(idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

1

1956 szeptemberében az MDP Politikai Bizottsága határozatot hozott arról, hogy a „koncepciós perek” áldozatául esett kommunisták – Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor, Szalai András és mások – hamvait méltó módon, díszsírhelyen kell elhelyezni. Rajk László és mártírtársai temetésére október 6-án, a honvédség és a rendőrség mártírjainak a temetésére október 13-án és 20-án került sor – sok ezer ember részvételével. A revizionista csoport – s nem kevésbé a polgári restauráció többi irányzatai – a temetéseket, a törvénytelenségek okozta morális megrendülést az érzelmek felkorbácsolására, a rendszer elleni uszításra használták fel. Október 6-án jobboldali csoportok már kisebb méretű politikai tüntetéseket is rendeztek Budapest egyes pontjain. Október 17-én az írószövetség pártszervezetének vezetősége határozatot hozott, amelyben kérte a pártkongresszus összehívását, s határozatát a sajtóban nyilvánosságra hozta. Október közepétől kezdve az egyetemeken és főiskolákon lázas hangulat uralkodott, ami rövidesen átterjedt a diákok fiatalabb korosztályaira is. (A revizionisták és más jobboldali csoportok a diákok elégedetlenségének a felszítására a szociális problémákat, az oktatási intézmények belső rendjének bizonyos merevségeit, az orosz nyelv kötelező oktatását és az oktatási intézmények DISZ-szervezetei irányításának korábbi hibáit használták fel.) Október 16-án a szegedi egyetemisták gyűlése kimondta, hogy kiválik a DISZ-ből és megalakítja – az egyetemi és főiskolai hallgatók egykori egységes szövetsége mintájára – a MEFESZ-t. Október 22-én a budapesti, a miskolci, a szegedi, a pécsi és a soproni egyetemeken, illetőleg főiskolákon megtartott diákgyűlések – ahol az irányítók nem egy esetben külső személyek voltak – határozatot hoztak a MEFESZ-hez való csatlakozásról és pontokba foglalták követeléseiket. A Budapesti Műszaki Egyetem diákgyűlése másnapra tüntetésre hívott fel, mely felhíváshoz azután a többi budapesti egyetem is csatlakozott. A Petőfi Kör vezetőségi ülése október 22-én ugyancsak „határozatot” hozott, amelyben követelte a párt Központi Vezetőségének az összehívását, Nagy Imrének és csoportja több más tagjának a vezetésbe való bevonását, Rákosi Mátyásnak a KV-ból való kizárását, Farkas Mihály ügyének nyílt tárgyalását (Farkast ti. október első felében a rendőrhatóságok a szocialista törvényesség megsértése miatt letartóztatták), valamint a Petőfi Körre vonatkozó és más párthatározatok felülvizsgálatát.

A revizionisták az október 23-i tömegdemonstrációt színleg a lengyel kommunisták melletti szimpátiatüntetésként propagálták és szervezték. Az MDP Politikai Bizottsága és a kormány október 23-án délelőtt a tüntetés ellen foglalt állást, illetőleg betiltotta azt, néhány órával később azonban – a revizionisták által szervezett tiltakozások hatására – visszavonta előbbi döntését és engedélyezte a tüntetést. Ráadásul a Politikai Bizottság és a DISZ Központi Vezetősége felszólította budapesti szervezetei egy részét, hogy vegyenek részt a tüntetésen és akadályozzák meg annak esetleges elfajulását.

A tüntetés délután három órakor kezdődött Petőfi Sándor szobránál. Innen a tömeg a Bem térre, onnan pedig a Parlament elé vonult, ahol Nagy Imre mondott beszédet. A tüntetők közt meghúzódó revizionista és szervezett polgári jobboldali csoportok – akik nacionalista és szovjetellenes jelszavakat hangoztattak, a magyar nemzeti lobogóból kivágták a Magyar Népköztársaság címerét, letépték a vörös zászlókat és leverték az intézmények homlokzatáról a vörös csillagokat – estig a tömeg egy részét a maguk befolyása alá vonták, s a városnak azokra a pontjaira irányították, ahol valamely intézmény ellen fegyveres támadást készítettek elő. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres ellenforradalmi csoportok megtámadták a Magyar Rádió, valamint a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a Lakihegyi rádióadót, továbbá fegyverek és gépjárművek szerzése végett több fegyverraktárat, laktanyát, rendőrőrsöt, üzemet és egyéb intézményeket. A Dózsa György úton pedig – hangulat- keltés céljából – ledöntötték a Sztálin-szobrot.

