Alekszandr Fagyejev
Második rész
41.
Villanyáramot csak a német hivatalok kaptak. Kolja bácsi azt használta fel, hogy az igazgatósághoz és a katonai parancsnoksághoz vezető villanyvezeték nem az utcán, hanem a szomszédos ház udvara mellett húzódott el, egy oszlop pedig éppen Korosztyilovék házánál állott. A rádiókészüléket szobájában, a komód és a padlódeszka alatt rejtette el, használatkor a vezetéket a szellőztető ablakon át egy hurokkal ellátott léc segítségével kapcsolta a fővezetékbe.
A Szovjet Tájékoztató Iroda jelentése … Ha törik, ha szakad, de nyomda kell!
Vologya Oszmuhin, Zsora Arutyunyanc és a „Mennydörgés”- Tolja a betűknek csak egy részét találták meg a parkban. Akik elásták a betűket, bizonyára nem tudták tartóval együtt lerakni őket, sietve bedobálták egy gödörbe, és földdel takarták be. A német katonák pedig, mikor autóik és légvédelmi ágyúik számára kiásták a földet, eleinte nem értették meg, miről van szó, és a földdel együtt a betűk egy részét is szétszórták. Aztán észbe kaptak, és jelentést tettek feljebbvalójuknak, mire a betűket valahol letétbe helyezték. Egy kevés mégis ottmaradt a gödör fenekén. A fiúk egymás után több nap túrták a földet a tervrajzban megjelölt helytől néhány méteres körben, és meg is találták a maradékot. Lutyikov munkájához nem feleltek meg ezek a betűk, és Filipp Petrovics megengedte Vologyának, hogy azokat az Ifjú Gárda használja fel.
Vanya Zemnuhov bátyja, Alekszandr, aki a jelen pillanatban a hadseregben szolgált, nyomdász volt, és sokáig dolgozott a Szocialista Haza című helyi újság nyomdájában, ahol Vanya gyakran felkereste. És most Vanya felügyelete alatt Vologya kis nyomdagépet állított össze. A gép fémrészét Vologya lopva esztergályozta össze a mechanikai műhelyben. Zsora meg egy nagy faládát készített, amelyben mindezt el kell majd helyezni, azonkívül szedőszekrényt is csinált a betűk részére.
Zsora apja asztalos volt. Igaz ugyan, hogy Zsora minden várakozása ellenére sem apja, sőt, „kemény jellemű” anyja sem fogott fegyvert, amikor a németek bevonultak, Zsora azonban nem kételkedett, hogy fokozatosan megbarátkoztatja őket dolgaival. Hosszas fontolgatás után megállapította, hogy mivel anyja nagyon is erélyes asszony, azért később kell megnyerni az ügynek. Apjával fogja kezdeni. Zsora apja idősebb, csöndes ember volt, fiának csak az álláig ért. A fiú mind jellemében, mind termetében az anyjára ütött, de még hajszínében is, mely fekete volt, mint a holló szárnya. Zsora apja erősen elégedetlenkedett ugyan, hogy a „földalattiak” kiskorú fián keresztül ilyen kényes megbízást adtak neki, de felesége elől titkolva, megcsinálta a ládát is és a szedőszekrényt is. Persze nem tudhatta, hogy Zsora és Vologya milyen nagy emberek: egy-egy ötös csoport vezetői.
A gyerekek barátsága most már olyan szorossá vált, hogy egy napig sem tudtak meglenni egymás nélkül. Csak Zsorának Luszja Oszmuhinával való viszonya maradt a régi feszült, hivatalos.
Kétségtelen, hogy Luszja és Zsora esetében két különböző jellem ütközött össze. Mindketten nagyon sokat olvastak.
Zsora a tudományos-politikai természetű munkákat szerette, míg Luszját főleg a szenvedélyek kötötték le a könyvekben. Be kell vallanunk, hogy néhány évvel idősebb is volt Zsoránál. Igaz, hogy amikor Zsora időnként bepillantgatott a ködös jövendőbe, jólesett tudnia, hogy Luszja nemsokára tökéletesen fog beszélni a világ három legnagyobb nyelvén, de mégis úgy vélte, hogy az ilyenfajta műveltség nem eléggé alapos. Talán nem volt tapintatos, amikor azt akarta, hogy Luszja építészmérnök legyen.
