Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Az Októberi Szocialista Forradalom után az angol—amerikai kormánykörök másfajta érdeklődést kezdtek tanúsítani Kolcsak személye iránt. A tengerészeti aknaszakértő akkor a szovjethatalom egyik legmeggyőződésesebb és legengesztelhetetlenebb ellenségeként vált jelentőssé. A szövetséges intervenció kezdetén az angol szolgálatba szegődött Kolcsak tengernagy a Távol-Keleten bukkant fel. A direktóriumi kormányban hadügyminiszter lett. Amidőn pedig a szövetségesek úgy találták, hogy a direktórium már elavult, s legfőbb ideje, hogy felszámolják, Kolcsak élére állt a direktórium ellen szervezett összeesküvésnek és az 1918. november 18-ról 19-re virradó éjszakán „államcsínyt” hajtott végre. A direktóriumot megfosztották hatalmától, Kolcsakot pedig kikiáltották „Oroszország főkormányzójává”. Az antant egyszemélyi diktátori hatalommal ruházta fel. S a „főkormányzó”, uralma első napjaitól kezdve angol—amerikai gazdáinak nagymérvű és sokoldalú támogatását élvezte.

„Kolcsak tengernagy — állapította meg később emlékirataiban Word ezredes — sohasem került volna Szibériába, sohasem állhatott volna az alkotmányos (értsd: ellenforradalmi — Szerk.) mozgalom és a kormány élére, ha nem követte volna a szövetségesek utasításait és tanácsait.”¹⁴ D. Word: Szövetséges intervenció Szibériában 1918—1919 Moszkva—Petrográd, 1923. 25. old.*

A szövetségesek továbbra is nagy segítséget nyújtottak a cseh ellenforradalmároknak, a Kolcsak-féle hadsereg leendő harcostársainak. 1918 november végéig — korántsem teljes adatok szerint — csupán az Egyesült Államok 200 000 puskát, 220 000 tüzérségi lőszert, 350 000 pár csizmát, sok ágyút, géppuskát és egyéb hadfelszerelést szállított Kolcsaknak és a cseheknek. Harris irkutszki amerikai főkonzul az amerikai kormányhoz intézett 1919. január 2-i emlékiratában hangsúlyozta, hogy Kolcsak segítése a bolsevizmus elleni harc legjobb eszköze.

Az amerikai kormány teljes mértékben osztotta Harris és a hozzá hasonlók álláspontját. Nem meglepő tehát, hogy az amerikaiak napról napra egyre jobban segítették a keleti ellenforradalmat. Grawes tábornok, a Szibériába vezényelt amerikai expedíciós hadtest parancsnoka később azt írta emlékirataiban, hogy ő voltaképpen „Kolcsak hadseregének fegyver- és lőszerszállító ügynöke volt”.

Az angol imperialisták is sokat tettek Kolcsak hatalmának megszilárdításáért. „Rövid idő alatt új szibériai hadsereg alakult — jegyzi meg emlékirataiban Churchill. — Ez a hadsereg csupán brit forrásokból 100 000 puskát és 20 géppuskát kapott.”¹⁵ W. Churchill: Világválság. Moszkva—Leningrád 1932. 104. old.* Franciaország sem maradt el társai mögött. 1918 decemberétől kezdve havonként 50 millió frankot fordított a Kolcsak-rendszer támogatására.

Az antant-imperialisták segítségével Kolcsaknak már 1918 november végére sikerült mintegy 250 000 főnyi hadsereget kiépítenie.

A „főkormányzó” népellenes diktatúráját a külföldi imperialisták — a kimondottan katonai célok mellett — arra is felhasználták, hogy kiterjesszék uralmukat Szibéria gazdasági életére. Különösen törekedett e cél elérésére az Egyesült Államok. Berle, a párizsi békekonferencián¹⁶ A párizsi konferenciát, amely 1919 január 18-tól 1920 január 21-ig tartott, az első világháborúban győztes hatalmak hívták össze, hogy kidolgozzák a legyőzött országokkal kötendő békeszerződéseket.* részt vett amerikai küldöttség egyik munkatársa a következőket írta 1918 decemberi emlékiratában: „Wilson elnök kijelentette, hogy az Egyesült Államok gazdasági intervenciót próbál megvalósítani (Szibériában. — Szerk.), s ezt alapvető politikájának tekinti. Az ilyen jellegű intervenciót katonai intervenciónak kell kísérnie, enélkül nem valósulhat meg …” Befejezésül Berle hangsúlyozta: „Az intervenció logikus következménye az lesz, hogy az orosz ügyek intézésében az Egyesült Államok kormányán nyugszik majd a legfőbb felelősség.”¹⁷ FRUS 1919 The Paris Peace Conference. II. köt. 471—475. old.*