A fegyveres ellenforradalmi lázadás kirobbantása, amely szemmel láthatólag tervszerű – politikailag és katonailag jól átgondolt – akció eredménye volt, szorosan összefüggött a nemzetközi helyzet alakulásával.

A nemzetközi erőviszonyok megváltozása a nyugati imperialista hatalmakat válaszút elé állította: vagy szakítanak a hidegháborús módszerekkel és elfogadják az enyhülést, vagy megkísérlik a szocialista erők és a nemzeti felszabadító mozgalmak visszaszorítását. 1956 folyamán e két irányzat közül – a vezető imperialista államokban – ismét a második kerekedett felül. Ennek több oka volt. A leszerelési irányzat érzékenyen érintette a hadiiparral kapcsolatban álló monopóliumokat. A genfi csúcsértekezlet után a tőkés világban erősödtek a semlegességi irányzatok, éleződtek a tőkés országok közötti ellentétek, erősödött az USA hegemóniájának és a NATO-nak a bírálata. 1956 tavaszán Franciaországban és Olaszországban nőtt a kommunista párt és általában a baloldal befolyása, valamint annak a lehetősége, hogy új népfrontmozgalom alakul ki. Ugyanakkor Ázsiában és a Közel-Keleten az imperialista politika újabb jelentős nehézségekbe ütközött. 1956. július 26-án Egyiptom államosította a Szuezi-csatornát. A nemzetközi olajmonopóliumok ezt veszedelmes precedensnek tekintették, melyet – ha megtorlatlan marad – követhet a közel-keleti olajkutak államosítása is. Anglia és Franciaország előbb diplomáciai nyomással próbálta térdre kényszeríteni Egyiptomot, mivel azonban ez nem sikerült, október felső felében a nyílt katonai beavatkozás mellett döntött, melynek végső terveit október 16-án egyeztették Eden, Lloyd, Mollet és Pineau párizsi találkozóján. Az enyhülési irányzat térhódításának a megakadályozása és a szocialista erők visszaszorításának a szándéka mellett ez a háborús terv volt az oka annak, hogy az imperialisták a szocialista táboron belül olyan zavart igyekeztek kelteni ügynökeik révén, ami politikailag és katonailag leköti, illetőleg megakadályozza a Szovjetuniót abban, hogy támogassa Egyiptomot. Ezt a célt szolgálta a magyarországi ellenforradalom is, amelyet azonban elsősorban az USA agresszív erői készítettek elő az angol és francia imperialista körök támogatásával. (Az Egyiptom elleni támadást Izrael indította meg október 29-én. Anglia és Franciaország október 31-én csatlakozott az intervencióhoz. A szovjet kormány azonban – a magyarországi ellenforradalom ellenére – fegyveres segítséget ígért a megtámadott Egyiptomnak, ami meghátrálásra késztette az agresszorokat.)

A fegyveres lázadás kirobbanása után éjjel összeült az MDP Központi Vezetősége. Állást foglalt amellett, hogy ellenforradalom robbant ki, ugyanakkor Nagy Imrét és csoportjának több tagját – mivel elismerték, hogy ellenforradalom kezdődött és megígérték, hogy közreműködnek a lázadás leverésében – bevonta a maga soraiba. (Nagy Imre és Losonczy Géza tagja lett a Politikai Bizottságnak is.) Egyúttal javasolta az Elnöki Tanácsnak, hogy Hegedűs András helyett Nagy Imrét nevezze ki miniszterelnöknek. Nagy Imre október 24-én foglalta el hivatalát. Ettől kezdve a kormány összetétele szinte naponként módosult. Október 26-án a következő személyekből állt: Nagy Imre miniszterelnök, Apró Antal, Bognár József és Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettesek, Tildy Zoltán államminiszter, Ribiánszky Miklós az állami gazdaságok minisztere, Czottner Sándor bánya- és energiaügyi, Gyenes Antal begyűjtési, Babits Antal egészségügyi, Nyers Rezső élelmiszeripari, Apró Antal építésügyi, Kovács Béla földművelésügyi, Janza Károly honvédelmi, Molnár Erik igazságügyi, Csergő János kohó- és gépipari, Nagy Józsefné könnyűipari, Bebrits Lajos közlekedés és postaügyi, Bognár József külkereskedelmi, Lukács György népművelési, Horváth Imre külügy-, Kónya Albert oktatásügyi, Kossa István pénzügy-, Nezvál Ferenc város- és községgazdálkodási és Szabó Gergely vegyipari miniszter. A minisztertanács létszáma 24 főre emelkedett és mintegy felerészben kicserélődött. Ezt követően, október 29-én Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi minisztert Csanádi György váltotta fel. Október 31-én pedig Kádár János és Losonczy Géza került be államminiszteri rangban a kormányba.

