fiú volt, Gyuszinak hívták … (E perben kiderült: Monostori (Michalik) Gyula — A szerk.) A pincében Friedmann Ervint és apját rettenetesen elverték, aztán az esti órákban 10—12 másik üldözöttel együtt kocsira rakták és kivitték őket a Rákos-patakhoz.

Íme, Friedmann vallomása:

„… A nyilasok közül többen zseblámpával világítottak rám. Az egyik parancsolgatott, hogy ide még egy lövést, oda még egy lövést. Emlékszem, hogy egy kisgyerek is volt közöttünk, az elkezdett szaladni, és akkor lőtték le. Aztán lefektettek bennünket és lőttek ránk. Én is kaptam lövéseket. Körülöttem — úgy emlékszem — mindenkit legyilkoltak. Engem, mint mondottam, lövések értek, az egyik a karomat fúrta át. Aztán eltűntek a nyilasok és én feltápászkodtam. Láttam, hogy mindenki meghalt … Elindultam a Bosnyák tér felé az egyik rokonomhoz …”

Friedmann Ervin határozottan felismerte Vigh Sándort, mint aki jelen volt a kivégzésnél … A többiekről adott személyleírása nagyon ráillett Sándor Alajosra és Baráth Kálmánra …

A budapesti népbíróság 1949. augusztus 15-én kezdte meg Vigh József és Vigh Sándor háborús bűntetteinek tárgyalását. A bizonyítási eljárás után a bíróság a két Vigh testvért legalább 80 ember megölésében mondta ki bűnösnek, s ezért mindkettőjüket halálra ítélte. A fellebbezési tárgyaláson jóváhagyták az első fokú ítéletet és 1949. október 4-én Vigh Józsefet és Vigh Sándort kivégezték.

A bíróság elé került Surányi Józsefet ugyancsak halálra ítélték, s az ítéletet végrehajtották.

A Surányi-ügy derített fényt a zuglói nyilasok egy másik, itthon bujkáló nagyobb csoportjára, amely 1949 második felében került rendőrkézre. Az igazságszolgáltatási eljárás során a Népbíróság Országos Tanácsa Pethő Károlyt, Lucska Vilmost, Bónis Sándort, Tóth Ervint, Földi Bélát, Kovács Józsefet és K. Hajdú Imrét emberek megkínzásáért és törvénytelen kivégzéséért halálbüntetéssel sújtotta.

Ebben az időben tárgyalták a zuglói nyilas pártszolgálatos Nagy Elek bűnügyét is, akit a népbíróság ugyancsak halálra ítélt és akit szintén kivégeztek. Pintér László zuglói nyilas ítélete is halálbüntetés volt …

Összesen 22 zuglói fegyveres pártszolgálatost ítélt halálra a magyar igazságszolgáltatás 1949 végéig. Úgy látszott, hogy minden elérhető XIV. kerületi nyilas hóhér elnyerte büntetését. Csak 1957-ben, az ellenforradalom után terelődött a rendőrség figyelme ismét az 1944—1945-ös szörnyű bűncselekményekre. Miért? Hogyan?

A zuglói nyilasok aktái 1950 után irattárba kerültek, szörnyű rémtetteik pedig a feledés homályába. Ki gondolt volna arra, hogy a 60—70 tagú zuglói gyilkos bandából 19-en még itt lapulnak közöttünk? Mint ezt a nyomozó hatóságok később megállapították, a most felelősségre vont 19 vádlott nagy többsége a felszabadulás után vidéken bujkált, rendszeresen változtatta munkahelyét; s a fővárosban töltött néhány véres hónapról senki nem számoltatta el őket. Még akkor sem, amikor egyik-másik köztörvényi bűncselekményt követett el, s felelősségre vonták őket lopásért, csalásért …

A zuglói nyilasok ügye 1957 elején úgy került ismét elő az irattárakból, hogy bejelentés érkezett Kröszl Vilmosra, a XIV. kerületi nyilasház volt vezetőjére: az ellenforradalom idején fegyveresen megjelent egykori gyilkosságai színhelyén, Zuglóban. Körülnézett, megfenyegetett egy-két embert, aztán eltűnt. A bejelentő — egy idős asszony —, aki Kröszlt felismerte, nem tudta a nevét, de arra emlékezett, hogy ez a vöröses hajú, magas, vékony ember is ott volt 1944 végén azok között, akik őt a zuglói nyilasház pincéjében megkínozták. Az idős asszonytól kapott hozzávetőleges személyleírás alapján újra megkezdődött a nyomozás. Ám rövidesen abba kellett hagyni: minden jel azt mutatta, hogy a nyilas bandita — akinek még a nevét sem tudták — disszidált. A bejelentő is elhunyt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!