A gazdasági intervenció megvalósítása teljesen a katonai intervenció sikerétől függött. Ezért az amerikai, az angol, a francia és a japán imperialisták, miközben megteremtették Kolcsak fehérgárdista seregét, jelentős erőket összpontosítottak a szovjetország keleti részén. Az intervenciós csapatok zömét Japán adta. 1918 november közepén Japánnak mintegy 70 000 katonája állomásozott Oroszország keleti térségében, s december elejére ez a létszám meghaladta a 100 000 főt. A japán csapatokon kívül abban az időben 55 000 csehszlovák, 12 000 lengyel, mintegy 10 000 amerikai, 4000 kanadai, 4000—4000 szerb és román, 2000 olasz, 1600 brit és 760 francia katona, tehát összesen mintegy 200 000 főnyi külföldi sereg tartózkodott Szibériában és a Távol-Keleten.¹⁸ Lásd W. P. Coates and Z. K. Coates: Id. mű, 207. old.* Az intervenciós csapatok azzal, hogy katonai büntető funkciót töltöttek be Kolcsak hátországában, szabad kezet biztosítottak a fehérgárdistáknak az aktív hadműveletekhez a keleti fronton.

A Kolcsak-sereg hadműveleteinek operatív vezetésében is közvetlenül részt vettek az intervenciósok képviselői. A szövetséges parancsnokság és a Kolcsak-kormány között létrejött 1919. január 16-i egyezmény értelmében valamennyi Kelet-Oroszországban levő szövetséges csapattest az 1918 végén Omszkba érkezett Janin francia tábornok parancsnoksága alá került. Janin közvetlen helyettese az angol Knox tábornok lett; ő a hátország kérdéseivel és az ellenforradalmi erők ellátásával foglalkozott. A fehérgárdista hadseregnek forma szerint Kolcsak volt a parancsnoka, de valójában a csapatok feltöltése, ellátása és vezetése az intervenciósok ellenőrzése alatt ment végbe. Nemhiába mutatott rá a január 16-i egyezmény arra, hogy az orosz főparancsnokság a hadműveletek irányításában köteles alkalmazkodni Janin tábornok általános irányelveihez, s a tábornoknak joga lesz az általános ellenőrzéshez mind a fronton, mind pedig a hátországban.

Így jött létre 1918 végén és 1919 elején a keleti fronton az egyik legnagyobb fehérgárdista hadsereg: Kolcsak serege, amely az amerikai, az angol és a francia imperialistáknak volt alárendelve, s amelyet mögöttes területein az imperialisták saját fegyveres erőikkel támogattak.

Ugyancsak veszélyes ellenforradalmi tűzfészket teremtett az antant abban az időben északnyugaton, a Balti-tenger körzetében. Már 1918 novemberében behatolt egy angol hajóraj a Balti-tengerre, Sinclair tengernagy parancsnoksága alatt. Mint már említettük, az angol hadihajók befutottak a libaui kikötőbe, és megpróbálták támogatni a rigai ellenforradalmi erőket. December 12-én az angolok Revalba érkeztek, s a kapott parancs értelmében Sinclair hajóraja hadműveleteket kezdett a szovjet balti flotta ellen.