A kormány személyi összetételének módosításával a Központi Vezetőség – legalábbis ama része, amely nem tért le a forradalmi marxizmus talajáról – eredetileg azt igyekezett bizonyítani, hogy a párt teljesen szakított régi politikai irányvonalával és az ország szocialista átalakítását az eddiginél szélesebb bázisra támaszkodva, a haladás és a nemzeti felemelkedés valamennyi igaz hívével összefogva kívánja folytatni. S ezzel azt szerette volna elérni, hogy azok az emberek, akiket csupán a szocializmus építésének hibái állítottak szembe a párttal és az államhatalommal, szakítsanak a tudatos ellenforradalmárokkal és térjenek vissza a munkáshatalom hívei közé. E remény azonban nem teljesült, s a kormány mely november 3-ig működött, a fegyveres lázadást nem tudta felszámolni, és fokról fokra meghátrált az ellenforradalom előtt. A helyzet ilyen alakulásának nem az volt az oka, hogy – néhány régebbi és újabb pártonkívüli miniszter mellett – a volt kisgazdapárt két olyan vezetője is bekerült a kormányba, mint Tildy Zoltán és Kovács Béla. Az alapvető ok egyrészt a miniszterelnök árulása, másrészt a revizionisták gyors térnyerése, valamint a kommunisták között uralkodó zűrzavar és tanácstalanság volt. Ez akadályozta meg a fegyveres ellenforradalmi gócok felszámolását, ez hiúsította meg a kommunisták szervezett felsorakozását az ellenforradalom ellen, s ez tette lehetővé, hogy a Nagy-Losonczy-frakció a Központi Vezetőségben és a Politikai Bizottságban – melyek döntéseitől a kormány irányvonala is függött – a lényeges kérdésekben végül is mindig keresztül tudta vinni az akaratát. A revizionista csoportoknak olyan fontos intézményeket sikerült a kezükbe kaparintaniuk, mint a Szabad Nép szerkesztősége, a Budapesti Rendőr-főkapitányság stb.

