Európa őrhelyén

1938 július 6 ― 1939 november 29

(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)

1

NAPLÓ

A tengeren, 1938 július 6.

Elutazás a Queen Mary-n, belgiumi új beosztásom elfoglalására.

LEVÉL V. M. MOLOTOV ÚRNAK

Bruxelles, Belgium, 1938 szeptember 10.

Kedves Miniszterelnök úr!

Roszoff úr valószínűleg közölte Önnel tárgyalásaink eredményét, valamint bizonyára átadta Önnek szóló üzenetemet is.

Ebből megállapíthatta Miniszterelnök Úr, hogy az adósságtörlesztés egész kérdéscsoportjának azonnali felgöngyölése bizonyos előítéleteket keltett volna.

Az elnökkel és államtitkárunkkal való megbeszélésem alapján meg vagyok győződve, hogy a kongresszus összeülése után mindkét kormányzat részéről lehetséges lesz valamilyen tervezet kidolgozása. Elnökünk és államtitkárunk nagy súlyt vet az ügyre, mélyen meghatva attól a szellemtől, mellyel eltelve az Önök kormánya a kérdést megint felszínre hozta. Az Ön szavával élve, még ha nem is érünk el konkrét eredményeket, az eszmék kicserélése a két nagyhatalom kormányzata és vezetőszemélyiségei között, máris kölcsönös megértést eredményezett és feltételezhető, hogy ez a jövőben még fokozódni fog. Ha a jövőben esetleg szolgálatukra lehetnék valamilyen nézeteltérés áthidalásával, úgy szívesen állok rendelkezésre.

Oroszországi tartózkodásomra annak a barátságnak őszinte nagyraértékelésével tekintek vissza, melyet a nagyszerű orosz nép részéről tapasztaltam, valamint a szeretetreméltóság és baráti érzület iránti hálával is, amelyeknek a Szovjetunió képviselői oly sok tanújelét adták.

Külön borítékban, kézírásos ajánlásommal ellátott példányát küldöm annak a katalógusnak, mely oroszországi képeim jegyzékét tartalmazza. Ezt a gyűjteményt az Önök segítségével állíthattam össze, hogy ajándékképpen felajánljam egykori alma materemnek, a wisconsini egyetemnek.

Itteni lakásunk elragadó és biztos vagyok benne, hogy a bruxellesi élet még sok örömet tartogat a számunkra; azonban Moszkvát nagyon nélkülözöm és már előre boldog vagyok, hogy időnként oda visszatérhetek, megszemlélni azokat a nagy változásokat, melyeket Ön tervei keresztülvitelével bizonyára elér.

LEVÉL SZTÁLIN JÓZSEF ÚRNAK

Bruxelles, Belgium, 1938 szeptember 10.

Kedves Sztálin úr!

Megbeszélésünk nagy megelégedéssel töltött el. Különösen azért, mert sikerült kölcsönös kimagyarázkodás útján az előzetes félreértések csíráit kiküszöbölni. Meg vagyok róla győződve, hogy elősegítette a megértést a két nagy ország vezető körei között és jobb kapcsolatokat eredményezett. Nagyon bölcsen mondta Molotov miniszterelnök búcsúzásunk alkalmával: bármit is eredményezzen ez a megbeszélés a szóbanforgó kérdésre nézve, a kölcsönös jóakarat mindenesetre már önmagában igen jelentős vívmány. Büszkeséggel tölt el, hogy a Szovjetúnióban töltött szolgálati időm alatt, de nem kevésbé az Ön kiváló külügyminiszterének, Litvinov úrnak képességei és nyíltsága folytán, a Szovjetúnió és az Egyesült Államok kapcsolatai olyanok lettek, hogy minden eddigit felülmúló mértékben alapot nyújthatnak a kölcsönös megértésre.

Roszoff úr útján, aki állandóan buzgólkodott a kérdés körül, a tárgyalt adósságügyre vonatkozó üzenetet intéztem Önhöz. Kétségtelen, hogy ezt már jelen levelem beérkezése előtt kézhez vette és megértette belőle álláspontomat. Sajnálatos, hogy országom jelenlegi helyzete olyan, hogy tanácsos a tárgyalások ideiglenes felfüggesztése.

Mondhatom, hogy mind az elnök, mind az államtitkár mélyen hatása alatt állnak annak a szellemnek, mellyel Ön és a Szovjetúnió kormánya a Roosevelt—Litvinov-féle egyesség pontos betartását magukévá tették. Az elnök bízik benne, hogy későbbi időpontban lehetséges lesz olyan szabályozást kidolgoznunk, mely mindkét kormányt teljésen kielégíti.

Ilyen értelemben tartom nyilván a kérdést, mindenkor készen állva arra, hogy alkalmas időpontban szempontjainkat, a kölcsönösen előnyös megoldás érdekében, közös nevezőre hozzám. Addig is mind a javaslatokra, mind pedig a megbeszélésekre vonatkozó aktákat kormányom szigorú titokként kezeli.

Nagy megnyugvással tölt el, hogy a hadihajók ügye megnyugtató módon megoldódott.

Ha Trojanovszki nagykövet és felesége még Moszkvában lennének, úgy kérem, hogy nekik Mrs. Davies és a magam részéről a legszívélyesebb üdvözletünket átadni szíveskedjék.

LEVÉL F. D. ROOSEVELT ELNÖKNEK

Bruxelles, 1939 január 18.

Kedves Elnök úr!

Véleményem szerint a szovjetkormányzat és hadserege lényegesen erősebb, mint ahogy azt Európa bizonyos részeiben szeretnék tudni. Ez a kormányzat, ma még legalább, a világbéke eszméjét szolgálja. Sőt tovább megyek ennél: a gazdasági szükségszerűség még hosszú időre békét parancsol, feltéve, hogy ez lehetséges.