Az antant-imperialisták minden eszközzel támogatták az észt, a lett és a litván burzsoá nacionalista elemeket, s még Finnországot is bevonták a szovjetköztársaság elleni háborúba. Finnországot ugyanis a balti köztársaságokkal együtt a Petrográd elleni támadás fontos felvonulási területének tekintették. Morris, svédországi amerikai követ a következőket írta 1918 decemberében Lansing külügyminiszternek: „A bolsevikok elleni hadműveletek számára a Balti-tenger környéke és Finnország lesz a legalkalmasabb hely. E térségek kiváló földrajzi helyzete, kikötőik, vasutaik, Petrográdhoz való közelségük … az a körülmény, hogy a fővároshoz vezető utakon nincsenek erődítések … s a nehézségek, amelyekkel a bolsevikok ezeken az immár elpusztított vidékeken az ellátás megszervezése terén küzdenek — mindez a hadműveletek mellett szól. A szövetséges csapatoknak meg kell szállniuk a Baltikum legfontosabb kikötőit és városait …”¹⁹ A polgárháború története. 3. köt. 335. old.*

1919 januárjában a szövetségesek aktív közreműködésével mintegy 3000 finn katonát vezényeltek át Észtországba. Ugyanakkor Libauban német önkéntes egységek alakultak. Az egységek katonáinak és tisztjeinek az antant földet ígért a Baltikumban arra az esetre, ha „leverik a bolsevikokat”. A volt német megszálló sereg alakulataiból hívták életre az úgynevezett „vashadosztályt”. Mindezen ellenforradalmi erők élére az antant tudtával és jóváhagyásával von der Goltz német tábornok, a finnországi forradalom eltiprója került. Német tisztek vezetésével sebtében orosz fehérgárdista osztagokat is alakítottak, Lieven herceg és a cégéres kalandor Bermondt-Avalov parancsnoksága alatt. S megkezdődött az észt, a lett és a litván burzsoá kormány haderőinek kialakítása. Ez azonban nem volt könnyű, mivel a dolgozók mindent megtettek, hogy kibújjanak az ellenforradalmi seregekben teljesítendő szolgálat alól. A kötelező sorozással alakított egységek megbízhatatlannak bizonyultak, s így 1919 első felében csak jelentéktelen erők álltak az Ulmanis-kormány és a litván „tariba” rendelkezésére. Ezek az erők a városi burzsoázia és a falusi kulákok fiaiból tevődtek össze. Nagyobb sereget csak az észt burzsoáziának sikerült létrehoznia. Ezenkívül Észtország területén állomásozott az orosz fehérgárdista északi hadtest, amely később Jugyenyics fehér hadseregének magvát alkotta.

Az antant-imperialisták, hogy a szovjetellenes intervenciót nyugat felől kiterjesszék, más, Oroszországgal határos államokat is be akartak vonni az akcióba. A szövetségesek elgondolása szerint a balti országokon kívül lengyel, cseh, román, sőt, görög csapatoknak is részt kellett venniük a szovjetellenes hadjáratban. A párizsi békekonferencián, amely a gyakorlatban az intervenciósok politikai vezérkara lett, Foch tábornagy, a szövetséges csapatok főparancsnoka a következőket mondta: „A szükséges csapatlétszámot (a bolsevizmus elleni harchoz. — Szerk.) finnek, lengyelek, csehek, románok és görögök, valamint a szövetségesekkel rokonszenvező legkülönbözőbb orosz elemek mozgósításával biztosíthatnánk. Ezek a fiatal kötelékek alkothatnák — egységes parancsnokság alatt — azokat az erőket, amelyek a bolsevikok legyőzéséhez és területeik megszállásához szükségesek. Ha ez megtörténik — kiáltott fel a tábornok nagy önhitten —, akkor 1919-ben megérjük a bolsevizmus végét.”²⁰ FRUS 1919. The Paris Peace Conference. IV. köt. Washington 1943. 122—123. old.*

A polgárháború frontjain elért ideiglenes sikerek láttán az antant imperialistái már nem is kételkedtek a gyors és végleges győzelemben. 1919 elején az antant katonai főtanácsa részletes tervet dolgozott ki abból a célból, hogy hatalmas koncentrált támadást intézzen a szovjetország ellen.

