Alekszandr Fagyejev

Első rész

3.

Mialatt a város külső részeiben mindent magával ragadott a visszavonulás és a gyors kiürítés izgalma, a város közepe felé ez némileg elcsitult, sőt szinte minden a megszokott maradt. A családjukkal menekülő tisztviselők karavánjai már eltűntek az utcákról. A hivatalok bejáratai előtt vagy udvarain fuvaros szekerek, teherautók sorakoztak. És az emberek se voltak többen, mint amennyit ez a munka megkövetelt; irodai felszerelésekkel teli ládákat, aktakötegekkel tömött zsákokat raktak a szekerekre és teherautókra. Csendes beszélgetés hallatszott, mely nyilván szándékosan arra vonatkozott, amivel az emberek éppen foglalkoztak. A kitárt ajtókon és ablakokon át kopácsolás, olykor írógép kattogása hallatszott: a rendszerető, pontos osztályvezetők az elvitelre szánt, illetőleg visszamaradó tárgyak utolsó listáját állították össze. És ha nem hallatszana a távoli ágyúdörgés, és a földet nem rengetnék a robbanások, azt gondolhatnánk, hogy valamennyi hivatal új épületbe költözik.

A város közepén, egy dombon földszintes, egy-egy szárnyépülettel megtoldott, új ház áll, előtte fiatal fák. A városból távozó emberek mindenhonnan láthatják ezt a házat. Ez a kerületi pártbizottság és a kerületi végrehajtó bizottság épülete. A múlt ősztől itt dolgozott a bolsevik párt Vorosilovgrád-területi bizottsága.

A főbejáraton át szakadatlanul jöttek a hivatalok és üzemek küldöttei, aztán szinte futva távoztak. A telefonok megállás nélkül csengtek; a nyitott ablakokon át hallani lehetett a kagylóba adott válasz-intézkedéseket, melyek hol szándékosan tartózkodók, hol fölöslegesen hangosak voltak. Néhány polgári és katonai személyautó várakozott a főbejárat előtt, félkörívben. A sor végén egy porlepte katonai terepjáró állt; hátsó üléséről két katona nézett kifelé színehagyott gimnasztyorkában – egy borostás őrnagy és egy óriás termetű, fiatal őrmester. A katonák és a sofőrök arcán is ugyanaz a kifejezés: várakoztak.

Ezalatt az épület jobb szárnyán levő nagy szobában olyan jelenet játszódott le, mely belső erejével elhomályosíthatta volna az ősi nagy tragédiákat, ha külső megnyilatkozásában nem lett volna olyan egyszerű. A terület és kerület vezetői, akiknek azonnal el kellett távozniok, búcsúztak azoktól a vezetőktől, akik itt maradnak, hogy a kiürítést intézzék. A németek bevonulásakor nyomtalanul eltűnnek, feloldódnak majd a tömegben, és földalatti munkára mennek.

Mi sem hozza egymáshoz oly közel az embereket, mint az együtt átélt nehézségek.

Az ő számukra a háború egész ideje, az első naptól a mai napig, minden emberi erőt felülmúló egyetlenegy, szakadatlan munkanappá, olyan erőfeszítéssé forrott össze, amilyenre csak a legacélozottabb, hősi természetek képesek.

Az egészséges, ifjú embereket a frontra küldték. Keletre költöztették a megszállással vagy elpusztulással fenyegetett legnagyobb üzemeket, velük együtt ezer és ezer munkapadot, tíz- és tízezer munkást és a családtagok százezreit. Otthon pedig szinte varázsszóra új gépeket, új munkásokat kerítettek, és újra életet leheltek az elhagyott bányákba és épülettömbökbe.