A Szovjet vezetői úgy nyilatkoztak előttem, hogy a világon csak egy hatalom van, amellyel szemben bizalommal viseltetnek és ez az Egyesült Államok az Ön vezetése alatt.

Ha egy olyan iszonyatos katasztrófa bekövetkezne, mint amilyen egy világkonfliktus lenne a fasiszta és a demokratikus hatalmak között, úgy véleményem szerint a szovjetkormányzat sokkal hatalmasabb tényező és sokkal nagyobb értékkel bír, mint ahogy azt Európa reakciós körei tudomásul venni hajlandók.

LEVÉL HONORABLE HARRY HOPKINSNAK

Bruxelles, 1939 január 18.

Kedves Harrym!

Utolsó otthoni tartózkodásom alatt, a George Holme házában folytatott beszélgetésünk után szerettem volna Veled újból találkozni. Kerestelek is, de távollétedben kénytelen voltam anélkül elutazni, hogy láthattalak volna.

Ami itt van, az maga a pokol. A Chamberlain-béke nem való semmire. Itteni diplomáciai körökben ez az általános vélemény. Chamberlain és Hitler Münchenben valószínűleg szabályozták a gyarmatok kérdését. De evés közben jön meg az étvágy. A hamarosan fellépő legközelebbi válság majd a lengyel korridort vagy Ukrajnát fogja érinteni. A legszörnyűbb az egészben az, hogy az európai civilizációt és békét nem védelmezi sem egyetemleges biztonság, sem politikai egyensúly.

Úgy látszik, hogy Angliában hiányzanak az igazi vezetők, akik az ilyen megegyezés ellen felsorakoztatnák a közvéleményt. Egy jogász, aki önmagának sem vallja be az igazságot és nem ismeri fel ellenfelében a gazembert, nem nyerheti meg a pört. Más szavakkal, ha a vezető nem áll a tömeg élére, úgy az mindig ingadozó marad. Franciaország darabokra van szaggatva. Az eredmény az, hogy Európában csak a fasiszta államoknak vannak igazi vezetőik.

Az elnök felemelte a Chamberlaintől elhullatott fáklyát és a zsidókkal szemben követett bánásmódot elítélő sajtónyilatkozata a világ közvéleményének és a demokratikus népek erkölcsi felháborodásának vitathatatlan vezetőjévé tették. De a diktátorok ezzel nem törődnek.

Azt hiszem, egyetlen lehetséges teendőnk: Oroszországot bátorítani, nehogy kedvét szegje az egyetemes biztonságért és á békéért vívott harcban. Anglia és Franciaország reakciós körei vesztegzárövezetet vontak Oroszország köré. Az aggodalom, hogy Németország vesztett háború esetén a kommunizmus martalékává esne, nem más, mint szappanbuborék. Németország szociálisabb vágányokra lépne, vagy átalakulna egy némileg észszerű katonai önkényuralommá. Ez esetben Lengyelország és Románia még mindig gátot alkothatnak. Ezenkívül a Szovjetnek elég tennivalója van még a saját országában is. Sztálin politikája ez: békére van szükségük, hogy helyzetüket gazdaságilag megerősíthessék és tudja, hogy álláspontjának helyessége beigazolódik. Négy héttel ez előtt, a csehszlovák válság idején, Oroszország azzal lepte meg a világot, hogy visszalépett a lengyel megnemtámadási egyezménytől, csak azért, hogy Franciaország iránti kötelezettségeinek eleget tehessen, ugyanakkor Anglia és Franciaország hamis ígéretekkel biztatták Csehszlovákiát, hogy ezt az országot blokkjukba csalogathassák. Chamberlain politikája, mellyel Olaszországot, Lengyelországot és a magyarokat Hitler karjaiba dobja, azzal végződhet, hogy a Szovjet ettől meghökkenve, gazdasági szövetségre és eszmei fegyverszünetre léphet Németországgal. Ez az elgondolás a lehetőségek és valószínűségek határain belül fekszik.

Eszmefuttatásom célja ez: az elnök gátat vethetne ennek a törekvésnek, ha azonnal egy „erős embert” nevezne ki Oroszországba nagykövetnek. Utolsó látogatásom alkalmával megegyeztem vele abban, hogy egy nyílteszű, eredményes múltú üzletember, határozott liberális nézetekkel, lenne a legmegfelelőbb. Bizalmasan szólva, felhatalmazásom volt arra, hogy a tisztséget valakinek felajánljam, aki azonban, sajnos, nem volt abban a helyzetben, hogy azt el is fogadhassa.

E távolabbi elgondolásoktól eltekintve is, közös érdeke a Szovjetnek és kormányunknak, hogy — Japán miatt — a két hatalom egymással jó viszonyban álljon.

Nemsokára Anglia és Franciaország reakciósai versenyeznek majd egymással a Szovjet segítségéért, de akkor — amikor a Szovjet bizalmát már teljesen elvesztette — talán késő is lesz.

NAPLÓ

Bruxelles, 1939 január 30

Éppen most hozták nyilvánosságra a Szovjet harmadik ötéves tervét. (1938—1942.) Nagy mértékben jellemző, hogy a terv nem a házi használatra szánt áruk tovább-termelésére fekteti a súlyt, hanem arra, hogy az országot a nehézipar és a fegyvergyártás legfontosabb ágaiban önellátóvá tegye. Nyilvánvaló, hogy a lázas védelmi program, melynek két év előtt Moszkvában tanúja voltam, sem nyugovóra nem jutott, sem nem csökkent.