1919 januárjában a szövetséges seregek főparancsnokságának vezérkara megvitatta a szövetségesek oroszországi intervenciójának kiszélesítésével kapcsolatos teendőket. Ennek a vitának az anyaga, amely csak nemrég került nyilvánosságra, megvilágítja az országunkra törő antant katonai és politikai elgondolásait. Igen érdekes ebben a tekintetben a szövetséges seregek vezérkarának 1919. január 18-i dokumentuma, amely nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a központi hatalmak veresége után az antant fő feladata „a bolsevizmus megsemmisítése”. „Az intervenció, amely ezt tűzi ki célul — állapítja meg a dokumentum — életszükséglet számunkra (az antant számára. — Szerk.), a vele járó politikai nehézségek pedig nem lehetnek olyan döntő jelentőségűek, hogy lemondjunk az intervencióról vagy elhalasszuk annak megvalósítását.”

A szövetségesek katonai parancsnoksága, miután arra a következtetésre jutott, hogy a lehető leggyorsabban ki kell szélesíteni a szovjetellenes intervenció méreteit, rögtön sürgetni kezdte az intervenció tervének kidolgozását. Az amerikai, angol és francia imperialisták továbbra is nagy reményeket fűztek Kolcsak, Gyenyikin, Krasznov fehérgárdista seregeihez és más orosz ellenforradalmár alakulatokhoz. „A szövetségesek kötelessége — szögezte le az antant vezérkara —, hogy támogassák a fehérgárdistákat, elősegítsék egyesülésüket, lehetővé tegyék nekik, hogy megindítsák és sikerrel folytassák a harcot … Ennek érdekében az a feladatunk, hogy a) a jelenleg kialakult frontokon feltartóztassuk, majd bekerítsük a bolsevik seregeket, megbénítsuk hadműveleteiket, teljesen elszigeteljük őket minden irányban, elragadjuk tőlük a fő ipari és mezőgazdasági központokat; b) hatékony anyagi és erkölcsi támogatásban részesítsük az orosz nemzeti erőket, és szilárd kiinduló bázist biztosítsunk nekik.”

Az imperialista országok katonai stratégái három fő célt tűztek maguk elé: Szovjet-Oroszország teljes körülkerítését, Ukrajna elfoglalását és az orosz ellenforradalmi erők megerősítését. A körülkerítést úgy vélték megvalósítani, hogy kapcsolatot teremtenek az uráli front és Gyenyikin csapatai között. Ennek a műveletnek a végrehajtását Angliára bízták. Az angolok a Szalonikiből Batumiba szállított csapatokkal, továbbá a Kaspi-tenger körzetében összevont és Törökországban állomásozó csapatokkal szándékoztak megoldani ezt a feladatot.

Az antant-imperialisták gondosan előkészítették Lengyelországot a Szovjet-Oroszország elleni harcra. A lengyel hadsereg megszervezését a francia parancsnokságra bízták, amely hat vegyes francia—lengyel gyaloghadosztályt irányított Lengyelországba Haller tábornok vezetésével. A szövetségesek egyben azt tervezték, hogy „a lengyel hadsereg Danzig és Thorn közötti összeköttetési vonalainak biztosítása érdekében legalább két szövetséges gyaloghadosztállyal meg kell szállni az alsó Visztula vidékét, lehetőleg amerikai parancsnokság alatt a következő összetételben: egy amerikai gyaloghadosztály, egy francia ezred, egy angol ezred, egy olasz ezred”. Úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államokra bízzák a szövetségesek lengyelországi hadműveleteinek irányítását. A szövetségesek terve szerint a balti tengerpart blokádját és a Petrográd elleni előnyomulást a brit flottának és az angol parancsnokság alatt álló észak-oroszországi szövetséges haderőnek kellett megvalósítani.

Az antant-imperialisták nagy súlyt helyeztek Ukrajna elfoglalására. Erre a célra francia, görög, olasz és román csapatokat szándékoztak szervezni Berthelot francia tábornok parancsnoksága alatt. „A francia és olasz hadosztályok mögött elhelyezett támaszpont- és összeköttetés-biztosító görög és román csapatok — részletezte a szövetségesek haditerve — lehetővé tennék a gyors előnyomulást, Ukrajna központjainak, Kijev és Harkov vidékének elfoglalását.”