Október 23-án este a fegyveres lázadás a párt és a kormány vezetőit felkészületlenül érte: Budapesten csak az ÁVH fegyveres alakulatai és a néphadsereg kis létszámú helyőrsége állt a kormány rendelkezésére. Először ezekből rendeltek ki néhány egységet a Rádióhoz a rend helyreállítására. A néphadsereg harckocsizó egysége azonban olyan parancsot kapott, hogy lőszert ne vigyen magával és az alakulat tisztjei rábeszéléssel igyekezzenek meggyőzni a fegyveres támadókat a harc értelmetlenségéről. Ennek az lett a következménye, hogy a lázadók a harckocsikat elfoglalták, és elhíresztelték, hogy a honvédség átállt a felkelőkhöz. A KV csak a késő esti órákban fogadott el olyan határozatot, hogy a kormány rendeljen fel Budapestre vidéki ezredeket és egyúttal kérjen segítséget a főváros körzetében tartózkodó szovjet csapatoktól a rend helyreállítására, akik azután október 24-én a Rádiót, a Szabad Nép székházát és az ellenforradalmárok által elfoglalt más objektumok többségét is visszafoglalták. A habozás oka ekkor – és később is – részben az volt, hogy az ellenforradalmi erőknek kezdetben a klérus reakciós elemei és az oktatási intézményekben működő revizionista és egyéb jobboldali csoportok segítségével sikerült több száz megtévesztett diákot, ipari tanulót és más fiatalt bevonniuk a fegyveres csoportokba, és sikerült fegyveres akcióik jelentős részét tömegmegmozdulásokkal kombinálniuk. A befolyásuk alá került fiatalokat és általában a tömegeket a tudatos ellenforradalmárok azzal tévesztették meg, hogy „forradalmároknak” álcázták magukat, a „demokratikus szocializmus”, a „nemzeti függetlenség” jelszavával operáltak, s „minden magyar” összefogására szólítottak fel. Ám azoknak a fasiszta, félfasiszta és egyéb reakciós elemeknek, valamint a mögöttük álló politikai csoportoknak, szervezeteknek, kémközpontoknak és rádióadóknak (az utóbbiak közül elsősorban a Szabad Európa Rádiónak), akik, illetve amelyek a fegyveres csoportokat irányították és az egész ellenforradalmat kezdettől fogva vezényelték, a valódi célja a tőkés rend restaurálása volt. Ezért amellett, hogy politikai eszközökkel is harcolni kellett az ellenforradalom elfojtásáért, az elsődleges feladat a fegyveres lázadás teljes felszámolása volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Visztula és az Odera között – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Nagy sikert értek el a pulawyi hídfőből támadó csapatok: estig mintegy 18 kilométert nyomultak előre mélységben. Különösen bátran harcoltak itt a 77. gárda lövészhadosztály 215. gárda lövészezrede 1. zászlóaljának harcosai. A zászlóalj súlyos harcban már 14 órára elfoglalta az ellenséges árkok négy vonalát, és megteremtette a feltételeket a hadosztály sikerének kifejlesztéséhez. A 69. hadsereg haditanácsa kifejezésre juttatva elismerését a zászlóalj katonáinak kollektív hősiessége iránt, a „Dicsőség Zászlóalja” kitüntető elnevezéssel jutalmazta őket. A zászlóalj valamennyi katonáját – körülbelül 350 harcost – a Dicsőség Érdemrenddel tüntették ki. A harc három résztvevője, Rahim Abezmuratov lövész, Szergej Vlaszov utász és Ivan Janovszkij tüzér a Dicsőség Rend lovagja lett. Valamennyi szakasz- és századparancsnokot érdemrenddel tüntették ki, B. N. Jemeljanov őrnagy, a zászlóalj huszonhárom éves kommunista parancsnoka és M. N. Gurjev hadnagy szakaszparancsnok a Szovjetunió Hőse lett.

Az ellenség, hogy a front előnyomulását feltartóztassa, ellenlökésbe vetette a 40. páncéloshadtest főerőit. De ezeket is szétzúzták és visszavetették. A második napon a két hídfőből indított támadás egyetlen hatalmas csapássá olvadt össze. A szovjet parancsnokság az áttörésbe vetette be először M. J. Katukov tábornok 1., majd Sz. I. Bogdanov tábornok 2. gárda harckocsihadseregét. Amint derültebb lett az idő, elkezdte a harctevékenységet a 16. légi hadsereg is, amely csupán január 16-án mintegy 3500 felszállást hajtott végre.

Bogdanov tábornok harckocsizói, miután az elfoglalt hidat felhasználva átkeltek a Pilicán, gyors előretöréssel mélyen hátába kerültek az ellenség varsói csoportosításának. Hitler megparancsolta csapatainak, hogy bármi áron tartsák Varsót. De F. I. Perhorovics tábornok 47. hadserege és Stanislaw Poplawski tábornok 1. lengyel hadserege észak és dél felől, a 2. gárda harckocsihadsereg pedig nyugat felől mért csapással a helyőrséget Varsó feladására kényszerítette. Január 17-én a szovjet és a lengyel csapatok felszabadították Varsót, Lengyelország fővárosát. Az 1. Belorusz Front csapatai egy nappal előbb elfoglalták Radomot, január 18-án pedig találkoztak az 1. Ukrán Front csapataival Szydlowiec körzetében. A támadás több mint 500 kilométer széles arcvonalon bontakozott ki.

A visztulai védelem összeomlott. Az ellenség „A” hadseregcsoportja súlyos vereséget szenvedett, szétzúzott magasabbegységeinek maradványai a szovjet csapatoktól üldözve gyors ütemben menekültek nyugatnak. A szovjet hadsereg feltartóztathatatlanul tört előre a fasiszta birodalom határai felé.