NAPLÓ

Bruxelles, 1939 február 2.

Az orosz sajtóügynökség, a Tass, ma hivatalosan közölte, hogy Litvinov külügyi népbiztos Magyarország tudomására juttatta a diplomáciai viszony megszakítását. A felhozott indokolás szerint Magyarország az antikomintern egyezményhez való csatlakozásával elvesztette „függetlenségét és tárgyalási szabadságát”. Hangsúlyozta „bizonyos hatalmak” nyomását is.

NAPLÓ

Bruxelles. 1939 február 6.

A brit nagykövet, lord Clive, ma felkeresett és közölte, hogy Mr. Hudson, a kereskedelemügyi minisztérium osztályfőnöke Belgiumon keresztülutazva, beszélni szeretne velem. Azonnal teára hívtam őket. Hudson, aki egy brit missziót vezetett Moszkvába, nagy súlyt vetett reá, hogy Oroszországról beszélgessen velem. Nyíltan közöltem vele a tényeket, úgy, amint én látom azokat. Meglepettnek, sőt megdöbbentnek látszott. Azt mondta: „Ez mégis csak különös. Miért nem kapunk Moszkvából a mieinktől is ilyen jelentéseket?” Ezt feleltem: „Lehet, hogy nekik van igazuk és én tévedek. Én egyszerűen csak leszögezem a saját szememmel látott tényeket. Viszont ön ebből levonhatja a saját következtetéseit”. Ha megkérdezte volna, hogy miért térnek el egymástól annyira a jelentéseink, okul hoztam volna fel, hogy nem vagyok hivatásos diplomata, hanem üzletember és jogász, aki súlyt vet arra, hogy a szembeszökő és nyilvánvaló tényeket hamisan ne értelmezze. Eszembe sem jutott, hogy megjegyzéseket kockáztassak meg a moszkvai brit nagykövetségről és kiváló tisztviselői karáról, annál kevésbé, mivel lord Chilstonnak őszinte csodálója vagyok; de nem kevésbé hallgathattam el, hogy a bürokrácia természetében rejlik, hogy a főnök mindig olyan jelentést kap, amilyet éppen kíván magának. — Ez talán kissé gorombán hangzott, de az angolok becsületes emberek, kik értékelni tudják a nyíltságot és az őszinteséget. Kereken megmondtam, hogy borzalmas csapás lenne a béke ügyére nézve, ha Nagybritannia és Franciaország nem tudnának Hitler ellen egy közös védelmi frontban egyesülni.

NAPLÓ

Bruxelles. 1939 március 3.

Végre kimúlt a boldogtalan spanyol benemavatkozási bizottság. A szovjet kormány megbízottját visszahívta Londonból. A jelentés magán viseli Litvinov jellegzetes kijelentéseinek bélyegét. Okul azt hozta fel, hogy a bizottság megszűnt működni, sőt „elvesztette a saját jogosultságába vetett hitét is”. Az egész idő alatt, míg az olasz és a német megbízottak kisded játékaikat űzték — senkisem szenvedett többet, mint Litvinov és a szovjet hivatalnokok, az „intelligenciájuk elleni merénylet” miatt.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Alekszandr Fagyejev

Második rész

41.

Villanyáramot csak a német hivatalok kaptak. Kolja bácsi azt használta fel, hogy az igazgatósághoz és a katonai parancsnoksághoz vezető villanyvezeték nem az utcán, hanem a szomszédos ház udvara mellett húzódott el, egy oszlop pedig éppen Korosztyilovék házánál állott. A rádiókészüléket szobájában, a komód és a padlódeszka alatt rejtette el, használatkor a vezetéket a szellőztető ablakon át egy hurokkal ellátott léc segítségével kapcsolta a fővezetékbe.

A Szovjet Tájékoztató Iroda jelentése … Ha törik, ha szakad, de nyomda kell!

Vologya Oszmuhin, Zsora Arutyunyanc és a „Mennydörgés”- Tolja a betűknek csak egy részét találták meg a parkban. Akik elásták a betűket, bizonyára nem tudták tartóval együtt lerakni őket, sietve bedobálták egy gödörbe, és földdel takarták be. A német katonák pedig, mikor autóik és légvédelmi ágyúik számára kiásták a földet, eleinte nem értették meg, miről van szó, és a földdel együtt a betűk egy részét is szétszórták. Aztán észbe kaptak, és jelentést tettek feljebbvalójuknak, mire a betűket valahol letétbe helyezték. Egy kevés mégis ottmaradt a gödör fenekén. A fiúk egymás után több nap túrták a földet a tervrajzban megjelölt helytől néhány méteres körben, és meg is találták a maradékot. Lutyikov munkájához nem feleltek meg ezek a betűk, és Filipp Petrovics megengedte Vologyának, hogy azokat az Ifjú Gárda használja fel.

Vanya Zemnuhov bátyja, Alekszandr, aki a jelen pillanatban a hadseregben szolgált, nyomdász volt, és sokáig dolgozott a Szocialista Haza című helyi újság nyomdájában, ahol Vanya gyakran felkereste. És most Vanya felügyelete alatt Vologya kis nyomdagépet állított össze. A gép fémrészét Vologya lopva esztergályozta össze a mechanikai műhelyben. Zsora meg egy nagy faládát készített, amelyben mindezt el kell majd helyezni, azonkívül szedőszekrényt is csinált a betűk részére.