Már találkozásuk első pillanatában, mint két villogó acélpenge, keresztezte egymást Luszja világos, fellobbanó tekintete és Zsora fekete, elszánt pillantása. Együttléteik alatt, bár legtöbb esetben nem voltak egyedül, állandóan vitatkoztak egymással. Ilyenkor Luszja gőgös és kíméletlen, Zsora pedig kifejezetten tartózkodó és oktató modorú volt.
Elérkezett végre a nap, amikor négyen összegyűltek Zsora szobájában: Zsora, Vologya Oszmuhin, „Mennydörgés”-Tolja és Vanya Zemnuhov, idősebb elvtársuk és vezetőjük, akit nem mint költőt, hanem mint az Ifjú Gárda röpiratainak és jelmondatainak szerzőjét mindenkinél jobban érdekelt a „nyomda”. Íme, a kis nyomdagép készen állt. Tolja Orlov szipogva, köhécselve néhányszor körüljárta vele a szobát, szemléltetve, hogy szükség esetén egy ember is elviheti a gépet.
Volt lapos ecsetjük, hengerük, hogy a festéket szétmázolják a betűkön, de nyomdafesték helyett Zsora apja, aki örök életében fafestéssel és lakkozással foglalkozott, saját szavai szerint „eredeti keveréket” készített számukra. Nyomban fiókokba osztották a betűkészletet, és a rövidlátó Vanya Zemnuhov, aki minden betűt „ó”-nak olvasott, Zsora ágyán ült, és egyre arról beszélt, hogy képtelen megérteni, mint lehet egy és ugyanazon betűkből az egész orosz ábécét összeállítani.
Éppen ebben a pillanatban kopogott valaki a lefüggönyözött ablakon, de a fiúk nem ijedtek meg: a németek és a „policáj” még egyetlen esetben sem merészkedett ki a lakótelep e távoli részébe. Valóban Oleg és Turkenyics jöttek el. Sehogy sem tudtak otthon ülni, nekik is kedvük támadt valamit kinyomtatni tulajdon nyomdájukban.
Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem pusztán érdeklődni jöttek: Turkenyics félrehívta Zsorát, és kiment vele a kertbe, Oleg pedig, mintha mi sem történt volna, ottmaradt, és segített Vologyának és Toljának.
Turkenyics és Zsora leheveredtek a virágágyak között az ősziesen melegítő napfényben. A napot gyakran eltakarták a rohanó felhők, föld és fű még nedves volt az esőtől. Turkenyics Zsorához hajolt, és a fülébe súgott valamit.
Ahogy elvárta, Zsora nyomban keményen, határozottan válaszolt.
– Helyes! Ez igazságos és tanulságos a többi gazember részére! Magától értetődik, hogy benne vagyok!
Miután Oleg és Vanya Turkenyics megkapták a földalatti kerületi pártbizottságtól az engedélyt, nagyon-nagyon kényes dolog maradt hátra: olyant találni a fiúk közül, aki nemcsak meggyőződésből és fegyelemből vállal ilyen feladatokat, de akinél a kötelességtudás már elérte azt a magas erkölcsi fokot, amikor rendíthetetlen akarattá keményedik, és a kéz már nem remeg.
Turkenyics és Szerjozska Tyulenyin előbb Szergej Levasovra gondoltak, aki kemény gyerek volt, és sok mindenen ment át. Aztán Kovaljovban egyeztek meg: vakmerő, lelkes, és rendkívül erős. Ilyen ember kellene még ide. Szerjozska Pirozsokot is ajánlotta, de Turkenyics elvetette, mert Pirozsok nagyon is kalandos természetű. Legjobb pajtása, Vityka Lukjacsenko ellen maga Szerjozska emelt kifogást – sajnálatból. Végül is Zsorában állapodtak meg. És nem csalatkoztak.
– Még nem egyeztetek meg a bíróság tagjait illetően? – kérdezte Zsora. – Fölösleges, hogy a bíróság hosszas vizsgálódással töltse az idejét, az a fontos, hogy a vádlott tisztán lássa: bíróság ítélete alapján végzik ki!
– Magunk állítjuk össze a bíróságot – mondta Turkenyics.
– A nép nevében ítélkezünk fölötte. Most mi itt a nép törvényes képviselői vagyunk … – és Zsora bátor fekete szeme felcsillant.
„Csuda egy kölyök!” – gondolta Turkenyics.
– Még kellene valaki – mondta.