Állandó készenlétben tartották az embereket, hogy a termelést szükség esetén egyik napról a másikra le lehessen állítani és kelet felé irányítani. Ugyanakkor kifogástalanul ellátták kötelezettségeiket, amelyek nélkül a szovjet államban elképzelhetetlen az ember élete: gondoskodtak róla, hogy legyen ruha és ennivaló, hogy tanulhassanak a gyerekek, legyen gyógyszer a betegeknek, új mérnökök, pedagógusok és agronómusok álljanak munkába, nyitva legyenek az éttermek, az üzletek, a színházak, működjenek a sporttelepek, fürdők, mosodák, borbélyműhelyek, helyén legyen a rendőrség és a tűzoltóság.

Az egész háború alatt úgy dolgoztak, mintha egyetlen nap volna. Elfelejtették, hogy magánéletük is van: a családjuk keleten volt; nem is a lakásukban laktak, hanem az üzemükben, hivatalukban, hogy a nap és az éjszaka minden órájában megtalálhassák őket.

Elesett a Donyec-medence egyik része, utána egy másik, aztán a harmadik, de a megmaradt területen még nagyobb erővel dolgoztak. Határtalan erőfeszítéssel végezték feladatukat a Donyec-medence utolsó talpalatnyi földjén – azért, mert az utolsó volt. Gigászi erőt tápláltak népükben az utolsó pillanatig, hogy mindent elviselhessen, amit a háború a vállára rakott. És amikor mások energiájából már lehetetlen volt többet kiszorítani, akkor újból a saját testi és erkölcsi erejüket vetették latba, és senki nem mondhatta meg, mikor merül ki ez az erő.

Végül eljött az óra, amikor a Donyec-medence utolsó zugát is el kellett hagyniok. Egy-két nap alatt megint vonatra kellett rakni a munkapadok újabb ezreit, sok-sok tízezer embert és százezer tonnányi értéket. Aztán elérkezett az az utolsó pillanat, amikor ők maguk sem maradhattak tovább.

Szoros csoportban álltak a Krasznodon-kerületi pártbizottság titkárának nagy szobájában, ahol már a hosszú tanácskozóasztal piros posztó terítőjét is leszedték. Szemtől szemben álltak, tréfálkoztak, meg-megveregették egymás vállát, és sehogy sem szánták el magukat a búcsúszóra. De azoknak akik, elutaztak, olyan nehéz és megkínzott volt a szívük, mintha holló tépdeste volna.

A csoport természetes központja Ivan Fjodorovics Procenko, a területi bizottság egyik munkatársa volt, akit még a múlt őszön, amikor a területet első ízben fenyegette a megszállás veszélye, jelöltek ki földalatti munkára. De akkor az ügy magamagától elhalasztódott.

Ivan Fjodorovics alacsony, arányos termetű, piros arcú, harmincöt éves ember volt. Simára fésült, ritkuló barna haja a halántékán már őszült. Azelőtt mindig tisztán és borotváltan járt, most puha, sötét tüske fedte az arcát – már nem borosta, de még nem is szakáll; két hete kezdte növeszteni, amikor a harctéri eseményekből megértette, hogy az illegalitás elkerülhetetlen.

Barátságosan és tisztelettel rázta meg az előtte álló magas, idősebb ember kezét, aki rangjelzés nélküli egyenruhát viselt. Szikár, férfias arca – amelyet apró ráncok, a tartós kimerültség jelei barázdáltak – nyugalmat és egyszerűséget mutatott, egyben elárulta, hogy jelentős személyiség; csak az igazi nagy vezetőknek lehet ilyen arckifejezésük, amely nagy tudás nyomát viseli, és arról tanúskodik, hogy megértik mindazt, ami a világban történik.

Ez az ember, aki a nemrég megalakult Ukrán Partizán Törzskar egyik vezetője volt, már előző nap megérkezett Krasznodonba, hogy a terület partizáncsapatai és a hadsereg között megteremtse az együttműködést.