Végül az antant parancsnoksága, amely az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselőiből állt, magára vállalta az összes fehérgárdista haderők megszervezését és felszerelését. A szövetségesek határozottan leszögezték, hogy az antanthatalmak számára „életszükséglet a bolsevizmus mielőbbi megsemmisítése”²¹. A polgárháború története. 1. köt. 86—87. old.*

Így hát az antant-imperialisták, alighogy befejezték az egyik háborút, fokozott erővel szították az új háború tüzét. A Nyugat-Európában beköszöntő békét csak kedvező alkalomnak tekintették újabb rablásokra és erőszakra, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom elfojtására és mindenekelőtt az oroszországi szovjethatalom megsemmisítésére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A „dnyeperi Sztálingrád” – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A szovjet hadsereg eléri a határokat

A „dnyeperi Sztálingrád”

A Wehrmacht főhadiszállásán fejvesztettség lett úrrá. A dnyeperi védelemre alapozott számítások dugába dőltek. Az ellenfélnek számolnia kellett azzal a lehetőséggel is, hogy nyugaton megindul az angol-amerikai csapatok támadása. Milyen következtetéseket vont le a hitlerista vezetés a kialakult helyzetből? A tények arról tanúskodnak, hogy Németország katonai és politikai vezetői már képtelenek voltak eldönteni a kérdést, milyen úton érjék el háborús céljaikat. Figyelemreméltó e tekintetben Jodl 1943. novemberi beszéde. A vezetés legnehezebb feladata most az, mondotta, hogy úgy osszuk el az erőket a hadszíntereken, hogy eléggé erősek legyünk ott, ahol az ellenfél további támadást kezd. „Emellett figyelembe kell venni, hogy képtelenek vagyunk rövid idő alatt erősítéseket átdobni délkeletre, Finnországba és Norvégiába, minthogy ehhez nincsenek technikai eszközeink … A helyzetünk súlyos. További súlyos válságok lehetőségével számolok” – jelentette ki Jodl.

Az ellenség azonban a kilátástalan helyzetben sem mondott le a háború folytatásáról. 1944. február végén az egyik tanácskozáson Hitler kijelentette, hogy az oroszok kifáradtak. A tavasz a német katona szövetségese lesz, nem pedig az orosz katonáé, aki a sártengerben nem fog támadni. Az ellenség úgy döntött, hogy szervezett ellenállást fejt ki az előre megerősített terepszakaszokon. Hitler március 8-i parancsa az erődök és támpontok egész rendszerét jelölte ki, amelyeket minden körülmények között, még bekerítésük esetén is tartani kell.

Nyilvánvaló lett, hogy Németország politikai és katonai vezetése, miközben terveit készítette, nem vette figyelembe, hogy már képtelen tervszerűen befolyásolni a háború további menetét. A tervezés már a szovjet katonai vezetés kezében volt.

Március 4-én megindult a G. K. Zsukov marsall parancsnoksága alatt álló 1. Ukrán Front csapatainak támadása a Proszkurov-Csernovci irányban.² – Február 29-én az ukrán nacionalisták halálosan megsebesítették az 1. Ukrán Front parancsnokát, N. F. Vatutyin hadseregtábornokot.* Bekerítették és megsemmisítették az ellenség tarnopoli helyőrségét, Kamenyec-Podolszktól északra pedig gyűrűbe fogták az 1. német páncéloshadsereg 21 hadosztályát, melyeknek csak óriási veszteségek árán sikerült a bekerítésből kitörniük. Április 17-ig a front magasabbegységei mintegy 80-350 kilométert nyomultak előre, átkeltek a Dnyeszteren, kijutottak a Kárpátok előhegységeibe, és a 2. Ukrán Fronttal együtt kettévágták az ellenség hadászati arcvonalát.