Zsora apja asztalos volt. Igaz ugyan, hogy Zsora minden várakozása ellenére sem apja, sőt, „kemény jellemű” anyja sem fogott fegyvert, amikor a németek bevonultak, Zsora azonban nem kételkedett, hogy fokozatosan megbarátkoztatja őket dolgaival. Hosszas fontolgatás után megállapította, hogy mivel anyja nagyon is erélyes asszony, azért később kell megnyerni az ügynek. Apjával fogja kezdeni. Zsora apja idősebb, csöndes ember volt, fiának csak az álláig ért. A fiú mind jellemében, mind termetében az anyjára ütött, de még hajszínében is, mely fekete volt, mint a holló szárnya. Zsora apja erősen elégedetlenkedett ugyan, hogy a „földalattiak” kiskorú fián keresztül ilyen kényes megbízást adtak neki, de felesége elől titkolva, megcsinálta a ládát is és a szedőszekrényt is. Persze nem tudhatta, hogy Zsora és Vologya milyen nagy emberek: egy-egy ötös csoport vezetői.

A gyerekek barátsága most már olyan szorossá vált, hogy egy napig sem tudtak meglenni egymás nélkül. Csak Zsorának Luszja Oszmuhinával való viszonya maradt a régi feszült, hivatalos.

Kétségtelen, hogy Luszja és Zsora esetében két különböző jellem ütközött össze. Mindketten nagyon sokat olvastak.

Zsora a tudományos-politikai természetű munkákat szerette, míg Luszját főleg a szenvedélyek kötötték le a könyvekben. Be kell vallanunk, hogy néhány évvel idősebb is volt Zsoránál. Igaz, hogy amikor Zsora időnként bepillantgatott a ködös jövendőbe, jólesett tudnia, hogy Luszja nemsokára tökéletesen fog beszélni a világ három legnagyobb nyelvén, de mégis úgy vélte, hogy az ilyenfajta műveltség nem eléggé alapos. Talán nem volt tapintatos, amikor azt akarta, hogy Luszja építészmérnök legyen.

Már találkozásuk első pillanatában, mint két villogó acélpenge, keresztezte egymást Luszja világos, fellobbanó tekintete és Zsora fekete, elszánt pillantása. Együttléteik alatt, bár legtöbb esetben nem voltak egyedül, állandóan vitatkoztak egymással. Ilyenkor Luszja gőgös és kíméletlen, Zsora pedig kifejezetten tartózkodó és oktató modorú volt.

Elérkezett végre a nap, amikor négyen összegyűltek Zsora szobájában: Zsora, Vologya Oszmuhin, „Mennydörgés”-Tolja és Vanya Zemnuhov, idősebb elvtársuk és vezetőjük, akit nem mint költőt, hanem mint az Ifjú Gárda röpiratainak és jelmondatainak szerzőjét mindenkinél jobban érdekelt a „nyomda”. Íme, a kis nyomdagép készen állt. Tolja Orlov szipogva, köhécselve néhányszor körüljárta vele a szobát, szemléltetve, hogy szükség esetén egy ember is elviheti a gépet.

Volt lapos ecsetjük, hengerük, hogy a festéket szétmázolják a betűkön, de nyomdafesték helyett Zsora apja, aki örök életében fafestéssel és lakkozással foglalkozott, saját szavai szerint „eredeti keveréket” készített számukra. Nyomban fiókokba osztották a betűkészletet, és a rövidlátó Vanya Zemnuhov, aki minden betűt „ó”-nak olvasott, Zsora ágyán ült, és egyre arról beszélt, hogy képtelen megérteni, mint lehet egy és ugyanazon betűkből az egész orosz ábécét összeállítani.

Éppen ebben a pillanatban kopogott valaki a lefüggönyözött ablakon, de a fiúk nem ijedtek meg: a németek és a „policáj” még egyetlen esetben sem merészkedett ki a lakótelep e távoli részébe. Valóban Oleg és Turkenyics jöttek el. Sehogy sem tudtak otthon ülni, nekik is kedvük támadt valamit kinyomtatni tulajdon nyomdájukban.

Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem pusztán érdeklődni jöttek: Turkenyics félrehívta Zsorát, és kiment vele a kertbe, Oleg pedig, mintha mi sem történt volna, ottmaradt, és segített Vologyának és Toljának.

Turkenyics és Zsora leheveredtek a virágágyak között az ősziesen melegítő napfényben. A napot gyakran eltakarták a rohanó felhők, föld és fű még nedves volt az esőtől. Turkenyics Zsorához hajolt, és a fülébe súgott valamit.

Ahogy elvárta, Zsora nyomban keményen, határozottan válaszolt.

– Helyes! Ez igazságos és tanulságos a többi gazember részére! Magától értetődik, hogy benne vagyok!

Miután Oleg és Vanya Turkenyics megkapták a földalatti kerületi pártbizottságtól az engedélyt, nagyon-nagyon kényes dolog maradt hátra: olyant találni a fiúk közül, aki nemcsak meggyőződésből és fegyelemből vállal ilyen feladatokat, de akinél a kötelességtudás már elérte azt a magas erkölcsi fokot, amikor rendíthetetlen akarattá keményedik, és a kéz már nem remeg.

Turkenyics és Szerjozska Tyulenyin előbb Szergej Levasovra gondoltak, aki kemény gyerek volt, és sok mindenen ment át. Aztán Kovaljovban egyeztek meg: vakmerő, lelkes, és rendkívül erős. Ilyen ember kellene még ide. Szerjozska Pirozsokot is ajánlotta, de Turkenyics elvetette, mert Pirozsok nagyon is kalandos természetű. Legjobb pajtása, Vityka Lukjacsenko ellen maga Szerjozska emelt kifogást – sajnálatból. Végül is Zsorában állapodtak meg. És nem csalatkoztak.