Zsora elgondolkozott. Vologyára gondolt, de Vologya túlságosan érzékeny lelkű ilyen feladathoz.
– Van a csoportban egy Ragyik Jurkin nevű fiú. Ismered? A mi iskolánkból való. Azt hiszem megfelelne.
– Gyerek még. Túlságosan érzékeny …
– Mit beszélsz! Ugyan, a gyerekek semmit sem vesznek a szívükre! Csak mi, felnőttek élünk át mindig valamit – mondta Zsora -, de a gyerekek semmit sem vesznek a szívükre. Nyugodt, elszánt gyerek az!
Mialatt Zsora apja a fészerben dolgozgatott, Zsora tetten érte anyját, amint a kulcslyukon leskelődött. Zsora kénytelen volt kijelenteni, hogy ő teljesen önálló ember, elvtársai pedig felnőtt férfiak: ne csodálkozzék, ha holnap netalán mind megnősülnek.
Zsora és Vanya Turkenyics éppen idejében tértek vissza: a betűket szétválogatták, és Vologya néhány sort már ki is szedett a keretbe. Zsora habozás nélkül benyomta az ecsetet az „eredeti keverék”-be. Vologya a szedésre egy papírlapot csapott, és végiggördítette rajta a hengert. A nyomtatott szöveg gyászkeretben jelent meg a rögzítő hasábok miatt, melyeket Vologya tapasztalatlanságból nem gyalult meg eléggé a mechanikai műhelyben. Azonkívül a betűk különböző méretűek voltak. De ezzel hamar megbékültek. Mindennél fontosabb volt, hogy valódi, hamisítatlan nyomtatott szöveg feküdt előttük, és mindenki elolvashatta, mit szedett ki Vologya Oszmuhin.
„Ne vonulj félre Vanyával ne idegesít hiába úgyis tudjuk mi a szíved titka aiiaiai!”
Vologya megmagyarázta, hogy e sorokat Zsora Arutyunyanchoz írta, és a lehetőséghez képest főleg i betűs szavakat szedett ki, még az „ajjajaj”-t is i-vel szedte, mert ebből volt a legtöbb a nyomda betűkészletében. Az írásjeleket pedig azért nem szedte ki, mert elfelejtette, hogy azokat is úgy kell szedni, mint az egyes betűket.
Oleg egyszerre tűzbe jött.
– Tudjátok-e, hogy Pervomajkán két lány kéri felvételét a Komszomolba? – kérdezte, és végignézett a fiúkon.
– Az én csoportomban is van egy gyerek, aki be akar lépni – mondta Zsora. Ez a gyerek azonos volt az előbb említett Ragyik Jurkinnal, minthogy Zsora Arutyunyanc ötös csoportja egyelőre csak Ragyik Jurkinból állott.
– Az Ifjú Gárda nyomdájában ideiglenes Komszomol-tagkönyveket is tudunk majd előállítani! – kiáltott fel Oleg. – Mert hiszen jogunk van tagokat felvenni: szervezetünket hivatalosan elismerték! …
… Bárhová ment, akárhogy lóbálta kezét, lábát a nyakigláb ember, keskeny koponyájával, régimódi ellenzős sapkájával, arca ezer ráncba rejtőző kígyószemével: már halott volt.
A bosszú nyomon követte éjjel-nappal, amikor ügyeletes volt, amikor razziákon vett részt, az ablakon át leste, amikor feleségével szemlét tartott a holmik és rongyok fölött, melyeket egy meggyilkolt ember családjától szedett el, a bosszú tudott minden gaztettéről, és valamennyit nyilvántartotta. A bosszú egy fiatal fiú képében követte nyomon, aki még valósággal gyerek volt. Ez a fiú gyors volt, mint a macska, a szeme még sötétben is látott. De ha Fomin tudta volna, milyen irgalmatlan ez a mezítlábas bosszú, akkor már most beszüntetett volna mindenféle tevékenységet, mely még az élet látszatát keltette.
Fomin halott volt, mert valamennyi cselekedetében, gonosz tettében már csak nem is a gazdagodás és a megtorlás vágya, hanem a tisztességes, rendes életmód álcája alá rejtett határtalan, feneketlen düh vezérelte önmaga ellen, mindenki ellen, még a németek ellen is.
