Alekszandr Fagyejev

Első rész

13.

Hogyan érezned magad az életben, olvasó, ha szíved bátor, mint a sasé, csupa bátorság, merészség, hőstettekre szomjas, de te kicsi vagy még, mezítláb futkosol, repedt a sarkad, és bármiről ábrándozik is a lelked, nem értenek meg az emberek?

Szerjozska Tyulenyin a legkisebb gyerek volt a családban. Úgy nőtt fel, mint a réten a fű. Apja Tulából származott, még kamaszkorában a Donyec-medencébe vándorolt munka után. Negyvenesztendős bányászmunkájával teljesen elsajátította azt a naivan önérzetes szakmai büszkeséget, mely egyetlenegy foglalkozásnál sem ér el olyan fokot, mint a bányászoknál és a tengerészeknél. Gavrila Petrovics azután is, mikor már egyáltalán nem tudott dolgozni, meg volt győződve arról, hogy ő az úr a házban. Reggel mindenkit felkeltett, mert régi bányászszokás szerint már hajnalban ébredt, és egyedül unatkozott. De unatkozás nélkül is felzavarta volna a házat, mert minden reggel fullasztó köhögési rohamot kapott. Ébredés után legalább egy óra hosszat köhögött, krákogott, köpködött. Tüdeje fütyült, ugatott, fújtatott, mint egy rossz orgona sípja.

A köhögő roham után egész nap csak ült, vállával bőrrel bevont mankójára támaszkodva. Ült, ült mozdulatlanul, soványan. Hosszú és görbe orra egykor nagy és húsos volt, de most oly hegyessé vált, hogy könyvet lehetett volna felvágni vele. Beesett arcát kemény, őszülő borosták nőtték be. Csak a bajusza volt még harcos, előretörő. Orra alatt megőrizte még egykori tömöttségét, de onnan kezdve folyton gyérült, végül egyetlenegy makacs és szánalmas hajszállá, helyesebben két hajszállá zsugorodott, melyek kopjaszerűen meredeztek kétfelé. Bozontos szemöldöke alatt elvirágzott, szúrós szem ült. Így kuporgott az ágyán, hol a kis ház küszöbén, hol a fészer melletti cövek előtt, és mankójára támaszkodva recsegő, fenyegető, zord hangon szünet nélkül vezényelt, tanított, oktatott. Kiabálása időnként vad köhögésbe fulladt, úgyhogy visszhangzott tőle az egész „Sanghaj”.

De csak próbáljon meg valaki három fiút és nyolc lányt, összesen tizenegy gyereket felnevelni, szakmára taníttatni és elindítani az életbe – ha az ember még nem is túlságosan öreg korában, majdnem teljesen munkaképtelenné válik, később pedig egészen megrokkan.

Gavrila Petrovics bizony aligha birkózott volna meg ezzel a feladattal, ha nincs mellette a felesége, Alekszandra Vasziljevna, ez a hatalmas erejű Orlov vidéki parasztasszony. Abból a fajtából való volt, melyet a régi Oroszországban „kardos menyecskének” neveztek, olyan Marfa Poszadnyica-féle*. …

* Legendás hírű bojárasszony Rettegett Iván korából *

… Ereje megrendíthetetlen volt most is, és nem tudta, mi a betegség. Igaz, a betűvetést sem ismerte, de tudott, ha kellett, félelmetes és ravasz, szótlan és beszédes, gonosz és jó, kemény, hízelgő, fürge, marakodó lenni. Ha valaki tájékozatlanul összeakaszkodott vele, Alekszandra Vasziljevna gyorsan megtanította kesztyűbe dudálni.

A tíz idősebb gyerek már révbe jutott, csak Szerjozska, a legkisebb járt iskolába, mégis úgy nőtt fel, mint a sztyepp füve: nem volt se ruhája, se lábbelije – mindent tizedszer javítottak, alakítottak át számára az idősebbek után. Száz nap, száz szél, száz eső, száz fagy edzette Szerjozskát, lába sarkán megkérgesedett a bőr, akár a teve patája, és bármennyi csonttörés, sebesülés érte, minden oly gyorsan hegedt be rajta, mint a mesebeli vitézen.

Apja minden gyerekénél többet kiabált, fújtatott Szerjozsára, de jobban is szerette mindegyiknél.