Március 5-én a 2. Ukrán Front csapatai támadást indítottak az umanybotosani irányban. Menetből átkeltek a Déli-Bugon és a Dnyeszteren. Március 25-én estére Sz. G. Trofimenko tábornok 27. hadseregének előrevetett osztagai Kalinyesti északnyugati körzetében elérték a Prut mentén az államhatárt. A március 26-ra virradó éjszaka az I. M. Hohlov ezredes és V. P. Kolesznyikov ezredes parancsnoksága alatt harcoló 202., illetve a 206. lövészhadosztály főerői is kijutottak a folyóhoz, s hevenyészett eszközökön hozzáláttak az erőszakos átkeléshez. Március 26-án Lopatnyik körzetében F. F. Zsmacsenko tábornok 40. hadserege érte el az államhatárt. Együttműködésben a 2. harckocsihadsereggel, K. A. Korotyejev tábornok 52. hadseregének magasabbegységei ugyanezen a napon elfoglalták Belci városát, és Ungenitől északnyugatra elérték a Prut-folyót.

Ily módon a szovjet csapatok a háború 1009. napján Lopatyinka és Szkuljani között mintegy 85 kilométeres szakaszon először érték el a szovjet-román államhatárt. A harccselekmények Romániának, Németország szövetségesének területére tevődtek át. „Íme, itt áll előttünk – írta a »Pravda« – … hazánk várva várt, oly hőn óhajtott államhatára, amelyet harminchárom hónappal ezelőtt az ellenség letiport.”

A szovjet katonák nyugat felé vonultak. Azokon az utakon haladtak előre, amelyeken 1941-ben harcolva vonult vissza kelet felé a szovjet hadsereg. Drámai és emberi nagysággal telített kép tárult a győzők szeme elé. Lehajtott fejjel álltak most azoknak a harckocsizóknak, gyalogosoknak, tüzéreknek a sírjainál, akiket 1941-ben itt temettek el. Hősként haltak meg, utolsó csepp vérükig teljesítve a haza iránti kötelességüket.

Március 26-án a szovjet főváros 324 löveg 24-szeres díszössztüzével adta hírül a világnak a 2. Ukrán Front katonáinak újabb ragyogó győzelmét, akik elérték az államhatárokat. Ez a lelkesítő hír mélységes örömmel töltötte el a szovjet emberek szívét. Közelgett a nap, amikor a felszabadító hadsereg teljes hosszúságában visszaállítja a haza megszentelt határait. Országszerte sok ezer fős tömeggyűléseket tartottak.

A szovjet emberek a német fasiszta hódítók fölötti közelgő végső győzelem tiszteletére lelkes kötelezettségeket vállaltak. De nemcsak a szovjet nép ujjongott. Más országokban élő barátai a határok elérésében annak újabb bizonyítékát látták, hogy közeleg a fasiszta Németországnak és szövetségeseinek szétzúzása.

Miután katonái Románia területére léptek, a szovjet kormány 1944. április 2-án nyilatkozatot tett, hogy nem kíván semmilyen román területet elfoglalni, és nem akarja megváltoztatni Románia fennálló társadalmi rendjét. A szovjet csapatokat kizárólag katonai okok kényszerítik, hogy Románia területére lépjenek, mivel az ellenség csapatai folytatják ellenállásukat.

A hitlerista katonai vezetés, hogy feltartóztassa a szovjet magasabbegységek támadását, más arcvonalszakaszokról számos hadosztályt dobott át a 2. Ukrán Front övezetébe, Iasi térségében pedig a friss 4. román hadsereget vetette harcba. Ám ez sem változtatott a helyzeten, a front csapatainak előretörése folytatódott. 1944 áprilisának közepére a szovjet hadsereg 400 kilométer szélességben visszaállította a Szovjetunió államhatárait, és elfoglalta Románia északkeleti körzeteit.

Amikor a harccselekmények a határokon túlra tevődtek át, a haditanácsokra, a politikai szervekre, a párt- és Komszomol-szervezetekre igen nagy fontosságú politikai feladat hárult. Az új körülmények megkövetelték, hogy a személyi állomány körében végzett nevelőmunkával fokozottan erősítsék a más országok dolgozóival való testvéri internacionalista szolidaritás szellemét. A frontok és a hadseregek haditanácsai, a magasabbegységek és az egységek parancsnokságai és politikai szervei nagy munkát végeztek annak érdekében, hogy megismertessék a katonákat ezeknek az országoknak a nemzeti, társadalmi és földrajzi sajátosságaival. Gondosan elmagyarázták a kommunista párt és a szovjet kormány politikáját a felszabadított népekkel kapcsolatban, úgyszintén ügyeltek arra, hogy jó kölcsönös viszony alakuljon ki a csapatok és a helyi lakosság között. A nevelési intézkedések rendszerében megkülönböztetett figyelmet fordítottak az éberség fokozására, a katonai és állami titkok megőrzésére, a gondatlanság és az önelégültség elleni harcra.