A felszabadító csapatokat hallatlan lelkesedés kerítette hatalmába. Ebben nagy szerepet játszott a mindennapos pártpolitikai munka. Ilyen jelszavak buzdították harcra a csapatokat: „Előre, Németországba!” „Fel, Berlinbe!” „Kiszabadítjuk fivéreinket és nővéreinket, akiket a hitlerista hódítók fasiszta rabságba hajtottak!” A csapatok az egyik terepszakaszt a másik után foglalták el. Január 19-én az 1. Ukrán Front Németország területére lépett. Január 22-én az 1. Belorusz Front harckocsihadseregei kijutottak Poznanhoz, az 1. Ukrán Front csapatai pedig az Oderához.

A hitlerista parancsnokság, hogy a szovjet hadsereg előnyomulását feltartóztassa, jelentős erőket dobott ide a tartalékból és más arcvonalszakaszokról. Guderian tábornok azt írta a háború után, hogy Hitler január 16-án a nyugati fronton védelembe rendelte a csapatokat, és az így felszabadult erőket átdobta keletre. Ahogy a szovjet csapatok felvonultak az Oderához, a németek ellenállása erősödött. Fokozódott a német légierő aktivitása. A szovjet csapatok ennek ellenére folytatták az előnyomulást.

Az 1. Belorusz Front csapatai Poznant észak és dél felől megkerülve bekerítették a várost és 62 000 főnyi helyőrségét. Kis erőket hátrahagytak a helyőrség blokád alatt tartására, majd leküzdötték a Pomerániai-tóhátság és a Meseritzi Megerődített Körlet védelmét, és január 29-én Németország területére léptek. Január végén a front hadseregei kijutottak az Oderához, menetből átkeltek a folyón, és hídfőket foglaltak el Küstrintől (Kostrzyntól) északra és délre.

Eközben az 1. Belorusz Front sávjában jóval bonyolultabb lett a helyzet. A front csapatai elszakadtak a 2. Belorusz Fronttól, amely Bydgoszcztól északra jutott ki a Visztulához. Ennek folytán több száz kilométerre elhúzódott nyitott szárny képződött. A front magasabbegységei messze eltávolodtak az ellátó raktáraktól; a vasutak használhatatlanok voltak, a lőszert és az üzemanyagot főleg gépkocsin kellett szállítani a Visztulától keletre levő raktárakból. Mivel nem volt elég repülőtér, lemaradt a légierő is. Az ellenség viszont egyes napokon több mint 3000 felszállást hajtott végre, és szemmel láthatólag uralkodott a levegőben. Nem volt lehetőség rá, hogy a szovjet parancsnokság csapásmérő csoportosítást hozzon létre a Berlin elleni támadás folytatásához. Ugyanakkor a német fasiszta parancsnokság nagy erőket vont Kelet-Pomerániába, a „Visztula” hadseregcsoportban egyesítette őket, és a 2. és az 1. Belorusz Front között keletkezett rést arra akarta felhasználni, hogy észak felől ellencsapást mérjen az Oderához előrenyomult szovjet csapatokra.

Az 1. Belorusz Front parancsnoka felismerte az ellenség szándékát. Kelet-Pomerániába előrevezette N. P. Szimonyak tábornok 3. csapásmérő hadseregét és az 1. lengyel hadsereget. A 47. és a 61. hadsereg arccal északnak fordult, majd ide dobtak át két harckocsihadsereget és lovas magasabbegységeket. A szovjet csapatok nem csupán elhárították az ellenség ellencsapásait, hanem bekerítették csoportosítását Schneidemühl (Pila) körzetében.

Jelentős sikereket értek el az 1. Ukrán Front csapatai. Breslautól északra és délre menetből átkeltek az Oderán, és harcot indítottak a hídfők kiszélesítéséért. Krakkótól nyugatra azonban lassan haladt az előnyomulás. Az ellenség kétségbeesetten igyekezett tartani a felső-sziléziai iparvidéket, s meglehetősen nagy erőkkel fedezte. A frontparancsnok, hogy ezt a fontos körzetet minél gyorsabban felszabadítsa, ütközetbe vetette D. N. Guszev tábornok 21. hadseregét és egy lovashadtestet, amikor pedig a csapatok elérték az Oderát, a 3. gárda harckocsihadsereget délnek fordította, az ellenséges csoportosítás hátába. A nagy harckocsierők merész és váratlan manővere sikeres volt. Guszev, Korovnyikov és Kurocskin tábornokok hadseregei arcból, Ribalko tábornok hadserege hátból mért közös csapással arra kényszerítették az ellenséget, hogy sürgősen kivonuljon Felső-Sziléziából. A szovjet parancsnokság január 29-én teljes épségben átadta az iparvidéket a lengyel népnek.