Ez a düh már régen észrevétlenül kimarta Fomin lelkét, de még sohasem volt annyira szörnyű és reménytelen, mint most, amikor elvetemült élete utolsó pillére is kidőlt. Bármilyen szörnyűek voltak gaztettei, mégis abban reménykedett, hogy akkora hatalomra tesz szert, hogy az emberek félnek majd tőle, és félelmükben tisztelni fogják, meghajolnak előtte, és ő köztisztelettől övezve végre behajózik a gazdagság és függetlenség révébe, mint ahogy ez a régi időkben szokás volt.
És kiderült, hogy még csak reménye sem volt arra, hogy új életet biztosító „tisztes” javakat szerezhessen. Ellopta azoknak a holmiját, akiket elfogott és megölt. A németek mindezt elnézték neki, és úgy kezelték, mint egy megvetendő bérencet; a markukban tartott sötét gazembert és tolvajt látták benne. Fomin tudta, hogy csak addig kell a németeknek, amíg mindezt az ő érdekükben, uralmuk megszilárdítása érdekében csinálja, de ha uralmuk egyszer megerősödik, és eljön a törvényes rend, az Ordnung ideje, kirúgják, vagy egyszerűen elteszik láb alól.
Igaz, hogy sokan rettegtek tőle, de mint mindenki, ezek is megvetették és kikerülték. Miután nem tudta megalapozni életét, s nem tudott köztiszteletet kivívni, még a felesége birtokába került apró értéktárgyak és rongyok sem okoztak neki gyönyörűséget. A feleségével rosszabbul éltek, mint a vadállatok. A vadállatnak a napfény, a falás, élete továbbszaporítása mégiscsak örömet okoz …
Elfogatásokon és razziákon kívül Fomin, mint minden „policáj”, őrszolgálatot is teljesített az utcán, vagy valamely hivatalos helyiség előtt.
Ezen az éjszakán az igazgatóság előtt volt őrségen, mely a parkban levő Gorkij Iskola épületét foglalta el.
Szélrohamok süvítettek a fák vékony törzsei között, tépték a lombot, a fasorokban nyirkosan hullottak alá a falevelek. Apró, permetező eső esett, az ég sötét és zivataros volt. A sötétség mögül ugyan kiderengett valami gyenge hold- vagy csillagfény, de ettől még csak sötétebbé és ködösebbé váltak a fák, és koronájuk nedves pereme mintha beleolvadt volna az égbe.
Az iskola téglaépülete és a nyári színház komor, magas faváza a fasoron át feketén nézett farkasszemet egymással.
Fomin fekete, feltűrt gallérú, szorosan begombolt, bokáig érő kabátban járkált fel-alá a fasorban, a két épület között. A parkba már nem ment be, hanem mint a megkötözött eb, melyet lánca nem enged, megállt néha a kapu bolthajtása alatt, és valamelyik oszlopra támaszkodott. Így állt, és belemeredt a sötétbe, a Szadovaja irányába, ahol emberek laktak, amikor egy kéz hátulról iszonyú erővel úgy átfogta a torkát az állkapcsa alatt, hogy még hörögni sem tudott. Majd hátragörbítette, hogy hátgerincében megroppant valami, és lezuhant a földre. Ugyanabban a pillanatban többen is megragadták. Egyik kéz továbbra is a torkát szorította, egy másik acélerővel befogta az orrát, valaki pockot nyomott görcsösen kitátott szájába, és durva szövésű törülközővel szorosan körültekerte az arca alsó felét.
Amikor feleszmélt, már összekötözött kézzel-lábbal feküdt a hátán a kapu fa bolthajtása alatt, fölötte fekete ívként függött a zavaros ég egy hasadéka fénytelen, foszladozó, gomolygó ködével.
Kétoldalt mozdulatlanul állt néhány sötét emberi alak: az arcukat nem láthatta!
Az egyik, aki magas termetével kivált az éj sötétjéből, felnézett a bolthajtásra, és morogva mondta:
– Itt a legalkalmasabb …
Egy cingár kisfiú, fürgén dolgozva hegyes könyökével, térdével, felmászott a boltív tetejére, néhány pillanatig tett-vett az ív közepén, és Fomin egyszerre meglátta, hogy vastag hurokban végződő kötél lóg fölötte, lassan hintázva a zavaros és bizonytalan szürkeségben.
– Kettős matrózcsomóra kösd – mondta zordan egy valamivel idősebb fiú, akinek sapkaellenzője feketén meredt az éjbe.