Akkor még nem gondolták, hogy a visszavonulás olyan messzire terjedhet; azt remélték, hogy legalább az Alsó-Donyec és az Alsó-Don határán megállíthatják az ellenséget. A törzskar rendelkezése szerint Ivan Fjodorovicsnak kapcsolatot kell teremtenie a támogatására küldött partizáncsapat és a Felső-Donyecnél levő utóvédcsapataink erősítésére Kamenszk körzetébe átirányított hadosztály között. Ez a hadosztály, melyet a Vorosilovgrád környékén lefolyt harcok erősen megtépáztak, éppen akkor ért Krasznodon alá, parancsnoka pedig a partizántörzs és a déli front politikai csoportfőnöksége képviselőivel tegnap érkezett meg. A hadosztály parancsnoka, egy negyven év körüli tábornok szintén ott állt, várta, hogy Ivan Fjodorovicstól elbúcsúzzanak.

Ivan Fjodorovics megrázta a partizánparancsnok kezét, aki békeidőben is felettese volt, gyakran járt házában, és jól ismerte a feleségét. Ivan Fjodorovics hosszan rázta a kezét, és azt mondta:

– Köszönöm, még egyszer köszönöm, Andrej Jefimovics, a segítséget és a tanítást. Adja át partizánköszönetünket Nyikita Szergejevics Hruscsovnak. Ha alkalomadtán a főparancsnokságon jár, mondja el, hogy a mi vorosilovgrádi vidékünkön is megalakultak a partizánosztagok … Ha pedig, Andrej Jefimovics, az a szerencse éri, hogy magához Sztálin elvtárshoz is eljut, mondja meg neki, hogy becsülettel teljesítjük a kötelességünket.

Ivan Fjodorovics oroszul beszélt, de időnként akaratlanul ukrán anyanyelvére tért át.

– Teljesítsék kötelességüket, akkor úgyis hallani fog magukról. Abban pedig, hogy teljesítik, nem kételkedem – mondta Andrej Jefimovics férfias mosolyával, mely egyszerre arca valamennyi ráncát bevilágította. Hirtelen az Ivan Fjodorovicsot körülvevő emberek felé fordult, és azt mondta: – Ravasz ember ez a Procenko: még meg sem kezdte a harcot, és máris aziránt tapogatódzik, nem kaphatná-e egyenest a főparancsnokságtól az ellátást.

Valamennyien nevettek, csak a tábornok nem, aki az egész beszélgetés alatt telt, erős arcára fagyott, komor szomorúsággal állott ott.

Ivan Fjodorovics tiszta, kék szemében ravasz fény csillant, de nem egyszerre mind a kettőben, hanem előbb az egyikben, aztán a másikban, mintha valamilyen egy lábon ugráló, dévaj szikra pattant volna egyik fél szeméből át a másikba.

– Az én ellátásom el van ásva – mondta. – Ha pedig elfogy, mi is úgy élünk majd megint, mint az öreg Kovpak; az lesz a mienk, amit az ellenségtől elveszünk. De ha valamit adhattok … – Ivan Fjodorovics széttárta a karját, mire valamennyien megint felnevettek.

– Adják át a front politikai főcsoportja munkatársainak hálás köszönetünket. Nagy segítségben részesítettek bennünket – mondta Ivan Fjodorovics, miközben megrázta egy idősebb ezredkomisszár kezét. – Nektek pedig, gyerekek … már azt se tudom, mit is mondjak, csak megcsókolni tudlak benneteket … – és a meghatott Ivan Fjodorovics sorra átölelte és megcsókolta az NKVD fiatalembereit.

Tapintatos ember volt, és megértette, hogy semmi körülmények között nem szabad valamilyen magasabb vagy alacsonyabb funkcionáriust megbántani, ha az igazán az ügynek szentelte magát. Így aztán köszönetet mondott valamennyi szervezetnek és mindenkinek, aki segítségére volt a földalatti hálózat és a csapatok megalakításában. Hosszú és keserves a búcsú a területi pártbizottságban dolgozó elvtársaitól. Közös sors és barátság fűzte őket szorosan egymáshoz a háború hónapjaiban, amelyek úgy elrepültek, mint egyetlenegy nap.