A csapatoknál végzett, hatalmas munka jó eredménnyel járt. Románia felszabadított területeinek lakosai egyre inkább meggyőződtek a szovjet hadsereg békeszeretetéről, és fokozott segítséget nyújtottak neki. Hadvezetésünk a maga részéről segített a helyi lakosságnak a gazdasági munkák elvégzésében, élelmiszerrel látta el. A szovjet katona mint a szocializmus nagy országának katonája, mint felszabadító harcos lépett a Balkánra.

Ezalatt az ország déli részén a 3. Ukrán Front csapatai mérték csapásaikat. Megtörve az ellenség ellenállását egy sor vízi akadálynál, a támadó csapatok március második felében kijutottak a Déli-Bughoz, átkeltek a folyón, és Nyikolajev meg Odessza felé törtek előre. Március 28-án felszabadult Nyikolajev. Ezekben a napokban az egész ország tudomást szerzett a 384. önálló tengerészgyalogos-zászlóalj és az 1. gárda megerődített körlet 67 deszantos katonájának hőstettéről. Még március 26-ra virradó éjjel a K. F. Olsanszkij főhadnagy és A. F. Golovjov százados, politikai helyettes vezetése alatt álló osztag hét halászladikon elindult Bogojavlenszk faluból, és 15 kilométert evezve a folyón, hajnali öt órakor partra szállt a nyikolajevi révben, keletre az új gabonatárolótól. A deszantosok két napon át az ellenség hatalmas erőit kötötték le, és önfeláldozóan visszaverték a támadásait. A harc legelkeseredettebb óráiban a parancsnokság az alábbi táviratot kapta tőlük: „Mi, Olsanszkij elvtárs harcosai és tisztjei, tengerészei, megfogadjuk Hazánknak, hogy az előttünk álló feladatot életünket nem kímélve, az utolsó csepp vérünkig harcolva teljesítjük.” A bátor hazafiak egymás után verték vissza a hitleristák ellenlökéseit, csaknem 700 fasiszta katonát és tisztet semmisítettek meg, de állásaikat nem adták fel. 55 hős, különböző nemzetiségűek, köztük öt tiszt, életét vesztette. A haza nagyra értékelte hőstettüket: az osztag minden tagja megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Április elején a 3. Ukrán Front csapatai közvetlenül Odessza ellen indítottak támadást. Leküzdve az ellenség védelmét, a szovjet katonák elszántan törtek előre a városhoz, és április 10-én felszabadították Odesszát. A hitlerista hadvezetés minden reményét elvesztve, hogy megállítsa a támadást, parancsot adott a visszavonulásra. Április 12-én a front csapatai elfoglalták Tyiraszpolt, majd kijutva a Dnyeszterhez, egy sor hídfőt vettek birtokba a folyó túlsó partján.

A tengerészek és a gyalogosok, a népfelkelők és a város dolgozói 1941-ben két és fél hónapon át védték Odesszát, s a hitleristák nagy erőit tartóztatták fel. A várost csupán a Legfelsőbb Főparancsnokság parancsára hagyták el. Az ellenség megszállta a várost, de az nem hódolt be. S íme, 907 nap múlva a harcostársak visszatértek a hős védők szent sírjaihoz, hogy kiragadják az ellenség kezéből a Dél dicső forradalmi központját, az ország fontos ipari körzetét, a Fekete-tenger legnagyobb kikötőjét. A haza nagyra becsülte a szovjet katonák hősiességét. Sok tisztet és katonát rendjelekkel és érdemérmekkel tüntettek ki. Mintegy 25 000 harcos megkapta az „Odessza védelméért” díszérmet. A városért vívott harcokban kitűnt 27 egység és magasabbegység elnyerte a megtisztelő „Odesszai” nevet. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Odesszát a „Hős város” kitüntető címmel tisztelte meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!