– Elszánt kölyök, mi? – mondta gyönyörűséggel, miközben megpödörte félelmetes bajszát. – Igaz-e, Surka? – kérdezte élete hatvanesztendős párját, Alekszandra Vasziljevnát. – Oda nézz! Nem fél ez semmitől a világon! Szakasztott olyan, mint én voltam fiatal koromban. Nem igaz? Kha-kha-kha-pak-ha! – és újra köhögni kezdett, hogy majd kiadta a lelkét.

… Szíved bátor, mint a sasé, de szörnyen kicsi vagy még, rossz a ruhád, és repedt a sarkad! Hogyan viselkednél az életben, olvasó? Természetes, hogy hőstettet akarsz véghezvinni! Melyik gyerek nem álmodik hőstettekről? De nem mindig valósulnak meg az álmok.

Ha történetesen negyedik osztályos vagy, és számtanórán verebeket eregetsz a pad alól, ez igazán nem növeli a dicsőségedet. Az igazgató – ki tudja, hányadszor – berendeli a szüleidet, azaz a hatvanesztendős Surka mamát. Nagyapó, mármint Gavrila Petrovics – Alekszandra Vasziljevna, ellentmondást nem tűrő rendeletére az összes gyerekek nagyapónak hívják – mérgelődik, fújtat, és ezer örömest lekenne neked egyet, de nem tud elérni a kezével, csak a mankójával kopog dühösen. Azt sem vághatja feléd, mert az elaszott testének egyetlen támasza. De Surka mama, ahogy visszatér az iskolából, szó nélkül úgy vág pofon, hogy öt ujja nyoma soká ott piroslik az arcodon. Mert Surka mama ereje évei számával egyre nő.

És a pajtások? Ugyan már, pajtások! A dicsőség elszáll, mint a füst. Holnapra mindenki elfelejti veréb-hőstettedet.

A nyári szünidő alatt eléred, hogy mindenkinél feketébbre sülj, hogy mindenkinél jobban ússzál, víz alá merülj, és mindenkinél ügyesebben fogj a fa gyökerei között compókat. Megteheted végül, hogy a part mentén csellengő lányraj szeme láttára lerohansz a partról, lerúgod magad a meredekből, mint egy fekete fecske – fejest repülsz a vízbe, és nyomban alámerülsz. Alámerülsz, és abban a pillanatban, amikor a lányok közömbös képet vágva, de leplezetlen érdeklődéssel lesik, mikor bújsz ki, te a habok mélyén szépen leereszted úszónadrágod, és váratlanul anyaszült meztelen, rózsaszín-fehér hátulsóddal, tested egyetlen le nem bámult részével kerülsz a felszínre. Határtalan gyönyörűség fog el, mikor látod a megbotránkozott, szétszaladó lányok szélben lobogó kis fehér szoknyáját, futás közben kalimpáló karjait. Most aztán közömbös képpel fogadhatod a homokon sütkérező pajtásaid elragadtatását. Végleg meghódítod az egészen apró kölykök nagyrabecsülését, akik rajokban követnek, mindenben utánoznak, és lesik ujjad intését. A római cézárok kora rég elmúlt, de ezek a gyerekek istenítenek téged.

Ez persze mind kevés! Egy nap – ez a nap mintha semmiben sem különbözne életed többi napjától – váratlanul leugrasz az iskola első emeletéről az udvarra, ahol az intézet valamennyi tanulója a szünet alatti ártatlan örömöket élvezi. Zuhanás közben pillanatnyi éles gyönyörűséget érzel – részint magától a repüléstől, részint a vad rémülettől, és attól az érzéstől, hogy most majd tudomást szereznek rólad, részint valamennyi iskolás lány iszonyodó sikolyától. De minden, ami ezután következik, kiábrándító, és csalódást okoz.

Az igazgatóval lefolytatott beszélgetés súlyos természetű. A dolognak kicsapás-szaga van. Mivel bűnösnek érzed magad, kénytelen vagy gorombáskodni az igazgatóval. Példátlan eset, hogy az igazgató személyesen jelenik meg a „sanghaji” vályogos szülőházban.

– Meg akarok végre ismerkedni a fiú körülményeivel. Meg akarom végül is ismerni az okokat, amelyek … – kezdi tekintélyesen és előzékenyen. Hangjában szemrehányás érződik a szülők felé.