Fomin már hallotta valahol ezt a hangot. Egyszerre maga előtt látta „sanghaji” szobáját, telerakva faládikóba ültetett fikuszvirággal, látta az asztalnál ülő tagbaszakadt, foltos arcú embert, és látta a fiút is. Ignat Fomin a nyirkos, hideg földön kétségbeesetten vergődött hosszú testével, úgy rángatózott, mint egy óriáshernyó. Vonaglása közben elcsúszott arról a helyről, ahová fektették, de egy zömök termetű, erős karú és hihetetlen széles vállú legény, bő matrózköpenyhez hasonló kabátban, lábával visszatolta a helyére.
Fomin Kovaljovra ismert ebben az emberben, aki, mielőtt kidobták, együtt szolgált vele a rendőrségen. Fomin Kovaljovon kívül még az igazgatóság sofőrjére is ráismert, egy szintén izmos, széles vállú fiúra. Még ma is ott látta a garázsban, ahová szolgálata előtt benézett, hogy cigarettára gyújtson. Bármilyen fúrcsa volt most ebben a helyzetben, de Fominnak eszébe jutott, hogy valószínűleg ez a sofőr a fő okozója az igazgatóság gépkocsijait ért számtalan és teljesen érthetetlen balesetnek, amiről a német vezetőség oly gyakran panaszkodik, erről haladéktalanul jelentést kellene tennie. De ebben a pillanatban a feje fölött megszólalt egy hang, mely csendesen, ünnepélyesen és némi örményes kiejtéssel hirdette ki:
– A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében …
Fomin megdöbbent, az égnek emelte szemét, és a szürkés homályban megint maga előtt látta a vastag kötélhurkot, aztán a cingár gyereket, aki csendesen ült a boltív gerendáján, és lenézett rá. Az örményes hang elhallgatott. Fominon olyan kétségbeesett rémület vett erőt, hogy újból vadul rángatózni kezdett. Néhányan erősen megragadták, álló helyzetbe emelték, a keresztgerendán ülő cingár fiú pedig lerántotta a törülközőt, mely lekötötte Fomin állkapcsát, és a férfi nyakába helyezte a hurkot.
Fomin ki akarta lökni szájából a pecket, néhány görcsös mozdulatot végzett a levegőben, aztán függve maradt fekete, végig begombolt, hosszú kabátjában. A lába majdnem hogy a földig ért, Vanya Turkenyics a Szadovaja utca felé fordította Fomin fejét, és egy biztosítótűvel papírt tűzött a mellére, melyen meg volt írva, milyen gonosztett miatt végezték ki Ignat Fomint.
Aztán szétváltak, mindegyik ment a maga útjára, csak a kis Ragyik Jurkin ment Zsorához a telepre, hogy ott éjszakázzék.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Zsora, félelmesen suttogva az egész testében remegő Ragyiktól, és fekete szeme fel-felcsillant a sötétben.
– Aludni szeretnék, alig állok a lábamon … Megszoktam a nagyon korai lefekvést – mondta Ragyik, és szelíd, félős szemével Zsorára nézett.
Szerjozska Tyulenyin töprengve állt a park fái alatt … Megtörtént hát, amire esküvel tett fogadalmat azon a napon, amikor megtudta, hogy azt a nagy, derék embert Fomin kiadta a németeknek. Szerjozska nemcsak követelte az ítélet végrehajtását, hanem erre áldozta minden fizikai és erkölcsi erejét. Íme, megtörtént … A megelégedés és a siker öröme mellett a megtorlás égő vágyának utolsó fellobbanása váltakozott benne a szörnyű fáradtsággal és a meleg fürdő utáni vággyal. Rettenetesen vágyódott, hogy elbeszélgessen egy jó baráttal valamiről, ami nagyon-nagyon messze van, s ami éppolyan egyszerű és tiszta, mint a falevelek suttogása, a patak csörgedezése vagy a fáradt, lehunyt szempillákon átszivárgó napfény …
A legnagyobb boldogság az volna, ha együtt lehetne most Valjával. De azt sohasem tudná megtenni, hogy éjnek idején menjen hozzá, főleg ha a lány anyja és kishúga is ott vannak … Aztán Valja nem is volt a városban, tegnapelőtt kiment a Krasznodon-telepre, és azóta is ott van …
Így történt, hogy ezen a különös, zavaros éjszakán, amikor az égen minduntalan nehéz esőfelhők rohantak végig, melyekből apró szemű eső permetezett, Szerjozska Tyulenyin fogvacogva, hidegtől csonttá dermedt meztelen lábbal, egy szál ingben, csuromvizesen bekopogtatott Vanya Zemnuhov ablakán.