Könnyes szemmel nézett körül, keresve, kitől nem búcsúzott el még. A tábornok – középtermetű, testes ember – hirtelen mozdulattal, szótlanul fordult feléje, kezét nyújtotta, és egyszerű orosz arcán valamilyen gyermekes kifejezés jelent meg.

– Köszönöm, köszönöm magának – mondta mély érzéssel Ivan Fjodorovics. – Köszönöm, hogy személyesen idefáradt. Most már szinte egymáshoz vagyunk kötve … – és megrázta a tábornok vaskos kezét.

A gyermekes kifejezés nyomban eltűnt a tábornok arcáról. Tányérsapkás kerek feje elégedetlenül, sőt talán mérgesen megrándult, aztán apró, okos szeme előbbi komor tekintetével meredt Ivan Fjodorovicsra. Valószínű, hogy valami nagyon fontosat akart mondani, de semmit se szólt.

Eljött a döntő pillanat.

– Vigyázz magadra – mondta Andrej Jefimovics, arca elváltozott, és átölelte Procenkót.

És valamennyien újra búcsúzkodtak tőle, titkárától, a visszamaradó funkcionáriusoktól, aztán némi bűntudat kifejezésével mentek ki egymás után a szobából. Csak a tábornok távozott magasra emelt fejjel, megszokott, gyors, könnyed léptekkel, amelyek sehogy sem illettek testes alakjához. Ivan Fjodorovics nem kísérte ki őket, hallgatta, hogy odakint felbúgnak a gépkocsik.

A szobában ezalatt szüntelenül csengtek a telefonok, és Ivan Fjodorovics titkára sorjában hol az egyik, hol a másik hallgatót emelte fel és mondta be, hogy néhány perc múlva telefonáljanak újra. És alig búcsúzott el Ivan Fjodorovics az utolsó elutazótól, amikor a titkár hirtelen kezébe nyomta az egyik hallgatót.

– A kenyérgyárból … már tizedszer telefonál.

Ivan Fjodorovics kezébe vette a hallgatót, felült az íróasztal sarkára, és azonnal más emberré vált. Nem volt már az, aki hol jólelkűen és megindultan, hol ravaszul és vígan búcsúzott elvtársaitól. A kézmozdulat, mellyel a hallgatót füléhez emelte, arckifejezése és hangja a vezető nyugalmát jelezték.

– Ne zörögj, hanem hallgass rám – mondta, és ezzel nyomban elhallgattatta a másikat. – Mondtam neked, hogy lesz gépkocsi, tehát lesz szállítás. A Városi Kereskedelmi Vállalat veszi át tőled a kenyeret, hogy ellássa útközben az embereket. De egyszerűen megsemmisíteni annyi kenyeret, valóságos bűn lenne … Miért sütöttél egész éjjel? Látom, magad is sietsz. De ne siess addig, amíg meg nem engedem. Igen? – és Ivan Fjodorovics letette a hallgatót, felemelt egy másikat, amely élesen trillázott.

A nyitott ablak az 1. számú bányára nézett, látni lehetett a kivonuló katonai alakulatokat, teherautókat és az evakuáló lakosok sorait. Innen a dombról tisztán kivehető volt, miként oszlik három ágra a jármű- és emberáradat. A főág délnek, Novocserkasszk és Rosztov felé ment. Egy valamivel kisebb rész délkeletnek fordult, Lihaja felé, egy még kisebb ág keletnek, Kamenszk felé. A kerületi pártbizottság elől indult autók beálltak a sorba, és Novocserkasszk felé tartottak. Csak a tábornok poros terepjárója igyekezett a keresztutcákon át a vorosilovgrádi országút felé.

A hadosztályához visszatérő tábornok gondolatai akkor már messze jártak Ivan Fjodorovicstól. A rekkenő nap arcába vágott. Por gomolygott a kocsi körül, és beborította őt, sofőrjét, a hátsó ülésen hallgató, borostás arcú őrnagyot és a termetes őrmestert. Távoli ágyútűz, az országutakon zakatoló gépkocsik, a városból menekülő emberek látványa – mindez akaratlanul is a fenyegető valósághoz kergette a korban és rangban különböző emberek gondolatait.