A szülők pedig – elsősorban az anya, aki nem tudja, hová tegye kezeit, melyek kormosak, mert éppen most szedte ki a fazekakat a kemencéből, s nincs rajta kötény, amibe megtörölhetné kezét, apja viszont, végleg elvesztve fejét, szótlanul igyekszik felállni az igazgató előtt, és eredménytelenül küszködik mankójával szóval, a szülők úgy merednek az igazgatóra, mintha igazán ők tehetnének mindenről.

Amikor az igazgató elmegy, eleinte senki sem szid téged. Általában mintha végleg elfordulnának tőled. „Nagyapó” rád se néz, csak nagy ritkán krákog egyet, bajusza távolról sem harcias, nem, bajusza ma az élettől alaposan megtépázott ember csüggedt szőrzete. Anya megállás nélkül tesz-vesz a házban, csoszog a földes padlón, hol itt, hol ott kopog. Egyszerre észreveszed, hogy nekitámaszkodik a búbos kemencének, és koromtól maszatos, nagyszerű, öreg kezével titokban megtörli szemét. Úgy érzed, hogy apád, anyád egész szomorú lelkűkkel téged néznek, és mintha mondanák: „Nézz csak, nézz ránk, milyenek vagyunk.”

Először veszed észre, hogy szüleidnek már régóta nincs ünneplő ruhájuk. Csaknem egész életükben külön esznek, nem veletek a közös asztalnál. Ne lássák a gyerekek, hogy fekete kenyéren, krumplin és hajdinakásán kívül nem esznek egyebet. A fő, hogy a gyerekeket, egyiket a másik után, talpra állítsák, hogy most már te is, a legkisebb, művelt ember lehess.

Anyád könnye a szívedet égeti. Most látod először, hogy apád arca milyen szörnyen szomorú. És köhögése, rekedt fújtatása se mulatságos már, hanem – mélységesen keserű dolog.

Nővéreid tekintetéből haragot és megvetést olvasol ki, amikor időről időre abbahagyják a kötést, és rád vetik szemüket. Te meg goromba vagy szüleiddel, goromba vagy nővéreiddel, éjszaka nem tudsz aludni, megbántottalak és bűnösnek is érzed magad, aztán némán törlőd le mosdatlan tenyereddel a könnyeket, ahogy lassan csorognak csontos, kemény kis képeden.

Ezen az éjszakán felnőtt ember lettél.

A család több napos némasága és rosszallása közepette bánatos szemed előtt hihetetlen, mesébe illő hőstettek csodálatos világa nyílik meg.

Emberek húszezer mérföldet tesznek meg tenger alatt, új földeket fedeznek fel, lakatlan szigetre kerülnek, és saját kezükkel új életet építenek. Felmásznak a föld legmagasabb hegycsúcsaira: még a holdba is felrepülnek; megküzdenek az óceánok szörnyű viharaival, miközben a vihar rázta árbockosárba kapaszkodnak; hajóikon éles szirtek között siklanak át, a dühöngő hullámot halzsírral telt hordókkal fékezik meg, tutajon kelnek át a tengeren, szomjúságtól halálra tikkadtan szájukban ólomgolyót forgatnak gyulladásos nyelvükkel. Átkínlódják a homok puszták számumját, óriáskígyókkal, jaguárokkal, krokodilusokkal, oroszlánokkal, elefántokkal küzdenek, és legyőzik őket. Az emberek ezeket a hőstetteket azért követik el, hogy meggazdagodjanak, vagy hogy életük kedvezőbben alakuljon, vagy mert kalandok után vágyó szenvedély, bajtársiasság vagy kötelességérzet hajtja őket. Esetleg a bajba jutott, szeretett leányt akarják megmenteni, vagy teljesen önzetlenül az emberiség javára, a haza dicsőségére teszik, azért, hogy a világ felett örökké ott ragyogjon a tudomány fáklyája, mint ahogy Livingstone, Amundsen, Szedov és Nyevelszkoj is tette.