– Még nem egyeztetek meg a bíróság tagjait illetően? – kérdezte Zsora. – Fölösleges, hogy a bíróság hosszas vizsgálódással töltse az idejét, az a fontos, hogy a vádlott tisztán lássa: bíróság ítélete alapján végzik ki!

– Magunk állítjuk össze a bíróságot – mondta Turkenyics.

– A nép nevében ítélkezünk fölötte. Most mi itt a nép törvényes képviselői vagyunk … – és Zsora bátor fekete szeme felcsillant.

„Csuda egy kölyök!” – gondolta Turkenyics.

– Még kellene valaki – mondta.

Zsora elgondolkozott. Vologyára gondolt, de Vologya túlságosan érzékeny lelkű ilyen feladathoz.

– Van a csoportban egy Ragyik Jurkin nevű fiú. Ismered? A mi iskolánkból való. Azt hiszem megfelelne.

– Gyerek még. Túlságosan érzékeny …

– Mit beszélsz! Ugyan, a gyerekek semmit sem vesznek a szívükre! Csak mi, felnőttek élünk át mindig valamit – mondta Zsora -, de a gyerekek semmit sem vesznek a szívükre. Nyugodt, elszánt gyerek az!

Mialatt Zsora apja a fészerben dolgozgatott, Zsora tetten érte anyját, amint a kulcslyukon leskelődött. Zsora kénytelen volt kijelenteni, hogy ő teljesen önálló ember, elvtársai pedig felnőtt férfiak: ne csodálkozzék, ha holnap netalán mind megnősülnek.

Zsora és Vanya Turkenyics éppen idejében tértek vissza: a betűket szétválogatták, és Vologya néhány sort már ki is szedett a keretbe. Zsora habozás nélkül benyomta az ecsetet az „eredeti keverék”-be. Vologya a szedésre egy papírlapot csapott, és végiggördítette rajta a hengert. A nyomtatott szöveg gyászkeretben jelent meg a rögzítő hasábok miatt, melyeket Vologya tapasztalatlanságból nem gyalult meg eléggé a mechanikai műhelyben. Azonkívül a betűk különböző méretűek voltak. De ezzel hamar megbékültek. Mindennél fontosabb volt, hogy valódi, hamisítatlan nyomtatott szöveg feküdt előttük, és mindenki elolvashatta, mit szedett ki Vologya Oszmuhin.

„Ne vonulj félre Vanyával ne idegesít hiába úgyis tudjuk mi a szíved titka aiiaiai!”

Vologya megmagyarázta, hogy e sorokat Zsora Arutyunyanchoz írta, és a lehetőséghez képest főleg i betűs szavakat szedett ki, még az „ajjajaj”-t is i-vel szedte, mert ebből volt a legtöbb a nyomda betűkészletében. Az írásjeleket pedig azért nem szedte ki, mert elfelejtette, hogy azokat is úgy kell szedni, mint az egyes betűket.

Oleg egyszerre tűzbe jött.

– Tudjátok-e, hogy Pervomajkán két lány kéri felvételét a Komszomolba? – kérdezte, és végignézett a fiúkon.

– Az én csoportomban is van egy gyerek, aki be akar lépni – mondta Zsora. Ez a gyerek azonos volt az előbb említett Ragyik Jurkinnal, minthogy Zsora Arutyunyanc ötös csoportja egyelőre csak Ragyik Jurkinból állott.

– Az Ifjú Gárda nyomdájában ideiglenes Komszomol-tagkönyveket is tudunk majd előállítani! – kiáltott fel Oleg. – Mert hiszen jogunk van tagokat felvenni: szervezetünket hivatalosan elismerték! …

… Bárhová ment, akárhogy lóbálta kezét, lábát a nyakigláb ember, keskeny koponyájával, régimódi ellenzős sapkájával, arca ezer ráncba rejtőző kígyószemével: már halott volt.

A bosszú nyomon követte éjjel-nappal, amikor ügyeletes volt, amikor razziákon vett részt, az ablakon át leste, amikor feleségével szemlét tartott a holmik és rongyok fölött, melyeket egy meggyilkolt ember családjától szedett el, a bosszú tudott minden gaztettéről, és valamennyit nyilvántartotta. A bosszú egy fiatal fiú képében követte nyomon, aki még valósággal gyerek volt. Ez a fiú gyors volt, mint a macska, a szeme még sötétben is látott. De ha Fomin tudta volna, milyen irgalmatlan ez a mezítlábas bosszú, akkor már most beszüntetett volna mindenféle tevékenységet, mely még az élet látszatát keltette.

Fomin halott volt, mert valamennyi cselekedetében, gonosz tettében már csak nem is a gazdagodás és a megtorlás vágya, hanem a tisztességes, rendes életmód álcája alá rejtett határtalan, feneketlen düh vezérelte önmaga ellen, mindenki ellen, még a németek ellen is.

Ez a düh már régen észrevétlenül kimarta Fomin lelkét, de még sohasem volt annyira szörnyű és reménytelen, mint most, amikor elvetemült élete utolsó pillére is kidőlt. Bármilyen szörnyűek voltak gaztettei, mégis abban reménykedett, hogy akkora hatalomra tesz szert, hogy az emberek félnek majd tőle, és félelmükben tisztelni fogják, meghajolnak előtte, és ő köztisztelettől övezve végre behajózik a gazdagság és függetlenség révébe, mint ahogy ez a régi időkben szokás volt.