Kis bádoglámpafénynél, elsötétített ablak mögött ültek a konyhában. A lámpa olykor nagyokat sercegett, a kemencén hatalmas családi teafőző szuszogott. Vanya elhatározta, hogy megmosdatja barátját meleg vízben. Szerjozska maga alá rejtve meztelen lábát, a tűzhelyhez húzódott. A szél neki-nekiiramodott az ablaknak, milliárd harmatcsepp szórta be az üveget, és a vízcseppek kopogása meg a szél zúgása még itt, ebben a szegényes kis konyhában, a bádoglámpa remegő fénye mellett is arról beszélt, milyen rossz lehet most magányos utasnak lenni a sztyeppeken, és milyen jó nekik itt a meleg kis konyhában.
Vanya – az orrán szemüveg, a lábai meztelenek – megszólalt mély basszus hangján
Magam előtt látom kis kunyhójában … körös-körül üvölt a hóvihar, csak öreg dajkája, Arina Rogyionovna* A. Sz. Puskin, a nagy orosz költő dajkája volt * van vele … Üvölt a hóvihar, a dajka ül a rokka mellett, pereg a rokka, a kályhában pattog a tűz … Nagyon-nagyon megértem őt, magam is falusi vagyok, anyám pedig – magad is tudod – írástudatlan asszony: falusi, mint a tied … Mintha most is magam előtt látnám a vityillónkat … A padkán fekszem, hat éves vagyok, Szasa bátyám éppen hazajött az iskolából, verseket tanul … Vagy emlékszem, bárányt kerít a nyájból, és én megülöm a bárányt, megsarkantyúzom a háncsbocskorral, mire ledob magáról …
Vanya egyszerre elkomorodott, elhallgatott, aztán folytatta:
– … Persze, nagy öröm volt, amikor barátai közül valaki felkereste. Láttam például, hogy Puscsin jött hozzá. Hallja, szól a szánkó csengője. Hát ez – gondolja – kicsoda? Csak nem a zsandárok jöttek érte? Nem, ez Puscsin, a barátja … Vagy egymagában ül a dajkájával, valahol messze, hóba süppedt, sötét, világtalan falu, mert akkor még szövétnekkel világítottak … Emlékszel? … „Az eget viharköd üli.” Valószínűleg emlékszel rá. Engem mindig megkap ez a hely …
És Vanya valami okból Szerjozska elé állt, és mély hangon szavalni kezdett:
Eh, ne búsulj – igyunk egyet,
Gyermekségem társa, te!
Búfelejtőt! Hol a serleg?
Szívünk a bajt rázza le.
És dalold el, hogy a tenger
Partján élt egy kismadár,
És meséld el, hogy ment reggel
A kútra a kisleány ...*
.* Lányi Sarolta fordítása *
Szerjozska a tűzhelyhez húzódva hallgatott, és csak duzzadt ajkát biggyesztette el, de Vanyára vetett pillantása komor és gyöngéd volt. A kemencén álló teafőzőn táncolt a fedő, vígan buzogott a víz
– Elég a versekből! – Vanya mintha magához tért volna. – Vetkőzz le! Nézd, barátocskám, most először is megmosdatlak – mondta vígan. – Nem, testvér, nem, nem, testvér, vetkőzz le egészen, mit restelled magad! Még szivacsról is gondoskodtam.
Miközben Szerjozska lassan levetkőzött, Vanya leemelte a teafőzőt, mosdótálat vett elő a búbos kemence mögül, rátette a kisszékre, és egy egyszerű, már megkezdett, rossz szagú mosdószappan-darabot tett a szék sarkára.
– Mifelénk, a Tambov-terület egyik falujában élt egy öregember. Örök életében mindig fürdőmester volt Szandunov kereskedő moszkvai fürdőjében – mondta Vanya, lovagló ülésben ülve a kisszéken, és szétterpesztette két hosszú, meztelen lábát. – Tudod te, mi az, hogy fürdőmester? Mondjuk, fürdőbe mégy. Tegyük fel, hogy valami uraság volnál, vagy egyszerűen lusta vagy egyedül mosakodni, hát hívod a fürdőmestert, és akkor ez a szakállas ördög alaposan megdögönyöz téged, érted? Hát az a bizonyos öregember elmondta, hogy élete során nem kevesebb, mint másfélmillió embert mosdatott meg. Képzeld, és még büszkélkedett vele, hogy annyi embert mosott tisztára! De hiszen tudod, milyen az ember, egy hét múlva megint piszkos.