És mennyi hőstettet visznek végbe háború idején! Az emberek évezredek óta harcolnak, és ezer meg ezer ember szerzett a háborúkban örök dicsőséget. Olyan időben születtél, amikor nincsen háború. Ott laksz, ahol fű növi be az elesett harcosok közös sírját, akik azért hullatták vérüket, hogy te boldog lehess. De mind a mai napig él e nagy idők nagy hadvezéreinek dicsősége. Valamilyen ódon katonadalhoz hasonló férfias melódia cseng a füledben, amikor éjnek idején, mindenről megfeledkezve olvasod életük történetét. Szeretnél újra meg újra visszatérni hozzájuk, hogy arcuk örökre bevésődjék szívedbe. Lerajzolod képüket – de nem, minek hazudni, átlátszó papír segítségével lemásolod, átviszed más lapra, puha kis fekete ceruzával gondosan átrajzolod, aztán, hogy erőteljesebb legyen, ki is árnyékolod. A végén még a nyelved is olyan fekete lesz, hogy habkővel se megy le a feketeség. De ágyad fölött mind a mai napig ott lógnak ezek a rajzok.

Cselekedeteik és hőstetteik a te nemzedéked életét biztosították, és az emberiség örökké emlékezetében tartja nevüket. Egyébként éppen olyan egyszerű emberek, mint jómagad. Mihail Frunze, Klim Vorosilov, Szergo Ordzsonikidze, Szergej Kirov, Szergej Tyulenyin … Lehet, az az egyszerű komszomolista neve is odakerült volna egyszer melléjük, persze ha alkalma lett volna megmutatni erejét. Igazán milyen érdekes, milyen rendkívüli volt ezeknek az embereknek az élete. Megsanyargatták őket a cári idők földalatti harcai. Elfogták, börtönbe csukták, északra, Szibériába száműzték őket, de újra meg újra elszöktek, és folytatták a harcot. Szergo Ordzsonikidze megszökött a száműzetésből. Mihail Frunze kétszer, Sztálin többször szökött meg. Kezdetben csak néhányan követték őket, aztán százan, aztán százezren, aztán milliók.

Szergej Tyulenyin olyan időben született, amikor nem volt miért a föld alatt harcolni. Sehonnan nem szökött el, és nem is volt miért szöknie. Leugrott az iskola első emeletéről, de ez egyszerűen ostobaság volt – maga is tudta. És őt csak egyetlenegy valaki követte: Vityka Lukjancsenko.

Mégsem szabad elveszteni a reményt. Az Északi-Jeges-tenger jégtáblái összenyomták a Cseljuszkin bordázatát. Az egész ország hallotta ezen az éjszakán a hajó szörnyű roppanását. De az emberek nem pusztultak el. Kiszálltak a jégre. Az egész világ felfigyelt: vajon megmentik-e őket? Megmentették! Megmentették, mert vannak még a földön oroszlánszívű, bátor, vakmerő emberek. Egyszerű emberek, mint te. Repülőgépen, fagyon és fergetegen át odaszállnak a bajbajutottakhoz, felszedik és a repülőgép szárnyára kötik őket! Ezek a repülők a Szovjetunió első hősei.

Cskalov! Ugyanolyan egyszerű ember, mint magad, de nevétől hangos az egész világ. Az emberiség álma: az Északi-sarkon keresztül átrepülni Amerikába! Cskalov! Gromov! És Papanyinék a sarki jégtáblán?

Így megy az élet álmokkal és köznapi, szürke munkával teli.

A nagy Szovjetunióban, de magában Krasznodonban is sok egyszerű ember él, olyan, mint te, akit hőstettek dicsősége övez, akiről ezelőtt nemigen írtak a könyvek. A Donyec-medencében, de messze túl is, mindenütt ismerik Nyikita Izotov és Sztahanov nevét. Minden pionír megmondja, hogy kicsoda Pasa Angelina, Krivonosz és Makar Mazaj. Mindenki tiszteli, becsüli őket. Szerjozskát az apja is egyre kéri, olvassa fel az újságból azt a részt, ahol róluk írnak, aztán soká-soká érthetetlenül morog, fújtat. Látni való, milyen kegyetlenül bántja, hogy öreg már, hogy a csille leverte lábáról. Igaz, hogy sok munkát vállalt az életben Gavrila Tyulenyin „nagyapó”, és Szerjozska jól tudja, milyen keserves érzés, hogy nem menetelhet egy sorban a többiekkel.

Az ilyen emberek dicsősége az igazi dicsőség. Szerjozska viszont még kicsi, tanulnia kell. Mindennek eljön majd az ideje valamikor felnőttkorában. Érzi szíve mélyén, hogy már megérett az olyan hőstettekre, amilyeneket Cskalov és Gromov vittek végbe. Ott a baj, hogy egyedül csak ő van meggyőződve erről, ő egyedül, és senki más. Egyedül áll a világon ezzel az érzéssel.