Azok közül, akik Ivan Fjodorovicstól elbúcsúztak, egyedül az Ukrán Partizán Törzskar képviselője és a tábornok értették meg mint katonaemberek, mit jelentett, hogy a német páncéloscsapatok elfoglalták Millerovót, és Morozovszkij vasúti csomópont felé fordultak, mely a Donyec-medencét összeköti Sztálingráddal. Azt jelentette, hogy a déli frontot már elvágták a délnyugatitól, Vorosilovgrád- és Rosztov-terület nagy részét elvágták a központtól, Sztálingrádot a Donyec-medencétől.

A hadosztály feladata az volt, hogy lehetőleg minél tovább feltartóztassa a Millerovótól délre álló németeket, amíg a déli front hadseregei elérik Novocserkasszkot és Rosztovot. Ez azonban azt jelentette, hogy a tábornok hadosztálya néhány napon belül vagy teljesen megsemmisül, vagy ellenséges gyűrűbe kerül. A bekerítés gondolata mélységesen elviselhetetlen volt a tábornok számára. Viszont azt sem engedhette, hogy a hadosztály megsemmisüljön. De tudta, hogy kötelességét mindvégig teljesíteni fogja. És most minden lelkierejét a lehetetlen feladat megvalósítására összpontosította.

Korát tekintve a tábornok a szovjet parancsnokoknak nem az idősebb, hanem a középső nemzedékéhez tartozott. Ez a nemzedék a polgárháborúban vagy nem sokkal a polgárháború befejezése után egészen fiatalon indult el katonai pályáján.

Mint közkatona, gyalog menetelt keresztül-kasul ugyanazon a donyeci sztyeppen, amelyen most terepjáróval száguld. Kurszki paraszt gyermeke volt, tizenkilenc éves pásztorként kezdte meg katonai pályáját, amikor már messzi dübörgőit Perekop halhatatlan dicsősége. Akkor lett katona, amikor Ukrajnában megsemmisítették Mahno bandáit: a forradalom ellenségeivel vívott nagy csaták utolsó gyenge visszhangja volt ez. Még Frunze alatt harcolt. Fiatalon léptették elő, mert állhatatos harcos volt. Előléptették, mert okosan harcolt. De nemcsak ezért léptették elő: állhatatos és okos ember nem ritkaság a nép körében. Apránként, észrevétlenül, sőt látszólag lassan sajátította el mindazt, amire a politikai vezetők, a zászlóalj- és ezredkomisszárok, a politikai osztályok és katonai pártsejtek munkatársainak mérhetetlen serege tanította a vöröskatonákat – dicső emlékük éljen mindörökké! És nemcsak elsajátította tanításukat, hanem feldolgozta, és szilárdan a lelkébe véste. És egyszerre csak kivételes politikai tehetséggel tűnt ki társai közül.

További útja egyszerű és szédületes volt, mint nemzedéke bármelyik parancsnokáé.

A Nagy Honvédő Háborút mint ezredparancsnok kezdte. Háta mögött volt már a Frunze Katonai Akadémia, Halhin-gol* és a …

* Kis folyó Kína és Mandzsúria határán. 1939 májusában a szovjet és mongol seregek itt verték szét a japán megszállók csapatait. A japánok ugyanis hídfőállást akartak itt tartani egy Mandzsúrián keresztül vezetett, a Szovjetunió elleni támadáshoz. *

… Mannerheim-vonal. Ez példátlanul sokat jelentett egy hozzá hasonló származású és korú ember számára. A Honvédő Háború faragott belőle hadvezért. Nőtt – mi több: növesztették. Úgy növesztették a nagy háború tapasztalatai, mint valamikor a katonaiskola, később az akadémia, azután két kisebb háború tanulságai.