És kiderült, hogy még csak reménye sem volt arra, hogy új életet biztosító „tisztes” javakat szerezhessen. Ellopta azoknak a holmiját, akiket elfogott és megölt. A németek mindezt elnézték neki, és úgy kezelték, mint egy megvetendő bérencet; a markukban tartott sötét gazembert és tolvajt látták benne. Fomin tudta, hogy csak addig kell a németeknek, amíg mindezt az ő érdekükben, uralmuk megszilárdítása érdekében csinálja, de ha uralmuk egyszer megerősödik, és eljön a törvényes rend, az Ordnung ideje, kirúgják, vagy egyszerűen elteszik láb alól.

Igaz, hogy sokan rettegtek tőle, de mint mindenki, ezek is megvetették és kikerülték. Miután nem tudta megalapozni életét, s nem tudott köztiszteletet kivívni, még a felesége birtokába került apró értéktárgyak és rongyok sem okoztak neki gyönyörűséget. A feleségével rosszabbul éltek, mint a vadállatok. A vadállatnak a napfény, a falás, élete továbbszaporítása mégiscsak örömet okoz …

Elfogatásokon és razziákon kívül Fomin, mint minden „policáj”, őrszolgálatot is teljesített az utcán, vagy valamely hivatalos helyiség előtt.

Ezen az éjszakán az igazgatóság előtt volt őrségen, mely a parkban levő Gorkij Iskola épületét foglalta el.

Szélrohamok süvítettek a fák vékony törzsei között, tépték a lombot, a fasorokban nyirkosan hullottak alá a falevelek. Apró, permetező eső esett, az ég sötét és zivataros volt. A sötétség mögül ugyan kiderengett valami gyenge hold- vagy csillagfény, de ettől még csak sötétebbé és ködösebbé váltak a fák, és koronájuk nedves pereme mintha beleolvadt volna az égbe.

Az iskola téglaépülete és a nyári színház komor, magas faváza a fasoron át feketén nézett farkasszemet egymással.

Fomin fekete, feltűrt gallérú, szorosan begombolt, bokáig érő kabátban járkált fel-alá a fasorban, a két épület között. A parkba már nem ment be, hanem mint a megkötözött eb, melyet lánca nem enged, megállt néha a kapu bolthajtása alatt, és valamelyik oszlopra támaszkodott. Így állt, és belemeredt a sötétbe, a Szadovaja irányába, ahol emberek laktak, amikor egy kéz hátulról iszonyú erővel úgy átfogta a torkát az állkapcsa alatt, hogy még hörögni sem tudott. Majd hátragörbítette, hogy hátgerincében megroppant valami, és lezuhant a földre. Ugyanabban a pillanatban többen is megragadták. Egyik kéz továbbra is a torkát szorította, egy másik acélerővel befogta az orrát, valaki pockot nyomott görcsösen kitátott szájába, és durva szövésű törülközővel szorosan körültekerte az arca alsó felét.

Amikor feleszmélt, már összekötözött kézzel-lábbal feküdt a hátán a kapu fa bolthajtása alatt, fölötte fekete ívként függött a zavaros ég egy hasadéka fénytelen, foszladozó, gomolygó ködével.

Kétoldalt mozdulatlanul állt néhány sötét emberi alak: az arcukat nem láthatta!

Az egyik, aki magas termetével kivált az éj sötétjéből, felnézett a bolthajtásra, és morogva mondta:

– Itt a legalkalmasabb …

Egy cingár kisfiú, fürgén dolgozva hegyes könyökével, térdével, felmászott a boltív tetejére, néhány pillanatig tett-vett az ív közepén, és Fomin egyszerre meglátta, hogy vastag hurokban végződő kötél lóg fölötte, lassan hintázva a zavaros és bizonytalan szürkeségben.

– Kettős matrózcsomóra kösd – mondta zordan egy valamivel idősebb fiú, akinek sapkaellenzője feketén meredt az éjbe.

Fomin már hallotta valahol ezt a hangot. Egyszerre maga előtt látta „sanghaji” szobáját, telerakva faládikóba ültetett fikuszvirággal, látta az asztalnál ülő tagbaszakadt, foltos arcú embert, és látta a fiút is. Ignat Fomin a nyirkos, hideg földön kétségbeesetten vergődött hosszú testével, úgy rángatózott, mint egy óriáshernyó. Vonaglása közben elcsúszott arról a helyről, ahová fektették, de egy zömök termetű, erős karú és hihetetlen széles vállú legény, bő matrózköpenyhez hasonló kabátban, lábával visszatolta a helyére.

Fomin Kovaljovra ismert ebben az emberben, aki, mielőtt kidobták, együtt szolgált vele a rendőrségen. Fomin Kovaljovon kívül még az igazgatóság sofőrjére is ráismert, egy szintén izmos, széles vállú fiúra. Még ma is ott látta a garázsban, ahová szolgálata előtt benézett, hogy cigarettára gyújtson. Bármilyen fúrcsa volt most ebben a helyzetben, de Fominnak eszébe jutott, hogy valószínűleg ez a sofőr a fő okozója az igazgatóság gépkocsijait ért számtalan és teljesen érthetetlen balesetnek, amiről a német vezetőség oly gyakran panaszkodik, erről haladéktalanul jelentést kellene tennie. De ebben a pillanatban a feje fölött megszólalt egy hang, mely csendesen, ünnepélyesen és némi örményes kiejtéssel hirdette ki:

– A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében …

Fomin megdöbbent, az égnek emelte szemét, és a szürkés homályban megint maga előtt látta a vastag kötélhurkot, aztán a cingár gyereket, aki csendesen ült a boltív gerendáján, és lenézett rá. Az örményes hang elhallgatott. Fominon olyan kétségbeesett rémület vett erőt, hogy újból vadul rángatózni kezdett. Néhányan erősen megragadták, álló helyzetbe emelték, a keresztgerendán ülő cingár fiú pedig lerántotta a törülközőt, mely lekötötte Fomin állkapcsát, és a férfi nyakába helyezte a hurkot.