Így érte a háború. Újra és újra megkísérli, hogy belépjen egy különleges repülőiskolába, mert feltétlenül repülő akar lenni. Nem veszik fel.

A tanulók mezei munkára indulnak. Ő megbántott, felsebzett szívével bányába megy dolgozni. Két hét múlva már felnőttekkel egy sorban fejti a szenet.

Maga sem tudja, mennyire megjavult az emberek véleménye róla. Piszkosan, kormosan mászott ki a felvonóból, csak kék szeme és apró, hófehér fogai villogtak ki füstös ábrázatából. Együtt járt-kelt a nagyokkal, és ugyanolyan komoly, kacsázó léptekkel ment a zuhany alá, prüszkölt és fújtatott, mint az apja. Azután lassan, komótosan hazafelé vette útját – mezítláb ballagott, mert cipője állami juttatás volt.

Későn ért haza, amikor már mind megvacsoráztak. Külön tálaltak neki, mert immár felnőtt ember – férfi, munkás.

Alekszandra Vasziljevna a kemencéből előhúzta a borscsal teli vasfazekat, púpozott tányérral adott, éspedig egyenesen a vasfazékból öntötte, melyet egy konyharuhával tartott mindkét kerek, erős kezében. A borscs párolgott, és a búzából készült házikenyér még sohasem ízlett ennyire. Apja nézte Szerjozskát, és bozontos szemöldöke alatt meg-megvillant szúrós, fakó szeme, nagy bajusza pedig fel-alá mozgott. Nem köhögött, nem fújtatott, nyugodtan beszélt a fiával, mint munkásemberrel szokás. Minden érdekelte. Mi újság a bányában? Ki mennyi szenet fejtett? A szerszám és a munkaruha iránt is érdeklődött. Úgy beszélt a belső bányarészekről, a szintekről, vágatokról, frontokról, vájatokról, mint a szobájáról, szobája sarkáról, kamrájáról, tulajdon lakóházáról. Az öreg a kerület szinte valamennyi bányájában dolgozott, s amikor elhagyta a munkát, társai mindenről értesítették. Tudta, hogy a termelés milyen irányban, milyen eredménnyel folyik, és hosszú, csontos ujjával belerajzolva a levegőbe, meg tudta magyarázni, hol, melyik helyen milyen a munka, és általában mindent, ami a föld alatt történt.

Télen, iskola után Szerjozsa meg sem ebédelt, rohant valamelyik barátjához – tüzérhez, utászhoz, aknászhoz vagy repülőhöz; éjjel tizenkét órakor írta leckéjét, szeme már-már leragadt, de reggel ötkor már ott volt a lövészeten, ahol az ügyeletes tizedes barátja a többi harcossal őt is megtanította, hogy kell a puskával bánni. És valóban nem lőtt rosszabbul se a puskával, se a pisztollyal, sem a Gyehtyarov-féle puskával, se a „Makszim”- mintájú géppisztollyal, mint a katonák. Értett a gránátvetéshez, a gyújtópalack kezeléséhez. Be tudta magát ásni, maga rakta le az aknákat, tudta, hogyan kell a terepet aláaknázni, aknátlanítani. Ismerte a világ minden repülőgéptípusának szerkezetét, értett a bombák hatástalanításához. Mindezt Vityka Lukjancsenkóval együtt csinálta, akit mindenfelé magával hurcolt, s aki körülbelül olyannak tekintette Szerjozskát, mint Szerjozska Ordzsonikidzét vagy Kirovot.

Ezen a tavaszon még egy utolsó, elszánt kísérletet tett, hogy belépjen – már nem egy külön ifjúsági, de egy igazi felnőtt pilótaiskolába. Újra kudarcot vallott. Azt mondták, hogy fiatal, jöjjön jövőre.

Igen, ez szörnyű vereség volt! Repülőiskola helyett a vorosilovgrádi erődítésnél dolgozni! De már elhatározta, hogy nem megy haza.

Hogy hamiskodott, hogy igyekezett kerülő utakon a csapathoz kerülni. Ravaszkodásainak s az átélt megaláztatásnak még a századrészét sem mondta el Nagyának. Most aztán megtanulta, mit tesz harcolni, elpusztulni, s hogy mi a félelem.