Az 1. Belorusz Front és az 1. Ukrán Front csapatai azzal, hogy kijutottak az Oderához és hídfőket foglaltak el bal partján, február 3-án befejezték a visztula-oderai hadműveletet. Ekkorra a 4. Ukrán Front csapatai I. J. Petrov tábornok parancsnoksága alatt felszabadították Dél-Lengyelország és Csehszlovákia jelentős területeit, 100-200 kilométert nyomulva előre nyugatra.

A visztula-oderai hadművelet óriási jelentőségű volt. A támadás 23 napja alatt a szovjet csapatok szétzúzták a védelmet a Visztula és az Odera között. A háború lángja átcsapott a hitleri birodalom területére, és Németország fővárosától, Berlintől már 60 kilométerre lobogott. Óriási veszteségeket szenvedett az ellenség: 35 hadosztálya megsemmisült, 25 hadosztálya pedig elvesztette állományának 50-70 százalékát. A szovjet csapatok nagy mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak. A hitlerista parancsnokság kénytelen volt több mint 20 hadosztályt átdobni a támadó szovjet csapatok ellen, és beszüntetni a támadást nyugaton. Harcával tehát a szovjet hadsereg a szövetségeseket is segítette. A hatalmas erejű csapás megrendítette az ellenséget. Még Mellenthin egykori hitlerista tábornok is kénytelen elismerni, hogy „az orosz támadás soha nem látott erővel és lendülettel bontakozott ki … Lehetetlen mindazt leírni, ami a Visztula és az Odera között 1945 első hónapjaiban történt. Európa nem ismert ehhez foghatót a római birodalom pusztulása óta”.

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége a lengyel főváros felszabadításának emlékére Varsó Felszabadításáért érdemérmet alapított, és ezt megkapta a városért vívott harcok 675 000 résztvevője. A lengyel dolgozók a városokban és a falvakban gyűléseken fejezték ki szívből jövő hálájukat a szovjet katonáknak azért, hogy hazájukat felszabadították a német fasiszta megszállás alól. A lengyel Krajowa Rada Narodowa (Országos Nemzeti Tanács) a szovjet kormánynak küldött 1945. január 20-i üzenetében kijelentette: „A lengyel nép sohasem fogja elfelejteni, hogy a szabadságot, és azt a lehetőséget, hogy helyreállítsa a maga független állami életét, a szovjet fegyverek ragyogó győzelmeinek és a hős szovjet harcosok bőven kiontott vérének köszönheti.”

A szovjet csapatok a visztula-oderai hadművelet során nagyszerű katonai tudásról tettek tanúságot a keményen megerődített és mélyen lépcsőzött védelem áttörésében, a harckocsi-magasabbegységek erőteljes frontális csapásának gyors ütemű kifejlesztésében, az ellenség gyors üldözésében, ellencsapásainak hárításában, az újabb védelmi terepszakaszok menetből való leküzdésében és a folyóátkelésekben. A törhetetlen győzni akarás és a hősiesség lángja fűtötte őket. A kiváló haditettekért, katonai tudásukért és a feladatok sikeres végrehajtásáért a katonák és tisztek ezreit tüntették ki érdemrendekkel és érdemérmekkel. Sokan elnyerték a Szovjetunió Hőse címet; N. I. Gorjuskin, I. I. Guszakovszkij és Sz. V. Hohrjakov harckocsizók, valamint V. I. Andrianov repülő pedig már másodszor. 481 magasabbegység és egység kapta meg a „Varsói”, „Lódzi”, „Krakkói” stb. elnevezést, 1192 magasabbegységet és egységet érdemrenddel tüntettek ki. Moszkvában 25 alkalommal hangzott el díszössztűz a szovjet és a lengyel csapatok győzelmeinek tiszteletére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!