Csodálatos volt ez az új érzés, saját énjének megismerése, mely a háború folyamán, a visszavonulás minden keserűsége ellenére egyre fejlődött. A mi katonánk jobb, mint az ellenségé. Jobb nemcsak erkölcsi fölénye szempontjából – összehasonlításról itt szó sem lehetne! -, hanem egyszerűen katonai szempontból. Parancsnokainkat nemcsak politikai tudatuk emeli magasan az ellenség tisztjei fölé, hanem katonai képzettségük, tehetségük is, amely lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan felhasználhassanak minden újítást, és tapasztalataikat sokirányúan alkalmazzák. Haditechnikánk nem rosszabb, sőt sok esetben jobb is, mint az ellenségé. A mindezt megteremtő és irányító katonai eszme nagy történelmi tapasztalatokból sarjadt, ugyanakkor azonban új és bátor, mint szülőanyja, a forradalom, mint a történelemben példátlanul álló szovjet állam, mint azoknak az embereknek a lángesze, akik a sasszárnyon repülő eszmét megformálták, és életre hívták! És mégis vissza kell vonulni. Az ellenség egyelőre számbeli túlerejével, rajtaütéseivel, minden emberi lelkiismeretet semmibe vevő kegyetlenségével tért nyer, de minden alkalommal erejének utolsó, kétségbeesett megfeszítésével, tartalékainak teljes bevetésével.

Mint igen sok szovjet parancsnok, a tábornok is elég korán megértette, hogy ez a háború – százszor inkább, mint bármely háború a múltban – az ember- és anyagtartalékok háborúja. Ezeket a tartalékokat a háború folyamán kellett megteremteni. Még bonyolultabb volt hadműveleteket végezni velük, idő szerint beosztani, és oda irányítani őket, ahová kell. Az ellenség szétzúzása Moszkva alatt, veresége délen nemcsak a mi harcászati tudományunk, katonáink, technikánk fölényéről tanúskodik, hanem sokkal inkább arról, hogy a nép és az állam hatalmas tartaléka gondos kezekben, hozzáértő kezekben, aranykezekben van.

És mégis bántó, szörnyen sérelmes újra meg újra visszavonulni, a nép szeme láttára, még ha tudjuk is mindezt az ellenségről és magunkról!

A tábornok gondolataiba merülve, némán ült a kocsiban. De alig érte el a terepjáró a vorosilovgrádi országutat, fáradságosan átvergődve az evakuáló lakossággal elárasztott utcákon, mikor szinte a fejük fölött három német zuhanóbombázó húzott el szörnyű bőgéssel. Aztán olyan hirtelen fordult meg, hogy sem a tábornoknak, sem az őt kísérő tisztnek, sem a sofőrnek nem volt ideje kiugrani. Ottmaradtak a kocsiban. A katonák és a menekülők áradata kettéválva, a műút két oldalán hömpölygött tovább. Egyesek az útszéli árokba ugrottak, mások egy ház romjai mellett vetették le magukat, vagy szorosan a falhoz lapultak.

Ebben a pillanatban a tábornok magányos, fehér blúzos, karcsú lányt pillantott meg az országút szélén, akinek két fekete, hosszú hajfonata a vállára hullott. Az út hatalmas szakaszon elnéptelenedett. Teljesen egyedül maradt ott a lány. Kemény, komor tekintettel követte a feje felett dübörgő fekete keresztes gépmadarakat. Olyan alacsonyan repülnek, hogy szelük elsodorhatná a lányt.

A tábornok felhorkant, kísérői ijedten néztek rá. Indulatosan megrázta nagy, kerek fejét, mintha a gallér szorítaná a torkát, s elfordult, mert képtelen volt tovább nézni ezt a magányos lányt az országúton. A terepjáró hirtelen elkanyarodott, és az egyenlőtlen talajon nagyokat zökkenve, a műút mentén a sztyeppre fordult, de nem Kamenszk, hanem Vorosilovgrád felé, ahonnan éppen Krasznodon irányába vonult a tábornok hadosztálya.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!