Fomin ki akarta lökni szájából a pecket, néhány görcsös mozdulatot végzett a levegőben, aztán függve maradt fekete, végig begombolt, hosszú kabátjában. A lába majdnem hogy a földig ért, Vanya Turkenyics a Szadovaja utca felé fordította Fomin fejét, és egy biztosítótűvel papírt tűzött a mellére, melyen meg volt írva, milyen gonosztett miatt végezték ki Ignat Fomint.

Aztán szétváltak, mindegyik ment a maga útjára, csak a kis Ragyik Jurkin ment Zsorához a telepre, hogy ott éjszakázzék.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Zsora, félelmesen suttogva az egész testében remegő Ragyiktól, és fekete szeme fel-felcsillant a sötétben.

– Aludni szeretnék, alig állok a lábamon … Megszoktam a nagyon korai lefekvést – mondta Ragyik, és szelíd, félős szemével Zsorára nézett.

Szerjozska Tyulenyin töprengve állt a park fái alatt … Megtörtént hát, amire esküvel tett fogadalmat azon a napon, amikor megtudta, hogy azt a nagy, derék embert Fomin kiadta a németeknek. Szerjozska nemcsak követelte az ítélet végrehajtását, hanem erre áldozta minden fizikai és erkölcsi erejét. Íme, megtörtént … A megelégedés és a siker öröme mellett a megtorlás égő vágyának utolsó fellobbanása váltakozott benne a szörnyű fáradtsággal és a meleg fürdő utáni vággyal. Rettenetesen vágyódott, hogy elbeszélgessen egy jó baráttal valamiről, ami nagyon-nagyon messze van, s ami éppolyan egyszerű és tiszta, mint a falevelek suttogása, a patak csörgedezése vagy a fáradt, lehunyt szempillákon átszivárgó napfény …

A legnagyobb boldogság az volna, ha együtt lehetne most Valjával. De azt sohasem tudná megtenni, hogy éjnek idején menjen hozzá, főleg ha a lány anyja és kishúga is ott vannak … Aztán Valja nem is volt a városban, tegnapelőtt kiment a Krasznodon-telepre, és azóta is ott van …

Így történt, hogy ezen a különös, zavaros éjszakán, amikor az égen minduntalan nehéz esőfelhők rohantak végig, melyekből apró szemű eső permetezett, Szerjozska Tyulenyin fogvacogva, hidegtől csonttá dermedt meztelen lábbal, egy szál ingben, csuromvizesen bekopogtatott Vanya Zemnuhov ablakán.

Kis bádoglámpafénynél, elsötétített ablak mögött ültek a konyhában. A lámpa olykor nagyokat sercegett, a kemencén hatalmas családi teafőző szuszogott. Vanya elhatározta, hogy megmosdatja barátját meleg vízben. Szerjozska maga alá rejtve meztelen lábát, a tűzhelyhez húzódott. A szél neki-nekiiramodott az ablaknak, milliárd harmatcsepp szórta be az üveget, és a vízcseppek kopogása meg a szél zúgása még itt, ebben a szegényes kis konyhában, a bádoglámpa remegő fénye mellett is arról beszélt, milyen rossz lehet most magányos utasnak lenni a sztyeppeken, és milyen jó nekik itt a meleg kis konyhában.

Vanya – az orrán szemüveg, a lábai meztelenek – megszólalt mély basszus hangján

Magam előtt látom kis kunyhójában … körös-körül üvölt a hóvihar, csak öreg dajkája, Arina Rogyionovna* A. Sz. Puskin, a nagy orosz költő dajkája volt * van vele … Üvölt a hóvihar, a dajka ül a rokka mellett, pereg a rokka, a kályhában pattog a tűz … Nagyon-nagyon megértem őt, magam is falusi vagyok, anyám pedig – magad is tudod – írástudatlan asszony: falusi, mint a tied … Mintha most is magam előtt látnám a vityillónkat … A padkán fekszem, hat éves vagyok, Szasa bátyám éppen hazajött az iskolából, verseket tanul … Vagy emlékszem, bárányt kerít a nyájból, és én megülöm a bárányt, megsarkantyúzom a háncsbocskorral, mire ledob magáról …

Vanya egyszerre elkomorodott, elhallgatott, aztán folytatta:

– … Persze, nagy öröm volt, amikor barátai közül valaki felkereste. Láttam például, hogy Puscsin jött hozzá. Hallja, szól a szánkó csengője. Hát ez – gondolja – kicsoda? Csak nem a zsandárok jöttek érte? Nem, ez Puscsin, a barátja … Vagy egymagában ül a dajkájával, valahol messze, hóba süppedt, sötét, világtalan falu, mert akkor még szövétnekkel világítottak … Emlékszel? … „Az eget viharköd üli.” Valószínűleg emlékszel rá. Engem mindig megkap ez a hely …

És Vanya valami okból Szerjozska elé állt, és mély hangon szavalni kezdett:

Eh, ne búsulj – igyunk egyet,
Gyermekségem társa, te!
Búfelejtőt! Hol a serleg?
Szívünk a bajt rázza le.