Szerjozska olyan mélyen aludt, hogy apja reggeli köhögésére se ébredt fel. Akkor ébredezett, amikor már magasan állt a nap. Az ablaktáblák még zárva voltak, de ő abból tudta, hány óra, ahogy az ablakrésen átszivárgó fénycsóvák ráestek az agyagpadlóra, és a szobában levő tárgyakra. Felébredt, és nyomban megállapította, hogy a németek még nincsenek itt.

Kiment mosakodni az udvarra, és meglátta apját, aki ott ült a grádics mellett. Pár lépésre mellette Vityka Lukjancsenko állt. Anyja a kertben volt, nővérei már rég munkába mentek

– Ahá! Adj isten, kis vitéz! Kh-kh, kharakna … – üdvözölte az apa a fiát. – Élsz? A mai időkben ez a legfontosabb, kha-kha! A kis pajtásod meg már hajnal óta vár rád – és „nagyapó” rendkívül barátságosan Vityka felé bökött. Vityka mozdulatlanul, alázatosan és komolyan nézte bársonyos, sötét szemével barátja álmos, kissé vékony, de örökösen tettre kész, ragyogó arcát. – Rendes barátod van – folytatta „nagyapó”. – Minden reggel itt járt, már pirkadatkor. „Szerjozska hazajött? Szerjozska itthon van? Szerjozska …” Kh-kh … Szerjozska a mindene – mondta „nagyapó” megelégedetten.

Így bizonygatta „nagyapó” a jó pajtás baráti hűségét.

A két fiú együtt volt a vorosilovgrádi erődítési munkálatokon, és Vityka, aki teljesen alávetette magát barátjának, tovább is vele akart maradni, hogy együtt harcoljanak valamelyik ezredben. De Szerjozska rávette, hogy menjen haza. Nem mintha sajnálta volna Vitykát, még kevésbé a szüleit. Egyszerűen azért, mert attól félt, hogy nem sikerül kettőjüknek egy időben belépni a csapatba. Sőt Vityka jelenléte megakadályozta volna Szerjozska felvételét is. Vityka ettől a zsarnoki eljárástól határtalanul elkeseredve és megbántva, kénytelen volt hazamenni. Kénytelen volt nemcsak hazamenni, de megesküdni arra is, hogy sem a maga, sem Szerjozska szüleinek, általában senkinek a világon nem árul el semmit Szerjozska terveiről. Ezt Szerjozska önérzete követelte így – kudarc esetén.

„Nagyapó” szavaiból következtetve Vityka megtartotta a szavát.

Szerjozska és Vityka Lukjancsenko a vályogház mögötti piszkos, hínáros patak partján üldögéltek. A patak mögött húzódott az ökörcsapás, azon túl egy magányos, új épület állt, melyet még nem adtak át rendeltetésének: a bányafürdő. Ültek a meredek part szegélyén, cigarettáztak, és híreket mondtak egymásnak.

Iskolatársaik közül – mind a ketten a Vorosilov Iskolába jártak – a városban maradtak: Tolja Orlov, Vologya Oszmuhin és Ljuba Sevcova, aki Vityka véleménye szerint nem folytatta régi életmódját nem megy ki a házból, sehol sem látni. Ljubka Sevcova szintén a Vorosilov Iskolában tanult, de még a háború kitörése előtt, a hetedik osztály elvégzése után kilépett. Elhatározta, hogy színpadra megy, s a kerület színházaiban, klubjaiban mint táncosnő és énekesnő lépett fel. Szerjozska különös megelégedéssel vette tudomásul, hogy Ljubka a városban maradt. Ljubka Sevcova elszánt kis teremtés volt. Szerjozska Tyulenyin szoknyában.

Vityka közölte Szerjozskával, amiről ő egyébként értesült már, hogy Ignat Fominnál ismeretlen személy rejtőzik, és az egész „Sanghaj” azon töri’ a fejét, ki az az ember. Mindenki fél tőle … Továbbá a „Szénás” kerületben, ott, ahol azelőtt lőszerraktár volt, a pincehelyiségben hever néhány tucat gyújtópalack.

Vityka óvatosan megjegyezte, hogy nem ártana eldugni a palackokat, de Szerjozskának eszébe jutott valami, szigorú képet vágott, és azt mondta, hogy haladéktalanul el kell menniök a katonakórházba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!