Szerjozska elnevette magát, lerúgta utolsó ruhadarabját, jó meleg vizet öntött a tálba, és gyönyörűséggel dugta bele sörtés, göndör hajú fejét.
– A ruhatárad irigylésre méltó – mondta Vanya, miközben a tűzhely fölé akasztotta barátja nedves holmiját -, még az enyémnél is elnyűttebb. Te azonban, amint látom, érted a rendet. Most önts még, kérlek, ebbe a pogány vödörbe és a mosdótálba, na, még egyszer, ne félj, ha szét is fröcskölöd a vizet, majd feltörlöm.
Az arca hirtelen komor, egyben alázatosan mosolygó kifejezést öltött. Még jobban nekifeküdt a munkának, és hosszú, csontos két keze olyan furcsán mozgott, mintha nem is hozzá tartoznék. Közben még mélyebbre süllyesztette basszus hangját:
– Forduljon meg uraságod, mivelhogy a hátához kezdenék.
Szerjozska szótlanul szappanozta be a spongyát, felkacsintott barátjára, és prüszkölve elnevette magát. Odaadta a spongyát Vanyának, két kezével a székre támaszkodott, és Vanya felé fordította lebarnult, csontos, de izmos hátát, tüskésen kidomborodó lapockáival.
Vanya rövidlátóan sikálta Szerjozska hátát, aki váratlanul uraskodóan rámorgott:
– Mi van, barátom? Elgyengültél vagy lusta vagy? Nem vagyok veled megelégedve, öregem …
– A hiányos táplálkozás az oka! Uraságod is tudhatná! – mondta Vanya komolyan, bűntudatosan és basszus hangon.
Ekkor felnyílt a konyhaajtó, és Vanya meg Szerjozska – az egyik csontkeretű pápaszemével az orrán, felgyűrt ingujjban, a másik meztelen, beszappanozott hátai – egyszerre fordultak meg. Vanya apja állt az ajtóban alsóruhában. Állt szikáran, soványan, leeresztve súlyos kezét, mely éppen olyan volt, mint Vanyáé, és fehéres, kimeredt szemmel nézte a fiúkat. Csak állt, nem szólt egy szót sem. Aztán megfordult és kiment. A fiúk hallották, hogy csoszog át az előszobán a szobába.
– A vihar elvonult – mondta Vanya nyugodtan, de már nem sikálta olyan lelkesülten Szerjozska hátát. – Nem ártana egy kis borravaló, nagyságos uram!
– Majd ád az isten! – válaszolta Szerjozska, aki nem volt meggyőződve arról, hogy így mondják-e a fürdőmesternek, aztán mélyet sóhajtott.
– Szóval nem tudom, nálatok hogy és mint áll a helyzet, de úgy látom, sok bajunk lesz derék szüléinkkel – mondta Vanya nagyon komolyan, mikor Szerjozska tisztán, rákvörösen és szépen megfésülve megint ott ült a kemence mellett az asztalnál.
Szerjozskát azonban nem nyugtalanította ez a kérdés. Szórakozottan nézett Vanyára.
– Nem adnál valami papirost és ceruzát? Én mindjárt elmegyek. Írom kell valamit – mondta.
Mialatt írt, a rövidlátó Vanya úgy tett, mintha valamit tenne-venne a konyhában.
„Valja, sohasem hittem volna, hogy annyira a szívemre veszem, hogy egyedül mentél el. Egyre arra gondolok: mi van veled? Valja! Maradjunk mindig együtt, és csináljunk mindent együtt! Valja, ha elpusztulok, csak egyre kérlek: gyere el a síromhoz, és emlékezzél meg rólam jószívű, csendes pár szóval.”
… És két meztelen lába már a hosszú, kerülő utat tapossa a „Sanghájokon”, völgyön, vízmosáson át; az üvöltő szélrohamoktól és a dermesztő esőtől korbácsolva már a parkban jár, aztán a „Fás”-on, mindezt csak azért, hogy virradatkor Valja kishúgának, Luszjának átadhassa ezt az írást.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!