És dalold el, hogy a tenger
Partján élt egy kismadár,
És meséld el, hogy ment reggel
A kútra a kisleány ...*

.* Lányi Sarolta fordítása *

Szerjozska a tűzhelyhez húzódva hallgatott, és csak duzzadt ajkát biggyesztette el, de Vanyára vetett pillantása komor és gyöngéd volt. A kemencén álló teafőzőn táncolt a fedő, vígan buzogott a víz

– Elég a versekből! – Vanya mintha magához tért volna. – Vetkőzz le! Nézd, barátocskám, most először is megmosdatlak – mondta vígan. – Nem, testvér, nem, nem, testvér, vetkőzz le egészen, mit restelled magad! Még szivacsról is gondoskodtam.

Miközben Szerjozska lassan levetkőzött, Vanya leemelte a teafőzőt, mosdótálat vett elő a búbos kemence mögül, rátette a kisszékre, és egy egyszerű, már megkezdett, rossz szagú mosdószappan-darabot tett a szék sarkára.

– Mifelénk, a Tambov-terület egyik falujában élt egy öregember. Örök életében mindig fürdőmester volt Szandunov kereskedő moszkvai fürdőjében – mondta Vanya, lovagló ülésben ülve a kisszéken, és szétterpesztette két hosszú, meztelen lábát. – Tudod te, mi az, hogy fürdőmester? Mondjuk, fürdőbe mégy. Tegyük fel, hogy valami uraság volnál, vagy egyszerűen lusta vagy egyedül mosakodni, hát hívod a fürdőmestert, és akkor ez a szakállas ördög alaposan megdögönyöz téged, érted? Hát az a bizonyos öregember elmondta, hogy élete során nem kevesebb, mint másfélmillió embert mosdatott meg. Képzeld, és még büszkélkedett vele, hogy annyi embert mosott tisztára! De hiszen tudod, milyen az ember, egy hét múlva megint piszkos.

Szerjozska elnevette magát, lerúgta utolsó ruhadarabját, jó meleg vizet öntött a tálba, és gyönyörűséggel dugta bele sörtés, göndör hajú fejét.

– A ruhatárad irigylésre méltó – mondta Vanya, miközben a tűzhely fölé akasztotta barátja nedves holmiját -, még az enyémnél is elnyűttebb. Te azonban, amint látom, érted a rendet. Most önts még, kérlek, ebbe a pogány vödörbe és a mosdótálba, na, még egyszer, ne félj, ha szét is fröcskölöd a vizet, majd feltörlöm.

Az arca hirtelen komor, egyben alázatosan mosolygó kifejezést öltött. Még jobban nekifeküdt a munkának, és hosszú, csontos két keze olyan furcsán mozgott, mintha nem is hozzá tartoznék. Közben még mélyebbre süllyesztette basszus hangját:

– Forduljon meg uraságod, mivelhogy a hátához kezdenék.

Szerjozska szótlanul szappanozta be a spongyát, felkacsintott barátjára, és prüszkölve elnevette magát. Odaadta a spongyát Vanyának, két kezével a székre támaszkodott, és Vanya felé fordította lebarnult, csontos, de izmos hátát, tüskésen kidomborodó lapockáival.

Vanya rövidlátóan sikálta Szerjozska hátát, aki váratlanul uraskodóan rámorgott:

– Mi van, barátom? Elgyengültél vagy lusta vagy? Nem vagyok veled megelégedve, öregem …

– A hiányos táplálkozás az oka! Uraságod is tudhatná! – mondta Vanya komolyan, bűntudatosan és basszus hangon.

Ekkor felnyílt a konyhaajtó, és Vanya meg Szerjozska – az egyik csontkeretű pápaszemével az orrán, felgyűrt ingujjban, a másik meztelen, beszappanozott hátai – egyszerre fordultak meg. Vanya apja állt az ajtóban alsóruhában. Állt szikáran, soványan, leeresztve súlyos kezét, mely éppen olyan volt, mint Vanyáé, és fehéres, kimeredt szemmel nézte a fiúkat. Csak állt, nem szólt egy szót sem. Aztán megfordult és kiment. A fiúk hallották, hogy csoszog át az előszobán a szobába.

– A vihar elvonult – mondta Vanya nyugodtan, de már nem sikálta olyan lelkesülten Szerjozska hátát. – Nem ártana egy kis borravaló, nagyságos uram!

– Majd ád az isten! – válaszolta Szerjozska, aki nem volt meggyőződve arról, hogy így mondják-e a fürdőmesternek, aztán mélyet sóhajtott.

– Szóval nem tudom, nálatok hogy és mint áll a helyzet, de úgy látom, sok bajunk lesz derék szüléinkkel – mondta Vanya nagyon komolyan, mikor Szerjozska tisztán, rákvörösen és szépen megfésülve megint ott ült a kemence mellett az asztalnál.

Szerjozskát azonban nem nyugtalanította ez a kérdés. Szórakozottan nézett Vanyára.

– Nem adnál valami papirost és ceruzát? Én mindjárt elmegyek. Írom kell valamit – mondta.

Mialatt írt, a rövidlátó Vanya úgy tett, mintha valamit tenne-venne a konyhában.

„Valja, sohasem hittem volna, hogy annyira a szívemre veszem, hogy egyedül mentél el. Egyre arra gondolok: mi van veled? Valja! Maradjunk mindig együtt, és csináljunk mindent együtt! Valja, ha elpusztulok, csak egyre kérlek: gyere el a síromhoz, és emlékezzél meg rólam jószívű, csendes pár szóval.”

… És két meztelen lába már a hosszú, kerülő utat tapossa a „Sanghájokon”, völgyön, vízmosáson át; az üvöltő szélrohamoktól és a dermesztő esőtől korbácsolva már a parkban jár, aztán a „Fás”-on, mindezt csak azért, hogy virradatkor Valja kishúgának, Luszjának átadhassa ezt az írást.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!